Keleti rész

Tetszett ahogy így együtt van a céh apraja nagyja. Ugyan nem teljes, de mégis jó érzéssel tölt el, hogy nem csak kettesben, hármasban sétálgatunk, hanem tényleg egy kis csoportot alkotunk, beszélgetünk, szórakozunk, miközben az új lakhelyünket tervezgetjük. Nekem nincsenek nagy igényeim, legalábbis a saját szobámat illetően majd szépen berendezem, kidekorálom, meg majd talán a konyhában szorgoskodom picurit. Mégis csak én vagyok az aki képes naphosszat eltölteni ott miközben különféle ízesítésű teákat gyártok, majd elfogyasztom őket a kertben, valamiféle sütemény mellett. Apropó tea, be kell szerezni egy új teáskészletet is. Miközben a többiek sorolták a vágyaikat, próbáltam Mer-chan mellé ügyeskedni magam, figyelve mit dolgozik.
- Szerintem az onsen már túl sok lenne. A legtöbb városban amúgy is van, szóval felesleges lenne a céhházba is. Jobb lenne ha valami kicsi, otthonos lenne. Én arra is gondoltam, hogy akár a szobákat úgy rendezhetnénk el, hogy egyik oldalon a fiúké a másikon pedig a lányoké lenne. - De persze ennek semmi köze ahhoz, hogy így több esélyem lenne arra, hogy Mer-chan kerüljön a szomszédos szobába... dehogy is. Semmi ilyesmi gondolat nem fordult meg a fejemben.
- De ha gondolod akkor néha átjöhetsz majd az én szobámba Al. Én úgyis fürdőkádat szeretnék. Majd megmossuk egymás hátát meg hasonlóak. - kacsintok a fiúra, majd felnevetek. Ezer százalék, hogy a szobám közelébe sem veti magát azokban az órákban amikor erre lehetősége lenne. Pedig egyáltalán nincs mit szégyellnünk egymás előtt. Mindketten fiúk vagyunk... és az amúgy is olyan meghitt, amikor két ember együtt mosakszik...
- Kedvenc virág? - kérdezek vissza. Azt hiszem nincs különösebben kedvencem.. mindegyiket szeretem ami virágzik és szép. De ha választani kellene... - Talán a rózsa... azt hiszem.. A szép vörös. De a hortenzia is jól néz ki. - Persze, mért is gondolkodjunk kicsiben, ha már növényekről van szó. Anat magyarázatát hallgatva, megint úgy érzem, hogy túl sokat aggódik. Ha a védelem kijátszásáról van szó, megannyi módszer lehet rá. Szóval ilyesmivel igazán nem kellene feleslegesen bajlódni. De inkább nem szólok közbe. Főleg mert nem tudom pontosan hol is lesz a céhház, és lehet tényleg nem árt ha lesz.
- Aldo? - Saya-chan pedig máris rohan a kúthoz, és egy horgászbot segítségével próbálja kiszedni a cicust a vízből. Én is közelebb sétálok, és belelesek, kezemmel rátámaszkodom a tekerő izére, ami azonnal megszalad, sietve pereg végig rajta a hosszú kötél aminek a végén egy vödör himbálózik, majd csobban bele a vízbe. Pechemre pedig a kötél is zuhan tovább, hála annak, hogy nem volt elég erősen a kúthoz rögzítve.
- Hopika... -  Talán a képességemmel kiszedhetném. De elnézve a macsekot, nincs semmi baja, szóval inkább becsatlakozom a horgászatba. A kis kosarat lerakom a földre, és Saya-chanhoz hasonlóan én is beeresztem a zsineget a kútba. - Hjaj, hogy lehetsz ilyen béna cica létedre? Egek...Cicc... Cicc.. Cicc... - egyáltalán Aldo szereti ha ciccegnek neki?

Ez a reggel sem más, mint a többi. Ugyanott kelek fel, mind eddig minden reggel, ugyanazon a padon, ugyanazon a főtéren.
Csak tudnám hogy kerülök minden reggelre ide.
