Re: Gyűlésterem

by **Silver** Hétf. Okt. 05 2015, 17:55

Wow, mennyi új ember! Ha Little Miss Yuukival nem futottam volna már össze egyszer, akkor biztosan nem tudnék ennyi nevet megjegyezni. Így talán igen. Perhaps. I don't know. Whatever. Boldog voltam, hogy ennyi mindenkinek lehetek immár a senpaia, pedig én magam is még newbie-ként gondoltam magamra, de a legboldogabb attól voltam, hogy Yuuki is felvételt nyert. Ő aztán tényleg idevaló volt! És persze attól is repesett a szívem, hogy ennyi mindenki szeretne az Igazság szolgálatába állni.
Ami a másik dolgot illeti, az egy kicsit komplikáltabb volt. Örültem, hogy Miss Hinari megbízott bennünk, de néhány dolgot nem értettem. Little Miss Yuuki pedig rá is tapintott arra, hogy mi nem tetszett ebben a Rend és Szövetség dologban.
- Én se értem, miért kéne az Igazság harcosainak titkolóznia? Az a gonoszokra jellemző tulajdonság, nekünk az a dolgunk, hogy a jelenlétünkkel nyugalmat sugározzunk, és jelen legyünk, hogy tudják, bennünk megbízhatnak, és bátran fordulhatnak hozzánk, ha bajba kerülnek! Ha még egyenruhájuk is van, akkor már nem eleve nyilvános a létezésük? - vetettem fel az aggodalmaimat kérdő tekintettel pislantva hol Miss Hinarira, hol Mister Hoorára.

by **Halász Alex** Kedd Okt. 06 2015, 15:11

// aaa mooo, nem tudom elképzelni a gyűléstermet, mindig egy osztályterem ugrik elém xD
...de most, hogy elolvasta az első hszt.... hajime >< //

Pár órával ezelőtt...

Már hetek óta azt tervezgették, hogy átalakítják a kis szobát, egy tágasabb, két emberes lakosztállyá. Alnak nagy tervei voltak, de szép lassan faragnia kellett belőlük. Először csak a csillár, aztán a baldahin is, majd szép sorjában az összes plusz szoba, mint például játékterem, vagy gumiszoba, meg "partysarok", mind mind ment a feledés homályába. Nehéz volt elengedni őket, de kárpótolta a megszületőben lévő Klub. A Menedékhely, amit magában már csak így becézgetett, lassan de biztosan körvonalazódott, és nem rég támadt is egy olyan ötlete, hogy lehetne hozzá csapni egy zenés klubbos pincehelységet. Ez már Hinarinak is tetszett, így könnyebben vethették kukába a hifitorony ötletét odahaza. Végül úgy döntöttek, hogy egybekötik a Hinari szobája fölötti lakrészt, ami még nem állt használat alatt. Lett lépcső, ilyen szép csigaszerű, és ( amiből Al nem engedett) egy nagy hálószoba. Egyelőre az üres szobákat igyekezett megjelölni, a mit hova címkékkel, és széjjel dobálni a lent túlzsúfolt helységből a fölösleges itemeket. Azonban nem volt ott teljesen fejben amit épp csinált. A közelgő céhgyűlés kötötte le a figyelmét. Ismeri a JL tagokat ha más nem, látásból, de egybe az egész céhet először fogja megismerni. Vajon milyen lesz? Tetszeni fog nekik? Vagy furcsa lesz, hogy átjött? A téma sem volt egy könnyedebb fajta. Tartott tőle, hisz nem kérdezte túlságosan ki Hinarit. Látható volt, hogy a lánynak össze kell szednie az erejét ahhoz, hogy egyszer elmondja. Óvón ölelte a hozzá simuló lányt, csöndesen, mosolyogva, a lehető legtöbb biztatást belezsúfolva egyetlen mozdulatba. Talán jobb is várni kicsit. Összeszedettebb is lesz ha nem nyaggatja ki előre. Így viszont nem sokkal többet tudott akkor amikor leült a hosszú asztal egyik felében.

