Kard és kardforgató

Ajkaimat összeszorítva indultam meg: reméltem, hogy ezúttal szerencsésebb leszek, és bármi történjék is, fogok tudni sebezni. Minél kevesebb életpont-veszteséggel túl akartam jutni Bunmein, hiszen ott várt rám a testvére még. És sikerült! Olyan nagy megkönnyebbüléssel töltött el, hogy végre lett eredménye a vágásomnak, hogy majdnem elfejeltettem befejezni a támadássorozatot. Persze pihennem is kellett, ám hála a megnövekedett sebzésemnek, még így se jelentett problémát egy körből elpixelezni a bosst.
Köszönöm - mondtam gondolatban a Katanának, magam sem tudtam, pontosan miért. Azt hiszem, nagy súly esett le a vállamról most, hogy ezt a bosst is sikerült a hátunk mögött hagyni.

102 sebzés/találat, összesen 5 kisköröm van, amiből 1 pihi, tehát 408 sebzés megy a bossba, amivel le is ütöm.

Mi legyen? – kérdeztem a Katanát, a tigris előtt ácsorogva. Ő volt az a boss, amelyik én lettem volna, a párom, ha úgy tetszik: gyors volt, persze a szintjéhez képest, de ami a fő, alig lehetett eltalálni. Még jóval magasabb fegyverkezeléssel sem lehettem biztos a dolgomban.
- Több variációd is van. Vagy erőt növelsz, vagy gyorsaságot. Több lehetőségből talán többször eltalálod.
- Igen, az lehet… visszaemlékezve a múltkorira, abban nem reménykedhetünk, hogy minden támadásunk találni fog. Így lehet az lenne a legjobb, ha inkább többször támadnánk kisebb erővel, mint kevesebbszer nagyobbal. Viszont…
- Többet is kell majd pihenned.
Bólintottam, továbbra is a nagymacskát méregetve, aki, úgy tűnt, már alig várja, hogy belém márthassa a karmait. Elhúztam a számat.
Megvárjuk, amíg mérges lesz? Három kör.
- De addig sebezni fog.
- Igaz. Akkor nem várjuk – döntöttem el azonnal, majd megindultam, útközben bekapcsolva a képességemet. Fény! - és mosolyogva néztem, amint a boss meglepődve tapasztalja a változást. Nem érdekelt, hogy mennyiszer és mikor fáradok el. Nem érdekelt az sem, mennyivel növeli a támadását vagy csökkenti az enyémet. Most csak ő volt és én, meg persze a Katana. Gyorsaság, pontosság és hárítás. Ebből állt a harcunk. És én nyerni akartam.

Képihasználat, lett pontosan 8 támadásom. Ebből támadok ötöt, majd pihi, majd még kettőt (összesen 7et), 62 sebzés/találat.

Azért ez nem semmi. Lihegve és tátott szájjal álltam a macska előtt, akinek összesen egy, egyetlen egy pixelcsík volt a testén. Ilyen nincs. Nagy levegőt vettem, és újra megindultam. Nem akartam ideges lenni, nem akartam felhúzni magam, tiszta fejjel és higgadtan akartam bevinni neki a következő sorozatot. Egyelőre csak egy szálon múlt, hogy sikerüljön. Fújtam egyet, úgy indultam meg, ám út közben észrevettem az életcsíkom szélén a kisikont.
- Sok debuffot kaptál.
A fogamat csikorgatva álltam meg, nem akartam újragondolni semmit, le akartam ütni és nem foglalkozni vele többet. Ám rá kellett jönnöm, hogy ez a módszer nem hatásos. Sok életpontot fogok veszteni, ha gondolkodás nélkül rontok rá. Már ezzel az előzővel is csökkentek az esélyeim, nem is kevéssel, a szerencse pedig továbbra is ellenem dolgozott. Igazad van. Föld! – váltottam, s lelassulva bár, de megnövekedett erővel támadtam újra.

