A Kert

A lány meglepett kérdésén csak nevettem. Nem túl sok embernek emlegettem eddig ilyesmit, de nem is tartom olyan dolognak amit titkolnom kellene. Csak egyszerűen olyan átlagos dologként kezeltem ezeket a dolgokat is mintha csak az apámról, vagy a testvéreimről beszélnék. Társaságban sem igazán gyakori témák az ilyenek. Idebent pedig főleg nem.
- Házban természetesen. Csak kicsit nagyobban a kelleténél. De egy akkora családnak mint a miénk kellett is egy nagy ház. Elég sok testvérem, féltestvérem van, és hát legtöbbjük már felnőtt és dolgozik. A komornyik pedig... elég régóta a családunkban dolgozik a családja. Ö végzi a ház körüli munkát illetve irányítja otthon az életet. - válaszoltam a lány kíváncsi kérdésére. Ugyan nem hétköznapi dolog, hogy valakinek komornyikja van, de ettől függetlenül semmi extrában nem részesültem a többi emberhez képest.
- De ezt ne értsd félre, mondhatni nem a legszegényebb családból származok, de ettől még semmilyen előnnyel nem rendelkeztem az anyagiakon kívül. Sőt a legtöbb dologban hátrányba kerültem. Sokan csak a pénz miatt próbáltak barátkozni velem, ezért odakint nem is igazán voltak igazi barátaim. - mosolyogtam a lányra, nem akartam, hogy sajnáljon emiatt. A múltbéli dolgokon már egy ideje túltettem magam, sőt talán idebent döbbentem rá igazán, hogy milyen is emberi kapcsolatokat kialakítani.
- Nem is kell hozzá képesség. Ha valaki olyan tehetségesnek születik mint te akkor, nem szabad veszendőbe hagyni ezt az áldást. Rajzolgass csak, és talán egy nap saját galériát is nyithatsz. Ha pedig megtörténik szeretnék mindenképp elmenni körbenézni. - Ha a művészetről van szó akkor nekem mindenképp ott a helyem. Főleg, hogy az emberi érzelmek, és a belső világ egyik legérdekesebb kifejező eszköze is lehet. Saját szememmel látni akarom mit alkot, papírra, nyomkod össze agyagból, vagy farag. Bármi is legyen, nekem ott a helyem. Az állatok és növények iránti szeretete sem utolsó dolog. Ugyan én nem értek cseppet sem hozzájuk, viszont ezzel is sokra viheti még. Imádom a lelkesedését. Minden vele eltöltött perccel egyre jobban akarom.
- Tessék? - lepődtem meg a kérdésén. Nem igazán tudtam hova tenni, és talán látszódott is az arcomon, hogy fogalmam sincs miért kérdez ilyesmit. - Nálam maximum két- három évvel lehetsz fiatalabb. Miért? - kérdeztem vissza, habár akárhogy is töröm a fejem, egyáltalán nem értem, hogy ez mégis hogy vághatott ide? Lehet félreérti a közeledésem, és azt hiszi, hogy pusztán csak szórakozom vele...
- Remélem nem értettük félre egymást. Szerintem természetes dolog, ha két ember megérinti egymást, ölelkeznek, vagy megfogják egymás kezét. - egy pillanatra ismét elcsendesedtem, a mondat második fele, megdöbbentett. Talán túlságosan is nyilvánvaló a dolog. Hiányzik a kinti világ, hiányoznak a testvéreim, a család, az iskolai élet, a vásárlás, az érzések. Még egy kicsit talán a fájdalom is, már azt sem tudom milyen érzés az amikor megégetem a kezem, idebent csak halovány melegséget érzek. Nem tudom, milyen az ha megszúr egy rózsatövis. Annyira hamis. Annyira mű...
- Igen. Azt hiszem hiányoznak. - az eddig töretlenül fenntartott mosolyom, eltűnni látszott, és aprócska könnycseppekkel gyűlt meg mindkét szemgödröm. - Eh? Azt hiszem belement valami a szemembe... - nem szerettem mások előtt elérzékenyülni. Ahogyan most sem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Lassú léptekkel előre siettem, majd egy kendőt húztam elő, és amilyen hamar csak lehetett próbáltam eltüntetni minden jelét annak ami az imént történt.

A lány kérdésére egy pillanatnyi csend, majd olyan egyszerűséggel jött a válasz a lehető legnagyobb őszinteséggel, mintha egy kavicsot venne fel az ember a földről. Ez a téma kissé kényes volt számomra, bármennyire is próbálkoztam egyszerűen nem sikerült visszatartanom a könnyeket, és már csak másodpercek kérdése volt, hogy ténylegesen is sírni kezdjek, és onnantól kezdve már nem lenne visszaút. Mégis, hogyan magyaráznám meg bárki előtt is, hogy sírtam? Kellemetlen, és rossz dolog sírni. Talán utoljára kisgyermek koromban történt ez, azóta soha sem sírtam mások előtt. Hiányzik a család, de talán leginkább az,  hogy akkorihoz képest sokkalta kevesebb ember vesz körül. Nem várnám el, hogy imádjanak, csak, hogy lássam őket, vagy legyen kivel elütni az időt, hallani, hogy beszélget. Minden olyan gyorsan történt, már csak utolsó reményként abban bíztam, hogy sikerül kicsit elfordulnom, és lenyugodni. De még mielőtt elrohanhattam volna, a lány váratlanul megfogta a kezem. Nem várt fordulat, nem is számítottam rá, hogy az én közeledésemen kívül is érintkezhetek valaha is vele. Meglepetten néztem rá, közben az arcom már teljesen beborították a nedves, elkent könnycseppek százai.
- Shu...-chan. - kezdtem bele a mondatba, azonban a lány nevén kívül más egyszerűen nem tudta elhagyni a szám. A szabad kezem ruhaujjába beletöröltem a könnycseppjeim. Hiába volt nálam egy kendő, mégsem használtam. - sajnálom. Nem akartalak zavarba hozni, azzal, hogy így... elpityeredtem... - Attól tartok én sosem leszek olyan jó emberismerő mint amilyen ö már most. Pár szó, egy kis séta, és egy kérdés elég volt neki ahhoz, hogy ilyesmit megállapítson.
- Most már jobban érzem magam. Köszönöm. - mosolyogtam a lányra, majd a korábban elővett kendőt végre hasznosítottam is, megtöröltem vele a szemem, és az arcom azon részét ahol még érezhető volt pár elkent meleg könnycsepp. - Egyébként tizenhét éves vagyok. Nyáron leszek tizennyolc. - válaszoltam a kérdésre amit még azelőtt tett fel mielőtt, kellemetlen helyzetbe hoztam volna a sírással.
- Hol is tartottunk? Hirtelen minden kiesett amiről az imént beszélgettünk... Oh egyébként ha van bármilyen kérdésed nyugodtan felteheted. Szívesen beszélgetek bármiről. - figyelmesen fordultam a lány felé, várva, hogy hátha feltesz egy érdekes kérdést. Ahogy ismerem eddigi beszélgetéseink alapján, nem valószínű, hogy túlságosan személyes kérdést fog választani.
- Van valami amin már egy ideje töröm a fejem, viszont nem tudok rájönni miért van ez így. Remélem nem baj ha megkérdezem... - vártam egy pillanatot, hogy rábólint e majd folytattam - Van valami oka annak, hogy ennyire visszafogott vagy az emberekkel, vagy ez csak a természeted része? Sok emberrel beszélgettem már, de talán mind közül te vagy a leginkább félénkebb... Természetesen ezzel nincs semmi baj. - jutott el a tudatomig a kérdés amit feltettem, hogy akár sértő is lehet a részéről, és csak úgy dobáltam magam előtt a kezeimet.