Egy darabig csak nézem, ahogy a többi játékos sietősen járkál fel és alá, és vásárolgatnak.
Erről jut eszembe lassan nekem is kéne szereznem valahonnan pénzt, hiszen már napok óta alig ettem valamit. Legalábbis nem emlékszem, hogy ettem volna.
Az éhségem egyre nő, szóval tényleg alig ettem valamit a közelmúltban.
Felállok, azt hiszem ideje kinyújtóztatnom a végtagjaimat, akkor talán elfeledkezem az éhségérzetről.
Elkezdek sétálni a Keleti városrész felé és nézegetem a boltok kirakatát.
Mire vársz, hogy kiraknak egy táblát azzal a felirattal, hogy segítőt felveszünk?
Már annak is örülnék, na de ebbe a világba kinek kéne bolti segítő?
Eddig jutok a gondolatmenetben, amikor észreveszek valamit a földön. Egy erszény az, és ha szerencsém van némi pénz is van benne.
Erre gondolnod sem szabad! Az nem a tiéd.
Nem is gondolnék, ha nem lennék ennyire éhes, majd később visszaadom.
Azt sem tudod kié.
Jól van na.
Körülnézek, hátha megtudok valamit a rejtélyes erszény tulajdonosáról. Az egész környéken egyetlen kislány horgászik. Az erszény pedig pont mögötte fekszik.
Ugye nem lopnál egy kislánytól?
A becsület legyőzte az éhségérzetemet, de nem ártana figyelmeztetni a kislányt, hogy nem éppen a legideálisabb helyen tartja a pénzét.
Odalépek a kislány mögé, de nem nyúlok az erszényért.
-Ejnye ejnye, kislány. Nem kéne ilyen mutatós helyen tárolnod az értékeidet. Majdnem én vittem el megőrzésre.
És remélem a lány nem sértődik meg a tanácsomon.

Majd megszakad a szívem, ahogy a lány rám néz, és azt mondja, hogy tolvajt akar fogni. 
-Tolvaj. Errefelé? Még sohasem láttam. Bár ez nem azt jelenti, hogy nem is lenne.
Körülnézek amikor meghallom a kérdést. Ez határozottan nem a lány hangja volt. Akkor meglátom a hang gazdáját, ahogy lépked felfelé.
Remek, majdnem egy idomártól loptál és a sárkincája máris azt kérdi, hogy azt meg hogy lehet. Először a lányhoz fordulok:
A barátod?
Majd a sárkány felé:
Azt úgy lehet..- megakad a hangom
Na még egyszer.
Az úgy lehet Sárkány..- alaposabban megnézem magamnak a sárkányt, ahogy elnézem nőstény lehet- ..Hölgyem, -hirtelen nem is tudom milyen szavakkal tudnám leírni, érez egyáltalán egy virtuális állat? Gondolkozni már biztosan tud, erről az oldalról talán könnyebb lesz.- Tudja, van olyan, hogy az ember csinálni akar valamit, és el kezd azon gondolkozni, hogy amit csinál az menyire helyes vagy helytelen, és mielőtt dűlőre jutna, több lehetőség közül választhat, és aszerint dönt, amit helyesebbnek tart.
Vegyük például a mostani példát. Jöttem. Megláttam az erszényt és arra gondoltam, hogy nagyon jól jönne egy kis pénz elemózsiára, tudniillik teljesen le vagyok égve. Majd arra gondoltam, hogy a pénz nem az enyém. Ezek után ezt a két adatot fontossági sorrendbe helyeztem és amellett az érv mellett döntöttem, mivel nem az enyém, ezért nem szabad elvinnem.
Persze nem mindenkinél ugyanaz a fontossági sorrend. Ez a sorrend nagyon sok mindentől függhet. Például a környezettől, a neveléstől és- nem kerülhetem tovább a dolgot, ha nem érti, akkor nem tudom jobban elmagyarázni- legfőképpen az érzéseitől. 
Remélem megértette az okfejtésemet.

-Akkor Timidus és Shukako.
A neveiket lassan ejtem, hogy könnyebben megjegyezem, mindig arrafelé nézve, akinek a nevét mondom.
