Nagy Síkság

 A nevetése mosolyt csalt az én arcomra is. Hiába, nem vagyok egy búval-bélelt természet, nem nehéz megnevettetni. Most már biztosabban észrevettem, hogy zavarja a feszültségem.  Sajnáltam, hogy így van. de nem tudtam mit csinálni vele. Ebben a világban azt tapasztaltam, hogy állandóan ébernek kell lenni, és nem szabad semmit a véletlenre bízni. 
 Érdekes volt figyelni azt is, ahogy a magasabb szintekről beszélt. Kivételesen tisztán látszott az arcán a lelkesedés. Csak mellékesen jegyeztem fel az agyamba az immár biztos információt: 22-es szintű legalább, hiszen többesszámban mesélt a huszas szint feletti szintekről.
 Nem tudtam ellenben értelmezni azt, amit arra a félig vicces megjegyzésemre mondott, hogy a mobok szét akarnának szedni... Nem vette volna észre, hogy nem teljesen komolyan mondtam?  Na meg az az utolsó mondata... Mi alapján áldozná fel magát értem? Hiszen szinte semmit nem árultam még el magamról! Nem akartam!  Nem kértem! 
- Nagyon remélem, hogy erre nem lesz szükség! - mondtam neki totális elutasítást sugalló hanghordozással. Hozzá hasonlóan komoly tekintettel néztem a szemébe, és a tekintetemmel is igyekeztem átadni az üzenetet.
- Igyekszem észben tartani - feleltem mosolyogva a barátairól szóló megjegyzésére - Nekem sincsenek ellenségeim - jegyeztem meg. A felét az igazságnak. Barátaim sem igazán voltak, de valahogy úgy éreztem, nem járnék jól ,ha ezt ő is tudná. - Megkérdezhetem, miért vagy olyan biztos, hogy kevés az ellenséged Aincardban? - tettem fel a kérdést, bár sejtettem a választ. 
A lehengerlőnek szánt mosolya nálam nem talált célba. De egy barátságos mosolyt azért kapott cserébe, és elindultam utána, még mindig megtartva egy biztonságosnak vélt távolságot. 


Meglepően keveset kellett sétálnunk, mire megállt, és jelezte, hogy a közelben mobok vannak.  Észlelés nélkül én nem tehettem mást, mint hogy ráhagyatkoztam alkalmi társam képességére, és óvatosan készenlétbe helyeztem az íjamat. Igyekeztem kiélesíteni a hallásomat, látásomat, sőt a szaglásomat is, hogy én is minél előbb megérezzem, hogy merre is van pontosan a közelben.

Hát igen, ha szólóban játszik az ember nehéz ellenségeket gyűjteni. Nekem is ezért nem sikerült még valószínűleg... Eddig is feltűnt, de most már biztos voltam benne, hogy van némi feltűnési viszketegsége, de egyetértettem vele: Nyílt ember volt a maga módján. Akaratlanul is visszamosolyogtam amikor arról beszélt, hogy készenlétben tartottam az íjamat, Tudom, teljesen tudatos volt, hogy így tettem. 
- Amíg nem érzem úgy, hogy komolyan tartanom kell tőled, addig feleslegesen nem adok okot, hogy nekemess. -  feleltem a felvetésére, miszerint nem érez felőlem semmi ellenséges érzelmet. Jól érezte, nem volt semmi ellesges érzelmem irányába. Közömbös volt nekem. 


