Keleti rész

//Mirika//

-Már bezárt.
A nap még magasan járt. Mégis ki kellett mondanom. Halkan és határozatlanul. Zárva, mondta nekem az ajtó. Csillogott a fény az üvegen. Mintha nem is a virtuális valóságban lennék. Tegnap tanultam ezt a szót, a Young Justice könyvtárában. Nagyon sok dolgot tanulok ott. A könyvtáros mindenben segít. Aranyos lányok, mert ketten vannak. Mindkettőnek fura füle van. Jack szereti őket. Az egyiknek egyszer ellopta. Fogai közé kapta és elszaladt vele. A lány visítva rohant utána. De Jack akkor eltűnt. Nekem kellett hívnom. Mert a lány nem találta meg.
Nézem a szót, a táblát. Mikor fúj a szél, nem leng. Biztos túl nehéz hozzá. Olyan vaskos. Jackal a kezem között lóg. Hátsó lábai a levegőt tapossák néha. Szeret így utazni. Én viszont mindig félek, hogy megfojtom. Nem is tartom túl szorosan. Lassan kezdem csak megszokni. Ha megnő, már nem fogom tudni így vinni. Akkor már sétálnia kell, sokat. Viszont hosszabbak lesznek a lábai. Úgy könnyebb lesz sétálnia.
Körbenézek. Sehol senki. A bolt már zárva. Nem tudom, mit csináljak. Azt mondták, "szerelkezzek fel". Utánanéztem. Kerestem boltokat. De mindegyik már olyan nagy. Elküldenek, hogy még pici vagyok. Hogy nem vehetem fel, amiket ők csinálnak. Egyikük ide küldött. Ide, meg egy másikba, hogy itt találok majd valamit. De most zárva a bolt. Vajon mikor fog kinyitni?
Nem állhatok itt. Már délután van. Tehát ma már nem fog kinyitni. Ha mégis, akkor majd este jövök vissza. Úgy egyszerűbb, mint itt álldogálni. Vagy csak leülök valahova. Közelbe, hogy lássam, mikor nyit. De hova mehetnék?
Elindulok jobbra. Aztán balra. Végül mégis jobbra. Mert jobbra jobb dolgok várnak. Nem hiszem, hogy csak úgy neveznék az irányokat így. Bal az baj, jobb az jó. Vagy nem igaz? Majd utánanézek. Vagy kérdezek. Lassan lépkedek. A cipőm kopog a kövezeten. Még mindig szeretem a hangját. Jack a karjaimban lóg. Örül, liheg, lóg a nyelve. Kis pofija olyan, mintha fülig érő szájjal mosolyogna. Fülei nagyon nagyok, és merednek előre. Mint azok a nagy tányér formájú valamik a háztetőkön. A régi háztetőkön.
Teázó. Olyan hely, ahol lehet teát inni meg sütit enni. De nem tudom, van-e rá pénzem. Felszerelésre is kell. Nem tudom, mennyibe kerülnek azok. És nincs túl sok pénzem. Tartozásom is van. Talán nem drága a tea. Bemegyek, megérdeklődöm. Abból nem eshet bajom. Jack is velem van.
Tétovázva lépek be. Egy pincérnő rám is rivall. Hogy mit akarok. Nem túl durván, de megijedek. Kicsit megszorítom Jackalt. Elsápadok, az ajkam remeg. Inkább a cipőm orrát nézem. Jackal morog, de nem vicsorít. Tudja, hogy itt senki nem akar minket bántani. Meg nem is tudnak, mert védett zóna. A cipőm fénylő orrát nézem. Hajam az arcomba hull. A maszk előre esik kicsit. Reszketek, remegek, összehúzom magam. Az ajkamba harapok. Nem merem felemelni az arcom, nem merek ránézni.
-Én...
A pincérnő vár, türelmesen. Nem tudok megszólalni. Torkomon akadt a szó. Meg akarom kérdezni, mennyibe kerül egy csésze tea. Mert szomjas vagyok. Szeretnék inni. Amíg várok, hogy kinyisson a bolt. De nem merek. Nem kellett volna idejönnöm. Otthon meg fognak miatta vesszőzni. Fáj a hátam.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Atyaúristen...
