Nagy Síkság

// Mizukinak, folytatás a Belvárosból //

Túlságosan valószínűtlennek tűnt, hogy ugyan azt az árnyharcost ismerjük mind a ketten. Éppen ezért először csak hallgattam, és magamban jót mulattam, hogy milyen leleményesen, és persze ocsmány, erkölcstelen módon vágta át Mizukit az a másik játékos.
Úgy gondolom, hogy minden játékosnak megvan egy bizonyos játékstílusa, ami úgyis egyre jobban látszódni fog, ahogy fejlődik a karaktere. Most viszont, mivel saját magunk vagyunk itt, és nem az avatarunk, ezért még jobban látszódnak ezek a tipikus jegyek. Meg kellett kockáztatnom a kérdést:
– Mondd csak, egészen véletlenül nem Zaraki Kizashinak hívták azt a karaktert? – vigyorogtam magam elé. – Alávaló gazember ő is, húsz arannyal rövidített meg az első találkozásunkkor – néztem le Mizukira.

Nagyon érdekelt, hogy miként is fogjuk körbejárni az itteni világszabályokat. Az feltűnt már, hogy rá kell érezni a világra: ez persze nem volt újdonság, a legtöbb MMORPG-ben megvoltak a saját belső szabályok, legalább olyan jók, mint a való világ fizikájának törvényei. Itt is biztosan voltak hasonlóak, viszont nem sikerült rájuk akadnom, és ez bizony iszonyatosan zavaró, ha az ember egyébként gyakori koptatója játék céljából a billentyűzetnek.

– Jártál már arrafelé egyébként?
– Igen sok mindent tudsz a különböző dolgokról. Hogy ismerted meg őket, ha nem skillesedtél?
– Részt vettél még más kalandokon is?
Nagyjából ezek voltak azok a kérdések, amik vele kapcsolatban a fejemben jártak, így szép sorban dobáltam be őket, amíg úton voltunk, hogy ne maradjunk téma nélkül. Én nem akartam beszélni saját magamról, és egyelőre úgy tűnt nekem, hogy addig is ő szívesen oszt meg információkat. Én pedig örülök mindenféle információnak, így örömmel hallgattam.

– Igen-igen, ő az – bólogattam lelkesen, pedig ez olyan élmény volt, aminek nem szabadott volna örülnöm. Negatív élmény. Nagyon nehéz volt azonban elszakadni attól, hogy egy online világban jártunk, ahol egy karaktert játszok… és OK, egy kicsit önmagamat is – pontosabban csakis önmagamat –, de attól még nem haragszom arra a userra, aki a karakter mögött ül, és olyan ijesztően fondorlatos módon csalt ki tőlem húsz aranyat, miközben a tekintete csak úgy csillogott.
Nem fogom elfelejteni.

„ Lusták és gyengék... vajon sok még az ilyen ember?” – hangzott el a mondat, én pedig a megilletődöttség jeleivel az arcomon fordultam arra, hogy lássam: vajon az ő arcán milyen érzelem ül, miközben erről beszél. Úgy hívják ezt: felmérés. Szükségem volt arra a későbbi helyes válaszok és reakciók megadásához, hogy tudjam: egy ilyen mondat elhangzása után mi ül ki az arcára.
Bár túl sokat nem tudtam leolvasni, de ez is rengeteg dologról mesélt: nehéz munka lesz olyasmit kiépíteni, aminek köze van igazi bizalomhoz. Ahhoz olyan mélységek és belső démonok vezetnek – pontosabban állják az ember útját –, amik legyőzése valószínűleg nem az ő projektje lesz.

– Ez nagyon helyes lehet olyan szempontból, hogy sok mindent megtudsz. Én például máig nem vagyok tisztában azzal, hogy milyen volna, ha kettes szintű lennék, és ennek a szintnek a főbossát keresném: hol találom egyáltalán? – tettem fel a költői kérdést. Költői hiszen nem véletlenül kértem segítséget ettől a lánytól: szükségem volt arra, hogy valaki végre elkezdjen rávezetni az itteni törvényekre. Nem találtam őket, és így még egy kő helyes eldobása se ment… Beütött a szikra: talán kezdjük is talán itt akkor: elmeséltem neki, mennyit bajlódtam egy kő itemből való eltávolításával. Hiszen nem lehet felszerelkezni vele, nem tárgy, viszont eldobni se tudtam. Pedig mi másra lenne jó? Láttam egyszer, ahogy valaki képes volt kővel dobni, és máig evett az irigység.
Kértem Mizukit, hogy kezdjük az alapoktól. Innen. És ne csak mutasson, hanem magyarázzon is.
– Hatalmas segítség volna ez nekem – próbáltam megerősíteni egy újabb fejhajtással sokkal korábbi kérésemet.
– Kezdjük!