Miután megálltunk és jelezte, hogy mob van a közelben, nagyon nagyon idióta dolgot csinált. A reakcióm hasonlóan idiótának tűnhet. Igen, komolyan megijedtem, amikor  váratlanul hozzámért "BÚÚ!" felkiáltással. Ez azt váltotta ki, hogy a következő pillanatban a homloka közepére szegeződött a nyilam. A bocsánatkérése nem használt, a tőlem telhető legfenyegetőbb tekintetemmel meredtem rá, majd kecses mozdulattal kilőttem a nyilat... A háta mögött felbukkanó vaddisznóba, a füle mellett alig egy-két centivel ellőve.
- Semmi gond- feleltem ezután bocsánatkérésére, olyan hangon, amiből egy hülye is értette volna, hogy meg ne próbálja megismételni a dolgot.  Aztán felkészültem az újabb 4 mobra. Nem volt jóleső az izalom, vagyis hogy inkább idegesség, ami eközben eltöltött. De azért igyekeztem lazítani. Arra is figyeltem (igen, részben bosszúból) hogy 3 lépés távolság mindig maradjon köztem, és Eiki között.  MIkor előbukkant 3 vaddisznó elsápadok... Az előbb biztos hogy négy mobot érzélelt! Ő mondta, és nem úgy tűnt, hogy hazudna. Hol a negyedik? 
 Sajnos azonban gondolkozni nem volt időm. Egyre közelebb értek hozzánk a megjelent dögök, nekem pedig szükségem volt minimum 5 lépés távolságra, hogy hatékony legyen az íjam. Úgyhogy úgy döntöttem, ideje elkezdeni csökkenteni az életpontjaikat. Először szép sorban mindegyikre rálőttem. 2-szer találtam, de a harmadik lövésnek nem volt éppen kényelmes szöge, így mellément.

Én felejtettem el valamit? Hiszen már a vaddisznó meglövése után említette a 4 mobot... Ő felejtette el említeni hogy azzal együtt volt négy. De nem baj, megnyugodtam, hiszen nem kellett akárhonnan felbukkanó mobra számítani. A lekezelő stílust legalább ez alkalommal elhagyta, ami jó pont volt nálam.
 Ha nem hívta volna fel külön a figyelmemet, hogy láttam kb mire képes, akkor is tisztában voltam vele. Viszont ezzel megerősítést nyert a feltételezésem hogy nagyzolás is volt a dologban. Csak azt nem értettem, miért akarta nekem demonstrálni a képességeit? Az utolsó vaddisznó pedig így külön kiemelve sértette a büszkeségemet, amiért kapott is egy csúnya "na és akkor? Azt hiszed értékelem?" pillantást cserébe. 
-Valóban nem túl izgalmas így - feleltem a vadászattal kapcsolatos megállapítására - Viszont ha legközelebb a harcrendszerrel kapcsolatban több tanáccsal látsz el, akkor kereshetünk még egy csapatot. - reagáltam a kérdésére is. Már nem érdekelt igazán, hogy ezzel fontos információhoz juttattam. Ha bántani akart volna, már megtette volna, mint ezt korábban ő is megállapította velem kapcsolatban. -  Ami az ebédet illeti -  folytattam elgondolkodva, mert még nem voltam biztos benne, hogy szeretnék-e komolyabb ismeretséget Eikivel - Azt nem szeretném, hogy meghívj, de utána ehetünk együtt - válaszoltam végül, mert nem jutott eszembe semmilyen indok, amivel udvariasan elutasíthattam volna.  Nagyon reméltem, hogy nem bánom meg ezt a döntésemet. Kissé rámenős srácnak tűnt nekem Eiki, amit viszont én nem tudtam elviselni, semmilyen téren, és semmilyen szinten.  Lelki erőm pedig nem igazán volt hozzá, hogy megküzdjek egy esetleges kellemetlenné váló helyzettel. Megbántani sem akartam, egyrészt félelemből, másrészt pedig mert azért egy kicsit szimpatikus fiú volt, és elhittem neki, hogy tűzbe menne a barátaiért.

