A Kert

Figyelmesen hallgattam a csöppnyi sárkány (Junnak minden kicsinek számít ami nála alacsonyabb x3) reagálását az első gondolatmenetre, amolyan egyetértésféleségként el is fogadta, egy egyszerű szóval le is zárta a késedelmekről folytatott diskurálást.
- Valóban. - a választ követően pedig kíváncsian lestem ahogyan Shu belekortyol a teájába, miként issza, hogyan ízlelgeti, hátha fel vélek fedezni egy kósza kislányos mosolyt, egy kis arcpírt, vagy bármit, ami sokkal inkább az odabent lakozható önfeledt kislányt rejti. Mozdulatai mégis inkább a tudatos illem, és visszafogottság jellemezte. A halk motyogásából ugyan semmit sem értettem, de talán nem is kellett, kedvesen rámosolyogtam, tetszett a reakció amit akkor mutatott, amikor egy kisregénybe belecsempésztem, azt, hogy meg szeretném ismerni.
- Mindent. A hobbijaidtól kezdve, az elfoglaltságaidig mindent. Ha szeretnéd akár beszélgethetünk a kinti és a benti életünk közti különbségekről, a családról, meg hasonló  dolgokról is. Kezded te, vagy kezdjem én a mesélést? - közben a sárkány fogaskerekei is mozgásba lendültek és egy elég reális, kissé humoros válasszal állt elő, ami hallatán el is nevettem magam.
- Szégyenlem bevallani, de azt hiszem már belezavarodtam a történésekbe. De az, hogy ennyire jártas vagy a mesékben, azt jelenti, hogy ti is odavagytok a régi történetekért. Nekem Alice csodaországban a kedvencem, ezért is gondoltam, hogy a tea parti is erre épüljön fel. - tártam szét a karjaim és mintha a levegőből próbálnám körbeölelni a plüssök rengetegét, a színes, habos süteményeket, a díszes tálcákat és csészéket.
- Oh majdnem elfelejtettem, nektek is hoztam cosplayt. - esélyt sem adva, hogy reagáljanak máris nyitottam le a menüm, és szorgosan kerestem is a ruhatárban egy hozzájuk illő jelmezt. Shu-nak már egy komplett tervem, volt, hogy minek öltöztetem be, de most így életnagyságban, kellő közelségben, mégis inkább úgy érzem, hogy a nyuszifülek a legtökéletesebbek hozzá. Ki is kaptam, és tartottam felé az említett tárgyat, hozzá pedig egy láncra fűzött zsebórát. Timidus már nehezebb eset, mégsem öltöztethetem be csak úgy piroskának, vagy hercegnőnek, azonban...
- Umm Szeretnéd ezt a lófejet felvenni?... ehehe ^^" - kaptam elő egy jelmeztartozékot, aminek a többi darabja valami oknál fogva otthon maradhatott a nagy sietségben, vártam egy picit, hogy elveszik e az ajándéknak szánt "ruhadarabokat".
- Visszatérve egy kicsit a kristályírásra... már egy ideje Tier kettőre léptem, viszont elég sokáig tartott mire összeszedtem pár receptet, a növényeket pedig elég nehéz beszerezni, talán nekem is jobb lett volna, ha még maradok kisebb szinten, akkor jobban menne az üzlet. Egy időben még kísérletezgettem is különböző növényekkel, de amióta Anat befogadott az Artesbe, nem igazán merek növényeket pocsékolni. - jobban belegondolva talán az üzlet is jobban ment alacsonyabb szinten mint most... több tucat gyertyakristályt adtam el, naponta. Régi szép idők...

- Igazán nincs mit, a sütikből is egyetek csak amennyit csak szeretnétek. - mutattam rá a sok különféle ínycsiklandozó édességre. - Szeretnél egy kis egyél meget? - emeltem feléje a cuki rózsaszín habos csodát, miközben szegényke kissé zavarba jött. Talán túl gyorsan hoztam fel az ismerkedéses téma azon részét, hogy beszéljen a dolgairól. Furcsa, de mintha már más is reagált volna hasonlóképpen. Van egy olyan érzésem, hogy ezek a témák senkinek sem a kedvencei, vagy talán csak nem akarják majdnem, hogy vadidegeneknek kitálalni az életüket.
- Akkor kezdem én, hátha úgy könnyebb lesz, ha pedig mégsem szeretnél magadról mesélni az sem baj. - mosolyogtam rá, közben kezeimmel az egyik kekszféleséggel kezdtem játszadozni - Apu és anyu meghaltak. Mondhatni elég fiatal voltam akkor, mielőtt a játékba kerültem nevelőapámmal éltem, és a testvéreimmel, hobbijaim nem igazán voltak, szerettem színészkedni... - talán nem a legjobb szó erre a színészkedés... főleg, hogy elég sok embert bántottam meg, és sértettem meg a kis játékaimmal... - Mindig is szerettem a meséket, és játékokat. Néha még a sulikból is hetekig lógtam, éjjel nappal azokkal foglalkoztam. Így visszagondolva cseppet sem hiányzik az az élet. Csak a család.- nevettem el magam, és a korábban pöckölgetett süteménybe haraptam, illetve kortyoltam egyet a teából. Kissé fájó pont visszagondolni arra, hogy annak ellenére, hogy lett volna lehetőségem megúszni a játékba ragadást, mégsem lestem utána a neten, mi is ez a nearvgear. Talán egyfajta büntetés Istentől, hogy ide száműzött a sok csínyemért...
