Re: A Tető

by **Peter Worker** Vas. Jún. 15 2014, 22:43

- Annak épp ideje volna, Yuina. - fordultam felé és mosolyogtam. Én gond nélkül tegeztem őt, de úgy tűnt, hogy ő ezt illetően is visszafogottabb volt. Persze, hogy elmagyarázta, hogy miért, úgy meg is értettem és nem róttam fel neki, sőt az ilyen ártatlanságával mintha még közelebb is húzott volna magához. Különleges volt. Ahogy összekulcsolta a kezeinket, annak különösképp örültem. Rendkívüli melegséggel töltötte el a testem, hogy az érzelmek kölcsönösek voltak, mit egymás iránt éreztünk.
Nem, nem tudtam volna megmondani, hogy mikor is kezdődött ez. Egyszer csak lett, s nem éreztem ebben a problémát. Lenéztem a kezeinkre, figyeltem, hogy az ujjaink miként is gabalyodtak össze, majd emeltem a másikat lassan az arcához. Csupán csak nem akartam, hogy elforduljon. Csókoltam meg a homlokát. Gyengéden, s lassan.
- Köszönöm szépen.

- Mesélj valamit, kérlek. Bármit. - döntöttem a fejem a vállára és hunytam le a szemeimet. Bárminek örültem volna. Egy kitalált történetnek, vagy egy eddig el nem mesélt kalandjára az életéből. Csak hallani akartam a hangját, s nem akartam, hogy ez az este bármikor is véget érjen. Túl szép volt most minden, s olyan egyszerű. Kár hogy ebben a játékban nem volt egy reset gomb, kár hogy nem lehetett újraélni mindezt, mi ezen a tetőn történt az elmúlt percekben. Újra és újra megcsókolni, az lett volna a legjobb.
- Milyen volt lány iskolába járni? A fiúktól elzárva? Sosem vágyakoztál irántuk?
Tettem fel pár kérdést, mert félő volt, hogy magától nem tudott volna mit mondani. Legalábbis én biztos nem tudtam volna, ha engem kértek volna meg erre. Bármiről mesélni. Amilyen könnyű volt ezt kérni, olyan nehéz volt rá válaszolni.

by **Yurihime** Hétf. Jún. 16 2014, 16:13

Az ijedtség szülte félelem, mely szívem mardosta, mostanra enyhült. Ahogy lassacskán eljutott a tudatomig, mi történik velem, és fokozatosan elfogadtam a forgatókönyvet, melyet a Sors írt számomra, úgy hatottak egyre természetesebbnek Peter-sama szavai és gesztusai felém. Ugyanakkor az újdonság minden eddiginél ködösebb, ismeretlen vidékre vezetett. Sötétség vett körbe, és én nem tudtam, merre indulhatnék el, hogyan valósíthatnám meg a szívembe költöző érzést, mely azt súgta, boldoggá kell tennem a férfiút, aki mellettem ült, és akkor én is boldog lehetek. Tétova voltam és bátortalan, ám a sötétségből egyszer csak kinyúlt egy ismerős kéz, mely hívogatóan nyúlt felém, azt ígérve, hogy utat mutat az ismeretlenben. Félénken, de megragadtam ezt a kezet, különös, ismeretlen forrásból eredő bizalom bátorított erre a tettre, és ha botladozva is, de utána indultam, és hagytam, hogy vezessen.
A homályban felcsillant a remény, hogy magányom, mely hosszú évek óta kínzott, elmúlhat, és ez a gondolat egyszerre tett izgatottá és mérgezte is meg elmémet. Milyen lehet az, mikor valaki együtt sír, s együtt nevet veled, aki segít, ha bajban vagy, és akinek önzetlenül siethetsz a segítségére, ha őt bántja valami? Csodálatos érzés lehetett, és az esély megtermett, hogy én is megtapasztalhatom majd Peter-sama oldalán. Boldogsággal töltött el, hogy pont őmellette történhet meg, és ahogy homlokon csókolt finoman, ahogy szólt hozzám, úgy jöttem rá, hogy voltaképpen milyen érzések is rejtőztek bennem vele kapcsolatban eddig, és mit is jelent ő a számomra. Fájdalmas felfedezés volt, hiszen hasonló érzések kerülgettek Lewis-sama körül is, és emléke csak így kezdett el különösen fájni. Több volt ő nekem puszta példaképnél, sőt, elsősorban nem példakép volt, mint hittem. Ahogy Peter-sama sem az volt.
- Mindig is arról ábrándoztam, hogy majd egyszer megjelenik egy herceg a fehér lován, ahogy a romantikus regényekben megesik - kezdtem mesélni, és én is ráhajtottam a fejemet Peter-sama vállamat támasztó kobakjára - Sokat, rengeteget olvastam, sokáig a könyvek jelentették a kapcsolatot a világgal, ami a kúria falain túl volt. Aztán a középiskolában kerültem először ismeretlen környezetbe, hangos volt és ijesztő. Nehezen illeszkedtem be, pedig mindenkinek az osztályban hasonló volt a szociális státusza, hasonlóak voltak a problémáink, és végül ez segített. Úgy hiszem, normális iskolai életet éltünk, csak nem kaptunk és nem írtunk szerelmes leveleket fiúknak ^.^ Nekem nem tűnt fel a fiúk hiánya, természetes volt, hogy nincsenek - néhány pillanatra elhallgattam, brekegés hallatszott ismét. A természet hangjai, az amögött megbúvó csend, és Peter-sama békés szuszogása valahogy olyan harmonikus egyveleget alkottak most, amit nem lehetett nem kiélvezni. Elmosolyodtam.
- Végül megtörtént a baleset, és itt ragadtam, sok-sok fiatalúr között. Először csak ámultam és bámultam, mind nagyon kedvesek és udvariasak voltak, de volt a tekintetükben valami, ami szörnyen zavarba hozott, és némi félelmet is keltett bennem irántuk. Mint... Ren-sama. Zavart, hogy sose nézett a szemembe, mindig csak lejjebb Rájöttem, hogy hiába várom azt, amit a romantikus történetekben olvastam, és bár eleinte mindenkinek olyan egyforma volt a viselkedése számomra, lassan mégis megjelentek az árnyalatnyi különbségek. És azt hiszem ekkor kezdtem úgy érezni, hogy valami hiányzik az életemből - felemeltem a fejem és rápillantottam a férfiúra. Most úgy véltem, ő az a valami... vagyis inkább valaki, aki ezt a hiányt, ezt az ürességet betöltheti. Azaz, nem most véltem úgy, már egy ideje így éreztem. Ha belegondolok, mennyiszer kerestem a társaságát, hacsak néhány pillanatra is, világossá vált.
- Ha nem túl indiszkrét a kérdésem, mit... hagytál hátra? Mi vár, ha majd egyszer hazatérhetünk? Mit csinál az a Peter-sama, aki nem egy játék foglya? ^.^ - bátorkodtam én is kérdezni, hiszen érdekelt, hogy honnan is érkezett, vagy hová tart. Ő olyan volt, mintha nem is illene ebbe a világba, úgy ahogy én is egy idegen voltam itt, aki keresi az utat a boldoguláshoz.

