Nagy Síkság

Sikerült megtalálnom, hogy az étlapon mi lehetett a gyümölcstorta, és meg is mutattam Eikinek, aki megrendelte nekem. Miközben a desszertet fogyasztottam én is figyeltem Eikit, ezért feltűnt, hogy néz. Nem szóltam semmit, mert eddig már eléggé felengedtem, hogy ez ne zavarjon különösebben. 
Amikor megszólalt,akkor viszont zavarba jöttem. De mivel magáról kezdett mesélni, ez az érzés hamar el is múlt.
 A vallomása szinte követelte tőlem, hogy én is meséljek magamról. Nem a hangneme, nem is amit mondott, hanem egyszerűen a tény, hogy megnyílt felém egy kicsit.  Ráadásul, mivel kicsit hasonlított a helyzetünk, az együttérzés késztetett a válaszra.
- Én körülbelül két hónapja vagyok Aincardban - mondtam neki - Ez alatt csak 2 játékossal kommunikáltam úgy, hogy azt kapcsolatbalépésnek  lehessen nevezni - merengtem el. - Szóval megértem, hogy hiányzott neked - mosolyogtam végül rá. - Én is nagyon magányos voltam mielőtt találkoztam velük -  Eddigre mér egyáltalán nem féltem ehhez hasonló információkat megosztani. Már meggyőződtem róla, hogy nem akar nekem ártani, úgyhogy nem is tartottam tőle. Hacsak nem abból a szempontból, hogy nem veszi észre, ha túl messzire megy valamivel. Reménykedtem ugyan, hogy a délelőtti eset után előbb megkérdezi, mielőtt csinálna valamit, de hát kérdésből is van olyan, amivel túllép egy bizonyos határt, amit bár nem tudatosan, de felállítottam magam körül. 
 Miután én már teljesen befejeztem az evést, hátradőltem széken, és elmerengtem. Élveztem, hogy végre a félelem béklyója nélkül ülhetek, nyugodtan. Kevés ilyen alkalom adódott AIncardban. Túl érzékennyé tett volna ami Takashival történt? Korábban nem féltem az emberektől... "Ha ez így van, akkor küzdenem kell ellene!" döntöttem el, és ezzel felpillantottam, hogy lássam, EIki is befejezte-e az ebédjét.

Mint holmi ócska elhajított tárgy heverészek a fűben és az eget vagy is azt bámulom, ami az akar lenni. Csak néhány aprócska gondolat kavarog a fejemben, mit és hogyan legfőképp merre haladjak tovább. Arra mi történik a való világban nem is merek gondolni, hiszen itt most ez az én valóságom.
~ Talán élnem kellene az ajánlattal, vagy nem? Még is mi lenne a jó? Csatlakozni vagy magányosan járni az utat egyedül? Jó az, ha vannak barátok társak, de nem fog el veszni az? Az ami én vagyok, nem fogom így feladni a lényem egy részét? Továbbra is elmondhatom magamról, hogy szabad vagyok?~
Igen talán nem is olyan egyszerű kérdések és gondolatok ezek.
- Még is ez a hely olyan, mint oda, kint aki erős az életben marad. A gyenge pedig elbukik... ha csak....
Nos, igen ha csak valaki nem segít a gyengéken valóban megtörténik. Itt ezen a helyen vajon mi az ami erősé tesz valakit, nos ez nehéz kérdés még egy bölcs számára is.
- A fenébe miért ilyen nehéz ez?
Motyogom magam elé és felülök homlokomra tapasztva jobb tenyerem mintha fejfájás gyötörne. Csak ekkor mikor ülök, figyelek fel egy lányra. Most szerencsém van, ő nem támad és ölelget. Lábaim magam alá húzva figyelem, ahogy kardját szorosabban fogja és vár a pillanatra. A kék csigát szemelhette ki biztosan, aki lustán csúszik a hasán. A lányt közben alaposan végig mérem, hé, semmi perverzió! Csak simán kíváncsi vagyok ennyi az egész. Figyelem a rezdüléseit mi közben szemeim résnyire szűkülnek.
~ Akár csak akkor az otthonban....~
A helyzet furcsa mód emlékeket idézet fel bennem. Fel álltam hát és fel szerelkeztem. Tudom, nem vagyok erős és hős lovag. Nem vagyok nagy harcos sem, de van olyan dolgok, amik mellett nem tudok csak úgy elmenni. Talán ez az a dolog, ami engem azzá tesz, ami vagyok. Szabad emberi lényé, aki szabad akaratából dönt és cselekszik. Valamint a saját elvei szerint éli rövidke életét.
- Ebből a kalandból micsoda vers lesz, ha túlélem....
Motyogom magam elé és mély levegőt veszek, majd a lány mellé sétálok és megállva mellette csigát szemlélem.
- Nem hinném, hogy túl finom lehet, bár még sose kóstoltam kék csigát. Ha gondolod, leszek a pajzsod Hime.
Közben kék szemeimmel a lányra vagy is Himére pillantok. Várom, azt hogyan is határoz a hercegnő, akit mai napon pajzsom védelmez.

