Re: Belváros

by **Tomoyama Tsubaki** Szomb. Aug. 25 2012, 21:07

- De hát Senpai, hiszen én voltam az aki önt faggatta - lepődött meg, nem értette hogy miért próbálta ő megnyugtatni őt, mert ennyi legalább lejött neki belőle
Nyugtalanul kezdett neki újra a tésztának, noha nem úgy tűnt hogy bármit is hűlt a fogyasztásra legalkalmasabb hőmérsékletéből, de vendégként illetlen dolog volt nem megenni az olyan ételt ami még finom is volt. A kérdésnek valljuk be örült, mert így azt hitte sikerülhet elterelnie figyelmét az adott témáról, nem tudhatta mekkorát tévedett
- Azért kérdeztem, mert én Sapporoban nem láttam olyan embereket, mint amilyen én vagyok - válaszolta tényszerűen, s az étvágya is kicsit visszatért - persze nem ismerek sok embert ott, márpedig igazi nagyváros
Való igaz volt, hogy a dolog nem első alkalommal foglalkoztatta, hiszen inkább csak képekről ismert rokonságában nem akadt hasonló, sőt bátyján kívül még szüleire is emlékezett, noha haloványan de annyira még tisztán hogy tudja mennyire szerette őket és ez kölcsönös is volt, nem beszélve szerető szemeikről melyek máig visszanéznek rá a fotókról. Most azonban sajnos egyiküket sem láthatta, ez volt az igazán nagy hátulütő itt tartózkodásában. Habár Rita nem látszott teljesen nyugodtnak, ami azt illeti csak most tűnt fel Tsubakinak hogy nem vágott annyira nyúzott képet, talán könnyen túltette magát a nehéz pillanatokon? Viszont most szűkszavúbb lett és Tsubaki nem akarta kényelmetlenebbé tenni a helyzetét saját szótlanságával, így bármilyen hihetetlen is de ő maga kísérelt meg egy úgynevezett csevejt indítani, igaz nem a maga érdekében
- Nagy városok - motyogta előbbi szavai végéből indulva ki - kint minden olyan nagy, minden olyan messze van. Itt kisebbek a dolgok és egyszerűbben is működnek, a véletlen is kevés mert a karakterlapok a döntőek

by **Rita Hanami** Szomb. Aug. 25 2012, 21:54

-Na és mi a helyzet a családoddal? Valakitől csak örökölnöd kellet ezeket a szép szemeket, ott se akad senki, akinek hasonlóan lila szemei vannak? – Kérdeztem rá rögtön amint a végére ért a mondatának és ezzel a kérdéssel talán megtudhatok egy keveset a családjáról. Ha valóban ő a húgom, akkor nyilván örökbe adták vagy… ha hihetek annak a kis emlékfoszlánynak, ami apa szavaiból megmaradt és tényleg elrabolták akkor lehet eladták valakinek csecsemő korában vagy nem tudom. Eleve miért is rabolna el valaki egy kisbabát? Nem voltuk olyan gazdagok, hogy bárkinek is megérje és tudtommal haragosaink sem voltak, ami miatt indokolt lenne a gyerekrablás. Minél jobban próbáltam megfejteni az okokat annál több miértbe botlottam és ez nagyon frusztráló volt. Meg aztán fent állt a lehetőség, hogy csak a tudatalattim szeretné elhitetni velem, hogy a húgom nem halt meg és hamis emlékképeket gyárt. De egyelőre inkább csak Tsubakira koncentráljunk, elvégre minél többet tudok meg róla annál közelebb kerülhetek az igazsághoz. – Számomra nem egyszerűbb ez a világ mint az. Ami azt illeti nekem egy kicsit még bonyolultnak is tűnik, de biztosan csak azért mert minden annyira új itt nekem. - Reagáltam aztán Tsubaki utolsó mondatára. . – Én Okinaván élek ami alapjául nem rossz hely de furcsamód ez a világ egy picit jobban tetszik. Félre ne értsd, nem azt mondom, hogy nem hiányzik az otthonom, de ez a hely valahogy mintha közelebb állna hozzám, pedig eddig egyáltalán nem érdekelt semmilyen hasonszőrű játék sőt, ide is csak teljesen véletlenül csöppentem. – Egy picit elkanyarodtam a tárgytól de ez most valahogy csak úgy kibukott belőlem.

by **Tomoyama Tsubaki** Szomb. Aug. 25 2012, 22:35

- A családomban mindenki barna szemű volt - válaszolta, majd villámgyorsan eszmélve rá a múlt idő használatára, folytatta is némi töltelékkel - itt bent, ha játszanának nem... bár mégis, mert ugye most már itt is úgy nézünk ki mint ott. De ők ugye nem játszanak
Kicsit frusztrált arckifejezés ült ki rá, való igaz hogy a barna szemek elképesztően dominánsak, márpedig egyik nagyszülője képén sem fedezett fel lilát, ugyanis volt bizony róluk színes kép hosszú életűek lévén. Igazság szerint egyszer Tsubakinak szöget ütött fejébe a dolog, mert a barna szem és a barna haj... hát, mindkét családi származásában jellemzőnek számítottak. Édesapjának pedig még a szakálla is nagy volt, minden bizonnyal Ezo ősei voltak amit Tsubakiról a legcsekélyebb értelemben sem lehetett állítani bárki is nézett rá. Érdekelték a rejtélyek de ebben valamiért mégis meghátrált, mert hát... ott volt neki az egyetlen élő családtagja, a bátyja akire felnézett és minden szavát leste és teljesítette, egyedül ővele akart foglalkozni akkor. A lány éppen azt mondta hogy ő Okinawáról való ami igencsak messzire volt Hokkaidōtól, itt valóban drasztikus módon összementek a nagy távolságok is... kicsit furcsán érezte magát amiért itt ült mellette valaki Délről, pedig odakint erről szó sem volt
- Azt hiszem, hogy én is szeretek itt lenni - vélekedett a dologról - itt úgy lettem önmagam hogy nem a kinti világban kell lennem, igaz ott mintha minden a feje tetején állna és itt több is vagyok mint ott. Netán a Senpai is így véli? Gondoljon csak bele, számomra nagyon messze van Okinawa míg az ön számára Hokkaidō esik távol és most mégis beszélgethetünk és még hozzá is tudunk érni egymáshoz, olyan messze a szeme olyan mint az enyém. Ilyenkor érzem úgy, hogy nagyon keveset tudok a világról és tudatlanság volt az egyediségemen gondolkodni

by **Rita Hanami** Vas. Aug. 26 2012, 10:41

Azonnal feltűnt a múlt idő használata és Tsubaki kicsit nyugtalannak is tűnt nekem pedig már azon pörgött az agyam, hogy mire is gondolhatott ez alatt vagy talán csak egy egyszerű nyelvbotlás lehetett? Azon töprengtem, hogyan kérdezhetnék rá anélkül, hogy megbántanám vagy, hogy ne idézzek föl benne fájdalmas emlékeket, de sajnos erre nem igen volt mód, vagy ha lett is volna most túlságosan is feldúlt voltam ahhoz, hogy ezt megtaláljam. Habár ha kicsit jobban bele gondolok említette, hogy elvesztett valakit és talán pont a szülei voltak azok, ez esetben inkább nem bolygatom, ezt a témát ki tudja mennyire friss még ez a seb.
-Igen én is hasonlóképpen gondolom. Odakint vannak olyan korlátok amit nem vagyok képes áttörni akármennyire keményen is küzdök itt viszont mivel minden a statisztikákra épül könnyedén átléphetek ezeken az akadályokon. Kicsit talán teljesebbnek is érzem magam itt, mint a valóságban. – Bár Tsubakinak azt mondtam, hogy hiányzik a valódi életem, de legbelül tudtam, hogy ez nem így van. Bár szerettem volna kijutni, de ez nem tartozott az elsődleges feladataim közé és ezért is nem kapkodtam azzal, hogy fejlődjek. Igaz ez a túlélésemet is segítette mivel sokan abba a hibába estek, hogy mikor megtudták, hogy csapdában vannak és csak akkor juthatnak ha végig viszik a játékot akkor rengetegen arra törekedtek, hogy minél gyorsabban fejlődjenek és ez jelentette a vesztüket. Én a magam részéről nem követek el ilyen hibát, egyrészt nem tervezek meghalni másrészt ha már így alakult inkább kiélvezem a világ adta lehetőségeket. Na fene megint csak elkalandoztak a gondolataim.
- De azért akkor is furcsa, hogy a családodban te vagy az egyetlen olyan, akinek lilák a szemei. Tudod én elég sok emberrel találkoztam az életem során, de eddig te vagy az egyetlen, akinek hozzá hasonló szemei vannak leszámítva persze a családomat ezért szerintem még mindig egyedi vagy. Vagyis mindketten azok vagyunk, ha már ennyire hasonlítunk. – Mosolyogtam rá kedvesen.