by **Chancery** Pént. Május 01 2015, 14:53

***Innentől az új épületben***

by **Simeon** Pént. Júl. 21 2017, 11:58

Ismerkedés a tetőn

Simeon és kis petje több helyen is jártak már, de eddig egyik céh sem tetszett nekik túlzottan. A legtöbbnek valami túlzsúfolt utcában volt a céhépülete. Szűk, és ami a fő, sötét. A fiút nem érdekelte a kereskedés és az indikátorszíneknek sem tulajdonított különösebb jelentőséget, így volt, ahonnan az első kérdés után elküldték. Valahogy így:

- Nem okoz gondot, hogy más céheket kirabolj?
- Egyáltalán nem. A legtöbb céh félhomályos raktárakban tartja a tárgyait, így felvinném azokat a napra, és megmutatnám a céh tagjainak, hogy sokkal jobb helyük van odafent, a fényben!

Mindehhez persze képzeljük hozzá a fiú kedves és őszinte mosolyát, és a lelkesedést, amivel mindezt ecsetelte. A vele szemben ülő, sárga indikátoros tag pedig csak nézett, majd egy legyintés után otthagyta a gyereket, és eltűnt a fogadó hátsó részében. Simeon elnevette magát, vállat vont, megsimogatta a térdén ülő polipot, majd felállt és távozott.
Máskor viszont ő volt az, aki az első kérdés után elköszönt:

- Nem vagyunk túl gazdagok... ugye jó lesz egy ablaktalan, alagsori szoba is?

Nem mintha az idomárnak számítana a pénz, de hogy az ő lakrészében ne legyen természetes fény? Ki nem állhatta a gondolatot; akkor inkább alszik a virágmezőn, egy szál pokrócban és alsógatyában. A Unity azonban más volt - Simeon legalábbis szerette volna ezt hinni. Eltátott szájjal nézte az épületet, annak magas tornyait, kertjét és a tetőt, ahová egészen biztosan ki lehet majd menni! Izgatottan kopogtatott az ajtón, kezében az egyik szórólapot szorongatva, amelyen a céh tagfelvételt hirdetett. Nem a leírás számított, mindinkább a céhlogó! Annyira szép, annyira fényes, annyira csillogó volt! Simeon teljesen odavolt érte. Türelmesen várta, hogy valaki kinyissa a kaput, közben pedig vidáman beszélgetett Tengerszemmel.
- Vajon milyen lehet ott fenn lenni?
- Phhhffl. Hhhhbllf.
- Te is szeretnéd onnan látni a várost, ugye? Talán a tóig is el lehet majd látni! Szerinted vannak ott napozóágyak?
- Bbbpphty. Tthph.
- Remélem, hogy jó hely lesz és minket is kedvesen fogadnak majd... talán találunk neked is barátokat. Az jó lenne, ugye Tengerszem?
A páros az ajtó előtti cseresznyefák árnyékában várakozott, onnan nézték a fák levelei között átszűrődő napot. Tudták, hogy nem kevés idő, mire valaki előkerül az épületből, így néha megismételték a kopogást, de aztán mindig visszatértek a fákhoz. A nap fényjátékot vetített a fiú arcára, ahogyan átsütött a mozgó lombokon, Simeon pedig imádta ezeket a sugarakat. Órákig is ellettek volna itt, ha muszáj, de azért már mindketten várták, hogy beengedjék őket. Biztos odabent is minden szép és fényes lesz!

by **Chancery** Kedd Júl. 25 2017, 21:39

~Megérkeztek.~
-Hmm? Kik? Várunk valakiket?
Kérdőn és rémülten néztem fel az állványon üldögélő főnixmadárra. Jobban belegondolva, már jóideje csak Fióka állapotában mutatkozott, ám a hangja ettől függetlenül ugyanolyan volt, mint azelőtt; bölcs, szűkszavú és kedves, már-már szívet melengető, akárhányszor megszólalt. Most is kerek, fekete szemeivel egyenesen rám nézett, kis csőrében mintha örök mosoly bujkált volna. Nem válaszolt, de éreztem, hogy azt akarja, most azonnal pattanjak fel és induljak el, de nem tudtam, hova.
Ekkor érkezett az első kopogás - illetőleg a jelzés, hogy valaki kopogtat a kapun. A céhházban mostanság ismét beálló csendben ez a hirtelen esemény szinte ünneplésre méltónak számított a lelkemnek, így már pattantam is, és bár számat elhagyta egy hangos "Jövök" kiáltás, tudtam, hogy azt úgyse hallják meg lent.
Álomkelő egy fáradtnak tűnő ásítással fűszerezte friss ébredéséből elvégzett nyújtógyakorlatait, majd gyorsan kislisszolt az ajtón, amint kinyitottam. Hallottam még, hogy Dust is szárnyra kap, ahogy kattant a zár; gondolom, ő a nyitott ablakon röppent ki.
Gyors léptekkel szaladtam lefelé a lépcsőn, kockáztatva, hogy elcsúszok a kövön és elesek, ámbár ezt az utat már olyan sokszor megjártam, hogy a félelemérzet mára teljesen eltűnt ezzel kapcsolatban. Az utolsó lépcsőfokot át is ugrottam, és libbentem könnyedén a kapu felé vezető kis előfolyosóra, pont megelőzve Koakumát. A lány mosolyogva meghajolt, majd visszatért a könyvtár felé vezető útra, míg én egy lendülettel kinyitottam az ajtót, beengedve ezzel a kinti fényárt.
Rögvest megpillantottam a vendégeinket, főleg, hogy Dust épp akkor ereszkedett le egy közeli faágra. Vörös-arany tollain megcsillant a nap, és ahogy elhelyezkedett megrázta magát, még inkább megmutatva Fiókás pompáját. Tőle nem messze, a fa mellett egy fiú állt, kezei között egy különös lénnyel, nem kellett sokáig töprengenem hogy polipról van szó egész pontosan. Ujjai közül gyűrött papírlap kandikált ki, melyen láttam én is megcsillanni a céhünk logóját.
-Oh, hello! -mosolyodtam el szélesen. Az öröm szinte sugározhatott rólam, úgy megtelítette a szívemet. Álomkelő is kilépett a kitárt ajtón, leült a lábaim elé és egy hatalmas ásítással üdvözölte a vendéget.
-Miben segíthetek? Én Chancery vagyok, állok szolgálatodra. -döntöttem félre a fejem kíváncsian, és elhajoltam Dust elől, aki kitárta szárnyait és beröppent az ajtón, hamar elveszve a folyosók egyikén.

