Céh épület mögötti kert utáni terület

Nem bírtam. Helyet adtak, ahol egy kis időre békésebb környezetben lehetek. Azonban képtelen vagyok megnyugodni. Betolakodó vagyok. Nem ez az én helyem. Nem kéne itt lennem. Felültem és lerúgtam magamról a takarót. A nap már régen felkelt és csak próbáltam aludni, de lehetetlen feladatnak tűnt. Igazából egy kezemen meg tudnám számolni, hány órát aludta az utóbbi néhány napban. Azonban bármilyen erőtlen is voltam már, képtelen voltam elaludni. Ha el is bóbiskoltam hamarosan arra riadtam fel, hogy egy maszkos alak magasodik fölém és az ujjai a nyakamra szorulnak. Talán beszélnem kéne Szophieval. Talán el kéne mondanom neki mindent. Talán ezért is jöttem ide. Felkeltem az ágyból és gyorsan felöltöztem. Egy kis levegő kell mielőtt megfulladok. Szinte már futva menekültem a kis szobából, hogy kijussak a kertbe. Az egyetlen ami ilyenkor segített, ha csináltam valamit. Az oldalamra akasztottam a tőrt. Ki kell mennem, csak hogy püföljek valamit. Olyankor legalább úgy éreztem, hogy valami értelmeset csinálok, hogy még nem adtam fel.
Megtorpantam. Nem voltam egyedül a folyosón. Pontosan tudtam ki áll velem szemben és görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól. Még ne. Még nem készültem fel erre... Valójában elég rég készültem már a pillanatra, de én akartam megkeresni. Pár pillanatig némán, ledermedve meredtem rá majd lehajtottam a fejem.
– Sajnálom... - préseltem ki magamból a teljesen üres és értelmetlen szót és eszembe se jutott, hogy egyáltalán tudja-e ki vagyok és miről beszélek, de képtelen voltam újra kinyitni a számat, mintha valami láthatatlan erő préselte volna össze. Ugyan mit is mondhatnék? Megöltem. Képtelen voltam többre. Csak álltam és reméltem, hogy gyorsan vége lesz, bármit is jelentsen az rám nézve.

Lassan haladtam a földön húzva magam után, az igencsak nehéz zsákot. Többen is megnéztek útközben, de szinte mind jó nagy ívben elkerültek, hiába voltunk védett területen. A maszk persze sokaknak ismerős volt, így nem kellett azzal bajlódnom, hogy a zsák rángatása közben még kerülgessem is az embereket, bár súlyemelés híján, jól jött volna egy kis segítség a haladás érdekében. A cél viszont közel volt már, hamarosan megláttam a keresett épületet. Ritkán járok ezen a környéken, de egy-két alkalommal futólag érintettem már és a palotában is jártam egyszer, bár az nem a legkellemesebb emlékeim egyike. Végül a kapu előtt, az utca közepén megtorpantam. Egy utolsót rántottam a zsákon, mire az egy keveset gurulva megállt a lábaim előtt. Körbenéztem. Egy-két ember, aki épp erre járt, óvatosan vizslatott, de most nem igazán törődtem velük. Egy ember miatt jöttem és ha csak belegondolok, hogy most odabent ücsörög, abban az épületben, ahol Szophie is lakik, torkig elönt a méreg. Van mersze idejönni, miután azt hiszi, hogy sikerrel járt. Ha egyszer a kezeim közé kerül, minden egyes percet meg fog bánni, amit Szophie közelében merészelt tölteni. Vettem egy nagy levegőt és minden dühömet beleadva, vadul bizsergő bal karomról tudomást sem véve üvöltöttem.
– CHIAKI! - vártam egy-két másodpercet, majd megismételtem. - CHIAKI! - és addig folytattam, míg végre megmozdult a kapu. Hinarit jött ki a céhházból és választ követelve néztem rá.
– Hol van!? - vetettem oda dühösen, a megmozduló zsák fölött állva.