A gyűlés

Úgy volt vele, hogy nem sieti el. Akkorra toppant be, Hinari után, amikor már mindenki helyet foglalt, de még nem helyezkedtek el rendesen, hogy a szemek rá szegeződhessenek, mint egy későre. Nem késett, épp elvegyült a magával foglalkozó kis csapatban. Majd a bemutatkozások következtek, ő tartott mindenkivel egy kis szünetnyi szemkontaktust. Megnézte magának a sok sok új tagot. Yuukival találkozott már, ahogy Reyel is, őt kellet kimenteni, Aival együtt. Niohoz nem volt még szerencséje, de kedves kislánynak látszott, aztán Hinari mellé lépett, ő pedig megilletődve vette tudomásul, hogy egyszer csak a figyelem középpontjává helyezték. - Üdvözlehelletem :3 Mondjuk inkább úgy, hogy az Artesből. A Vigo nagyjából akkor alakult, amikor átkértem magamat. Jun chan pedig tiszteletbeli Vigo taggá fogadott, és azóta is jó barátok vagyunk, ahogy tudomásom szerint a két céh is. ^^
Remélem hasznos tagja leszek az igazság céhének. :3 - Ha már kapott reflektorfényt, meg is kellet mutatnia magát, persze mindezt fülig érő szájjal. ^^ - Az ok pedig, hogy itt vagyok, elsősorban épp mellettem áll :3 -

Hoora...

Miközben a többiek kifejtették, hogy mit is akarnak, magában lepörgette újra a hallottakat. Nem akart utolsónak felszólalni, nem látta szükségességét, de hagyott magának annyi időt, hogy mindent megemésszen, ami elhangzott. Közben a kérdések szinte ugyanarról szóltak...
- Ühm, akkor most három szerv létezik ha jól értem. A Rend, amit leginkább a Rendőrséghez tudnék hasonlítani. Szakíts félbe ha tévedek. Láthatóak és a puszta megjelenésük is ad egyfajta nyugalmat, hogyha van veszély, van aki segítsen, illetve, hogy nem ajánlatos rendet bontani, mert van aki közbe lépjen. ^^ Ennek a szövetségnek még egyenruhája is van, de nem egy céh, hanem több kisebb céh szerveződése, és mindez Hoora barátod kezében összpontosul... Aztán van a Szövetség, ami részint a Rend, részint pedig egyéb céhek alkotta szerv, tehát szintén nem egyetlen céh, hanem egy céhtömörülés, és ez a Titkosszolgálat talán? Ezt már te és Hoora együtt vezetitek, de a terep munka mégis csak Hoora feladata...
Aztán itt vagyunk mi, a JL.
Bár kérdés, hogy miért Titkos szolgálat a Szövetség, de arra biztosan megfelelő választ fogsz adni.
Nekem lenne még egyéb kérdésem is. Ki Hoora és hogyan ismerted meg őt? Surprised

- Közben a legártatlanabb képpel fordult a férfi felé, de ha más nem is, a kérdés tárgya és Hinari mindenképp leolvashatták belőle a kételkedést.
Túlságosan megbízol benne.
- Kik a tagjai ennek a két szervezetnek? Kik miatt - gondolom vannak nevek és céhek - volt fontos megalakulnia a Szövetségnek?
De legfőképp az, hogy illeszkedik bele ez a céh?... Mint irányító rész? - A szája elé tette elgondolkodva a kezét. - Vagy becsatlakoznánk az egyik szerveződésbe, mint tag? - elmosolyodott.
Mosolya mögött látszott, hogy egyiket se gondolja járható útnak.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Dec. 09 2015, 03:44

Nio ajtaján kopogtam, alig céhgyűlés kezdte előtt. Az alagsorból feljöttem, mára ugyan még nem végeztem a kísérletekkel, de lehet azt folytatni holnap is. Ahogy ajtót nyitott, felragyogott szemem és az út porát sem éreztem magamon, ahogy megláttam kedvesem. Együtt mentünk a gyűlésre, ahol is széket kínáltam neki és mellé ültem. Végig simítottam lágyan kezén nyugtatólag. Hisz ma végre láthat minket egyben.