Mizuki arcát figyelve nem sikerült többre jutnom, mint amit eddig is tudtam róla: lelkiállapota labilis, hangulatingadozásai állandóak. Sajnos sose voltam túl jó a szélsőséges érzelmek megértésében, és egyelőre nem láttam értelmét, hogy megpróbáljam dekódolni ennek a lánynak a viselkedését. Elkezd majd érdekelni, ha A: csatába keveredünk, B: idővel esetleg közös küldetést vállalunk, C: küzdőtérbe invitál, D: egy felsőbb szinten majd újra találkozunk.
Több lehetőség nem jutott hirtelen eszembe.
Addig is viszont nekem tökéletesen megfelelt, hogy nem fektetek kapcsolatunkba több energiát, mint amennyit szükséges ahhoz, hogy megismerjem a SAO-ban használatos gondolkodásmódot. Séta közben oldalra fordultam, és rápillantottam: azt viszont meglátjuk majd, hogyan rovom le a segítsége értékét.

Mizuki kérése a kődobással kapcsolatban elhangzott, én pedig néhány másodpercig mereven figyeltem őt. Érdekes új információ volt róla az, hogy soha életében nem hajított még követ.
Mielőtt megvettem volna a SAO-t, és hozzá a sisakot is, voltam annyira kocka, hogy geek blogok RSS-ében kutatva próbáljak szert tenni a hivatalos közzétételek előtt kiszivárogtatott hírekre. Sok érdekes szösszenetre bukkantam, de közöttük inkább a filozófiai eszmefuttatások érdekeltek. Elgondolások az online világokkal kapcsoltban. Tényleg marha érdekes voltak!
Az egyik írásban a szerző arról beszélt, mennyire könnyű függővé válni, ha olyan szintű élményben lesz részünk, mint amennyit a SAO és a sisak ígér. Külön kitért itt a mozgássérültekre, akik sokkal „egészebbnek” érezhetik magukat, hiszen az eddigi hírek szerint ők az online világban semmivel sem lesznek kevesebbek társaiknál.
Mizuki valódi teste tehát olyan kórban szenved, amitől soha életében nem hajíthatott el követ. Ha ez nem így volna, akkor legalább emlékezne rá, hogyan kell azt csinálni.

Türelmesen elmagyaráztam neki. Úgy döntöttem, hogy akkor nincs okom megszégyeníteni, és amúgy sem asztalom mások kinevetése. Főleg, ha egyébként ennek a játéknak az ismeretében felettem áll. Jelenleg én több hátrányt kell elviseljek, mint ő. És ha idővel bepótolja lemaradásait, csak még erősebbé válhat.
Attól, hogy dobópozícióba álltam, a kezemben felfénylett a kő.
– Ó, ez már ismerős! – morogtam. Nem tetszett, hogy ennyire triviális dologra sem jöttem rá. – Eddig sose próbálkoztam pozíciót felvenni, egyszerűen lendületesen próbáltam meg áthelyezni a kezemből, vagy ilyesmi. Nem csoda, hogy nem sikerült eldobni – bosszankodtam. Nagyon zavart, hogy így besültem.
– Pedig az íjászat teljesen ugyan ezen az elven működik – magyaráztam. – Ugyan így fénylik el a nyílvessző, aztán ki is tudom lőni, mint ahogyan… Ezt a követ is – kiáltottam fel, mert nehezemre esett megszokni, hogy itt nem a fizikai erőmtől, hanem a pontszámaimtól függött a csapás sikeressége. Mizuki kövét céloztam be, és el is találtam. Ezt mondjuk el is vártam magamtól, mint íjásztól.
– Ha ellenfelet támadok meg vele, mire jó? – kérdeztem. – Akiknél láttam, ott egy ember beszélt többnek is, de láthatóan ők ismerték is egymást, ezért nem akartam közelebb menni. Néhány értettem csak meg. Motivációról beszéltek.