Egy pillanatra felnéztem rá és ahogy megláttam a halvány mosolyt, nem bírtam tovább nézni. Lesütöttem a szemeimet. Nem tudja, még csak nem is sejti. Hinari talán direkt nem árulta el neki, vagy talán csak nem volt alkalma rá? Vajon azt akarja, hogy én tegyem meg, vagy hallgassak az egészről? Olyan könnyű lenne, ha képes lennék gyűlölni őt. Kazuma barátját. A barátaim gyilkosának barátját. Mosolyog. Rajtam? Nem. Megráztam a fejem, de nem emeltem fel az állam még akkor sem, mikor nagy nehezen megszólaltam.
– Én voltam... Én tettem. - mondtam lassan, tagoltan, nehézkesen. - Megöltem. Megöltem... Kazuma... Én... - nyögtem zavartan, egyik szót a másik után. - Chia... - akadtam meg hirtelen, ahogy valaki más fejezte be helyettem a nevemet. Egy szellem. Riadtan néztem fel a lányra és szinte már láttam, hogy a helyén egy maszkos szörnyeteg áll. Egy álom. Alszom. Megint egy rémálom. Éreztem, hogy elszorul a torkom mintha ismét egy könyörtelen kéz szorongatná. Szophie azonban nem változott át. Egy pár másodpercre csend lett. Hallucinálok? Szédelegve néztem körbe, aztán ismét belehasított a levegőbe. Olyan erővel és gyűlölettel zengte a nevemet, hogy már éreztem, nem tudom megkülönböztetni a valóságot a képzeletemtől. Aztán szinte rohanva, tántorogva menekültem a hang irányába. Nem. Nem igaz. Nem lehet. Ébredj. Ébredj!

Hinari betoppanása nem egészen úgy történt, mint vártam és az izmaim rögtön megfeszültek ugrásra készen, de egyelőre nem mozdult, így én sem csaptam le. Választ követeltem, de nem kaptam meg. Bal karomban az erek elfeketedtek és a bizsergés sem akart szűnni ahogy a lányt lestem. A fenyegetést eleresztettem a fülem mellett, hiszen itt semmit sem tehet. Nem. Most azt fogja tenni, amit én mondok.
– Hah! - horkantam fel megvetően. - Engem ne oktasson ki az, aki egy mocskos kígyót rejteget a céhházában! Hol van!? Hol rejtegeted!? - követeltem újra választ. - Hol van Szophie!? - kérdeztem szinte üvöltve. Tudnom kell, most azonnal. Ha hozzá mert érni... Nem akartam belegondolni. Hinari nem hagyhatta. Valamiben azért igaza volt. Féltérdre ereszkedtem, fél szememet folyamatosan a lányon tartva. és a zsák alját elkapva, egy határozott rántással téptem le a fiúról. Ayato, vastag kötelekkel szorosan összetekerve, sárgába fordult, és a gyomrába fúródott, gyenge késtől folyamatosan fogyatkozó élettel hevert előttem, kivájt szemekkel és bekötözött szájjal, hogy még véletlenül se tudja a képességét használni ellenem. Megpróbáltam nagyobb nyugalmat erőszakolni a hangomra, de még így is remegett a bennem lángoló haragtól.
– Ha nem hozod elém Chiakit, két percen belül, a fiú nem éri meg a delet! - és Hinari szemeibe fúrtam a tekintetem. A bal kezem mindössze centiméterekre volt Ayato fejétől és ha a legapróbb jelét is láttam annak, hogy a lány támadni készül, azonnal lecsaptam rá. Viszont ha túl sokat vár, akkor a kés tette meg a hatását.
Nincs választásod. Üzentem határozottan a szemeinek. Most én diktálok.