- Nagyon jól áll a nyuszifül, az útmutatásoddal fogok csodaországba is eljutni. - igazítottam meg, az egyik félrelógó fülecskét a lányon, közben Timidus elutasításán meg sem lepődtem, én sem hagynám, hogy egy lófejet aggassanak rám, csak úgy, mindenféle indíték, vagy előzetes megbeszélés nélkül.
- Semmi baj, szeretem a nyílt embereket, valójában én is olyan vagyok, ha valami nem tetszik általában megmondom, nem köntörfalazok. - válaszoltam a lány bocsánatkérésére, amire igazán nem lett volna szükség. De mondhatni megmosolyogtató, hogy mennyire tartja magát az illemhez és a formalitáshoz. Elég jó nevelésben lehetett része, hogy már ilyen fiatalon ennyire komoly és felnőttes a viselkedése.
- Hát ez egy elég vicces történet, még mielőtt csatlakoztam volna a céhbe, kaptam egy fülest, miszerint növények kombinációjából képes lehetek ritka érceket csinálni. Azonban végül kiderült, hogy egy átverés áldozata lettem. De biztos vagyok benne, hogy lehet recept nélkül is kristályokat írni, csak bonyolultabb. - milyen nosztalgikus, szinte mintha tegnap történt volna amikor Anatnak büszkén meséltem a nagy felfedezésem, amivel majd meggazdagszom, és közvetlenül ezután, megtudtam, hogy ez egy hazugság, és ilyesmi nem létezik. Micsoda pech... Ha meg mégis létezik, hogy növényből kristályt tuti, hogy hatalmas mennyiség kell hozzá, ami meg már nem gazdaságos.

A kínált süteményt aranyosan méregetni kezdte Timidus, elsőként ö vetett szemet rá, türelmesen figyeltem, ahogyan elveszi, ízlelgeti, pakolgatja maga előtt az ételt. A kislány sokkal türelmesebb, és továbbra is illedelmesen vette el, kissé úgy tűnt, mintha csak azért vette volna el mert megkínáltam és nem szeretne bunkónak tűnni, vagy megbántani a visszautasítással. De talán mindez csak puszta spekuláció, és valójában csak túlságosan szégyenlős volt ahhoz, hogy a kínálásom nélkül elvegyen egyet is. Furcsa... nekem ilyesmi még sosem jutott eszembe, mindig tökéletesen biztos voltam abban, hogy ha valaki süteménnyel vár, vagy teával azért van előkészítve, hogy megkínáljon, egyek belőle, és nem pedig azért, hogy farkasszemet nézve velük türelemjátékot játszhassak.
- Nem, dehogy is - ráztam meg a fejem, amikor Timidus a sütemény után kérdezett - A Sweet Dreams-ből rendeltem. Amikor beléptem a játékba, minden pénzem ott költöttem el, és elég sok embert ott ismertem meg. A kiszolgálással és az ételek minőségével pedig különösen meg vagyok ott elégedve, ezért gondoltam jó ötlet lenne, onnan hozni. - na meg persze, a főzés jártasságom elég régóta nem fejlesztettem sehova sem, ezért max egy palacsintát vagy egy sültet tudnék csak hiba nélkül összedobni. Habos süteményekről álmodni sem lehet ilyen alacsony szinteken. A lányt kicsit meglepte a történet, és mivel a növény érces részre kérdezett legfőképpen vissza, ezért teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a rész lehetett az ami leginkább meglepte. Végül is, nem csoda, nem túl gyakran találkozik az ember olyannal aki ilyesmit mesél, az pedig még ritkább lehet, hogy valaki tényleg megpróbálkozzon ilyesmivel.
- Részvétem. Elég szomorú hallani, hogy ilyen fiatalon elveszítesz olyan embereket akik fontosak voltak számodra. Én már nem is igazán emlékszem az igazi szüleimre. Anyu halála előtt pár évvel újraházasodott, a nevelőapám pedig mindent megadott nekem, ahogyan az igazi is tette. Nem annyira kötődtem hozzá sem mint az elődeihez, de mégis hálával tartozok neki azért amit megtett értem... értünk... - egy pillanatra félrepillantottam, kicsit talán túlságosan belemerültem a gondolataimba, és olyan vizekre kezdtem el evezni, ahova már tényleg nem kéne. Gyorsan váltani is próbáltam a szülők témáról, ezért folytattam a mesélést - Szóval szereted a természetet és az állatokat? Pont ilyen  embernek tűnsz! - nevettem fel - De tényleg! Már kezdetektől látszott rajtad, hogy rengeteg időt töltötök együtt Timidussal. - ez főleg a mesélős részből derült ki. Jobban belegondolva, talán mindenki aki állatidomár kasztot választott, elég szorosan kötődik a természethez, és nagy állatszerető. Chan is imádja Álomkelőt, Szophie is nagyon jó viszonyban van a farkasával, az a macis pasas is úgy tűnt jól érzi magát a pandájával...
- Nekem különösebb történetem nincs a belépéssel kapcsolatban. Én több hónappal a többiek után léptem be, hála annak, hogy a sisakom elkeveredett a dolgaim között. De talán nem is olyan nagy baj ez. Megspóroltam magamnak egy csomó drámát, ahogy hallottam. - gondoltam itt Kayaba híres neves bejelentésére, ami elég sok embert sokkolt, volt akit még öngyilkosságba is üldözött. Talán még jó is, hogy erről lemaradtam, fogalmam sincs miként reagálnék le egy olyan jelenetet, a pletykák és történetek alapján pedig sokan még csak fel sem dolgozták ezt az egészet.

