A Tető

- Mh. Értem… gondoltam. – sóhajtottam és a mosoly az arcomról nyomban eltűnt. Voltak gondolataim, talán túl sok is, és mindet nem tudtam magamban tartani, most nem – Sejtettem valami ilyesmit, a neve eltűnt és te lettél a vezér. – nem néztem a lányra, valahogy nem éreztem ezt annak a szembenézős pillanatnak. Kellemetlen lett volna. Míg ő a térdeit felhúzva tartotta maga előtt, addig én a lábaim kinyújtottam és támaszként tettem magam mögé a kezeim.
Egy madár szállt fel egy ágról.
- Félek a sötétben. Ne nevess rajtam. – a hangomon lehetett érezni, hogy akaratlanul is mosolyra húzódtak az ajkaim – Egyszer voltam Lewissel egy küldetésen. Csak ketten voltunk, csak ő meg én, és akkor még nem ismertük annyira egymást. Á, megvan. A Csalafinta Kincskeresés. Érdekes volt. Mindegy is. Szóval félek a sötétben és ott egy barlangba kerültünk, csak hogy olyan jó legyen nekem… - hatásszünet - Egyenes kellett volna csak menni, de mégis lemaradtam. Féltem, remegtem, – a szemeim előtt volt a jelenet - Egy idő után úgy kuporogtam a fal tövében, mint ahogy most te itt mellettem, szinte pont ugyanúgy – néztem végig rajta - azonban Lewis és Hisame visszafordult és talpra állítottak. Hehe. Fogalmazhattam volna költőiebben, de nem vagyok író és mesélőnek is rossz vagyok. Bocsánat ezért. – az is csodának tűnt hirtelen, hogy így ennyit szóltam – Ennek a mesémnek talán úgy lenne értelme, ha felállnék most és téged is talpra állítanálak, de asszem lusta vagyok most ehhez, meg hát az imént ültettelek le. Hehe. – füllentettem. Igazából Hinarinak egyedül kellett felállnia, nem most, majd. Nem annak a személynek éreztem hirtelen magam, ki felsegíti őt, hanem annak, ki nem engedi, hogy visszaessen. Bölcs gondolataim voltak, bölcsetlenségemtől függetlenül.  

Némán figyeltem én úgy őt, ahogy ő engem. Nem csalogattam elő több szót belőle, nem tudtam. Egyszerűen mintha most szavakkal nem lehetett volna mit kezdeni.
- Éreztem, hogy nem csak egyszerű barátja voltál. – vagy lehet épp az volt a baj, hogy csak az volt és nem több. Fölösleges volt elmélkednem is ezen, hisz már elment, nem volt itt a fiú.
Csend telepedett le közénk. Nem az a kínos, zavaró csend, hanem a problémák nélküli, mit bár nyugtatónak nem mondtam volna, még sem akartam megtörni.
- Peter! – Lea hangja hallatszódott lentről – Peter! Pár perc és kezdődik!
- Rendben! Köszönöm! - hangos voltam váratlan, de messze volt a lány és hallania kellett a hálámat. Egyszerű mozdulattal löktem magam talpra, majd léptem előre akaratlanul is párat. Lejtőn álltam, meg kellett támasztanom magam – Kicsit korábban kezdődik, mint ahogy vártam, de itt vagy, szerencsére nem késted le. Gyere, – fordultam felé, majd nyújtattam neki a kezem és tartottam is azt addig, míg nem kapaszkodott bele – kérlek. – és tettem hozzá illedelmesen.
Nem akartam fogni Hiii kezét, csupán csak a támasza akartam lenni, hogy ne csússzon meg. Voltam már itt fent párszor, talán jobban ismertem a járást itt, mint ő, tudtam, hogy mikor, hova kellett lépni… nagyjából. Mondjuk úgy inkább, hogy tapasztaltam már eleget, tudtam, hova volt veszélyes lépni.
- Ne félj. – igazából nem is tudtam, hogy érez e ilyet, azonban mégis a tető széléig akartam vezetni őt. - Egy rossz mozdulat és nagyot esünk, de ezt meg kell mutatnom neked. A szélére fogunk állni, ne ijedj meg. – izgatott voltam, talán túlságosan is. Lea azt mondta, ezt olyan lánynak mutassam meg, kit szeretek, azt mondta, hogy ezzel bárkit leveszek a lábáról. Bár Hinarival nem terveztem ezt, a jövőbeli udvarlójának rendesen készültem megnehezíteni a dolgát.