Nem törődtem semmivel, csak futottam. Azaz futottam volna, de alig tettem meg pár lépést, valaki hátulról rám vetette magát. Megijedtem, nem értetem mi történik, ki támadott meg? Kazuma! Szabadulni akartam, menekülni, de valaki erősen szorított és megfordított. Meg akartam ütni, de hirtelen ráeszméltem, hogy Szophie szemeibe nézek. Meg fog ölni. Tudtam, biztos voltam benne. Eszembe sem jutott, hogy védett területen ez lehetetlen. Zúgott a fejem, nem értettem a szavait csak azt tudtam, hogy megöl. Nem küzdöttem ellene. Erős volt, talán erősebb mint az árnyharcos. Ha itt és most vége lesz, csak gyors legyen és bár nem láttam, de éreztem, hogy a farkas sem lehet messze. Vajon mikor ugrik rám, hogy széttépjen? Beleborzongtam, ahogy elképzeltem még ha itt nem is fájhat. Talán tényleg ezt érdemlem. Talán így volt megírva. Talán felébredek odakint és rájövök, hogy ez az egész csak átverés. Újra láthatom majd Kaitot és Kabutot. A gondolat megnyugtatott egy kicsit. Az agyam is kevésbé zúgott.
A lány arcát néztem. Könnyektől csillogott és csak nehezen értettem meg, amit mond. A mellkasomra hajtotta a fejét. Már nem értettem mi zajlik körülöttem, vagyis, értettem valaha? Megint émelyegni kezdtem. Mintha egy pillanatra újra Kazuma hangját hallottam volna, bár ezúttal gyengébbnek, távolabbinak hatott. Egy szót mégis tisztán ki tudtam venni: Szophie. Még rosszabbul lettem, ahogy eszembe jutott az árnyharcos, ahogy a kést a torkához szorítottam. Akkor is Szophie nevét hallottam. Nem bírtam tovább. A füleimre szorítottam a kezeimet, de a bal valamiért nem mozdult, így ügyetlenül csak a jobb kezemet szorítottam a fülemre. Szabadulni akartam a hangjuktól. Kazuma, Szophie. Itt visszhangoztak a fejemben. Képtelen voltam megszabadulni tőlük. Összeszorítottam a szemhéjamat.
– Ne-ne-ne-ne... - hadartam miközben a fejemet ráztam. - Eresszetek! Nem akarom! - szajkóztam vég nélkül az ép eszem maradékába kapaszkodva.

A sárkányra tett megjegyzését eleresztettem a fülem mellett. Pontosan tudja, miről beszéltem. Gyanakodva, mindenre készen figyeltem az előttem álló párost, ahogy Hinari megnyitotta a menüjét. Kicsit tartottam tőle, hogy figyelmezteti Chiakit, vagy riadóztat pár embert, de pontosan tudja, hogy azzal megpecsételné a fiú sorsát. Halál nélkül akarja megoldani a helyzetet, de egyelőre nálam van az ütőkártya, nem próbálkozhat semmilyen nyilvánvaló akcióval. Végül csak a térképét nézte meg. Az újabb megszólalását azonban már nem hagytam válasz nélkül.
– Mégis jobb barátja vagyok, mint te! - vetettem oda fölényesen, és mikor letéptem a zsákot a fiúról, már egyáltalán nem volt kedve gúnyolódni. Elégedetten vettem tudomásul az arcára kiülő döbbenetet. A látvány segített kicsit kiengedni a gőzt és persze az is szerencsés volt, hogy megismertem Szophie helyzetét. Az a gondolat viszont, hogy Chiaki is itt van, elég volt ahhoz, hogy ne tudjak megnyugodni. Talán elhitette mindannyiukkal, hogy csak egy ártalmatlan kislány és egyszerűen az alkalmat várja, hogy elintézze Szophiet is. Legalább időben érkeztem. Figyelmeztetnem kell Szophiet és el kell intéznem Chiakit. Méghozzá gyorsan. Chiaki biztos hallotta, mikor a nevét kiáltottam. Talán hibáztam. A fiú talán mégsem olyan fontos neki és megpróbálja kihasználni Hinarit, hogy időt nyerjen és meglépjen.
– Csak kerítsd elő! Teszek rá mit csináltál azzal az ostoba libával és teszek a fenyegetőzésedre is. - förmedtem rá a lányra mikor alkudozni kezdett és jobb kézzel dühösen meglegyintettem a kést, mire az kifordult a fiú gyomrából és csilingelve hullott a hideg kőre. Abban igaza volt, hogy pusztán egy ütés kivégezni a fiút és jelenleg kétlem, hogy bármilyen módon hátrányba kerülnék azzal, ha egy kicsit késleltetném a fiú halálát. Hinari a képességével elég gyors, viszont a fiú úgyis halott lenne, amint megteszi felém az első lépést. Abban igaza lenne, hogy ezek után elkaphatnának, lefoghatnának, de ha ezt komolyan elhiszi, akkor nem számolt a képességeimmel. A fiúnak persze elég akkor meghalnia, mikor Chiakitól már nem kell többet tartanom. Ha nem ítéltem volna úgy, hogy Chiaki előcsalogatásához szükségem lesz rá, akkor már rég halott lenne. Mindenesetre Hinari látszólag elküldte a sárkányt Chiakiért. Ha igaza van és talán még, alszik akkor sikerülhet. Egy kis időre viszont „kettesben” maradtunk és valamennyire rendeztem a gondolataimat. Nem lettem tőle sokkal nyugodtabb... míg nem látom Szophiet egy darabban és Chiakit pixelekben, addig nem is fogok megnyugodni. Egy árnyalatnyival azonban higgadtabb lettem.
– Mondd csak... Ő mit mesélt neked? Elmondta, hogyan öltek meg? - szegeztem neki a kérdést a végén a fiú felé intve. Tudni akartam, miért védi olyan elszántan.

