Re: Belváros

by **Szophie** Kedd Jan. 22 2013, 16:54

- Lesz valami kötelező egyenruha? Amúgy nekem tetszik a dolog. - Végre valami jó reakció Hinaritól. Nagyon megörültem neki.
- Egyenlőre nincs, de ha szeretnétek felhozom Shieldnek hogy lenne rá igény. - válaszolt RenAi az egyen ruha kérdésre.
- Nektek mi a véleményetek? - fordult hozzánk, Vezérrel.
- Nekem már az elején is tetszett.. És ez az egyenruha dolog sem rossz ötlet, bár ha az én ízlésemet tekintjük, nekem nehéz megfelelni, úgyhogy jobbnak tartanám ha valamilyen kitűző, vagy ilyesmi lenne.. Persze ez csak egy ötlet. - mondtam. Komolyan nem tudnám elképzelni azt, hogy milyen sok vitába telne egy olyan ruha kidogozása, ami mindenkinek tetszik. Nem hiszem, hogy mindenki egyet értene az én masni, és kék szín imádatos ötleteimmel, de azon kívül én nem hordanák másmilyen ruhát.
- Nos lányok, én mindenképp örülnék neki ha belépnétek, de ha be is léptek nem köt titeket egyenlőre semmiféle kötelezettség, azon kívül hogy fejlődjetek, de abban is szívesen segítünk, az ha valaki kisebb szintű nem jelenti azt hogy gyenge, vagy épp hogy le kéne nézni, mi olyan vagyunk azt hiszem mint egy nagy család, tele testvérekkel, akik egy célért küzdenek. - folytatta a lány mély, filozófikus gondolatokkal.
- Ui.. még egy kérdés, téged hogy becézhetlek? -tényleg jó enne tudni, mert a RenAi túl hivatalosnak bizonyult számomra.
- Ha mindketten rábólintotok akkor le is bonyolíthatjuk a felvételeteket. :3 - folytatta ezek után.
- És ha csak egyikünk bólint rá? - viccelődtem. - Na, de hajrá, én, vagyis mi, Vezérrel benne vagyunk! - mosolyodtam el.
- Vagyis még egy kérdés.. Céh gyűlések szoktak lenni, vagy ilyesmi? Mármint ahol találkozhatok a többiekkel..És ha az van, és éppen küldetésen vagyok? - bizonytalanodtam el. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy mindenki ellohol egy küldetés közepéről, mert céhgyűlést tartunk.

by **Hinari** Vas. Jan. 27 2013, 01:12

Eddig csak bólintgattam meg ühüm-öztem, miközben RenAi a céhbemutatást tartotta, az egyenruhás témával kapcsolatban kifejtett válaszánál azonban minden folytonos cselekvést beszüntettem pár másodpercig. Mintha kicsit leblokkoltam volna, vagy valami hasonló.
Lenne-e rá igény? Nem, erről szó sincs, már a gondolattól is kirázott a hideg, amikor elképzeltem magamon egy univerzális maskarát, mindenféle cicomával vagy éppen túl seszínűen. Éppen ezért kérdeztem, amit kérdeztem, hogy minden kételyem megszűnjön, ami az öltözéket illeti… és ha ezzel esetleg elindítottam volna valamit, egy kósza ötletet, ami végül ennek megvalósítására ösztönzi a körülöttem lévőket… hát, mondjuk csak simán azt, az teljesen az én formám lett volna. De szerencsére Szophie se volt nagyon oda érte, így egy erőltetett nyelés után újra levegőhöz jutottam:
- Igen, elég a szimbólum – nyögtem ki, szakaszosabban, mint szerettem volna. Egyre jobban megtetszett ez a kis társaság, s ezt az érzést a lány újabb rövid monológja csak fokozta: ez alatt a két perc alatt már másodszorra könnyebbültem meg, nem lesz gond a ruhával, sőt, még a jelenlegi szintemmel sem. Teljes boldogság.
Eközben Szophie egy elég furcsa kérdést tett fel, őszintén szólva én a magam részéről teljesen elvoltam a ReanAi névvel is, bár valahol legbelül azért furdalt a kíváncsiság, vajon mit fog válaszolni, így kissé közelebb húztam a székemet, és hegyeztem a fülem. Hátha megtudhatunk valamiféle belső becenevet, álnevet vagy hasonlót.
- Én is benne vagyok! – folytattam rögtön a lány után, méghozzá magamhoz képest elég határozottan. Jobban megtetszett ez a dolog, mint vártam volna, és ennek a ténynek őszintén örültem. Úgy tűnik én is tudok néha mutatni valami fejlődést, ha a szintem terén nem is, de legalább jellemileg.
- Igen, ez engem is érdekelne – feleltem Szophie kérdésére, bár nem éppen ugyanaz volt az információszerzésünk mozgatórugója. Én inkább meg szerettem volna ismerni a többieket, a tagokat akikről RenAi mesélt, megnézni őket magamnak, esetleg tanulni tőlük… de cseppet sem érdekelt, hogy ez mennyire befolyásolhat egy-egy küldetést.
Így hát csöndben vártam a válaszokat és a céhfelvétel folyamatát, amiről fogalmam sem volt, hogy is megy.

by **RenAi** Szomb. Feb. 09 2013, 01:11

A két lányon végignézve már tudtam hogy Szophiet tényleg érdekli a dolog míg Hinari csak érdeklődik iránta, de még bizonytalan a választ illetően, bár látszott rajta hogy tényleg a meggondolt típus arról nem is beszélve hogy nagyszerű ötletei vannak. Az egyenruha nekem meg sem fordult a fejemben pedig én már benne vagyok egy ideje a céhben. Én el tudtam volna képzelni valami teljesen egyedit magamon, ugyanakkor ha bele gondolok biztos akadtak volna olyanok akik nem értettek volna egyet a stílusommal, vagy ha nem vehetek részt a tervezésében és valami totál fiúsat vagy valami nem hozzám illőt készítenek, félő hogy nem használtam volna, sőt biztos is. Szophie is ráérzett az egyenruha kérdés kényességére, így rögtön fel is hozta hogy lehetne inkább kitűző vagy ilyesmi. Hinari is ráharapott a dologra, méghozzá olyan sebesen mintha el is akarná törölni az egyen ruha kérdését. Elnézve a két lányt kuncognom kellett. Nem azért mer vicces volt a helyzet, na jó azért is elvégre Ők hozták fel az ötletet, hanem azért is mert megkönnyebbültem. Bár gyorsan át szaladt kicsi fantáziámon jó pár gondolat, ötlet, az öltözékkel kapcsolatban, cuki kis fodros rakott szoknyás kosztüm hozzá illő csizmával, és a színeket azt hiszem kék-fehér ként tudnám leginkább elképzelni, ezzel nincs is gond de ott vannak még a fiúk, nekik is külön hozzá illő ruhákat kéne megalkotni, mert hát szoknyában...kissé....hogy is mondjam....bár ha skótok.... szárnyalt el a fantáziám és elképzeltem Shieldet az általam leírt öltözékkel, majd önkéntelen beugrott Ranmaru képe is... Hangos nevetésben törtem ki. Miként a két fiú lassított felvételként harcol a ki-ki villanó izmos lábuk egy egy rúgásnál, a szoknya meglibben és.... whaaa ezt gyorsan abba kell hagynom! Szóltam magamra. És ismét a két lányhoz fordultam.
- Tökéletes! Tökéletes ötlet a kitűző! - Mondtam gyorsan, leszögezve hogy támogatom az ötletet.
- Shieldnél szóvá is teszem, és biztos vagyok benne hogy céhbe való tagok lennétek, elvégre még be sem kerültetek és máris remek ötlettel álltatok elő ami egységesebbé teheti a mi kis társaságunk. - Majd Szophie meg is magyarázta hogy mégis miért is lenne macerás a uniformis kialakítása. És igen teljesen igaza van, bár nekem nincs gondom a masnis kék ruhával, de nem csak ketten vagyunk a céhben, és a lány ráadásul ki is jelentette hogy nem viselne másmilyen ruhát, ami biztos hogy előbb utóbb konfliktusokhoz vezetne. Majd elmondtam hogy minenképp szeretném ha csatlakoznának és hogy ez nem jár egyenlőre semmiféle kötelezettséggel. A barna hajú lányból csak úgy dőlt a szó és a kérdések, aminek nagyon örültem bár kicsit meglepődtem azon a kérdésen hogy hogy becézhet, aranyosnak találtam és igen sokan használják a nevem egyik vagy épp másik felét, gondolva itt köhöm szinte mindenkire, bár még senki nem kérdezte meg mint Szophie és ezt aranyos gesztusnak találtam. Azt hiszem ha csatlakoznak a lányok jól ki fogok majd velük jönni.
- Ömmm, sokan hívnak csak Ren-ek vagy Ai-nak, esetleg Ai-channak, te is szólíts csak úgy ahogy neked tetszik. - Mosolyodtam el, tényleg aranyosnak találtam a lányt. Majd kijelentettem hogy ha mindketten benne vannak akkor le is bonyolíthatjuk a felvételt. Persze Szophie ez nem hagyta vicc nélkül, amin csak mosolyogtam.
- Természetesen csak azzal aki szeretne. - Javítottam ki magam, megengedve feléjük egy kis huncut nyelvöltögetést egy kacsintás keretében. A az állatidomár lány kijelentette hogy Vezérrel együtt benne vannak, és erre a mondatra Hinari is rávágta hogy Ő is benne van, sőt az eddigiekhez képest meglepően határozottan. Amint kijelentették, szinte éreztem hogy a szemem elkezdett csillogni, és ugrálni tudtam volna örömömben. Majd Szophie ismét egy hasznos kérdést tett fel, és Hinari is jelezte hogy Őt is érdekli a válasz.
- Még egy céh gyűlésen sem voltam, de ha lesznek minden tag kap egy üzenetet az összes fontos adattal. Mármint hogy hol és mikor tartjuk. És ha küldetésen vagy akkor természetesen az mentesít a megjelenéstől. - Mondtam mosolyogva.
- Még valamilyen kérdés? Akkor küldhetem a meghívót? - Néztem a két lányra, majd előhívtam a céh menüt és kikerestem belőle a játékos invitálását ahova a két lány nevét kellett beírnom és már meg is jelenet nekik a meghívó. Ha rá kattintottak rögtön meg is jelent felettünk az a kis jelecske plusz céh felírat ami az én indikátorom felett is díszelgett.
- Üdvözöllek titeket a céhben! - Köszöntöttem őket most már tagokként.
- Ha van valami kérdés, nyugodtan kérdezzetek, vagy írjatok rám. Én szívesen segítek.