by **Tomoyama Tsubaki** Vas. Aug. 26 2012, 11:22

- Igen, statisztika! Kőkemény statisztika! - csillant fel a szeme, majd lehiggadva el is halványult - De így van, tetszik tudni Senpai én tanultam harcművészetet és ha nem is látszik rajtam, de edzett végtagizmaim vannak. Viszont egy ekkora lándzsát nem bírnék forgatni, mert ugye nem vagyok ahhoz elég nehéz és a többi, itt viszont ez könnyű dolog, mert azt hiszem csak a Harcos kaszt fegyverei lassítanak jobb esetben. Bár az ilyen játékokban azért furcsállom, hogy nem lehet sokféle fegyver használatát kitanulni. Az csak véletlen, hogy harcoltam már boval a való világban és itt tudok lándzsával harcolni, mert pontok nélkül a kinti tudásom nem érne semmit. Pedig hasznát vehetném közvetlen közeli harci tudásomat a lándzsaforgatásban, de majd költök pontot fegyverkezelésre és a gond megoldódik
Néhány pillanatra elgondolkodva nézett körbe a helyiségben, s kiszúrt egy hozzá hasonlóan lilásfekete hajú NJK fiút. Egy pillanatra elnézegette a látványt, de kreált karakter lévén nem kötötte le figyelmét ennél tovább, hiszen nem igazi ember haja volt az
- Úgy érti a Senpai, hogy Okinawán is kevés embernek van lila szeme? - kérdezte kíváncsian - És mi a helyzet a hajammal? Mondjuk... azt hiszem láttam hasonló hajú játékost, csak az övé feketébb volt az enyémnél. De már úgy sem vagyok egyedi, hogy a Senpai egynél több hasonló embert ismer, hiszen nem rossz dolog valamiben kicsit beleolvadni a tömegbe. Az egyéniségünk egyébként is a viselkedésünkben mutatkozik meg, s higgye el hogy az iskolában hozzám képest másoknak ritkán van egyénisége... zavaró tud lenni, hogy ahhoz képest amit tíz évvel ezelőttről hallottam, mennyire neveletlenek a mai diákok és némelyek miként beszélnek tanáraikkal vagy idősebb tanulótársaikkal! De ahogy látom ön Senpai megértőbben áll hozzá a viselkedésemhez mint mások, s lenne miért önre felnéznie a fiatalabbaknak, pedig mostanában az idősebb diákok mutatják a legrosszabb példákat... rám azonban nem hatnak az ármánykodásaik, mert engem érdekel az iskolámés tanáraim jó híre, mert igenis nem a tanárokban van a hiba!
Habár komoran beszélt, szavaiból könnyen kivehető volt lelkes hangvétele és az őszinte meggyőződés

by **Rita Hanami** Vas. Aug. 26 2012, 12:35

-Igen úgy. – Bólintottam helyeslően – Hmm… viszont olyannal még nem találkoztam, akinek hasonló Szinű a haja szóval ezen a téren egyedinek számítasz. – Halkan nevetni kezdtem azon amit utána mondott de nem azért mert butaságot mondott és ezért gyorsan bocsánatot is kértem tőle, nehogy azt higgye, hogy őt nevetem ki. – Ne haragudj csak úgy beszélsz mintha ha anyut hallanám, ő is mintha valami hasonlót szokott volna mondogatni. De teljesen egyet értek veled manapság a fiatalabbak egyre kevésbé tisztelik egymást és az idősebbeket. Én úgy gondolom, hogy nekünk kell példát mutatni már a kezdetektől fogva az újabb generációnak csak ahogy te is mondtad ezt az én korosztályom gyakran elfelejtik ezt és mivel a kisebbek azt látják, hogy mi tiszteletlenek és neveletlenek vagyunk így ők is azok lesznek. Ez elég szomorú dolog és egy-két ember ezen nem is tud változtatni de a magam részéről próbálok jó példát mutatni a fiatalabbaknak. – Húztam ki magam kötelesség tudóan. A beszédem közben talán kissé szigorúbb arckifejezést vettem fel de mikor végeztem a beszédemmel ismét egy halvány mosoly eresztett meg Tsubaki felé. – Te viszont a korodhoz képest sokkal érettebben gondolkodsz. Ha többen vélekednének, így mint te nem félnék attól, hogy mi lesz az utánad következő generáció sorsa. De szerintem mindenkinek van egyénisége és mindenki egyedinek számit a maga módján. Az érzéseink, a gondolataink, a cselekedeteink és az ízlésünk tesz minket egyedivé, és még ha bizonyos dologban hasonlítunk is egymásra akkori is rengeteg más dologban eltérünk egymástól és ez az, ami egyedivé tesz bennünket. – Fejtettem ki a gondolataimat Tsubakinak. – Abból amit eddig megtudtam rólad mi is sokban hasonlítunk de biztos vagyok benne, hogy ha jobban megismerkednénk lenne, olyan dolog amiben nem értünk egyet vagy másképp gondoljuk azt. - A téma kicsit elkanyarodott Tsubaki családjáról de nem is volt baj, ha egy picit szüneteltetjük az a témát ezért inkább most a lányra koncentráltam, hogy minél többet megtudhassak róla. – Egyébként te mi okból kezdtél neki ennek a játéknak, csak mert a stílusodból nem úgy tűnik, hogy te az a nagy játék örült lennél mint pár osztálytársam. – Tettem fel kiváncsian a kérdést.

by **Tomoyama Tsubaki** Vas. Aug. 26 2012, 13:28

- A Senpaié is hasonlít, csak az övé sötétebb - állapította meg, majd a nevetésre tett szabadkozásra hozzátette - az édesanyja és ön pedig nagyon okos emberek, mert egyetértenek és tudom, hogy ebben igazam van! De a "nyugati" emberek még így is illetlenebbek nálunk... - hirtelen megállt és megköszörülte a torkát - nem úgy értem, hogy alacsonyabb rendűek volnának... hanem hogy illetlenebbek és fegyelmezetlenebbek, meg talán nem is olyan okosak mint mi... de Arubāto Ainshutain például okosabb volt, ez biztos! Csak bíztatni tudom a Senpait, hogy továbbra is járjon előttem jó példával. Igyekszem így tenni a Kōhaiaimmal szemben, de... tudja Senpai, én azért tisztelem is őket amikor illedelmesen viselkednek... talán nem kellene, de szerintem egy illemtudó Kōhai már egy fél Senpai!
Igazán fellelkesedett és már azon kapta magát hogy túl sokat beszél, most azonban mint máskor sem, nem bánta hogy a tiszteletadás témát ennyire túltárgyalta. A dicséret ráadásul ha nem is ugratta ki a bőréből, mindenképpen jól esett neki, főleg mivel egy a többinél tisztelettudóbb Senpaitól érkezett
- Köszönöm a szép szavait Senpai - mondta komoran szégyenkezve - de én elfelejtettem önnek bemutatkozni, amikor leült az asztalomhoz pedig az én dolgom lett volna elsőként és rögtön megtenni. Ebben nem hasonlít rám a Senpai mert ön máris bemutatkozott énutánam, illetve a Senpai nem ért velem abban egyet hogy a Senpainak is szüksége lehet a segítségemre. Kérem ha segítségre volna szüksége, ne féljen mások segítségét kérni!
Most ő volt a bagoly és Rita pedig a veréb, mármint abban az értelemben hogy a tanáccsal kapcsolatban kinek is volt igazából nagyobb feje a másiknál. Mert Tsubaki most nagy káposzta volt, hiszen rendszerint nem akart mások segítségéből... igaz, ez csakis azért mert nem akarta bajba sodorni őket vagy hogy értéktelen élete miatt tegyék kockára sajátjukat. Ő nem egy gyalog volt, hanem egy olyan futár aki bármely gyalogért feláldozta volna magát. Az utolsó kérdés azonban feladta neki a leckét, jócskán. Nem tudta hogy miért érdekelték a játékok, vagyis... úgy vélte tudta, de bevallani igen nehéz volt... hogy mondhatta volna ki hogy a barátok hiánya által keltett űrt töltötte be, s kezdéskor azért regisztrált bátyjához hasonló avatarral, mert új életet akart lehelni az elvesztett személybe?
- Azért, hogy olyasmit alkossak, ami a való világból már hiányzik - válaszolta őszintén, de védetten ködösen - ez a világ új dolgokat ad, nemde?