Lám még mosolyt tudsz csalni mások arcára. A lányt figyelve feltűnik a tekintette a szemei. Tehát albínó a lány, ami nem kis csodálattal tölt el. Nem takarja magát, nem menekül, a világ elöl, ha nem felvállalja.
Fel vonom szemöldököm, amikor a bátorságra terelődik a szó. Közben szemem sarkából figyelemmel kisérem a csigusz. Lassan halad mint aki kívül áll és egyben felette ezen világ törvényeinek.
Ahogy figyelem, ahogy lesüti a szemeit az meg mozdít bennem valamit. Egy apró dolgot, ami akaratlanul is cselekvésre késztett.
- Nem a karodban és kardodban keresd a bátorságot.
Normál esetben csak figyelném, mit csinál, de most ez nem megy. Kell valami mozgás egy kis veszély. Valami érezem a testem habár rab jelenleg, de a tudatom az enyém. Közben az említet versecske is lassan megszületett a szőke kobakban.

- Bátorságért csatázik lelke peremén.
 Remény és szükség hajtja harcba.
 Kezével remegve öleli a pengét.
 Pengében lappangana a bátorság?

 Piros íriszében bizonytalanság csillan.
 Apró keze keményen markolja kardját.
 Hercegnő talán nem is ismeri, nem érti.
 Az erő mi kell, neki ön magában rejtőzik.

 Mert mi a bátorság mit is jelent ez a dolog?
 Nem mást, mint megalítani magát a félelmet.
 Félelem nélkül nem létezne a bátorság sem.
 Megalítani egy másodpercre és felül kerekedni.
 
 Ezt jelenti hát az bátornak lenni.

Nahát, ez még engem is meg lepet most. Úgy látszik, a mai napkifejezetten szárnyalnak a gondolataim. A csigára nézek és teszek egy lépést felé, mély levegőt veszek. Kardom kivonva szorosan marokra fogom és el mosolyodom.
- Hát akkor táncoljunk csiga biga.
Neki iramodok minden további szó nélkül és pillanatok alatt meg teszem a pár lépést. Csiga mellé érve ugrok majd kardom a házába mélyesztve nyakába ugrok.
- Csiga rodeó!
Nos, néha elég bolond tudok lenni, de ez nem csak bolondság, hanem stratégia is. A bestia köpködne, vagy rútul össze akarna karmolászni így esélye sincs. Tényleg a csigák tudnak karmolászni ebben a világban? Lényegtelen, véleményem szerint inkább csak köpködne. Mikor már kevés az élet ereje, mert meg próbáltam konyha készre aprítani. Le esem a hátáról a csúszós bőre miatt, de talán még jókor pont.
- Hime váltás, csak egy másod....-puff kisebb csörömpöléssel a fűbe pottyantam kiterülve, mint egy befüvezet béka- perc.
Nyögöm a földön kiterülve.

Még mázli, hogy nincs fájdalom érzet. Bár esetemben nem igazán számítana sok mindent. Emlékeimben híven él még a fájdalom, ami ide jutatott. Elvégre hiába telt el négy év. Az én szememben az csak egy pillanat volt. Hiába tudom, hogy az akkori sérülések már régen begyógyultak. Az elmém másként gondolja ezt a dolgot. Igaz itt nem fáj, de azt az érzést a lélek nem feledi.
Fekszem kiterülve az eget bámulva, amikor a mesterséges napot eltakarja valaki.
A közeli mosolygó arcra fokuszálok, és szintén elmosolyodom. Jól eset látni, hogy egy idegent meg tudtam nevettetni. Még ha a fő cél nem is a nevettetés volt.
- Most már jobban, hogy Hime sama mosolyog.
Tudom biztos nem így hívják, de akkor, ahogy a kardal ott ált. Olyan volt, mint egy hercegnő, egy félénk hercegnő.
- Maximum csak a bolond fejem vertembe egy kicsit.
Ha már nem hajol fölém a lány felülök, majd felállok nagyot nyugtozva. Némi sérülést azért be szedtem, de nem mentem át még sárgába szóval semmi vész.
- Már egy ideje figyeltelek, és nem tudtam megállni ne segítsek. Bocsánat, a közbelépésemért.
Egy darabig még állok, gondolkodom, hogy mit is mondhatnék, miközben a csigára pillantok. Majd be villan az isteni szikra nagy nehezen.
- Raygart Arrow, lovag.