Körbe néztem és eszembe jutott az első gyűlés hangulata. Gyászoltak a többiek és egy kicsit én is. Bár nem tudtam pontosan, hogyan csak azt éreztem, hogy az űr nőttön nő a hős elestével. Ez alkalommal szinte kicserélődtünk, sokan csak eltűntek és nem tértek vissza többet, talán oka van ennek is. A mostani csapat viszont nem tűnik szomorúnak, ezúttal nem halálhírtől terhes a találkozónk. Ennek örülök végre. A farkasos lány hiányzik, lehet fél a csoportulástól? Legutóbbi karácsonyon ugyan volt, de szürkében volt, előtte meg elviharzott. Pedig személyesebb közegben beszélgetve nem tűnik nyuszinak. Inkább körbe néztem így is eléggé elgondolkoztam, visszatért mosolyom, ahogy Niora visszafordultam és hagytam, hogy a szék kényelme elringasson. Egyedül akkor kaptam fel a fejem, amikor Hinari Niot mutatta be. Önkéntelen felugrásba kezdett a lábam, amit nem tudtam megállítani. Rá mosolyogtam itt az ideje. Ugyan szívem kalapált, szerettem volna bemutatni, de csak akkor nyílt szóra a szám, ha Nionak nem sikerült megtalálni a hangját. Majd visszaültem helyemre és lassú vörösödésbe kezdtem.

A következő pillanat, ami még megmosolyogtatott, egy újabb szőke srác Hinari mellett. Ezúttal konkrétan. Nio felé húzott inkább a tekintetem, örültem neki, hogy itt van.

Hoora a Rend és a Szövetség igazgató keze. Vajon Sange és Yasha is ebben a társaságban vannak? Erről még sose beszéltem velük, ez valahogy kimondatlan tény volt. Előkaptam pár apró gyümölcsöt, a nagy beszélgetésre való tekintettel, megéheztem. Persze Niot is megkínáltam vele, meg a közelünkben ülő Silvert. De igyekeztem odafigyelni Hinari bemutatójára. Ahogy rám pillantott azt hittem lehet enni közben így gyorsan el tüntettem a kezemből a maradék gyümölcsöt.. majd kis késéssel leesett a kifejezés csengése. Végre megjött az esze. Ha már tényleg igaz, hogy a vörösek vadásznak a céhvezérekre, mégha ez nem is igaz, azért egy százalék esélye mégis csak lehet ennek. Ez a rendszer legalább megnehezíti a dolguk.Egyedül csak a bolondok mennek csatába és a vakmerők. Reméltem eljön a nap, amikor egyik sem lesz. Már csak nekem kellene még ezt elhagynom, viszont az nehéz lesz. Talán a mellettem ülő lány képes lesz ezen változtatni.
Az utolsó kérést, mint szabályzati pontot, könnyedén elfogadtam, míg a többiek megvétózták. A kardforgató srác válaszában van valami. A rend mindig fényűző szerveződés, amire jogosan irigykedhetnek az ármánykodók, s félheti a vörös indikátoros játékosok. Hinari barátjának a hangja meg felvet némi féltékenységet is.
Ugyan nem álltam fel, de ha már eljutottunk a hogyan tovább kérdéshez, ideje beszállni a vitába, hisz ez is kell. - Igen Yuuki, én is így értettem, mindenki a saját szintjének megfelelő megbízást kapja, .. Hoorától. Vagyis tulajdonképpen Hinaritól és tőlünk - néztem Alexra. A JL szerepe, körülbelül le fog korlátozódni az aktakukacoskodásra - plusz, ha jól értettem továbbra is a mi feladatunk lesz, a nehezebb megbízások végrehajtása. Elegendő információval a vipera fészkek felszámolása, ugye? - kérdeztem, nem csak Hinarit, hanem a többieket is. Silver felvetése azonban nagyon jogos, nem kellene háttérbe bújnunk. Hanem nyíltan felvállalni, hogy ne árts mások másoknak, különben lesújtunk rád. Doboltam ujjbegyemmel kettőt a szék karfáján. Bár a rejtőzködés és a gyors visszavonulás híve vagyok, de ez azért böki az én igazság érzetem is. Céltábla, vagy csendben kijutás? Ránéztem Niora tanácsért. Bár ez neki abszolút új, és nem mondtam neki sem még a vörös vadászatról, így egy igen nehéz szituációba csöppen bele. De talán pont benne van a megfelelő gondolat befejező szál. Azért belekezdek, de a végét közel sem tudom - Ami a rejtőzést illeti, viselkedjünk úgy, ahogy ez a palota is áll. Az közelebb áll hozzánk, mint a háttérbe vonulás. Szerintem is. A kérkedő és vádaskodó hangok meg elcsitulnak idővel, csak egy fog maradni. Nem lesz érdemes egyedül egy kietlen réten mászkálni, mint ahogy Szophie épp most ezt teszi.
Ugyan volna még érdekes kérdés, de előbb érdekle, mind Hoora és Hinari válasza.

