Keleti rész

- Mhh. – néztem a jobbjára, majd még egy hümmögést követve a baljára is. Felmértem őt újra, azonban most más szemekkel, mint korábban. Vizsgáltam őt egy csúnyább szóval fogalmazva. Kedves szavakat mondott, mik jól estek a számomra és a mosolya is lenyűgöző volt, de mintha valami nem lett volna a rendjén, ám nem tudtam, hogy mi. Elismételtem a mondanivalóját, lejátszódott előttem a korábbi jelenet, de nem tudtam. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mi miatt, de hiányérzetem támadt. Bizsergett a bőröm, vakarnom kellett a tenyerem, sőt még a fejem búbját is, de nem tudtam, hogy mi okozhatta ezeket a kételyeket bennem. Bűn volt hibát keresni, de valami rossz volt, szokatlan, túl egyszerű és emiatt ijesztő – Gyanús vagy te nekem. – úgy gondoltam, hogy jobb bevonni őt is az elmélkedésembe – Túl korán egyeznél bele ebbe. Mint ahogy részemről is korai volt a meghívás, úgy gondolom, hogy részedről is korai lenne az elfogadás. – még egy hüm. Persze a mosolya és kacsintása után enyhültem, de a fejemet rázva komolyan kellett néznem rá.
Úgy tűnt, mintha hirtelen le akartam volna beszélni a csatlakozásról, pedig nem. Ám ez így nem volt rendjén, legalábbis azt hiszem. Ugyanakkor ott volt a másik oldal is, hogy talán ez lett volna a normális és az eddigi szituációk voltak túlbonyolítva. Nem tudtam és tapasztalat híján nem tudtam nyilatkozni sem.
Tanácsért Hisame felé fordultam, de ő használhatatlanná vált. Leült, a szemeit behunyta és jobbra – balra dülöngélve dúdolgatott.
- Lett egy újabb társunk, lett egy újabb társunk. ♪
Úgy gondoltam, hogy ő nem akadt fenn olyan problémákon, mint én. Irigyeltem érte.

Kicsit megzavart a fiú válasza és az ahogy végigmért. Vagy talán nem is kicsit zavart meg és a kérdőjelek az arcomra is kiültek. Nem igazán értettem, hogy miért is tört fel benne hirtelen ez a bizalmatlanság. Nem úgy tudom magamról, mintha sugároznám a "Bízz meg bennem!" aurát, de nem hinném azt, hogy éppenséggel bizalmatlanságot sugároznék vagy mutatnék a külvilág felé, sőt azt hiszem, hogy néha túlságosan könnyen adok bizalmat az embereknek. Talán ezért dühít és bánt annyira, hogyha eljátssza azt valaki.
- Ezt nem értem. Mivel keltettem el a gyanút benned? Ha nem tévedek felajánlottad, hogy az általad vezetett céh tagja lehetek én pedig elfogadtam ezt. - feleltem, immáron mosoly nélkül, hisz a zavarodottság azt is hamar letörölte az arcomról. nem igazán értettem, hogy pontosan miféle problémája akadt a fiúnak. De az is lehet, hogy valamiért bizalmatlanság költözött a szívébe velem kapcsolatban, amire bár nem hiszem, hogy okot adtam, de ott van.
- Figyelj. - döntöttem úgy, hogy talán eljött az ideje annak, hogy kicsivel több információt osszak meg magamról és, hogy büszkeségemet félretéve az alázatomat hozzam előtérbe. - Nincs semmi okod arra, hogy bizalmatlan légy irányomban. Nincs szándékomban egyáltalán, hogy rosszat akarjak neked, Hisame-nek vagy a céhed bármelyik tagjának. Lovagként ez teljesen ellentmondana mindennel amiben hiszek és bízok. - engedtem le a karjaimat, viszont nem tartottam őket szorosan a testem mellett ezzel jelezve, hogy nincs semmi amit rejtegetnék és amit maga előtt lát az vagyok én és ez nem csak holmi maszk ami mögé elrejtőzöm. Vagy legalábbis nem szeretném, hogy ez maszk legyen, sokkal inkább szeretném, hogy valóban az legyek amit mutatok és csak reménykedni tudok abban, hogy ez így van, hisz nem vagyok képes látni magamat kívülről más szemszögből. Abban viszont reménykedek, hogy ezzel sikerül visszaszereznem a fiú bizalmát, hisz hanem nem tudom, hogy meg tudnám-e bocsájtani magamnak mindezt, habár nem tudom, hgoy hol is hibáztam tulajdonképp...