Váltok gyorsaságról erőre, így 5 támadási köröm lesz, de +40 erőm, azaz 62-14+40=88 sebzés/találat. 3 támadás, majd pihi, majd mégegy támadás (összesen 4).

KA, csak 8 debuffot kaptam előző körben, nem tizet, a 22 viszont stim.
Úgy tűnt, hogy a nagymacskát is sikerült összezavarnom, így bár jóval lassabb voltam, mégis többször be tudtam találni, valószínűleg a cicus sem számított ilyen mértékű statingadozásra. Megnyugodva és némileg elégedetten léptem hátrébb. Felidéztem a könyvecskémben leírt taktikát, a boss a következő roham után fog átváltozni, erővé alakítva a rajtam lévő debuffokat, ami nem volt éppen kevés. Most kellett kiütnöm. Ha viszont nem sikerül…
- Használd a sárgyűrűt.
- Igen. Biztos ami biztos – bólintottam, és odaugrottam a macskához, megpróbálva elpixelezni, majd azzal a lendülettel, egy félfordulatot követően már fel is vontam magam köré a sárfalat, bebiztosítva magam az esetleges visszatámadás ellen.

4 támadás, majd pihi. Sebzés: 80/találat.
Képességhasználat (amennyiben leütöm a bosst, nem lép érvénybe): a boss erejével gyógyulok (ugye 3.kör vége van, most szívja magába a debuffjaimat).

Edit: 76+74=150 sebzés a bossba, képim pedig aktív, tehát gyógyulok 6+30/2=21 hp-t (a boss is ennyit sebez tehát maradok 182hp-n a boss támadása után).

Tekintetem emeltem, belenézve a nagymacska szemeibe, melyek az életsávjához hasonlóan pirosan izzottak, pillantásomat végigfuttatva sáros testén, éles karmain. Elmosolyodtam.
- Már nincs sok hátra – mondtam csöndesen és a helyzethez mérten, halkan, ámde határozottan. Hogy kinek mondtam, magamnak-e, a Katanának vagy őneki, azt talán még én sem tudtam, a mondat ott függött közöttünk, a mély nyugalom azonban szétrobbant, ahogy talpam elemelkedett a földről. Egyetlen vágás kellett még, s én rákoncentráltam a mozdulatsorra. Melléje kerültem, hátulról indítottam az első, jobbról fölfelé ívelő vágást, majd egy csuklómozdulattal rántottam lefelé a Katanát, közben követve a macska mozgását, lábammal utánafordulva, ha elkerülné, megállítva a pengét a mellkasom vonalában, hogy utána egy szúrással nyúljak a boss után, lépve is feléje, amennyit kell, majd két egymás utáni, gyors vágással fejeztem be a kombinációt. Csak ezek után álltam meg, fáradtan nyelve egyet, s néztem meg az eredményt.

5 támadás, bármelyik is talál be, elpixelezem a bosst.

Edit: bezzeg ilyenkor 5/5 xDDD

Rájöttem valamire. Hogy sokkal hatásosabbak a találataim, ha gondolatban elképzelem a támadás hogyanját és mikéntjét, hogyha minden mozdulatnak, amit elkezdek, fejben meg van alkotva a tervezett útvonala, íve és sebessége. A rendszer nem tudta olyan gyorsan pixelekké bontani a nagymacskát, hogy ne legyen tökéletesen végrehajtva a manőver. Hangosan fújtam ki a levegőt, kihúzva magam, lapockáimat mozgatva.
- Gyönyörű volt.
- Köszi – feleltem reflexből, s jópár másodperc beletelt, mire ráeszméltem, hogy megdicsért a Katana. Sose szokta. Elcsodálkoztam, meg is állva hirtelen, még a következő bossra felkészülő karkörzést is abbahagytam. Én… tényleg köszönöm – tettem hozzá gondolatban, őszinte mosollyal arcomon.