/Ezer meg ezer bocsánat a késésért, és köszönöm hogy ilyen türelmesek voltatok :3 /

by **Szophie** Vas. Feb. 10 2013, 14:46

- Tökéletes! Tökéletes ötlet a kitűző! - felelte sietősen, így meg nyugodtam, nem lesz vita az egyenruhából. - Shieldnél szóvá is teszem, és biztos vagyok benne hogy céhbe való tagok lennétek, elvégre még be sem kerültetek és máris remek ötlettel álltatok elő ami egységesebbé teheti a mi kis társaságunk. - mondta. Én nem is nagyon ötleteltem, kissé elszégyelltem magam. Hasznavehetetlennek éreztem személyemet, mert azt a kitűző dolgot is csak azért mondtam, mert az a személyes érdekem. És már megint csak beszéltem. Soha semmi értelmeset nem tudok, csak össze vissza beszélni. Arra meg már gondolni sem merek, hogy ez miatt mennyire meggondolatlannak tűnhetek mások szemében.
- Akkor Ai-chan, az tetszik a legjobban, olyan hozzád illő. - mosolyogtam. Gyorsan el is könyveltem fejben magamnak, aztán folytattam a kérdezősködést.
- Még egy céh gyűlésen sem voltam, de ha lesznek minden tag kap egy üzenetet az összes fontos adattal. Mármint hogy hol és mikor tartjuk. És ha küldetésen vagy akkor természetesen az mentesít a megjelenéstől. - válaszolta. Oké, akkor ez is letudva. Nem igazán tudom még, hogyan működik egy ilyen céh. De majd csak kitapasztalom. Optimistán kell csak hozzá állni a dogokhoz, csak lesz nekem is valami hasznom.
Nagy mosoly keretében fogadtam el a céh felkérést végül. Szóval ennyi is lenne. Justice League, vigyázz, már tag vagyok!
- Ha van valami kérdés, nyugodtan kérdezzetek, vagy írjatok rám. Én szívesen segítek.
- Nem, már nincs semmi. Azt hiszem, minden világos. ^^ Ha eszembe jut valami, akkor meg úgyis kimondom..- végre egyszer nem jártatom a szám. Szinte furcsa is a hirtelen keletkezett csönd. Elégedetten simiztem farkasom buksiját, és közben kértem magamnak még egy pohár italt. Teljesen kiszáradtam. Szívesen megismerkednék a céh többi tagjával is. Vajon ők milyenek? Talán találkoztam is már velük, csak nem emlékszem rá. Talán..

by **Hinari** Hétf. Feb. 11 2013, 17:46

Habár már igent mondtam, még fogalmam sem volt, hogy pontosan mire. Igaz, jó kis céhnek tűntek, így RenAi elmondása alapján, elsőre, sőt, kis átgondolás után még másodszorra is szimpatikusnak tartottam a társaságot, ám nem gondoltam volna, hogy a tagjai ennyire… távol álljanak egymástól. Nem mintha különösebb bajom lett volna vele, csak furcsállottam például azt is, hogy a lány még nem volt céhgyűlésen, ki tudja, talán még gyűlések sincsenek. Mindenki elvan magában az ökölbe szorított kéz logóval, és éli szépen a saját életét. Lehet, hogy bizonyos céhtagok még nem is találkoztak egymással, soha, és akkor még nem is beszéltem a céhküldetésekről…
Sóhajtottam egy nagyot. Nem azért, mert csalódott voltam, hanem csak úgy: ha innentől tartozni is fogok valahová, akkor sem fogok tartozni sehová. És ez jó is így, egyelőre. A magasabb szinteken úgyis egymásra leszünk utalva, ám addig is, rettenetesen sokat kell fejlődnöm, utolérni őket, és a harcban is egyenrangú társként küzdeni velük.

Amíg én a gondolataimmal voltam elfoglalva, Szophie és RenAi már ki tudja, mennyi ideje beszélgethettek. Arra sem emlékszem, mikor jelent meg előttem a meghívó, így egy zavart bocsánatkérés után végül rányomtam az elfogadásra. Reméltem, nem várakoztattam soká őket, majd megköszöntem a lány üdvözlő szavait, s a csönd enyhítése végett én is kértem egy újabb kör üdítőt, egyúttal meg is hívva őket, mint új céhtársaimat. Elégedetten dőltem hátra a székben, és egy percig se bántam, hogy ez a mai nap így sikerült.

by **RenAi** Kedd Feb. 12 2013, 16:05

Az utcán sétálva szórólapokat osztogatva és tűzdelve ki akadtam rá erre a két lányra. Nagyon megörültem annak hogy érdeklődéssel fogadják az hogy új tagokat keres a Justice League. Így a mai napom fáradozásai már nem voltak hiába valóak, kérdésáradatra válasz áradattal feleltem, mármint amennyiben tudtam válaszolni, sajnos a céh összejövetelekre nem tudtam felelni mivel az újjáépítés óta nem volt ilyen, de örülnék ha minnél hamarabb lenne. Szophien kifejezetten látszódott az érdeklődés míg Hinari inkább csak fontolgathatta az ötletet. De én már ennek is nagyon tudtam örülni elvégre ha már gondolkodik rajata az már félsiker, nem kell több mint még egy utolsó lökés hogy bele menjen, vagyis hogy ténylegesen kedvet kapjon hozzá. Kérdésekkel főleg Szophie szolgált de olyanokkal hogy ha Hinarinak is lett volna valószínű feltette helyette. Azt hiszem többet már nem tehettem, elmondtam nekik mindent amit csak tudtam, adtam nekik némi beszámolót a tagokról, sőt óvva intettem őket köhöm egy kukkolótol is. Sajnos részletesebb adatokat nem tudtam szolgálni sem Shieldről sem pedig Ranmarurol, elvégre boss harcon kívül még nem találkoztam velük. Így jöhetett az utolsó mozzanat, amivel elküldtem nekik a meghívót. Szophie rögtön rá is kattintott így megjelent a feje fejet a mi kis céhnevünk. Immáron Ő is tag. Míg Hinari kissé elbambult, majd mikor észre vette egy zavart mosollyal elfogadta majd mindkettőjüket kitörő örömmel köszöntöttem a céhben. Szinte ugrálni tudtam volna örömömben, végre valami amit nem bénáztam el. Ezután biztosítottam őket arról hogy ha van bármiféle kérdésük vagy épp bármi amit szeretnének, nekem nyugottan szólhatnak mert segíteni fogok nekik ahogy csak tudok. Szophie elmondta hogy úgyis szólni fog ha van kérdése vagy bármi. Azt hiszem ebben biztos is voltam, életre való egy lány, azt hiszem nem kell majd félteni, egyedül Hinari-ért aggódtam kicsit, persze nem ismertem így nem is tudhattam hogy ez az alap természete vagy csak most szétszórt kissé, de azt hiszem Ő az aki minden egyes lépését alaposan átgondolja így Őt sem kell félteni. De mindenképp szeretnék rájuk vigyázni… Hirtelen csend kerekedet, az állatidomár lány a petje hátát simogatta, majd mikor kezdtük kínosnak érezni a csendet hinari mindannyiunkat meghívott egy frissítő italra.
- Áhh, köszönööm! – De azt hiszem ez az én feladatom lett volna, egy köszöntő ital.. de se gond akkor én meg majd hozzájárulok egy köszöntő nasival… Amint ideért a pincér lány rögtön kértem mindenkinek egy nagy kehely fagylaltot. Az italokat amint kihozták egy koccintást kezdeményeztem vele.
- Az új tagokra! – Kiáltottam fel nagy örömmel, és felállva nagy lendülettel koccintottam a lányokkal ha Ők is benne voltak. Persze a poharamból több landolt az asztalon és a kezemen mint ami benne maradt. De hát ünneplünk így ez meg van engedve. Nem sok ideig volt nedves az asztal mert onnan is elpixeleződött a nem oda való nedü. Majd mikor megérkezett a fagyi mindenki részére nagyokat kanalaztam belőle.
- Áu, áu, áuu, agyfagyás! – Kaptam a fejemhez. Persze a hülyeséggel próbáltam kissé oldani a hangulatot és reméltem hogy Hinarit is jobb kedvre deríti majd a bohóckodásom. Ha mindenki megette és megitta a saját adagját akkor felálltam az asztaltól és elköszöntem a lányoktól. Elvégre tobább kell mennem hátha találok még hasonló lelkes tagjelölteket.
- Nos, akkor sziasztok én tovább megyek és keresek még új tag jelölteket, és még egyszer üdv a céhben, nagyon örülök hogy elfogadtátok a meghívásom. – Azzal meghajoltam és integetve nagy mosollyal kiléptem az ajtón.