- Hát nem is az, hogy én lennék bizalmatlan, csak furcsa, hogy máris elfogadtad ezt. Mások ilyenkor felvennék a szemüvegüket, egy asztal mögé ültetnének és lámpával világítanának az arcomba, hogy válaszoljak és mondjak igazat. – látva komollyá vált tekintetét a mosolya most az én arcomra költözött át. Vicces jelenet jutott az eszembe. Két mutató ujjammal konyítottam volna le ajkaim görbéjét és az arcát érintve húztam volna mosolyra az ő száját. Félő az e fajta közelséget most nem igazán értékelte volna, így inkább meghagytam csak amolyan mókás képzelgésnek.
- Szóval bocsánat, ha összezavartalak. Túl egyszerű volt ez, de mit sem, úgy tűnik én bonyolítottam most túl. – nevettem fel, mert valóban ez történt. Nem akartam hinni a történéseknek.
Azonban tényleg nem volt ez így jó, egy jó vezér sem tenne ilyet, azt hiszem legalábbis. Ismeretlenül meghívni valakit egy céhbe, nem volt szokványos dolog. Bár kitudja, lehet nem véletlenül tartottak ott ahol. Előhívtam a panelt, ám megállt a cselekvésem. Mi van, ha a többiek kérdeznek róla? Merült fel a kérdés bennem. Kényes helyzet lett volna, hogy nem tudok rá válaszolni. Szép volt, lovag és volt egy leírni bonyolult neve. Sóhajtottam, hisz akárhogy is, de ettől több kellett a felvételhez. Persze én siettem el, de e pár perc alatt rájöttem, hogy hibáztam.
- Beszélj, kérlek és kérdezz. – néztem rá – Miért csak most láttalak meg? Hol voltál eddig? – két egyszerű kérdés, melyre talán hosszan is lehetett válaszolni, ám mielőtt még hangot adott volna, úgy egy pad irányába mutattam. Ülve kellemesebb a társalgás, mert itt biztos nem fejeztük még a beszélgetésünk. Részemről legalábbis biztos nem.

Részben megnyugtatott a fiú válasza és mosolya is, de természetesen ez nem volt teljes számomra, habár képes vagyok arra, hogy megértsem a helyzetet amit most felvázolt szóban. Nem tudhatom, hogy milyen lehet egy céhvezető élete, de bizonyára sokkal nehezebb és több felelősséggel teli, mint az enyém, vagy bármelyik más, egyszerű játékosé. Tapasztaltam már, hogy mennyire elfoglalt tud lenni egy céhvezér és, hogy mennyire nehéz dolga van, hogy megfelelően vezessen egy céhet és mindenkire ugyan akkora figyelmet szánjon. Igaz, hogy párszor sikerült magamnak nagyobb figyelmet kivívnom, de ez nem feltétlenül volt minden alkalommal teljesen pozitív jellegű.
- Rendben. - láttam, hogy a menüjével szórakozik, valamint a hezitálását is, és azt hiszem meg is értettem. Talán ezért mentem bele olyan könnyedén, hogy olyasmiről beszéljek amiről amúgy nem szeretek. Ahogy más sem, úgy én se szeretem az életem rossz emlékeit és történéseit, de mégsem felejthetem el őket, hisz azok is pont ugyan olyan fontosak, mint a boldog pillanatok. Miattuk vagyok teljes.
A padra szépen, úri kisasszony módjára ültem le és kezeimet összefogva az ölembe helyeztem. Pár pillanatig lehunyt szemmel hallgattam. Megpróbáltam összeszedni az emlékeimet és gondolataimat, valamint megpróbálni felülkerekedni az emlékeim okozta fájdalmakon. Igen, olykor önkínzó mód hatnak rám az emlékek, még akár a jók is, hisz fájó sebet nyitnak fel újra. Végül szemeimet kinyitva körbenéztem, hogy van-e rajtunk kívül valaki aki esetleg hallgatózhatna, bár nem hiszem, hogy egy fejlettebb játékost így ki tudnék szúrni, de nem is hiszem, hogy azt pont az én élettörténetem érdekelné. Végül a fiú arcán állapodott meg a tekintetem.
- Nem olyan sokkal a játékhoz való csatlakozásomat követően, már részese lehettem egy céh közösségének. Talán ez lehet az oka annak, hogy korábban nem találkoztál velem, meg különben is nagy a játékosok száma, így puszta szerencsés véletlen, hogy most összetalálkoztunk. Akkoriban az időm nagy részét felemésztette a céh és az oda tartozó emberekkel való közös lét. Tulajdonképp, sajnos, az utóbbi egy-két hónapban lettem ilyen szabad madár. - igyekeztem mosolyogni, bár inkább lett egy őszinte és szomorkás mosoly, mintsem amit a fejemben elképzeltem. De végtére is úgy érzem, hogy képes vagyok megbízni ebben a Peter nevű fiúban és, hogy ez nem olyan dolog, amit az életemben elkövetett hibák listájára kéne felírnom. Az egy másik dolog, hogy a teljes őszinteség szomorúságot okoz, de a rossz idő után úgyis mindig kisüt a nap.
- Ha már itt az alkalom, akkor engedelmeddel, érdeklődnék, hogy rajtad kívül még miféle játékosok is képezik a céh tagságát? - vettem át a kérdező fél szerepét, bár a lazítást nem tudtam magamra erőltetni, hisz a formalitást az emlékek újfent felszínre hozatala eléggé megszilárdította, de nem is olyan nagy baj, hisz az is a részemet képezi és ez így van rendjén. ^^

