Re: Gyűlésterem

by **Ozirisz** Szomb. Május 28 2022, 12:44

Hinari kérésére Leót illetőleg bólintottam. Bár eleinte tényleg gonosz voltam a sráccal szemben, sőt, időnként túlságosan is, azóta sokminden történt. Megbeszéltük a dolgokat, sőt, kifejezetten jóban is lettünk. És plusz egy érv a bizalmára, hogy amikor még fasírtban voltunk, akkor sem hagyott nyakig a trágyában, hanem jött utánam, ha kértem, ha nem. Pedig abszolute nem lett volna muszáj, semmi indoka nem volt rá.
Először értetlenül néztem Hinarira, ahogy azt mondta: el fog menni. Mégis hová? Hogyan? Miért? Ennyire lestrapáltuk volna? Vagy csak "szabira" megy? Ez utóbbi esetben remélhetőleg csak ideiglenes, múló állapot lesz, amit ha kipihente magát, visszatér közénk. Azonban a remény szertefoszlott, ahogy Hinari tovább folytatta a mondandóját. Alex ennyire rosszul van? Ismét egy jel, amit észre kellett volna vennem. Igaz, a srác nem egy panaszkodós fajta, de felfigyelhettem volna az amúgy nyilvánvaló jelekre. Eleinte csak a kevesebb próba, majd egyre ritkábban futottam össze vele a palota folyosóin...
A lány szavai még keszekuszán kavarogtak a fejemben, de mondatról mondatra kezdték egyre inkább megtalálni a helyüket a forgatagban. A sisakok említésével értelmet nyert az "elmenni" szó valódi jelentése. Figyelmesen hallgattam a továbbiakat, majd végül én is megszólaltam - Így már értelek, hogy miért. Nehéz döntés volt, teljesen megértem. Valószínű én is ugyanígy döntenék a helyedben. Nehéz lehet látni Alt nap mint nap egyre rosszabbul. Azt nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet... - mi csak töredékét láthattuk annak, ami a valóság. Majd egy levegővétel után folytattam - Tudom, hogy nehéz és veszélyes lesz, de ha van bármi, amiben tudunk segíteni, ránk számíthatsz. Előkészületek, itemek-információk felhajtása, bármi... Nagy terhet cipelsz a válladon, és ha valamivel könnyíthetünk rajta, itt vagyunk... - mondtam a lánynak, határozottan és komolyan. Igaz, erre a küldetésre nem tarthatunk vele, de valami módja csak kell legyen, hogy kivegyük a részünk... Ha máshogy nem is, összeszedni az útravalót, kovácsolni-kotyvasztani párat...