Álmaimban sem képzeltem volna, hogy szerény véleményem hangos kimondása ilyen mértékű pozitív hatást kelt a lányban. Hisz tudvalevő, hogy én senki sem vagyok. Csak egy program. jelen esetben azonban szükségesnek tartottam kimondani, s akarattal befolyásolni önmagam, hogy képessé váljak az emberi véleménynyilvánításra. Szavaim következményei pedig megerősítettek ebben a hitemben, a lány számít rám emberként is, nemcsak fegyverként. Nem csupán egy elemzőprogramként. Igyekeznem kell tehát a továbbiakban is ilyen módon viselkedni. Még akkor is, ha a belém ültetett rendszer blokkolja az ezirányú programhasználatot.

Sok idő nem volt arra, hogy a gondolataimba mélyedjek, máris megérkeztem a következő szintfőnökhöz, ám az osztódó kőgólemek vajmi kevés kihívást jelentettek. Tudtam, hogy egy kis taktikázással, azon belül is a két képességem megfelelő idejű használatával akár sebzés nélkül is átjuthatok ezen a termen, megérkezve a tizeshez, ahhoz, amelyiket a legjobban várom, és amelyikre a leginkább kíváncsi vagyok. Most viszont nem volt itt az ideje Marcangon és a többieken agyalni, hiszen Dab már fel is tűnt, nehéz lépteivel felém igyekezve.
Hát akkor, kőfaragásra fel!
Felizzítottam a Katanát, ám ezúttal nem használtam az elemek erejét, inkább felaprítottam a bosst és az első utódját pár vágással, majd felhúztam magam köré a sárfalat, csakúgy, ahogy az előző boss ellen is. Ezeknek nincsenek túl nagy statjaik, így gyógyulni sajnos nem fogok tudni, legalábbis nem többet, mint amennyit belémsebeznek majd, ám a célnak ez is megfelel. A lényeg, hogy minél több életponttal kerüljek szembe a robbanó kristályokkal.

11x támadok 62 sebzéssel, minden 6. körben pihenek és semmire sem kell dobnom.

5 támadás, majd pihi, majd még 5 támadás megy a bossba a következőképpen: 3 vágással elpixelezem a Boss-t, majd szintén hárommal a Boss 1/1-et is, ezután pedig újabb hárommal a Boss 2/1-et. A maradék 1 támadásomat pedig a Boss 2/2 kapja.
-- marad egy Boss 1/2 full élettel és egy Boss 2/2 88 élettel
Képességhasználat: gyógyulok az engem támadó bossok erejével, tehát 2x9=18 hp-val (a bossok ezután támadnak rám, 18 sebzést okozva, tehát az életem ugyanúgy 182hp lesz a bossok támadása után).

Minden a terv szerint haladt. Gondolatban már Marcangnál jártam, ám még éppen idejében vettem észre, hogy sima támadásokkal nem fog menni. A levegőben állítottam meg a Katanát, és csóváltam meg a fejem, majd egy sóhajtás kíséretében aktiváltam az első képességemet. Föld. Kissé furcsa volt újra és újra ugyanahhoz a módszerhez folyamodni, de a bevált taktikák ellen még a bossok sem tehettek sokmindent. Eszembe jutott a tizenhatos, és beleborzongtam az emlékbe.
Dab viszont még mindig ott állt előttem, fölémmagasodni is alig tudott, s tettem is róla, hogy ezután ne tudjon. Az első vágásommal elpixeleztem a kisebbet, majd két vágás kellett ahhoz, hogy az utolsó is darajaira essen, ám ezek a kőkupacok olyan lassan mozogtak, hogy még felémfordulni sem volt idejük. Egy-két gyors és pontos vágás, egy szúrás a végére, félfordulat, majd gyönyörködés a pixelesőben. Jöhet a rettenetes tizes!

11x támadok 62 sebzéssel, minden 6. körben pihenek és semmire sem kell dobnom.