by **Rita Hanami** Vas. Aug. 26 2012, 14:59

-Örülök ha jó példával járhattam elő, ez jó érzéssel tölt el és szerintem egyáltalán nem baj ha tiszteled a nálad fiatalabbakat mi több… ha te is tisztelettel fogsz bánni vele akkor ő is így tesz majd veled és másokkal is. Szigorúnak és határozottnak kell lennünk a nálunk alacsonyabb rangban lévőkkel, de ugyan akkor tiszteletteljesnek is. – Ököllel rácsaptam az asztalra és a szemeim tűzben égtek a fellelkesedéstől, és már csak azt vettem észre, hogy félig már felegyenesedve állok az asztal fölött, de aztán hamar észhez kaptam és kissé elpirulva visszaültem a helyemre, hogy végül a hajamat megigazítva, folytassam a beszélgetést, mintha mi sem történ volna. – A lényeg, hogy végül bemutatkoztál, ahogyan azt kell. Jobb később, mint soha, vannak olyanok, akik még akkor sem teszik meg mikor már én is bemutatkoztam. – Ugrottam egy másik témára kerülve az előbbi kirohanásom. – Már mondtam, a Senpai feladata, hogy segítsen nem pedig fordítva. – Elég furcsa lehet, ezt a számból hallani mivel bár idősebb vagyok azért sok olyan akad akik nálam fiatalabbak de magasabb szintűek vagy otthonosabban mozog Aincradban nálam így rögtön fel is cserélődnek a szerepek. Habár ebben nem voltam biztos de szerintem Tsubaki is jóval képzettebb volt nálam ezen a téren az alapján amit eddig halottam tőle, de ezt nem akartam, hogy ő vagy bárki más tudja. Nem akarom, hogy mások védjenek meg, inkább bukom el méltóssággal, mint, hogy mások az életüket kockáztassák az enyémért és, hogy ezután kevesebbnek érezzem magam annál, mint aki megment. Mikor rákérdeztem, hogy miért is kezdett neki ennek a játéknak egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna és a válasza is igen meglepő volt. Mire célozhatott azzal, hogy olyat alkosson, ami már a valóságban hiányzik? Megint sikerült olyan kérdést feltennem, ami rossz emlékeket idézett benne ráadásul az utolsó szavai ismét a húgomat jutatták eszembe, amit az előbbi beszélgetés okán sikerült egy rövid időre elfelejtenem.
- Igen. Ez a világ tényleg rengeteg új dolgot kínál, de talán számomra most egy olyasvalamit is tud adni amit eddig nem is kerestem mert azt hittem végleg elvesztettem… – itt egy pillanatra oldalra kaptam a tekintetem és hezitáltam de már nem tudtam tovább magamban tartani azt ami már egy ideje nyomja a lelkem így visszanéztem Tsubakira egyenesen a szemébe és a lehető legkomolyabban kezdtem el beszélni, hogy tisztán érthető legyen az amit mondani szeretnék. – Sokáig abban a hittben éltem, hogy a húgom meghalt nem sokkal az után, hogy megszületett. A szüleim semmit nem árultak el arról a napról még csak egy rendes sírt sem állítottak róla. Naivan azt gondoltam, hogy képtelenek voltak elfogadni a halálát és ezért tették, de sohasem tudtam megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt. Az évek alatt aztán beletörődtem a tudatlanságba és egyszerűen kitöröltem az agyamból azt, hogy nekem, még ha csak pár percre is, de volt egy húgom. Egészen eddig ez így meg is felelt nekem, de mikor a szememről kérdeztél ismét bevillantak ezek az emlékek és azóta szöget ütött a fejembe, hogy talán nem véletlen hasonlítunk ennyire ezért tudnom kell, hogy te… hogy a szüleid… - Bármennyire is akartam tudni az igazat képtelen voltam kijelenteni azt, hogy Tsubaki szülei talán nem is a vérszerinti rokonai. Elvégre, még ha agyilag érettebb is volt mint a korabeli lányok akkor is csak egy tizenkét éves gyermekről beszéltünk és egy ilyen feltevés hatalmas sebet üthet aprócska szívében. Ezért csak néztem rá remélve, hogy megérti mit is akarok ezzel mondani mert egyszerűen nem tudtam tovább folytatni azt amit mondani akartam.

by **Tomoyama Tsubaki** Vas. Aug. 26 2012, 16:08

Tsubaki csillogó szemekkel figyelte az előtte fellobbanó lelkesedést és az ahhoz fűződő égi szózatot, majd Rita lecsillapodásával az ő szeméből is kihunyt a tűz
- De bemutatkozni a legkevesebb amit tehetek - vetett ellent halkan - az, hogy van aki nem teszi meg még nem jelenti azt, hogy én is úgy viselkedjek és kifogásként az olyan embereket hozzam fel
Úgy érezte, hogy ezúttal igazán kitett magáért a válaszadásban
- Azt sajnos nem tudom, hogy Okinawán milyenek az iskolák - ismerte el tudatlanságát - de ahonnan én jövök, ott kiszolgáljuk a Senpaiokat és elvégezzük helyettük a kevésbé tiszta dolgokat, mint például a takarítást. A rendelkezésükre állunk, mindig
Legalábbis ő eképpen cselekedett mindig, a tunya és kibúvó kortársait pedig rendre feljelentette a tanári kar előtt, amiért természetesen nem voltak túl hálásak... mármint a diákok. A Senpaiok túlkapásait általában elnézte és korrigálta, amikor azonban valamit égbekiáltóan rosszul csináltak, akkor feléjük sem mutatott kegyelmet

Az iskolai téma azonban végleg hátramaradt, s a társalgás inkább a játék nyújtotta újdonságokra tért át. Úgy tűnt hogy a lány ebben is jól megértette Tsubaki álláspontját, sőt már konkrét esetet is tudott mely ehhez kapcsolódott. Amikor egy pillanatra Rita félrenézett, ő már tudta hogy se nem kell követnie tekintetét, se nem lenne indokolt egy közbevágó reakció a szavaira. Valami érdekeset készült mondani, ezért szemeivel figyelt és füleit hegyezte, még előre is hajolt a majdnem teljesen letakarított tányérja felett. Aztán viszont szégyenkezve hajolt vissza amikor rádöbbent, hogy valamiképpen megint csak sikerült akaratlanul előcsalnia belőle a kishúga elvesztését, viszont most szakítani félbe nagyon nagy modortalanság lett volna, hisz egyértelműen meg akarta vele osztani a tragédiát

Rita elmesélte hogy éveken keresztül hitte úgy hogy kishúga meghalt a születésekor, s a szülei pedig olyan mértékű gyásztól szenvedtek, hogy még sírkövet sem emeltek neki. Ebből Tsubaki először azt vélte megállapítva látni, hogy Okinawán könnyen hozzá lehetett férni sírhelyekhez, mivel urnát például meg sem említett. Csak Rita ezután elhangzó szavai ébresztették rá arra, hogy a halálesetről feltételes módban beszélt. Aztán hirtelen felborult az egész rendszer és mondatközépen témát váltott, őrá és a szemmel kapcsolatos kérdésére, a róla és szüleiről éppen feltenni készülő kérdését pedig félbeszakította. Tsubaki néhány pillanatig értetlenül nézett vissza rá a közöttük ülő csenden keresztül... azt hitte hogy meghalt a kishúga, elfeledkezett róla... miért jött elő akkor az ő kérdése? Összefüggést látott volna? Egy pillanat... hogy ők ketten nem véletlenül hasonlítottak egymásra? Szemei összeszűkültek, mert a fejébe valamiféle magot sikerült elültetni. Egy kép villant be... körbenézett, s apró gyerekek játszanak körülötte, egyedül volt. Hirtelen magához tért és most a tavernában volt, mint egy pillanattal ezelőtt
- Mit akar tudni a Senpai? - kérdezte annyira értetlenül, amennyire pillanatnyilag össze tudta szedni magát... ami dicséretes lett volna, ha az elmúlt hosszú másodpercekben nem nézett volna olyan zavartan, majd üresen