Egymás mellett álltunk, azonban ő a távolt leste, nézett, de nem látott, csupán csak elmerengett. Bűn volt kizökkenteni a gondolataiból, de mégis is szóltam.
- Ebben a világban sok minden másképp működik, mint kint. Vagy ha nem is másképp, de jóval több dolog lett létrehozva benne… vagy mások inkább. – javítottam magam - Ehhez a pluszhoz tartozik például a Mélyentaposó. Egy egyszerű, térdig érő virág, gyönyörű tengerkék szirmokkal. - nem tudom, hogy kíváncsi volt e, de meséltem - A szépségét leszámítva csupán csak egy egyszerű különlegessége van: A hernyók szeretnek a levelein bebábozódni. – nevettem fel szolidan – Nem magamtól tudom ezt, Lea, a kertészünk mesélte nem rég. És most jön a lényeg. – néztem rá - Ami miatt mi kiálltunk ide, az a növény másik jellemzője. Akkor virágzik el, miként felélednek, ki kelnek alóla a pillangók és a virág szirmai magasba emelkednek az állatokkal együtt. Hehe. Szerencsére szélcsend van. - fordultam el és néztem a föld irányába. Mosoly lett úrrá az arcomon, hisz elkezdődött – Na de úgy érzem sokat beszéltem, lásd inkább.
A képességem egyszerű volt. Könnyebbé tudtam tenni a saját, illetve mások testét és ez történt most is. Hinari súlytalanná vált, miközben emeltem őt a kezemmel és taszítottam gyengéden előrébb, el a tetőtől.  Lebegett, majd érkeztek meg ők, reméltem még az előtt, hogy kétségbeesett volna a lány. A virágok szirmai ebben a magasságban kezdtek a pixeleikre hullani és a milliónyi pillangó a táncaikkal kísérte a távozásuk. A képzeletemben már ezerszer játszódott le előttem ez a jelenet, de egyik sem volt ilyen gyönyörű, mint ez. A naplemente, az állatok, azok színei, a csillogások és köztük Hinari személye.

Mosolyogtam. Jó volt látni, hogy élvezte ezt és egy újabb dologra jöttem rá váratlan. Mosolyt csaltam az arcára. Nincs ebben a világban semmilyen kimagasló erőm, képességem, mégis most örömet okoztam neki. Persze volt előkészület, de mégis, én voltam, nem más. Úgy gondoltam talán a későbbiekben is így kell majd gondolkodnom, de igaz is, az később volt, most a jelenben voltunk. Láttam miként köszöni meg, bólintottam, ugyanakkor nem tudtam, hogy miből gondolta, hogy ennyi elég lesz a számomra. Visszahúztam Hinarit lassan és múlt el a képességem.
- Na, milyen volt? – kérdeztem szinte nevetve, függetlenül attól, hogy tudtam a választ – Szerintem nagyon szép volt. Persze sok mindenről le kellett mondanom ezért. – és vált hirtelen komollyá a tekintettem, vagyis legalábbis ez volt a terv, egy kis színészkedés – Biztos ámulatba ejtett volna ez sok másik lányt is. Sok másik lányt, kinek nincs barátja. Mh. Nem is tudom, nem is tudom. – csóváltam a fejem – Ugyanakkor egy ölelés sok bánatomat elfelejtethetné, de vajon van e itt valaki, ki segítene? – és a színészkedés mindössze csak eddig tartott. A mosoly az arcomon újra a füleimig ért, csípőre tettem a kezeim és húztam ki magam. Úgy álltam Hinari előtt, mint a cövek, nem mozdultam – Na? – és tártam a karom.
Nem szoktam ilyen lenni. Magabiztos? Én? Soha, de most mégis és még jól is esett. Persze szokatlan volt így utólag, de nem éreztem magam zavarba emiatt, nem akartam senkinek sem megfelelni most ezt illetően, nem is tudtam, hogy Hinari várt e tőlem valamit. Véleménye biztos volt rólam, de nem tudtam, hogy helyezett e már el valamilyen szintre a listáján.

