[Küldetés] Futárszolgálat

A szekér megindult, már csak azon kellett filóznom, hogy ez az én, vagy drága petem, Tűzrózsa érdeme volt. A Lovagló jártasságomnak egy paripa betörése nem lenne olyan nagy gond, de a szekér azért mégiscsak más, szóval, ha nem is teljesen nekem köszönhető, azért Tűzrózsa dominánsága biztosan segít. Végül is csak nem olyan bolondok a rendszer által létrehozott NPC mobok, hogy kikezdjenek egy harci pettel. Én úgy vélem a harci mobok többsége is azért tudja, hogy kit érdemes megtámadni, és kit nem… vagy vajon Kayaba nem foglalkozott ennyire a sima mobokkol? Mert a minik és a szint bossok többségének is van saját történetük úgymond. Viszont, ha nem akarom nekivezetni a szekeret az első fának jobban, tenném, ha az útra koncentrálnék. Aidor hirtelen szól nekem, hogy álljak meg, így jeleztem Tűzrózsának egy füttyentéssel, majd meghúzom a kantárt. Ha sikerült megállítanom a szekeret, akkor hátrafordulok, egyenesen Kokorora nézve. Már elejétől fogva nyomon követtem őt fél szemmel… na jó a Hallgatózásomat és az Észlelésemmel követtem nyomon, mert szemeimmel előrefele fürkésztem, így is túl sok energiát fektettem bele, hogy nyitva hagyjam szemeimet, most viszont mikor Kokornak kellett felszállnia, kicsit mintha bizonytalannak tűnne. Bátorítóan rámosolygok, majd mikor mindenki beszállt végre, és Miri is elfoglalta a helyét. Ismételten elindulok. Na életem egyik legrosszabb élménye volt végigcaplatni a Kezdetek Városán azzal a nyamvadt kalyibával. Most mondjátok el kicsit sem volt gáz, amit a teleportáló kapunál műveltünk. Természetesen én legvégéig a tetején ültem, és a lovakat próbáltam irányítani a többiek utasításai szerint (amennyiben hajlandóak voltak segíteni ez ügyben), végül hátra fele próbálom venni az irányt, irány a lükverc. Majd mikro már senki útjában nem voltunk (mármint a teleport kapunál) Miri felé fordulok.
- Maradnak a lépcsők. Nincs kedved áthívni Anatot, Súlyemelése pont jól jönne. – mondom gonosz mosollyal az arcomon Mirinek (vajon hogy érezné magát, ha ezért is fel kéne keresnie Anatot, hogy a céhnek segítsen egy ilyen egyszerű feladatban?).

Kokoro nem ellenkezett beszállt. Jól van. Most, hogy meg van a létszám most már nyugodtan haladhatunk tovább. Miri úgy tűnik nem szándékozik velünk utazni. Inkább kint csimpaszkodik. Az út bármilyen rövid is volt ez idő alatt mindenki némaságba burkolózott és ahogy várható volt a feladat nem bizonyult olyan egyszerűnek, ahogy elsőre tűnt. Ugyanis a teleport szűknek bizonyult. A szekér sehogy sem akart beférni és ráadásul az átkelni készülő játékosok sem szívesen láttak itt minket. Egyesek nevettek mások pedig türelmetlenkedtek. Szépen vagyunk mondhatom. Ekkor kezdődött az ötletelés. Kokoro tett egy érdekes javaslat. Vigyük a szekeret a kazamatába és használjuk az ottani jóval szélesebb portált. Nem rossz ötlet, de nem elég jó. A mobok valószínűleg nem fognak veszélyt jelenteni, de azért lassíthatnak. Ami inkább engem zavar, hogy képesek lennénk-e az élesebb kanyarokat bevenni vele. Aztán még ott vannak a lépcsők... *megborzongtam*. Fel tudjuk mi azt tolni? Viszont úgy tűnik senkinek sincsenek ilyen aggályai. Miri ki adta a parancsot indulni készülünk én meg felemeltem a kezem.
-Öm... az csak nekem jutott eszembe, hogy hagyjuk itt a kocsit és csak az árut vigyük? Esetleg a lovakat hordárnak? Kérdeztem teljes őszinteséggel. Mert semmi akadályát nem látom, hogy akár kézben akár lóháton vagy után kötve elvigyük a csomagot. Elvégre nem a szekeret kell kézbesíteni hanem a rajta lévő rakományt. Akkor meg minek ragaszkodjunk annyira hozzá? Minek toldjuk meg órákkal a küldetést mikor gyorsabban is megcsinálhatjuk? Urbus nem olyan nagy valószínűleg nem kéne olyan messzire cipelni és ha más nem 4-en 5-en csak elbírjuk akár milyen nehéz is legyen. Ezek után vártam a véleményeket és csak akkor szállok be ha teljesen leszavaznak.