by **Hinari** Vas. Jún. 12 2022, 11:58

Ami Fuwa és Afton között történt, enyhe ráncokat vésett homlokomra, azonban nem szóltam hozzá a történtekhez, hiszen éppen valami olyasmire készültem, ami eltörpült amellett a pillanatnyi rosszérzés mellett, hogy a lovag láthatóan kisgyerekként kezelte Silt, holott pont ezzel ártott neki és a fejlődésének a legjobban. Nem, amit kimondtam végül, egy sokkalta nagyobb rosszérzésből származott, és egészen eddig Leo tudott róla egyedül.
Kirohanásokra, tagadásra számítottam. Arra talán, hogy felajánlkoznak, miben tudnának segíteni Alexnak - Alexnak, és nem nekem. Arcomon elmélyült a lágy mosoly, ahogyan hallgattam őket hisz jólesett az aggódásuk, ám szívem cseppnyi keserűséggel telt meg, ahogyan rájöttem, hogy még most is, még mindig ennyire én töltöm be itt a központi szerepet, pedig én... én nem szenvedek annyira, mint az a szőke fiú felettünk a másodikon.
- Esetleg kapcsolatba tudsz lépni a kutatócsapattal? - fordultam Miri felé a kérdése után - Az talán segítene, igaz Naithen már hónapok óta próbálkozik, teljesen sikertelenül. Úgy néz ki, teljesen eltűntek - sóhajtottam, azokat a szavakat viszont, amiket ezután mondott, csupán egy beletörődő, fáradt bólintással nyugtáztam: tudtam én, persze, hogy tudtam, hogy nem "csupán" ennyi lesz. Hiszen ők voltak azok is, akik szálegyedül beküldtek engem egy sötét kazamatába, nem tűrve ellentmondást. "Csak csináljam, amire utasítanak, hiszen ők tartanak életben" - én pedig tettem, amit kellett és ha egyszer képes voltam rá, mégegyszer vagy még százszor is menni fog. Naithen elmesélte, hogy mit kellett a szüleimnek aláírniuk, amikor elszállították a testem és megmentettek a játéktól, én pedig nem kislány voltam már, tisztában voltam a következményekkel.
Nem véletlenül nem kérdeztem sem Mirit, sem pedig Chant arról, hogy mi vár rám ott, az ébredés után.
Gondolataimból a fiúk szavai zökkentettek ki.
- Hát persze, keress fel nyugodtan - feleltem a lovagnak, tekintetem pedig hosszan nyugodott Fuwán, biztató mosollyal próbálva felvenni a szemkontaktust egy sokat ígérő pillantás erejéig, mielőtt Oziriszhoz fordultam volna:
- Ami azt illeti... - tekintetem végigvezettem a többieken, megkönnyebbülten, hiszen végre túlvoltam rajta és mégsem dőlt össze felettem az épület - Tudtok segíteni, igen, és nem is keveset. De nem abban, amire gondolsz, Ozi.
Mosolyom szélesebbé vált, ahogyan fokozatosan engedtem át magam a bizalom felemelő érzésének. Már a tea sem kellett; csillogó szemeim önkéntelenül is Leoét keresték, majd átvándoroltak Mirire, Himére, Fuwára, Aftonra és Ozira, Jeaniere és igen, egy kicsit Makudára is, akiben az előzőek után talán a legnehezebb volt hinni, de ők voltak a családom, mindenki, kivétel nélkül.
Ideje volt, hogy végre én kérjek tőlük.
- Szeretném, ha itt lennétek velem, velünk a végéig. Ha együtt nevethetnék veletek, ha együtt tölthetnénk az időt, vásárlással, zenéléssel, sétálással vagy bármi egyébbel, amihez nektek is kedvetek van. Ha nem segítségért fordulnátok hozzám, hanem a saját programötleteitekkel, legyen az vicces vagy épp megbotránkoztató, bár azt most előre megmondom, hogy nem fogok befüvezve meztelenül szaladgálni a városban - nevettem el magam a végére - Ha pedig már nem leszek itt... - hangom hamar komolyabbá vált és ezúttal elsősorban Fuwa és Hime pillantását kerestem meg - Szeretném, ha gondját viselnétek Alexnak, ameddig ki nem juttatják. Ha kérhetek ilyet... tudom, az én dolgom lenne, de... ha főznétek neki is és odafigyelnétek rá, hogy egyen rendesen, ha néha ránéznétek... azért nagyon hálás lennék - mosolyogtam a lányokra - Meg biztosan szívesen zenélne együtt veled, Ozi, ha épp jól van, vagy beszélgetne veletek egy délutáni kávé vagy ital mellett... - fordítottam tekintetem Afton, Maku és Ozi felé, szándékosan hagyva ki Leot a fiúk listájáról, hiszen értettem és megértettem, hogy neki ez bizonyos körülmények miatt nehezére esne. Meghát, tőle éppen eleget kértem már eddigis, bár... hát, egyvalamit talán mégiscsak fogok még.
Nestor.
- Nestor pedig ellesz nélkülem, ebben biztos vagyok - folytattam némi kis szünet után, eltűnődve rajta, hogy vajon a rendszer hogyan veszi a kilogolást a nem harci petek esetében - De azért Fuwa, ha Noisenak adsz enni, kérlek őt és a kajmánt is etesd meg, illetve Leo, ha van pár fölös nadrágod... - kuncogtam, mert ez volt az, amire egyszerűen nem tudtam nevetés nélkül gondolni; a kép, ahogyan a tűzsárkány szájából használt ruhadarabok lógnak ki. - Ha pedig valamelyiktek megy szafarizni és nem gond neki egy hiperaktív hüllő, úgy kérlek titeket, hogy vigyétek magatokkal néha - tettem még hozzá, bízva benne, hogy nem kérek túl sokat éshogy ha most tehernek is érzik, később szívesen fogják ezeket megtenni majd.