by **Hinari** Kedd Jan. 19 2016, 20:14

A bemutatkozás rendben, fennakadások nélkül lezajlott, a fontosabb rész tekintetében viszont nem volt egyetértés: annyira nem értettek meg, de a lényeget legalább volt, aki jól fogta meg. Előbb végighallgattam a kérdéseket, felvetéseket, ahogy egymásra reagálnak a tagok, Al Hoorával kapcsolatos kérdését pedig magamban még meg is mosolyogtam: féltékeny talán? Majd belekezdtem a válaszadásokba:
- Hadd kezdjem Alex mondandójával, ami részint választ fog adni a többire is – kezdtem – A Rend egy része igen, megfelel a Rendőrségnek, vannak nem egyenruhás tagjaik… bár végülis, odakint a rendőrségnek is - gondolkodtam el: olyan sokat nem tudtam a valós rendőrség működéséről japánban, ám Hoora határozott bólintása elárulta, hogy ő nagyonis. Magabiztosabban folytattam – Illetve igen, a tagjai több külön céhbe tartoznak. Magát a Rendet pedig Hoora irányítja. A Szövetség más. Titkosszolgálat, CBI, FBI… mindazon céhek és játékosok „együttese”, akik tenni akarnak az aincradi bűnözés ellen. De mi mint céh, nem szervezői vagyunk ennek – fordultam Yuichi és Yuuki felé – Hanem szerves résztvevői. Ahogyan a többi céh is. A papírmunkát meg csak Hoora meg én érezzük meg, s az sem túl sok – legyintettem – De mint céh azt csináljuk amit eddig is tettünk, csupán célzottabban. Hogy értsd, a Szövetség létrejötte előtt mindenki foglalkozott mindennel, így volt, hogy a legtapasztalatlanabbak kerültek be a viperafészekbe – magyaráztam – Most viszont mindig azok lesznek, akik a legfelkészültebbek rá. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kaphatunk egyszerűbb feladatokat, éshogy rejtőznünk kell.
Ezt az utóbbit mondjuk egyáltalán nem értettem. Ki beszélt rejtőzködésről? Ugyan az lesz, mint eddig is, csak mostmár ők is tudják, hogy mi van mögötte. Nem fog változni semmi, nincs jövő idő…
- A titokként kezelést pedig azért kértem, mert fontos – fordultam mindenki felé - Nem akarlak titeket bajba sodorni, sem magamat, és ha valaki olyan megtudná a színfalak mögötti tényeket, a működési elvet magyarán, akkor hatékonyabban tudna szervezkedni ellene. Hogy még pontosabban fogalmazzak; ez is egy rendszer. Ha kiiktatják a kulcspontjait, egy időre leáll.
Reméltem, hogy így már megértik, miről beszélek. Hagytam is némi hatásszünetet, hogy elgondolkozzanak rajta, s csak azután kezdtem bele újra.
- Nem kértem olyat, hogy titkoljuk el, hogy segítünk. Eddig sem tettük, hiszen épp azért fordulnak hozzánk, akiknek szüksége van segítségre, mert tudják, hogy itt vagyunk. Csak a háttérben zajló dolgokról nem kell tudniuk. Bár szóljatok, ha ennyire félreérthetően fogalmazok… - húztam el a szám szélét, kérdőn nézve végig rajtuk s egy kissé bizonytalanul is. Lassan már abban sem voltam biztos, hogy jól tettem, hogy elmondtam nekik. Hisz ha ennyire másként értelmezik…
Közben Hoora felszólalt: szavait elsősorban Alexnek mint kérdezőnek szánva mondta el, hogy Lewis oldalán harcolt, miután pedig a hős elhunyt, úgy gondolta, hogy nem szabadna annyiban hagyni a szövetséget. Én inkább bölcsen hallgattam, zavartan mosolyogva gondoltam vissza az első pár találkozásunkra, amit a férfi szerencsére nem részletezett. Azt azonban elmondta, hogy megmentettem az életét, habár a pvp vereséget szintén kihagyta, amin el is mosolyodtam: bizonyára azóta sérti a büszkeségét. Nemigen tettem hozzá semmit, Hoora pedig ezek után rátért a fiú többi kérdésére is: a két szerv mindegyike rengeteg céhből áll, kisebbekből és nagyobbakból, elhivatottakból és kevésbé elhivatottakból egyaránt, a megalakulásukat pedig ő találta ki s szervezte meg, a hatékonyabb bűnüldözés elősegítése érdekében. Arra nem tért ki, hogy a JL ebbe hogyan illeszkedik bele. Azt már többször is elmondtam az előző pár percben, így egyikünk sem látta szükségét, hogy megismételjük. Fáradtan ültem vissza a székbe, s Hoora is helyet foglalt, miután befejezte mondandóját. Ha pedig nem volt több olyan kérdés, amelyre új, még el nem mondott információkkal kellett volna felelni, berekesztettem a gyűlést, kettős érzelmekkel állva fel az asztaltól. Reméltem, hogy nem lesz baj mindebből, hogy tényleg jól döntöttem…