Képesség, erőm 102 lesz.
Pihi, majd 1 támadással elpixelezem a 2/2-őt, utána megy kettő az 1/2-re, ami szétesik, majd még kettő az egyik felére amivel az is, ezután pihi, utána pedig újabb két támadással az utolsót is leütöm. Dab kiütve, jöhet a tizeske. \o

Nyeltem egy nagyot, hezitálva egy másodpercet, mielőtt beléptem volna. Nagy levegő, szememmel máris a kristályokat és Marcangot kerestem, és Ekherost, akit nem láthattam, de ott volt. Éreztem a levegőben vibráló feszültséget. Most össze kell szednem magam. Tudtam, hogy a kristályok szinte rögtön robbannak. Tudtam, hogy még van egy kis időm, egy gyors támadássorozat a kutyusra, igen. Talán. Az ajtó becsukódott mögöttem, én pedig érezni véltem magamon a láthatatlan lény tekintetét, aki a kristályaival együtt fog semmivé válni, egy-két pillanat múlva. Gyorsan törtem egy kristályt, ott szorongattam a bal kezemben már egy ideje, a megfelelő alkalomra várva. Még egy utolsó gondolat, utánaszámolás, hogy biztosan kibírom-e. Majd zaj, hangos, remegő, halovány füst és pixeleződő kristályok.
Kinyitottam a szemeim. Csak hárman maradtunk.
Egy utolsó sóhaj, megkönnyebbüléstől reszkető, ám arcomon hamar megjelent a mosoly, s igaz már jócskán sárga volt az életcsíkom, de a harcból se volt már sok hátra. Ötből egy. És mindjárt meglesz a második is. A Katana magabiztosan csillant meg, ahogy felizzítottam, azúrkék csíkot hagyva maga után. Öt vágás, hisz az volt a legkényelmesebb, öt pixelcsík a házőrző testébe, ám befejezni még nem tudtam. Pihennem kellett, s egy kicsit ténylegesen is megnyugodni. Innentől egy darabig könnyű.

// 6x támadhatok 62 sebzéssel, minden 6. körben pihenek és semmire sem kell dobnom. //

A robbanás előtt elhasználok egy Pajzs Kristályt. Támadok Marcangra ötöt (5x62 sebzés, marad 480-310=170 élete), hatodik kör pihikör.

Ahogy telt az idő, úgy csillapodott a szívverésem is, mely a gyorsaságommal is vetekedhetett volna az előző pár másodpercben. Még soha nem éltem át robbanást, odakint mint közelről halálos eseményt ismertük, s bár ez idebent nyilvánvalóan nem volt megalapozott, az idegrendszeremet senki sem tájékoztatta. Viszont megvoltam, egészben, néhány pixellel kevesebbel ugyan, de úgy alapvetően jól. Marcang pedig nem várt, támadásra támadással felelt, s kettőnk közül ezúttal én álltam rosszabbul. Elhúztam a számat, a véreb mintha mosolygott volna. Föld – majd két ütéssel már sehol sem volt az állat.
Én azonban nem álltam meg itt, sőt, mégcsak hátra sem néztem, rohantam tovább, a magasba emelve a fegyverem, útközben ráfókuszálva az ikrekre, megkülönböztetve őket, mielőtt még odaérnék. Nem akartam időt veszíteni, sem nekik időt hagyni semmire, a maradék lendületemmel még megvágtam Mekhert háromszor, mielőtt kifulladtam volna.

Nem kívántam zavarni őt ebben a helyzetben, sem hangommal kizökkenteni, hisz számomra is egyértelművé vált, hogy jelen helyzetben kevéssé van rám szüksége. A kialakult szituáció nem rendelkezett új információkkal, s erre számítani sem kellett, ekképpen szánni véltem egy kevés időt a puszta létezésre, hátrahagyva az elemző részét a programomnak. Hátrahagyva magát a programot.
Hideg. Fém, minek anyagát nem ismerhetem, törhetetlen és mégis oly közeli, gondolataimban oly törékenyen élő, mint a hajnali pára a kicsinyke fűszálon. A levegő áramlása, ahogy körüllengenek, a lány felemel és suhint, s a sikamlós, durva folyadék, ami végigfolyik a pengén, s a markolatnál, cseppekben hullik alá. Ellenfeleink zöld váladéka, melyet most voltam képes először megérezni. Érzékek. Szaglás, tapintás, mik régi emlékképek voltak csupán. Vajon képessé válhatok újra a birtokomban tudni őket? Vagy talán… az előbbi csak egy elfeledett programkód otthagyott része volt?...