- Na akkor fiúk lányok, kocsiba be, indulunk. Élvezzétek a kényelmet Tolbanáig, menet közbe meg beszéljétek, meg mi legyen a kocsival. Mellesleg szerintem, ha a kocsit itt hagyhatnánk, nem minket kérnének meg, hogy vigyük fel, hanem maguk is megették volna inventoryukban. De nézzétek a jó oldalát. Így együtt még sosem voltunk, most legalább megismerhetjük egymást. – mosolygok rájuk - Na mindenki egy-kettő beszállás, hallottátok a Főnök Asszony utasítását? – biccentek Miri felé – Meg amúgy is… Útközben még beszélhetünk. Ha a szekért lent is hagyjuk, legalább megismerjük az 1. szint kazamatáit. Még én sem ismerem túlságosan. Én csak a 3. boss óta segédkezek. Szóval ez az emeleti kazamata még nekem is új lesz.
Amint végre mindenki beszállt megrántottam a kantárszárat, és megindítottam a szekeret. Persze ha valaki inkább itt akarna tereferélni, akkor megvárom, míg ő is beszáll, ám ha végre útnak indulhatunk, akkor én örömmel indítom meg a szekeret. Egyelőre nagyon élveztem ezt a kis kiruccanást, és egyre ébrednek, lelkesebbnek érzem magam, ahogy telik az idő.
- Majd szóljatok, ha álljunk meg kicsit enni. – szólok oda a többiekhez – Gondolom a reggeli kimaradt az üzenetem miatt, így kárpótolnálak titeket valami harapnivalóval. A főző jártasságom maxolva van, szóval hordozható készülékekkel is képes vagyok sütni, főzni. Szóval, ha éhesek vagytok, csak szóljatok, és pihenünk egyet. – mondom, majd egy kis idő után megkérdezem – Kokoro, Aidor, Ato. Hogy tetszik eddig a céhélet? – kérdezem tőlük őszinte kíváncsisággal.
Vajon ők is ennyire élvezik az együttlétet, mint én? Vagy ők most másutt lennének szívesebben? Miri tuti még aludna egyet, vagy Anaton lógna.

Szépen lassan mindenki megállt, és indíthattam is a szekeret neki az útnak. Érdekes érzés volt, hogy az én kezemben volt most a gyeplő… szó szerint. Nem elég, hogy jóformán tőlem függött, mikor indul, és mikor állt meg a szekér, de még utasítgathattam is a többieket, ó minő boldogság. *.* Jó azt leszámítva, hogy ugyanazt mondtam, mint Miri pár perccel azelőtt, de akkor is. Aki a kicsit nem becsüli… Mindenesetre a Szekér útnak indult. Menet közben végül jött a válasz is a kérdésemre. Nem bírtam tovább, el kellett nevetnem magamat Ato válaszára.
- Ember belőled csípő fogóval kéne kihúzni a válaszokat. Tudhatnád a múltkori után, hogy Miri nem elégszik meg a rövid válaszokkal. – mondom mosolyogva, de nagy valószínűség szerint, az oldalt csimpaszkodó Mirin kívül ezt nem nagyon láthatták a többiek.
Kokoro ennivaló volt, ahogy zavarba jött. Legalábbis, én csak a hangját halottam, de akkor is. Mindenesetre lágy hangon szólok oda.
- Kokoro. Te is tagja vagy a mi Mennyországunknak. Már te is egyike vagy az Angelic Voice angyalainak, szóval légy magadra büszke, és ne félj. Ha bármi baj van, mi mindig ott leszünk neked. Ugye Miri? Egy céh vagyunk, ahogy a három testőr mondá egyszer Mindenki egyért egy mindenkiért! Hú lehet kissé beleéltem magamat a szekerezésbe. Ha elkezdenék ostorral csapkodódni, és tájszólással beszélni csapjatok le innét. – mondom zavarta hangon.
Az utunk további része viszont csöndesen fog zajlani legalábbis az én részemről, ha a többiek nem kezdenek beszélni. Azonban egyszer csak kitudja, mennyi idő után egy alakot pillantok meg az úton. Vagyis egy alakot hetedmagával. Ennivalóak voltak azok a kis lurkók azokban a jelmezekben, de az egyetlen felnőtt végül szólt hozzám. Még mielőtt túl közel érnék, hozzájuk megfékezem a lovakat. Tűzrózsa eddig sem volt bekötve a lovak elé, ő állt be eléjük, így viszont ő állt a legközelebb az idegenekhez. Hátrafordulok Miri fele.
- Miri drága légyszi idejönnél egy percre? – szólok hátra vezéremnek, és ha nem hallotta volna, megismétlem az úr kérését – Nos, mi legyen?
Mondom, majd úgy teszek, ahogy Miri dönt.