by **RenAi** Hétf. Jan. 25 2016, 11:58

/Telóról pötyög/

Szokás szerint késve érkeztem és ez kezd egy picit már engem is zavarni. Még a végén felelőtlennek fognak gondolni, vagy úgy érezni hogy nem fontosak a számomra. Tehát szerencsém volt hogy megvártak a többiek ma is. Úgy téve mint aki semmi rosszat nem csinált osontam be és foglaltam volna helyet, de a rám vetett pillantások nem engedték ezt a cselt alkalmazni, így sűrű bocsánatkérés mellett foglaltam végül helyett. Végig hallgattam az eseményeket és egyszerűen szék mellé ültem volna ha nem ülök épp, amikor tudatosult bennem a képlet. Hinari + Alex = (´ ▽｀).。ｏ♡ Lavruuuu *.* A szerelem csodálatos, nagyszerű és... ostoba... >.> De lássuk Alex-kun megfelel-e Himari-samanak. (;¬_¬) Felállok, oda lépek Alexhoz majd: megtapogatom a karjat.
- Elég erős hmm... - Végig simítom a haját.
- Jól fésült hmmm... - Felborzoltam.
- Van egy találós kérdésem! - Húzom ki magam.
- Mondd meg Hinari-chan harmadik keresztnevét. - Hát ez minden, csak nem találós kérdés.De lenyegtelen. Mint ahogy a valasznak sincs.
- Figyellek majd! ~(>_<~) -Persze hisz Hinarinak a leg jobb jar. Majd elmosolyodtam és visszaültem a helyemre. Vegül csak egy kérdest tettem hozza a mai nap.
- És ha tudjuk valakiről hogy szívesen csatlakozna? Bár szerintem is felesleges titkolózni. A rossz fiúk tudják csak hogy figyeljük. - Mosolyodtam el ismét bájosan.