by **Leonard** Vas. Jún. 12 2022, 19:08

A cigarettával játszott az ujjai között, óvatosan forgatta a szálat, hogy meg ne törjön és el ne pixeleződjön a drága dohány. Egy félreeső pillanatban, amikor úgy értékelte, hogy senki sem figyel rá, még bele is szippantott, az illatával is enyhítve feje tetejére állt gyomra görcsös kínlódását.
A kintről beszűrődő késő tavaszi napfényben olyan valószínűllen volt ilyesmiről beszélgetni. Halálról, kinti világról és... egy halálos betegről.
Egy sóhajtással be kellett látnia, változtatnia kell korábbi érzésein; mégsem irigyelte már úgy Alexet a Hinaritól kapott gondoskodásért. Azért kapni másoktól törődést, mert a barátnőd megkérte őket rá sokkal szánalmasabbnak tűnt, mint simán csak egyedül maradni a saját döntéseid következményeként. Rettenetesen érezte magát, amiért ott ültek egy szobában, elzárva attól a személytől, akiről szó van és az ő beleegyezése vagy tudta nélkül beszélgettek arról, szerintük mi lehet a jó neki. Leo ismerte már, milyenek ezek az álszent mosolyok, amikor a beszélgetőpartnereid megpróbálnak úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, miközben kurvára összeomolni látszik az életed. Tudta, milyenek azok a semmitmondó "hogy vagy" kérdések, a feltűnésmentes ápolgatás, amikor nem kedvből, főleg nem a te kedvedből, sokkal inkább kényszerből vannak veled az emberek. Utálta, nagyon is utálta, amikor mindenki megpróbált úgy tenni, mintha minden olyan lenne, mint azelőtt, igyekeztek a kedvében járni, anyáskodni, tanácsokat adni, felvidítani... És sohasem fogadták el az érvet, ha egyszerűen csak magányra vágyott.
Olyan volt, mintha kívülről látta volna önmagát. Önkéntelenül azonosult Alex szerepével és nem tudta kivonni az érzéseit a történetből. Jószándék, hát persze. Dugja fel mindenki a jószándékát.
Nem most kellett volna kiborulnia, amikor elméletileg be kell mutatnia, milyen talpraesett céhvezér is lesz belőle, de úgy érezte, vagy elküldi Hinarit a francba, ami nem fordult elő még vele... hát, kábé soha, vagy most azonnal rágyújt egy cigarettára. És mivel az ablak elég közel volt hozzá, a beszélgetés során az emberek meg eltávolodtak tőle, végül ezt találta a legkevésbé kellemetlen megoldásnak a feszültség enyhítésére mindkét fél érdekeit figyelembe véve.
Alex felnőtt férfi... Csak meg tudja magától is kérni Himét, ha szüksége van egy tál ebédre. Talán még képes írni Ozinak is, ha zenélni szottyan kedve.
A füstkarika szürkéskék ködbe burkolta a világot előtte. Együtt töltött idő puszta aggodalomból. Barátság puszta sajnálatból. Hát persze. Hazugság.
- Nem szoktam szafarizni, de Nestor számíthat rám - mondta szinte oda sem figyelve. Megfogadta magában, hogy oda fog figyelni Alexre. Nem kényelmetlenül, csak a megfelelő távolságot tartva; úgy, ahogy Ilja tette azt a balesete után.

by **Silence** Vas. Jún. 19 2022, 12:23

Keresgélte, de nem találta a szavakat. Ezért csendben hallgatta a többieket. Hasonló dolgokat mondott volna, mint Ozirisz, de mégsem... Az ilyesmiben Hinari sokkal de sokkal jobban eligazodik bárkinél. Máshogy pedig nem tudta elképzelni, hogy ezek után ő hogy segíthetne. Remélte, hogy ki fog derülni. Ha máshogy nem, hát azzal, hogy ne legyen útjában a hercegnőnek.
A kék tekintettel találkozva igyekezett elmosolyodni. Hinari valamit szeretett volna jelezni, de már az is nagy dolog, hogy ezt észrevette. Hogy mit, azt nem tudta kitalálni. Meg kellene kérdeznie, de nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne... Pont most beszéltek róla, hogy nem kellene zargatni a céhve... volt céhvezért.
Az aggodalma viszont lassanként eloszlott, ahogy a hercegnő elkezdte mondani, hogy lehetnek segítségére. Ezt ő is tudja! Kérés nélkül is! Forrócsokizni, vásárolni közösen nagyon szeretett, és ha ráadásul a barátnőjével teheti, és még segít is vele, az a legszuperebb program a világon.
A hozzá intézett kérésre komolyan bólintott. Igyekezni fog figyelni Alexra. Ha főzni nem is tud olyan ügyesen. Ami pedig Nestort illeti... Ha a sárkány elfogadja tőle a gondoskodást, örömmel játszik majd vele is. Csak nem Tapsihajtást... Na meg nem repülést. Az kicsit félelmetesnek tűnt, ha kiváncsi volt is.
Boldog, hálás mosollyal bólintott. Teljesen megnyugodott így, hogy előtte volt a feladat.
Leo felé fordult az új céhvezér szavaira. Lelkes bólintással értett egyet.
- Me-hetünk e-gyüt! - vigyorogta, és megjelent előtte a kép, ahogy Noise a magas fűben szaladgál madarakat hajkurszva, míg Nestor ugyan ezt teszi, nagyobb állatokkal. Ők pedig Leoval vagy még többekkel is együtt nevetgélnek és fedezik fel a területeket. Meggyőződése volt, hogy sokat tanulhatna így.