by **Szophie** Csüt. Feb. 14 2013, 21:24

Nagyon örültem, hogy Hina-chan is belépett a céhbe, így nem eszek egyedül új, meg hát egészen megkedveltem a lányt. Nem gondoltam volna, hogy így végződik a mai pihenésre szánt napom. Semmi mást nem terveztem, csak lustálkodást, és sütizést. Persze a sors mindig közbeszól, így végül puszta véletlenből találkoztam ezzel a szöszke lánnyal, és próba képen elbeszélgettem vele, majd elmentünk felfedezni a várost, és kideríteni, tényleg békés-e. Sétánk közben futottunk bele egy lányba, akire mindketten felfigyeltünk, hisz épp szidott valamit. Végül ez a szuper lelkes, vidám lány hívott meg életem első céhébe, ami rögtön elnyerte a tetszésemet. Mi ez, ha nem a sors keze? Szerencsés véletlenek, egy szerencsés napon. És így lettem én tag. Itt ülök két kedves ismerőssel, és sütizek. Ki gondolta volna ezt még reggel? Vezér csendesen pihizett az ölemben, és én boldogan iszogattam a kikért italomat, szépen megköszöntem Hinarinak, és Ai-channak is a fagyit, majd hozzáláttam, hogy hamar eltüntessem az adagomat. Sajnos ez miatt egy kisebb fennakadás történt, mert az " Új tagokra!" kiáltás helyett így csak egy hümmögés jött össze, mert tele volt a szám. Azért koccintottam a poharamat a többiekével, és amikor lenyeltem a falatot, kicsit megkésve én is elmondtam az " Új tagokra" kiáltást, majd jót nevettem az agyfagyáson. Elszégyelltem magam, hogy én nem rendeltem senkinek semmit.
- Még valami nem kértek? Én is szeretnélek meghívni titeket.. – mondtam. Ha kérnek, ha nem, én megtömöm őket valamivel. Ha szeretnének valamit, akkor azt rendelek nekik, ha nem, akkor elcsomagoltatok egy kis sütit mindkettőnek.
- Ez az én ajándékom! Útravalónak, úgyis megéheztek előbb utóbb! – mosolyogtam.
Végeztem az evéssel, majd elkeseredtem, amikor Ai-nak mennie kellett, de nem tarthattam vissza. Csak simán búcsút intettem. Hinarira néztem, fürkésző tekintettel, amolyan „vajon neked mik a terveid? Itt hagysz, vagy sem?”.

by **Hinari** Pént. Feb. 15 2013, 23:32

Nagyszerűen éreztem magam. Minden a lehető legjobban és legkellemesebben ment, a céhfelvétel végét egy koccintással zártuk.
- Az új tagokra! – emeltem én is a poharat, és mosolyogva fordultam a két lány felé. Szophie kis jelenete még ennél is több vidámsággal töltötte be a helyet, s a fagyim eszegetése közben jöttem rá, hogy nem vagyok feszült. Teljesen kikapcsoltak a történtek, s a biztonság meglepően új érzése elfeledtette velem, hol is vagyok. Persze már a kiloccsantott ital elpixeleződése is elég volt ahhoz, hogy újra eszembe jusson, ám a gondolattal kivételesen nem járt együtt a mindennapos szorongás, s ennek nagyon örültem.
- Rendes vagy, de én megvagyok – feleltem a lánynak, aki a biztonság kedvéért azért hozatott egy kis süteményt. Eredetileg lehet, hogy útravalónak volt szánva, ám én nem sokáig bírtam ki, hogy ne nézzek bele a csomagba.
- Szia RenAi, még biztosan találkozunk! – integettem a távozó lánynak széles mosollyal, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, már tüzetesebben megnéztem magamnak a sütiket. Volt benne mindenféle, ám figyelmemet rögtön felkeltette a meglepetésfánk, és már alig vártam, hogy megtudjam, mit rejt a benne lévő cetli.

Mit tudni vágysz nem a tükörben van,
Nézz szembe hogy láss,
Tekints, járj be új dimenziókat,
Tudd, az állatokban van a megoldás!

Először nem értettem, vajon mit is jelenthet a vers, újra és újra végigolvastam, semmi eredménnyel. Szophie-nak is megmutattam, hátha ő meg tudja fejteni, ám még mielőtt akármit is felelhetett volna, hirtelen támadt egy ötletem.
- Van egy tippem – mondtam a lánynak, majd négykézlábra ereszkedtem, és mélyen belenéztem Vezér szemébe, remélve, hogy ez nem irritálja annyira a farkast. Végülis, ő is egy állat, és bár még nem tudtam, mit szeretnék tudni, de ha meglesz a megoldás, biztosan meglesz a kérdés is. Azt persze nem hittem, hogy ez bármiféle segítséget nyújthat a játékból való kijutáshoz, ám egy titokra rálelni bizonyára előnyös lehet.
- Hmmm, nem használ – jelentettem ki csalódottan, majd megpróbáltam emlékezetből visszaidézni a szöveget. A dimenzió mint fogalom valahogy megfogott, és én máris készen álltam az új haditervvel. Kardomat lefektettem a földre, hogy ne zavarjon mozgás közben, majd csillogó szemekkel néztem a lányra:
- Figyelj, kiskutya vagyok! Azaz, ööö… vau! Vavau vau! - ugattam, először baromi jót röhögve magamon, majd immáron kicsit komolyabban véve feladatom, folytattam. Hiszen ez tudomány, kérem szépen, tesztelni kell egy lehetséges hipotézist, és ki lenne megfelelőbb tesztalany, mint én? Megpróbáltam átállítani magamat kutya módba, elfelejtve a lehető legtöbb emberi gondolatot: ha az állatok tudják a megoldást, egy állatként viselkedő ember még nem biztos, hogy meg fogja érteni. Nem, a tudáshoz állattá kell válni, így minden erőmmel azon voltam.
És sikerült.

Minden olyan nagy, hatalmas, óriási, és… és mozog? Mik ezek? Ismeretlen szagok, de várjunk csak! Illat! Illatot érzek, igen, ott van, arra meg arra, ó, ki vagy, mutasd a hátsó részedet, ismerkedjünk meg! Én kiskutyus vagyok, na, miért löksz félre, hé, ne, ne menj el, hiszen mutatom neked ott azt, hátul, látod, csak ismerkedni szeretnék. Milyen sokan vagytok, de miért csak a hátsó lábaitokat használjátok? Hiszen azért van négy, hogy tudjunk szaladni, látjátok, én is négy lábon járok, gyere, neked kellemes illatod van, felugrok, jó? Mi az a kezedben, csak nem… de, egy bot, biztos hogy az, add nekem, kérem, az enyém, hallod hogy kérem, nem? Jó, adok pacsit, le is ülök ha kell, de dobd el nekem, ne félj, visszahozom, én mindig visszahozom. Háháá, magasabbra ugrottam mint hitted, enyém a bot, engedd el, hallod? Enyém. Szürke és fémes ízű, de itt csak ilyenek vannak, de ne kiabálj, nekem jó ez is. Hé, miért szalad el mindenki? Pedig én szépen kértem. Ha nem adod, akkor morgok rád, vicsorítok is, látod, élesek a fogaim, és morgok. Mögötted nincs út, fal van, ha kell megharaplak, mert nem adod a botom. Milyen szag ez itt? Miért nem éreztem eddig? Ó, egy én, kicsit bundásabb meg valahogy más, de én. Szia, kiskutyus vagyok, ismerkedjünk meg. Ő a gazdád? Ismerős illata van, legyünk játszótársak. Hű, egy bot, ide nézz, gyere, itt van lefektetve a földre, a gazdád rakta ide? Vissza is adom neki, tessék, dobd el nekem, oké? Visszahozom, én mindig visszahozom. Dobjad, dobjad, addig fokok ugrálni, amíg nem dobod. Visszahozom.

/Fentiek természetesen kutyanyelven szóltak, felhasználva az érzelmek kifejezésének mindennemű módját, beleértve a hangkiadásra használt fogalmakat is, mint például a vakkantás vagy az ugatás./

...

Fejfájásra ébredtem. A cukrászda felborított asztalai és pár kikerekedett szemű njk tudatta velem, hogy valami különös dolog történhetett. Rendes játékost Szophie-n kívül (ha még ott volt) nem láttam, de ami a legfurcsább, szinte semmire sem emlékeztem az előző… nem is tudom mennyi időből. Nehézkesen feltápászkodtam, és feltornásztam magam az egyik szerencsés székbe, ami még egyben volt.
- Mi… mi történt? – tettem fel a kérdést csakúgy a semminek, és vártam, hátha valaki megválaszolja. Ekkor vettem észre a papírfecnit, ami azóta sem tudom, mikor és hogyan került a kezembe. Sápadt lámpafénynél kezdtem el olvasni. A leírt szavak azonban nemcsak a papíron hagytak nyomot: beleégették magukat a lényembe, s megválaszolták a kérdést, ami legbelül foglalkoztatott.

