Belváros

Nem igazán vagyok jó az érzelmek azonosításában. Amit én megjegyzek, azaz, hogy mire miként kell reagálni, például ha ránk mosolyognak, akkor visszamosolygunk. Ilyen egyszerű nálam az élet. Persze mindig gondok lesznek nálad egy nyelvvel, ha valójában soha nem bírod elsajátítani, legfeljebb csak ismételni tudsz sablonos elemeket. Így például most teljes zavarban csatangoltam a városban: miért olyan boldog mindenki?
Olyan okokat kerestem, amik triviálisak lehetnének: például errefelé ritkán esik az eső, nemrég viszont nagy zuhé volt. Vagy errefelé évente egyszer rendeznek valami hatalmas fesztivált, és ez pont nemrég esett meg… Az elég jellemző volna, újabban gyakran érzem, mennyi mindenről lemaradok. Az egyetlen pozitív, pont elkapott pillanatom az volt, amikor az utolsók között megjelentem ebben a játékban, és részese lehettem ennek az életre szóló kalandnak. Az unokáimnak is ezt fogom mesélni.
Már ha a magamfajta valaha is találhat nőt magának.

A másik, ami feltűnt, hogy milyen kevés játékos karaktert látok. A Kezdetek Városában még nyüzsögtek a hozzám hasonlók, itt viszont alig-alig láttam egyet-egyet elszórva. Persze ez valahol jogos lehetett volna, ha ilyen gyorsan erősödött volna ez a szint, de erről szó sem volt. Első szintű voltam, és mégsem okozott különösebb nehézséget, hogy idejussak. Hát akkor?
Elhatároztam, hogy utánajárok a kérdésnek: szükségem volt erről több információra. Hála égnek nem volt nehéz megkülönböztetni a játékosokat az NPC-k hadától. A yagannal könnyen kiszúrtam egyet. A kérdésem körítésével voltak csak problémák. Mivel hátulról láttam meg, onnan is közelítettem. Hogy felhívjam magamra a figyelmét, a vállára tettem a kezét.
- Ne haragudj, nem tudod véletlenül, hogy… Nagyon kevés játékost látok erre, pedig a Kezdetek Városa szinte nyüzsög tőlük. Nem tudod, hogy mi oka lehetne ennek? – kérdeztem. – Te miért jöttél ide? – Hátha a saját szemszögéből könnyebben közelítjük meg a témát.

//Mizuki//


Emberről nem mesélt még nekem ennyit egyetlen mozdulat, mint most. Nem tudom, hogy szimplán a ruhát éreztem-e, ahogy a lány fordult, és az feszült meg a kezem alatt, vagy ő maga volt az, de biztos vagyok abban, hogy ha szörny lettem volna, és most egy ellenséges területen állnánk, a lány már rég belém mélyesztett volna valamit. Igen ám, de nézzük csak, mit is?
Így, hogy már szemben áll velem, minden további nélkül megfogom a két vállát, majd kicsit oldalra dönteném őt, hogy szép rálátásom nyíljon az oldalán hordott kardra. Szóval egy kard – morfondíroztam hangosan.
Mindig is lenyűgöztek a női harcos karakterek, már amennyiben valódi nő ült userként mögöttük. Azok, ahol kiderült számomra, hogy férfi irányít az avatar mögül… ők általában ki tudták vívni legmélyebb megvetésemet. Itt viszont kétség sem fért hozzá: egy igazi felszentelt amazon áll előttem. Nagyon megörültem!
– Ilyen reflexekkel nem csodálom, hogy közelharcos kasztot választottál! – lelkendeztem. – Mi is vagy egész pontosan? – kérdeztem.

Kapott még néhány plusz pontot: azért is tartottam ilyen sokra ezeket a karaktereket, mert a gyengébbik nem… nos, mint a nevükből is kiderül: gyengébbek. És ez nem feltétlenül a fizikumukra utal, hiszen ebben a játékban például nem kapnak módosításokat a pontjaik után… legalábbis nem tudok róla. Szociális oldalról viszont nekik általában sokkal fontosabbak az emberi kapcsolatok, amiknek néhány felmetszett gyomor nem tesz túl jót. Legalábbis megnehezíti, hogy „nincs harag”-gal váljunk el a tulajdonosától.
Nála pedig remekül látszott a válaszából, hogy milyen szépen küzd meg vele. A végére erőre is kapott… ez remek! Az első gondolatom az volt: vállaljunk el egy küldetést!
Egyelőre ezt nem osztottam meg vele. Lássuk, mit tud még.

