A Könyvtár

[Chan & Shu & Auro]

Shu üzenetet küldött, egy vendég érkezett hozzánk. Első olvasatra nem is a vendég lepett meg, hanem hogy őt Shu hívta meg hozzánk.  Nehezen tudtam elképzelni, hogy hogy is történhetett az a jelenet, de ha addig eljutott, hogy belopja magát Shu szívébe, akkor rossz ember már nem lehetett. Lehetett szabadabb, bátrabb a kicsi lány, de az idegenekkel mindig is óvatos volt és ezért sem féltem most oly nagyon ettől a helyzettől. Persze a házigazda szerepet sosem tudtam olyan átéléssel játszani, mint egyesek, de volt egy társam, volt egy lányom, ki majd mindig segített ilyen helyzetekben. Persze nem akartam csak Hisamére támaszkodni, mert az nem lett volna szép, de segített már nem egyszer tovább lendíteni a történéseket, hol én már rég megakadtam volna.
A helyszín a könyvtár volt, Chan és Shu csendes birodalma. Őszintén, nem jártam erre annyit, mint a két lány, de nem volt számomra se idegen a könyvtár. Egyszerűen csak nem vonzott annyira a betűk és sorok sokasága, mint a céhtársaimat.
A lépteink visszhangoztak a terembe, csak ketten vártunk Hisamével.
- Szóval Shu egy vendéget hoz.
- Ühüm. – néztem fel rá, ahogy haladtunk a sorok között.
- És fiú, vagy lány?
- Nem tudom. – vontam a vállam egyszerűen.
- Ha fiú össze lehetne hozni őket. – és csillogtam váratlan a szemei a beszűrődő napfény miatt.
- De Shu még csak tizenkét, tizenhárom éves.
- És? – nézett rám értetlenkedő arccal – Nem látok semmilyen problémát. – csak csóváltam a fejem és inkább nem válaszoltam.

A könyvtár ajtaja nyitva volt, így már távolról is hallottuk a lépteiket. Felálltunk, igazítottam a ruhámat, majd így vártunk rájuk az ajtóban. Shu erre vezette őt, így nem éreztem szükségét, hogy elébük rohanjunk. Hisz ha eddig elvezette a vendéget, akkor nem éreztem úgy, hogy egy folyosó kifogott volna rajtuk.
- Sziasztok. – a kezem szerencsére nem izzadt, azonban nem volt olyan erő benne, mint máskor szokott lenni. Az első benyomással járó aggódás nem tűnt el teljesen, de ennyi szorongás talán még természetes is volt ilyen helyzetben. Nyújtottam a kezem, azonban ő meghajolt és csak ekkor vettem észre, hogy a vendégünk fején egy kis színes társ is volt és jöttem rá, hogy talán ő vonzhatta annyira Shut hozzájuk. Gyógyíthatatlan volt a lány petekhez való ilyen vonzalma, de ez talán nem is volt olyan nagy baj tőle.
- Nem kell a meghajlás… - szóltam elhaló hangon, de már késő volt.
- Majdnem fiú. – ekkor lépett az oldalamhoz és a fülemhez hajolva jegyezte meg ezt halkan nekem Hisame. Csak kuncogtam szolidan az ostobaságán, majd hogy felegyenesedett, úgy újra szóltam.
- Peter vagyok, ő pedig Hisame. - mutattam be magunkat -Üdv a Young Justice könyvtárába. Sajnos körbevezetni nem tudlak itt. A könyvtár Chancery érdeme, azonban ő sajnos nincs most itt, azonban úgy hiszem, hogy Shu is elég járat1os már erre. – mosolyogtam rájuk. Amennyire a vendégünk Utahime is zavarba volt, annyira én is vörösödhettem most.  