Arcára mintha félelem ült volna ki, megijedt a szavaimtól. Nem így terveztem, majdnem leesett, de végül ölelt, azonban arcomra keserű mosoly ült ki, miként azt nem látta. Nem akartam tőle semmit sem, mondtam, de mégis igencsak kedvlohasztó volt, hogy ennyire visszataszító volnék a számára.
Valószínű gondolkodás nélkül ugrottam volna utána, miként lelépett volna a tetőről, de ezt most azt hiszem, hogy nem akartam hangoztatni.
- Ugyan, ne aggódj, úgy sem ártanék neked, – szokták mondani, hogy lehet valaki hangján hallani, ha mosolyog közben, ám én nem tettem így. A fejem a feje mellett volt az ölelés közben, nem láthatta. Eltoltam magamtól – sőt még vigyázok is rád, persze csak ha majd kérsz segítséget. – néztem a szemeibe. Az övéi gyönyörűek voltak, szépek, mit látva akaratlanul is jobb kedvre derültem.
Hirtelen gondolat és váratlan zavar e gondolat miatt. Nem terveztem mára többet, nem volt folytatás a fejemben.
Halk zongora hang szólt.
- Ez Lea. – fülleltem – Elképesztő ez a lány. – fordultam meg, és indultam oda, hol korábban ültünk – És mond csak Hi... vagyis inkább, csak mesélj valamit.
Nem tudtam, hogy mihez volt kedve, hogy miről szólt volna szívesen. Hallgatás, talán, de beszélgetni akartam vele. Peterként, vezérség nélkül, őszinte barátként. Ja, komoly gondolatok, de mégis… volt benne valami. Peter voltam, a Young Justice vezére, egy kezem elég volt hozzá, hogy számoljam hány ember barátja. Korábban nevettem rajta, hogy egy lánynak mutattam volna meg ezt, de nem, nem akartam most senki másra pocsékolni a lehetőséget. Chan, Shukaku, talán Anat és ő, más nem volt még igazán.
Leültem, vártam, hogy üljön le ő is és figyeltem rá.

- Hogy fura helyzetekbe? – néztem rá értetlenül – Csak azokba taszít az a sárkányfattyú. – és nevettem jólesően.
Mesélni én? Sosem voltam jó mesélő, ám mégis szóltam most, regéltem szinte. Bár említettem neki, hogy a céhünk elégé üres, a számunk gyér, de mégis a jót igyekeztem most látni ebben. Nem akartam traktálni most őt még a mi gondjainkkal is, nem érdemelte meg. Történetet igazán nem tudtam mesélni, a Morpheussal való találkozás óta nem történt velem sok minden, ám, hogy miként küzdöttünk meg nem régiben egy hatalmas kígyóval, azt részletesen leírtam neki. Kalimpáltam, imitáltam a csúszómászó csörgését. Reméltem ő is látta azt az izgalmat, mit én ott akkor éltem át. Miként említette Nestort, én említettem Timudust is.
- Ja, jó lenne találkozniuk. – képzeltem el a pillanatot - Hisame kevés fajtásával találkozik sajnos.
Mesélt Hi is, a hangja megnyugtató volt, nem álmosító, inkább vonzotta most a figyelmet.
- Elmélkedem időnként rajta, hogy mi lett volna, ha nem alapítom meg ezt a céhet, vagy, ha most egyesülne a két céh. Kusza gondolatok és tudom, hogy nem lehetséges. Igazából csak egy kibúvó lenne a számomra a felelősség alól, - kuncogtam – de mégis jó ezen elmélkedni. – hogy ott vagyok velük.
A felszereléseim közül, egy vastagabb plédet vettem elő és terítettem azt magunkra. Ujjaim a tarkómon fonódtak össze és úgy néztem nyugodtan a csillagokat. Gyönyörű volt, hosszú idő után talán most éreztem először úgy, hogy nem egy börtönben voltunk, most volt először, hogy miként behunytam a szemeimet, nem nyomasztott semmi, nem volt kemény a föld, sőt mintha puha és kényelmes is lett volna a fű.
- Szebb álmokat Hinari.