by **Mirika** Vas. Jún. 19 2022, 13:32

Gondolkodás nélkül ajánlottam fel a segítségemet, mert hát ki más, ha nem én, és különben is, pontosan tisztában voltam vele, hogy mi várhat Hina-chanra az ébredés után. És itt nem csak a kutatócsoportra gondoltam, hanem magára a rendes felépülésre és a rehabilitációra, ami azzal járt, hogy évekig feküdtem szinte mozdulatlanul. Hiába tornáztatják a bent ragadt játékosokat, az nem helyettesíti a valódi mozgást. A tehetetlenség pedig több, mint frusztráló, pláne ha nem csak úgy kilép valaki, mint én, hanem azért ébred fel, hogy tegyen is valamit. A kérdés azonban hosszú pillanatokra belém forrasztotta a szót, hiszen pillanatok alatt ráébredtem, hogy hiába a segíteni akarásom, ha nem érem el a kutatókat. Márpedig nem értem el őket én sem.
- Az akciójuk után felszívódtak - ráztam meg a fejem - Kipakolták a laborjukat meg minden ilyesmi, és nem tudom, hová cuccoltak át - hajtottam le a fejem - De talán... talán ha Alex-kunt megtalálom, akkor tudnék segíteni... valahogy - mondtam a szavakat egyre halkabban és halkabban, az utolsót már talán csak én hallottam. Leo-kun közben az ablakhoz lépdelt, és önkéntelenül is megragadta a figyelmemet a mozgásával. Rágyújtott. Ergó feszült volt. Azt csak ő tudta, hogy miért, de végül is érthető volt. Aggódó tekintetekkel és könnyes szemekkel találkoztam, ha körbenéztem. Hina-chan mindenkit sokkolt. Észrevétlenül vettem egy nagy levegőt, és a fiú mellé léptem. Megfogtam a szabad kezét, ha engedte.
- Ha valami nyomja a szívedet, nekünk elmondhatod. Nem ér, hogy folyton magadban tartod - mondtam halkan.

by **Ozirisz** Vas. Jún. 19 2022, 17:27

Ahogy Hinari és Mirika a kutatócsoportról beszélt, egyáltalán nem tűnt rózsásnak a helyzet. A terv elkezdése is elég necces így, hogy felszívódtak. És odakint jóval nehezebb valakit, valakiket megkeresni a megfelelő mennyiségű pénz és kapcsolati tőke nélkül. Idebent is nehéz feladat, pedig Aincrad jópár nagyságrenddel kisebb. De az odakinti dolgokkal kapcsolatosan Miriék a kompetensek, így csak figyeltem a beszélgetést, felreppenő ötleteket.
Majd Alex állapotán át eljutottunk az előkészületekig. Kicsit megkönnyebbültem, ahogy Hinari mondta, hogy tudunk segíteni. Aztán kíváncsiság lett úrrá rajtam a következő másodpercekben, ahogy a lány folytatta a mondatot. Aztán a befüvezve meztelenül szaladgálás akaratlanul is vizualizálódott valahol a látókérgemben. Valami igencsak elvont, delíriumos álomképre hasonlított az egész. És persze belőlem is kitört a nevetés - Pedig az nem lenne gyenge mutatvány... - majd egy levegővétel után folytattam - Ez tényleg a legkevesebb, mégis a legtöbb. A jól, tartalmasan eltöltött idő felbecsülhetetlen, és mindig túl kevés... - komorodtam el a végére.
Aztán ahogy Alexre terelődött a téma, már értettem, mire gondolt még a lány. Természetes, hogy szeretné a srácot jó helyen, jó környezetben tudni, és hogy a legkevésbé szenvedjen hiányt bármiből is. Jelen esetben a társaság az, ami nem mindegy.
- Ugyan, ez természetes. Alex is a céh, a család része. Ha kilépsz, biztos, hogy nagyon nehezen fogja viselni... de igyekezni fogunk, hogy ne érezze magát egyedül, és figyelni fogunk rá, hogy be ne gubózzon. Ahogy eddig, úgy ezután is, bármikor kapható vagyok bármi spontán jött programra, elfoglaltságra. Nem csak Alnak, bármelyikőtöknek. - néztem szét a társaságon. Az a része pedig abszolute nem megerőltető, hogy bekopogni Alhoz, vagy ráírni ha házon kívül lenne, hogy nem lenne-e kedve zenélni/inni/mobolni, akármi...
Kicsit rossz érzéseket kelt bennem így ez az egész téma. Az elmúlás. Persze nem szó szerinti értelemben, és remélem Alex sincs azon a szinten, hogy ettől kelljen tartania. Viszont egy korszak a végéhez közeledik, és ezzel szembesültünk ma itt a gyűlés folyamán. Bárcsak előbb rájöttünk volna. Ha előbb tudatosult volna bennünk, hogy elmúlnak azok az idők, amikor Hinari velünk, közöttünk van... talán jobban értékeltük volna. Valahogy mindig akkor tanuljuk meg a dolgokat értékelni, amikor elveszítjük, vagy elvesztésük kilátásba helyeződik. Valahogy sosincs elég idő... viszont abból a kevésből a lehető legtöbbet kell kihozni.
Majd hirtelen eszembe jutott valami - Ömm... nem igazán tudom, hogy működnek a dolgok, de... - szólaltam meg kissé bizonytalanul, de annál inkább bizakodón - Van rá valami esély, hogy Mirihez hasonlóan vissza tudsz majd látogatni? - tettem fel a kérdést Hinarinak.