Nem tudom. Mintha lett volna egy ártatlan tekintettem, egy megbízható pillantásom, mi azt sugallta mások felé, hogy nekem mesélhetnek. Persze kérdeztem és arra válaszolni szokás, de ez nem ilyen egyszerű volt. Nem mindenkinek mesélnek olyanokat, mint amit nekem szoktam. Ha játékosi szemmel tekinteném e dolgot, tán plusz egy képességnek lehetne nevezni ezt, egy plusz erőnek. Lányi szokáshoz híven mesélt Airi magáról. Örültem ennek és bár a története nem volt a legboldogabb, mégsem szomorkodtam, hisz itt ült mellettem egy padon e két hónap végén. Az új fejezete elindítójának képzeltem magam.
Nem volt teljes a története. Azt nem mesélte, hogy miként vált céhtelené, de annak a kérdése, még tőlem is túlzás lett volna. Most érkezett el az a rész, hogy nekem kellett döntenem: Rosszat tett, vagy sem? Nem, egyszerűen nem hittem benne, hogy ártott volna bárkinek is. Ne ítéljek külső alapján, közhely, melyben lehet igazság, de most nem. Ennyi elég volt nekem, egyelőre.
- Rajtam kívül? – fordultam felé, mert meséje közben előre tekintettem – Idomárok. Mindenki idomár egy külön társsal. Aranymajom, bestia, béka, kígyó, csúnya kutya és sok egyéb.
- És én. – szólt közbe Hisame.
- Igen, te is. – mosolyogtam felé, majd fordultam vissza Airihoz - Te lennél egyedül lovag. Igazából csak a véletlen hozta így. Egy társam még viccelődött is vele, hogy Bestáriumnak kéne elnevezni magunkat. Nem tudom. – amolyan könnyed sóhajt ejtettem. Combjaim mellett fogtam a padnak a fáját és dőltem kicsit előre. Élveztem e kellemes szellő fújta levegőt – Nem fog örülni neked a kasztod miatt, bár kitudja, lehet benned is felfedezünk egy félelmetes bestiát. – nyújtottam jókedvűen a nyelvem felé.