Egy bók. Bár az esze reméli, hogy igazából nem az volt, a szíve úgy reagál, ahogy szinte bármelyik másik, érző és szerető szívű nőé tenné. Ha ez a valóság lenne, tisztán érezné, ahogy a vér felszökik az arcába és forróság önti el, a szemét pedig nem tudja a férfin tartani, hanem félénken odébb néz, a tájra és a fűre, míg arcán játszik az ártatlan mosoly, leplezve zavarát, persze mindhiába. Az érzés ugyan nem teljesen azonos, de a hatások megmaradtak, bár fehér bőrén a pír vörös rózsája kissé szokatlannak tűnhet. Emmy felegyenesedik, teret adva ezzel a lovagnak, sután nyújtja felé a kezét, de arra a jelek szerint semmi szükség nincs. Az idő rohan tovább szakadatlanul, lassan elfeledtetve vele a bók utáni érzést, arca pedig lassan visszanyeri eredeti színét, bár a zavar megmarad némiképp kezeinek tördelésében vagy szemeinek bátortalan mozgásában. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve végül tekintete megtalálja újra a férfit, csodálkozón és kereken, a mosoly pedig immár szolíd, kedves, ahogy annak lennie kell. Fejét kissé félredönti, két hófehér tincs hullik alá a vállairól.
-Valóban? Semmi gond... -legyint könnyedén, kissé nevetve, halkan s lágyan. -Számomra ez volt az első fellépésem. Az a csiga elevenen felfalt volna, ha ön nem jön. -nagyítja fel szándékosan a történetet, nézve a távolodó fenevad után. Most már nem szándékozik feltétlenül levadászni, had élje nyugodtan digitális kis életét addig, amíg egy másik fejlődni vágyó, kezdő játékos meg nem teszi, amit tennie kell.
A csend kezdett kissé elnyúlni, ám annyira még nem, hogy gondolkodnia kelljen a folytatásról. Elméje épp befejezte saját magával a diskurzust, miszerint a csiga, ha le is győzetik, idővel újra materializálódik majd a síkságon, és valószínűleg igen bosszúsan kezdi meg újra hosszú útját a célja felé, hogy majd egy újabb játékos kardja vágja ketté... és újra, és újra, és újra...
Az androidok digitális bárányokkal álmodnak?
-Hmm? -kérdő pillantás, majd hamar rájön, miről is van szó. Zavartan először azt sem tudja, mit kezdjen a kezével, végül, már-már automatikus mozdulattal előre nyújtja, kézfogásra. -E... Moonsoul, kardforgató. Egy igen kezdő fajta. -teszi hozzá kuncogva. -Te... régóta játszol már?
Utólag jut eszébe, milyen bolond kérdést is tett fel valójában. Hisz rajta kívül itt mindenki ugyanakkor kezdett...

//Nagyon-nagyon köszönöm a végtelen türelmed, és bocsi Most már itt vagyok újra. Ha nem is naponta, de igyekszem gyakran írni, amíg tehetem //

Akkor is egy olyan napra ébredtem mikoron minden és mindenki azon munkálkodott, hogy engem felbosszantson. Olyan nagy kérés lett volna, miszerint senki ne hangoskodjon a közvetlen közelemben, sőt ne is beszéljen, ne nézzem rám és kerülje az olyan elhanyagolható dolgokat, mint a lélegzés. Nekem például semmi bajom nem lenne belőle, ha egyesek úgy fél órára nem szuszognának, azt a kis időt ki kéne tudniuk bírni. Szóval mikor reggel kinyitottam a szemem az első dolgom az volt, hogy egy csapással kilapítsam az ébresztő órát. Vagyis, hogy pontosan fogalmazzak, csak ez lett volna, mert miután lesújtottam a kis szekrényre jöttem csak rá, itt nincs is semmiféle vekker. A szobámtól nem messze egy rendkívül csinos fogadós hölggyel találkoztam, aki a mosolyával képes lett volna tavasszá változtatni a zord telet kivéve nálam.
- Bizonyára azért vigyorog, így mert egy csomó aranyat elszedhetett tőlem. –mivel egy nem játékos karakter volt így nem tudott megbántódni se.
Az utcán vásároltam egy vekni kenyeret majd beléptem a teleportba, hogy keressek, magamnak egy viszonylag csendes zugot ahol nyugodtan elfogyaszthatom a reggelimet. Persze tisztában voltam vele, hogy erre vajnyi kevés esélyem van ugyanis úton útfélen ismerősökbe botlottam, akiknek a túlnyomó többsége foto modelleket szégyenítő szépségek voltak. Magam sem tudom, hogyan sikerült, de végül egy kis erdőben lyukadtam ki ahol leheveredtem egy fa tövében.