by **Rita Hanami** Vas. Aug. 26 2012, 17:10

Néma csend állt be hirtelen, de nem csak a mi asztalunknál. Talán csak én éreztem, így de mintha az egész fogadó most síri csöndbe burkolódzott volna. Tsubaki értetlenül nézett rám de látható volt, hogy fejben próbálja összerakni azt amit az imént mondtam neki aztán láttam, hogy a szemei összeszűkülnek és ebben a pillanatba nem is rám nézett. Habár a szemei felém irányultak a tekintete mégis üres volt mintha valahol egészen máshol járt volna majd hirtelen az elméje vissza tért közénk és feltett egy olyan kérdést amire reméltem, hogy nem kell válaszolnom és magától rájön mit is akarok. Ezúttal nem vettem le a tekintetem róla és végig rá néztem. Már tudtam, hogy végül mégis csak fel kell tennem a kérdést így a megfelelő szavakat kerestem. – Nem gondolkoztál el még azon miért nem hasonlítasz egyetlen rokonodra sem? Én azt hiszem, ez azért van mert… - Kezdtem neki bizonytalan hangon de itt pár másodpercre megálltam. Nem csak azért volt nehéz ezt meg tenni, mert könnyedén felkavarhatom Tsubaki lelkét, de mi van akkor ha tévedek? Ha az egész csak véletlen egybeesés és az égvilágon semmi közünk egymáshoz. Még ha tévednék is ez az incidens mély nyomot hagyhat benne és ha lelkileg meginog az itt könnyen az életébe kerülne és ez az én hibám lenne. Akármi is történik innentől fogva Tsubaki élete az én felelősségem lesz független attól mi az igazság. Kétségeknek itt most nincs. A tények magukért beszélnek. A külső és belső hasonlóság kettőnk között az, hogy pont annyi idős, mint a húgom lenne és, hogy nem hasonlít egyetlen rokonára sem számomra elég volt ahhoz, kijelentsem, ő a húgom ezért kijavítottam magam. - Nem… én tudom, hogy ez azért van mert ők nem az igazi szüleid és, hogy te az én húgom vagy, az a lány akit, ha hihetek egy ködös emlékfoszlánynak, elraboltak tizenkét évvel ezelőtt elraboltak a korházból! – Jelentettem ki ezúttal határozottan, teljes magabiztossággal és egyben magyarázattal is szolgáltam azzal, hogy miért hiszem azt, hogy a húgom még életben van, még ha egy kicsit ködösen is. Ismét csend telepedett le és vártam miként fog reagálni. Innen már nem volt vissza út. Sajnos a szavaknak van egy olyan átkuk, hogy ha már egyszer kimondtuk őket már nem lehetett visszavonni, de egyvalamit tudtam. Akár a húgom akár nem a sorsunk innentől összefonódott ha a való életben nem is de itt Aincrad világában igen és ha ezek után bármi baja esne Tsubakinek azt sosem tudnám megbocsájtani magamnak mert csak arra tudnák gondolni, hogy miattam nem figyelt oda eléggé. Lehet, hogy önző dolog volt de nem tudnám elviselné, hogy bárki is miattam haljon meg.

by **Tomoyama Tsubaki** Vas. Aug. 26 2012, 19:18

Tsubaki sötét gondolatok között hallgatta a folytatást, pedig már az elején motoszkált benne az, amit Rita valószínűleg mondani akart. Az étele maradékára meredt, s mikor az idősebb lány szünetet tartott ő jól láthatóan megrezzent attól, ami kis híján jött. Érezte hogy gombóc került a torkába és hogy egy szót nem tudott volna akkor szólni, s Rita folytatta. A rettegett szavak úgy hasítottak bele lelkébe, mintha menten szét akarták volna marcangolni, nem azért mert hihetetlennek hangoztak hanem mert annyira lehetségesek voltak... az igazság fáj... azért fáj most... mert ez az igazság? Az összes családtagja akit valaha ismert vagy látott róla képet... semmit külső jegyet nem örökölt tőlük... mind barnák, egy domináns genetikai jegy, főleg ha szemszínről volt szó. Haja sötétlila, majdhogynem fekete... szemei... szemei elsötétültek... nem látott és nem hallott semmit a fogadó zajaiból... a hangok megváltoztak körülötte, a képek és az emberek... ő összement teljes valójában és már egy másik valóságban volt. Rita azonban mindent hallott Tsubaki szájából, amit gondolataiban hallott és amit válaszolt rájuk...

Pici, talán három éves gyermekek játszottak körülötte, közöttük állt ő is, vagyis egy volt közülük. Ő mindössze nem játszott csak állt és kapkodta a fejét, nem tudta hogy játsszon e vagy maradjon magában és vonuljon vissza inkább a sarokba. Már éppen fordult is meghozva döntését, hogy az utóbbit válassza az előbbi helyett, amikor...
- Hé! - ütötte meg fülét, ahogy Rita fülét is, mindössze Tsubaki hangján
Oldalra fordította fejét és egy suhancfiú magasodott fölébe, majd térdelte le hozzá hogy ha egy magasságban nem is kerülhet, legalább megközelítse. Visszanézett rá, nem szólt, mindössze nézte... volt benne valami... valami hívogató, barátságos, valami ami hozzá vonzotta tekintetét. A fiú elmosolyodott és a vállára tette a kezét
- Hogy hívnak? - kérdezte
Eltelt néhány másodperc, mire választ tudott rá végre adni
- Tsu... Tsubaki... - motyogta - csak... Tsubaki vagyok...
A fiú bólintott
- Az én nevem Masaru - mutatkozott be ő is - Tomomiya Masaru. Mond Tsubaki-chan, jól érzed itt magad?
Csend támadt, körbenézett a játszadozó vidám gyerekekre, s tudta hogy ő nem volt olyan mint ők
- Nem... - rázta meg a fejét lassan - egyedül vagyok...
- Hm... - hallatszott a megértő hümmögés - tudod Tsubaki-chan, nekem sincsen testvérem és nem is lehetne már, hacsak nem találok egyet. Tudod ide azért jönnek az emberek, hogy találjanak, ezért vagyok itt én és a szüleim is, hogy... találjak egy öcsikét, de... mondd, Tsubaki-chan... mit szólnál, ha inkább egy kishugit vinnék magammal? Mi több, Tsubaki-chant! Szeretnél egy bátyót, szeretnél velem jönni, Tsubaki-chan?
Most már nem hallotta a gyermekzsivajt, csakis a fiút látta maga előtt... csak az ő hangját hallotta... és sajátját
- Szeretnék...

Azzal elsötétült a kép és ismét a fogadóban volt, de alig tudott magáról és alig látott valamit... volt előtte egy lány aki hasonlított rá... aki dolgokat mondott neki... de Tsubaki nem tudta kontrollálni saját szavait
- Okāsan... Otōsan... Onīsan... Onīsan... Onīsan - motyogta tág szemekkel a homályos arcnak - elmentetek... Onīsan elment... egyedül... itt vagyok egyedül... egyedül... nem vagyok... egyedül?
Szemei a plafonra tévedtek és a homály lassan visszafordult sötétségbe, ő pedig annak szárnyán lefordult székéről a padlóra

by **Rita Hanami** Vas. Aug. 26 2012, 20:56

Tsubaki tekintete a tányérjára vándorolt és egy kis ideig csendben nézte azt. Nem szóltam hozzá hanem inkább hagytam, hogy feldolgozza a hallottakat. Lélekben már felkészítettem magam pár dologra, kiabálásra, elutasításra vagy arra, hogy kiszalad a tavernából, de arra nem is számítottam, ami ezután történt. Hirtelen tőle szokatlan módon egy „hé” felkiáltás hagyta el a száját.
-Tessék? – Kérdeztem tőle mire ő megkérdezte a nevem és ettől picit hátra hökköltem. Hiszen már tudja a nevem akkor miért kérdezi meg újra? Már épp válaszolni akartam mikor félénken a saját nevét mondta ki… vagyis nem csak simán kimondta a nevét hanem… válaszolt a saját kérdésére. Mégis mi folyik itt?
- Jól vagy? – Kérdeztem tőle mivel kezdtem komolyan aggódni de ő meg se hallotta a kérdést hanem tovább beszélt. A szemei épp olyan üresek voltak mint néhány perccel ezelőtt, a semmibe meredtek. Ahogyan Tsubaki tovább beszélt, úgy döbbentem rá, hogy egy beszélgetést folytat valakivel, talán a soktól valamiféle transzba esett volna? Tovább hallgattam a lányt és megtudtam, hogy egyedül van és, hogy nem érzi jól magát. Egy helyről beszélnek, majd felajánlják neki, hogy nem a szeretne a bátyót, amire ő csak annyit felel, hogy szeretne. Ez az egész esemény nagyon furcsa volt, és ami ezután történt még rosszabb volt. A szemei fennakadtak én pedig már akkor tudtam, hogy ebből baj lesz. Fölpattantam a székemen de mivel Tsubaki szembe ült velem így nem tudtam elérni őt és a padlóra zuhant. Gyorsan megkerültem az asztalt oda rohantam mellé.
- Tsubaki! Tsubaki! – Ismételgettem a nevét közben pedig letérdeltem hozzá és a fejét fölemeltem a földről. – Valaki segítsen… - Néztem föl a tömegre, de ők észre se vették mi történt hanem a dolgukkal törődve kacarásztak tovább mintha mi ott sem lettünk volna. Ekkor esett le, hogy ezek csak egy program részei így azt teszik amire programozták őket. Vissza néztem Tsubaki arcára majd ölbe vettem az ájult lányt és fölvittem az emeletre ahol kikértem a már kibérelt szoba kulcsát és betakargatva lefektettem őt az ágyra. Én magam egy széken foglaltam helyet amit én vittem közvetlen az ágy mellé, hogy tudjak rá figyelni ha esetleg, egy újabb rohama van. Egész éjjel virrasztottam és közben azon gondolkodtam amiket Tsubaki mondott. A hely amiről beszélt biztosan egy árvaház lehetett, legalábbis én erre következtettem de a legjobban az utolsó szavai maradtak meg bennem. A családja elment és ő egyedül maradt? Lehetséges, hogy nem csak egy valakit vesztett el, hanem szinte mindenkijét. Nagyon rosszul éreztem magam az miatt ami történt, ha nem erőltetem annyira a témát akkor Tsubakinak most semmi baja nem lenne. Egész éjjel virrasztottam mellette és már a nap is kezdett felkelni mire már nem bírtam tovább ébren maradni így elbóbiskoltam a széken de mivel nem vagyok egy álomszuszék fajta így ha Tsubaki mozgolódni kezd biztosan felébredek rá és a hogyléte felől érdeklődök.