Nem szóltam közbe a lány és a sárkánya beszélgetésébe, inkább csak türelmesen, és persze figyelmesen hallgattam ahogyan beszélgetnek, figyeltem az egymás iránti gesztusaikat. Megunhatatlan. Mintha két testvért látnék bennük. Vagy inkább anya és gyermeke? Nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi kapcsolat kettejük között, de az biztos, hogy Timidust ö sem tartja egy élettelen fegyvernek, holmi pixelhalomnak, ahogyan azt néhányan teszik, szerencsére ritkábbak az ilyenek. De a kettejük kapcsolata tényleg különleges. Megmosolyogtat, és melegséggel tölt el. Talán ők azok akik miatt sajnálnám ha véget érne a játék. Felérne egy ember halálával ha elvesztené Timidust, sőt talán még... Nem... nem szabad ilyesmire gondolnom, sőt ezeket a témákat is kerülnöm kellene.
- Csak ajánlani tudom a helyet, minden friss és finom, ha pedig valami speciális igényeitek vannak, szívesen megcsinálják. Viszont elég népszerű hely, szóval gyakran hosszú sor áll. - osztottam meg korábbi tapasztalataimat a hellyel kapcsolatban. De ami  igaz az igaz, nekem hiába volt kis előnyöm a többiekkel szemben, meg törzstagságom, mégis rendszerint öt-tíz perceket álltam sorba, hogy megkapjam az adagomat.
- Hogy hogyan? Nehéz kérdés - kissé elgondolkodtam, szótlanul vizsgáltam a lányt, hogy megfelelő választ adhassak a kérdésére, - a kisugárzásod teszi. Amikor rád nézek, olyan érzésem van, hogy te nem lehetsz rossz ember. Az pedig ahogyan viselkedsz elég sokat elárul rólad. - a válaszomat követően, öntöttem magamnak még egy csésze teát, ugyanis elég hamar kifogytam belőle a sütemények majszolása közepette, a beszélgetőpartnereim előtt is meglóbáltam jól láthatóan a kancsót, hogy amolyan "Kértek?" arckifejezéssel. Majd ha bólintottak, vagy adtak valamiféle jelet, helyeslést, öntöttem nekik is.
- Amikor nem nézel a szemembe, és félrehúzod a tekinteted... Azt bizonyítja, hogy bátortalan vagy, vagy kissé zavarba jössz, ugye? - kérdeztem tőle, nem akartam, hogy rosszul érezze magát a beszélgetés közben, és jobb szerettem volna minél hamarabb kiismerni - Nem kell feszélyezve érezned magad. Csak érezzük jól magunkat, rendben? - mosolyogtam rá, közben kezeimmel mutattam neki, hogyan is húzza szép szélesre az ö mosolyát is.
- Az emberek mindig szépek amikor mosolyognak. Ha pedig a környezeted látja, hogy mosolyogsz ők is jobban fogják magukat érezni, boldogabbak lesznek. - Talán ez lehet a legfőbb oka annak, hogy állandó mosolyt erőltetek az arcomra, vagy éppenséggel olyan helyzetekben is vigyorgok amikor nem éppen illendő, vagy előnyös. Szégyen még önmagamnak is bevallani, de ez már egyfajta reflexként rögzülhetett be.
- Az erdőben?! - kaptam fel a fejem hirtelenjében. Nem kis meglepődésként ért a dolog. Egy hozzá hasonló gyermek közel egy évig egy erdőben élt? A hidegben? Talán étel és ital nélkül?! Belegondolni is rémes. Amíg én belépésem óta kényelmes elsőosztályú lakosztályokban élvezhettem a vendéglőkben az életem, finom ételek, és jó társaság mellett ő remete módjára élt kint a vadonban. - Ez szörnyű, én el sem tudom képzelni, hogyan tudnék a vadonban élni akár egyetlen napig is... Nem, hogy egy évig. Most sokat nőttél a szememben. De... ez mégis olyan szomorú...

Tetszett ahogyan minden kérdésre adott választ alaposan átgondolt. Nem kotyog ki semmi olyant amit nem szeretne, és mindig tartja magát ahhoz, hogy ne sértsen meg. Ha pedig érzékeny témát érintek, vagy zavarba hozom értelem szerűen fejlehajtással vagy félrepillantásokkal reagálja le. Tökéletes! Egyszerűen nem tudok betelni vele, de valahogy mégis olyan tragikus, olyan szomorú... egy hozzá és Saya-chanhoz hasonló gyermeknek tényleg nem szabadna itt lennie. Sőt sokkal jobbat érdemelnének, az életben. Kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, az állam alá támasztottam mindkét kezem, hogy megtartsák a kobakom, és üresen nézve magam elé folytattam a kis gondolatmenetem egészen addig amíg, a lány ismét visszakérdezett.
- Hát ez egy elég érdekes kérdés. Én úgy gondolom, hogy azok akik rosszak általában piros indikátorosok, szóval őket alapból kerülöm, meg másképpen állok hozzájuk. Utána marad a többség aki zöld. De természetesen őket is a habitusuk és első találkozás alapján ítélem meg főleg. Ha valaki már első pillanatban is bunkó, vagy tapintatlan, azzal inkább nem foglalkozom. - tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy a lánynak időt hagyjak, hogy picit gondolkodhasson azon amit mondtam, illetve, hogy összeszedjem a többi gondolatomat - De ez főleg idebent működik így. A valóságban kicsit más a helyzet. De azt hiszem fontos az, hogy kicsit beszélgess valakivel, és szinte magától értetődő, hogy milyen ember is valójában. - bólogattam elégedetten, hogy egy milyen bonyolult dolgot meg is magyaráztam. Büszke voltam magamra, hogy sikerült valamit tanítanom valakinek. Habár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez új lehetett neki.