-Engem Cearso-nak hívnak.- Senkinek nem szoktam elmondani az első találkozáskor az eredeti nevem, most is tartom magam ehhez a szokáshoz.
Shukako biztos megijedne, azt meg nem akarom. Miért is találtak ki a szüleim egy ilyen ijesztő nevet? Persze az öcsémnek sokkal normálisabb nevet sikerült adniuk. Mondjuk az ő nevére is kihatott a hülye fegyvermániájuk. Nem mintha nem szeretném őket, de néha már túl sok a mániájuk. Ezen majd ráérek később filózni.
-Ez nálunk embereknél nem olyan egyszerű.
Nekünk nincsenek ezek a parancsok beprogramozva, de ezt a gondolatot nem osztom meg Timidus-szal
-Szerintem pedig egy beszélő sárkány a fura, Timidus. Végül is nem minden nap futok bele egybe. Pláne nem egy ilyen intelligensbe.
Majd a lányhoz:
-Miért is ne? Úgysincs mostanság semmi dolgom.
Ezzel helyett foglalok a lány mellett.
Amikor megemlíti a főzés lehetőségét, összefut a nyál a számban. Lassan két éve nem ettem főtt kaját. A megilletődöttség tetőfokát akkor érem el, amikor még egy szendvicset is felajánl.
Egy darabig persze nem nyúlok az étel után, de az éhség hamar megtör.
-Biztos nem bánod?- kérdezem miközben elveszem az ételt.
-Nagyon szépen köszönöm.- Majd elkezdem enni a falatokat, az elejét még habzsolva, majd nagyjából a felénél lelassítok. Ekkor kezdek el beszélni
-Bocsánat, napok óta alig ettem valamit. 
Majd válaszolok a kérdésére is:
-Igen, azt hiszem mondhatjuk úgy is. Egészen eddig nem igazán hagytam a főteret. Nagyon sok dolog történt a játék kezdetekkor, ami miatt nem szívesen hagyom el a Várost.
Eszembe jut valami fontos:
-Én.. én nem tudom hogyan kell horgászni.

-Bocsi, szóval Shukaku.- elismétlem még párszor, hogy biztos megjegyezzem.
-A tied aztán nem egy könnyű név.
-Ez..- Na jó, elmondom az igazat, legalább egy részét- ez nem az igazi nevem, de nagyon hasonlít rá. Nem szívesen használom az eredetit. Rossz dolgokra emlékeztet. 
-Hát... innen is, meg onnan is. A szüleim rengeteget utaztak. Majd egy darabig oroszban dolgoztam, a végén az öcsémnél kötöttem ki Japánban, és most itt vagyok- mutatok körbe, és túl sok esélyem nem igazán van a továbbjutásra.
Elfogadom a botot, majd végignézem a lány bemutatóját.
Ez nem tűnik olyan nagy ördöngösségnek.
-Szóval, bedobom a csalit, a jó..- nem fejezem be a mondatot hiszen, kisgyerek is van a közelben.
-Azt hiszem az nem jó, ha a bot is a vízben landol. Vagy tévednék?
Szerencsémre nem repült messze a felszerelés, így még viszonylag szárazon vissza tudom szerezni. Odamegyek a tó partjához, letérdelek a szélére, és elkezdek nyújtózkodni a bot után. Amekkora szerencsém van, sikerült arccal előre a vízbe esnem. Na de legalább elérem a botot.
-Ezt direkt csináltam- mondom miközben kikecmergek a vízből. 
Na akkor még egyszer.
-Szóval, bedobom a csalit, közben a botot jó erősen fogom. Azután várok. 
És ha megmozdul az úszó. Ha megmozdul. Huppsz megmozdult. Na akkor most egy rántás.
Ezzel egy hatalmasat rántottam a boton. 
-Ez nem az én sportom.- közlöm, amikor meglátom, hogy nem akadt semmi a horogra.
-Még egy utolsó alkalom.- Adom meg magamnak az esélyt.
-Szóval, bedobom a csalit, figyelek a botra és várok. Megmozdult az úszó, akkor most kisebbet rántok. Nicsak, valami maradt is a horgomon.