by **Tomoyama Tsubaki** Vas. Aug. 26 2012, 22:35

Tsubaki sokáig nem tudott magáról, az álmából később csak annyira emlékezett hogy rettenetesen fájdalmas volt, először fekete csábok fogták el és feszítették ki, majd pedig óriási fekete tüskék nyársalták fel mozogni képtelen testét. Ebből Rita már nem hallott semmit, ő pedig mozdulatlanul feküdt az ágyon, s a valóságban ilyenkor minden bizonnyal hideg verejték cseppjei lepték volna el arcát, így mindössze sápadtnak tűnt ami talán a játék jelzése lehetett arra, hogy valami gond van az agyműködésével. Olyan volt mint aki beteg, vagy talán mint akit megmérgeztek volna valamivel, mozdulatlan és a játékhoz képest is alig mutatott életjelet. Álmai szinte már az örökkévalóságig kínozták és minduntalan bátyja nevét kiáltotta, válasz azonban sosem érkezett a hívására. Nagy sokára végül valamiképpen eljutottak hozzá eszméletvesztése előtti képei, sőt ami azt illeti az azokat megelőző beszélgetés is... szépen lassan végre minden összeállt. Amikor pedig ismét megszólalt valamikor éjfél után, azt Rita is meghallotta végre
- Onēsan - motyogta mert a lány jutott eszébe, s takarót érezve magán mocorogni kezdett, habár nem teljesen tért még magához - Merre van Onēsan... tudom hogy itt van... valahol...
Átfordult a hasára és a mozdulattal leverte magáról a takarót, majd szinte vakon tapogatózni kezdett mint aki egy apró plüssállatot keresett. Végül feltápászkodott és W pozícióba először rámeredt a falra, aztán pedig kicsit oldalra billentve fejét, félig nyitott szemeivel megpillantotta a sötétben ülő Ritát
- Maga az én Onēsanom? - kérdezte zavarosan, nem tudta hogy hol volt és mennyi idő is telt el - Van nekem egy igazi Onēsanom... de én akkor... nem tudom hogy ki vagyok...

by **Rita Hanami** Vas. Aug. 26 2012, 23:51

Tsubaki nagyon sokáig mozdulatlanul feküdt viszont sápadtnak, tűnt és olykor-olykor halkan felnyögött. Rosszul nézett, ki de nem tudtam mit tehetnék. Ha otthon lettünk volna adtam volna neki valamilyen gyógyszert esetleg hideg vizes borogatással próbáltam volna lehűteni a testét de itt még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy lázas ráadásul az életcsíkja is tele volt így gyógyitallal sem tudtam volna rajta segíteni. Nem maradt más választásom, mint, hogy várjak de egy idő után engem is elnyomott az álom. Nem tudom mennyit is aludhattam mikor egy vékony, lágy hang csapta meg a fülem. Először azt hittem álmodom de ekkor már tudat alatt éreztem, hogy Tsubaki ébredezik így lassan kinyitottam a szemem. Mikor megláttam, hogy Tsubaki ébren rögtön magamhoz tértem a nem túl mély álmomból és már kérdeztem is volna, hogy jobban van e, de ő megelőzött egy másik kérdéssel. A testvérét kereste. Először hason fordult és úgy tapogatózót majd felült és rám meredt a hatalmas lila szemeivel.
-Igen… én vagyok… - Feleltem halkan egy halovány mosoly kíséretében. – Te pedig ugyan az a szeretnivaló, illedelmes, kicsit sznob lány vagy akinek nemrég megismertelek leszámítva, hogy soha többé nem kell egyedül lenned. – Mondtam és azzal szorosan átöleltem a lány figyelve azért arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat elvégre csak most tért magához. egy darabig nem szóltam egy szót sem csupán magamhoz öleltem őt és néhány könnycsepp hullott le az arcomon de nem töröltem le. Nem tettem mert ahhoz el kellet volna engednem Tsubakit de eszem ágában sem volt elereszteni őt, mintha attól féltem volna, hogy ha most elengedem valaki rögtön elragadná tőlem és újra elveszteném őt.
- Annyira sajnálom... hagytam, hogy egyedül érezd magad… ha tudtam volna, hogy életben vagy akkor… nem… ez nem lehet mentség a számomra… Kérlek bocsáss meg nekem… Bocsásd meg, hogy nem voltam melletted mikor szükséged lett volna rám… hogy nem tudtalak megvédeni ha bajba kerültél… kérlek bocsáss meg! – Ekkora már patakokban hullottak a könnyeim és egy picivel szorosabban öleltem magamhoz, mint eddig. – Se ígérem mindenért kárpótolni foglak! Soha többi nem fogom, hagyni, hogy magányos legyél. Mindkettőnket ki fogom innen juttatni és akkor majd elmegyek érted… - Kicsit engedtem az ölelésen de még nem eresztettem el, szerettem volna még egy picit tovább érezni őt a karjaimban.

by **Tomoyama Tsubaki** Hétf. Aug. 27 2012, 00:22

Kérdésére igenleges választ kapott, aztán felé fordult nem sokkal azelőtt hogy Rita karijai magához kulcsolták volna. Néhány pillanatig szótlanul hallgatta és a sötét szoba részleteit rakta össze, majd szemei kinyíltak és belőlük is könnyek buggyantak elő mintegy válaszul nővéréére. Kis karjai lassan fúrták előre magukat, mígnem sikerült megállapodniuk Rita hátán, még ha összeérniük nem is sikerült. Kicsit közelebb húzódott és arcát nővére arcához érintette, majd így a vállára borult
- Az én Onēsanom nem tehet semmiről - pityeregte válaszul annak önostorozására - ott volt nekem mindvégig... O-onīsan... jaj... jaj de nagyon hiányzik nekem Onīsan... de Onīsan elment... már soha többé nem jön vissza... de én... itt vagyok Onēsannak, hogy maga se legyen egyedül... vü... hü... nühüáááááháháháááá!!!
Tsubaki így nem tudta visszatartani sírását, s hosszú percekig mindössze zokogni volt képes ahogy Rita szavait hallgatta. Biztonságban érezte most magát szerető kezek között, biztonságban hogy beszéljen, biztonságban hogy szeressen és biztonságban hogy kisírja bánatát. Szipogott, majd akadozva ismét beszélni kezdett
- Soha... nem csinált... velem.... semmi rosszat... Onēsan... - fordított még így is a bocsánatkérések hullámain - maga tette a legtöbbet... ha nem lett volna... olyan okos... olyan figyelmes... olyan... kitartó... akkor én Onēsan... Onēsan nélkül lennék most... tovább... továbbmentem volna... anélkül... anélkül hogy megismerem az Onēsant... nagyon szeretem magát, Onēsan... meg fogom védeni és kiviszem inne... innehehehehehen... innehen... kiviszehem... innen... kiviszem innen... ha az utolsó... utolsó dolog is lesz... amit... amit csinálok... ha Onēsan meghal... akkor hát vele megyek! Igen... ezúttal igen...
Nem engedte el nővérkéjét, ezek után most képtelen lett volna rá, biztonságban akarta tudni karjai között. Őt nem fogja hagyni elmenni... semmiképpen

by **Rita Hanami** Hétf. Aug. 27 2012, 10:42

Éreztem ahogyan Tsubaki apró karjai a hátamhoz érnek és viszonozta az ölelést és ezzel nagy kő esett le a szívemről. Féltem attól, hogy elutasít majd, hogy nem akarja elfogadni az igazat, de szerencsére ez nem így történt, nagyon hiányzott neki a bátyja, amit eddig előttem magába fojtott és végül ő is sírni kezdett. Hallgattam, ahogyan Tsubaki szipogva hárítja a bocsánatkérést és mikor kimondta, hogy szeret a torkom összeszorult az örömtől, nem akartam sírni, habár a könnyeim így is potyogtak eláztatva szegény lány vállát és csak nehezen tudtam levegőt venni és beszélni is csak nagyon halkan tudtam.
-Én… én is szeretlek… és… nem fogok meghalni… addig sémiképp nem még itt vagy velem és… és azt se fogom hagyni, hogy te meghalj… mindkettőnk életére vigyázni fogok, és nem hagyom, hogy bármi bajod essen… még egyszer nem foglak elveszíteni… - Mondtam szinte már suttogva. Átnéztem Tsubaki háta felett ki az ablakon. A nap sugarai lassan betörtek az ablakon és bevilágították az egész szobát. Még mindig nem engedtem el Tsubakit és nem is nagyon akartam addig még ő maga nem próbál kibújni a karjaimból, hagytam hadd sírja ki magát. Kicsit elgondolkoztam azon milyen furcsaságokra is képes a sors és, hogy milyen apróságokon múlott az, hogy most itt vagyok szeretett húgomat átölelve. Napokra, hetekre, vagy akár hónapokra visszatudnám vezetni azokat az akkor jelentéktelennek tűnő eseményeket, amik most ezt a pillanatot eredményezték. Ki gondolta volna akkor, hogy mikor a fejemre húztam a Nerve Geart akkor az életem ilyen gyökeres fordulatot vethet. Eddig csupán az volt a célom, hogy a legjobb legyek ebben a világban hogy nő létemre egymagam is képes vagyok elérni bármit, hogy képes vagyok túlélni egy olyan világban ami tele van halállal és bánattal. A célom nem változott de az ok igen. Azért leszek a legjobb, hogy megvédjem Tsubakit… hogy megvédjem azokat aki közel állnak hozzám… hogy mindenkit megvédjek aki betette a lábát ebbe a játékba, azért hogy Tsubakinak soha többé ne keljen sírnia mások elvesztése miatt, hogy soha többé ne keljen szenvednie. Végig fogom vinni ezt a játékot és mindenkit kijuttatok innen.