Már vagy jó félóra eltelt az ébredésem óta, de még mindig csak ez az egy gondolat visszhangzik a fejemben. Kezdek éberebb lenni, már nem telepszik rám felhőként a kábaság, de ez a döbbenet akkor is magával ragad, szinte elsodor a mozdíthatatlanságával, mint valami ősöreg filozófiai kérdés. Pedig ez nem bonyolult, és valószínűleg egy GM tíz másodpercen belül választ tudna adni... csak az a baj, hogy jelenleg egy ilyen van: Kayaba, ő pedig valószínűleg épp röhög rajtunk valahol.
Ösztönösen lenyitom újra a menüm, már vagy huszadszor. A céhlogó eltűnt, a Szabdaló sehol, de egyébként minden a legnagyobb rendben. Azaz... semmi sincs rendben. Semmi.
Most jövök rá, mit is hiányolok: a fegyverem ismerős súlyát kardövemről. Tényleg, fegyvertelen vagyok! Hát, korrekt, a Kezdők kardját már rég beolvasztottam, úgyhogy itt állok egy szál késecske nélkül. Remek, mondhatom. Jó, hogy már a... már a bug előtt is egy nagyszabású újraszerelkezésre gyűjtöttem (azért van ilyen sok aranyam), de a Szabdalót talán jó ideig nem cseréltem volna le.
De... ha közel egy évig feküdtem, akkor mi történt a világgal? Rendben, a 16. szintet már megnyitották, de azonkívül? Nagyon lemaradhattam, biztos már elhúzott a játékosok zöme. Talán semmit nem érek a saját harmincas gyorsaságommal, ami anno olyan jónak számított...
És biztos a tárgyak ára is esett. Talán egész szép felszerelést tudok venni... ha szerencsém van, találok egy tier 2-es kardot, ami a jobbak közé sorolható, aztán már egy szomorú gondolatom se lesz szeretett Szabdalóm felé... ami nem is az enyém volt, de mindegy. Most biztos más forgatja, biztos egy White Rose tag... tényleg, mi lehet a céhhel? Talán kutattak, hol vagyok, de nem találtak. Valószínűleg úgy tudják, meghaltam. De jobb is ez így.
Nehéz lesz... de össze kell szednem magam. Nrm ismeretlen a helyzet; mikor elkezdtem fejlődni, a többiek rég lehagytak, és mégsem mutattam fel rossz eredményt. Csupán meg kell ismételnem azt, amit akkor tettem, félre kell raknom a lustaságom, és be kell bizonyítanom... be kell bizonyítanom, hogy érek valamit.
Hogy egy játék szemét hibája nem akadályozhatja a segítségnyújtásom a frontharcosoknak.
S csak haladok tovább az utcákon. Hova? Nem tudom. Merre? Nem tudom. Csak egy biztos: meg akarok nyugodni, hogy szokott higgadtságommal tekintsem át a helyzetet...

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Jó ideje bolyongok már megint a városban. Mint akkor. Mondjuk az már más, hogy akkor még nem volt bennem félelem. Akkor még nem érzékeltem semmi olyat, amitől tartani kéne, most pedig szinte kétségbeesetten keresgélek, de vajon mit? Inkább a szinte kimeríthetetlen energiatáramat próbálom felhasználni. A feszültség, ami elintézte, hogy képtelen legyek aludni, járkálásra késztetett. És egyelőre még nagyon nem vagyok tisztában, miféle szabályok uralkodnak errefelé, és ugyan elolvasgattam a dolgokat, de... Az akkori szavak teljesen megváltoztatták a véleményemet.
Ki akarok jutni innen! De mit kell tennem? Harcolni? Mi lesz, ha túl bénán használom a kardot, és az lesz a vesztem? Hogyan kéne egyáltalán használnom? Mi a fenéért kellett hallgatnom rájuk? Miért kellett megvennem? Á, tudhattam volna már az elején, hogy ezzel egy fatális hibát követek el. Fene essen ebbe az egészbe. És egyáltalán merre kéne mennem? Még nem vagyok valami erős... És ha így haladok, akkor nem is leszek! Viszont nem merek kiállni a szörnyek ellen egymagam, arról szó sem lehet! Egy kisebb támadás is könnyedén leteríthetne, efelől semmi kétségem.
Határozottan és egyben idegesen beletúrok a hajamba, legszívesebben kitépném a fürtjeimet a helyéről, halkan nyöszörgök, annyira kínlódok. Lelkileg biztosan, testi fájdalmat azonban nem érzek. Ó, hát akkor könnyedén kezdhetem a hajamat szálanként kihúzgálni!