by **Simeon** Hétf. Júl. 31 2017, 10:46

A fiú tátva maradt szájjal bámulta a céhház felől megjelenő majd föléjük telepedő lényt. Főnixmadár? Simeon nem látott még ilyesmit élőben soha, és teljesen megdöbbentette, hogy egy egyszerűnek hitt madár hogy lehet ennyire nemes, ennyire szép, ennyire gyönyörű és szemkápráztató és... mégha elég picike volt is. A srác tehát onnantól, hogy a napfény elérte a madárkát és a napcsíkok szinte sugároztak belőle, semmi mással nem volt képes foglalkozni. Nem is akart. Csillogó szemmel nézte, csak nézte az állatot, és fel se tűnt neki, hogy időközben kinyitották a kaput. Tengerszem ezzel ellentétben nem volt annyira oda a fényességért, mint különös érdekeltségű gazdája, így annak kezéből felmászott először a fiú vállára, majd onnan a feje tetejére, és csápjaival próbálta felhívni Simeon figyelmét a vendéglátó, cicafüles lány jelenlétére. Meg kell hagyni, eléggé sikertelenül.
- Phhhh - fújt egyet az apró polip, majd egészen egyszerűen belemászott idomárjának arcába: ennek csak működnie kell! Simeon elvesztette az egyensúlyát, és vakon nyúlt utána a legközelebbi faágnak, hogy ne essenek el. Felnevetett és gyengéden lehámozta Tengerszemet magáról, hogy kézzel emelje aztán maga elé:
- Csodálatos, ugye? Láttad, mennyi napcsík melengette?
Felpillantott a faágra, de a főnix addigra felreppent onnan.
- Pfffbh. Bhhh - dohogott a polip.
- De ha egyszer annnnyira szép volt! - áhítozott a srác a maga nem túl bő szókincsével és észre sem vette, hogy Tengerszem a szemeit forgatja - Ne haragudj rám - mosolygott tovább, és mint akinek most jut eszébe, odafordult a rájuk várakozó pároshoz, mélyen meghajolva előttük:
- Elnézést kérek.
Kihajtogatta a gyűrött papírlapot.
- Simeon vagyok, ő pedig itt Tengerszem.
- Phh. Ppphh.
- Ugye a te peted volt az a gyönyörű főnix? A Unityhoz tartozik, ugye?
Tengerszem lemondóan dobta le fejét a fiú karjára, csápjaival eltakarva magát, inkább nem is hallgatva a továbbiakat. Először a céhlogó, majd a céhház, most pedig a főnix. Tengerszem remélte, hogy Simeon ezirányú lelkesedése nem fogja negatívan érinteni a céhtagsági esélyüket, hiszen, be kellett hogy vallja, neki is tetszett ez a hely. Annyi helyen keresgéltek már! Így inkább nem is hallgatta.
Simeon eközben szemrebbenés nélkül folytatta.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket - mosolygott. Igaz, hogy a lányra és annak főnix petjére gondolt (egy ilyen szemkápráztatóan csillogó lény mellett esélytelen volt, hogy valódi petként kezelje a nagyra nőtt macskát), de mivel ezt egyetlen szóval nem mondta ki, talán még volt esély rá, hogy új ismerősei pozitívan értsék félre a mondatot. Simeonban ugyanis nem merült fel, hogy mások esetleg ne a főnixre gondoljanak, és a lehető legtermészetesebb módon nézett a lány válla mögé a folyosóra, ahol eltűnt a madár. Ha beengedik őket, talán láthatja őt újra! Milyen nagyszerű is lenne az! - Köszi, hogy időt szakítotok ránk - megint a főnix és a lány volt a többesszám tárgya - Tengerszem és én szeretnénk csatlakozni a céhhez, ha... ha lehet.
Hogy eleddig csupán fel akarták mérni a helyzetet s csak utána dönteni? Az a főnix megjelenése után ez már egyáltalán nem számított. Mégha valami szűk helyen lesznek is, ott a tető és a napcsíkokban fürdő pici madár, Tengerszemnek majdani tökéletes játszótársa! Simeonnak pedig ennyi bőven elég volt.