by **Tomoyama Tsubaki** Hétf. Aug. 27 2012, 11:17

Kiadva bánata egy részét lassan megnyugodott és abbahagyta a szipogást, vagyis mondhatni inkább eléggé hamar magába zárta könnyeit. Kezei azonban nem engedték el nővérét, hiszen érzései legbelül mit sem változtak ezen néhány másodperc alatt, sokkal jobban meg akarta védeni mint bárki mást a játékban. Érezte még Rita könnyeit az arcán és szavait hallgatva megsimogatta a hátát, hogy ne érezze magát annyira rosszul. Elvégre Tsubaki nem szeretett sírni és ezért ha más sírt ő rögtön saját tapasztalataira gondolt, így például az örömteli sírást is gyakran negatívként kezelte. Eltökélten bámulta nővérkéje válla mögül a falat és megeskette magát arra, hogy soha senkit nem fog őelőtte segíteni ha baj történik, addig nem amíg őt biztonságban nem fogja tudni. Ez most valahogy elemi iskolai tudás volt, mondhatni mindennek az alapja, a Muszáj, a Hanyagolhatatlan
- Meglátjuk... - mondta neki komoran, ám egyáltalán nem szúrósan vagy éppen lekezelően - mindent el fogok követni, nem hagyom hogy bárki vagy bármi okkal vagy ok nélkül kezet emeljen Onēsanra, ha megpróbálják meglakolnak...
A gondolattól elemi gyűlölet szállta meg és csak arra tudott gondolni, miként lakolhatna meg bárki ilyen bűnös
- Ha csak megpróbálják megölni... - vetette a felkelő nap virtuális árnyékát a falra - esküszöm, hogy én ölöm meg őket... még a gondolatát is bánni fogják, meglakolnak. Esküszöm, a földhöz tűzöm őket
Nem tudta maga sem hogy komolyan gondolta e, de más szavak a halál gondolatára nem jutottak eszébe. Meg fogja védeni, bármi áron, erős lesz
- Onēsan nem fog itt meghalni - bizonygatta magának hangosan - én itt vagyok és nem engedem senkinek, egyszerűen nem hagyom és kész
Nem engedte el, noha persze nem szorította vagy hasonló, ahogy eddig is csak biztonságban akarta tudni, nem kellemetlenséget okozni

by **Rita Hanami** Hétf. Aug. 27 2012, 14:16

Észrevehető volt Tsubaki, hangján, hogy kissé elkomorodott talán hitt abban, amit mondtam neki így nyomatékosítottam az előbbi szavaim. Engedtem az ölelésből és kicsit hátrébb húzódtam de épp csak egy kartávolságnyit így a kezeimmel még mindig a vállát fogtam de most a sírástól kipirosodott szemébe tudtam nézni. Arcomról még mindi csurogtak lefelé a könnyek de mosolyogtam a szemeimből pedig határozottságot és eltökéltséget sugalltam.
-Nem fogjuk meglátni. Nem lesz rá szükség, hogy megvédj mert nem fogom engedni ismét elszakítsanak tőled. Ha bármi vagy bárki megpróbálja, azt kíméletlenül félre söpröm. De meg kell ígérned valamit… - Itt egy kis időre abba hagytam a mosolygást és a lehető legkomolyabban néztem Tsubakira. – Ígérd meg, hogy soha… soha de soha, nem fogod kockáztatni vagy feláldozni értem az életed bármi is történjen cserébe pedig megígérem, hogy nem fogok itt meghalni, sem most, sem pedig később. Nem foglak magadra hagyni. Erre testvéri becsületszavam adom. – Tisztában voltam vele, hogy Tsubaki szemszögéből ez egy betarthatatlan ígéretnek tűnt, de ebben hajthatatlan voltam és bármit is mond addig hajtogattam ezt neki még végül meg nem ígérte, tartson bármennyi ideig. Semmiképp nem engedhettem, hogy miattam kerüljön bajba de ezzel együtt én is ígéretet tettem és én olyan ember vagyok aki mindig betartja a szavát emiatt én sem sodorhattam magam felesleges veszélybe és különben is, eddig sem terveztem meghalni. Önző dolog lett volna tőle csak úgy eldobni az életem. Anya és apa, öcsi és most már Tsubaki és sokan mások is arra számítanak, hogy egy nap épségben térek vissza a valóságba. Tsubakival ellentétben én sosem éreztem magányosnak, mert tudtam, hogy a családom és a barátaim végig velem vannak és ezt az érzést neki is át fogom adni. Az érzést, hogy ha majd felébredt ebből a rémálomból, akkor lesz ott valaki mellette, akire támaszkodhat. Az érzést, hogy amíg idebent van vigyázó szemek kísérik az útján mindenhova és nem engedik, hogy bármi történjen. Hamarosan ő is megtapasztalja majd ezt és majd az egymásba vetett rendületlen hitünk millió darabkára fogja szétzúzni ezt a nem létező világot, hogy utána mindannyian egy családként élhessünk tovább. Igen. Hiszem, hogy egy nap így lesz.
- Ideje pihenned egy keveset! Biztosan nem aludtál túl jól az éjjel. – Utasítottam miután sikerült megígértetnem vele, amit akartam. – Ami azt illeti én is fáradt vagyok. – Állapítottam meg, és ha engedte, akkor befeküdtem mellé az ágyba. Egy ideig néztem őt még akkor is ha már aludt és persze ha beszélgetni akarta akkor nem mondtam ellent de egy idő után végül elnyomott az álom.

/Én ezt amolyan záró posztnak szántam a magam részéről, de ha szeretnéd még folytatni akkor a reagodtól függően még tudjuk és majd pár dolgot szeretnék is megbeszélni veled a továbbiakkal kapcsolatban a chaten vagy ha nem találkoznánk estig akkor pü-ben. Hmm… valamit még akartam… Ja igen. Köszönöm szépen ezt a nagyszerű játékot. Egy élmény volt.^^/

by **Tomoyama Tsubaki** Hétf. Aug. 27 2012, 18:15

Rita valóban a nővére volt, még most is kizárta a lehetőséget, hogy valaha is Tsubaki segítségére szorulhat. Azt azonban kölcsönösen megígérte neki, hogy bárki is próbálja őket újra elszakítani egymástól, az megfizet érte. Ezután elkomorodott és őhozzá hasonlóan továbbra is foggal-körömmel ragaszkodva saját álláspontjához, keserű feltételeket szabott neki, azonban ő is éppen ugyanolyan volt ebben, mint ahogy nővérkéje is. Szilárdan visszanézett, bele egyenesen a szemeibe és állta a pillantását
- Megértettem Onēsan szavait - bólintott, azonban nyomban tudtára is adta, hogy nem beleegyezésképpen - azonban tettem egy átgondolt esküt, melyet nem vonhatok csak úgy, mindenestől vissza. Nem látok a jövőbe és maga sem Onēsan, mert ön is azt mondta... "bármi is történjen"... ezért ha Onēsan nem tudja betartani ígéretét mások miatt, úgy én sem leszek hajlandó saját bőrömet mentve végignézni... hogy... nem fogom végignézni. Ha az egyetlen módja az életem feláldozása, nem fogok szabódni... meghalok a védelmében, vagy az oldalán harcolva... soha... SOHA! - üvöltötte a szót a plafonra - soha nem hagyom hátra... ha az ég szakad le... ha az istenek taposnak földbe érte... nem fog eljönni az a nap, hogy az Onēsan nélkül megyek el innen! Amíg Onēsan és az összes többi játékos ki nem jelentkezik, én itt maradok! De akkor megesküszöm önnek... - egy pillanatra elhallgatott, majd nem tiszteletlenségből, mindinkább bizalomból közvetlen tegezésre váltott - neked, hogy csakis akkor áldozom fel magam, ha nincsen semmi más választásom! Vigyázok magamra teérted is, de ha kettőnk közül kell választanom... téged választalak Nēchan! Nekem te vagy a családom, nem azok akiket nem ismerek! Ők pedig terád várnak és nem énrám, teérted törik össze a szívük ha nem térsz vissza! Addig pedig nem fogok Nēchan mögé bújni, melletted fogok harcolni és védeni a kiszolgáltatott oldalad, te pedig az én kiszolgáltatott oldalam! Mert tudom hogy addig nem lesz baj amíg kiállunk egymásért... akkor valóban megbirkózunk mindennel, nem kell meghalnom a Nēchan kedvéért hanem mindketten elmegyünk! Ezt ígérhetem meg, megvédjük egymást és egyikünk sem marad itt... ha te nem félsz a segítségemtől, akkor én sem félek a tiédtől
Óvatosan elengedte ő is, továbbra is tekintetébe fúrva sajátját. Ha Rita ragaszkodott az álláspontjához, akkor Tsubaki nem szólt aznap éjjel többet, némán elhallgatott és megvédte az egyetlen igazságot amit most ismert