Elöveztem a kenyeremet és úgy, ahogyan volt haraptam belőle egy jó nagyot. Nem kentem meg semmivel és még kolbászt sem vásároltam hozzá csak úgy egymagában falatoztam. Még, hogy falatoztam, úgy csámcsogtam, hogy azt még egy tősgyökeres marha is megirigyelte volna. Ha valaki szembe állt volna velem, nagy eséllyel lelátott volna a torkomon keresztül egészen az alsó neműmig. Tényleg, azon a bizonyos napon volt rajtam alsó nemű? Na mindegy, ez nem is olyan fontos, lényeg a lényeg épp reggeliztem mikor kiáltozásra lettem figyelmes.
-Itt se lehet nyugta az embernek.
Nem olyan messze tőlem ornitológusnak látszó törpe rohant el nagy sebességgel utána pedig néhány erdei sertés. Beletelt néhány másodpercbe mire felfogtam mit is láttam majd egy laza mozdulattal hátra hajítottam a reggelim maradékát. A kölyök nem igazán érdekelt, leszámítva, hogy irritált a kiáltozása ám az üldözői annál inkább.

Az egyik vadállat éppen rá akartam vetni magát az áldozatára mikor is én aktiváltam a képességemet. A testemből lilás színű láncok repültek ki és csapódtak bele a lényekbe. Kárt nem okozott bennük, azonban ettől fogva képtelenek voltak rajtam kívül mást célba venni. Az egyikük a pajzsomnak rohant neki másik pedig hátulról próbált fellökni, viszont egyikük sem járt sikerrel.
- Disznók. Gyűlölöm a disznókat. – sziszegtem a fogaim között miközben mogorván néztem magam elé.
Egyik kezemben egy kopja volt a másikban pedig a kristály pajzs melyet egy boltossal cseréltem még annak idején. Testemet egy ezüst köpeny és egy fém páncél fedte, viszont ezek ellen a nyavalyások ellen nyugodtan kiállhattam volna anyaszült meztelenül is.
- Nicsak, ezek már a törpéket se hagyják nyugton. – így jegyeztem meg, hogy az illető meglehetősen alacsonynak látszik.
A valóságban én se voltam ilyen böhöm nagy állat viszont úgy gondoltam a kezdetekkor, hogy egy két méter magas nyolcvan kilós alak tekintélyparancsoló lesz. Még nem akartam lecsapni őket azok után, amit velem műveltek. Mozdulatlanul vártam a támadásaikat azonban egyszer sem nyikkantam meg, tulajdonképpen nem is lett volna értelme ugyanis nem éreztem fájdalmat.
- Most támadtok vagy masszíroztok?

Jól emlékeztem rá mit műveltek velem anno ezek a dögök, hogy mennyire megalázó volt visítva rohanni az életemért, igen pont úgy, mint ez az apróság. Köztünk csak egyetlen egy lényeges különbség volt, mégpedig én akkora voltam, mint egy hegyomlás mégis úgy futottam, mint egy nyúl. Az ember, ha ránéz, a törpére nem várja el tőle, hogy fél kézzel terítse le a szörnyeket pedig képesek lenének rá. Sikerült megtanulnom, hogy ebben a világban sem szabad a borítójáról megítélni a könyvet. Csakis és kizárólag a mögötte rejtező adatok számítanak vagyis, hogy valami mennyire erős és milyen sebzéseket képes okozni. Én egyáltalán nem éreztem bámulatosnak vagy lenyűgözőnek magamat, leginkább úgy véltem, hogy ennyi idő után ilyenekre még nekem is képes kell lennem. Alig több mint egy éve raboskodhattam odabent mégis mikor nekem rohant az az állat alig éreztem valamit. Igaz ez nemcsak a karakterem tett pontoknak köszönhettem, hanem a szerzett tapasztalatoknak is. Nem is figyeltem fel a testtartásomra miszerint egyik lábamat előrébb csúsztattam, hogy könnyebben megtarthassam az egyensúlyomat. A menekült úgy tűnt aggódott értem vagy attól tartott, ha nekem végem ismét őt veszik üldözőbe ugyanis riadtan felkiáltott.
- Ne ijesztgess. - mondtam neki.