– Egyelőre akkor az íjammal jobban működöm – hümmögtem. – Igazából eddig két követ indítottam útjára, és nincsen hosszabb hatótávja, mint a nyilaimnak, viszont a sebzés jóval kisebb… – kezdtem volna ecsetelni előnyeimet a kőhajítókkal szemben, amikor Mizuki kritikus találata helyből törölte a mobot.
Szolidan elfordultam, hogy ne lássa, amíg leesett államat megkeresem, és a helyére rakom – természetesen csak képletesen beszélek. Egyre szimpatikusabb lett a lány – ezt viszont saját magamnak is be kellett vallanom.
A lány, aki rögvest újra is próbálkozott, hogy az én szintemen is megmutassa, mi ez az egész. Nem mintha nem értettem volna már az előbbiből is, úgy tűnik, hogy igenis be kívánta mutatni, milyen a kővel eltalált mob.
Ha már ennyire önállónak mutatkozott, nem akartam ünneprontó lenni, és nem vettem elő az íjamat, megvártam, amíg ő maga mozdul. Nem titok: kíváncsi voltam, hogy mire képes. Viszont az, amit mutatott, több volt, mint amire számítottam. Nem tűnt egyszerű csapásnak. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom én is, viszont az elintézését ráhagyom.
– Próbáljuk meg akkor – nógattam magam, majd a földön talált kővel íjászkodásaimból ismert állásba álltam, és el is hajítottam. Siker, a mob megkapta, felém tört.
– Távolsági harcos vagyok és nem szeretem a felém rontó elleneket. Leszednéd őt nekem? – kérdeztem Mizukit, miközben beálltam mögé. Látni akartam újra azt a csapást, amivel az előző mobbal is végzett. Persze rá is kérdezhettem volna a dologra, de féltem, hogy túl sok mindenre válaszolt már, és magas lesz az ár, amivel tartozni fogok neki. Már most azon gondolkodtam, mivel törleszthetnék.

– Az íj működése igen egyszerű… – vettem kezembe az íjamat, majd vesszőt illesztettem a húrra. – Korábban nem íjászkodtam, de ebben a játékban igen könnyű dolgom volt, mert a kettő összeáll: nincs olyan, hogy leesik a nyíl, nem tudod rosszul elengedni a húrt… – magyaráztam, miközben felajzottam a fegyverem. – És csak ennyi egy lövés. – Egy vaddisznót céloztam, és ahogy korábban a kővel, úgy az íjjal is eltaláltam.
Ha Mizuki nem törölte a korábbi vaddisznót, akkor én most megtettem, bár nagyjából az utolsó pillanatban.

Utólag beláttam: talán kicsit mesterkélt volt, ahogy úri ficsúrokat utánozva megkértem egy lányt arra, hogy végezze el helyettem a piszkos munkát. Az eredmény viszont magáért beszélt: földbe gyökerezett a lábam, és nem akartam hinni a yaganomnak, hogy milyen módon takarította el a mobot az útból. Ez aztán igencsak ígéretes!
Egyetlen problémát tudtam csak felróni a lánynak: olyan gyorsan lépdelt felfelé a fejemben létező szimpatikusságot jelképező ranglétrán, ahogy emberek nem szoktak. Sőt még online karaktert alakító emberek sem. Nemhogy offline karaktert alakító emberek… mert olyan nincs. Mindegy.

Az íjjamról kezdtem el beszélni neki, mert hirtelen zavaromban nem igazán tudtam, nála hogyan is kéne megközelíteni a támadása témáját. Bár eddig remekül működött az, ha megkértem valamire, de attól féltem, hogy lassan átlát a szitán, és hiába jövök kérésekkel, vagy szimpla kérdésekkel, egyre kevésbé fog kielégítő válaszokat adni.
Talán itt az ideje, hogy végre én mutassak akkor neki még valamit.

Nem eresztettem le az íjamat, hanem amíg meséltem, módszeresen vadászgattam le a közelben lévő vaddisznókat. Álló helyzetből lőhettem, nem túl távol eső ellenfelekre. Bár a beszéd kicsit nehezemre esett mellette, hiszen a helyes légzés ugyan úgy hozzátartozik az íjászathoz, mint bármi más, de azért csak megyegetett, egyet talán, ha tévesztettem.
– Nagyon tetszik ahogy mondod. Ez a SAO, Sword Art Online, és itt, főleg a mágia nélkül tényleg művészete van a harcnak – magyaráztam. – Még nem tapasztaltam önsebzést, de ennek talán nem feltétlenül az az oka, hogy nincs ilyen a játékban. Userként mindig is a távolsági karakterek vonzottak, ezért is választottam itt is az íjász kasztot. Emberként is sokkal közelebb állnak ehhez a kaszthoz az adottságaim. Viszont itt ugye pontok vannak, ezért egy kicsi lány is válhat félelmetes harcossá – néztem jelentőségteljesen Mizukira. – Viszont akkor megkockáztatom, hogy IRL adottságaim miatt eddig nem szenvedtem el önsebzést.
Mizuki kérdésére hümmögés volt először a válaszom. Leeresztettem az íjamat. Mindig akadt a közelben néhány vaddisznó, hát persze, hiszen a játék állandóan újratermelte, viszont már untam a vadászatukat.
– Nem gondoltam még arra, hogy akkor járok-e egyenes úton, ha vállalok kihívásokat, mint például egy idomár kisegítése. Ahogy hallgatlak, egyet kell értenem veled, de szeretnék még erről magamban is gondolkodni, ezért egyelőre nem válaszolok szívesen – próbáltam pontot tenni a téma végére.