Képességhasználat, erőm nő, megy az öt támadásból kettő Marcangra 102 sebzéssel, ezzel el is pixelezem, a maradék három pedig Mekherre megy (marad 400-306=94 élete). Utána pihi.

Ahogy számoltam, márcsak egy sorozat kellett, hogy mindkét iker elpixeleződjön, és szabaddá váljon az út. Nemsokára harcolhatok az első Bunmeivel, a legidősebb testvérrel. Hogy vártam-e, vagy sem, talán még magam sem tudtam volna megmondani: kicsit tartottam a visszatérő, szorongó érzéstől, a tehetetlenségtől, mégis, valamiért örültem neki, hogy legyőzhetem. Ha már Srentokot nem sikerült. Összeszorítottam a fogaimat, és megindultam, lerázva a Katanáról a zöld masszát, rákoncentrálva a támadásokra.
- Várj egy kicsit.
Megtorpantam. Miért?
- Ketten vannak.
- Ketten.
- Véleményem szerint érdemes lenne előnyünkre fordítani a létszámfölényüket.
- Gyógyulni, igen. Tényleg – sóhajtottam, rápillantva az életcsíkomra. Köszönöm – tettem még hozzá, miközben gondolataimat erővel irányítottam vissza a jelenlegi szituációhoz, feledve a hiénát, annak testvéreit és a csavaros alakot, akinek még egy fekete mob is csupán egy csapás volt. Van hová fejlődni. Megráztam a fejem, újra felmérve a terepet, az előttem álló akadályt, és a két mobot, kiknek külön életcsíkjuk és ezáltal statjaik is voltak. Bólintottam, majd támadtam hármat, mindet Makhorra, s végül felhúztam magam köré a tűzgyűrűt.

Három támadás Makhorra (neki is 94 élete marad), utána nem támadok kétszer, majd pihi.
Képességhasználat: a bossok FK-jával gyógyulok (2x15=30hp).
1.képi aktív: 6/2
3.képi lehűlés: 5/0

Így, hogy – hála a Katana gyors felismerőképességének – sikerült mégegy kicsivel növelnem az életpontjaimat, már én is nyugodtabban álltam az elkövetkezendő kihívások előtt. Reméltem, hogy sikerül túljutnom Bunmein, ám úgy voltam vele, hogy nem fogok kiszállni, addig nem, amíg nagyobb potion elhasználás nélkül tudok haladni. Így egy-egy azonos szögben és ívben hajló vágáspárral elpixeleztem az őröket (ikrek voltak, így kijárt nekik az ikercsapás is), majd I. Bunmei elé lépdeltem, magam előtt tartott fegyverrel, készenlétben.
- Üdv! – biccentettem feléje, valamiért őneki kijárt ez az illem, s igaz, hogy szintben már rég lehagytam, azért a kiállása mégiscsak megérdemelt valamiféle tiszteletet. Akartam neki mondani még valamit. Valamit a testvéréről, vagy arról a napról, ám hiába nyitottam szólásra ajkaim, hirtelen nem tudtam mit is szeretnék. Nem jöttek a szavak. Álldogáltam egy kicsit, végül becsuktam a számat. Rájöttem: nem volt mit mondanom. Így megindultam, és csöndesen, de annál inkább összpontosítva intéztem felé egy támadáskombinációt, ezúttal mellőzve a képesség-, vagy potihasználatot.

2 támadással leütöm az ikreket, a maradék 3x102 sebzést pedig I. Bunmei kapja (maradt 650-3x102=344 élete). Utána pihi.

1.képi aktív: 6/3
3.képi lehűlés: 5/1