Egy darabig még akartam nézni hogyan tépelődnek, de váratlanul csak úgy maguktól szétrobbantak. Hamar rájöttem, hogy nem öngyilkosok lettek, hanem a kis katica tette hidegre őket. Magamban így neveztem el az idegent ugyanis nem tudtam a nevét, igaz nem is igazán zavart. Kissé zavaró volt hallani mennyire oda van értem a hős megmentőjéért. Egy percig sem fordult meg a fejében, hogy esetleg nem puszta jóindulatból mentett meg. Az sincs kizárva, hogy csak megjátszotta a ne bánts virágot és csak arra várt, hogy lecsaphasson rám. Meg akartam kérdezni, hogy hányas szintű viszont ez mifelénk nem volt illendő. Mikor beszélni kezdtem egész végig rák vörös volt a fejem.
- Kö-szö-nöd!? Eszednél vagy kölyök? Itt rohangálsz fel s alá az erdőben, mint valami holdkóros? Meglehet, hogy azok az ízék túlerőben voltak veled szemben azonban használnod kellett volna a hazatérő kristályt? Túlságosan veszélyes ez a világ, hogy egy magadfajta zöldfülű csak úgy magában sétálgasson. – erre hirtelen nyeltem egy nagyot ugyanis bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

Vettem egy mély levegőt elszámoltam ötig majd szép lassan kifújtam, igaz egy cseppet sem használt, de ezt ő nem tudhatta. Igyekeztem alaposan meggondolni a szavaimat, hogy úgy tűnjön kicsit már lehiggadtam.
- Úgy látom az életed már visszatért, és ha jól sejtem még kezdő vagy. Máskor légy óvatosabb, ugyanis vannak a sertéseknél sokkal gonoszabb lények is ebben a világban. Csak azok, kétlábúak és azt mondják, bíz meg bennük. – majd megint kifakadtam. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy lehet, valaki ennyire felelőtlen egyedül elengedjen. Bár úgy láttam erőd az van bőven.
Ismét lejjebb vettem a hangerőt és a színem is végre olyan volt, mint máskor.
- Nem kedvelem az amatőröket, de hagyjuk. Enni pedig nem kérek, képes vagyok gondoskodni magamról, méghozzá egyedül. – mondtam enyhén durcás hangon.
Bunkóviselkedésem ellenére egy tapodtat sem mozdultam onnan, nehogy ismét rátámadjanak.
- Akkor most elterepoltársz vagy pedig gyalog mész vissza a városba?

Jó érzés volt egy kicsikét kiengedni a gőzt csak ne kért volna folyton bocsánatot ezzel elvette a szidás lényegét. Olyan bűnbánó képel nézett rám, hogy még én is meg sajnáltam, de csak egy egészen kicsikét. Egyik kezemet a csípőmre tettem majd igyekeztem csodálkozó képet vágni.
- Hirtelen jöttek rád? Nem tudom elmesélte-e már valaki, de a város falain kívül az már egy veszély zónának számít, ergo bármelyik pillanatban elő ugorhat valamelyik bokorból egy mumus, hogy aztán bezsákoljon.
Kicsit úgy éreztem magamat, mint egy szülő aki különféle rém lényeket talál ki, hogy a gyerek viselkedjen, vagy, hogy ne menjen ki a házból. Ahogy az idegen külsejét figyeltem kora alapján tényleg lehettem volna az apja. Mégis miket nem fecsegek össze, szó sem lehet róla, még elméletben sem, kéretik az előbbi mondatot figyelmen kívül hagyni.
-Csakis akkor szabad nekivágni valaminek, hogyha magabiztos vagy. Ha attól félsz, hogy nem fog sikerülni akkor tényleg nem fog menni. Azokat a nyavalyásokat szépen elintézted, ami annyit jelent, nem vagy gyenge. Különben ezek nem nagy számok csak csoportban van ekkora arcuk, amúgy nem vagyok benne biztos, de szerintem az egyik üldözés közben vihogott.

Ez már egyfajta mánia volt annak idején, hogy minden mob rajtam röhög igaz ezúttal úgy véltem nem én voltam a gúnyúk céltáblája. A kölyök megpróbált bátornak tűnni azzal, hogy minden felelősséget magára hárított, erre muszáj volt összekulcsolnom a kezeimet magam előtt.
- Nézzenek csak oda. A tojáshéj még ott van a fenekén, de már felelősségről beszél! Ha már felelősségnél tartunk fiatalember, nem valami szórakoztató a homlokodhoz beszélni, én szemtől szembe akartam társalogni.
Mikor arról hablatyolt, hogy egyedül van és meg kell tanulnia gondoskodnia magáról elöntött a pulykaméreg. Azon sem csodálkoztam volna, ha az a ketyere ami a szívritmusomat figyelte már rég felrobbant volna. Nem tudtam mást kitalálni, mint jó alaposan megráncigáltam a fülét. Eredetileg egy barackot akartam nyomni a fejére, de attól tartottam, hogy a rendszer támadásnak veszi majd és így csökken az élet ereje.
-Így már jobban hallasz? Attól, hogy egyedül vagy még használhatnád a fejed. Először ott hibáztál, hogy elkezdted ezt a játékot, én is itt vagyok, de most nem rólam van szó! A városban vannak olyan lehetőségek, amikkel erősebb lehetsz és küldetéseket is lehet vállalni, amivel pénzt és tapasztalat pontokat szerezhetsz, mint például takarítással. Ráadásul egymás lábát tapossák a jobbnál jobb céhek, szóval nem akarok olyat hallani, hogy egyedül vagy. Több ezren vagyunk a játékban, még, hogy egyedül, jó vicc. Hajt valami előre, megmondom én mi az, egy orbitális nagy….
A rendszer nem engedett tovább beszélni nekem meg más nem jutott eszembe, ami nem káromkodás lett volna.
- Döntöttem, egy tapodtat sem mozdulsz belőlem amíg ide kint tartózkodunk, világos? – picik kis hatásszünet és- Ez nem kívánság műsor, így lesz és kész. Van elég bajom így is nem kell, hogy miattad menjen fel a kávém.