Volt lány, ki észre se vette, hogy tetszett nekem, volt lány, kihez én nem mertem közeledni. E téren számtalan dolog történt már velem. Volt, hogy tetszettem valakinek, de csak mint barát és volt olyan, kivel a vallomás után barátok sem maradtunk tovább. A történeteimből talán regényeket lehetett volna írni. Igazából nem mertem megfogalmazni sosem, csupán csak a címe volt meg a fejemben. Egy csendes fiú halk története. Ez lettem volna én. Romantikus történetnek szánt sztorik sokasága. Talán pár ismerősöm elolvasta volna őket, de több nem hiszem. Bár ez a gondolat hangulattól volt függő, hisz volt hogy gondoltam rá, hogy a leghíresebb írók egyike is lehettem volna. Legalábbis a történeteim, az írással lehet mást bíztam volna meg, mert hát pocsék író voltam, nem tudtam költeni.
A Yuina mögötti területen volt a kert hátsó része. Rá lehetett látni innen és hogy tudtam, hogy hol kell keresni, úgy meg is láttam a Tainak és Lottinak állított köveket. Eszembe jutott, hogy Hi iránt is vonzódtam még valamikor, hisz hát gyönyörű lány volt ő is, ezt nem lehetett tagadni. Ott volt még az időnként látott Sajuri is, kivel a viszonyom bár kérdéses volt, de valahogy még sem feledtem el őt. E történetekből, emlékekből most ebben a pillanatban csak egy dologra tudtam következtetni, még pedig, hogy minden olyan bonyolult volt. Olyan nehezen történtek ezek a kalandok, olyan sok erőfeszítés volt néhány dologban, hogy elfáradtam és talán azt nem láttam meg, mit a leginkább kellett volna.
Itt voltam most egy ház tetején az egyik legszebb lánnyal, kivel eddig találkoztam, s nem akart elmenni innen, vagy épp leugrani, elmenekülni tőlem. Azt akarta, hogy mellé üljek és ezt viszont kevesen akarták eddig. Yuina aranyos és kedves volt, őszinte, de buta és ostoba nem. Ha nem akarta volna, úgy nem mondta volna, nem lett volna mellettem egész este. Talán az éjszaka, a Hold fénye, vagy hogy mindketten egy olyan eseményen voltunk nem rég, mely a kapcsolatokról szólt. Lehet valakik csak ismerkedni akartak, barátkozni, de nem ez volt a mozgató rúgója az eseménynek, én nem ezért voltam ott, s bíztam benne most, hogy Yuina sem. Azt kérte, hogy üljek mellé, de én nem tettem így. A tető kicsit lejtett felém, így elé állva csak egy kicsit kellett hajolnom, hogy az ajkaimat az ajkaira helyezve csókoljam meg őt. Miért? Mert olyan egyszerű volt most.

Kicsit meglepett a reagálása, de talán nem is vártam nagyon mást. Zavaró lett volna, ha valamiféle undor jelent meg volna az arcán, de erről jelen helyzetben szó sem volt és ennek nagyon örültem. Az arcán pír, s remegő, dadogó hangokat hallatott. Zavarba hoztam, min mosolyogtam szolidan.
- Hé, hé. Nyugi. - fogtam a kezeit és húztam el azokat gyengéden az arca elől. Takarta magát, de egy ilyen szép arcnak nem szabadott elbújva lennie – Igen, ez azt jelenti. - mosolyogtam rá, figyeltem az arcát, s vártam egy pár pillanatot - Az érzéseim lehet még kiforratlanok, de úgy hiszem, hogy azt jelenti.
Talán valóban elhamarkodott volt mindez, de nem éreztem úgy, hogy rosszat tettem volna, vagy mit tettem, azt megbántam volna. Erről szó sem volt, sőt, szívem szerint újra megtettem volna legszívesebben.
- Én sem tudom, hogy hogyan kéne reagálnod. - vallottam be őszintén - De ha nem futsz most el tőlem, esetleg itt maradsz mellettem ezek után, az nekem elég válasznak.
És ennyit szóltam. Nem szaladt el velem a ló, s sosem voltam egy szószátyár típus sem. Elengedtem a kezét és leültem mellé. Mást nem igazán tudtam tenni, vagy csak nem tehettem ezek után. Yuina következett és fölöslegesnek éreztem a továbbiakon való gondolkozást, míg ő nem válaszolt.
Volt egy játék, vagy inkább csak egy játék szerűség. Arról szólt, hogyha egy ember nem tudott dönteni két lehetőség között, akkor fej, vagy írást játszottak. S meglátva az eredményt rögtön lehetett látni, hogy örült e annak az illető, vagy sem. Bár ez talán sok döntést megkönnyített volna, de most nekem nem volt rá szükség. Tudtam, hogy mit, illetve kit akartam jelen pillanatban.