Be kell vallanom aranyosnak találtam, hogy ilyen fesztelen. Nem is tudtam sokáig játszani a morcot, hiszen nekem sem ilyen a természetem. Visszaköltözött az arcomra az őszinte, állandó mosoly, ami még a nap elején tűnt el róla, mikor moboktól tartva elindultam a síkságra. 
 Az egyetértésére bólintok. Közben magamban mulattam, mert ő nem tudhatja, hogy nem csak a pozitív, jóleső izgalom hiányát értettem az alatt, hogy ez így ne izgalmas. Egyáltalán nem hiányzott nekem, hogy a szívbaj jöjjön rám egy nagyobb csapat mob miatt, mert nem tudom legyőzhetem-e őket. Tehát én örültem is annak, hogy ilyen egyszerűen elintéződött a dolog.
- Szavadon foglak - közöltem szélesen mosolyogva. Aztán bólintottam, tudomásul véve, hogy ő sem tud még mindent. Elég volt nekem, hogy nálam többet tud. 
 Kicsit elgondolkoztam, hogy tiltakozzak-e újra a meghívás ellen. Láttam rajta, hogy elhatározta: Ő lesz a makacsabb ebben a csatában. Az egyéniségemnek az a része kerekedett felül, ami azt parancsolta, hogy ne engedjek.
- Komolyan nem szeretném, hogy meghívj - mondtam, ezúttal mosoly nélkül, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. - Szeretném legalább azt képzelni, hogy Aincardban is képes vagyok gondoskodni magamról - érveltem.  Igen, tudtam, hogy nem fog engedni, de kevés ember van, aki nálam makacsabb.
 Miután ezt megbeszéltük elindultunk a város felé. körülbelül 10 lépést tehettünk meg, mikor jellegzetes morgásra figyeltem fel.Emlékeztetett az otthoni kutyák hangjára. FARKASOK! villant a fejembe, és miután egy másodpercig értetlenül, és kérdőn néztem Eikire, hogy miért nem szólt róluk, megpördültem, és láttam, hogy 4 farkas tart felénk. Sajnos megrettentem, úgyhogy értékes pillanatokat veszítettem, mire az ínra helyeztem a nyilat, és szépen sorban mindegyik farkast meglőttem. Kettőt másodszor is eltaláltam, de a másik kettő olyan közel jutott addigra, hogy nem tudtam volna már nyíllal megsebezni őket. 

 Nem tudtam mire vélni, hogy nem foglalkozott tovább a témával. Vehettem volna beleegyezésnek vagy beletörődésnek is, de sem az, amit eddig tudtam Eikiről, sem pedig az amit láttam rajta nem engedett erre következtetni. Akkor miért nem vitatkozik tovább? 
 A farkasok miatt nem volt időm ezen rágódni. MIvel vagy nem vette észre a kérdő tekintetemet, vagy nem akart rá válaszolni, eldöntöttem, hogy rá fogok kérdezni legkésőbb az ebédnél, hogy ha már van Észlelése, miért nem szólt a farkasokról? Előbb viszont a farkasokkal kellett foglalkoznom. Ő pedig elkezdett tanácsokat adni.
Ezúttal Eiki már majdnem úgy adott tippeket, ahogy az én lelkem jónéven vette őket.  És mivel rájöttem, hogy az enyhe lekezelő felhang, amit most is éreztem a beszédén, a személyiségéhez tartozik valószínűleg, elengedtem a fülem mellett.   Amikor láttam, hogy a farkasok túl közel kerültek hozzám, hogy lenyilazhassam az utolsó kettőt, előszőr ösztönösen hátraugrottam egyet, hogy teret nyerjek. HIába, mert nem nőtt a távolság, csupán ugyanakkora maradt. Ha Eiki ekkor nem mondja, hogy üssem őket félre az íjammal, akkor valószínűleg megijedek, és jópár életpontom rámegy, hogy végezzek a farkasokkal. De szavaira , miközben ő még beszél, tőle telhetően ösztönző, nyugod hangon, az egyiket egyszerűen pofán csaptam az íjjal, és így ez a farkas elpixeleződött. Fordultam volna a máik felé, de láttam, hogy legnagybb meglepetésemre eliszkolt arra, amerről jött. Készültem egy nyilat küldeni utána. Már megfeszítettem az íjat, amikor Eiki a vállamra tette a kezét, és fogadást ajánlott. Őszintén felnevettem az ajánlatán. Igen, ezzel mindkettőnknek megmaradhatna az a tudata hogy nem engedett, hanem a szerencsén múlt a dolog. Azért volt egy sanda gyanúm, hogy az az 50-50% nem teljesen reális, hiszen nem csak a valós tapasztalaton múlik a siker, de elfogadtam az ajánlatát.
- Legyen - mondtam még élig-meddig nevetve - állom a fogadást. Mutasd mit tudsz. - Azután, hogy az ő oldalára billenő mérleget kicsit koorigáljam, pont amikor célzott, odahajoltam, és a fülébe súgtam - Ugye tudod, hogy te mész a kardodért, bárki nyerje a fogadást? - sem ráijeszteni nem akartam, sem azt nem feltételeztem Eikiről, hogy engem küldene a kardért, csupán megzavarni akartam egy picit.