Inkább nem teszem. Ki fog hullani az magától, ha eleget fogok aggondalmaskodni. Márpedig most eléggé bizonytalan vagyok, mégsem hajlandó a hajam kihullani a helyéről! Jó, akkor hadd őszüljek már meg, aztán tettetem a vénasszonyt, aki a játékban alapból benne van, és nem jó semmire...
Jól tudom, hogy ez nem jó hozzáállás, de fogalmam sincs, hogy a többiek jelenleg hol tarthatnak. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy könnyen felhúzzam magam arra a szintre, amin ők lehetnek most. Mégis hogy csinálhatnám? Hiába erőlködnék, nem lennék rá képes - egymagam biztosan nem. De akkor mi a fenéhez kezdjek? Iiiistenem!
Alsó ajkamba harapok. Érezni érzem, hogy fogaim hozzáérnek, de a fájdalom nem jut el a tudatomig. Ilyenkor nem szeretem ezt... Legalább tudnám, hogy mennyire erőset harapok. És másokat is megharaphatnék... És a szörnyeket is... És akkor nem kéne használnom a kardot. Úgyis csak remegne ezek után a kezemben...
Megrázom a fejem, aztán belefáradva ezekbe az eszméletlen marhaságokba, sóhajtok egyet. Még pár méter erejéig elsétálok, aztán sarkon fordulok, és körbenézek máshol. Talán. Magam sem tudom, mihez fogok így kezdeni. Nem merek semmit se tenni, mert félek, hogy meghalok.
Mylla, ez nem jellemző rád! Gondolom. Azt hiszem. És ha mégis?
Újra erőteljesen beletúrok a hajamba, a hajamat huzigálom.
- Te egy istentelenül hülye lány vagy! - kiáltok fel indulatosan, amikor megállok. Nézem a felettem elterülő kék eget azokkal az aranyos bárányfelhőivel. Elegem volt! Már most! Ki akarok lépni, az isten verje meg!
Lenyitom a menüt, keresgélem egy darabig a "Kilépés" feliratot, de azt persze nem találom. Miért is találnám? Ilyen idétlen játékot se fogok többször a kezembe venni... Minek egy olyan játék, ahonnan nem lehet kilépni? Van a valóságban is életem, kérem vissza!
Léptek. Ijedten összerezzenek. Ha nem lennék ennyire betojva, valószínűleg meg is tudnám mondani, merről is jött a hang, így gyorsan megpróbálok valami mögé bújni, ám ez a valami... A semmi. A levegő.
Savanyúan elmosolyodok, jobbra-balra tekintgetek. Megpróbálom a hang forrását felfedezni, és előhúzva azt a kezdetleges, gyenge kardot, amit még az elején kaptam, abba az irányba emelem fenyegetően. Legalábbis próbálom fenyegetőn, mert hát a kezem úgy remeg, mint a kocsonya. A térdeimről nem is beszélve... Hát ez jó indítás, nem mondom! Ráadásul teljesen mindegy, mit csinálok, úgyse tudom megtámadni a másikat. Azt hiszem.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Haladási sebességem és céltudatosságom nem változik, ahogy összevissza bolyongok az utcákon. Már csak azért sem, mert az bár előbbi egy bespeedezett kísérleti egérnek felel meg, a második masszívan stagnál a nullánál. Látásom is csak arra használom, hogy neki ne menjek egy-egy járókelőnek, meg esetleg ne tévedjek el annyira a város ezen részén. Bár az utóbbi nem különösebben érdekelne. Amúgy sem tudom, merre tartok, nem igaz? Miért lenne egyik hely jobb, mint a másik?
Azért pár apró részlet felkelti a figyelmem. Errefelé sok bolt van... feléről még soha nem hallottam, de hát na, kihagytam egy csomó időt. Halványan feldereng előttem a város keleti része, majd felfigyelek másvalamire is... alig van valaki ezeken az utcákon. Régen, egy forgalmasabb napon tömve voltak a boltok, most viszont... vagy csak én kerülök el mindenkit? Ez sem valószínűtlen, és cseppet sem bánkódom miatta, sőt: még rá is játszom. Találomra befordulok az egyik mellékutcába, majd egy másikba; igyekszem távolabb kerülni a díszes üzletektől, az emberektől. Egyedül akarok lenni, fel akarom dolgozni a történteket, és talán még aludni is egyet valamelyik névtelen fogadóban.