- Jó-jó ne aggódj. Megteszem, ami tőlem telik. – bólintok Mirika figyelmeztetésére, majd Tűzrózsa felé szólok – Hallottad igaz? Kerüld a bukkanókat, és vedd lassabbra az ütemet. - szólok petemnek, de azért én is jelzek a kantárral az előttem haladó lovacskáknak, biztos, ami biztos.
Míg én az útra figyelek, addig Hallgatózásommal a többiek beszélgetésére figyelek. Kissé nagyon, de nagyon meglepődtem, mikor Kokoro közölte velünk, hogy nem tudja mi az a suli. Bár kissé sajnálom szegénykét, azért kicsit irigylem is. Az iskolai órák unalmasak, és nekem mindig égett a képem, amikor a tanár előtt kellett felelni…. az maga volt a rémálom személyes véleményem szerint, és bár tudom, hogy őrültség lett volna kihagyni a sulis életet, azért megfordult a fejemben, egy-két vicces gondolat. Mindenesetre Atoru magyarázatára, csak mosolyogva forgattam a fejem, majd gonosz kis mosollyal megkérdezem tőle.
- Ugye nem voltál jeles irodalomból igaz? Mert, hogy ezt megérteni tuti nem értette meg, az biztos.
Mindazonáltal tényleg egyszerűbben is elmondhatta volna, nem pedig SAO példával élni, de végül is ugyan mindegy, lehet, csak számomra ilyen kavar, amit mond. Nem lepne meg, hogy ha még Kokoronak is jobb lenne a logikája, mint az enyém. Mindenesetre amint megjelentek a jelmezes csürhe lassítok, és a látszólagos vezetőjük kérésének válaszát, természetesen átpasszoltam Mirinek. Persze hogy aztán az én hibám legyen megint, ha valamit elrontok, gondolaj ki ő, ha már ő a stratéga… hehe… Azonban kicsit meglepődtem a válaszán… viszont nagyon jól kihúzta magát a csávából, és szó mi szó, tényleg jó ötlet volt, bár én nem szívesen utaznék együtt a gyerkőcökkel ezen áruval.. kitudja, miket tennének, ha unatkoznának, de hát Miri a főnök.

Úgy tűnik az utunk kevésbé lesz szerencsés, mint amire számítottunk, illetve a megállást is több ideig kellett halogattuk, mint amire Miri szerintem számított. Az idegen férfi túl sokáig tartott itt, és a hangulat is kezdett harapóssá válni. Oldalpillantást vetek a többiekre, majd a pasasra. Végül döntöttem. Készen arra, hogy közbe lépjek, leugrottam a szekérről, majd kicsit átdolgozva fáradt izmaimat a kis társaságra figyelek, különösen a férfira, aki a kardjával kezdett el fenyegetőzni. Már majdnem jeleztem petemnek, hogy támadjon rá, ám Miri nem csinált belőle cirkuszt, így intek petemnek, hogy egyelőre nem fontos, viszont egy határozott bólintással jelzem, hogy maradjon készenlétben… Fogalmam sincs, nála a készenlét mit takar, ugyanis ahelyett, hogy a szekért védte volna oda galoppolt mellém. Mindegy, már nem akarom visszaküldeni, helyette én is közelebb megyek a társasághoz, hogy kéznél legyek. Tűzrózsa a férfit tartja szemmel, én a jártaságaimmal a környéket fürkészem, hátha rajtaütés nyomaira bukkanok egy-egy rejtett játékost lévén, de fél szemmel mindig a kocsit nézem. Már az elejétől úgy éreztem, hogy itt többről van szó, mint egyszerű kölykök szórakoztatásáról. Lehet aztán, hogy csak Mirika rossz kedve tapadt rám, és átalakult paranoiává nem tudom… de ha mégiscsak igazam van, akkor mindenki előtt kell cselekednem. Egyáltalán nem félek attól, hogy valamelyikünk meghal. Ato és Aidor elég magas szintű ahhoz, hogy megvédjék Kokorot, míg Miri és én elintéznénk a bandát, vagy mennénk nekik segíteni. Plusz náluk nincs idomár, és mint tudniillik az idomár +1 képességgel rendelkezik… bár sok haszna képimnek most nem lenne, kivétel, ha az ellenfeleim fafejűek. Mindenesetre én annak örülnék leginkább, ha a csatát elkerülnén.