Gyűlésterem

Nem akartam ilyesfajta eszközökhöz folyamodnom, de meg kellett tennem. Néhány napja a tűzsárkányt elküldtem, hogy Annabellel legyen. Az utóbbi időben drasztikus változáson ment keresztül, ami rendkívül aggasztott. Le voltam foglalva a képességem tökéletesítésével, de Nestor támogatására számíthattam. Az a néhány nap az örökkévalóságnak tűnt, miközben vártam a sárkány és lány visszatérését.
- Bocsásson meg. - mondta a pet, lehajtott fejjel. - Nestornak nem sikerült kiderítenie, mi történhetett Annabellel.
- Nem. - feleltem nyugtatóan, majd a vállára tettem kezemet. - Minden rendben van. Ne emészd magadat emiatt.
Át tudtam érezni a sárkány fájdalmát, amiért "kudarcot" vallott. Nem sok érzelmet mutatott, ám a csalódottsága kézzel fogható volt. Megrázta fejét, ami egyértelmű jelet adott arra, hogy nyugtató szavaim egyáltalán nem éreztették vele, mennyire örültem annak, amiért egyáltalán megpróbálta kideríteni Annabell aggasztó viselkedését. Egész biztos voltam abban, hogy a tűzsárkány jelenlétében a kardforgató lány jobban érezhette magát. De ott volt az a mégis. Rá kellett döbbennem, hogy személyesen kell utána járnom, pontosan mi történhetett. Az igazságot akartam tudni. Ahogyan türelmetlenül ültem, egy fa árnyékában, az alvó Hatival az ölemben, üzenetet kaptam. Egy óra múlva a gyűlésteremben... Nem éreztem jót ebből. Talán pont ezért akartam, minden áron ott lenni. Talán végre kiderül, mégis mi történhetett. Nagyjából másfél óra gyalogút a céhházba, késni meg nem akartam. Megbökdöstem Hatit, mire a kis ordas nagy morgás közepette ébredt fel. Tájékoztattam a fennálló helyzetről, amitől rögtön észbe kapott. Démoni alakjába változva a hátára parancsolt, mert még farkasháton is legalább egy órát kellett vágtázni, ha időben vissza akartunk térni a JL céhházába. Nestor felettünk körözött, elvégre nemigen akarta, hogy sárkánybüszkeségén kár essen. Megállás nélkül vágtáztunk, amíg meg nem érkeztünk oda, amit ebben a világban tényleg otthonnak hívhattam. Miután kiléptem előző céhemből, azt hittem, mindennek vége lesz. A legrosszabbat akartam elkövetni, miután Shiki meghalt. De aztán végülis megleltem a helyemet, ebben az átkozott virtuális világban. Megkönnyebbülten, önelégülten sóhajtottam, ahogyan ott ültem, a démonfarkas hátán, a kapu előtt várva, aztán összenéztem a pettel. Az lassú, komótos léptekkel folytatta útját, és kicsit se zavartatta magát, ahogyan az elegáns, fényűző épületben ballagott, viszont a gyűlésterem előtt vissza kellett változnia. Nestor is nagyjából abban a pillanatban érkezett meg, s mellettem landolt. Szomorúan sóhajtott, fejét szinte a mellére hajtotta, annyira átjárta a jószágot a csalódottság. Együttérzően megfogtam a kezét, és úgy léptünk be, mindhárman, a gyűlésterembe. Néma bólintással köszöntöttem mindenkit, ám egyszerűen nem tudtam rákésztetni magamat az ülésre. Hatinak és Nestornak egy-egy selyempárnát hívtam le a részükre, de egyedül csak a fekete farkaskölyök tudott önfeledten belevetni magát az összkomfortba. A sárkány ott állt mellettem, keresztbe font karokkal, farkát idegesen lengetve, szárnyát néha meglebbentve. Az egyik szék támlájára támaszkodva vártam, vajon miért lettünk összehívva. Egyáltalán hol van a vezér? Igaz, hogy nemigen ismertem a tagot, de tudtommal nem Annabell volt a JL vezetője. Nos, a válasz hamarosan ki is tudódott: meghalt. Mély döbbenet töltött el mindhármunkat, habár a sárkány arcából nemigen tudtam érzelmeket kiolvasni. Aztán rákezdett arra a dalra, amit Shiki halálakor is ugyanúgy énekelt, Hati pedig szinkronban dúdolta. Egy álló percig a földet néztem, aztán Himére pillantottam: nem tudom, mennyire ismerték egymást, de szemmel láthatólag nemigen tudta felfogni ezt a váratlan hírt. Ment is volna "ébreszteni" Lewist, ám megbotlott. Hati már fel is kelt helyéről, s a dúdolást abbahagyva rohant a lányhoz. Aggódó nyüszítéssel, az orrával megbökte, amivel részvétét akarta kinyilvánítani. Én nem tudtam akkor, mit tehetnék a fájdalom enyhítésének érdekében. Nestor módjára, karba font kézzel álltam ott, a helyemen. Egyszerű kérdést tettem fel:
- Kik tették ezt?