by **Chancery** Hétf. Aug. 14 2017, 13:28

Dust alaposan elvarázsolhatta a srácot, aki elsőre észre se vett minket, úgy hogy az ajtófélfának dőlve vártam türelmesen. Mókás volt figyelni a polip harcát a társával, bár az is igaz, eddig nem láttam senkit, aki rajtam kívül ilyen szerelemmel nézett volna a különleges madárra. Dust nem használta ki viszont az alkalmat, hogy gyönyörködjenek benne, hanem berepült, ezzel végül elérve, hogy vendégeink második tagja is észrevegyen és köszönhessünk egymásnak.
-Semmi gond. -legyintettem és még én is hátranéztem, elkapva a madár lengő faroktollait az egyik sarok mögött eltűnni. -Meg tudom érteni.
Majd visszafordulok feléjük, ellökve magam az ajtófélfától.
-Hát, is. -vonok vállat a kérdés hallatán. -Ez a főnix elég különleges. A rendszer szerint valóban az enyém, de a valóságban olyan, mintha inkább a céh érdekeit nézné. Kedves-aranyos egyébként. Mint Fawkes a Harry Potterből. -kuncogok, miközben leguggolok és megsimítom az egyre inkább duzzogó képű macska hátát.
-Én is örülök nektek. -egyenesedtem fel újra és még némi japán stílusú meghajlást is tettem, nem mélyen, inkább csak éppen-hogy biccentés képében. Simein nem tűnt japánnak, bár ebben a játékban már bármi lehetséges. Nekem se rózsaszín a hajam vége a valóságban Rolling Eyes

Azt furcsállom, hogy Álomkelő egy szóra se méltatta a vendégünket, csak nézett rá okos és kissé dühös sárga szemeivel. Talán a polipot figyelte főleg, elvégre tengeri lény, Álom pedig elsősorban a tengeri kütyüket szereti, ha ételről van szó. Meglegyintette farkát, majd felkelt ültő helyzetéből, megfordult és ugyanúgy végigment a folyosón, amerre Dust is eltűnt az imént, kvázi egyedül hagyva minket. Érdeklődve néztem utána, egészen addig, amíg Simeon kérdése ki nem zökkentett a pet furcsa viselkedésének látványából, és kerekre nyílt szemmel, de boldog mosollyal az arcomon fordultam felé.
-Itt mindent lehet. -csattant össze a tenyerem, és már álltam is félre az ajtóból, hogy egy mozdulattal beinvitáljam Simeont a hűvös előcsarnokba. -Üdvözöllek titeket nálunk ebben az esetben. Nyugodtan nézzetek előbb körbe, és ha tetszik itt, akkor küldöm is a meghívót. Állok rendelkezésetekre ^^
Ha bejönnek, a kastély falain belül már tényleg kellemes hűvös fogadja őket, kizárva a kinti nyári hőséget. A szürke falak ellenére nem uralkodik itt szomorúság, pont ellenkezőleg; igyekeztem minél több növénnyel, festménnyel vagy egyéb, más dísszel feldobni a hangulatot, a cserepek többségében olyan növényeket lehet találni, amiket egy Növénylátó egyébként is felhasználhat útjai során. Mostanra az utakat is felismerhetőbbé varázsoltam; a rövidebb előcsarnok után három út közül is választhatunk, világos fatáblák mutatják, mi merre található. Balra a könyvtár és a konyha-étkező nyila mutat, jobbra a Csacsogó és a Kert, felfelé egy lépcsőn pedig a hálótermek és a külön kiemelt Tető felirata csillan meg. Ennek a lépcsőnek a tetején ül Álomkelő, talán kissé megnyugodva, mellette egy vörös toll hullott a padlóra.
-No, és mire vagytok elsősorban kíváncsiak esetleg? -kérdezem vidáman.

by **Simeon** Kedd Szept. 12 2017, 11:48

Simeon egyetlen másodpercet nem akart kihagyni a főnix látványából. Arca csakúgy ragyogott, amikor a lány még hátra is fordult, s rögtön arra a következtetésre jutott, hogy csakis ő lehet az idomárja, ha ennyire szereti nézni. Ehhez kétség sem férhetett innentől.
- Fawkes? Így is hívod? - érdeklődött a fiú azonnal és egyúttal közelebb is lépett a pároshoz. Nem figyelt fel sem arra, hogy a cicafüles lány megsimogatta a macskát, sem pedig arra, hogy vendéglátójuk továbbra sem mutatkozott be. Nem, ilyen részletek nem foglalkoztatták Simeont.
A meghajlásra ő is hasonlóképp válaszolt, s noha a beszélgetés egyelőre idekint folytatódott, oda-odapillantott a lány mögötti folyosó felé, azt remélve, hogy talán, talán most, vagy most, de előbukkan a főnixmadár újra. Tengerszem Simeonnal ellentétben a macskát figyelte. Érdeklődőn fordította fejét közelebb hozzá, de egyfajta nyugatlan elővigyazatosság lett úrrá rajta, így inkább nem szállt le a fiúról, sőt, felmászott annak fejére, s onnan nézte a fejleményeket. A macska elment.
- Phhh... - fújt az apró polip. Simeon persze ezt azonnal észrevette, és óvón vette az ölébe petjét.
- Mi a gond, Tengerszem?
- Bhhhbghk... - a kis polip befúrta magát a fiú mellkasába, Simeon pedig elnéző mosollyal kezdte el simogatni. Nem értette a választ, de nem is kellett hogy értse: elég volt az, ha mellette maradt. A cicafüles lány felé fordult, a választ meghallva pedig felragyogott a szeme. Beveszik őket, tényleg beveszik? Majdnem elkezdett ugrálni örömében.
- Hallottad, Tengerszem? - kacagott a fiú.
- Ph-ph.
A polip csak félig bújt ki az ölelésből, csápját körbetekerve a fiú kezén. Ránézett az őket figyelő lányra, majd kis hezitálás után felegyenesedett és teljesen a lány irányába fordította kicsiny testét. A lány egyértelműen örült nekik. Tengerszem elmosolyodott, már amennyire egy polip képes erre, és fújt vendéglátójuknak egy buborékot. Tetszett neki a lány, mégha nem is tudta a nevét. Vigyázni fog Simeonra és otthont ad nekik. Már amennyiben kelekótya idomárja nem szúrja el nagyon a dolgot.
- Phhhphb. Bb.
- Nagyon szépen köszönjük a lehetőséget - hajolt meg újra a srác, de a boldog vigyort nem tudta magába fojtani. Újra láthatja a madarat! Vajon hol van most?
Közben beljebb mentek.
Amíg Simeon szemével az esetlegesen elhullajtott tollakat kereste, Tengerszem mindent megnézett és nem győzött csodálkozni a szépségen, amely idebent várta. Szeretett mindent, ami élő, így örült a növényeknek. A táblát viszont egyszerre látták meg, és ha eddig nem is, de a lány most elsőkézből szembesülhetett vele, hogy van olyan, amiben egészen hasonlóak, pet és idomárja. Mindketten megbámulták az útjelzőket, mindketten ugyanazzal az áhítattal néztek rájuk. A bökkenő csupán annyi volt, hogy mindketten másik táblára.
- Megnézhetjük a tetőt? - kérdezte Simeon s nem is akarta leplezni izgatottságát, ami a tollat látva csak erősödött benne. Tengerszem nem szólt semmit. Lehunyta szemeit, és boldogan adta át magát az elégedettségnek. Ő türelmes volt. Ő tudta, hogyha itt maradnak, lesz alkalma mindent megnézni. Feltéve, ha az a macska hagyni fogja neki.