Próbálkozásom nem marad hiábavaló: alig telik el pár perc, hamarosan egy lelket nem látok magam körül. Halvány mosoly ki arcomra (az ébredés óta talán először), és tovább sétálok. Újból elvesztem pillanatnyi orientációmat, beleveszek az utcák tengerébe, és ez jól is van így. Nem akarok...
És ebben a pillanatban hallom meg a kiáltást. Mintha veszekednének a közelben. Nem feljesztettem Hallgatózás képességem, mégis tisztán értem a szavakat.
Hülye lány?
Első reakcióm természetesnek mondható: arrébb menni innen, hagyni őket a francba. Csakhogy valamennyire felébred kíváncsiságom is... igen, nekem van olyanom, csak ritkán tapasztalható. Hogy miért érdekes egy kiáltás a Kezdetek Városában, nem tudom, mindenesetre nem árt, ha vetek arrafelé egy pillantást.
És jól sejtettem: alig fordulok be a második sarkon, meglátom a hang forrását: egy lányt.
Egyet.
Jó, akkor hol a... ja, hogy nincs is másik! Rögtön felfogom, hogy vagy magát osztotta le a barna... izé, szőke... na, szóval valamilyen hajú lány, vagy... vagy gyakorolja az őszinte véleménykinyilvánítást, mit tudom én! De nem is különösebben foglalkoztat. Valami oka csak volt rá, és ez nekem elég. Vagy ha ok nélkül csinálta, az is jó.
Egy pislogásnyi idő alatt eljut az agyamig, hogy rám néz, és felém szegez egy kardot. Á, a kezdők fegyvere! Félelmet természetesen nem érzek, mivel védett területen vagyok, s a tény, hogy észrevett, fontosabb számomra a gyenge felszerelésénél. Teljes nyugalommal arcomon lépkedek hát felé, sebességemet normálra lassítva, s farkasszemet nézek a Kezdő Kard hegyével.
-Miért akarsz megtámadni? Hisz fegyvertelen vagyok. - tárom szét karjaim, s valóban: bár Bronz Vértem, Hősi Köpenyem és a két aranygyűrűm elárulja, hogy nem most kezdtem el fejlődni (bár már ideje lenne nem ilyen szemeteket felvennem 13. szinten), sem kard, sem más harci eszköz nem látható nálam. Mivel nincs is az inventorymban ilyesmi.
Még.
-Egyébként miért is lennél hülye? - teszem fel a kérdést. Mégiscsak az a legnyilvánvalóbb lehetőség, hogy magában beszélt, és ha nem így van... akkor nem így van. Beégni nem fogok, mivel az csak szégyenérzettel lenne lehetséges (arra meg a franc fogja pazarolni az értékes energiát), a másik véleménye pedig valahogy nem foglalkoztat.
Nagyjából négy-öt méterre állok meg a lánytól, s akár elrakta a fegyverét, akár nem, a szemébe nézek. Mintha egy csapásra elmúlt volna minden idegességem, ami a bug miatt volt, s csa arra koncentrálnék, hogy... hát... semmire. Igazából nem is koncentrálok semmire. Minek?

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Nyelek egy nagyot, mikor a másik közeledni kezd, és azon tűnődök, mihez is akar kezdeni. Kétkedve bámulom, és mindezek mellett még félek is, nem kicsit. Persze az még világos számomra is, hogy itt támadni nem lehet. Azt hiszem.
Hülye bizonytalanság! Mi a fenéért vagyok ennyire...?! Á, inkább hagyjuk!
Mikor a másik felteszi első kérdését, összerezzenek. Kínos mosolyra húzom a számat, legszívesebben ugyanígy kuncognék is, de hang természetesen nem jön ki a számon.
- Mert... Mert biztos elrejted a fegyvered! - vádlom meg azonnal felé bökve a kardommal. - Még ha nincs is rajtad semmiféle veszélyes tárgy, biztosan van valami a táradban - teszem hozzá valamivel halkabban, szinte szégyellősen lejjebb hajtva a fejemet. Ennek ellenére tekintetemet rajta tartom, nem engedem, hogy meglepjen. Legalábbis igyekszem nem megengedni ezt, viszont azon már nem is csodálkoznék, ha esetleg mégis valami megdöbbentene. Körülbelül egy órája kerülhettem vissza a játékba, szóval... Lenne min még csodálkoznom.