-Ez meg mi a fene? Ebből is tudsz főzni?
/halszálka/

-Már elég régóta, csak történtek kezdetben olyan dolgok, amik elvették a kedvem a harcoktól. Eddig inkább arra vártam, hogy mások végezzék el a munkát. Mondhatom, nem igazán gyorsak.
Miért jön mindenki ezzel a céhesdivel? Először Nio, most pedig ez a kislány.
Szegény Nio, majdnem leüvöltöttem a fejét. Jó nem ezért, de valami hasonlóért. Most már egy kicsit könnyebben kezelem a helyzetet, hisz ő is csak segíteni akar.
-Nem vagyok az a társasági fajta, néha összefutok valakivel, beszélgetek egy kicsit, aztán mindketten megyünk a magunk útján, és később majd ismerősként üdvözöljük egymást. Én már csak egy ilyen szólista vagyok.
Meg persze a betegségemről se szeretek beszélni, de ha csatlakoznék egy csapathoz, ezt a lényeges információt nem hallgathatom el előlük.
-Azt nem tartanám valami igazságosnak. Hiszen már egy szendvicset is adtál.
Egyébként is sokkal finomabb az étel, ha megdolgoztál érte. Mivel főzni nem tudok, hagy segítsek azzal, hogy kifogni a hozzávalókat. És- teszem hozzá- megtetszett a horgászás. Csak fogjak ki valami ehetőt is.- Ezzel meglendítem a botot, és bedobom a csalit a vízbe.
Most türelmesebb leszek, nem fogom olyan gyorsan rángatni a felszerelést.
És hogy ne legyen kínos a csend beszélni kezdek:
-"Odakint", talán ez a legjobb szó rá, gyakran vadásztunk azokon a helyeken, ahova a szüleim utazgattak. Én sohasem szerettem lelőni az állatokat, de a különböző íjakat megtanultam használni. Ezért vagyok most is íjász.
Felnézek az égre, és nézem ahogy a felhők úsznak az égen. Persze közben azon gondolkodom, hogy vajon ők most mit csinálhatnak, és vajon mennyi idő lesz mire újra láthatom az arcukat.

-Nem arról van szó, hogy nem szeretnék. Szeretnék én is kijutni erről a helyről. Csak hát, azóta akárhányszor próbalom használni ezt,- Előveszem az íjam, majd felajzom, de még nem lövöm el.- mindig eszembe jutnak azok, akiket nem sikerült megmentenem, vagy ami még rosszabb, akik miattam haltak meg.- elengedem az ideget, a nyíl elrepül, egyenesen a tó közepébe.
-A Magas, -ellövök még egy nyilat.- A beképzelt Harcos. -ez alkalommal két nyilat feszítek fel az íjra.- A két kezdő Kardforgató. -még egy nyíl.- A Kedves... Összegyűlik néhány könnycsepp a szemem sarkában, nem törlöm le őket, jó helyen vannak ott.- Attól félek, megint olyannak ártok, akinek nem akarok.
-Ha legalább Szonja itt lehetne,... de szerencsére nincs itt.
A lány nyelvötlésére csak mosolyogni tudok.
-Persze, persze. Elfogadom a segítséget, de akkor sem érezném igazságosnak. Hiszen te mondtad az előbb, még egy céhen belül is kérnek valamilyen ellenszolgáltatást, én meg nem szeretek tartozni. És miért pont engem kínálsz? Hisz alig ismerjük egymást. Biztos, hogy van olyan, akivel szívesebben osztanád meg az ebédedet.
Hagyok neki pár másodpercet, dolgozza fel a hallottakat.
-Ez jó hír, már egy mob megölésénél is a frász kerülget, de így legalább tudok vadászni. A húst pedig.. a hús elkészítését pedig rábízom valaki...
Villanás. (A szememen szikra szalad át*)
Hol vagyok? Nem ismerős a környék, valószínűleg most járhatok erre először. Körülnézek, egy tóparton ülök, mellettem egy kislány, mintha nem rég foghatott volna ki valamit. A kislány mellett pedig..