Legszívesebben a falra másztam volna attól a kölyöktől annyira felidegesített. Hiába koptattam neki a számat, ugyanis az egyik fülén be a másikon pedig ki. Két lehetőség állt fenn, ami magyarázatot adhatott eme különös viselkedésre. Az első, bár a legvalószínűtlenebb, hogy eme pápaszemes csodabogár indulás előtt alaposan felöntött a garatra. Én általában párbajhőssé szoktam magamat inni, viszont a tüzes víz minden emberre másképpen hat. Az utolsó ötletem az volt, hogy gyerek korában fejre ejtették szegényt és ettől ilyen ütődött egy hangyányit. Hiába rágtam a fülébe, hogy ez nem egy kedves kiránduló hely ahová bármikor elmehet piknikelni. Azt mondta, hogy tisztában volt a veszéllyel és úgy gondolta alaposan felkészült minden eshetőségre.
~ Hát abból, amit az előbb láttam én szerintem kicsit sem állt készen ilyesfajta kalandokra.~ gondoltam magamban.
-Tisztában vagyok vele, hogy nagyon menőnek néz ki amint valaki játssza a Conan a barbárt, de nem mindenkinek áll jól ráadásul rendkívül veszélyes.
Ismét megcsillogtattam a tudásomat a régi filmek terén, nem hiába néztem annyi történetet kölyök koromban. Mondhatni én is olyan volt, mint az a félmeztelen testépítő csak neki kicsit nagyobb izmai voltak, meg nem használt pajzsot.

Egy pillanat erejéig mintha káprázott volna a szemem ugyanis nagyobbnak láttam a kölyköt, ráadásul a szemembe nézett. Persze ez nem tartott sokáig egész pontosan addig, míg meg nem cibáltam azt az édes kis fülecskéjét. Abban reménykedtem, hogy ezek után már eljut az agyához az információm, de ismételten csalódnom kellett. Viszont a javára kellett írnom, hogy némi változást mutatott az idő, tájt míg együtt diskuráltunk. Először mindenért bocsánatot kért kvázi meghunyászkodott és képes lett volna a világ minden terhéért vállalni a felelősséget. Akkor viszont ellen állt nekem és csak egy hajszál választotta el attól, hogy toporzékolni kezdjen. Szentül meg volt arról győződve, hogy neki van igaza és, hogy muszáj veszélyeken keresztül mennie. Megpróbáltam jobban artikulálva beszélni és egy kissé hangosabban, hátha úgy jobban megérti.
- Épp az a lényeg, hogy nem muszáj. Itt nem az a lényeg, hogy mit csinálsz, hanem, hogy hogyan csinálod. Ha reggeltől estig csak postásként szaladgálsz a városban, akkor is kapsz tapasztalat pontot, amitől szintet lépsz és azt a tulajdonságodat erősíted, amelyiket csak akarod. Lehetsz úgy szuper erős, hogy soha, még egy legyet sem pofoztál föl. Az ebben a jó, hogy így kissé megcombosodsz és utána mész vadászgatni, mikor jobbak az esélyeid. Ráadásul, akikről az előbb beszéltél ők hordával jártak, ezért tudták mindazt elérni, amit elértek.

Mikor beszélt a kunyhóról elegem lett a vitából ezért felkaptam a vállamra úgy, hogy a feje a hátamon lógjon le majd elindultam.
- Oda megyünk, ahova én mondom, vagyis az ellenkező irányba ahova te mondtad, vagyis a városba. Téma lezárva.