Ha esetleg Rita úgy módosította az egyezséget, hogy vagy mindketten kikerülnek innen vagy egyikük sem, Tsubaki hajlandó volt rábólintani az egyetlen nehezen de elfogadható kompromisszumra. Végül megosztotta vele az ágyat és jó éjszakát kívánt neki, majd miután elég sokáig tettette álmát egyenletes, lassú szuszogással... kinyitotta a szemét és megnézte az arcát. Az ő nővérkéje... Óvatosan odabújt hozzá és átkarolta, ugyanazon kezében tartva lándzsáját, majd elaludt

/Ha ez így neked is megfelelő módosítás, akkor nagyon szépen köszönöm a játékot és alig várom az első közös küldetést/

by **Hitodama** Szer. Szept. 26 2012, 16:37

/Sakamoto Rin/

A küzdelem kissé összemosódott, ahogy Mizuki Rin nyomában aprította a zavaró koboldokat. A máik lányt elég komolyan összekaszabolták és már azon volt hogy használjon rajta egy gyógyfőzetet, amikor ő használta fel sajátját. Egyszóval a sérüléseket leszámítva a fáklyát sikeresen megszerezte, aztán felgyújtotta vele a tábort azokkal a koboldokkal együtt akiket még nem terítettek le. A forgatagból kikeveredve Mizuki Rinre bukkant, a többieket azonban csapatlistáján kívül sehol nem látta, aztán egyenként lejelentkeztek ahogy a küldetést is teljesítették. Csak Rin maradt, aki igazán kitett magáért és Mizuki inkább javasolta volna lovag kasztra mint árnyharcosra, legalábbis Zaraki Kizashi példájához viszonyítva. Arra gondolt hogy esetleg jó maga is távozik, de egyrészt ott volt Rin láthatóan kimerülten, valamint hirtelen a sampon kérdés is eszébe jutott, noha az még ráért. Belemártotta kardját egy a földről éppen felpattanó kobolba, aki eltűnés nélkül elég rosszul próbált meg az imént tetszhalottat és orvtámadót játszani
- Gyáva - morogta az orra alatt
Körbenézett de a környék tiszta volt, így eltette fegyverét és odasétált a fáradt Rinhez és felnézett rá, feltéve ha éppenséggel nem ült vagy feküdt. Egy pillanatig csak méregette céltalanul, majd saját hajtincseit piszkálgatva megszólította
- A többiek leléptek - jelentette ki tárgyilagosan, majd emberibben folytatta - te ugye jól vagy? Mert ez igazán jó volt, végre egy valódi kihívás és kemény csata! El is végeztük a munka oroszlánrészét, a tervek is működtek, a jutalom pedig a miénk. Kizashi no Baka pedig örülhet magának amiért két percig harcolt, pff! Itt volna ideje hogy azok akik csináltak is valamit megünnepeljék a győzelmet, gyerünk!
Azzal kézen is fogta és vezetni kezdte, mindössze lassabb tempóban mint például a támadás előtt. Ha viszont Rin mondjuk ült, átkarolta az oldalát és megpróbálta felsegíteni. Eddig nem tunyult mint egyesek, megérdemelt némi támogatást ha szükség volt rá

by **Sakamoto Rin** Pént. Szept. 28 2012, 23:57

Kemény és fárasztó harc volt ez a mai viszont annál élvezetesebb. Sokat harcoltam és a végé sok kobolddal végzek is. Persze az már részletkérdés hogy nem a saját sebzésemmel, hanem a megszerzett fáklya tüzével. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen lángra kap itt minden. Megpihenek, elfáradtam, sokat kellett futnom és a kitartásomra tett pontom annyira alacsony, hogy már ennyitől is kifáradok. A késeimet egyelőre persze magamnál tartom, hogy megadhassam a végső döfést egy két lángokkal a testükön szaladgáló koboldnak. Szemem a látómezőm bal sarka felé téved, és igen csak meglepődöm, mikor meglátom az alacsony Hp-m.
- Juj, ez nem néz ki valami fényesen. – a tőlem telhető leggyorsabban idézem meg itemjeim közül egy potion üvegcsét. Gyorsan felhörpintem a vörös folyadékot így öt életpontocska hamar vissza is kúszik a Hp csíkra. A csík így már halvány narancssárgás színben virít. Sajnos az élet visszatöltése nem egyenlő a fáradtság elmúlásával. Lábaim végül meg is adják magukat a kimerültségnek és összerogynak alattam. Körbetekintek, hogy miként is áll most a helyzet.
- Eh? – kapkodom hirtelen a fejem jobbra-balra mikor nem látok senkit csak a lángokat és a megsemmisülő mobokat. Majd hirtelen a narancsszín áradat közepette Mizuki-chan jelent meg.
~ Hála az égnek! ~ Könnyebbülök meg mikor hallom a lány szavai így már biztos, hogy nem csak délibábot látok és nem maradtam itt egyedül a semmi közepén.
- Igen úgy tűnik. Igen jól vagyok csak egy kicsit elfáradtam. Rég nem harcoltam már ilyen sokat és ráadásként még a kitartásomon sincs sok pont… – mondandóm végére hangom már majdhogynem alig hallani olyannyira elhalkul.
- Eh? Ünnepelni? O-oké, menjünk. – Mizuki lehajol, hozzám majd az oldalamat átkarolva segít fel és indulunk el valahova. De tényleg hova is?
- És most hova megyünk? – kérdésemet követően megjelenítem a térképet, hogy lássam, mi merre is van. Ránézésre Torubana városa van a legközelebb így gondolom, oda megyünk, de majd a kardforgató lánynak biztos van már ötlete, hogy hova is menjünk.

by **Hitodama** Vas. Szept. 30 2012, 18:33

Mizuki tehát felsegítette küldetéstársát és inkább azután sem engedte el, átvéve tőle egy súlypontot és így könnyítve a járást. Ő maga nem örült volna ha így bántak volna vele, de azt tudta hogy ezzel eddig nagyjából csak ő volt így és mások ha nem is voltak oda érte, legalább tűrték
- Eszünk valamit a legközelebbi városban - magyarázta meg a terveit - a legjobbaknak mindig szükségük van az energiára, mert nem tudhatjuk mikor kell újra harcolni! Márpedig az ellenséget péppé kell verni ha a nyakunkat akarja átharapni, így dolgoznak a profik
Ez volt ő, még ilyenkor is képes volt a harcra visszavezetni tettei logikáját, már ha éppen logikusan gondolkodott ami nem mindig volt jellemző rá. Meg volt persze a magához való esze és szerette használni is, de a vakmerősége még ennél is erősebb volt, no meg a küzdelme hogy megmutassa nincsenek számára korlátok. Rin is példamutatóan cselekedett korábban és ezért is segített most neki, ami azt illeti akkor is így tett volna ha katasztrofálisan szerepel, de akkor mindössze csak azért hogy ő maga ne tűnjön lustának. De más volt ez a helyzet, mellesleg a bátor lány ráadásul még árnyharcos is volt akiktől ilyesmire nem számított eddig, nagy szó bizony
- Ami a pontjaidat illeti Sakamoto-san - szólalt meg kicsit később, a települést megközelítve - én a gyorsaságom mellett azért költök a kitartásra mert az erőre kevesebbet. Szerintem nagyon fontos, hogy ha nem foglalkozol a sok kitartásponttal, akkor csak úgy tudod hamar lezárni a küzdelmet a gyorsaságod mellett, ha van elég erőd is. Ha pedig nem az erőre akarsz elsősorban koncentrálni mint ahogy én is, akkor tegyél a kitartásra mert hát kis erő mellett eltart egy ideig míg lefogyasztom az ellenfeleim életpontjait, ahhoz pedig nem fáradhatok el félúton! A fegyverkezelés pedig mindig fontos, arra is elegendően költöttem de majd még többet kell. Az íjászoknak ezért is könnyű, náluk ez jelenti a sebzést és amellett hogy az erőre nem kell költeniük még többet tudnak tenni a többire is, ráadásul még olcsóbban is vásárolnak, vagy hogyan is volt
Amikor már tényleg közel voltak a városhoz, elengedte a lány oldalát mert azért mégsem akarta lealacsonyítani érdemeit mások szemében azzal, hogy végig támogatja. Így hát csak a kezét fogta, amire igazán senki nem tett megjegyzést vagy furcsálló pillantást, elvégre mind fiatalabbnak tűnt egyébként is csekély koránál, mind pedig tapasztalatlanabb volt a szobán kívüli élettel kapcsolatban. Meg is állt az első fogadó előtt és Rinhez fordult
- Ez a hely jó lesz?