by **Halász Alex** Hétf. Jan. 25 2016, 14:24

Hoora

Figyelemmel hallgatta végig a kis beszámolót, s a többiek egy-egy hozzáfűzött szavait is. Jól álltak, egyre világosabbá vált, ami eddig csak működött de a tudtuk nélkül. Ő az épp kérdezőn kívül, hol Hinari, hol Hoora arcát figyelte. Vajon tényleg olyan jóban vannak? És vajon ő erről eddig azért nem tudott, mert a lány féltette? Egy kicsit sértette a büszkeségét ez a felfedezés, de ha így is van, tudnia kellett, hogy az elmúlt napok okot adtak arra, hogy így tegyen a lány. Nem hibáztathatta érte. Neki kell erősebbnek, megbízhatóbbnak lennie, hogy ne kelljen hátul kullognia. Shhhh....
- Értem. Azt hiszem. Ezek szerint a gyűlés célja informálódás volt. Eddig is részesei voltunk a szervezetnek, csak a tudtunk nélkül, ez valahol bizarr.... de jó tudni, hogy milyen sok minden van a hátunk mögött, és nem vagyunk egyedül. Sokat dolgozhattál rajta Hinari chan. - Megrándult egy arcizma. Annyira még nem ismerték hosszú ideje egymást, hogy Hinari kivehesse ebből az aggodalmat. De mond, miért nem szóltál? Bárkinek? Miért egyedül? Aztán megállapodott Hoorán a tekintete. Persze! Nem egyedül volt, ott volt ez a szerzet mellette. Utálta, hogy amíg az a másik srác tudott minderről, ő nem... Önkénytelenül is a fiú felé, mosolyogva folytatta.
- Ezután a céh többi tagja is örömmel veszi a segítségedet. Várom a közös munkánkat. - Alias nem fogod elvenni Hinari chant tőlem! ˇˇ Vidámabban folytatta. Hangja őszinteséget árult el, de egy csipetnyi figyelmeztetést is. - Szeretem, ha megbízható emberekkel vagyok körülvéve. Ha már itt tartunk. Szerintem mindegyikünknek van informátora. Bár én csak kazamatákról, meg a bossról kérdezgettem eddig a sajátomat, de ha bármi kérdés felmerül, én is szívesen segítek. ....

RenAi

Az volt az a pillanat, amikor betoppant a lány, aki óriási páncéljáról volt híres, és bocsánatkérései közepette hívta fel magára a figyelmet, az volt, az a pillanat, amikor Al megdermedt. Az addigi közvetlen, lelkes, kisfiús lazasága elpárolgott és csak egy merev, lecövekelt embert hagyott maga mögött. RenAi lerohanta. Ott állt Hinari chan mellett, és a másik lány megtapogatta a karját, felborzolta a haját, hosszasan nézett a szemébe, ami már már kínos volt, és olyan kérdést tett fel, amire először egy elnyújtott, A-val válaszolt. Majdnem kinyögte Hinari chan igazi nevét. - De Hinari channak nincs is harmadik keresztneve o.O - What a... mondhatta volna, hogy A Szépség! Aha! Csak hogy előbb verné a fejét a falba kétszer, minthogy ilyen elcsépelt nyáladzást játsszon le mindenki előtt. Nem mintha néha néha nem kapta volna el a vágy, és igazság szerint gondolatban kiejtette a nevet és tetszett neki. Fölöttébb jólesően tetszett. Ez A Szépség őbelé szerelmes!
Olyan képet is vágott kifelé, amiről lerítt, hogy ő ezt tudja. x3 - Jó. Razz

by **Hinari** Hétf. Május 02 2022, 21:47

Justice League Céhgyűlés

Április utolsó harmadát írtuk, az idő minden nappal egyre melegebb lett és ahogyan egyre több lett a napos órák száma, úgy virult ki a természet is. Szinte meg sem tudtam számlálni a színeket a céhkertben, ahogyan az erkély korlátjának támaszkodva figyeltem az előttem elterülő tájat, arcomon keserédes mosollyal.
Az utolsó napom volt itt céhvezérként. Még a madarak is dalra fakadtak e hírre.