Önkéntelenül felkiáltok:
-Jesszus, egy sárkány.
Majd felpattanok és elfutok az ellenkező irányba. Amikor úgy érzem, hogy már kellő távolságban vagyok, megállok, megfordulok és alaposabban szemügyre veszem a sárkányt, és (feltehetőleg) az idomárját.
-Ha jót akarsz nem engeded közelebb a pet-edet- és fenyegetően felemelem az íjamat.
/*Ezt csak akkor látod, ha ebben a pillanatban pont a szemembe nézel/

A sárkány a fenyegetésemre beáll a lány elé.-Tehát, jól sejtettem, hogy a lány egy idomár.-
Jaj de cuki, ahogy védi a gazdit. És még meg is szólal.
Beszél is, egyre cukibb. Fogadjunk, hogy a legszívesebben megölelgetnéd.
Az előbb fenyegetem meg, nem hiszem, hogy örülne tőlem egy ölelésnek. 
Azért eljátszom a gondolattal, vajon milyen lehet megölelni egy sárkányt?
Már akkor megnyugszom, mikor kiderül, hogy védett területen vagyunk,-
Akkor ők se tudnak engem közvetlen megsebezni.-
de azért figyelmesen végighallgatom a sárkányt és csak utána engedem le a fegyvert.
-Nem vagyok bérgyilkos- próbálom eloszlatni a kételyeket, de azt hiszem, ez nem fog menni addig, amíg nem beszélek a betegségemről.
Nekem... nekem teljesen más problémám van. Van egy betegségem... még a másik világból
Gyakran kihagy a memóriám. A helyzet az, hogy nem csak információk esnek ki, hanem egyik pillanatról a másikra minden eltűnik, és egyáltalán nem, vagy alig emlékszem az előtte történt dolgokra
A legrosszabb az egészben, hogy teljesen véletlenszerű időközönként történik, és mindig a legrosszabb pillanatban.
Persze rajtatok áll, hogy hisztek-e nekem, vagy sem.
Csak ezután kezdem el értelmezni a sárkány többi mondatát.
Innentől nem a sárkány felé beszélek, hanem csak magam elé, de elég hangosan, hogy ők is hallhassák.
Barátkozni...
-Mindenkinek szüksége van barátokra, akik elfogadják, olyannak amilyen
Beszélgetni...
-Anélkül nem igazán szerzel barátokat, hogy beszélgetnél.
Ártani..
-Én.. én nem tudnék senkinek sem ártani szándékosan, de engem már sokszor próbáltak, volt olyan is, aki a legjobb barátomat fordította ellenem. Ezért félek... félek mindentől, amit nem ismerek. Félek attól, hogy elkövetem ugyanazt a hibát, amit akkor.
A sárkányra nézek.
-És... elnézést kérek a viselkedésem miatt. A félelem beszélt belőlem.
Célpont...
-Természetesen, ha minden igaz amit mondtál, akkor egyikőtök sem az ellenségem.
Miután befejezem a mondandómat, nem állok fel, nem csúszok arrébb, csak nézem a sárkányt és az idomárt egy darabig, hogyan fogadják a híreket. Majd egy mozdulattal a hátamra dőlök, és hanyatt fekve nézem az eget.
-Szonja... bárcsak itt lennél mellettem... és milyen szerencse, hogy nem vagy itt.

-Nem könnyű, ebben egyetértünk.- 
-Igazad van,- Mosolygok el a sárkány szavain.- hogy is hazudhatnál, talán nem is ismered a hazudozást. Biztos, hogy én is így programoznék meg egy...
Elhallgatok, kérdően a lány felé nézek, majd a sárkány felé biccentek a fejemmel. A mozdulat nagyjából annyit jelenthet:
-Tudja?
Nem akarok az lenni, aki lerombolja a világát a szegény kisállatnak.
Amikor a lány ideadja a papírt és a ceruzát, felülök, hisz hanyatt fekve azért nem olyan egyszerű rajzolni.
Hirtelen nem tudom eldönteni, mit is rajzoljak.