Sokkal jobban éreztem magam miután kicsit kisírhattam magam, habár félig meddig mégis rossz érzés fogott el amiért csak úgy ez kiszaladt belőlem annak ellenére, hogy egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Na meg persze nem is volt túl jó az időzítés, ezzel igazi hangulatrombolást értem el. Kellett egy pár perc, hogy ténylegesen is leküzdjem a fájdalmas emlékek, és víziók sokaságát, és visszakalauzoljam a gondolataimat oda ahova kell, hogy legyenek. Elnézést kértem a lánytól amiért ilyen kellemetlen helyzetet alakítottam ki a kis jelenetemmel, azonban megnyugtatott, hogy nem történt semmi, nem érzi emiatt rosszul magát, nincs zavarban.
- Utálok sírni. Rettenetes dolog. Ha mosolyog az ember az mindig sokkal jobb. - főleg mert ezzel a folyton mosolygós megjelenéssel senkinek sem tűnhet fel, hogy valójában mit gondol az illető, vagy megnyugtathatja a környezetét, és a kis problémákat kikerülve koncentrálhatnak a fontosabb dolgokra is. Már régóta eldöntöttem, hogy nem fogok sírni, erősnek mutatom magam és ezzel nem okozok gondot senkinek sem. Viszont nem lehet túl sokáig odabent tartani az érzéseket, és néha napján tényleg kicsordul és akkor kénytelen az ember kissé kisírni magát... vagy csak elmélkedni.
- Kicsit féltékeny vagyok rád. - válaszoltam amikor váratlanul megosztotta a lány, hogy mekkora is kettőnk között a korkülönbség - Én is szeretnék fiatal lenni... szeretnék egy kislány lenni. - egy igazi kislány... - milyen jó lenne örökre fiatal és szép maradni. Kár, hogy ez lehetetlen, nem igaz? - mosolyogtam rá, ekkorra már sikerült minden nyomát eltüntetni a könnyeimnek, a kendőt visszatuszkoltam tárgyaim közé, és remélhetőleg most már minden a lehető legtökéletesebben fog haladni.
- Hmm.. Régen sok hobbim volt, tanultam mindenféle önvédelmi hülyeséget... de azokat nem igazán szerettem, amolyan szülői erőltetés volt... viszont tudok hangszereken játszani, szeretek szép díszes dolgokkal foglalkozni. Régen még a fegyvereimre is terveztettem mintákat, hogy jobban nézzenek ki. Most már erre nem igazán van szükség. - hála annak, hogy a metamorph alakváltoztató fegyver, ezért nincs szükségem kovácsra, hogy kisebb változásokat eszközöljek be rajta. - Illetve szeretek vásárolni is. Ajándékokat venni, meg teázni. - soroltam fel egy csomó mindent, talán eléggé elütnek egymástól az elfoglaltságaim és időtöltéseim. De éppen ez a legjobb benne, hogy széleskörű érdeklődési köröm van. Miután válaszoltam a lány is válaszolt az én kérdésemre, amit feltettem neki. Kérdő pillantást vetettem rá, közben azon törtem a fejem, hogy vajon tényleg csak a családja elvesztése és az embertársai kötekedései miatt gondolhatja ezt így? Vagy talán van egy mélyebb oka is amit nem akar elárulni?
- Én szeretem az embereket. Kegyetlenek, önzők, és a saját kis önös érdekeiket tartják szem előtt, mindig. Éppen ez a legszórakoztatóbb bennük. Mindegyikben van valami egyedi, és én a legegyedibb embereket keresem. - pillantottam a lánykára, majd folytattam - Néhány igaz barát akik mindig ott vannak ha szükség van rájuk, ezerszer többet ér mint sok ezer hamis, akik a legkisebb bajban is hátat fordítanak neked. - csak a neheze az, hogy nagyon ritkák az igaziak, és túl sok a hamis.