Ki elég bátor az Új-ra, minden titkok tudója.

by **Szophie** Vas. Feb. 17 2013, 15:15

Hát erre most mit mondhatnék? A délután olyan fordulatot vett, amit álmaimban sem gondoltam volna. Az egész azzal kezdődött, hogy Hina-chan nem bírta ki, és kibontotta a neki szánt sütiket, főleg a meglepetés süti foglalkoztatta a fantáziáját, így azt bontotta ki, és majszolta el, miközben a kis cetlit szorongatta. Én sem nagyon értettem, nekem valami olyasmi jött le a szövegből, hogy az állatok mindig megoldást jelentenek. Persze ebben szinte biztos voltam, hisz nem a semmiért lettem idomár. De hogy a lényeg mi? Az nem nagyon jött le számomra. Sosem voltam valami nagyon jó az ilyesfajta költői filozófiák megfejtésében. Elgondolkoztam ezen az egészen, aztán mintha hirtelen Hinarinak valami ötlet villant volna a fejébe. Ki is jelentette, hogy van egy tippe, majd négykézlábra ereszkedett, és mélyen farkasom szemébe nézett, aki persze nem nagyon értette ezt az egészet, de már bízott a lányban, így csak simán tűrte ezt a tevékenységet. Én meg zavartan mosolyogtam azokra az emberekre, akik elkerekedett szemekkel néztek felénk. Nem nagyon érdekelt az, hogy mit gondolnak rólam, de azt sem szeretném azért, hogy Hina- chant bántsák, vagy leszólják, így inkább azt tettettem, hogy minden rendben, ez csak egy játék. Próbáltam magabiztosnak tűnni.
- Figyelj, kiskutya vagyok! Azaz, ööö… vau! Vavau vau! - ez még mindig rendben volt. Lehet az a megoldás, hogy kutyusnak állsz, és Vezér sem bánja. Az embereket meg majd én lenyugtatom. Ez a magabiztos hozzáállásom működött is, egy darabig. Egyszer csak egy épp mellette elhaladó férfi..khmm.. hátsóját kezdte el szagolgatni a lány. Na itt ért véget a magabiztosságom. Helyére pánik, meglepődés, és röhögés került. Tudniillik egyszerűen fergeteges volt az, ahogy Hinari szinte mindenki hátsóját szagolgatta. Nem, nem tartottam kínosnak, és nem is akartam otthagyni a lányt, sőt, ez volt itt tartózkodásom legmulatságosabb délutánja. Szinte már sírtam a nevetéstől, és a kezemmel legyeztem magam, annyira vicces volt. Először a többi ember is nevetett, majd egy-egy hátsó szagolgatás után rosszalló arccal távoztak az emberkék a cukrászdából. Néhányan szólongattak, hogy "lábhoz", vagy "ül", de nem használt. Aztán Hinari mindenkinek a kardját akarta elvenni, és mindenkire felugrált, ugatott, nyáladzott, mindent feldöntött, megrágott, mint egy igazi rossz kiskutyus. Ekkorra már szinte mindenki pánikolva elmenekült a helyről. Én meg csak nevettem. Ezután felfigyelt Vezérre, és elkezdtek játszani. Hát jó, néha farkasomnak is kell játszótárs. Az ezelőtt levetett kardját aztán odahozta nekem, az ölembe rakta, és vidáman vakkantott.
- Eldobjam? - kérdeztem. - Hát jó.. - És repült is a kard, amit akrobatikus ügyességgel kapott el a szájával. Ezzel is jól elszórakozgattam, míg egyszer véletlenül fejbe találtam a karddal. Elájult. Amikor kinyitotta a szemét, láttam rajta, hogy össze van zavarodva.
- Mi… mi történt? - kérdezte. Hát nem emlékszik? Mondjuk ez várható volt. Elmagyaráztam neki azt, hogy mit művelt azon a délutánon, és tudomására hoztam, hogy szinte biztos, hogy ebből a cukrászdából ki leszünk tiltva egy darabig. Persze szinte végignevettem a szövegemet. Szerintem ennyit megért az egész. Még mindig a kis cetlit szorongatta, amire immár más szöveg volt írva.
- Hát jó, elég bátor voltál, de mondd, mire jöttél rá, mialatt az emberek hátsóját szaglásztad?

by **Hinari** Hétf. Feb. 18 2013, 20:24

Először még vicces volt, néhol fel is nevettem egy párat, de aztán a sztori kezdett elmenni a kifejezetten gázos kategória felé, és a végén már inkább a fejemet fogtam, mint a hasamat. Legszívesebben elpárologtam volna a cukrászdából, lehetőleg úgy, hogy senki se vegyen észre, de ezen képesség hiányában kénytelen voltam egy alternatív megoldással előállni. Sóhajtottam egy nagyot, majd elkezdtem kacagni: miután már nem maradt több összetörhető tárgy, ez volt feszültségem levezetésének egyetlen módja.
- Bocsánat, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – mosolyogtam rá Szophie-ra, akin látszott, hogy jól szórakozott, legalábbis egy ideig biztosan. Vezérre inkább rá se pillantottam, hiszen fogalmam sem volt, a farkas vajon hogyan reagálta le a történteket, így nem kockáztattam meg egy esetleges kísérletet az összeismerkedés állati módjainak kipróbálására. Azaz, ha minden igaz, annak folytatására.
- Mármint ez? – kérdeztem vissza, felmutatva a lánynak a cetlit – Nem igazán értem ezt se, de a mai napra bőven elég volt a tudományos kísérletekből – feleltem, direkt figyelmen kívül hagyva a szaglászás témáját. Egyszerre nagyon fáradt lettem. Kimerített a mai nap, főleg az a része, amelyikre nem is emlékszem, s a fejem is lüktetett… vagyis, pszichésen biztos, ha virtuálisan nem is.
- Ne haragudj, de minden vágyam most egy jó forró fürdő és egy puha ágy – mondtam neki, s bár én sem szerettem volna otthagyni, ha maradtam volna, valószínű helyben elaludtam volna – Meg hát, késő is van – mutattam az ablak felé. Kint már sötétség honolt, alig láttam pár játékost az utcákon, s aki erre járt, meglátva az itt uralkodó káoszt, rögtön fordult is vissza. Eddig nem is vettem észre, mennyire egyedül vagyunk, még az npc-k is eltűntek. Nagy nehezen felálltam, s megkerülve pár felfordított asztalt, elindultam az ajtó felé.
- Szophie, öhm… - fordultam vissza – Remélem még találkozunk! Élveztem a mai napot, és örülök, hogy megismertelek titeket – mosolyogtam rájuk, majd, kezemben a papírfecnivel, kiléptem a sötétségbe.

by **Sakamoto Rin** Kedd Feb. 19 2013, 18:05

Harc utáni pihizés Mizukival

- Okkkééé~! – lelkesedem fel egy pillanatra mikor Mizuki arról beszél, hogy bármikor jöhet egy ellenség így elmegyünk enni egyet hogy, feltöltsük magunkat. Hát igen ő aztán tényleg egy profi, na de azért én sem vagyok amatőr. Ám még kezdeti lelkesedésem ellenére is szükségem van segítő kezére még egy darabig.
- Hai… azt hiszem tényleg nem ártana oda is osztanom.^^ – jelentem ki mikor a pontozásokról beszélünk. Ez még számomra egy kicsit fura. Mármint az, hogy pontok határozzák meg például azt, hogy milyen hamar fáradunk ki vagy, hogy milyen jól harcolunk. Az MMO-kban persze nem volt fura, de itt, úgy hogy te magad vagy az irányítandó karakter is egy kicsit még fura, bár igaz hogy pár hét és bele szokom. - Majd legközelebb a szintlépésnél figyelek erre is. – húzódik egy mosoly az arcomra. A szintlépést is olyan magabiztosan jelentem ki mintha nem is félnék attól, hogy esetleg azt már nem élem meg. És ez így is van. Nem félem a halált sem a sötétet és a szörnyeket.
Míg ezen elmélkedem egy fogadó előtt állunk meg. Már alig várom, hogy beérjünk és lecsücsüljek, vagy legalább elterüljek a kényelmetlen székek egyikébe, így egyből rávágok egy „Hai!”-t mikor Mizuki rákérdez a helyre. Lépteimmel ezután egyenest a bejárat felé veszem, majd megmaradt erőmmel betolom az ajtót és addig meg is tartom, míg a kardforgató lány beér. Végül a legközelebbi üres asztalnál foglalok helyet. Itt most kivételesen mivel több személyes asztal nem szék, hanem pad van. Leülve tehát rögtön elterülök a hosszúkás ülő felületen és innen adok le egy rendelést az ide tévedő NJK pincérlánynak.
- Eto… egy pohár hideg tejet, meg soooo~k szendvicset, onegai~! – mutatok, ujjacskáimmal a pincérnő felé egyet mikor a tejről beszélek és ötöt mikor a szendvicsekről. Nem tudom, hogy mennyire intelligens programok, de ha esetleg nem ötöt hozna, majd ki hát majd kiderül, hogy az SAO rendszerének mi is számít soknak. Remélem azért annyit, amennyit még ki tudok fizetni.^^’
Ám hogy ne múljon csöndesen az idő, míg várunk a rendeléseinkre most én teszek fel egy kérdést a lánynak.
- Na és Mizuki-chan te mi szerint döntötted el, hogy, melyik kasztba szeretnél lenni? Mármint miért éppen Kardforgató? – kérdésem után az előtte beszívott levegő maradékát kifújva még mindig a padon elterülve várom a lány válaszát.