by **Chancery** Hétf. Szept. 25 2017, 13:33

-Mi? Ja, nem. Az ő neve Dust. -elsőre nem is értettem a kérdést, magam sem tudom, miért. Valahogy hajlamos vagyok elfeledkezni pillanatok alatt is a dolgokról; Jay sokszor megjegyzi, mennyire különös és gyenge a rövidtávú memóriám, na, nem mintha a hosszútávú sokkal jobb lenne. Erre legjobb példa a hiányzó bemutatkozás. Míg máskor rögtön riposztolok a saját nevemmel, ha másokét hallom, most Dust és Álom viselkedése valahogy ezt elfeledtette velem; vagy csak ennyire megszoktam volna, hogy mivel a céh vezéreként az én nevem a Unity vonatkozásában publikus, talán automatikusan feltételezte az agyam, hogy a bemutatkozás egy fölösleges procedúra. Az más kérdés, hogy szerintem nem, de van ilyen, mikor én és az agyam vagyunk külön véleményen.
-Talán Álom zavarja. -nézek vissza ismét a folyosóra, mikor Tengerszemet szemmel láthatólag elkezdi zavarni valami. Az én figyelmem sem kerülte el a macska pillantása, és gondolom csak azért nem tett semmilyen akciót vagy megjegyzést, mert már kijelentettem, hogy ha szeretnék, a köreinkbe jöhetnek, és ezáltal Tengerszem már nem lehet potenciális áldozat; egyébként sem, de ez mellékes. -Vagyis Álomkelő, a társam. Tudod, a macskák és a polipok... -nem fejeztem be a mondatot, csak kuncogtam egy sort. -De nem kell aggódni, jól nevelt, okos, nem fogja bántani.
A meghajlást én is viszonoztam, már-már teljesen ösztönből; olyan rég vagyok már ebben a japán játékban, hogy kezdem egyre jobban átvenni a japán fiatalok megrögzött szokásait. Mikor Simeonék bejönnek, becsukom az ajtót, és hagyom, had igyák magukba a látványt és ha van kérdésük, rukkoljanak elő bátran. Nem is kell sokat várnom, és bizony felfigyelek rá, hogy a fiú mintha nagyon keresne valamit, és elég csak összekapcsolnom a felfelé vezető lépcsőn fekvő tollat és a kérdését a tetővel kapcsolatban, hogy úgy érezzem, egyfajta villanykörte gyúl ki a fejemben. Hiába... Dust tényleg olyan, aki elvarázsolja az embereket, de hogy valaki ennyire oda legyen érte csak egy pillantás után, még sosem találkoztam, kivéve talán saját magammal.
Hisz sosem fogom elfelejteni, mikor kikelt a kandalló tüzében.
-Persze, mehetünk. -bólintottam, és elindultam, a falhoz lapulva, hogy Simeonnak legyen elég helye követni. -Tulajdonképpen az talán a kedvenc helyem, mióta Dust velünk van. Gyönyörű a kilátás. És igen, biztos, hogy most ő is ott van. -kacsintok.

És valóban. Mivel nem vagyunk sokan, egyenlőre csak két emelettel rendelkezik a kastély - bár az is elég hosszú ahhoz, hogy minden elférjen benne -, és csak egy kis csigalépcső vezet még fölfelé, a Tetőn viszont semmilyen változást nem eszközöltem. Inkább olyan, mint egy nagyobbacska terasz, magasan az erdő fái fölött, az asztal és a székek összecsukva támaszkodnak a falnak, a dísztelen, egyszerű padon viszont ott üldögél a kis főnixmadár, mintha csak a kilátásban gyönyörködne ő is. Álomkelő gyorsan felugrik a terasz párkányára és kecsesen leül, maga köré tekerve lompos farkát, én pedig félreállok és várom, mi lesz Simeon reakciója. Bár már sejtem :3

by **Simeon** Szer. Okt. 04 2017, 13:45

- Dust... - ismételte a fiú tétován. Az angolja sose volt a legjobb, de valami szürkére asszociált belőle, ami, nos, semmiképpen se illett egy olyan lenyűgöző teremtményhez, mint a fény madara. Hogy a tűzzel is kapcsolatba hozhatta volna, az fel se merült a fiúban. Engedékenyen bólintott hát: neki elég volt az is, hogy együtt lehetett vele. Megsimogatta Tengerszemet, óvva őt a macskától, ameddig szükségesnek ítélte: Chancery szava valamelyest megnyugtatta a párost, de a polipocska ennyi után sem volt teljesen biztos benne, hogy le akar merészkedni a földre. Maradt hát a biztonságos magasban.
- Persze, izé... a társad? - állt meg Simeon és látszott rajta, hogy összezavarodott - Nem a főnix a társad? Vagy az idomároknak kettő is lehet? - kérdezte a fiú, szándékosan nem nevezve nevén a madarat. Tengerszemet azonban látnia kellett volna. Ha látta volna, bizonyára nem ért volna a második mondatának végére, a polip ugyanis azonnal felkapta a fejét, és méltatlankodva szorította csápjait összébb a fiún.
- Ph-phhh-phphph-bhhh. Ph!
- Ne szorí... ohh. Nem úgy gondoltam, butus - mosolygott a fiú s ölelte meg állatkáját, akinek szorítására ha nem is rögtön, de már a fiú is észrevette, hogy mi a szitu. Eközben elérkeztek a táblákig, vagyis inkább a tollig, amit alighogy Simeon észrevett, már rohant is oda, hogy felvehesse a földről. Önmagában nem fénylett, ami apróbb csalódás volt a csodákat váró srác számára, de odakint, a nap alatt bizonyosan fog! Tengerszem is érdeklődőn szemlélte a kincset, azonban gyakran tekintgetett körbe, a macskát keresve, hogy merről jöhet s merről nem.