Volt némi igazság a lány szavaiban, amit a mosolygással kapcsolatban mondott. Sőt talán több is mint amennyit én felfogtam belőle. Talán tényleg kissé furának tűnhet az ha az ember folyamatosan csak mosolyog, sőt mi több, hülyén is nézne ki mondjuk egy temetésen... de általában jó ha az ember magára ölti a mosoly álarcát és felhőtlen boldogságot hitet el a többi emberrel. De a sírás más, csak feszültséglevezetésnek jó, de minden más esetben förtelmes dolog. Elkeni a sminket, karikákat okoz, és vörös foltokat, elrontja az ember hangulatát, és valahogy mindig a sírások esetében jutnak eszébe az embernek olyan dolgok amiket nem akar, hogy eszébe jusson. Türelmesen végighallgattam, majd egy kissé elmerültem a gondolataimban amikor kérdezte, hogy miért vagyok rá féltékeny, de csak rámosolyogtam, és megrántottam a vállam.
- Ki tudja? - hagytam egy pillanatnyi szünetet a két mondat között, - Bennem vegyes érzelmek vannak a visszajutással kapcsolatban, akarok is meg nem is. De... valahogyan nem tudom megszokni az itteni életet. Valahogy túlságosan szép, vagy éppenséggel túl kegyetlen. - gondolva itt arra, hogy hiába nincsen fájdalom, vagy szükségletek mint például a mellékhelyiség... de ettől eltekintve ott van annak a lehetősége, hogy bármelyik pillanatba halott lehetsz. Egy rossz mozdulat, egy rossz szó, vagy éppenséggel egy rossz lépés és mindennek vége. Még csak egy holtest sem marad vissza, csupán egy áthúzott név egy kőtáblán...
- Azt hiszem nem érted. - mosolyogtam rá - Hiába nem öregszem tovább, hogy ha már alapból öregnek számítok. Sajnos nem tudunk visszamenni  jövőbe és egy új testet szerezni.. - nevettem fel. Jobban belegondolva talán furán néznék ki mellekkel, de egy pár év visszafiatalodás nem lenne rossz dolog.
- Chan? Miért haragszik rád? - lepődtem meg a kijelentésén, - Összekaptatok valamin? - bombáztam kérdésekkel, alig hagyva neki lehetőséget válaszolni - netalántán megsértettétek egymást valamivel? - kíváncsian vártam a válaszát. Közben Timidus kérdésére figyeltem.
- Gitáron, meg egy kicsit hegedűn is tudok játszani. Általános iskolás koromban én is tudtam egy kicsit furulyázni de mostanra már semmire sem emlékszem belőle. ehehe - A név cseppet sem volt ismerős amit Timidus emlegetett, biztos egy barátjuk, vagy céhtársukról van szó.
- Igen. Egyedieket. Olyan embereket akik... egyediek. - magyarázás közben mutogattam, időnként elgondolkodtam de sehogy sem akart összejönni a tökéletes definíció az egyedi szóra. - Szóval... egyedieket.. - majd végül feladtam, és ennyiben hagytam.
- Hmm nehéz kérdés... Olyan ember akivel jól érzed magad, szeretsz vele sok időt tölteni, néha összevesztek ugyan, de előbb utóbb úgyis kibékültök. Olyan ember akivel bátran meg tudsz osztani bármit amit csak szeretnél, és ö mindig ott van melletted ha szükség van rá. Legalábbis szerintem ilyen ember az  igazi barát.

Fura, talán ö az első olyan személy aki tényleg amellett pártol, hogy az itteni élet sokkal jobb mint odakint. Talán csak én vagyok túlságosan elfogult, és vágyakozom az igazi ízek, az igazi ételek, a fájdalom, és számomra ismeretlen tájak felé? Habár az is igaz, hogy kettőnk helyzete nagyban különbözik egymástól. Amíg engem szerető család vár odakint... addig neki senkije sincs akire számíthatna, vagy támaszkodhatna. Kell ennél szomorúbb dolog? Aligha... pedig egy hozzá hasonló lángelmének pártfogókra  lenne szüksége, olyan emberekre akik mellett jól érezheti magát. Barátokra. Igaziakra. Vajon ha egyszer végigmegyünk az összes szinten, és végre kijutunk innen, hiányozni fog? Még ha öt, vagy akár tíz évbe is kerül? Lehet, hogy addigra már megszeretnénk az itteni életet? Aligha hiszem... mi kintre születtünk, mindig is hiányozni fog, vágyakozni fogunk utána. De nem fogok vitába szállni vele azért mert ö másképp gondolja. Sőt örülök neki, hogy nem vagyunk egy véleményen.
- Könnyen alkalmazkodó típus vagy igaz? - mosolyogtam rá. Valójában úgy éreztem meg kell említenem a halálos áldozatokat, de valahogy még sincs rá szívem, hogy bárkivel is olyasmiről beszéljek mint az öngyilkosságokat elkövetők, vagy sorozatgyilkosok. - Ha mi már itt születtünk volna lehet nem lenne furcsa mindez. - Jó érzés volt látni, hogy egyre jobban oldódik a személye, és felszabadultabban tudunk beszélgetni mint az első pillanatokban. Talán jót tett neki a sok emberi érintkezés amin ma keresztül juttattam.
- Tizenhatnak? - döbbentem meg, ilyen dicséretet sem kap minden nap az ember. Való igaz Alexhoz képest tényleg fiatalnak tűnök, de mégsem eléggé. - Belül egy hatéves kislány lakozik bennem. - emeltem a magasba a kezeimet, mintha Istenhez fohászkodnék, majd sajnálkozva lefelé pillantottam, és ismét leengedtem a kezeimet - De kívülről öreg vagyok. Egyszer szeretnék egy olyan teadélutánt tartani mint amilyet a Kalapos is tartott. Kell hozzá egy Alice, egy Dormouse, egy Cheshire Cat, egy Királynő... meg a Fehér és a Mezei nyúl. - tudatosan számolgattam össze a kezemen, hány főre is van szükség. Azonban mégis milyen nehéz összeszedni a megfelelő személyiségű embereket hozzá. A nyuszi szerepébe tökéletesen illene Shu, de a többi szereplőről csak halovány elképeléseim vannak.
- Nem szereti Timidust? Hát az elmondásod alapján féltékeny rád. De ez szerintem nem rossz dolog. Biztos van olyan dolog amiben te vagy a jobb és amiben ö. Ezért igazán nem kellene haragudnotok egymásra. Szerintem ha legközelebb összefuttok beszélgessetek el ezekről a dolgokról. - Ismét egy dolog ami miatt féltékeny lehetek rá. Ö tudja milyen érzés az amikor valaki akit barátjának tekint haragszik rá. Én ezt az érzést sem éltem még át. Viszont biztos több is van a háttérben mint holmi féltékenykedés. Lehet pusztán csak rossz napja volt a lánynak és olyasmit mondott amit már megbánt.
- Akkor Timiduson kívül, senki más nem érdemli meg ezt a helyet. Ezt akartad mondani igaz?