Elmosolyodtam. Tudtam, hogy azt szeretik látni a lányok, mert bíztatást olvasnak ki belőle. És én most szerettem volna bíztatni ezt a lányt itt előttem, mert az hagyján, hogy lelkesen mesélt, de ráadásul több szavával is egyet kellett értenem.
- Az idomárok sokkal többet gürcölnek sokkal kevesebbért. Önmagukban semmit nem érnek, saját erejükben nem bízhatnak. Ez egy gyenge jellemnek tökéletes, hiszen a hibákért és kudarcokért szidhat valakit magukon kívül, de szerintem normális keretek között ez nem működhet – értettem egyet. – Nagyon érdekelne egy jól felépített idomár karakter, szívesen látnám, hogy mit tud ő igazán.
A nyilasokról alkotott véleményére különösen odafigyeltem. Eddig sok negatív gondolat hangzott el, és izgatottan vártam, hogy mivel illeti az íjász karaktereket.
- Úgy vélem, hogy abban mutatkozik meg egy íjász igazi tehetsége, ha nem képesek közel kerülni hozzá. Vagy amennyiben igen, akkor képes legyen kikerülni a csávából.
A csávából?!
Amikor a beszélgetésünk ehhez a ponthoz ért, rájöttem, hogy sokkal jobban dobog a szívem, mint az normális harci szituáció keretein kívül, és úgy figyelek egy másik személyre, amennyire én nem igazán szoktam.
Az a tény pedig, hogy olyan szavakat használok: csáva, mindennél többet mondott el nekem saját magamról. Úgy tűnt, igyekeztem lazának tűnni, és utcai szlenget használtam. Ez szörnyű!

- Tatsuki Ranmeru vagyok. Jól láttad, íjász – hajoltam meg előtte. – Sok MMORPG-vel játszottam már, azonban a SAO-ba az utolsók között kapcsolódtam be, így eddig nagyon kevés tapasztalatom van a játékkal kapcsolatban. És ez nagyon zavar – Újra meghajoltam. – Örömmel venném, ha segítenél, és együtt gyakorolnánk kicsit. – Utolsó meghajlás.
Várakozóan ráemeltem a tekintetemet.
- Amennyiben elfogadod, a Kezdetek Erdejét, vagy a Nagy Síkságot látom opcionálisnak számunkra. – A reakcióját figyeltem.

– Eddig nem jutott eszembe az a lehetőség, hogy esetleg körbevehetnek – vallottam be őszintén. Kicsit még meg is lepődtem. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen szituáció álljon elő. – Milyen érdekes elképzelés pedig! – gondolkodtam el rajta kicsit jobban.
Hitodama addig is igen lelkesen beszélt arról, hogy elfogadja a kérést. Nem akartam elárulni, hogy kicsit sokat beszél mellé nekem, mert nagyon lelkesnek tűnt, és igen érdekes stílusban beszélt. Érdeklődve hajoltam közelebb, hogy egyetlen szóról se maradjak le.
– Meg tudom érteni a helyzeted, Hitodama – bólintottam. – A való világban szemüveges vagyok. Itt visszakaptam a valódi arcom, aminek úgy tűnik, hogy része a szemüveg. Pedig itt igazán nem lenne szükségem rá sőt… – kalandozott el kicsit a figyelmem a párbeszédünkről. Egy pillanat erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy beavatom itteni teljes spektrumlátásom titkába, de aztán több érv is szólt ellene, hát nem tettem. Tényleg nem lenne érdemes így kiadni már az első pár szó után a képességem. – Nem is kell több szót pazarolni rá: én is adtam időt magamnak, hogy élvezhessem itteni teljesebb életemet – mosolyogtam. A mosolygás általában jó, nehezen lehet rossz pillanatban alkalmazni. Reméltem, hogy én sem rontom el.
– Örülök, hogy elfogadod a kérésemet, és legjobb tudásod szerint igyekszel is teljesíteni – hajoltam meg a szociális elvárások teljes tudatában. – Köszönöm a dicséretet– bólintottam újból. – Mit gondolsz akkor, merre kezdjük az edzést? És amíg odaérünk, addig is mesélhetnél a dolgok működéséről, hogy ott már csak gyakorolni kelljen – hadartam.
Bevallom, én is olyan jeleket figyeltem meg magamon, hogy azt kellett mondanom: izgatott vagyok. Tényleg jól jött volna, ha valaki segít az első pár lépésben. Haladtam volna egyedül is, de ezúttal kicsit nehézkesnek éreztem, valahogy nem sikerült felvenni a játék ritmusát. Reméltem, hogy most ez majd segít rajta. És a lány is értékes ismertségnek tűnt eddig.