by **Hitodama** Szer. Feb. 20 2013, 09:03

Rin tehát nem válogatott, a hely megfelelt neki és óvatosan be is támolygott az ajtón a benti helyiségbe. Mizuki tűnődött hogy segítsen neki megint vagy sem, de úgy tűnt hogy erre nem lesz egyáltalán szükség már. Követte őt és bent egy padon elnyúlva találta meg éppen egy pincérnek adva le a rendelését. Ő azonban odalépett és határozottan rámordult az njkra, aki ment is már a rendelt dolgokért meg a "számla" átírására. Rinnek meghozta a kért dolgokat, míg a szó nélkül rendelő Mizuki egy tál nigiri sushit kapott. De még ezelőtt miközben vártak, Rin feje mellé telepedett le a pad szélén és jobb híján lepislogott rá míg nem kérdést kapott. Elgondolkodva nézett fel a plafonra, már volt egy ideje hogy itt voltak
- A nagy hősök mindig a lándzsájukkal rohantak az ellenség ellen - mondta, majd megnézte az éppen elé nyomott tányérat - de voltak a régi nagy kardkovácsok és szamurájok, akiknek kardjuk volt. Meg a játék nevében is benne volt a kard... szóval én azt hittem hogy ez ilyen kardos játék lesz. Aztán voltak ezek a kasztok, az idomár meg nem volt jó mert ott nem is kell harcolni... igen, én harcolni akarok és kardot suhintani, azt a legkönnyebb! Meg akkor azt hittem hogy minden árnyharcos gyáva hátba támadó...
Kifújt aztán megint lenézett rá, ma látott egy Rint összehasonlítva egy Kizashival és a különbség bizony szemmel látható volt
- Miért lettél árnyharcos, Sakamoto-san? - kérdezte vissza - Te nem vagy olyan mint az a Kizashi, te megrohanod az ellenséget és szétcsapsz közöttük! Ő csak akkor csinálja, amikor a többiek már elvégezték a munka javarészét... de te igazi harcos vagy, nem félsz és csinálod amit csinálnod kell! Én is így harcolok, mi igazi harcosok vagyunk és biztos vagyok benne hogy ha tudna mást is használni az íján kívül, Tatsuki-san is így harcolna!

by **Tachibana Makoto** Hétf. Aug. 12 2013, 01:01

<< Mademoiselle Hürrem >>

Minden egyes perc magány örökkévalóságnak tűnik Szophie nélkül... Na persze, azért ennyire nem kebelezett be a romantikus regények életérzése, ám kétségtelenül sokkal színesebbé vált az önkéntes száműzetésem ebben a virtuális világban, még ha a hagyományos értelemben vett rózsaszín köd nem is veszi körbe éteri valómat. Szeretek vele lenni, akkor valahogy minden sokkal egyszerűbbnek látszik. Lénye valódi értelmet adott az ittlétemnek, garantálja, hogy egyhamar nem unom meg Aincradot és rontom tovább a levegőjét :] Vajon tényleg rontom-e? Érdekes felfedezni a változásokat a viselkedésemben, például vajszívűségem határtalanná vált, nem érzek ingerenciát mások megszégyenítésére, nem szórakoztat annyira, ha látok valakit vergődni, szenvedni. Most más szórakoztat, más a preferenciám :]
Azonban ahogy így sötétedés után, a pezsgő éjszaka fogalmától igen messze eső Torubana utcáin sétáltam végig, megfogalmazódott bennem egy kérdés. Egy kérdés, melyre minél hamarabb meg kívántam találni a választ már csak kíváncsiságból is, ámde a kérdőjelem kiegyenesítésének jelentősége jóval túlmutatott a puszta kíváncsiságnál. Fontos, meghatározó eleme volt a közeljövőnek, merőben befolyásolta a hozzáállásomat. Elhatároztam, hogy a nap hátralévő részét ennek a témának szentelem, ha és amennyiben elég szerencsés leszek. Ehhez ugyanis szükségem volt segítségre is, és korántsem volt mindegy, hogy ki lesz ebben a partnerem. A türelem mindig is az erényeim közé tartozott, így rábíztam magam Fortunára. Megszabadultam a köpenyemtől, kigomboltam fekete ingem felső gombjait, majd levetettem magam egy padra, karomat feltámasztottam a háttámlára, és keresztbe vetettem a lábam. Ebben a hanyag, laza testtartásban dőltem hátra kényelmesen, és fixíroztam a járókelő játékosok és NPC-k gyér forgatagát. Ha igazán szerencsém lesz, márpedig miért ne lenne, akkor a kisujjamat sem kell megmozdítanom és az ölembe fog hullani a lehetőség. Vártam az engem megszólító csilingelő hangot :]

by **Hürrem** Hétf. Aug. 12 2013, 14:10

//Monsieur Tachibana//

Ásítok.
Ez a "város" dögunalom. A kíváncsiság hajtott ide, hogy lássam, mi is ez a nagy hírnév Torubana körül, miszerint "itt mindenki boldog", de azt nem gondoltam, hogy ennyire unalmas és idegesítő lesz a dolog. Itt tényleg mindenki jókedvű a nagy semmiért, bár az is lehet, hogy csak az agyuk hiányzik, hisz elméletileg az ész hiánya is boldogító hatással van az emberekre. Sok mindent megmagyarázna.
Az NPC-k még arra sem botránkoznak meg, ahogy felöltöztem, csak néznek bambán azzal az ostoba vigyorral a képükön. A játékosokba már szorulhatott valami, mert az ő szemük legalább megrebben egy pillanatra, a párocskák nőtagjai pedig sértődötten húzzák odébb a pasijaikat, némelyik még rá is üt a vállára vagy tarkójára. Hallom a pusmogásokat, ahogy találgatják, ki lehetek, én pedig elégedett mosollyal járok-kelek az utcákon, mint egy gyönyörűséges pávamadár. Nem rejtegetek én semmit, természetes szépség vagyok, és az éjszaka arra való, hogy úgy mulassunk, ahogy az nekünk jólesik.
Én pedig történetesen most így érzem jól magam. A páncélom levetve hever valahol az inventory alján, mezítelen talpam alatt jóleső meleggel üdvözöl az utca köve, spárgapántos, fehér ruhácskám pedig alig éri el a combomat. Vannak nőcik, akik kendőzetlenül utánam ordítanak mindenféle mocskos jelzőket, de csak hetykén odaintek nekik egy "szia, én is örülök neked" féle köszöntést.
A figyelmemet csak egyvalami kelti fel igazán, pedig már azt hittem, semmi sem akadályoz meg abban, hogy percek múlva elinduljak a teleport felé új helyszínt keresni.
Nézzük csak; szokatlan indikátor, laza testtartás, hősökhöz illő jófiús ábrázat és sugárzó szexiség. Ki lehet ez az adonisz egy ilyen játékban, mint a SAO, ahol többnyire kövér, pattanásos, lusta disznókat lehet találni, de igazi férfit sehol.
Tőle nem messze is kuncog pár fiatal csitri, felé mutogatva. Szinte ordít róluk, hogy nem tudják eldönteni, odamenjenek-e megszólítani őt vagy sem. Pff, bolondok. Na nézzetek csak rám, megmutatom, hogy is kell ezt csinálni. Egy íves hajlibbentés, hogy felhívjam magamra is a figyelmüket, majd határozott léptekkel a pad felé indulok. Mikor odaérek, csípőre teszem egyik kezem, hátradobom időközben előre esett hajtincseimet és megnyalom az ajkaimat.
-Szép estét, ifjú Adonisz. -köszöntöm, félig leeresztett pilláim alól mérve végig immár közelebbről is a férfit.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Aug. 12 2013, 15:34