A korábbi kis említései és reakciója alapján, bátran vontam le a következtetést miszerint könnyen alkalmazkodó típus. Azonban meglepve tapasztaltam, hogy nem volt igazam. A lány megrázta a fejét, most már tényleg kezdek összezavarodni.
- Most, hogy mondod, erre még nem is gondoltam. De így csak még inkább úgy érzem, hogy mi nem vagyunk idevalóak. - ha úgy vesszük akkor a sárkány, a mobok, a sok városlakó nem játékos karakter, mind-mind ide tartozik, itt született, és természetes nekik, hogy a számukra kialakított menetben éljék az "életüket". Mi pedig csak úgy idejöttünk, és folyton csak elégedetlenkedünk, hogy nekünk nem jó ez az élet, ki akarunk jutni. Kissé ironikus, hogy pont egy olyan világból akarunk kijutni ami után elég sokan vágyakoztunk... kisgyermekként természetesen.
- Viszont, örülök, hogy itt mindenki egyenlő valamilyen szinten. Nincsenek különbségek olyannyira mint odakint. Itt könnyedén lehetsz légtornász ha vásárolsz magas szintű akrobatikát, vagy sötétben bujkáló ninja, egy egyszerű lopakodással. - Kissé bánom, hogy csupa olyan jártasságot vettem amikkel ezeket megelőzhetem, hála a paranoid beállítottságomnak. Pedig milyen izgalmas lenne nyomkövetés, hallgatózás párosítással egész jó detektív lehetnék.
- Jobban mondva én csak másfél éve. - gondoltam itt a korábban említett kis ballépésemre az elrakott Nervgear-rel kapcsolatban.. - De örülök, hogy legalább látszatra fiatalos és fitt vagyok. -húztam ki magam, forgolódtam, mint egy modell. Annyi előnye van az ittlétnek, hogy tényleg nem fogok öregedni, nem látszanak majd rajtam a pubertás kori változások, hála annak, hogy későn érő típus vagyok. De ezalatt odakint a bájos arcom, a sima bőrömet ragyák boríthatják, talán még borostám is nőhetett. Már a puszta gondolatától kiráz a hideg, hogy a az idő megállíthatatlan kereke már eljárt felettem és mire kijutok, tükörbe sem merek majd nézni.
- Akkor ideje lenne megbeszélni egy Szafarival egybekötött kempingezést. Most már mindenképp szeretnék elmenni veled. - vigyorogtam rá, közben el is kezdtem tervezgetni, hogy mikor lenne a legalkalmasabb az időpont. - Van valami elképzelésed mikor lenne a jó? - vártam egy kicsit a válaszra, majd ha megkaptam bólintottam és próbáltam az emlékezetembe vésni.
- Szerintem beszéljétek meg a dolgot. Biztos, hogy jót fog tenni, ha leültök egy tea mellett és alaposan elbeszélgettek arról, hogy nincs miért haragudnia rád. Szerintem amúgy is badarság ez a helyébe lépés dolog. Egy embert sem lehet helyettesíteni.

Időnk mint a tenger, talán tovább is itt leszünk mint azt gondolná az ember. Közel két éve zárta magába a játék azt a tízezer játékost akik rosszkor tartózkodtak bent, és ez a két év alatt is alig tizenhat szint lett csak megnyitva a százból. Ilyen ütemben akár tíz évbe is beletelhet, hogy mind a száz szint meg legyen nyitva, arról nem is beszélve, hogy micsoda kegyetlen boss lehet a századik szinten. Nem lesz könnyű az biztos, de addig még bármit hozhat a sors. Talán tényleg az lenne a legjobb ha végérvényesen is beleszeretne az ember az itteni életbe, még ha furcsa is.
- Sok időt együtt töltötök, természetes, hogy hasonlóan gondolkodtok. Ez a testvéreknél is gyakori dolog szerintem. Az én bátyáim is hasonló életfelfogással éltek, és néha még egyszerre is beszéltek. Ijesztő..- Viszont ami furcsa, hogy még azután is egyeztek a véleményeik miután alig találkoztak, sőt a beszédstílusuk is elég hasonló volt... de ezt betudhatom annak is, hogy testvéreknél ez természetes. Kissé vad dolognak tartom, hogy senki sem állhat az ember útjába, főleg mivel, bárhogyan is gondolom a vörös gyilkosokkal sehogy sem lehet együtt élni. Na meg persze, ott vannak még azok a szakmák amiket idebent nem művelhet az ember. Furcsa, mert annak ellenére, hogy nekem talán soha sem kell majd dolgoznom, mégis vonz a munka gondolata. Idebent esélytelen, hogy bármit is csinálhatnék ami odakint érdekelt. Minden beépített és a rendszer pár gombnyomással megcsinálja helyettünk. Viszont itt nincs környezetszennyezés sem, meg földrengések. Hízni, minek hízna bárki is, hogy ha nincs igazi gyomra, csak virtuális? Az étel is amit megeszünk csak arra van, hogy elmulassza azt a mardosó éhségérzetet amit a játékba programoztak. Egyike azon kevés dolognak ami még hasonlít az igazira...
- Most, hogy mondod... elég sok emberrel futottam már össze aki direkt úgy építette ki a pontrendszerét, hogy egyfajta dologban nagyon profi legyen, és ezzel szinte meg is alapozta magának a pénzszerzési forrását. - ha én sem csak úgy össze vissza dobáltam volna el a pontokat most nem szenvednék attól, hogy nem tudok megbújni normálisan, vagy könnyen kiszúrnak...
- Szóval vasárnap délután. Tökéletes. Akkor mit szólnátok hozzá ha kempingeznénk is? Annyira izgatott lettem ahogyan meséltetek róla, hogy mindenképp ki akarom próbálni. - elég sok ötletem támadt, a kempingezéssel kapcsolatban. Egy szép erdős rész, néhány aranyos állat. Egy folyó a közelben ahol fürödhetünk is. Mint a filmekben.
- Több ötletem nincs. Szerintem akkor hagyd a dolgot, idővel biztos minden megoldódik. Viszont ne is emészd magad, fejleszd csak nyugodtan a kristályírás jártasságod, viszont nem tudom mennyire lenne hasznos, úgy, hogy elég sokan vagyunk most kettes szinten.