Végignézve a fiún, látszik, hogy nem kezdő: van két gyűrűje, köpenye és vértje. Pislogok párat, miután megemelem a fejem. Nekem meg még csak olyan kis - azokhoz képest - gagyi cuccaim vannak. Hát persze, mit is várjon az ember egy kezdőtől? Mondjuk ő legalább mert eddig cselekedni, én meg csak ülök a formás kis fenekemen, és rágom a körmeimet, hogy mi a fenét csináljak következő napon, hogy merjek-e bármit is csinálni, vagy húzzam meg magam.
Úgy gondolkodok, mintha már évek óta itt tengetném a napjaimat... Biztosan megőrültem.
- Meg akár leveheted a páncélodat, és rám is dobhatod, de az is megeshet, hogy megfojtasz a köpenyeddel - húzom újra vissza a fejem a vállaim közé, kezem még mindig remeg, ahogy a kardot tartom.
- Azért, mert... mert... - kezdem picit indulatosan, aztán egyre inkább elbizonytalanodok. Visszacsúsztatom a kardot a helyére, aztán karba tett kézzel, láthatóan hisztis arccal oldalra pillantok.
- Mert hiába támad valaki egy védett helyen, nem lesz semmi - morgom, és remélhetőleg ez még mindig így van. - Én meg kardot szegeztem rád tök fölöslegesen - teszem hozzá. Részemről teljesen érthető ez a parás állapot, illetve az ingadozó hangulat, a fegyvertelennek magát beállító szinte biztos, hogy hülyének fog nézni. Sőt, már biztosan elkönyvelt annak. Na nem mintha a valóságban nem lennék szeszélyes és lobbanékony és hülye... De talán most még érzékenyebb vagyok.
Arcom kipirul, ahogy érzem, mekkora butaságot csináltam az előbb, és hogy milyen bénának tűnhettem a másik előtt. Ha a fiú nem szól egy darabig, akkor hisztisen, tiszta vörös fejjel újabb vádaskodó kérdést teszek fel:
- Na mi lesz? Elrabolsz már?

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

// //

Az ismeretlen lány elmosolyodik, habár ez eléggé... hogy milyen is? Erőltetett? Hamis? Kínos? Valamilyen, de az igazi vidámságtól messze van.
-Igen, tele van az inventorym tier 2-es kardokkal - mondom megértően bólogatva, majd elvigyorodom. - Nem, nincs nálam semmilyen fegyver, amint mondtam. Fegyver nélkül meg nehéz lenne bármit is tennem ellened, még akkor is, ha nem egy városban lennénk. - bölcsen hallgatok arról, hogy valószínűleg a kezemmel lecsapnám. Szöget üt a fejembe, hogy miért is első szintű, mikor már a tizenhatodik emeletet bolygatják... mondjuk jó pár játékos már az elején feladta, aztán első szinten tengeti a mindennapjait, várva, hogy a frontharcosok tegyék a dolgukat. Ő is közéjük tartozna? Nem, természetesen nem teszem fel ezt a kérdést hangosan, hisz meglehetősen udvariatlan lenne. De azért foglalkoztat a gondolat.
Látom, ahogy végigfut rajtam a tekintete, felmérve a felszerelésem, majd mintha gondolkodna. Vajon mi járhat a fejében? Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, sem jós, sem ilyesmi... de erre nincs is szükség, hamar megkapom a választ.
Sajnos.
-A páncélom? - kérdezem értetlenül. - Azt sem tudom, az okoz-e egyáltalán sebzést. - ...de majd kipróbálom. Vértdobálás! Milyen különös speciális képesség lenne. Valamiért azonban mégsem vágyom rá.
-Mert? - kérdezek vissza az ingerült szavakra érdeklődve. Eltaláltam (hú, de nehéz dolgom volt), valóban magát szidta, de a miértre kicsit késik a válasz. Az ismeretlen visszateszi a Kezdő Kardot a helyére, majd... majd érdekes duzzogó arcot vág. Mint egy kislány. Egy nagyra nőtt kislány.
-Ööö... de te a kiáltás után szegezted rám a kardod. Akkor hogy szidhattad magad ezért azelőtt, hogy megtetted? - a nyugalom nem tűnik el arcvonásaimról, mivel tényleg teljesen higgadt vagyok. Az, hogy a lány hülye, nem az én hibám, és ártani nem árt vele. Még.
Várok, türelmesen, de eltelik egy kis idő addig, amíg újra megszólal. Elvörösödött arccal, még mindig hisztisen teszi fel kérdését, s ez már nekem is sok - egy apró nevetés szakad ki belőlem. De nem kell hozzá egy pillanat sem, s abbamarad.