– Bevallom: nem igazán értem minden szavad – fordítottam úgy a tekintetem, hogy ne nézzek Mizukira, miközben a valóságban továbbra is őt figyeltem szemüveg mögötti világomból. – Az biztos, hogy nagy kihívás napjainkban olyan működő és érdeklődésre számot tartó játékot készíteni, ami mellőzi a mágiát. A Nerve Gearrel viszont már csak az újdonság varázsa miatt is működik a dolog. Ettől függetlenül a mágia nem feltétlenül rossz. Az pedig eddigi tapasztalatim szerint egyáltalán nem igaz rá, hogy könnyű volna. Magad is felsoroltad, hogy miért is nehéz egy mágiahasználó élete. – Sok korábbi mágikus karakterem beszélt belőlem, akiket mind-mind úgy alkottam meg és játszottam ki, hogy a részeimet képezték, a bőrükbe bújva egy igazibb saját testben éreztem magam. Valahányszor becsatlakoztam, úgy éreztem, hogy fellélegzek, és boldogan néztem körbe. Most pedig ezek a mágusok, sámánok, fővarázslók mind az én szememen keresztül figyelték Mizukit. Talán azért létezik az én yaganom, mert sok más karakter is itt van még velem, és az ő szemükkel is látok… Nem, ilyesmi nem valószínű.
– A képességeink által valamilyen szinten létezik a mágia. Vannak aktív és passzív képességek, és a keveredésükkel egészen új felhasználási lehetőségeik születnek.
Csak álldogáltunk, beszélgettünk… Nem igazán tetszett ez nekem. Főleg, hogy úgy éreztem: tartozom valakinek.
– Nincs aranyam. Nem tudom, hogy mivel tudnám viszonozni a segítséget, amit nyújtottál. Nekem sokat segített ez a néhány dolog, amit elmondtál, de hirtelen nem jut eszembe semmi, amivel ezt bárhogy is meg tudnám hálálni. Arra kérlek, hogy gondolkozz, és ha van valami, amit teljesíteni tudok, kérlek, mondd. – Mizukira emeltem a tekintetem. Ésszerű keretek között, de komolyan gondoltam az ajánlatom.

– Nem! – ingattam a fejemet. – Erről szó sem lehet – mondtam határozottan, bár nem igazán tudtam, hogy akkor mégis mivel tudnék a segítségére lenni.
– Arany kilőve… egy szél fityingem sincs. És így első szinten olyan ruhám sincs, ami nem lehetne ott akár rajtad is – hümmögtem. – Nincs más akkor hátra. Úgy fogunk eljárni, ahogy a régiek. A SAO világa amúgy is a középkort idézi, a lovagi tornák, a kerekasztal, sárkányölőkről szóló legendák idejét, illeni fog akkor ez is hozzá. Remélem, hogy elfogadod – mondtam.
– Nekem talán az életemet mentetted meg ezzel a kis oktatással, így hát most adósod vagyok. Őszintén megmondom: nincs bennem annyi merészség, hogy egyszer talán életpontjaim miattad nullázódjanak, de ha egy küldetésben összekerülünk majd, íjam és nyilaim téged szolgálnak, hogy megháláljam a segítséged. Kérlek, fogadd el ezt tőlem – hajoltam meg előtte, ahogy illik.
Érdekes érzés volt ilyen esküt tenni. Az én szemszögemből tényleg illett ehhez a világhoz, főként, hogy ezúttal tényleg egy saját életet éltünk, és ha itt meghaltunk, akkor elméletileg a valódi világban sem ébredtünk fel többé. Nem volt tehát fellengzős azt mondani, hogy talán ez segít majd engem a túlélésben. Az elmúlt időben máris úgy éreztem, hogy sikerült jobban ráhangolódni a SAO belső logikájára, mint eddig bármikor. Talán lesznek még nehézségeim, de innentől tudni fogom, milyen gondolkodásmódot igényel a szabályainak megértése.
– Oh, és jut eszembe… – nyúltam az oldalamhoz. – Ha elfogadod az ajánlatomat, akkor kérlek vegyél ebből is. – Két zsömlét tartottam, abból az egyiket felé nyújtottam. Közöttük kis tégely foglalt helyet. – Eddig nem értettem a működését – magyaráztam. – De ha most újragondolom… – Ujjammal, mintha egér lenne, „rákattintottam” a tégely tetejére, ujjam vége pedig fényleni kezdett. Végighúztam a zsemlémen, illatos krémet hagyott maga után. – Ízesítő, finom. Torubana város egyik félreeső boltjából van – mosolyogtam.

// Köszönöm a játékot! //