Rosszallóan, együtt érzően csóváltam fejemet. Nestorra néztem, mintha őtőle várnám, mit is kéne tennem. Azok a ragyogó, ég kék szemek az enyéimmel találkoztak, ám nem vezettek rá a válaszra. Legalábbis egyelőre nem. Hati empátiája meglepett volna, ha tényleg nem lenne ilyen siralmas a helyzet. Az, hogy odament a lányhoz, hogy a lelki támasza legyen, igen furcsának tűnik egy olyan teremtménytől, mint a démonfarkastól. Ahogyan ott álltam, a tűzsárkány kezét fogva, szinte megijedtem, ahogyan Szophie lereagálta a történéseket. Nem sok közöm volt Lewishez, nem is ismertem, de akikben tartotta a lelket, annak azért az, amiket mondott, mindenképpen fájhatott. Összenéztem Nestorral: ismét tanácstalanul hagyott. Egy szót se szólt, csak nézett engem, mintha pont ő várná tőlem a megfelelő lépést. Ahogyan Hati együttérzése, úgy ez is felettébb új volt. Érzelemmentes arccal hallgattam végig Szophie dorgáló szavait. Ismételten fejet csóváltam: nem tetszett nekem az, amiket elmondott. Igaz, amiket mondott, de úgy tűnt, nemigen ismerte Lewist, hogy ésszerűbb, odafigyelőbb véleményt fejtsen ki. Én sem ismertem az egykori vezért, de tény, a JL - ahogyan a YJ is - egy hősies céh. Valahol, valakitől ezzel kapcsolatban hallottam egy igen igaz mondást, de nem tudtam felidézni. Talán ha eszembe jut, azzal segíthetek. Úgy tűnt, a sötétkék sárkány tudta, mit akarok tenni, mivel egy elégedett morgást hallatott, majd aztán ismét rákezdett a dalra. A dalra, amely az utóbbi idők során rengetegszer hallottam. Már én is megtanultam, Nestornak köszönhetően.
Szophie monológja után egy ismerős fiú következett. Nagyon ismerős volt... azt hiszem Yuichinek hívták, vagy ehhez hasonlónak, és a Pengék táncán küzdöttünk meg egymással. Így, utólag észre vettem: hibát vétettem, és végül is az idomárlány nyitotta fel a szememet rá. Nem figyeltem Annabell érzéseire, mennyire fájdalmas olyan emberekről beszélni, akik egy számára fontos személyt öltek meg. Sokkal nagyobb kínt élt át, mint én, Shiki halálakor. És én még végezni is akartam magammal. A többszörös megjegyzés, miszerint ki kell jutnunk ebből a játékból igaz volt, de amint újabb kíváncsiskodó szavakat eresztettek el, nem tudtam tétlen maradni. Nestorra néztem, és ő meg énrám. Elengedtük egymás kezét, jobb mutatókarmával pedig a gyászoló lányra mutatott. A dal abbamaradt.