-Elrabolni? - kérdezek vissza. - Nem áll ilyesmi a szándékomban. Így szeretsz megvádolni másokat? - válik a hangom kíváncsivá, és közelebb sétálok hozzá, persze nem sokkal.
-Egyébként Kyuushiro vagyok - és most valamiért eszembe se jut, hogy nem ez az igazi nevem. Hogy van valahol egy másik valóság, ahol Genki a nevem, így szólítanak, és hogy az az igazi élet.
Furcsa. Kezdem megszokni ezt a virtuális világot.
Persze ezek a gondolatok csak egy tizedmásodperccel később villannak át rajtam, ahogy felrémlik a valóság, s az, hogy itt csak jelek vagyunk. Egy, nulla, egy, egy, nulla - ebből áll minden, amit itt látok, hallok vagy ízlelek, s ez nem jó.
Lehet, hogy ez egy élvezhető hamisítvány, érdekes, figyelemfelkeltő... de akkor is csak az. Egy hamisítvány. És ezen semmi nem változtathat.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

- Me...! - kezdenék bele egy újabb indulatos mondatba, amiben saját magamnak adnék igazat abban, hogy bizony a fiú tele van fegyverekkel, aztán persze elhúzom a számat. Hát... Vagy tovább kételkedek a másik szavában, vagy elhiszem neki. Valahogy egyik se túl vonzó, hiszen míg az első lehetőségnél feszült leszek végig, a másiknál meg ott a lehetősége annak, hogy hazudott nekem, és amint kikerültünk egy olyan területre, ahol szabadon lehet garázdálkodni, bármit megtehet.
- De ott van még az öklöd... - motyogom, arra nem is gondolva, hogy valakinek talán még itt is szent az, hogy lányokat fiúk nem ütnek. Valahogy el tudnám képzelni, hogy bárki ebben a világban a fenyeget és miatt nemhogy összetartana a többiekkel, hanem a mindenki ellen szegülne, mert beleőrült az állandó veszélyérzetbe.
- Gyenge kislány vagyok, egy ütéssel lerepíthetnél a képernyőről - teszem hozzá, és ezzel lehet, alá is írtam a végrendeletemet. Már ha lenne olyanom.
- Meg első szintű vagyok - puffogok vörös és levegőtől felpuffadt arccal, majd a fiú következő kérdésére egy pillanatig hezitálok. Valamit ki kell találnom, az persze kérdés, hogy ennek mi lesz az eredménye, de semmi jó nem sülhet ki belőle. Miért nem egy kockával találtam szembe magam, aki nem ért ezekhez a logikus összefüggésekhez? Akkor nem kéne a magyarázkodással szenvednem, ami ráadásul még idiótaság is. Jó, ha hihető sztorit találok ki, akkor se kell elmondanom az ügyes-bajos és idióta gondolataimat, amivel csak még nagyobb lököttnek fogok feltűnni.
Esélyten. Már így is egy hülye liba lehetek a szemében. Akkor mit számít, ha tovább süllyedek? Talán nem is találkozunk többet. Ő megy fel a magasabb szintekre, én meg maradok itt lenn, és várakotok.
- Mert jós vagyok - nyújtom előre kezeimet, és mintha éppen varázsolnék, úgy mozgatom ujjaimat. Nagyra nyitom a szememet is, hogy még hitelesebb legyek. Persze semmi esélye, hogy ezt bevegye. Az igazságot még mindig nem vagyok hajlandó kibökni, de valahogy mégis az lenne a leglogikusabb.
Az apró nevetésre fejemet újra visszahúzom a vállaim közé, még az utóbbiakat is feljebb húzzom, hátha így elrejtőzhetek egy nagyon kicsit, a pirulás meg csak erősödik. Csodálnám, ha nem füstölögnék, arról pedig ne is beszéljünk, hogy az arcom megint puffancsként nézhet ki.
- Nem - húzom el a számat már amennyire tudom, és oldalra nézek.  - Csak ezek után nehéz megbízni így bárkiben is - motyogom, aztán a másik közeledik, mire hátrálok. Bizalmatlanul vizsgálgatom, a bemutatkozás cseppet váratlanul ér. Pislogok párat, és mintha már némi bizalmat éreznék, ám azonnal teszek róla, hogy ez ne tegyen védtelenné: elfojtom.
- Kremylla... Lyeen - mutatkozok be én is most már kevésbé piros arccal. Testtartásomon látszik, hogyha bármi gyanúsat is érzékelek, akkor futásnak eredek.