Bingó. Szépen hangzana, ha most azt mondanám, minden a terv szerint alakul, de valójában tényleg a szerencse fiának vallhattam magam, midőn fülem összegyűjtötte a levegőben terjedő rezgéseket és elmém hanggá konvertálta azokat. Bár tervezésben nem vallottam szégyent, a véletlen manipulálására még én sem vagyok képes, noha ismerek olyat, aki a legfinomabb részletekre kiterjedően képes megjósolni, mi fog történni, ha rendelkezik minden információmorzsával a környezetében. Nálam még ez sem volt igaz, hiszen kivételesen nem tanulmányoztam a környéket, így még véletlenül sem tűnhetett úgy, hogy keresek valakit. Sokkal inkább képviseltem egy színes, hívogató virágot, melyhez magától értetődő módon szállnak oda a rovarok a nektárjáért, és kisujját sem kell mozdítania érte. Ám a siker azon múlott, hogy éppen arra száll-e egy méhecske.
Az általam elképzelt hasonlat tetszetős volt, noha magamat virágnak nem nevezném, sem pedig a társaságomat ízeltlábúnak. Ami azt illeti, szemem sarkából még észleltem a sugdolózó fruskákat, és egy apró fejmozdulat elég volt ahhoz, hogy testtartásukból és mimikájukból levonjam a következtetést, miszerint nem fognak közelebb merészkedni. Nem is baj, az első benyomásom az éretlenség volt róluk, vagyis alkalmatlanok voltak arra, hogy megleljem általuk a válaszomat. Ám a felém lépdelő talpak csattanó hangot adó tulajdonosát ebből a szögből már nem észleltem, így fordítanom kellett a fejemen ahhoz, hogy szemügyre vehessem a fiatal hölgyeményt. Hagytam, hogy gesztusaival vezesse a tekintetem: előbb karcsú csípőjére hívta fel a figyelmem, majd az arcára helyezte át a fókuszomat, meglehetősen nyíltan és tudatosan kifejezve tetszését. Nem változtattam a testtartásomon, de csípőm odébb csúsztatásával némiképpen felé fordítottam törzsemet és talajon nyugvó lábfejemet, hogy jelezzem tudatalattijának, felkeltette a figyelmemet és vevő vagyok a további flörtölésre. Csak ezután mértem végig jómagam is a nőt, és bár lehengerlő alakját alig takarta a ruhának nemigen nevezhető rövid és kihívó öltözete, tekintetem mégis csak egy rövid túrát tett formás lábaira, és nem állt meg dús kebleinél sem. Majd akkor, ha testbeszédével rájuk irányítja a figyelmem, addig is megmaradok a szemeinél.
- Szép estét, Aphrodité kisasszony. Miben segíthetek kegyednek? :] - mosolyodtam el válaszképpen, és továbbra is a tudatalattijával játszva tettem meg a mozdulatot, mellyel hellyel kínáltam magam mellett. Nyugati vonásaiból és kisugárzásából feltételeztem, hogy járatos lesz a görög mitológiában, így nyugodtan kötöttem hozzá hízelgő megszólításához az istennő alakját, feltételezve azt, hogy a mögötte rejlő hátteret is érteni fogja. Nyelvemen volt egy pikírt megjegyzés a ruhájával kapcsolatban, de egyelőre inkább megtartottam magamnak. Vörös indikátora szemet szúrt még úgy is, hogy tekintetemet elsősorban nem a feje teteje vonzotta. Veszélyes játéknak ígérkezett, ám nagyon is ínyemre volt. Mondhatni megütöttem a főnyereményt.

by **Hürrem** Hétf. Aug. 12 2013, 17:02

Szám széle megrebben enyhén a név hallatán. Aphrodité, a látens prostituált - avagy ha ő nem is, a papnői. Milyen érdekes, és mennyire találó, annak ellenére, hogy csak most találkozunk először. Bár az is lehet, az istennő ártatlanabb oldalára gondolt, bár a szerelem távol álltőlem... akárhogy is legyen, elfogadom. Tetszik.
Vetek egy sanda pillantást a csitrik felé, akik döbbenten néznek minket. Egy enyhe kézmozdulat részemről, s máris iszkolnak az ellenkező irányba, olyan gyilkos pillantásokat vetve felém, mintha a családjukat öltem volna meg a szemük láttára. Így jártatok, lánykák, ha nem csak vihogtok és szégyenlősködtök ott, most ti állnátok a helyemen és vonnátok magatokra Adonisz figyelmét, már amennyiben érdeklődik az ilyen éretlenek után, mint ti.
Ámbár ha már itt vagyok, ideje szórakozni is egy kicsit.
-Hogy miben segíthetne? Magányomat szeretném csak elűzve érezni. Ám csak remélni tudom, hogy nem zavartam meg. Láthatólag igencsak elmerült egy gondolatban. -válaszolom halkan és magabiztosan. A férfi tartásából és mozdulataiból ítélve ugyan nem bánja társaságom megjelenését, de azért illik ilyenkor ezt szóban is megtudakolni, hogy mit mondat az elme a szájjal. Csak ezek után foglalok helyet mellette, lassan, nem tolakodón, csak úgy, mintha én lennék az, akire Adonisz eddig várt.
Tekintetem végigsuhan a körülöttünk lézengő-csellengő embereken, jobb kezemmel a nyakamat simítom végig. Most már örülök, hogy nem mentem el oly hamar a városból, hisz ez a férfi igen kellemes társaságnak tűnik első látásra. Bár ha kiderül, hogy ő is ugyanolyan bolond, mint a többi játékmániás, akkor se szó, se beszéd itt hagyom. Még talán a csitriket is megkeresem nekik, hogy övék a préda. Tekintetem visszafordul Adonisz felé. Vajon miként alakul majd ez a kis beszélgetés?
-Szép esténk van, nemdebár?

by **Tachibana Makoto** Hétf. Aug. 12 2013, 18:02

Lévén arcát figyeltem, így nem esett nehezemre felfedezni az apró rezzenéseket, melyek szavaimat követték. Különösen a diadalittas pillantásra figyeltem fel, melyet a tinilányok felé lövellt. Szórakoztató volt a gondolat, hogy versengés tárgya lettem, noha amennyiben össze kellett volna vetnem az ellenfeleket, azt hiszem egyértelmű lett volna, hogy a nehézsúlyú vadmacska milyen könnyedén kiüti az éretlen kiscicákat a ringből. Aphroditében minden megvolt, ami felkeltheti egy férfi figyelmét, nőies kisugárzása elhalványította minden vetélytársa fényét. A kérdés csupán az volt, hogy győzelme tudatában hogyan lép tovább, hiszen a figyelmemet magára vonta, de azt meg is kell tartani. Már ha meg kívánja tartani, persze.
- A gondolatok megvárnak, egy bájos hölgy magányának elűzése fontosabb. Megtisztelő, hogy társaságának választott :] - hízelegtem finoman, újabb észrevétlen mozdulattal ösztökélve őt a helyet foglalásra, és bár a padot választotta, az sem lepett volna meg, ha az ölembe ül végül. Nem húzódtam odébb ösztönösen, ahogy ez szokás lenne két vadidegen ember találkozása esetében, épp ellenkezőleg, némi fészkelődés árán még inkább feléje fordultam és karomat is úgy helyeztem át a háta mögé, a pad háttámlájára, hogy egyfajta kalitkába zárjam, és csupán egy apró mozdulattal át is ölelhessem a vállát akár, ha szeretném. Tekintetem ezúttal önkéntelenül is lábaira tévedt néhány futó pillanatra, szexis öltözetének nem volt egyszerű ellenállni.
- Úgy vélem valamelyest felforrósodott a levegő, különösen az elmúlt egy-két percben :] - mosolyogtam a lányra ismét, miközben galléromat kétszer-háromszor megráztam kissé, mintha melegem lenne - Habár kétlem, hogy ez kegyedet zavarná - utaltam látszólag alig valamit takaró ruhájára, mely így közelről olyannak tűnt, mint egy rövidke hálóing. Ha azonban van olyan okos, hogy olvasson a sorok között, akkor a valódi mondanivalóm is egyértelmű lehet a számára.
- Mindazonáltal feltételezem nem az időjárás megvitatására gondolt kegyed unaloműzés alatt... nemdebár? :] - adtam vissza a labdát, kíváncsian várva, hogy mit lép a provokatív válaszra. Mondhatni táncba hívtam, látni kívántam milyen praktikákat rejt egy tapasztalt csábító tárháza. Mennyire marad rámenős, ha nyeregben érzi magát, hogy felel a finom utalásokra? Megadod a válaszokat, cicám?

by **Hürrem** Hétf. Aug. 12 2013, 18:45

-Ez kedves öntől, drága Adonisz. -jutalmazom negédes mosollyal hízelgését, és bár nem mutatom jelét, hogy akár észrevenném tartásának változását, kalitkába zárásomat, magamban örülök neki. Milyen rég is volt már, mikor utoljára viselkedtem így egy férfival szemben? Igaz, még sosem volt nehéz dolgom, ám a mellettem ülő dicső lovag nem olyannak látszik, aki könnyű kihívás lehetne. Most még csóválja a farkát, akár az engedelmes kiskutya, de nem szabad elfeledkeznem róla, hogy a férfiak is ugyanúgy játszanak a nőkkel, főleg az Adonisz-félék.
...Ám érdekel ez most engem? Nem. Ha el is töltünk egy kellemes éjszakát és másnap ki-ki megy a maga dolgára, az sem érdekel. Ha már egy játékban rekedtünk, akkor játszunk is. Az ember pedig ugyanolyan állatfaj, mint bármelyik másik.
Igaz, ezt csak én gondolom így. Nem láthatok a férfi fejébe, mi lehet a célja, várt-e valakit, vagy csak pihent. Nem szívesen kezdenék ki már foglalt lovagokkal, viszont addig nem lehetek engem felelősségre vonni, amíg nem ismerem a körülményeket, igaz? Csak csókot lopok, tán többet is, s elszelelek, mint a nimfa az erdő fái között.
-Hmm, talán igaza van. -teszek úgy, mint aki töprengene a hőmérséklet-változás okának kiderítéséről, miközben fejemet hátrahajtva kicsit meglegyezem magam. A mozdulatsort végül egy kis kuncogással zárom, és tekintetem ismét Adoniszra siklik, ujjaim hegyét a szám elé téve.
-Igaza van. Ám az időjárás megvitatása kitűnő indulópontként szokott funkcionálni. -eresztem le a kezem, s félig lehunyt szemhéjam alól gyönyörködöm tovább beszélgetőpartnerem tekintetében. -Nem tagadom az igazát, de egy ilyen sármos férfi mellett bizony elakad a szavam. Kénytelen vagyok a segítségét kérni, Adonisz. Aphrodité bajba jutott, hisz rég járt már emberek között.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Aug. 12 2013, 20:04