-Nagyon rég volt a kezemben ceruza és papír.
Ez az igazság, hiába rajzolgatok minden nap az utcára, azért a két dolog nagyon eltér egymástól.
Felemelem a papírt, az ég felé tartom, hátha eszembe jut valami egyszerű ábra, amit azonnal felismernék. Eszembe jut valami.
Mégsem rajzolni fogok.
Leírom a nevem, majd Timidus nevét a papírra.
Felállok, teszek pár lépést az egyik irányba, csak hogy véletlenül se sérüljön meg a lány, vagy a sárkány. Feldobom a papírt a levegőbe. Szélcsend van, a papír lassan kezd el hullni. Előveszem az íjamat felajzok rá három nyilat, megvárom a megfelelő pillanatot, majd lövök.
Mindhárom nyílvessző eltalálta a papírt. A papírt még röptében megfogom, megnézem mi lett az eredmény. Sikerült, amit akartam. A papíron a lyukak a Cearso o betűjében illetve a Timidus i pontjain voltak. Odasétálok a lányhoz. Odaadom a papírt.
-Erre nem sok mindenki képes, ha ezt megmutatod, akkor szinte biztos, hogy emlékezni fogok.
Majd a sárkányhoz sétálok. Leülök mellé. Nem nézek rá, úgy kezdek el beszélni.
-Timidus, ugye? Amikor megvédted,- fejemmel most a lány felé bökök- azon gondolkoztam, vajon milyen lehet téged megölelni, és azon, hogy szereted-e, ha ölelgetnek.

Még sohasem képzeltem magam egy itt született helyébe, de most, hogy jobban belegondolok, ezt a hozzáállást is meg tudom érteni. De gyakorolni már biztos nem fogom, hiszen minden rokonom abban az álom világban él.
-Még nincs.. De ha egyszer kijutunk, és biztos, hogy egyszer ki fogunk jutni, akkor megbeszélem Szonjával, el hozom őt ide és majd bemutatlak egymásnak titeket. Ezt itt és most megígérem, és akkor talán majd hinni fogsz nekünk másvilágiaknak.
-De ahhoz előbb ki kéne jutnunk, addig is, nehezen bár, de elfogadom a ti nézeteiteket. És ha eszerint élek, akkor talán kevésbé fognak hiányozni a kintiek.
-Igaza volt Shu..- nem jut az eszembe a teljes neve.- Igaza van Shu-nak.- a sárkány is így hívja, remélem nem sértődik meg, ha én is így teszek.-  Hazudni nem szabad. Bárcsak mindenki tartaná magát ehhez, már csak akkor egy kicsit jobb világban élnénk.
A bemutatóm után, Timidus megengedi, hogy megöleljem. Felragyog a szemem.
Nálam egy ölelés már annyit jelent, hogy teljes mértékben megbízom a másikban. A bizalom lehet egy örömforrás, szóval eleget teszek Timidus feltételeinek. Közelebb megyek a sárkányhoz. Rámosolygok.
-Nekem mindig örömet okoz egy ölelés.
Leülök közvetlen a sárkány mellé, de közbe figyelek, hogy ne üljek rá egy testrészére se, majd óvatosan átkarolom a nyakát mindkét kezemmel.
Így maradok néhány másodpercig. Nem mozdulok, próbálom magam harmóniába hozni vele.
A gondolataival, amik egyszerűek és egyértelműek. Ezzel tisztábbak, mint a legtöbb emberé.
Az érzéseivel, amiket vagy nem mutat ki, vagy nincsenek is neki.
Az első esetben minden tiszteletem az övé, a másodikban minden sajnálatom. Nem tudom elképzelni, milyen lehet érzelmek nélkül élni. Nekem minden cselekedetemet az érzéseim irányítják.
Eszembe jut Szonja, elkezdek sírni. Elengedem a sárkányt majd letörlöm az arcomat.
-Ezek örömkönnyek
Pár másodpercig némán ülök.
-Ne hazudjak, ugye? Eszembe jutott valaki a másik világból, ezért remélem nincs igazad.