Próbáltam kizárni őket. Mindent megtettem. Miért én? Miért velem? Szorosan zártam össze a szemhéjamat. Szabadulni azonban lehetetlen volt. Könnyek szöktek a szemembe, de ugyan kit érdekelne? Nem számít semmit. Nem számít mit akarok. Senkit sem érdekel. Egy kéz tapadt a számra. Lefog. Az agyamba mászik. Választ követel. Kétségbeesetten húztam össze magam. El akartam tűnni. Semmivé válni. Megszabadulni végre minden fájdalomtól, minden emléktől. Meg akartam szakítani minden kapcsolatot a testemmel, hogy ne halljak, ne lássak és még csak ne is érezzek semmit. Csend lett, kicsit megnyugodtam. Azonban még mindig nem voltam szabad. Még mindig fogságban voltam, amiben az egyetlen törékeny menedéket, az elmém darabjaiból építettem fel. Aztán megéreztem a leheletét a nyakamon Szophie volt az. Tudtam. Az elmém viszont fellázadt. Nem akarta elfogadni többé a tényeket. Nem akartam, hogy Szophie itt legyen. Nem akartam hallani Kazumát. Hinarit sem akarom látni soha többet. Elegem van mindannyiukból. A barátaimat akartam. Hotakát, Kaitot és Kabutot. Igen. Nem kell más. Csak egy apró gondolatba került. Mintha felkapcsolnám a villanyt. Elmerültem az általam alkotott képben. Belefeledkeztem Kabuto ölelésébe. Eszembe jutott, hogy a folyosón vagyunk, de ugyan mit számít? A mi céhházunk és épp nincs itt senki. Nem nyitottam ki a szemem. Szép volt így. Egyre közelebbről éreztem Kabuto leheletét az arcomon. Nem hittem, hogy ez valaha is megtörténik. A köztünk lévő kapcsolat mindig is bonyolult volt. Persze nem mondom, hogy sohasem játszottam el a gondolattal, de igazán komolyan sosem gondoltam volna, hogy mi egyszer eljutunk idáig. Gyakorlatilag ő volt az aki összehozott az egyik barátjával, bár az nem tartott sokáig. Csupán egy hónap volt, mire rájöttünk, hogy nem megy. Azóta nem is volt senkim. Most meg.
Megcsókolt. Furcsa volt. Nem olyan, mint amilyenre számítottam. A szája kisebbnek érződött mint vártam volna. Az ajkai puhábbnak. Az illata pedig... nem tudnám megmagyarázni, de nem is akartam. Viszonoztam. Nem akartam túl mohónak tűnni, de nem akartam, hogy túl gyors legyen. Ha már végre rászánta magát, elnyújtottam annyira csak lehetett, de ha végül megszakította, nem ellenkeztem. Örültem, végre boldog voltam.