Mosolyra mosoly a válaszom, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szokásommal ellentétben most nem csak a másik fél reakciót vizsgálom tüzetesen, figyelmemet megosztom, és a saját testbeszédemet is árgus szemekkel figyelem. Tudni kívántam, hogy az iménti mosolyom csupán ösztönös reflex volt, tudatos manipuláció, vagy annál még több: volt-e mögötte valós jelentés? Noha számos mozdulatom előre kalkulált volt, be-becsúsztak olyan gesztusok is, melyekben nem volt tudatosság, úgy mint ez a mosoly, vagy az imént tekintetem elkalandozása a hölgy bájai felé. Az ilyen pillanatok igényeltek behatóbb vizsgálatot, hogy megkapjam a válaszaimat, már ami engem illet.
Eközben nyilván nem hagytam figyelmen kívül beszélgetőpartnerem sem, ki máris nyaka felfedésével, egy sebezhető pontja elém tárásával kívánta behódolását jelezni, hogy elragadó kuncogásával folytassa behálózásom, és végül érzéki ajkaira is felhívja a figyelmem ujjai lágy érintésével. Minden mozdulata lassú és látványos volt, biztosra ment, hogy egyetlen gesztus se kerülje el a figyelmemet. Hogy ez részben ösztönös volt, vagy hozzám hasonlóan minden lépését előre megtervezi, az már más lapra tartozott. Hogy őszinte legyek, jelenleg legkevésbé sem érdekelt, hogy csak játszik-e velem és befolyásolható kutyusnak tart, vagy sem, hiszen pont azt kaptam tőle, amit szerettem volna.
Aphrodité válasza felért egy játékra invitálással, én pedig nem siettem el a feleletet, alaposan átgondoltam, hogy belemenjek-e az általa felkínált játékba és engedjek a látszólagos tanácstalanságának, vagy inkább tartsam-e meg a kezemben a gyeplőt és folytassam azt a provokáló magatartást, amit az imént megkezdtem. Különös volt a helyzet, hiszen a kezdeményezés jogáról szólt ez a rendhagyó párbajkezdemény, ugyanakkor a mögötte megbúvó metajáték a domináns fél kilétét már ellentétes előjellel hivatott eldönteni. Hiszen ha belemegyek a játékba, azzal behódolok az akaratának, ha pedig ragaszkodom ahhoz, hogy ő nyisson, akkor az én dominanciám érvényesülne. A kérdés az volt, hogy a szépség istennőjének a látszólagos, vagy a tényleges irányítással imponálok-e jobban? Ugyanakkor figyelembe kellett vennem azt is, hogy saját kérdésemre melyik úton kapok könnyebb választ. Felkuncogtam.
- Nahát-nahát, az elragadó Aphrodité bajba került és egy halandó vadász segítségét kéri? Kételkedjek a szavahihetőségében, szépségem, vagy nemes szívű férfiúként keljek segítségére feltétel nélkül? Oh, ha az ész és a szív nem mondana folyton ellent egymásnak... :] - játszottam el drámaian a hezitáló fiatalt, noha tisztában voltam vele, hogy erre a dilemmára nem tőle kell várjam a választ, ellenben teret adtam neki a játszadozásra. Közben viszont döntésem értelmében a karom a háttámláról Aphrodité vállára vándorolt, és míg ő a szavakkal játszott, én a hálóing spárgapántjával tettem ugyanezt.

by **Hürrem** Hétf. Aug. 12 2013, 20:32

Adonisz válaszára bár számítottam, mégis olyan jól esett, mint sivatagban szomjazó vándor számára a víz. A mosolyomból jókedvű kuncogás lett, az a fajta, amikor az ember lánya még a szemét is becsukja, hogy maradéktalanul átadja magát a jókedv eufóriájának. Mintha egy görög színpadi előadás kellős közepébe csöppentem volna, ahol nincs súgó, csak magunk írjuk a szerepünket.
A rövid nevetgélés végén fejemet pár másodpercre színésztársam vállán nyugtatom, mintha valóban szeretők lennénk, majd szemébe nézve mutatóujjamat a férfi ajkára helyezem. Olyan közel hajolok hozzá, mintha csókot lopni indulnék, ám a végén csak sunyi mosoly kíséretében suttogom neki a szavakat.
-S nincs is ezzel semmi probléma. Hisz Aphrodité is csak egy szerelmes asszony volt, ki Adonisznak adta szívét, a férfi pedig neki és Perszephonénak. A szerelmes asszonyok pedig folyton-folyvást bajba kerülnek. Kell egy lovag, ki megmenti őket, nemdebár, uram?
A csók elmarad, helyette egy apró kis kacsintást küldök neki, majd visszahúzódom, mint a macska, aki megunta gazdája simogatását. Szememet nem veszem le a férfi arcáról, ám egész testemmel figyelem őt. Érzem a bőrömön a cirogatását, ahogy a ruhám pántjával szórakozik, látom olykor elkalandozó tekintetét, s teste...
-Az ész és a szív csak ne szóljon bele az ember életébe. -döntöm félre a fejem egy kissé, így tekintetem lopva ismét végigvándorolhat társaságom testén. -Az élet túl rövid ahhoz, hogy két ellentétes véleményű szerv vitáját hallgassuk. Vagy tévednék? -kérdezem a nem hervadó, halvány mosollyal, jobb kezemmel ezúttal hószínű hajam egy rakoncátlan tincsével van elfoglalva. Milyen fura az emberi haj is, nem? Mindig akkor rakoncátlan, amikor kell, avagy ha félreérthető helyzetbe akarja hozni az embert.
Szeretem a hajat.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Aug. 12 2013, 21:21

Úgy tűnik válaszom módja elnyerte a hölgyemény tetszését, nevetésében önfeledt jókedvet véltem felfedezni mesterkéltség helyett, és ez az őszintének ható pillanat engem is magával ragadott, szélesebbé téve a mosolyomat. A köztünk lévő vékony fal lassan repedezni kezdett, ahogy akár csak én, ő is közvetlenebbé vált és megjutalmazott érintésével. Fejét, mintha megpihenne, a vállamon nyugtatta egy rövid ideig, majd az ujjat, mely az imént még saját ajkán nyugodott, most a sajátomon éreztem meg, és intim szférám mélyébe hatolva hajolt hozzám közel. Nyugodtan, rezzenéstelen arccal mélyedtem el a sárga szempárban, csupán akkor változott volna valami, ha közben el is veszi az ujját. Azonban nem vette el, így sejtettem, mi következik. Sejtésem pedig hamar be is igazolódott.
- Kielégítő magyarázat, ám sajnálattal kell közöljem, hogy az iménti gyönyörű mosolya már meggyőzött. Örömmel állok rendelkezésére, feltéve hogy bájos mosolyát nem most láttam utoljára :] - bókoltam kedvesen, derűsen úszkálva a szépséges virágszál kacér magatartásában. Kacsintása szinte megigézett, ám kettős érzés keletkezett bennem. Egyrészről józan maradtam, egy másik részem viszont már úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Kétségkívül különös élmény volt ily' módon a hatása alá kerülni Aphroditének. Ezúttal én hajoltam közelebb, finoman magamba szívva haja és bőre illatát, mielőtt a fülébe suttogtam volna,
- Amíg az ember el tudja dönteni, mikor melyikre hallgasson, addig még hűséges tanácsadók is lehetnek. Neked most mit mondanak? - kérdeztem, szinte belelehelve a szavakat a fülébe, vállát cirógató kezem pedig "véletlenül" beakasztottam a pántba, és úgy vándoroltam át felkarja simogatására, hogy magammal húztam azt.
- Minden istennőnek ilyen finom illata és bársonyos bőre van? - tettem hozzá, továbbra is a fülét súrolva lélegzetemmel. Ajkaimon halvány, pajkos vigyor játszott, észrevettem, hogy egyre gyakrabban mért végig tekintetével.

by **Hürrem** Kedd Aug. 13 2013, 00:36

-Ha továbbra is ilyen ügyes marad, Adoniszom, akkor biztos nem ez volt az utolsó alkalom. -jutalmazom egy újabb kuncogással a férfi hízelgését. Egyre inkább tetszik nekem ez a kis játék, ez a kettősség, ez a kis szereplés. Bár most nem a nicknevem török szultánáját alakítom, sem pedig a valódi nevemben rejtőző La Pucelle-t, ám a szerepjáték lényege pont a sokszínűség és a kihívás. Most egy szerelemre epekedő, görög istennő lettem, s mindez csak azért, mert szokásomhoz híven Adoniszként szólítottam meg egy idegen, jóképű pasast.
Mi mind csupán az élet játékszerei vagyunk, igaz?
Fejemet kissé félredöntöm, hogy udvarlóm kedve szerint lelje örömét mindabban, ami a lényemet képezi, ami én vagyok, s amit semmilyen szerepjátékkal nem lehet megmásítani, csupán különböző neveken szólítani. Ámbár igazzá válik a tény, hogy egy férfi érzelmektől fűtött suttogásánál nincs izgatóbb egy nő számára, és úgy érzem, lassan nem én leszek a vadász ebben a játékban, hanem a férfi. Legyőz, mert a szívem és a lelkem cukorként olvad szét a hangja hallatán, és nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy karjaiba boruljak és csókoljam, ahol érem.
-Most meg se tudnak szólalni, olyannyira a hatalmukba kerítetted őket. -válaszolom lehunyt szemmel, az éjszakába suttogva, átadva magam a felemelő érzésnek. Ha a suttogás nem lenne elég, a tudat, hogy a nyílt utcán, emberek és NPCk kereszttüzében képes egy istennő vetkőztetésének elkezdésében, majdhogynem elveszi az eszemet. Még azt is alig veszem észre, hogy tegeződni kezdtünk, igaz, ez most fikarcnyit sem számít vagy érdekel.
De még nem engedhetek a csábításnak. Túl rég volt már alkalmam hasonlóban - ami bár közel sem volt ennyire élvezettel teli -, nem szeretném ilyen hamar feladni, s vadászból prédává válni. Másrészt belehalnék, ha Adoniszom egy könnyű lánynak gondolna. A férfiak dolgozzanak meg a jutalomért. Űzze még egy kicsit ezt a szarvast, mielőtt lelövi, és óvakodjon a vadkantól.
-Nem. Csak nekem. -válaszolom kacér mosollyal, s kissé elhúzódom tőle, hogy láthassam igéző szemeit. Látni akarom a lelkét, a gondolatait, az érzéseit. -S ez a bőr, ez az illat most csak a tiéd, Adonisz.