- Oh szóval Anat is meg akar védeni? - nevettem el magam - Anat egy hős! Nekem a példaképem. Talán ö az oka annak, hogy most az vagyok aki. Talán... már nem élnék ha ö nem lenne... - kissé elhalkultam a mondat végére, itt nem csak a békára gondolva, hanem a magány mardosó, gyilkos erejére, illetve az egyre sokasodó vörösök számára, akik pillanatok alatt legyilkolnak bárkit megbánás, vagy lelkiismeret furdalás nélkül. Lelketlen népség... távol kell tőlük maradni...
- Miért ne? Kell arra indok, hogy valaki ismerkedjen? - kérdeztem vissza cselesen, habár nem vártam rá választ, csupán rá szeretném vezetni a lányt, arra, hogy mi a helyes. Talán furcsának érezheti, hogy a semmiből ennyien körülveszik. A szülei halála pedig nem kicsit megviselhette, hogy így gondolja a dolgokat. Magányos... egyik pillanatról a másikra egyedül maradt... A következő mondata kissé meglepett, sőt felvont szemöldökkel hallgattam, kissé szörnyülködve azon amit mondott.
- Én sosem voltam még kempingezni. - mormogtam az orrom alatt, közben inkább kitértem arra a részre ami kissé sokként ért. - Kritizálni? Bántani? Miért tenne így bárki is? Talán mert alacsony vagy? Vagy mert csendes? Micsoda hülyeség! Azok kritizálnak csak másokat akik féltékenyek arra akit bántanak valamiért! Én sosem foglalkoztam az ilyenekkel. Habár szerencsére engem nem sokáig vettek körbe ilyen emberek, ugyanis elég sokat költöztünk...De ugye... mostanában nem bánt senki... ugye?

- Lehet, hogy igazad van, de mégsem értek veled egyet ez ügyben. Hogy is mondjam... - egy pillanatra elcsendesedtem, gondolataimba mélyedtem, közben egyik kezemmel a hajamba túrtam. Ez amolyan rossz szokás volt nálam, főleg akkor amikor fogós, vagy elgondolkodtató kérdés elé állítanak. Való igaz, hogy lehet balesetből is pirosodni, erre tökéletes példa volt az a srác akivel az az átkozott bál után találkoztam. De mégis sokkal inkább gyakoribbak azok akik csupán szórakozásból öldösnek, vagy pénzszerzés  céljából.
- Sokkal inkább úgy gondlom, hogy elővigyázatosabbnak kell lenni azokkal az emberekkel szemben akik pirosak. Ha valaki sárga az még talán okés, mert nem ölt embert, de ha valaki piros, annak biztosan valami nyomós oka van. - elég nagy naivitás lenne pusztán azért bizalmat kölcsönöznöm bárkinek is mert talán nem az ö hibája az indikátor színe. Ha valaki zöld az már egy jó pont, a kövi jó pontot pedig a viselkedése után érdemelheti csak ki.
- Szerencsére én nem igazán találkoztam még olyannal aki zöld volt és rossz. Talán csak olyanokkal akik kissé gorombák voltak, de az más tészta. Habár attól még, hogy rossz napjuk van nem kellene tönkretenni más napját is... - toltam kissé hátrébb magamtól a teáscsészét, és a süteményeimet, majd az egyik plüssállatot magamhoz vettem és azzal kezdtem bíbelődni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen irányt vesznek a beszélgetéseink, de boldog vagyok, hogy más véleményét is meghallgathatom ezzel kapcsolatban.
- Hát...elég sok piroskát ismerek és ők sokkal inkább farkasok mint báránykák. Ott volt az a fura maszkos fazon...(heh Kazu-tan x3) - a nevére ugyan nem emlékszem de az biztos, hogy ö nem azok közé tartozott akik balesetből lettek vörösek, - egy küldetésen találkoztam vele, és végig fenyegetőzött, gorombáskodott, és elég agresszív is volt... és nem ez az első eset, hogy hozzá hasonló pirossal futok össze. Nem gondolom, hogy ez mindössze csak a színészi képességeik magas fokú gyakorlása. - az állam a plüssmedve fejére támasztva hallgattam figyelmesen Shu történetét, az ö találkozásáról a vörösökkel kapcsolatban. De úgy érzem, hogy még ha nem is bántották téved velük kapcsolatban. Ha lett volna nála valami értékes azonnal kirabolták volna, ha nem adja megölik, és nyomtalanul eltűnik örökre... Nem tudhatja az embere előre, hogy mi fog történni. A zöldekkel szemben annyival biztonságosabb, hogy ők nem akarják bepiszkolni a makulátlan előéletüket jelző kis alakzatot.
- Szerintem nincs különösebb okra szükség ahhoz, hogy ismerkedjünk. - belevágtam a lány szavába, ezért kissé zavarossá válhatott kettőnk között a beszélgetés, viszont örültem, hogy ismét mosolyogni kezdett. Jól áll neki, amikor mosolyog sokkal inkább önfeledtebbnek és ártatlanabbnak tűnik, mint amikor komoly tekintettel néz fel.