– Érdekel is engem, hogy mit hiszel... - morogtam türelmetlenül a hitetlenkedésére. Ezek után viszont hamar megváltozott a helyzet, amint belátta végre, hogy nem viccből vagyok itt. Magunkra maradtunk és feltettem neki a kérdésem. A válasza azonban nem lepett meg túlzottan. Ostoba.
– Ch. Persze hogy nem! - emeltem fel ingerülten a hangomat. - Ha dicsekedett volna, most nem dédelgetnéd itt, Szophie mellett! - mondtam szemrehányóm, aztán a kérdésére válaszul, kicsit halkítva a hangomon, de még így is jól érthetően folytattam, miközben fél szemmel a fiúra sandítottam és ökölbe szorítottam a kezem. - Aki őt fenyegeti. Legyen az bárki. Megölöm. - sziszegtem gyűlölettel telve és csak azért nem végeztem ki rögtön, mert még szükségem volt rá a sakkban tartásukhoz. Az egész helyzettel pusztán csak időt nyertek. Talán most még futhatnak, de már nem sokáig bujkálhatnak. Ismét teljesen Hinarinak szenteltem a figyelmemet. Azonban nem tartott már sokáig a várakozás, mire mozgásra lettem figyelmes a céhház előtt. Óvatosan vettem szemügyre, hogy ezúttal ki toppant ide, de abban a pillanatban, ahogy megláttam, éreztem, hogy átfut rajtam a megkönnyebbülés. Hatalmas súly esett le a vállaimról, ahogy végre a saját szemeimmel is láthattam, hogy jól van. Közelebb jött. Félig-meddig figyeltem már csak Hinarira. Aztán előrelendült és talpra ugorva elkaptam és megöleltem. Először csak jobb kézzel szorítottam magamhoz, de pillanatok alatt, a bal kezem is visszanyerte az eredeti formáját, és már két kézzel öleltem.
– Üdv hugi. - suttogtam vissza kedvesen, minden másról megfeledkezve. Az egyetlen ember volt aki képes volt erre. Az egyetlen aki képes elfeledtetni velem minden rosszat. - Hoztam csokit. - zavart a maszk, de tudtam, hogy még várnom kell. Ennyi realitásérzékem maradt, de ennél mélyebben nem akartam mással foglalkozni, Szophien kívül. Nem tudom meddig tartott, míg végül eltolt magától és csak mosolyogva nézett rám.
– Sajnálom, hogy nem szóltam előre. - én is mosolyogtam, bár ezt legfeljebb a szemem árulhatta el. Végre megnyugodhattam kicsit. Hinari felé pillantottam, aki Ayatoval foglalatoskodott, de észrevettem mást is a céhház ajtajában, és abban a pillanatban elsötétült a pillantásom.

Hirtelen történt az egész, mint egy édes álom. Megéreztem a kezét az arcomon, ahogy vége szakadt. A szemeimet azonban nem nyitottam ki. Ott voltam, ahol lenni akartam és semmi pénzért nem váltam volna meg az illúziómtól. Minden erőmmel ragaszkodtam ehhez a már szinte hipnotikus állapothoz, de valami mégis megtörte. Egy hang, amit még nem sokszor hallottam, de ismertem. Ijedten nyitottam ki újra a szemeimet és egy csapásra szörnyű áradatként zúdult rám újra, a valóság minden fájdalma. Nem sok jutott el a tudatomig az elhangzott szavakból, igazából csak kettő fúrta át magát sikeresen a falaimon: Chiaki, keres. A gondolataim tompán zavarosan vánszorogtak ide-oda és csak azt vettem észre, hogy a lány nincs sehol. Lassan, zavartan ültem fel és néztem körbe, de csak a sárkányt láttam.
– Szia Nestor. - mondtam ki végül, jó alaposan megkésve. Felálltam és elindultam a szobám irányába, de talán két lépés után megtorpantam. Keres, Chiaki. Nestorhoz fordultam.
– Merre? - kérdeztem, de már indultam is el gépies léptekkel, a földszintre vezető lépcső irányába. Menet közben megráztam a fejem. Mit csinálok? Hátranéztem, de rajtam kívül még mindig csak a sárkány volt a folyosón.
– Umm... Szophie ritkán jár ide, igaz? Majd meg kell mondanom neki, hogy megöltem Kazumát. Te nem láttad mostanában? - sétáltam le nyugodt léptekkel a lépcsőn. - Vagy mindegy, majd később beszélünk. Hinari szólt, hogy találkozzunk. Szia! - hadartam mosolyogva, mielőtt esélye lett volna válaszolni és gyorsítottam a lépteimen. Sietve tettem meg az utolsó szakaszt és nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót, de a látványtól a földbe gyökerezett a lábam...