Megzavarnom ugyan nem sikerült Eikit, ráadásul belém is csípett (amiért olyan tekintetet kapott, ami állítólag ölni tudna), de mint kiderült elég ideig hátráltattam, hogy a fogadást én nyerjem. Mivel ilyen távolságból én sem találtam volna el a nyilaimmal biztosan a farkast, csak az látszhatott az arcomon, ha rámnézett, hogy örülök, hogy én nyertem. Volt egy sejtésem, hogy még legalább egy körre számíthatok a fizetés körül, de most még nem foglalkoztam a kérdéssel. Vicces volt, ahogy pukkadozva a farkas után vágta a követ, amivel azért eltalálta.
- Döntetlen? - kérdeztem majdnem nevetve - Hiszen egyértelműen győztem! - nevettem el magam vele együtt. Mikor megemlítette a további mobokat komolyan bólintottam. - Egyetértek. - mondtam, és gyorsan körbepillantottam, hogy felmérjem a helyzetet. Szerintem teljesen érthető, hogy először lefagytam, amikor felkapott. Pár pillanattal később igyekeztem kifejteni magamat a kezeiből, de sikertelenül.  Miuán bocsánatot kért, ezt abbahagytam, de nem néztem rá többet. Lehet, hogy ez így könnyebb volt mint meggyőzni, de nagy hibát követett el. A Takashival történtek után túlságosan intim volt nekem ez a helyzet, és olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit mindkettőnknek jobb lett volna elkerülni. Egyszerre lettem feszült, dühös, mélységesen szomorú és kérségbeesett. Amit Eiki csinált, azt talán úgy lehet legegyszerűbben megfogalmazni, hogy az érzéseimbe gázolt. Én pedig nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Mivel tudtam, hogy nem szándékosan taposott bele a lelkembe, és addig én sem hittem volna, hogy ilyen érzéknnyé tett a veszteség, nem hibáztattam a fiút, és nem tiltakoztam, de érlelődött bennem a gondolat, hogy amint letesz, otthagyom Eikit. A városig tartó út nem volt elég, hogy megnyugodjak. De úgy döntöttem, hogy esélyt adok Eikinek, hogy valamivel meggyőzzön, hogy maradjak, nem pedig egyből otthagyom a város szélén.

Az ejnyézésre játékosan kiöltöttem rá a nyelvem, de minden incselkedés nélkül. A bókjára rögtön ezután olyan félénkséggel mosolyogtam el, amiről szerintem mindenkinek süthetett, hogy kényelmetlenül érintene, ha folytatná. Aztán felkaptam a fejemet a "bár... " résznél. Gyanús volt, hogy elharapta a mondat véget.
- Bár? - tettem fel a kérdést, ehhez illő tekintettel. Nem válaszolt, és ez még jobban aggasztott. Mi oka lehetett volna ilyen makacsul hallgatni? Szerencséjére nem engedtem ezt a gondolatot túl messzire gyűrűzni, hanem inkább egy legyintéssel ráhagytam, hogy akkor ne mondja el
Sehogy nem reagáltam le, hogy Eiki közelebb tolta a tányért. Úgy véltem, ezt bárki megtette volna, így nem kell különösebben foglalkoznom a dologgal.
Úgy vettem észre, hogy hozzám hasonló élvezettel ette a maga ételét. Rámosolyogtam, hogy valahogy kifejezzem a hálámat, amiért megmutatta a helyet. Valószínűleg fogok még erre járni.
Miután én befejeztem az ebédet, és az almalevemet is megittam, figyeltem Eikit. Lehívta az étlapot, és rendelt valamit. Feltételeztem hogy innivalót, de nem számítottam rá, hogy engem is meg fog kínálni borral. Paranoiás felem egyből riadót fújt, hogy le akar itatni,  de nem voltam hajlandó hagyni, hogy az énemnek az az oldala eluralkodjon rajtam. Ezért udvariasan visszautasítottam a bort.
A desszerttel kapcsolatos megszólalására bólintottam, és kiválasztottam egy könnyű gyümölcstorta-szeletet. Miközben a desszertre vártunk odahívtam a pincért, és kifizettem a magam részét.
- Megengedem, hogy a desszertet te álld – mondtam Eikinek barátságos mosollyal – de csak mert végül csak eltaláltad azt a farkast így, vagy úgy – A mondat végére elnevettem magam. A kissé kényszerű helyzetben kezdett tényleg jókedvem lenni.