- Oda. - mondta, szinte elhadarva, és példát statuálva odalépett Annabell jobbjára, és egy nyugtató zümmögés közepette megfogta kezét. Dühömet lehunyt szemmel próbáltam eloszlatni. Miután ez sikerült, - legalábbis nagyjából - még a sárkánynál is lassabban közeledtem a kardforgató lány felé. Szörnyű volt ilyen állapotban látni: a kissé csendes, de jó kedélyű Annabell nem olyan, mint régen. Talán inkább ez ösztönzött arra, hogy odalépjek, és Nestor példájára megfogjam bal kezét, éreztetvén: vele vagyunk. Egy kicsit vártam, aztán lesütött szemmel csak ennyit mormoltam:
- Várjunk egy kicsit. - Így, belegondolva a régi, csendes énemre hasonlítottam, vagy akár a tűzsárkányra. Viszont így, hogy én kezdtem bele a "faggatózásba", sokkal rosszabb volt. - Bocsáss meg. - suttogtam a lány fülébe, aztán tekintetem ismét Nestorral találkozott, aki csupán egy bólintással jelzett.
- A fájdalom nehéz teher. A bosszú rögös út, de egymásba torkollik. Nestor tudja, hogy van ez. Nestor Shikit vesztette el és Nestor még nem fizetett meg érte. De megfog. Kamatostul. Az ember azért áll bosszút, mert igazságosnak találja. - mondta a többieknek, aztán Annabellhez fordult, egy biztató félmosollyal az arcán. - A hősök sosem halnak meg... - Ez volt az, amire gondoltam. De Nestor honnan tudhatta mindezt? Lenyűgöző egy teremtmény.

Ott álltam, a lány oldalán, hogy vigaszt nyújtsak. Pont úgy, ahogy ő segített nekem abban a kastélyban, de ő látszólag nem gondolt az öngyilkosságra. Legalábbis nem mondta ki, de annyira nemigen ismertem, hogy gondolatait ki tudjam számítani. Egy kézszorítás nem jelenthet túl sokat, de ilyen helyzetben annál inkább. Főleg a sárkány szorítására reagált. Nestor bólintott egyet, majd elengedte a kardforgató kezét, és ismét keresztbe fonta karjait. Elégedettnek tűnt. Elégedett, mert ennyivel segíthetett. Én viszont még nem engedtem el Hinari kezét. Mintha odaolvadt volna, vagy valami hasonló. Úgy éreztem, ha Nestornak nem is, de nekem fognom kell a kezét. Ennyivel tartoztam a lánynak, és úgy éreztem, jelen pillanatban csupán ezt tehetem meg érte. Rettentően feszült voltam, főleg a fennálló nézeteltérések miatt. Egyesek számára a bosszú nem megoldás. Nem értettem őket. Kiskorom óta azt hallottam, hogy a megtorlás természetes, és ha valakit igazán közelállónak érzek, még erre is képesnek kell lennem. Bár igaz, Lewist nem ismertem, de nem akartam így látni az új barátaimat. Az új családomat. Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy levonjam a következtetést: ha valaki nem állítja meg a gyilkos triót, - bosszú ide vagy oda - a mészárlás minden bizonnyal folytatódik. Egy szót sem szóltam, legalábbis egyelőre. Szophie nem akart, nem bírt tovább maradni, ám a másik lány ésszerű indokokkal jött. Egyetértően bólintottam, aztán Hatira néztem. A démonfarkas nem akarta, hogy az idomár társa is elmenjen. Szomorúan, szótlanul nyüszített, ám egy pillanatra sem tágított a Lilliomhercegnőtől. Azt hittem már ennél rosszabb nem lehet, ám akkor megjelent a lány, aki igen bátorító szavakkal élt. Igen, erős volt, bár innentől kezdve egy szó se szólt a bosszúról, hanem a családról, a hősökről, és az összetartásról. Irigyeltem, mert sikerült egyfajta derűs hangulatot teremtenie a lelkemben, amit ilyenkor nem igazán lehetne. Oldalvást Nestorra