Szinte csak emlegetnem kellett és ismét szívmelengető pillanatnak lehettem szemtanúja. Talán kezdek megbolondulni, vagy túlságosan is szeretem a kislányokat, de nem tudok betelni a társaságával, pedig tudom jól, hogy nem tarthat túl sokáig. Egyszer mindennek vége szakad. Ahogy elnézem őket, hallva, hogy ők minden percüket egymással tölthetik, megoszthatják egymással a bánatukat, örömüket, féltékennyé tesz. Magányosnak érzem magam hozzájuk képest, de boldog is vagyok, hogy ők jól érzik magukat.
- Nem együtt fürdötök? - lepődtem meg. Én régen gyakran fürödtem együtt a családdal, habár ez főleg a sok onsen miatt lehet. Vajon ö nem szereti azt sem? A fürdőkben elég sok ember van, és a ruhátlanság talán zavaró lehet számára. Habár az egyetlen akinek tényleg lenne oka nem onsenbe járni az én lennék. Elég sok félreértést okoztam már ezekből a dolgokból adódóan. Ezért is nem megyek már csak úgy be férfi onsenbe, még néha nekem is okoztak kellemetlenséget a félreértések, nem, hogy másoknak.
- Olyan kis szerény vagy Tim-chan! - nevettem velük együtt. - én mindenben béna vagyok. Legalábbis azokban a dolgokban amikkel megvédhetném magam, vagy hasznos lehet a védett területen kívül. - közben figyeltem ahogyan Shu aggodalmaskodni kezdett, hogy mennyi készülődéssel jár a kemping. Rámosolyogtam és a fejére tettem a kezem.
- Ne aggódj, pillanatok alatt megleszünk mindennel, és vasárnap máris mehetünk kirándulni! Én is megpróbálom összeszedni azokat a dolgokat amiket hasznosnak vélek. Szerzek egy új cuki hálóruhát is. Vagy a csillagos ég alatt nem szabad ruhában aludni? - gondolkodtam el, főleg a mondás miszerint. " A természet lágy ölén" megtévesztő lehet. A ruha nem túl természetes dolog, szóval akkor a kempingekkor azt nem is szabad viselni? Ha jól emlékszem a filmekben nem túl gyakran van meztelenkedés, szóval nem valószínű... habár aludni sem gyakran láttam a főhősöket...
- Majd elkapunk egy vadat, és akár meg is főzhetjük azt. - fantáziáltam, hogy végre élesben is kipróbálhatom a vadász jártasságomat amire már megannyit költöttem. Viszont, nem tudom, hogy jó ötlet lenne e valami farkasfélét elfogyasztani... Meg mi van ha csak mamut nagyságú állatok vannak a tizedik szinten? Közben az órára pillantottam, majd kissé csalódottan pillantottam vissza a vendéglátóimra. A menümben bogarászva elővettem egy dobozt. Egy szép díszes becsomagolt dobozka, inkább vékonynak mondható mint nagynak, majd a közeli ablak felé siettem, amit ki is nyitottam.
- Azt hiszem ideje lenne mennem. Köszönöm a mai randinkat. Jól éreztem magam. - löktem ki az ablakon a dobozkát, közben a lányhoz és a sárkányához rohantam, próbálva megölelni őket. Ha sikerült, ha nem visszasétálok az ablakhoz, és intek nekik. - Akkor vasárnap, el ne felejtsétek. - mosolygok, majd egy becsukom az ablakot, és egy szempillantás alatt eltűnök, helyemre pedig a becsomagolt dobozka maradt. Ha kinéztek az ablakon, integetek nekik, közben gyorsan elpakoltam a dolgaimat, és hazateleportáltam.

doboz tartalma:

// Akkor hamarosan folytathatjuk egy szafariként :3 Eddig nagyon élveztem az ismit   //

Jön aki jön a céhtagok közül, meghívót mindenkinek küldtem.
A játék ismi jellegű, de kérek mindenkit, hogy egy hét alatt próbáljon reagálni.
/Azaz a nem hivatalos határidő: Július 13./