Ez a kölyök még mindig nem fogta fel, hogy az életével játszik. Pont úgy beszélt, mint egy bizonyos kezdő artista aki úgy gondolta elég, ha szimplán óvatos lesz, majd nekiállt működő láncfűrészeket dobálni. A valóságban is találkoztam már a hozzá hasonló emberekkel, akik úgy vélték kellő tudással rendelkeznek ahhoz, hogy megpróbálkozzanak a gyakorlattal. Leg közismertebb a favágó, aki azt állította látta a tv-ben, hogyan kell csinálni majd szerencsésebb esettben szétlapította a kocsiját. Elég volt egyetlen apró hiba és a kintieknek már nem kellett volna azzal vesződniük, hogy valami úton, módon életben tartsák a testét. Az ilyenfajta viselkedés legtöbbször önveszélyes, de az sem ritka, ha közveszélyessé fajul.

Miközben cipeltem vissza a biztonságos zónába megpróbáltam némi észt verni belé, bár nem láttam sok esélyt a sikerre.
- Nézd csak meg a falat, majd ha visszamész. Tele van olyan emberek nevével, akik úgy hitték elég óvatosak voltak. A városban minden van és még gyakorlatozni is lehet, közben pedig senki se akar majd felfalni. Ehelyett idekint kószálsz és az én idegeimet őrlöd. - Miközben kiselőadást tartottam mindent bevetett ez a kis légypiszok, hogy letegyem, azonban nem tudta, hogy itt nem érzek fájdalmat ergo hiába cibálja a hajamat. Bár kissé nagyon idegesített ennek ellenére nem hajítottam föl a legközelebb fa tetejére. Bevillant egy emlékkép amint egy hozzá hasonló leánykát cipeltem, leszámítva azt az apróságot, hogy akkor vérszomjas fenevadak üldöztek bennünket. Ha jól rémlik kétszer el is estem és mindegyik alkalommal nyílhegy módjára meredeztem ki a földből.
- Te kölyök, ha oda mersz nyúlni ahova nem szabad én a fejed leharapom. – azért az intim részeknek meg kell adni a védelmet.
Más ember bizonyára otthagyta volna, hogy csináljon, amit akar, de én nem bírtam volna el a lelki ismeretemmel. Azonban a kölyök végre hajlandó volt kinyitni a száját és nem csak azért, hogy a porban csúszva megalázkodjon előttem. Éppen az járt a fejemben, hogy kis szerencsével valami ember félét faraghatnék belőle, ha nem lenne olyan nagy nyűg, mikor is egy párocskát pillantottam meg. Alaposan megnéztek engem, a felszerelésemet meg a vállamon segítségért kiabáló pápaszemest.
- Szabad kérdeznem mit művelsz azzal a szegény lánnyal? – kérdezte a srác.
- Nem szabad! Nem láttál semmit. Megfordulsz, és szépen tovább sétálsz. – a buzogányommal mutattam az irányt.
A fegyvert megpillantva mintha elment volna a kedve az okoskodástól és úgy tett, ahogyan meghagytam neki.
- Lehet, hogy tudok hipnotizálni. Nem kiabálsz tovább. – nagy sajnálatomra a kis védencem továbbra is csak nyafogott.

Egy idő után már kezdtem unni ezt a vircsaftot ezért leraktam a földre, de közben fogtam a kezét. Valami olyasmit mondott nekem, amitől felcsillant a szemem és ilyesmi akkor tájt ritka volt, mint a fehér holló.
- Remek öltet. Én arra gondoltam elviszlek csak az Igazság Libája céhhez, de ez még annál is jobb. Látod, a viselkedésed ellenére van neked eszed, csak használnod kéne. De legen, ahogy akarod, csak ne visíts tovább, mert menten megörülök. Mond, mit akarsz csinálni én, megkövetlek.
Emlékeztem egy filmre, amiben egy gépembernek álcázta magát, hogy egy fiú testőre legyen, és minden parancsát teljesítse.
- Ha esetleg arra kérsz, emeljem fel a lábam vagy adjak, pacsit azon nyomban behajítalak a legelső tóba. - igaz nem volt egy se a közelbe, de a szent cél érdekében kerestem volna egyet.