pillantgattam: a sárkány lassú, komótos léptekkel távolodott el tőlünk, és keresztbe öltött karokkal ült le egy távoli széken, ezzel kizárva magát a közösségi beszélgetések lehetőségéből. Számomra akkor csak az volt fontos, hogy ott maradjak, ahova Nestor parancsolt: Hinari mellett. Nem tudtam, mit tehetnék még a könnyei ellen folytatott háborúban. Nem akartam, hogy így lássam. Életem tizenkilenc éve során olyanra készültem, amit akkor vagy megbántam, vagy nem. Nagyon zavarban voltam: nem tudtam, hogyan viselkedjek ilyen helyzetben, de megtettem. Az alapszabály, hogy egy ölelés három másodperces, nem kevesebb. Ezt betartva szépen lassan a karjaim a lány köré fonódtak, és fülébe csak ennyit suttogtam: veled vagyunk. Aztán mintha misem történt volna, kiléptem a terem ajtaján, pet nélkül, zsebre dugott kézzel. Nem hagytam el őket, végig ott maradtam, a JL falai között. Csupán kellett egy kis idő, mire ezt az egészet megemésszem. Besokalltam.

Pár órával ezelőtt…

Idegesen járkáltam a szobában, a szőnyeg szélén terpeszkedő kajmánt kerülgetve. Al odafönt pakolt, ha lenézett, rámosolyogtam, bár aligha tudtam volna eltitkolni előle az izgatottságomat – és az emögött megbúvó félelmet, mely minden lépésnél azt suttogta, ne tedd. Nyeltem egyet, kizavarva a gondolatot a fejemből, sóhajtva mellé, mintha a hirtelen távozó levegő elérhetetlen távolságba taszítaná. Nem voltam nyugodt. Már több napja szóltam mindenkinek, személyesen vagy levélben, akit nem értem el, s mostanra már valószínű minden céhtag a közelben tartózkodik, pár óra múlva gyűlés. Nem voltak jó emlékeim, de ennek most másképpen kell alakulnia.
Szó nélkül rohantam fel a lépcsőn, és bújtam oda a fiúhoz.
Féltettem őket. Mindenkit, minden egyes tagot, ezért tartottam őket távolabb a komolyabb, rendszerezettebb ügyektől, ezért nem mondtam nekik soha meg még pontosan, éppen hová is megyek. Ám aznap valami elszakadt, s onnantól rendre eszembe jutottak Yuichi szavai, melyek olyan nagy hevességgel suttogták, „ne akarj egyedül csatába menni”. Mégis mentem. Növekvő lelkiismeret-furdalással, hisz Alex is mondogatta sokszor, együtt, együtt többmindent el lehet érni. Összefogva, kettőnket, a céhet, a céheket, a világot… Szerettem volna hinni, hogy ez sikerülhet. Miért ne sikerülhetne? Ő lelkes volt és vidám, én pedig elmélázva bámultam ki az ablakon, azon agyalva, hogy nem tud a csuklyáról. Senki; nem tud a csuklyáról. De így volt jó. Az információ hatalom, és veszélyes. Nem akartam, hogy ők is viseljék. De egyedül… Harmadnapra már fogalmam sem volt, mit is akarok tulajdonképpen. A céhgyűlést magát egy hirtelen elhatározás szülte, mely komoly volt és rendíthetetlen, most mégis magyarázat nélkül fúrtam a fejem Al mellkasába, elbújva a tények elől. Bizalom? Bíztam bennük. De akkor mitől félek?


A gyűlés

Szophie nem jött el. Megírta, miért nem, láttam őt ismeretlen erdőkön vágni keresztül, s neki ez kellett most, elfogadtam. A többiek itt voltak. Az újak is, s én vidáman és egy kicsit büszkén is néztem végig a családunkon, s gondoltam Lewisre, aki nélkül soha nem jutottunk volna idáig. Köszönni már köszöntem, most éppen az elvesztett fonalat keresgéltem apró megilletődöttségem közepette, miközben ők bámultak rám, én meg rájuk, Nestor pedig a háttérben elnézőn ingatta a fejét és látszott mosolyogni.