- Sajnos itt kicsit bonyolultabb megszervezni egy komplett kirándulást mint kint. Nincsenek üdülőhelyek, és sosem tudhatod, hogy éppen nem-e bukkansz egy eldugott kazamata bejáratára, vagy egy mini-boss rejtekére. Viszont, ezt a kemping dolgot szívesen kipróbálnám én is. Egyszer majd menjünk el kettesben valahova, rendben? - hangomban erősen érezhető izgatottság folyamatosan fokozódott. Mindig is ki akartam próbálni milyen lehet barátokkal, ismerősökkel a vadonban pillecukrot sütni, félni a sötétben, rémtörténetekkel riogatni a kicsiket, sátrat felállítani...

Örültem, hogy egyet ért velem, és mondhatni meg is nyugtatott, hogy nem menne csak úgy oda akárkihez, aki kedves arccal néz rá. Habár nem is tűnt olyan lánynak aki csak úgy belesétál a veszélybe, ha egy teázáskor is ennyiszer látszik az arcán, hogy átgondolja jó alaposan a dolgokat kétlem, hogy a városokban, vagy talán a városokon kívül, a harcmezőn képes lenne bármi nemű gyanakvás nélkül megközelíteni valakit, netalántán olyasvalakit aki vörösé indikátorral csatangol.
- Ennek örülök. - válaszoltam röviden majd hallgattam ahogyan folytatja a mondókáját. Aranyos volt ahogyan hirtelen megnyílt és csak beszélt, beszélt és beszélt. Talán sikerült egy olyan témát találnom amiről szeret beszélgetni. Emberek, embertípusok, emberi érzések, és bizalom. Furcsa téma, álmomban sem hittem volna, hogy egy hozzá hasonló kislánnyal fogok ilyen dolgokról dumálni, de mindenesetre érdekes. Ha jól vettem ki a szavaiból, ö mindenkit egyenlőnek tart, és csak azután mondja ki valakiről, hogy gonosz, vagy, hogy jó miután valamennyire megismerte. Jól teszi, talán nekem sem kellene rögtön megítélni egy könyvet a borítójáról, még ha tudom is, hogy rossz lesz...
- Ehhez nem ügyesség kell, hanem szerencse! Meg talán egy kis szimpátia érzés az illető felé. Én például nem szeretek olyan emberrel beszélgetni aki nem kelti fel az érdeklődésem, legalább egy kicsit is. Szerencsére kevés ilyen ember van. - Ha jól emlékszem talán eddig amióta a játékba kerültem maximum egy maréknyi ilyen emberrel találkoztam, akivel szót sem akartam váltani. Meglepő, főleg azért mert az ember azt gondolná, hogy a normális életet élő emberek távol maradnak az ilyen játékoktól, és a szabadidejüket inkább a szabadban töltik, minthogy buta játékokkal játszadozzanak naphosszat. Ahhoz képest mindenféle korosztályból vannak itt.
- Annyira azért én sem találkoztam túl sok pirossal, de mostanában szinte kivétel nélkül az összes küldetésemen volt belőlük egy-kettő, és nem éppen a segítőkész fajtából. - gondoltam itt vissza a kappás lánykára, ahol a leginkább lovagiatlanabb lovaggal sikerült összefutnom, ráadásul pont szegény Szophie barátja.
- Ez mind szép és jó, de én legkevésbé sem értek az ilyesmihez. Még ha sikerülne is jó táborhelyet találnom, biztos lennék olyan szerencsétlen, hogy az éjszaka közepén valami rám vetődne... vagy egy kobold mellett ébrednék... De egyáltalán nem féltek, hogy amíg védett területen kívül vagytok bárki rátok támadhat? Mondjuk egy gonoszabb céh... - most így hirtelen egyetlen példa sem jut eszembe gonosz céhekre, de azért nem semmi teljesítmény, hogy a vadonban töltik heti rendszerességgel az éjszakát. Talán valamiféle rejtőzködő képessége van? Vagy csupán valaki nagyon vigyáz rájuk odafentről.
- Micsoda lovagias sárkánnyal ismerkedhettem meg. - nevettem fel, - Szóval azt mondod, hogy te fogsz ránk vigyázni amíg alszunk? :3 Egyébként nekem ötletem sincs, hogy hova lehetne elmenni kirándulni, az eddigi helyek ahol jártam egyik sem tűnt olyan megbízhatónak. Az első pár szinten főleg... 7. szint főlé még nem is mertem felmenni. De a nagy meleg már ott sem nyűgözött le túlságosan. Illetve, de egyszer voltam a tizen... valahányadik szinten. - kicsit törtem a fejem, hátha eszembe jut melyik szint is volt az ahol Channal és Thunderrel kazamatázgattunk picit, de bármennyire is erőlködtem nem akarózott eszembe jutni. Átkozott emlékezőképesség...

Kissé meglepett, amikor a hosszas csend, illetve pár szavas válaszok után megtört a jég Timidus oldalán is és elég érdekes magyarázattal szolgált. Csak lestem ahogyan levezette a kis gondolatmenetét. Való igaz városon belül sem biztonságosa oly annyira, ezt már megtanultam hála Pierre-nek, de még mindig könnyebb egy városban bujkálni ahol rengeteg fal, kis utca, és épület van. Na meg persze nekem van egy kis előnyöm is a többiekkel szemben, hála a képességemnek.
- A nyomkövetést is könnyedén ki lehet játszani. Csak tudni kell, hogyan kell. - kacsintottam Timidusra, sejtető mosollyal az arcomon. - Szerencsére nem sokan képesek rá, mondhatni elég sok különféle módja van annak. Sőt a lopakodásra sincs különösebben szükség ahhoz, hogy meglepj valakit. - a mondat végével egy időben aktiváltam is a képességem, hogy egy kis meglepetést okozzak. Mivel Timidussal szemezgettem éppen, és őt szándékoztam leginkább meglepni, ezért vele cseréltem ki a saját helyzetem. Nem igazán látok rá esélyt, hogy valaki már ellőtte előttük ezt a poént, de ha mégis akkor is második alkalommal van olyan jó mint elsőre.
