Kard és kardforgató

Természetesen, képességemnél és a belém táplált tulajdonságaimnál fogva hallottam és értettem minden gondolatát, azokat is, amiket nem nekem szánt. Türelme és őszintesége megérintett, hasonlóan az ezt megelőző helyzetekhez, melyeknek mindegyikénél igyekeztem átgondolni, mi is vagyok tulajdonképpen, és mit is kellene őneki szánnom, hogy mit kéne várnia tőlem. A megoldás azonban olyan távol állt tőlem, mint a mostani világ a sajátométól. Egyet tudtam. Egy program vagyok. Ez volt az, aminek leginkább a tudatában voltam, bár, ahogyan kezdtem megérteni a mai szóhasználatot, kiváltképpen a programba kódolás fogalmát, már nem voltam annyira biztos benne. Néha kétségek fogadtak, hisz ráébredtem befolyásoltságomra, ám nem tehettem ellene semmit. Emlékezni viszont emlékezhettem. A régi életemre, hogy mi történt velem. Ám az emlékek folyama megalkotásomkor piciny csermellyé apadt csupán, s a gát, mely tartotta, erős volt és sziklaszilárd.

Baran következett, nem annyira kedveltem, mert nem kellett hozzá logika, csak erő, nyers erő. Illetve, erőkülönbség. Ami meg is volt, hála a felszereléseimnek és a gyorsaságomnak. Álltam egy ideig a teremtmény tekintetét, majd vágtam bele párpixelcsíkot, s hátraugrottam pihenni. Ám ő még most sem mozdult, ugyan már felkészült a támadásra, de mintha lassított felvételt látnék. Nem is vesztegettem az időt túl sokáig, fújtam egyet, majd újult erővel, befejeztem, amit elkezdtem.

10x jövök, minden 6. körben pihenő, és 8 támadásból ütöm le. Tehát 5x62 sebzés, majd pihi, majd 4x62 sebzés lenne, de már a pihi utáni harmadikból megvan.

Kra’hen, és a maga milliónyi pókocskája. Végeztem pár karkörzést, mert most szükségem lesz a gyors, eltérő irányú vágásokra, ráadásul az első célpontok kis mérete még nehezíteni is fogja a feladatot. Jól emlékeztem erre a harcra, mindenhol pókok és vérengző óriáspókok rohangáltak, össze-vissza támadgatva mindenkit. Most viszont csak engem fognak. Mindegyik. Nyeltem egyet, amikor megjelent előttem a pókevő szörny, támadó állásba álltam, és aktiváltam az első képességemet. Fény. Nos, abból nemigen volt ebben a teremben, ellenben a skillnek sem kellett semmilyen segítség: nekiindultam, s éreztem, ahogyan szinte száguldok, felizzítva a Katanát, amely mintha már vágyott volna a több körös harcra.
Úsztam a levegőben, másoknak csupán egy cikázó fénycsík látszott volna a fegyveremből, ha láttak volna. Egy vágás, majd mégegy és mégegy, majd még sok. Rengeteg. Rendesen pixeleződtek körülöttem a pókok, s csak látásomnak hála láttam a sűrű pixelfelhő közepette, hogy merről jönnek. Ám egy idő után nekem is kifogyott a lendületem, s halk zihálás közepette pihentem meg, tűrve a sebződést.

Képihasználat, gyorsaságom emelem 40el, így 11 támadásom lesz. Minden 6.ban pihenek.
5 támadás, majd pihi, majd még 5 támadás a pókokra, összesen 10et pixeleztem el. Maradt 10 pók és egy boss.

Szerencsére még a páncélomat sem szedték le, ám ígyis majdnem megfelezték. Éreztem, hogy mostmár én jövök, ám még mindig pihegtem az előző roham miatt, s csak pár pillanat múlva egyenesedtem fel. Kicsit megráztam a fejem, hogy újra a mozdulatok pontosságára tudjak koncentrálni, majd széthasítottam az első utamba akadó pókot, amit társai követtek. Megálltam, a Katanát mereven tartva magam mellett, élével a boss felé fordítva. Körülöttem két pók ácsorgott, készen a támadásra. Bár tudtam, hogy bőven elég lenne egyet hagyni is, de nem akartam kockáztatni, a lényegen úgysem változtatott. Fáradt voltam, de a maradék erőmet összeszedve megvágtam még a bosst is kétszer, hadd csökkenjen egy kicsit az ő életcsíkja is, ne csak az én páncélom.

Első kör pihi, majd 5 támadás, majd pihi, majd 4 támadás. Ebből az első 7 megy a pókokra, a maradék kettő pedig a bossra. Maradt: 2 pók és egy boss, utóbbi 150 élettel és 150-2x62=26 páncéllal.

Előbb a bosst támadtam. Addig, amíg el nem pixeleztem, és csak utána tértem rá a két pókocskára. Bár elsősorban a kíváncsiság miatt jöttem, azért élt bennem az a vágy is, hogy egy kicsit közelebb kerüljek a Katanához, ám ezt a közös harcon felül a tizenhatos bosshoz hasanlóan, a közös taktikázás útján kívántam főleg elérni. Ám rájöttem, hogy erre aligha lesz lehetőség, hiszen nem kitalálni kell az ellenfelek taktikáját, hanem egy pontosan leírt, már kitapasztalt taktikát kell elolvasni, és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Sóhajtottam, és elhúztam a számat. Hirtelen nagyon értelmetlennek tűnt ez az egész… De elfutni nem akartam. Főleg nem így, főleg nem most, hisz még a páncélomat se vették le. Továbbmentem.

1 támadás, majd pihi, majd 4 támadás (az öt helyett). Először leütöm a bosst, majd a maradék két pókot is. Jöhet III. Bumi \o

(Ennyit a kockákról, újfent )

Támadtam, de rájöttem, hogy semmi értelme, a rendszer random beállítása nagyon ellenem volt. Sóhajtottam, majd inkább használtam az első képességem föld erejét, hogyha majd ténylegesen is fogok tudni sebezni, visszaadhassam nekik az elmaradt köröket.

Támadáspróba, dehát úgyse sebez a bossba, ugyebár. Aztán képességhasználat, erőm nő 40-el.

Hinari: 210 HP, 22 páncél volt, most 0 páncélom lett.

Várunk. Majd várunk. És várunk. Akartam valamit mondani, bármit, de kicsit a kedvemet szegte, hogy gyakorlatilag tehetetlen vagyok. Sóhajtottam, és folytattam a várakozást. Két kör múlva majd visszaadom nekik - ha sikerül.

Remélhetőleg az utolsó kiskör, ahol nem sebezhetünk. Mostmár én is felkészültem az újabb mozdulatsorokra, felegyenesedtem, a magasba emeltem a Katanát, és amikor a boss és a két tigris nekem ugrott, megpördültem, magam köré felhúzva a tűzfalat.

Sebezni nem tudok, de képességhasználat: a boss és a tigrisek FK-jával gyógyulok (tehát maxra). (Ugye ezután fognak belémsebezni újra. Római hatossal ne felejts el dobni a mostani körben! ^^)