- Először is, szeretném bemutatni az új tagokat, noha néhányukkal már találkozhattatok korábban – találtam meg a hangom, s az első pillantást Al kapta, mosolyogtam én is – Yuuki, aki már a koboldinvázió alatt is a céh jelét viselte – tekintetem jókedvűen sodródott az emberek között, megállapodva a kislányon, akiről mindenki annyi jót mesélt már – Bár ő már aligha számít újnak – tettem még hozzá, s hagytam egy kis időt, ha valaki – elsősorban ugye maga Yuuki – esetleg akart volna valamit mondani még. Bár minek? A labirintusos esetnél nagyjából mindenki találkozott már mindenkivel. A hivatalos bemutatás azonban mindenkit megilletett. Ezért is kezdtem ezzel.
– Akik nemrég jöttek, azok közül hadd mutassam be Niot és Reyt, ővele ugye már találkozhattatok – folytattam, szintén várva, hogy ők is mondjanak magukról pár dolgot, vagy amit ilyenkor illik. Ha volt ilyen, azt természetesen meghallgattam, utána pedig odasétáltam Alhoz, és kézen fogva húztam középre, ahol eddig álltam, persze fülig belepirulva a mondatokba, amiket ezutánra terveztem.
- Alex pedig a Vigoból jött át, immáron a JL-t erősítve – elég volt csak rá nézni, hogy elakadjak, s azt hiszem senkinek sem kellett magyaráznom a továbbiakat: a viszonyunk olyannyira nyilvánvaló volt, hogy ha akartam se tudtam volna eltitkolni. De nem is akartam. Boldog voltam mellette, s örültem, hogy ő is itt van. Mellettem, kéz a kézben, együtt…
Ezek után persze jöhettek a megjegyzések, vicceskedő célzások és kérdések; hagytam ezekre is bőven időt, mielőtt a gyűlés komolyabb témáit felvezettem volna. Amaz ott lapult az árnyékban, s csak az láthatta rajtam, aki jól ismert már. Hogy van valami. Előbb-utóbb figyelmet is kértem, mélyen beszívva a levegőt, úgy fordulva szembe velük, le is ülve a helyemre, ezzel mintegy jelezve, hogy a családias jókedv után hivatalosabb ügyek következnek. Közben az órára is ránéztem: Hoora bármikor megérkezhetett, nem húzhattam tovább.

- A bemutatkozások után szeretném, nos, egy bemutatással folytatni – s már kopogtatott is. Ugyanolyan tűpontossággal, ahogy legelőször, ott állt az ajtó előtt, s én kiszóltam neki, hogy jöjjön csak be: nem várathattam tovább sem őt, sem pedig a céhtársaim. Két lépéssel már mellettem is termett; egy rövid meghajlás és udvarias köszönés után nézett körbe.
- Szeretném nektek bemutatni Hoorát, aki velem együtt igazgatja a Rend és a Szövetség dolgait, illetve nagy segítséget jelent a felderítésekben és egyéb ügyekben is. Forduljatok hozzá bizalommal – majd a férfihoz fordultam – Hoora, névről már ismersz mindenkit, azonban egy személyes bemutatást is megejtenék, ha már itt vagyunk – s balról jobbra haladva megismertettem vele a céhtagokat, pár szót mindenkiről mondva. Kasztot, fő szerepkört, a kisebb tagoknál azt hogy kisebbek, de mindenkiről jót. Természetesen Szophiet is felhoztam, nem hagyva ki azért, mert nem jelent meg. Majd újabb szünet, hogy aki akar kérdezhessen, pár kortyot is ittam a már odakészített italból, miközben Hoora is helyet foglalt. Innentől lesz a nehezebb része.