- Köszönjük szépen - felelt a fiú és már indult is fölfele, az utolsó pár lépcsőfokot szinte futva téve meg. Odafönt minden olyan csodálatos volt! Alig bírt betelni a látvánnyal. Elfutott a terasz párkányáig és lenézett, majd pár másodperc áhítattal teli bambulás után figyelme Dustra terelődött. Óvatosan közelebb lépett hozzá. Majd mégegy lépéssel közelebb. Tengerszem laposan méregette a macskát Simeon válláról.
- Le... lehet? - kérdezte a fiú egyszerre a főnixet és a lányt, és kezét kinyújtotta a madár felé. Minden vágya volt hozzáérni, végigsimítani a tollakon, s bár Tengerszemben felmerült, hogy féltékeny legyen, pontosan tudta, hogy a fénycsíkok tekintetében idomárja rendíthetetlen.
- Phhh... - adta föl hamar, és leugrott a madár mellé az asztalra.

by **Chancery** Szer. Okt. 04 2017, 16:37

Én azon zavarodtam össze, ahogy ő összezavarodott. Kérdőn néztem rá, majd Álomra, végül a pontra, ahol eltűnt. Abból kifolyólag, hogy Álom sokkal defenzívebb tartásban ült mellettem, mint Dust valaha is, azt hittem, teljesen egyértelmű, ki a rangidős vagy domináns közöttük. Ámbár tény, jobban belegondolva, természetes, ha az ember nem vesz minden gondolatot rögtön tényként. Sokszor én se vagyok épp biztos a teljesen egyértelmű dolgok alapján sem, nekem sem szabad hát elfelejtenem, hogy az én szokásaimat vagy kapcsolataimat sem ismerheti fel mindenki rögvest. Hisz Normról, az óriáspókról, aki az eredeti petem volt, már csak nagyon-nagyon kevesen tudnak.
-Nos, röviden-tömören... -kezdtem végül, mikor összeszedtem magam és leguggolva végigsimítottam a macska bundáján. -Álom a kezdetek óta van velem. Vagyis majdnem; lényegtelen. Ő olyan nekem, mint neked Tengerszem. Dust később érkezett. Nem tudom, pontosan miért, de ha egy idomár esetében teljesülnek bizonyos feltételek, és a játékmesterek is úgy ítélik, hogy lehetséges, akkor kaphat második petet, ámbár az nem harcolhat! -emelem ki a végén a tényt, még mielőtt félreértés esne. -Bár ebben az esetben is van egy darab kivétel az egész játékban, de erről majd később.
Nem akarom rögtön kikiabálni, hogy mi is az pontosan, jobb, ha majd akkor teszem, ha jobban megismertem őket.

Mikor már felértünk a tetőre, szinte nevethetnékem támad a lelkesedése láttán, és örülök neki, hogy nem csalódhattunk a főnixmadárban. Csak egy pillantásra méltat minket, majd ismét a tájat kezdi fürkészni, fióka ellenére úgy ül a helyén, mint valami bölcs, sokat megélt öregember. Simeon viselkedése felébreszt, hogy valóban mennyire kecses, gyönyörű és színpompás állatra leltem a személyében; még akkor is, ha Álom helyét sosem fogja átvenni a szívemben. Míg én a párkányon ülő macskához lépek és szórakozott mozdulatokkal simogatni kezdem, addig Dust meg se moccan, szobormereven bámul előre, mint aki nem veszi észre a fiú felé nyúló kezét.
Simeon végül megtorpan, kérdez, én pedig bólintok, ám magam is meglepődök, mikor más is történik. Dust végre megmoccan, Simeon felé fordul, kettőt lépve kecsesen apró lábaival, majd kitárja a szárnyait. Épp akkora lendületet vesz, hogy elugorhasson, és végül kis karmaival Simeon kinyújtott karján állapodik meg. Egyensúlyozik, bár nekem inkább tűnik annak, hogy direkt játszik a fényekkel és a tollaival, majd becsukja őket és szemeivel Simeont kezdi méregetni.
~Szép. Ilyet eddig még senkinél nem csinált. Vigyázz, Csan, ellopják a madarad...~ -szólal meg a fejünkben Álomkelő szigorú orgánuma, ami az idő előrehaladtával már kezd nőies karaktert felvenni. Nem igazán süvít belőle a jókedv, de én már ismerem, tudom, hogy csak viccel.
-Ami közös, azt nem lehet ellopni. -vonok vállat. Hagyom, hogy Simeon nyugodtan gyönyörködhessen, de persze vannak dolgok, amiket tudnom kell róla, mielőtt végleg eldöntjük, ide szeretne-e csatlakozni. Így muszáj pár perc múlva megköszörülnöm a torkom és kérdeznem.
-Egyébként, mióta vagy játékban, ha szabad? És mit csináltál eddig? ^^