by **Tachibana Makoto** Kedd Aug. 13 2013, 02:39

Nem ugyanaz. Más. Hasonlítsam össze? Nem kívántam megtenni, felesleges lett volna. Hallottam a lány buja hangját, édes kuncogását, éreztem bódító illatát, cirógattam puha bőrét. Aphrodité ízig-vérig nő volt, férfiak százai, talán ezrei figyelték volna irigykedve, amit mi ketten műveltünk. Különösen itt, a sok számítógép elé ragadt kocka világában. Én magam is elcsábultam, ezt kár lett volna tagadnom, de a varázs korántsem volt olyan erős, amit egy ennél a hölgynél jóval fiatalabb és tapasztalatlanabb lány mellett éreztem. A tény, hogy Szophie betolakodott a fejembe, üdvözítő volt bizonyos szempontból, ugyanakkor a két tünemény annyira más okból mozgatott meg, hogy valóban hasztalan lett volna összevetni a rám gyakorolt hatásukat. Ami azt illeti, az ellenállás is hasztalan volt amit szívem kifejtett, legalábbis számomra úgy tűnt, de úgy véltem, mégsem kaptam választ a kérdésemre. Aphrodité csábereje különösen erős volt, összehasonlíthatatlan más szemrevaló hölgyekével. Furcsa tréfát űzött velem Fortuna. A szerencse forgandónak bizonyult, s most itt ültem elcsavart fejjel egy olyan hölgy mellett, aki végül szemernyit sem vitt közelebb a válaszhoz, melyet kerestem. Vagy talán mégis? Hiszen az járt a fejemben, hogy egyedülálló alkalomról van szó, és ez nem csupán egy rossz szenvedélybeteg gondolata volt, aki képtelen függőségét beismerni.
- Különös, egyszerre mindkettőt még sosem hallgattattam el :] - reagáltam érzékiséggel teli szavaira, melyek eszembe juttatták egy nem túl régen lezajlott sorsfordító beszélgetésemet. De ami most fontosabb volt... mikor is hagytunk fel a régiesen ható, tiszteletteljesen magázódó hangnemmel? Nahát... Nem állt szándékomban, mégis kicsúszott a számon a tegeződés, de ha már így alakult, üsse kő. Ahogy a vékony fal leomlik, az efféle mellényúlások magától értetődővé válnak, a józan ész helyett más veszi át az uralmat a testünk felett. Ahogy elhúzódott, ösztönösen utánamozdultam, de félbehagytam a mozdulatot és hagytam, hadd játsszon velem.
- Nahát... Ebben az esetben illendő lenne viszonoznom a nagylelkű felajánlást. Mit kérsz cserébe, szépséges Aphrodité? - vigyorogtam enyhén lehajtott fejjel, miközben alabástrom vállát gyengéden cirógattam ujjaimmal. A félig lecsúszott pánt csak tovább növelte az elbűvölő teremtés vonzerejét, mezítelenné vált válla és az éppen csak meglazuló ruha összhatása mintha csak megtízszerezte volna bennem a vágyat iránta. Mégis ellenálltam, hogy még izgalmasabbá tegyem a játékot, és kicsit átengedjem az irányítást. Már kérdésem is ezt szolgálta, néma kérés, könyörgés: őrjíts meg, fokozd a végletekig a bennem tomboló izgalmat. Hadd üldözzelek tovább, szarvasom :]

by **Hürrem** Kedd Aug. 13 2013, 13:21

Testem-lelkem sikít, ordít, szinte megszid, hogy miért fordulok el, miért távolodtam el Adonisz forró testétől. Nem törődöm vele, nyugalomra intem. Azt hiszem, kezdem érteni, mit értett a férfi a szív és az ész közti kapcsolatról. A szívem epekedik utána, akarja őt, átölelné és sose eresztené, de az eszem mást mond. Ő türelmet akar, hosszúra nyúló játékot, ismeretséget, esetleg pár első-randit. Most, hogy kismadárként fél szárnyamat kidugtam a ketrec rácsain, úgy tűnik, a két szerv megtalálta a hangját.
Képzeletben befogom hát a fülem, s nem hallgatok egyikre sem. Mindig is úgy gondoltam, az ösztön az igazi rugó az emberben, az ösztön irányít mindent és mindenkit. Az én ösztönöm pedig azt súgja, óvatosan bár, de szabad a játék.
Szerelmes mosollyal hallgatom faggatását, ám nem felelek azonnal. Várok, csak pár másodpercet, hogy a válasz utáni epekedés egyre hatalmasabbá dagadjon szívében. Majd előrébb hajolok, a lehullt pánt nyomán kissé többet, ám nem mindent mutatva magamból, nyelvemmel enyhén benedvesítem ajkaim, kezem pedig, tán puszta véletlen folytán, tán szándékosan, Adoniszom combjára téved, s ott pihen tovább.
-Kapj el, ha tudsz. -suttogom, s ezúttal nem vonulok vissza, nem rejtem el tekintetem szemei elől. Ugyanazt szeretné, amit én, de mintha lenne valami, ami visszatartja. Tán Perszephoné is környékezi szívét, s most közbeszól alkalmi románcunkba. Avagy Árész, a vadkan támadta meg elméjét és megpróbálja elragadni őt tőlem, hogy elvihesse Hádész világába. Szegény, szegény Adonisz, mennyi viszontagságon kell átesnie egy nő miatt. Ez a gondolat csak még jobban felkorbácsol, csak még kegyetlenebbé tesz, tudni akarom, mennyi tűzön-vízen át képes átkelni a férfi egy magamfajta vadidegen istennő kedvéért.

by **Tachibana Makoto** Kedd Aug. 13 2013, 14:25

Forrt a levegő köztünk, szinte látni lehetett a közöttünk pattogó szikrákat. Aprócska mozdulatokkal fokoztuk egymás vágyát, egy leheletfinom simítás, egy szemrebbenés, egy eltévedő pillantás, egy apró mosoly. Tudatosan vagy öntudatlanul, az nem számított, lelkünk mindkét része értette a dolgát. Keringtünk egymás körül, mint két pályájáról letévedt csillag, először csak araszolva közeledtünk egymáshoz, azonban ahogy egymás iránt növekedett a vonzalmunk, úgy gyorsult fel minden, és érintéseinkkel már az anyag is áramlani kezdett közöttünk. Elkerülhetetlenné vált az ütközés, nem volt visszaút. Idő kérdése volt csupán a két hasonló csillag egyesülése.
A hatásszünet is része volt a táncnak, ki is csalt belőlem egy feszült nyelést. Mintha izgulnék, mint egy tinédzser, aki éppen szívszerelmétől vár választ a vallomását követően. Nevetséges, sokkal inkább voltam kisfiú, aki rossz fát készül tenni a tűzre. Csakhogy hiába voltam rosszcsont, lelkiismeret-furdalásnak nyoma sem volt lelkemben. Nem voltam szívbajos, döntéseimért pedig vállalom a felelősséget még akkor is, ha fejem most nem egészen tiszta. Aphrodité olyan nő volt, aki a leghűségesebb férfit is képes lett volna elcsábítani, én pedig bolond lettem volna ellenállni :] Minden egyes pillanat egy újabb érv volt, ahogy mocorgása közben ruhája milliméterről milliméterre többet mutatott meg a kebléből, ahogy benedvesítette csillogó ajkait, és ahogy kecses ujjai tapintását megéreztem lábamon, úgy futott végig porcikáimon a borzongás. Közelebb hajoltam lassan, szenvedéllyel teli tekintete által megbabonázva. Arcunk centiről centire közelebb kerültek egymáshoz, és ezúttal nem menekült, ahogy én sem tettem meg fordított helyzetben az imént.
- Nem félsz tőle, mi lesz veled, ha elkaplak? - suttogtam bele ajkaiba. Éreztem forró lélegzetét az arcomon, gyengéden ingerelte bőrömet a levegő simogatása. Nem mentem tovább, hiszen szerepeink felcserélődtek. Először ő játszadozott velem, de most én voltam az, aki csak ígér, de nem ad. Minél tovább tartunk ki, annál édesebb lesz a csók is. A csók, mely láncainkat elszakítja, és féktelen szenvedélyünk béklyóját összetöri. Meddig tartunk ki?

by Ajánlott tartalom