- Megvaagy - visítottam fel, a kelleténél talán kicsit hangosabban is, és a kis ártatlan leányka felé fordultam széttárt karokkal, hogy aztán magamhoz ragadhassam. Ha sikerül, egy pár másodpercig szorongatom majd elengedem. - Haza akarlak vinni, az Artesbe! De nem vihetlek Pete biztos magányos lenne ha eltűnne a legcukibb kislány a céhből. - na meg persze minden céhbe kell egy ártatlan lélek, és nekünk már ott van Saya-chan, és én... - De ha mégis velem szeretnél jönni a céhbe bármikor, ne habozz szólni! Aludhatsz is nálam, nem olyan kicsi az ágyam, majd lepakoljuk róla a plüsseimet, és kényelmesen elférünk. Még Timidusnak is csinálnék helyet. - izgatottan magyaráztam, hátha sikerül meggyőzni. Valahogy a gyerekek társasági mindig felébreszt bennem egyfajta akarást, hogy ö is a testvérem lehessen, de idebent ezt kicsit komplikáltabb lenne megoldani... még egy dologgal bővült a lista mit egyszerűbb odakint...
- Ez a szafari dolog érdekesen hangzik. Miféle dolgokat lehet venni a jelvényekből? Mennyire nehéz? - érdeklődtem kíváncsian.

*Helycsere Timidussal *

Mindig is büszkének éreztem magam arra ahogyan a meglepetés erejével tudok élni. Talán néha túl jól is sikerültek az ilyen ártatlan kis meglepetések. Milyen nosztalgikus amikor még csak a hangommal, majd később a megjelenésemmel váltogatásával szórakoztam, és zavartam össze az embereket. Én jópofa dolognak tartottam, de talán az áldozataim másként fogták fel. Sebaj, mégsem emberölést követtem el. Most is próbáltam a lánykát elgondolkodtatni. Éppen eleget beszélgettem már vele ahhoz, hogy kiismerjem a szokásait, legalábbis azon részét a szokásainak amiket fogós kérdéseknél, vagy elgondolkodtató válaszoknál csinál. Pici szünet, félrepillantások, zavarba jövés, és halovány pír. Egy olyan pillanatra vártam amikor a lány nem tart szem előtt, vagyis, hogy egy pislogásnyi időt adhasson a képesség aktiválására, hogy aztán tökéletesen menjen végbe a tervem. Igaz ami igaz, néha túlságosan maximalista vagyok egy-két dologban, de most kulcsfontosságúnak éreztem, hogy lenyűgözhessem vele, na meg persze, az én kis féltve őrzött képességemről van szó amit csak azok láthatnak akik megérdemlik, és csak azok tudhatják a működését akikre rábízom azt. Azért még nem szerettem volna ellőni, hogy pontosan mit is csináltam, még akkor sem hogy ha éppen eléggé egyértelműnek is tűnik. A kis játékom során Timidus reflexei is tesztelhetőek voltak. Mondhatni majdnem felsikítottam amikor szélsebesen szállni kezdett felém, mintha meg akarna támadni. Azonban Shu gyorsan kapcsolt és el is irányította más irányba, ezzel megvédve engem. Talán a hirtelen sokk következtében eszembe sem jutott volna újra helyet cserélni valamivel. Az pedig a másik dolog, hogy ha sikerült is volna, mivel cseréltem volna helyet? Egy tortával? Esélytelen, hogy összemaszatoljak valakit anélkül, hogy akarnék is olyat tenni.
- Tádáám! - emeltem a magasba a karjaim, majd meghajoltam mintha valamiféle bűvésztrükköt mutattam volna be. De mindezt csak azután miután már érezhetően is szabadulni próbálkozott a kislány. - Megleptelek titeket, ugye? - vigyorogtam büszkén, próbálva leplezni az én meglepettségemet. - Bocsi, bocsi, tényleg nem akartalak megijeszteni. - nevettem el magam, legfőképpen azon, hogy mennyire kis ártatlan, hogy egy öleléstől ennyire zavarba jött. Talán Al volt az egyetlen akit sokkoltam az ölelésemmel. Talán bénításra is képes vagyok? Annyira el voltam foglalva a saját csodálatosságomban, hogy egy pillanatra megint lemaradtam arról amit mondott, de próbáltam visszakalauzolni magam a beszélgetéshez.
- Egyre jobban tetszik ez a szafari dolog. Lehet majd ellátogatok oda valakivel a közeljövőben. - konkrét ötletem még nincs arról, hogy kit boldogítsak. Talán Alex lenne a legtökéletesebb áldozat útitárs. - rám férne néhány új recept. Meg növényeknek is örülnék, főleg mert egyre többre van szükség magasabb szinteken... - hjaj ha így folytatódik egy komplett erdő kiirtására is szükség lehet, ahhoz, hogy legyárthassunk egyetlen koktélt... Egy páncél elkészítéséhez pedig hegyeket kell eltörölni majd. Szép jövőkép, Aincrad nyersanyagbányái szerencsére kifogyhatatlanok.
- Ha már úgyis itt vagyok, mit szólnál ahhoz, ha körbevezetnétek a céhházban? Mindig is érdekelt, hol lakik Chan és Jay. Meg a szobácskádra is kíváncsi lettem.