Bár meglepett, hogy milyen könnyedén tudtam a lelkemet nyomó sebről beszélni, mégis örültem, hogy legalább volt akinek el tudtam mondani. ha nagyon magam alatt voltam akkor persze elmondtam a fűnek, vagy egy fának, esetleg egy kóbor mókusnak, vagy csak úgy magam elé az üres levegőnek, de az nem volt ugyan az, mint mikor az ember egy másik embernek mondja el a dolgokat. Most pedig kitártam egy kis részét ennek valakinek és jól esett, örültem neki.
- Mind idomárok? Ez érdekesen hangzik. Az igazat megvallva nem igazán volt szerencsém még sok idomárhoz. Talán megkockáztatom azt, hogy te vagy az első. Mármint, hogy beszélni vagy valami még nem volt szerencsém ennek a kasztnak a képviselőivel, de elszórva itt-ott láttam ilyen embereket. Érdekes tapasztalatnak ígérkezik. - válaszoltam kissé elgondolkodva, hisz ez a kaszt valahogy számomra mindig is különös és érthetetlen volt, akárcsak bármi olyasmi ami távolsági harcot használ. Talán a megszokás vagy a meg nem szokás teszi azt, hogy számomra az ilyen kasztok valahogy túlságosan... mi is erre a jó szó... távolságtartóak. persze volt olyan online játék ahol mágusok és gyógyítók is voltak és azok is ugyan ebbe a kategóriába tartozik nálam.
- Majd igyekszem valami jól nevelt bestiát nevelni magamból és remélhetőleg azzal a bizonyos illetővel se lesznek nézeteltéréseink, még akkor sem, ha a kasztom okán kilógok kicsit a sorból. - változott a mosolyom immáron boldog és kedves mosollyá a korábbi hangulatom sikeresen elszivárgott a gondolataim távoli sarkába. Most leginkább az ismerkedésen lett újra a hangsúly, nem pedig a történteken.
- Tényleg, ha nem haragszol vagy gond, visszahárítanám rád egy korábbi feltevésedet kérdés formájában. Azt feltételezted korábban, hogy bizonyára van partnerem. Ez esetben, lehet elhamarkodott következtetés, de te szabad vagy? - igazán reménykedtem abban, hogy nem érti félre a kérdésemet, bár lehet, hogy én az ő helyében megtenném ezt a dolgot. Sok szép jelzőt hallottam a fiú részéről a kinézetemet illetően és hát eddigi tapasztalataim alapján olyan személy akinek van barátja vagy barátnője ilyesmit nem igazán csinál, lévén figyelemben kell vagy legalábbis kellene tartsa a másik személlyel való szoros kapcsolatát. Mondjuk igazából ez is csupán feltevés a részemről, hisz tulajdonképpeni komoly kapcsolatom soha sem volt, inkább rövidebb hamar elhaló szerelmek voltak. Az igazi még várat magára valahol.

- Nem, nem vagyok. Van egy barátnőm. – mosolyogva gondoltam Lottira – Ő is a céh tagja. Érdekes lány. Határozottabb a kapcsolatunkat illetően, mint én talán. De ő kell nekem, egy határozott személyiség. Majd megismered. Lotti a neve. – fordultam Airi felé és tekintettem rá. Hirtelen nem akartam többet mondani és kérdés sem jutott az eszembe. Ilyen pillanatkora volt jó Hisame. Csendben szól, ha olyan, ám most ő is hallgatott.
- Akkor meghívlak, ha még mindig akarsz csatlakozni. – hívtam elő a panelem és küldtem el a meghívást a számára.
Nem olyannak tűnt, ki máris visszakozott volna, így nem vártam csalódást és máris elmélkedtem azon, hogy majd hogyan is fogadják a többiek az itt létét. Igazából nem tartottam senkitől sem, tényleg, csak Sarut képzeltem el úgy, ki háromszor körbe futja majd őt a társát keresve, de semmi több. Mindegyikünk normális volt és ő vele vált teljesé a csapat. Egy egyszerű, gyönyörű lovaglány. Kedves és bár a beszéde kicsit diplomatikus, úgy gondoltam biztos enyhülni fog ő is, hogy majd megmutatja a lazább oldalát is, mikor a lábát az asztalra téve dől hátra egy kanapén.
- Azt hiszem a sétánk itt befejeződött. – fordultam Hisame felé, hisz reggel azért indultunk útra, hogy keresünk valakit és lám most találtunk is.
- Igen. – tekintett el a vállam fölött – Airi, hívasd meg magad Apával. – és kacsintott is felé, én pedig nevettem fel ezen. Átok egy sárkány volt, de saját nevelés, vagy valami olyasmi – Kérj sok fagyit és kérj nekem is. - a pad mögött sétált át a lány oldalára – Szeretem a fagyit.