Egy teljesen nyugodt reggel. Aisu magának lomol a szobában. Egy gőzölgő tea mellet álmosan figyeltem a gólemet. A reggeli álmos hangulatot egy pityogás szakította meg. Egy üzenet. Shu-tól jött. Céhgyűlésre invitál benne. Az üzenet szerint elég lényeges dolgokról lesz szó és ajánlatos ott lenni mindenkinek. Elég régen fordultam meg a Mount Justice-ban. Az igazat megvallva tán egyszer jártam ott és azóta nem igen fordultam meg a céhház környékén. Nem költöztem be a céhházba. Valahogy csatlakozás után nem éreztem késztetést rá, hogy ott éljek. Nem láttam sok értelmét és nem kötelező az, hogy a céhházban lakjak. Bár igaz, így eléggé elszegeltem magam a cég ügyeitől és a tagoktól. Talán nem egészen jó utat választottam magamnak a céh béli élethez. De az igazság az, hogy úgy léptem be a céh kötelékébe, hogy semmit sem tudtam az ezzel járó dolgokról és még mindig nem tudok sokat róla. Ez a gyűlés lehet sokat segítene ezen dolgok megértésében és lendítene egy nagyot a céhez való viszonyomon is.
~Mi van benne? Az üzenetben.
Aisunak feltűnt, hogy az üzenete olvasgatom és a vékonyka gyermeteg hangja zökkentett ki a gondolat menetemből.
-Céhgyűlés lesz.
~Megyünk?
-Persze, hogy megyünk. Ez nem kérdés.
~Mikor lesz?
-Ma. Ahogy nézem, jobb lesz azonnal indulnunk is.
~Rendben.
A fogadó ahol laktunk nem volt messze a céh épületétől. Egy pár perces séta keretében oda is értünk. A gyűlés a kertben lesz. Merre is lehet a kert? Még sose jártam ott. Jó ideig elbolyongtunk az épületben, mire kilyukadtunk a kívánt helyszínen. Aisu előre ment és már meg is szólította többieket, úgy hogy mindenki hallja azt amit mond. A vidámparkos kalandunk óta egyre többet beszél a játékosokhoz. Rájött, hogy nem mindig lehetséges az, hogy én beszéljek helyette és az se túlzottan eredményes, ah elzárkózik magának a kis világába.
~Sziasztok! Kicsit eltévedtünk az épületbe, bocs a késés miatt.
-Üdv mindenkinek.
A kert gyönyörű volt. Nem is hittem, hogy van ilyen hely a céhházon belül. Érkezés után rögtön helyet is foglalva és bár jó lett volna egy hátul megbúvó elrejtett székre ülni, nem tettem meg. Inkább valahova az első székeke egyikére ültem le. Nem régóta vagyok tag és eddig nem is igazán érzékeltettem azt, hogy tag lennék. Most igyekszem nem eltűnni és a tőlem telhető legjobban részt venni a megszelésen. Kis idő után Shu és Timidus a lugas közepére álltak és el is kezdték a szónoklást. A kislány félénken neki kezdet sorolni a problémákat. Az inaktivitás igen. Ebbe az inaktív csoportba beletartozom én is. Nem szívesen gondolok bele, de tényleg csak névlegesen vagyok tag, egyébként teljesen haszontalan vagyok a közösségre nézve. Egyszer csak felcsendült egy másik, határozottabb hang. Timidus átvette a stafétát a társától és folytatta a beszédet. Látók és boltok. Nos, a növények terén tudnék segíteni, ha lennének növényeim. A kristály írás, hát eddig nem igazán volt szerencsém hozzá. Az igazat megvallva, vannak receptjeim és tudnék mit kezdeni velük, de ez a jártasság csak van, de nem használom. Alapanyagok híján, nem tudok mit kezdeni vele. De azt még magamnak sem tudom elő teremteni, nem hogy még a céhnek tudjak adni belőle. Viszont ami a céh kasszába bekerül az közös, tehát ha szerezek növényeket, akkor nyugodt szível adhatom a céhnek…Ha szerzek…Itt az ideje felszólalni és ismertetni a dolgaim a többiekkel, hisz pont erről van szó, hogy senki nem tud senkiről semmit…A hirtelen téma váltás, viszont kizökkentett. Chan? Vele egyszer találkoztam a vidámparkban, akkor még céhtag se voltam. Azóta nem hallottam felőle. Bár eddig elég sok dolog elhangzott amiről csak régebbi tagok tudhatnak valamit és ők tudnak jobban hozzá szólni. Egy kallódó újonc nem igazán tud sokat hozzá fűzni ezekhez. Chanceryt csak akkor vettem észre mikor felszólalt. Meglepett a megnyilvánulása. Tényleg ennyire szétszórt lenne a céh, hogy egyes tagok ennyire rosszul érzik maguk itt a nem törődömség miatt. Bár a vidámparkos eset után nem ártott volna felkeresnem. Ott eléggé megijeszthette az ami történt. De nehezen alakítok ki kapcsolatokat és nehezen viszonyulok másokhoz. Pedig kicsit később már céhtársak is lettünk és még sem kerestem fel. Beléptem és utána el is kallódtam. Felálltam és Chan felé fordultam.
-Észre se vettelek. És ezt ne vedd rossz néven. Igazából, hogy itt a céhben mi történ nem tudok semmit. Én csatlakozás után se költöztem be a házba. Az itt lévőkről semmit se tudok. Veled is csak egyszer találkoztam, bár akkor még tag se voltam…De a vidámparkban történtek után illő lett volna, hogy felkeresselek. Az, hogy nem tettem meg az a én hibám, nehezen viszonyulok az emberekhez és eléggé elzárkóztam mindentől és mindenkitől. A vidámparkban rájöttem, hogy milyen hasznavehetetlen vagyok és hogy teljese mértékben másoktól függök. Itt is és a kinti világban is. Ott segíteni próbáltál nekem, így utólagosan meg is köszönném neked és elnézésed kérném amiatt, hogy nem kerestelek a történtek után…Bár az igazat megvallva kicsit féltelek is keresni, mivel eleinte eléggé magadnak voltál és csak olvastál…és most is elhúzódtál a kert túl végébe. Tudom magamról, hogy a rideg és tartózkodó magatartás csak ahhoz vezet, hogy mások kerülik a társaságod és nem keresik, hiába vágysz valójában a társaságra.
Hagytam egy kis szüntet, majd úgy helyezkedtem, hogy mindenki tekintetét megtalálja és mindenki lásson.
-Nem olyan rég én beléptem ebbe a céhbe, de magától a közösségtől elzártam magam. Csak névlegesen mondhatom el, hogy tag vagyok, de igazából nem ismerek senkit és ti se ismertek engem. Az utóbbi időben elég sok mindenen gondolkoztam és mikor megkaptam a gyűlésre az invitálást, gondolkodás nélkül jöttem. Ma szeretnék kissé változtatni a dolgaimon és ehhez nagyban hozzá járul az, hogy miképp is viszonyulok az itteni közösséghez. Eddig elzárva éltem, nem érintkeztem sokat másokkal. Nehezen viseltem azt, hogy ebben a játékban hirtelen ennyi mindenkivel találkoztam és ennyi minden történik velem. Igazából félek, hogy ha ennek vége akkor újra vissza kell térnem a régi éltemhez, így elkezdtem kizárni az embereket. De félek egyedül lenni is és ez az oka annak, hogy beléptem ebbe a céhbe. Csak most kezdtem el szembesülni a dolgokkal és sajnálom, hogy eddig tartott erőt venni magamon. Nem lesz egyszerű számomra, de innentől igyekszem majd jobban részt venni a céh közösségi éltében, oda figyelni rátok és hasznosabb tagjává válni a közösségnek, mint ami most vagyok.
Aisu furcsállva nézett rám. Sose hallott még ennyit beszélni egy huzamban. Vettem egy mély levegőt a tekintetem Shu-ra vezettem és visszatérve a másik fontos témára, ami miatt eredetileg is szólni akartam már.
-Shukaku. Te felelsz a boltokért, így ez inkább neked szól. Növénylátó és Kristály író vagyok. Bár eddig nem igazán találtam növényeket és kristályokat se írtam még igazából. De segíthetek a boltok körül egy keveset és ha növénykehez jutok akkor azt szívesen beadom a céh raktárába. Nem igazán értem az itteni rendszert. Tehát veled és Utahimével elbeszélgetnék még erről bővebben is.
A kis gólemre pillantottam. Majd próbáltam volna még valamit összekaparni a cikázó gondolatimból, de már nem tudta mit mondani. Lenne itt még ezer más dolog, de nem akarom kitölteni az időt a sok kis apró mellék szállal. Most rendezzük a főszálat és később szépen sorba jöhet a többi is.
-Nos…Én be is fejezném…Nem húznám tovább az időt. Átadom a szót a következő szólni kívánónak.
A hirtelen megindult szó áradatom, után kissé zavarba jöttem. Nem hittem volna, hogy így megered a nyelve és ilyen hamar. Vissza ülte ma helyemre és félig lesütött tekintettel vártam a többiek felszólalását is.