Mikor ott álltunk egymás mellett egy pillanatig azt hittem, hogy a szemeiben ördögi láng lobbant fel, de az is lehet, hogy pusztán a szemem káprázott. Egy kis ideig csak néztük egymást majd feltett egy olyan kérdést melytől még a lélegzetem is elállt. Nem a madarakról meg a méhekről kellett kiselőadást tartanom sem a gólya gyerekszállító szokásairól, de majdnem olyan rossz. Azt akarta megtudni, hogy annak idején én is a biztonsági zónán belül lettem ilyen nagy marha akarom mondani ennyire erős. Elsőre nem tudtam neki mit mondani csak meleg levegő jött ki a számon.
- Hát, hát hát. – idáig minden stimmelt, egy betű hazugság nem volt benne.
- Mászkáltam ott is viszont ne térjünk el a tárgytól. Kettőnket összehasonlítani olyan, mint a teniszlabdát a facsavarhoz.
Végre aztán kért tőlem valamit, aminek még értelme is volt ezért fölemeltem a kezemet és minden egyes alkalommal kinyitottam egy ujjamat.
- Hogy egy újonc életben maradjon, néhány szabályt észben kell tartania. Első és legfontosabb soha semmilyen körülmények között ne menjen az idegeimre. Másodszor, keresni egy balekot, aki hajlandó segíteni és védelmet nyújtani. Harmadszor, Sosem szabad nagyobbat harapni, mint amennyit le tudsz nyelni. Negyedszer, mindig számítani kell a kiszámíthatatlanra, vagyis bármikor beüthet a baj. Mindenre fel kell készülnöd amit, ismersz és arra, amit ne. Például ha netalántán vízlovak kezdenének potyogni az égből, tudj rá reagálni és ne fej nélküli csirke módjára rohangálj. Harmadszor, csak olyan szörnynek menj neki, akit biztosan le tudsz győzni. Ötödször ne borzold az idegeimet. Hatodszor, nem jut most eszembe semmi értelmes. Kerüld az alkoholt, mert öl, butít, romokba dönt és rendkívül drága.

Egyelőre csak ennyi bölcselet jutott eszembe viszont úgy döntöttem majd leírom ezeket egy papírra. Megkérdezte tőlem milyen az a liga, amitől én vakarni kezdtem a fejem.
- Liga, nem Liba? Bár te tudod, te még józan vagy. Akarom mondani csak hírből, ismerem, állítólag nagyon derék, becsületes, megbízható, jóképű emberek a tagjai.
Megpillantott egy házikót, amiben állítólag van pár holmija majd elkezdett feléje húzni. Mielőtt bement volna óvatosságra intettem, és ha volt ablak bepillantottam, hátha van bent valaki.
- Ki tudja nem-e vár minket valami rossz arcú, agresszív, kötözködő alak. Ki nem állhatom az illyes féléket. Hát te?

-Ha valaki ilyen ostobaságokat ejt ki a száján az vagy kezdő, vagy pedig ostoba. Az egyiket ki lehet nőni a másik viszont az ember életének végéig tart. Ha nem figyel oda eléggé akkor sajnos előbb lesz, mint utóbb.
A kor igen is nagyon sokat nyom a latban, habár nem közvetlen a játékos számára, hanem a környezetére. Ha egy gyerek hal meg akkor az embereket sokkal rosszabbul érinti, mintha ha egy érett felnőttel történt volna. Rányomja a bélyeget másokra és örökre megmérgezi a lelküket és sosem lesznek olyanok, mint azelőtt. Persze egy olyan fiatal kis légypiszok ilyesmikbe még bele se tud gondolni, mert az hiszi minden csupa szivárvány meg vattacukor, azonban egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Ez néha elég fájdalmas, mások csak annyit tehetnek, hogy védő szárnyuk alá veszik és mindent tőlük telhetőt elkövetnek az érdekében.
-Biztosan van valamilyen lényhatározó, mostanában elég sok mindent összeirkálnak. A város közelében olyan szörnyek vannak, akiket viszonylag könnyű legyőzni, viszont ha nem figyel, oda a játékos kikaphat és akkor játék vége.

Most már biztosra vettem, hogy egy gyerekkel van dolgom ugyanis egymás után tette fel a butábbnál butább, ráadásul úgy tűnt azt hitte minden fekete vagy fehér. Én senkit nem láttam odabent ezért bement majd összepakolt pár holmit közben én kiselőadást tartottam neki.
-Álljunk meg egy percre és egyezünk ki valamiben. Én próbálok képezni téged és nem fordítva. Amit mondok, nem megérteni kell, pusztán végrehajtani. Ha azt mondom, ugorj, azt kérdezed milyen magasra. Később ráérsz majd megérteni, egyelőre annyi is elég, hogy betartod őket és talán életben maradsz. Hiába néz ki valaki jól esetleg olyan jó modorú, mint én attól még lehet rossz ember. Egyszer valaki mondott valamit. „Az emberekben megbízom, csak a bennük bujkáló ördögben nem annyira.”

A kérdése miszerint van-e ismerősöm a halál listán kissé elszomorított.
-Nem tudom. Kevés embert ismerek, talán néhányan már nincsenek köztünk, de remélem nem így van. Na, mindegy, ha itt vagyunk, beszéljünk komolyabb dolgokról. Mondj el nekem mindent amit Aincradról csak tudsz. Tudni akarom, hogy miről kell téged felhomályosítani. Ha lehet, ez odabent ejtsük meg mégis biztonságosabb és nem zavarhatnak meg.