by **Mirika** Kedd Nov. 06 2012, 23:58

<< Shana :3 >>

Elég ciki, hogy ilyen ritka látvány vagyok a Kezdetek Városán kívül, pedig eredetileg nem úgy terveztem, hogy ott fogok lakni. Hanem inkább azt, hogy az első adandó alkalommal megpattanok és elszállásom magam mondjuk itt, Torubanában. Ez már csak abból a szempontból is előnyösebb lett volna, hogy itt könnyebben lehet fejlődni, lévén a nagyváros környékén vadászik a játékosok többsége, így arrafelé kevés a mob. Most is azért tévedtem erre, hogy kicsit megdobjam az xp-csíkom állapotát, gondoltam eltöltök itt néhány napot egy fogadóban, és szépen csendben farmolgatok. Nem tartottam a vaddisznóktól és a többi hasonló szörnyikétől már, olyan mintha évekkel ezelőtt lett volna, amikor az életemet még ezektől a nyomiktól is féltettem. Mostanra már azonban rendbe raktam az életpontjaim számát és a legtöbb 1. szintes mobot is képessé váltam egyhitelni, szóval minden flottul megy még szólóban is :3
Más kérdés, hogy rohadtul nem ismerem a várost, szemben a másikkal, pedig az egy marha nagy település, ez meg nem annyira :S Mióta megérkeztem, mást se csináltam csak kóvályogtam jobbra-balra, és már szent meggyőződésem volt, hogy körbe-körbe mászkálok @.@ Komolyan, azt a boltot mintha már harmadszor látnám, baszki! Meg ott volt az a kis park is, azért ez nem egy 90-es évekbeli retro játék, hogy ismétlődjenek a textúrák minden második sarkon! Ilyen a világon nincsen, nem igaaaz! T_T Kezdtem már nagyon hisztis állapotba kerülni, ráadásul sehol nem volt egy lélek sem ezen a késő délutáni órán. Ez nem Horunka, hogy szellemváros legyen, Amaterasu szerelmére! Pedig nekem csak egy átkozott fogadó kellett volna, ahol meg tudok szállni, az se érdekelt, ha borsos az ára, vááh! Ahhoz azért kicsit hűvös volt, hogy az utcán aludjak, meg amúgy is, hogy nézett volna ki, hogy így jár egy céhvezető? Arról nem is beszélve, hogy nem volt senki, aki vigyázzon rám, nehogy sleep pk áldozata legyek...
Megpróbáltam volna számba venni, hogy akkor most ez mégis hogy van, szóval nekivágtam keresni egy padot, ahová leülhetnék kicsit kifújni magamat és erőt gyűjteni. Ennyi kitartással nem igazán bírom a hosszú sétákat, lassan már éhes is lettem. Gyűlöltem ezt a két érzetet, amit a játék keltett bennünk, még ha visszaadott a realitásérzékből, akkor is. Az orrom alatt zsörtölődve szedtem a lábaimat, mire vééégre-valahára megláttam egy padot, sőt, valaki még üldögélt is rajta! Ha nem lenne tiszta szánalmas, még egy olyan gondolatot is megkockáztatnék, hogy micsoda szerencse.
- Hahóóó, szegény, megfáradt vándorlányka segítséget keres! Leülhetek? :3 - köszöntem rá a lányra csilingelő hangomon, merthogy a sziluettből egy nőnemű lény bontakozott ki, ráadásul még egy féltékeny pillantást is vethetnék rá akár, ha nem tudnám, hogy én vagyok a szebb Cool

- Azt hiszem eltévedtem :/ Tudom, borzasztó ciki egy ekkora városban, de perpill fogalmam sincs, hol vagyok, pedig csak egy fogadót szeretnék találni... Nem tudsz egy jó helyet? :3 - döntöttem oldalra kissé a fejemet mosolyogva, remélhetőleg nem fogja tolakodásnak venni, hogy így bepofátlankodtam az intim szférájába. Ugyan, ki tudna rám haragudni, mikor ilyen természetesen bájos és kedves vagyok? De most komolyan! Tuti még a csajokra is hat a kisugárzásom Razz

by **Tuki Mitsuki** Vas. Dec. 30 2012, 15:21

Majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor meg hallottam a lány köszönését. Körülöttem a város úgy mozgott, mint valami élő folyó és vidám hangok visszhangoztak a fülemben. Éppen azon merengtem magamban, hogy mihez kéne kezdenem most, hogy végre itt vagyok, amikor a fülembe csendült a köszönés és a rákövetkező gyors segítségkérés. A lány, aki megszólított egy sötét hajú, barna szemű, élénk tekintetű vékony lány volt. Első ránézésre nagyon szimpatikus és szép volt.
- Izé... nekem szóltál? - kérdeztem kissé bátortalanul, majd egy bosszús pillantás hatására vettem alapot. - Bocsi, kicsit elbambultam. – szabadkoztam ügyetlenül. – „ Na, tessék te nagyon okos, már megint sikerült valakit fölhúznod! Legközelebb próbálj, meg jobban odafigyelni a környezetedre! – korholtam magam belül, de aztán végre megszólaltam. - Szóval fogatót keresel, igaz? - kérdeztem és visszamosolyogtam, mire a lány bólintott. - Hát, ha elindulsz azon az úton - mutattam a tér másik oldalára - és elindulsz, rajta felfelé kiérsz egy nagyobb térre, aminek a közepén egy szobor áll. Aztán csak követned kell a szobor tekintetét, hogy betalálja a fogadóba. - segítettem ki a kétségbeesett lányt.
- Fúú, nagy segítség voltál, köszönöm. - köszönte meg és már majdnem elviharzott mikor utána szóltam:
- Várj csak, én is éppen vissza akartam menni a fogadóba, szóval mehetnénk együtt, persze ha nem baj. - mondtam, aztán eszembe jutott, hogy még be sem mutatkoztam. - engem Mitsukinak hívnak, és téged?

by **Szophie** Vas. Dec. 30 2012, 22:17

<< Hinari >>

Egy békés város.. Egy fogadóban mondták nekem, hogyha kis pihenésre vágyom a harcok mellett, akkor a legjobb hely erre ez a város. Itt mindenki kedves, és barátságos. Arra gondoltam, hogy itt megpihenek egy kis időre, talán csevegek is.. Aztán kellő pihenés után megint belevetem magam a kalandokba, és nem utolsó sorban küzdőtéren is szeretnék kiállni valakivel.
Betértem egy kis fogadóba. Hajópadlós, fa asztalkás kis hely volt. Az asztalokon szépen elrendezett virágok, oldalt nagy ablakok. Nyílt, világos hely volt, és az illata egyszerűen mesés. Csodás, édes süti illat áradt mindenhonnan. Egyszerűen mesés. Az volt az egyetlen baj, hogy szinte minden asztal foglalt volt, így leültem az egyetlenhez, ahol csak egy lány ült.
Esőre igazán jól öltözöttnek tűnt, csodás kékben.. Említettem már, hogy az a kedvenc színem? Én is csak kék, fekete és fehér árnyalatú ruhát hordtam, persze ez nem azt jelenti, hogy ő csak kéket hord.. na mindegy is. Ránézésre hasonítottunk, szinte csak a haj, és szemszínünk volt különböző.
- Ugye nem zavar, ha leülök ide? - néztem rá. - Csak mert.. máshol nincs hely.. /bármit válaszol, én leülök, vele szembe./ A pincérnőnek intettem ezután, aki rögtön jött is, és én rendeltem egy íncsiklandó sütit, farkasomnak pedig egy kis husit.
- Tényleg nem szeretnélek zavarni, tudod én kikapcsolódni jöttem ide, ebbe a városba..Azt hallottam, nincs is jobb hely enné, ha nyugira vágyok. Amúgy engem Szophienak hívnak! Szophie Iryana - mutatkoztam be. - állatidomár vagyok, ő pedig itt a petem, Vezér. - böktem kicsi, fehér farkasomra a fejemmel.
- Meghívhatlak valamire? - kérdeztem. - Amúgy már meg akartam kérdezni más játékosokat is.. Neked mi a véleményed arról, hogy ebben a világban ragadtunk? - próbáltam társalogni, mert azzal is elütöm az időt. Néha társasági életet is kell folytatni, noha ez rám nem túl jellemző.

by Ajánlott tartalom