Jön, aki jön, ír, aki ír, pont úgy, mint Shukaku megbeszélésénél. Szeretném, ha egy kört nagyjából hetente le tudnánk játszani.

Még mindig le voltam sokkolódva... és nem is hittem benne, hogy hamar felébrednék a döbbenetből, ha nincsen körülöttem pár ember és mob, akik segítenének ebben.
Hehe, milyen irónikus... digitális állatok segítenek feldolgozni egy ilyet... hihetetlen.
Pedig... én hívtam őt, hogy beszélgessünk. Én üzentem neki, én kerestem, én szerettem volna törődni vele, abban a minutumban, hogy én magam is helyre jöttem, de...
Elkéstem. Életem legnagyobb hibája, hogy elkéstem. Ha csak egy nappal előbb bekopogok a szobája ajtaján, vagy csakazértis alapon elkapom a karját a kertben... akkor talán még élne.
Bármit odaadnék azért, hogy visszajöjjön, akármit. Viszont ez egy olyan kívánság, amit sosem lehet megvalósítani.
A tenyerembe temettem az arcom.

Egy hétbe telt. Illetve, tévedek... hisz valójában sokkal több ideig tartana, ha hagynám magam ismét széthullani, ezt viszont semmi pénzért nem tenném most meg. Egyszerűen csak képtelen vagyok elhinni a tényt, a hírt, és a vele járó következményeket. Egyszerűen nem tudom még elképzelni sem, hogy már nincs többé, sem Ő, sem Hisame. Minden alkalommal várom, hogy megjelenjen a Teremben, vagy a Kertben, a Tetőn. Várom, hogy valamelyik jégből készült pillangója az ablakomra szálljon.
Akkor is erre várok, mikor már kint ülök a kertben, az oszlopok között, a párkányon. Ott, ahol Timidus és Álomkelő nagyon régen tanító jellegű csatát vívott. A macska most a jobb oldalamon üldögél, szigorú tekintettel méri végig a kertet és mindazokat, akik belépnek rajta. A főnix a bal oldalamon foglalt helyet, Fiatal korát választva, s fejét lassan forgatva talán ugyanazt teszi, amit a macska. Én viszont lesütöttem a tekintetem, igyekeztem felvértezni magam mindarra, amit mondani készültem, és amit ki kellett mondjak, akár akartam, akár nem. Még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen már mindenki ismerheti a hírt.
Pont annyi szék volt, ahányan voltunk.
A nap ragyog, és úgy árasztja a forróságot, mintha csak Peter maradék jegét szeretné elolvasztani. Bár ne tenné.
Mikor mindenki megérkezik, ellököm magam a párkánytól és a lugas elé léptem. Álomkelő követ, a főnix viszont marad a helyén, tekintete kisebb, harci társára szegül és barátságos szemmel figyeli. Én pedig... kinyitom a számat.
-Köszönöm. Mindenkinek.
Ezek voltak az első szavaim. Sosem tudtam tömeg előtt beszélni, még ha ilyen kicsiről is volt szó, mint ez itt. Furcsa módon egy régi emlék tolakodott előre, mikor még nagyon picike voltam, alig általános iskolás, s karácsonyi szöveget mondtuk fel tanárainknak... azóta is folyton emlegetett nyelvbakim, ahogy 'béke' helyett mást mondtam, s így született az a mondás, hogy 's töltsön el titeket a béka'...
Most viszont nincs betanult szövegem, és fogalmam sincs, mit mondjak. Mivel kezdjem? Hogy tálaljam? Annak ellenére, hogy egy egész hetem volt felkészülni, most mégis üressé válik az agyam... De mondanom kell valamit.
-Tudom, hogy... ez most nehéz időszak nekünk. Mindannyiunknak.
Bírálni fognak. Akármit mondok, bírálni fognak...
-Még mindig nem tudunk semmi biztosat. Sem az indítékáról, sem a körülményekről, hogy szándékos vagy véletlen volt-e. Csak egy dolog biztos, és... most kérlek, adjunk egy perc csendet a számára. És sose feledkezzünk el róla...
Reszket a hangom, kiütközik rajtam a veríték digitális formája. Félig lehunyom a szemem, és tisztességesen, csendben töltöm el ezt az egy percet. Végig arra gondolok, ahogy mosolygott rám, mikor a bujdosó Normot kerestük Aincrad utcáin, vagy amikor megkaptam tőle a cicafüleimet, amiket azóta is csak ritkán vettem le...
Örökké a kedvenc kiegészítőm marad.
Én így szeretnék emlékezni rá. És bár előbb észrevettem volna, hogy baj van... talán ugyanaz, mint nálam... bár előbb észrevettem volna...
Mikor vége, ismét a többiek felé nézek. Igyekszem elszánt maradni, de nem tudom, ez mennyire látszik rajtam. Még túlzottan... összetört vagyok, azt hiszem.
-Viszont nem maradunk egyedül. Ez a céh azért jött létre, hogy mindazok, akik nem szeretnének egyedül lenni, tartozhassanak valahova. Hogy a gyengébbek, akik valamilyen oknál fogva nem kezdhették el azonnal a játékot, ne maradjanak védtelenül az olyanokkal szemben, akik ártani akarnak nekik. Össze kell fognunk, és ennek az összefogásnak az lesz az első lépése, hogy jobban megismerjük egymást.
Elmosolyodom. Mire a végére érek, már kezd bemelegedni a hangom. Néha elcsuklok egy-egy szónál, de az egyre inkább csupán a szokásos beszédhibám eredménye. Ismét végignézek mindenkin... majd folytatom.
-Még mielőtt elmélyednénk az egyéb feladatok szétosztásában...; Shukaku, Timidus, gyertek, és mutassátok be a vendégünket ^^
Mosolygok a lányra és egy kis legyintéssel jelzem, hogy övé és vendégéé a lugas. Nem állok túlságosan messzire; hisz tudom, a kislány is milyen csendes, és a hirtelen színpadra kerülés talán megzavarja, Timidust viszont nem féltem. Pont ezért említettem meg őt is, annak ellenére, hogy ez nem szokásom. Ha Shukaku nem képes rá, a sárkány is engedélyt kapott (bár ezt a megfogalmazást túl szigorúnak gondolom), hogy átvehesse a helyét. Nem akarom egyiküket sem túl nehéz feladat elé állítani, ezen kívül... ők ketten alkotnak egyet.