Shu hamar kettesben nyolc szem között hagyott minket, hogy bizonyos könyvek után járjon Utahimének. Valószínű korábban beszélték meg ezt, így nem is problémáztam, hogy ilyen hamar eltűnt a sorok között a kicsiny lány. Inkább csak magamban kuncogtam, hogy ilyen jól és otthonosan érezte magát a könyvtár szobájában.
Falco – így mutatta be a lány – hamar csiripelésbe kezdett, Hisaméhez szólt. Én nem értettem, de jól tudtam, hogy a lányom velem ellentétben talán majd minden „szót” fordítani tudott volna. Nem tűzmadár volt, távol állt tőle, igazából egy jégsárkány, de társnak társ úgy, mint a lánynak a főnix, így mondhatni ketten egy nyelvet is beszélhettek. Sosem bonyolítottam túl a megértésüket, a nevelt állatok értették egymást, nekem ennyi épp elég volt.
- Csirip - csirip. Csirip - csip. – azonban, hogy Hisame madárhangokat hallatott váratlan magából, úgy nyitott szemekkel fordultam felé – Hehe. Tényleg tudok emberül. – és kuncogott ő is.
- Igen, az. – értettem egyet Utahimével, hisz én is csodáltam mindig. Bár magában a könyvtárat ritkán, inkább az egész épületet egyben.
- Újabb erdőlakók? – hajolt ismét közelebb Hisame, azonban mit sem ért ez, hisz a hangja erejéből nem vett lejjebb.
- Ezt szerintem hallották ők is. – sóhajtottam – Csatlakozni? Ti? Máris? Rendben. – és nyújtottam is a kezem a lánynak.
Tán a nem értő szemek mindezt a döntést gyorsnak nevezték volna, elsietettnek, azonban nekem nem volt az. Bár igen, négy szó, pár másodperc, ugyanakkor min korábban meglepődtem, azt most sem lehetett feledni. Shu hozta el őket hozzánk és a lány barátainak, vagy legalábbis jó ismerőseinek lenni pont elég volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül megbízzak az előttem állókban.
- Persze kérdések lesznek, de részemről hirtelen nincs akadálya. Hely bőven van nálunk, és ha már Shuval és Timudussal jóba vagytok az talán elég, hogy némi bizalmat élvezettek e házban. Csak mielőtt felelőtlen vezérnek gondolnál. – előztem meg mosolyogva a feltételezését.
- Van barátod, tudod, olyan szoros fiúbarát?
- Tátárádám és a váratlan első kérdés. – mutatta be magát Hisame - Shu... - fordultam segítségkérően a könyvespolcok felé - gyertek gyorsan...

- Azta, képregény! – és téptem ki az említett tárgyat Utahime kezei, vagy épp Timudus mancsai közül – Ha én ezt tudtam volna. – a csodálkozó tekintettem elárulhatta, hogy annyira talán mégsem voltam járatos ebben a szobában, azonban hamar lapozgatni is kezdtem a füzetet és huppantam le a földre törökülésbe Timudus mellé – Ki a kedvenc szuperhősöd? És neked? – először a tollas sárkányt, majd a lányt kérdeztem lelkesen.
- Utahime, azt csiripelik a madarak, hogy szeretsz énekelni. – Hisame látványosan hol rá, hol pedig Falcora tekintett utalva arra az egy bizonyos madárra. Csak csóváltam nevetve a fejemet, majd ért el lassan az agyamig, hogy mit is mondott most a pikkelyes négylábú.
- Énekelni? – a szemeim talán a korábbinál is fényesebben csilloghattak, úgy néztem fel a lányra – Halljuk! Halljuk, kérlek!
Nos, kellett egy pár másodperc, hogy rájöjjek mit is csináltam épp most. Törökülésbe ültem, kezemben egy képregénnyel és egy szép énekért könyörögtem röpke pár pillanat alatt.  Gyakorlatilag, mint egy lelkes és türelmetlen óvodásként mutatkoztam be neki vezérhez hűtlen viselkedéssel.
- Oh. Bocsánat. – álltam fel és szinte rohantam is az asztalokhoz, hogy azonnal - a szavaikat beléjük fojtva - két székkel a vállaimon térjek vissza hozzájuk. Talán kicsit akaratosan is kínáltam hellyel a két lányt, de addig nem engedtem a továbbiakat, míg le nem ültek ők is. Így volt illendő, hogy újra a földre telepedve nyissam ki a képregényt és figyeljek fel rájuk most már minden bűntudat nélkül.
- Hisame is szeret énekelni. – gyenge próbálkozás volt ez a részemről az ösztönzésre – És a könyvtár akusztikája is nagyon jó.  – erről igazából fogalmam sem volt, de csak az lehetett.
Pislogtam gyorsan, hogy némi könny szökjön a szemeimbe és kérlelő tekintettel néztem fel Utahimére, na meg a kis Falcora.