Büszkén húztam ki magam, elégedetten a kis trükköm bemutatása után, azonban nem várt reakciót kaptam. Timidus nem kicsit felháborodott és kissé zavarba is hozott ezzel. Hirtelenjében nem tudtam mit is kellene ilyenkor mondani, inkább csak csendben hallgattam a szidást, és tényleg kezdett olyan érzésem lenni mintha rosszat tettem volna. Pontosan úgy érzetem magam mint amikor általánosban valaki rosszat csinált, és ezért a tanár jó alaposan leszidta. Timidusnak sem az volt feltehetőleg a szándéka, hogy bűntudatot ébresszen, és az, hogy ilyen haragosan leharapta a fejem is csak jó szándékú figyelmeztetés a részéről, ami teljes mértékben érthető. Velem ellentétben nekik fogalmuk sincs mi is történhetett, és amikor csináltam sem lehetett róluk, látva, hogy milyen gyorsan reagált, egészen biztos vagyok, hogy még az is megfordulhatott a fejében, hogy egy bérgyilkos vagyok aki alávalóan próbálja hátba födni az ö szeretett gazdácskáját. Majd miután Shu kiegészítette Timidus ijedtségét, egyfajta okkal is, tisztábbá kezdett válni a kép.
- Bocsánat - hajoltam meg jó mélye, ahogyan ilyenkor illik, ezzel is jelezve feléjük a tiszteletet és a megbánást amit akkor éreztem - Nem szerettem volna ennyi ijedtséget okozni. Ahogy látom ennek is lehet egy régebbi komoly története. Ahogyan ti sem engem én sem szeretnék ellenetek lenni, főleg nem testi, vagy akár lelki sérülést okozni. - ismételten hajoltam meg, azonban ezúttal már nem mondtam ki szóban a bocsánatkérést. Talán így is elég jól érezhető, és egy idő után már kellemetlen is lenne, a folytonos ismételgetése. Szerencsére hamar visszatértünk a kezdeti hangnemünkhöz, ezért hamar el is szállt az a furcsa érzés, és ismét önfeledten érezhettem magam. Mindent jó alaposan a fejembe véstem, majd figyelmesen hallgattam Shu jó tanácsait a szafarival kapcsolatban, bólogatva jeleztem felé, hogy értem amit mondd, majd amit csak fontosnak tartottam memorizáltam.
- Milyen kár, pedig szívesen meglestem volna milyen is a szobájuk. Azt hiszem ez még várat magára, a következő alkalomig, kétszer egymás után már csak nem maradok le Chanról. - kissé csalódott voltam amiért nem tudtam találkozni a lánnyal, még egy bocsánatkéréssel is tartoztam neki, legalábbis én így éreztem, a nyálkák után... Ugyan küldtem neki egy üzenetet, amiben elnézésért kértem, de személyesen mégis csak jobb érzés átadni.
- Az is megfelel, már nagyon kíváncsi vagyok belülről milyen lehet a céhetek. Főleg mert a külseje kicsit furcsa. - nevettem fel, majd felálltam, nyújtózkodni kezdtem. - Mehetünk? - kérdeztem kedvesen, megvárva a válaszát, természetesen ha nemet mond akkor visszaülök, és folytassuk a teázást, viszont ha felállt akkor megfogom a kezét és elindulok vele azon az útvonalon amit helyesnek vélek.
-Erre kell menni igaz? - kérdeztem, remélve, hogy tényleg jó utat választottam ki, ha jól rémlik erről érkezett, szóval nem tévedhetek túlságosan sokat.

Kissé aggódtam, hogy megsértettem volna őket, még a bocsánat kérés után is egy picit elbizonytalanodtam, azonban mégsem követtem el túl nagy vétséget, és fátylat boríthattunk a nem túl távoli múltra és koncentrálhattunk tovább a jelenünkre. Annyira azért nem bánom, hogy nem találkoztam össze a lánnyal, végtére is nem várhatja el tőle senki sem, hogy mindig itthon üljön, és várja a vendégeket akik véletlenszerűen megjelennek. A lány tanácsát talán nem lenne egy utolsó dolog megfogadni.
- Ez nem egy rossz ötlet. - bólintottam, és már indultam is meg a lánnyal a cél felé, azonban, hamar magához húzta a kezét. Talán nem is gondoltam komolyan, hogy hagyni fogja, és így még érdekesebb lehet a kapcsolatunk - De kár.. pedig milyen jó lett volna még egy kicsit fogni a kezed. Na majd legközelebb... - a végét ugyan csak halkan mormogtam el, mivel még ha hallaná is úgysem engedné meg. Valamiért nagyon kerüli az érintkezést velem, még az is felmerült bennem, hogy talán büdös vagyok, és ezért tartja meg ezt a pár centi távolságot.
- Hát, úgy értve, furcsa, hogy nem megszokott. A furcsa dolgok nem mindig rossznak értendőek. De valljuk be nem sok épületet nőnek körbe növények. - válaszoltam kettejük meglepődésére, talán tényleg nem a legjobb szó volt a furcsa. Félreérthető, és talán még rosszra is gondolnának amikor csak úgy lefurcsállok valamit.