"Jó" szokásomhoz híven kint voltam épp a mezőn a napi betevőt leütögetni a mobokon, majd mikor kész voltam, visszatértem a fő teleportkapuhoz. A már szinte belémrögzült mozdulatsort végigcsinálva megakadt a kezem: a céhlistán, amit nap-mint-nap ellenőriztem, egy név teljesen eltűnt: Peter Worker. Kilépett volna? Nem, hogyan tette volna, hiszen ő a céhvezér. Az rendben, (pontosabban nincs rendben), hogy nem törődök túlságosan a céhhel, de az, hogy egy ilyen nagy mértékű dolgot nem tudnék? Azért értesíthettek volna...
Utam viszont egyből a Black Iron Castle-ba vezetett, csak hogy megnyugtassam a lelkem, hogy nem történt semmi baj....mikor azonban a nevet áthúzva láttam, térdre rogytam. Nem igazán ismertem Petert, mint talán a többiek, de akkor is... még amikor az erdőben voltunk Kenékkel meg Shana-val, azon volt, hogy megvédjen minket. Vajon ki tett vele ilyet? Ki gyilkolta meg? Vagy saját maga végzett volna önmagával..? De miéer tenne ilyet? Hiszen elég magas szintű volt, céhvezér volt, voltak barátai, voltak társai.....volt egy petje is, nem is akármilyen, egy jégsárkány, aki ráadásul beszélni is tudott... Miért? Miért tenne valaki ilyet, mikor nagyobb esélye van kiszabadulni innen, mint nekem, vagy másnak? Miért?

Gondolataimba mélyedve, lehajtott fővel, fehér ingemet feketére cserélve léptem be a céhház, a Mount Justice Kertjébe, ahol már vártak a többiek. Leültem a székre, szinte észre sem vettem, hogy Chan beszélni kezdett... oly távol kerültünk egymástól az utóbbi időben, hogy azt már fájó leírni.. és most elveszítette talán az egyik legjobb barátját. Most lenne talán a legnagyobb szüksége rám. Az egy percet némán állom végig, emlékezve Peterre, még ha csak kevés emlékem is van róla.

Channak pedig igaza van. Ez a céh pont azért van, hogy összekösse azokat, akikben már nincs remény. Akik gyengék a többiekhez képest, mégis szeretnének túlélni. Szükségük van erre a céhre...nekem pedig Chanra.
Ezután a beszélgetés után megpróbálok ismét közeledni hozzá, ha mással nem, legalább egy öleléssel.

Szóval van vendégünk? Kiváncsian figyelem, a történteket, de Shu nem tűnik olyan erősnek, mint Chan...mondjuk jóval fiatalabb is nála, még csak egy kamaszodó kislány. Neki Peter nem tudom, hogy mit jelentett, de látom, hogy Hisame mit jelentett neki. Talán többet mint Peter. De az, hogy Hisame-ra emlékezzünk, Peterre meg ne...hát, ez kissé kiverte bennem a biztosítékot. Plusz az, hogy a petek ide visszatérjenek idomárjuk halála után..? És ha Hisame döntött úgy, hogy Peter után megy? Nem túl sok olyan pet van, mint Hisame volt, vagy mint ÁK, vagy Timidus, gyakorlatilag saját lelkük, saját gondolkodásmódjuk van. Csak nem képzeli Shu azt, hogy Peter megölte Hisamét?...
Próbálok lenyugodni. Semmi közöm ahhoz, hogy mit gondol, vagy hogy mit csinál.
És megint ugyanott tartok, megint úgy érzem: mit keresek én egyáltalán itt? Még csak egy könnycseppet sem ejtettem Peterért, annyira nem ismertem őt.
Lehunyom a szemem, és elszámolok négyig...belélegzek. Elszámolok négyig...kilélegzek....
És figyelek. Csöndben figyelem a többieket, néha lopva Chanra pillantok. És figyelek.