by **Hinari** Vas. Jún. 19 2022, 18:30

Átéreztem a Miri szavaiból áradó tehetetlenséget. A tenni akarást eszközök nélkül és sajnos nem tudtam semmi biztatót mondani neki, hiszen Naithen már megtette, amit odakintről meg lehet, de változást ez sem hozott. Szomorúan fordultam tehát a lányhoz és ugyan köszönetképpen bólintottam feléje, de talán mindketten tudtuk, hogy aligha van módja rá, hogy elérjen olyasmit, amit a testvérem ennyi év alatt nem tudott.
Annak azonban örültem, ahogyan a céhtársaim a kéréseimet fogadták: a közösen együtt töltött időt, a gondoskodást Alról, mosolyom pedig megkönnyebbültségről árulkodott, ahogyan halkan, de szavakkal megköszöntem nekik ezt, mindannyiuknak. Leo felé pillantottam, belenézve a körülötte gomolygó füstbe, kutatva mögöttük a férfit, akinek most Mirika fogta a kezét. Talán megoldják ők ezt; mindent, ami történt. Talán lesz valaki, aki segít Leonak, aki feledtetni tudja vele a fájdalmat és mindent, amit ez a világ okoz. És hogy nekem van-e helyem itt, közöttük...
- Nem tudom - fordultam vissza Ozirisz felé és feleltem neki tömören és őszintén - Nem tudom, mi lesz odakint, sem azt, hogy képes leszek-e majdnem tíz év után maradéktalanul felépülni. Lehet, hogy soha többé nem fogom mégegyszer a sisakot a kezembe fogni, de az is lehet, hogy a kutatócsapat ide küld majd vissza törleszteni. Az első időszak nem rajtam fog múlni, utána pedig... még én magam sem tudom, hogyan lesz utána - ráztam meg a fejem bizonytalanul. Nem akartam hamis illúziókba rángatni sem őket, sem magamat, főleg úgy, hogy jelenleg abban sem voltam biztos, hogy ha rajtam múlna, vissza akarnék-e ide jönni valaha is.
Legyen ez a jövő zenéje.
Kiittam az utolsó kortyokat a csészéből.
- Ennyit szerettem volna mára - álltam fel és néztem szét a céhtársaimon újra, egyesével - Köszönöm nektek az eddigi bizalmat és azt, hogy vezethettem ezt a céhet - hajoltam meg előttük mosolyogva - Remélem, hogy odakint egyszer mindenkivel találkozhatok még - mondtam, Leora is pillantva közben, ha pedig nem volt más fontos téma, ami megbeszélést igényelt, úgy bezártam a gyűlést és felsiettem Alhoz, remélve, hogy nem rosszabbodott az állapota, amíg én idelent voltam.

Köszi a játékot mindenkinek!
Catia lv1 --> lv2

by Ajánlott tartalom