- Tudjátok... - álltam meg egy pillanatra, - Olyanok vagytok mint ha testvérek lennétek. Mint nővér és húg. - mosolyogtam rájuk, majd előre rohantam kicsit, abba az irányba amin elindultunk. Most már biztos vagyok benne, hogy kettejük kapcsolata nem csupán gazdi-pet szeretet, hanem egy családként tekintenek egymásra, minden mértékben. A reakciók, az ahogyan beszélnek. Még futottam pár lépést, majd megálltam, hogy bevárhassam őket. Rá kellett döbbennem, hogy nem a legkellemesebb dolog egy bokacsizmában szaladgálni, meg semmi kecsesség és nőiesség nincs abban ha maratoni távokat futok le szoknyában, szétizzadom magam, összegyűrődik a ruhám, és csak még inkább kerülni fog Shu.
- Ühüm. Menj csak előre, én majd csukom az ajtót. - bólogattam, majd hagytam, hogy előre menjen. Kisebbeké az elsőbbség, csak utána az idősebbek. Ugyan nem túl gyakran tartom be ezt a szokást, de most mégis jobbnak láttam, az udvariaskodást. Biztos a ruha teszi... Miközben sétáltunk a szemet szúrt egy kézzel rajzolt kép az egyik falon. Mindig is oda voltam a művészetekért, ez volt az egyik oka annak, hogy harcművész lettem. Közelebb sétáltam és megálltam egy pillanatra előtte.
- Milyen érdekes rajz - figyeltem, a képen szereplő személyeket, elég jól ráismerni egy-két arcra, azonban a többségük ismeretlen számomra, ahogyan haladtam a tekintetemmel, könnyen észrevehető volt, hogy ez két külön álló képecske. Főleg a rajzstílusból volt kikövetkeztethető, hogy legalább két kéz műve. - Az a nagydarab biztos Clark, meg a medvéje. Ezer éve nem láttam őket. Ez pedig mint te és Pete - mutattam két alakra a képen, majd a petekre - Timidus és... Peter társa. - nem igazán rémlik mi is a neve Peter sárkányának, de mégis illett megneveznem, ha már Timidust is kiemeltem. - Ö pedig biztos Jay. A másik képen pedig Chan és Álomkelő. - még egy pillanatig végignéztem majd ismét kérdeztem.
- Ilyen sokan vagytok a céhben? Vagy mások is szerepelnek a képen?

Nem lepődtem meg azon, hogy milyen hatalmas is az épület belülről is, talán egyedül az volt furcsa, hogy amíg kint mindent benőttek a növények belül kissé másképpen festett. Mint egy egyszerű palota. Való igaz, hogy filmekben elég gyakran felbukkannak olyan épületek amikből egy fa nő ki, vagy elhagyatott szigeteken régi romos házikók, na meg persze játékokban, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyen is egy hasonló kaliberű épületbe bukkanok.
- Én oda vagyok a futónövényekért, amik felmásznak a falakon. Jól is néz ki, meg legalább nem üres a fal sem. Viszont másfajta növényekkel nem vagyok túl jó, régen otthon mindig hozott a komornyikom virágokat a szobámba, hogy barátságosabbnak tűnjön a sok játék között, de ha ö nem locsolta őket akkor el is száradtak... - milyen nosztalgikus...  régen mennyit panaszkodtam a kertésznek is, hogy miért nem nyesi le a borostyánt, most meg mennyire megszerettem. Talán ez a sors fintora, hogy azt szeretem meg, meg kezd el hiányozni amit világ életemben rühelltem és utáltam. Most szívesen eltöltenék egy pár órácskát egy hintaágyban fetrengve, ami pont egy falon növő dologra néz.
- Oh tényleg! Hisame! Nem igazán ismerem Petert, nem túl gyakran találkoztunk. A céhből talán Jay és Chan az akikkel hosszabb időt eltöltöttem már. Kirándulás, fürdőzések, meg küldetés is volt már. - amikor azt mondta, hogy Peter a lányának hívja Hisame-t, eszembe jutott amit én mondtam az imént a kislánynak. Minden bizonnyal az idomárok közében akaratlanul is kialakul egyfajta családias kapcsolat. A képről figyelmesen hallgattam a történeteket. Nem is tudtam, hogy Chan ilyen szépen rajzol, na meg persze Shu sem az utolsó.
- Nagyon tehetségesen rajzoltok. Én sajnos nem igazán tudom, hogy kik voltak előttem céhtagok. Nincsenek róla írásos dokumentumok, képet sem láttam. Csak az egyikükről tudok. - habár vele is csak egyszer találkoztam, és még csak beszélgetni sem volt vele lehetőségem. - Hogy ha idővel minden csatlakozó tagot egy kis papírlapra hozzárajzoltok, akkor egész csinos kis képsor lehet belőle. - Egyedi elgondolás, talán nekünk sem lenne egy utolsó gondolat felhalmozni egy tucatnyi fotókristályt és az emlékezetesebb dolgokat megörökíteni. Akár még keretet is készíttethetünk hozzájuk majd, és az étkezőbe kirakva elég szépen néznének ki. A lány hirtelen kissé hevesebbnek tűnő felindulásán csak mosolyogtam eleinte, majd a fejére tettem a kezem, és megsimogattam.
- Hát nem egyértelmű butus? - tartottam egy mondhatni hosszabb szünetet, majd folytattam, szerettem volna kicsit összezavarni a gondolatait - Olyan aranyos vagy, ártatlan, és kedves. Már az első pillanattól fogva érdekeltél, és most már egészen biztos vagyok benne, hogy te vagy a legtökéletesebb lány akit valaha is húgomnak kívánnék. - mosolyogtam rá a lehető legkedvesebb módon, egy kis időt hagyva neki arra, hogy válaszolhasson, ha szeretne. - UUU! Arra meg mi lehet? - rohantam előre, majd benyitottam az első nagy ajtón.