by **Simeon** Kedd Okt. 10 2017, 14:01

Simeon bőszen bólogatott a lány magyarázatára, ámbár szeméből kezdetben azért kiolvasható volt némi csalódottság. De csak az elején, mert a fiúnak aztán eszébe jutott, hogy akkor a madár tulajdonképpen nem fog állandóan Chancery mellett lenni, így ha bejutnak ide, akkor még annál is többet lehet vele, mint azt várta! Mire a lány befejezte, Simeon szemei ragyogtak.
- Ez... csodálatos! - adott is hangot örömének, majd szaladt is a másik idomár után, amikor az beinvitálta őket a céhházba. Felmentek a tetőre, a látvány pedig lenyűgözte a srácot és igen, mégha nem is vallotta be elsőre, de magát Tengerszemet is. Innen messzire el lehetett látni, a kis polip pedig márcsak egy medencét szeretett volna idefentre, oda az asztal mellé. Meg egy kis árnyékot. Simeon egyre közelebb lépegetett a főnixhez, az igenlő válaszra pedig széles mosolyra húzta a száját: meg, tényleg meg fogja érinteni őt! Nem tudott betelni a látvánnyal és tátott szájjal bámulta a jelenést; a játékot, amit a fénycsíkok játszottak a főnix parázsló tollain. Dust pedig kitárta szárnyait, és leereszkedett a fiú karjára. Simeon levegőt venni is elfelejtett. Pár pillanatig még felfogni se tudta, mi történt, de aztán csodálattal teli pillantással viszonozta a gesztust, és megmoccanni nem mert, nehogy a madár elveszítse az egyensúlyát.
- Szia Dust - mosolyodott el végül. Másik kezével, ha a madár engedte neki, végigsimított tollain - Ezt nézd, Tengerszem! - suttogta. Tengerszem eleddig felváltva nézte a kilátást és a macskát a másik oldalon, mindvégig a fiú vállán pihenve. Most azonban visszafordult, hisz idomárja szólt hozzá!
- Ph-ph-phhhh! - indult el Dust felé villámgyorsan és narancsvöröses teste egy kicsit pirosabbá vált a féltékenységtől. Ha Álomkelő nem ekkor szólal meg és a madárka nem elég gyors, lehet el is kapta volna, az ismeretlen hangtól azonban Tengerszem annyira meglepődött, hogy még mielőtt elérhetett volna Simeon karjáig, megtorpant és le is esett a fiúról. Simeon is meglepődött, de neki Tengerszem volt a legfontosabb, élete legnagyobb kincse volt - ekképpen pedig meg is feledkezett minden másról, ahogy szeme sarkából látta, ahogyan polipocskája csattan a lába mellett.
- Tengerszem! - guggolt le mellé azonnal és simogatta meg, azért egy pillantást vetve a macskára, hogy vajon nem kapott-e az alkalmon és tart errefelé... Chancery ide vagy oda. Hogy a főnix hogyan reagálta le a hirtelen szintváltást, azt az elején nem is figyelte, most viszont annál érdeklődőbben nézett a madárra, keresve őt, hogy vajon elrepült-e, vagy ott maradt a karján? Tengerszemnek persze semmi baja nem volt. Csápjai közül felnézett idomárjára, majd befúrta magát annak pólója alá. Simeon nevetett. Ezzel pedig szent is volt a béke: hiába, ők nem tudtak sokáig haragudni egymásra.
- Elnézést - mosolygott Simeon a hármasra és felállt - Csak... meglepődtünk. Ezek szerint tud beszélni a macskád? - kérdezte a lányt kíváncsian. Sok beszélő pettel találkozott már, így alapból erre gondolt és nem is gondolkodott el nagyon rajta. Odaült Chancery mellé - természetesen a macskától távolabbi oldalára -, a lány kérdésére pedig vidáman bólintott: szabad, hát persze, hogy szabad.
- Már a játék eleje óta bent vagyok, Tengerszemet viszont később találtam.
A polip kikukucskált Simeon pólója alól.
- Azóta nem szakadtunk el egymástól. Meglátogatjuk a fényes helyeket, élvezzük a napot és minden sötét árnytól megtisztítjuk az árnyékos ösvényeket. Sokat kerestük a helyet, ahol jól érezzük magunkat, de az emberek nagyon furcsák. ...Tudod, mi nem szeretjük a sötétséget. Nem szeretünk sötétben mászkálni, csak ha muszáj - szorított rá nadrágjára Simeon, majd egyenesen belenézett Chancery szemébe - Itt viszont minden fényes! - mosolygott elismerően. Tudta, hogy az ilyen beszélgetésekben nagyon gyenge, és sokan elküldik utána, de abból nem lehet baj, ha megmondja, amit gondol. Ha megmondja, hogy ennél világosabb és szerethetőbb helyen nem jártak még! A napcsíkokat viszont nem említette: azt méginkább nem szokták szeretni. Kinevetik miatta. Simeon viszont szeretett volna itt maradni, itt a főnix mellett. Jó lett volna, ha a főnix és Tengerszem össze tudnának barátkozni és ő is találna barátokat maguknak.
- Persze fejlődtünk is, bár alig vagyunk túl azon, amit a kiképző felajánl - folytatta Simeon, mert ez is kérdés szokott lenni. Várakozón és egy kis szorongással telve várta a lány reakcióját, miközben meg-megsimogatta polipját közben s ha a közelben volt, akkor Dustra is rápillantott néhányszor. Olyan jó lenne, ha itt maradhatnának!