- Bizonyára sokatoknak új a Rend és a Szövetség, mint szervek, ám mindenki ismeri már őket, maximum a nevüket nem – kezdtem bele – A Rend még a Börtön Kristály bevezetése körül-előtt alapult, eleinte pár önkéntesből, akik a védett területen belül tartották fent a békét és a rendet. Mostmár szervezettebbek; akiket egyenruhában láthattok járőrözni itt-ott, azok ők, de inkább civilben járnak, tájékoztatva Hoorát és rajta keresztül engem a nagyobb rendbontásokról, amiket ők nem tudnak megoldani. Minden apróbb ügyet azonban ők végeznek el, átvállalva tőlünk a munka ezen részét. Velük kapcsolatban elsősorban Hoorát kérdezzétek, én csupán a szervezésben segítettem - ellentétben a Szövetség munkájával, melynek a JL központi részét képezi.
Nos, ez volt az, aminek csak a hatását vehették észre. Eddig.
- Voltak bizonyos események, amikre nem voltunk felkészülve, és újabb veszélyek is kerültek a látóterünkbe, melyeknek elejét kellett venni. Minderre pedig már nem volt elég a Rend. Így döntöttünk úgy végül, hogy összefogjuk a kisebb bűnüldöző céheket szerte Aincradban, és a Renddel összedolgozva kialakítunk egy hatékonyabb rendszert, ahol minden céh a neki megfelelő feladatot kapja majd, és azonnal tudja, kihez kell fordulni, ha nem boldogul egymaga. Ha valakinek feltűnt, miért vannak egy ideje a céh hirdetőtábláján szintben és erősségben szinte csak nekünk való küldetések és feladatok, ez a válasz rá – intettem az említett irányba – Így kevesebb a kockázat és a halál is.
- Arra viszont mindenki figyelmét szeretném felhívni, hogy ezen két szerv létezése és működése szigorúan titkos – néztem körbe a tagokon jelentőségteljesen – Az eredményessége pont abban rejlik, hogy aki nem része a vezetésének, az nem ismeri a hogyanját; még azok sem, akik amúgy résztvevői is akár. Hadd ne mondjam, milyen következményei lennének rám… ránk nézve, ha bármi is kitudódna – önkéntelenül is megborzongtam. Pont ezért nem mondtam el ezt eddig. Hiszen a Szövetségnek is csupán a céhvezérei tudják, a céhtagok nem – Én megbízok bennetek. Mindenkiben – folytattam – Én… nem akarok többé egyedül csatába menni – tettem hozzá halkan, Yuichira nézve, s ezt a mondatot, annak valódi jelentését azt hiszem csak ő érthette meg igazán. Bátortalanul elmosolyodtam, majd feljebb emeltem a hangom, visszatérve az eredeti témához - Illetve úgy gondolom, a szokásoktól eltérően jogotok van tudni róla. Ám senki céhen kívülinek ne említsétek, barátnőknek, barátoknak sem. Ez az egyetlen kérésem.
Hangom határozott volt, de nyomokban érezni lehetett rajta a visszafojtott félelmet, melyen nem tudtam uralkodni. Fogalmam sem volt, hogyan fognak rá reagálni, de meg mertem tenni mégis; bíztam bennük ennyire. S ahogy az utolsó mondatom betöltötte a gyűlésterem levegőjét, a csöndben ismételve magát még párszor, a szemem sarkából láttam, ahogy Hoora komolyan bólint. Mi léptünk. A folytatás a céhtársaimon, az itteni családomon múlott.

Hisz ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, egy a nagyobb céhek közti tényleges szövetséget hozva létre, amiről Al álmodozott és ami miatt most is itt van… nos, ahhoz előbb nekünk kellett egységként viselkednünk. Titkok nélkül, megadva a teljes bizalmat egymásnak.


Szólimit nincs, és minden JL tag meg van hívva. Időben a koboldinvázió 1.hullám, kastélyos és obon után és a 22es boss előtt játszódik. Sorry a késésért