by **Chancery** Kedd Okt. 02 2018, 16:56

Simeon. Ahogy elnéztem a fiúcskát, a polipot és Dustot, ezt az dées kis hármast, olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy igencsak meg kell jegyezzem ezt a nevet a jövőben. Magam se vettem észre, hogy már-már anyai mosollyal figyelem őket, amint a fiú megsimogatja Dust selymes tollait. A főnixmadár, természetesen, hagyta magát. Ez volt az a pont, mikor tudtam, hogy Dust miért szólt rám, mikor megérkeztek, miért invitált minket a tetőre, és miért szállt a karjára. A madár már döntött, én pedig elfogadom a döntését. Persze a végső szót mindenképp Simeonnak kell majd kimondania, de hogy mi a kérdés pontosan, az végre teljesen megfogalmazódott bennünk. Már pont gondoltam rá, hogy bőven ideje lenne megnyitni a menüt és elküldeni a felkérést, mikor Tengerszem akcióba lendült, és én is már csak arra ocsúdtam, hogy szegényke placcsan egy nagyot a kövezeten.
-Úristen! Jól van? -ellöktem magam a kőfaltól, de csupán két lépést tettem. A polipban nem ért kár, hamar összeszedte magát, kvázi a szó legszorosabb értelmében, és már kúszott is fel Simeon pólója alá. Nedves érzés lehet, az én hátamon végigfut a hideg, ha rágondolok. Álomkelő egy tapodtat sem moccant viszont. Nagyon jól tudja, hogy Tengerszem ugyanolyan harci pet, mint ő maga, és más harci peteket nem támad meg ok nélkül. Ezen kívül az élelemszerzés sem volt soha célja a vadászattal, hisz kap bőven ennivalót, és digitális állat lévén nagy szüksége egyébként sincs rá. A vadászat csak a Szafarin, és csak a teljesítmények szempontjából fontos neki is, nekem is, hisz ha én tapasztalati pontokat szerzek, az neki is előny. Szemét lehunyva inkább kicsit elnyúlik és hátsó lábát a magasba emelve nyalakodni kezd.
-Jól van, örülök. -nyugszom meg. Tengerszemnek semmi baja, Dust pedig, csak szárnyait kitárva, egyensúlyozik továbbra is Simeon karján. Soha senkihez nem tapadt még ennyire, mint a fiúhoz. Úgy tűnik, érzi azt, amit én látok újdonsült társunk, hisz talán már mondhatom így, arcán; azt a végtelen fanatizmust és imádatot, amit a főnix felé sugároz. Gondolom, Dustnak pedig jól esik ez a megkülönböztetett figyelem.
-Hát, klasszikus értelemben véve nem beszél... -pillantok Álomra. -Gondolati úton kommunikál. Számára csatornák vannak felénk, és azokon keresztül tud hozzánk szólni. Mint egy... skype, vagy ilyesmi. Very Happy

-nevetek fel. -Ha úgy érzed, kicsit visszhangos, az azt jelenti, hogy csak hozzád beszél.
~Valahogy így.~ -a macska meg se áll a nyalakodásban, ellenben Simeon az iménti hangot tényleg úgy hallja, mintha egy kanyonban visszaverődne egyszer valahol a távolban.

Simeon igen érdekesen fogalmaz. Karba tett kézzel, de mosolyogva hallgatom, ahogy a fényről, árnyékról, sötétségről beszél. Hogy mit tett a kiképzővel, vagy sem, magam sem tudom, meghallottam-e egyáltalán. Valahogy... fejemet a táj felé fordítom. Milyen furcsa, hogy... hogy csak most döbbenek rá, mennyire gyönyörű.
A kezem lenyitja a menüt, és alig pár mozdulat után felvillan egy ablak Simeon előtt.
"Chancery meghívott a következő céhbe: Unity.
Elfogadod a meghívást?"

by **Simeon** Hétf. Okt. 22 2018, 21:43

Tengerszem otthonosan befészkelte magát a fiú pólója alá, sőt, még a fejét is odadörgölte Simeon mellkasához: tudta, hogy ezzel megnevettetheti, igaz gazdája enélkül is hangos hahotában tört ki. A főnix azonban nem repült el; két szárnyát használta, hogy ott tudjon maradni, ahogy eddig. Simeon feléje érzett hálája pedig elettől vagy tíz mértékegységet ugrott fölfelé.
- Megvan, igen - mosolygott rá Chanceryre - Köszönjük - tette hozzá és tekintete még elidőzött kicsit a céhvezéren: a lány már pattant is fel, hogy segítsen, pedig alig ismerték egymást. Nagyon szeretheti az állatokat - gondolta Simeon és mosolyát szélesebbre húzta. Ebben az egyben már egészen biztosan hasonlítanak! Felállt és gyengéden végigsimított a csodás tollazaton újra. Három pillanattal később pedig megérkezett a magyarázat is arra a hirtelen jött hangra: tehát Chancery macskája így beszélget. A fiú bólintott:
- És Dust? Őt érted, hogy mit mond? - vitte tovább Simeon a gondolatmenetet, mert ez a kérdéskör sokkalta jobban foglalkoztatta. Minden érdekelte, ami a főnixmadárral kapcsolatos, legyen az egy vagy akár száz dolog, információ, elejtett gondolat vagy akármi. Még az sem zavarta, hogy kérdésére Tengerszem a nyolc csápjából rögtön hatot hozzányomott a gerincéhez, kiváltva a fiúból egy kényszeredett nevetést - Ez hideg! - húzta el a pólója nyakát annyira, hogy beláthasson - és ha a karján ült, bizony a madárka is bekukkanthatott Tengerszemre, ha akart -, majd megsimogatta az alant rejtőző polipot és leült Chancery mellé.
Kérdés-felelet játék következett.
Simeon elmondott mindent, sőt lehet többet is, mint amit a lány kérdezett. Igaz azt nem említette konkrétan, hogy a huszonegyedik szinten vannak, de talán nem is volt ez érdekes most. Várakozón nézte hol a másik idomárt, hol a főnixet, hol pedig a tájat maga alatt: az utcán két kutya veszekedett hangos ugatással, máshol egy csapat játékos sietett el ismeretlen célja felé. Hat barát, talán céhtársak - mélázott el a jeleneten. Meg is lepte a hirtelen eléugró ablak, annak tartalma pedig teljességgel lesokkolta: szemeibe könnyek gyűltek a boldogságtól. Ők tényleg, tényleg itt maradhatnak! Tengerszem felkúszott Simeon szabad vállára és hálásan pillantott előbb Chanceryre, majd - kis hezitálás után - az új, tollas riválisára is.
- Phh-phh! - biccentett.
- Igen, köszönjük szépen! - hajolt meg Simeon is - Elfogadjuk a meghívást és nagyon igyekezni fogunk, hogy ne hozzunk szégyent a fényességére! - lelkendezett. Örült, ki sem mondató teljességgel örült, hogy itt lehetnek. Hogy végre tartozhatnak valahová. Hogy ide tartozhatnak! Ehhez a fénycsíkok által bearanyozott, világos és nagyszerű helyhez.

Egy Gyertya Kristályt kérnék szépen az ismerkedésért!

by **Keita** Szer. Márc. 06 2019, 07:50

Ismerkedős jutalomkikérés jóváhagyva
Simeon: Gyertya Kristály

by Ajánlott tartalom