*

A hosszú, téglalap alakú asztal közepén úgy meredt rám az ottfelejtett, üres váza, mintha emlékeztetni szeretne minden hibára, amit elkövettem. A székek rendezettsége nyomasztott; nemsokára fel is pattantam, hogy kihúzhassam az enyémet az ablak felé, ki a napsütésbe, el a félhomálytól, a rendtől, a Rendtől. Hátradőltem és elkezdtem hintázni, körmömet harapdálva bámultam magam előtt az ürességet és most először, valamiért jólesett a magány.
Már tíz perccel a meghirdetett kezdés előtt itt voltam. Alex nem tudott jönni, fent feküdt a harmadikon, szörnyű migrén által kínozva újfent.
Nem bírtam megmaradni egyhelyben, felálltam és hátradobtam pár hajtincset a vállam mögé, odasétáltam az asztal mellé és az azon fekvő, egyetlen egy darab papírlapot kezdtem el tologatni és közben fel-felpillantgattam az órára, mikor fut be az első ember; talán észreveszi, talán számít valakinek, hogy itt vagyok. Behunytam szemeim és átadtam magam a csönd mozdulatlanságának, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felültem az asztalra és elmélyülten dobtam bele a számba egy pogácsát, az egyetlen tálról, amit ma idekészítettem.
Fogalmam sem volt, mit fognak szólni a többiek.
De talán most először ők is megértik majd, hogy többről van itt szó, mint egy egyszerű tisztség.

- Sziasztok. Köszönöm, hogy ma-jdnem mindenki el tudott jönni - vettem egy nagy levegőt és szívemben fájdalommal - hogy ez alól Al ma is kivételt képez - néztem végig a többieken, az itteni családomon. Tekintetem Leoét kereste, akinek már korábban szóltam, hogy ha lehet mellém üljön le, majd beharaptam ajkaim és belekezdtem.
Nem gyakoroltam be előre, mit fogok mondani.
Nem vezér voltam. Előttük soha, csak ha kellett.
- Több dologról is szeretnék ma beszélgetni veletek, de az első és a legfontosabb, hogy a mai nappal átadtam Leonak a céhvezérséget - mondtam ki, hangom visszhangot vert a kemény falakon. Kivártam egy kicsit, hogy megemésszék az elhangzottakat, két tenyeremmel az asztalra támaszkodtam, ahogyan a papír fölé hajoltam; szinte vakított a fehér a fából megmunkált, durva asztallapon. Én is így éreztem magam valahogy: vártam, hogy felkapjon a szél és elvigyen, messze a szorítástól a torkomban.
Ajkaimat fáradt sóhaj hagyta el, arcomon mosoly futott végig.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésetek van, de kérlek senki se próbáljon meggyőzni - néztem rájuk, kiegyenesedve, egyik lábamról a másikra állva közben - Szükségem van erre és tudom, hogy nekem így lesz a legjobb.
Magamban fogalmazgattam a szavakat, azok pedig meglepően könnyen jöttek most.
- Nem titok, hogy noha köztudott, hogy ez a céh mit képvisel Aincradban, eddig mégsem kértem tőletek sokat, nem terheltem rátok sokat és nem volt sok elvárásom azon kívül, hogy segítsetek a játékosokon és közben vigyázzatok magatokra és egymásra. Ez részben azért volt így, mert Lewis után nem éreztem teljes jogú vezérnek magam, a bizonytalanságom pedig arra ösztönzött, hogy mindent én vállaljak és próbáljak folyamatosan, akár erőmön felül is a Justice Leagueért, értetek dolgozni.
- A másik okom pedig, hogy ti sem voltatok készek erre és talán most sem vagytok - néztem rá egy-két arcra és felötlött bennem, amit az ikrek mondtak némelyikükről - De már nem tudok tovább várni, sajnálom. Nem tudok mosolyogva felelni minden, ennyi év távlatából már egyértelműnek hitt kérdésre; nem tudok jóérzéssel bólintani, amikor tőlem várjátok a megoldást vagy megdícsértek, hogy mi mindent tudok; nem tudok mindent eldobva, kétségbeesetten rohanni, mert nekem és csak nekem írtok, ha baj van. Elfáradtam. Nagyon elfáradtam, olyannyira, hogy már mindezek említésétől is ég a torkom és könnybe lábad a szemem; az pedig, hogy ezt az elmúlt években szinte csak egyvalaki vette észre - pillantottam Leora melegen -, talán éppen annyira az én hibám is, mint bárki másé.
Hangom halk volt és határozott, mindenféle dühtől vagy vádtól mentes. Ajkaim szélén fáradt mosoly bujkált, ahogyan szavaim is inkább kimerültségről, mintsem bosszúságról árulkodtak.
- Ezeket persze elsősorban azért mondtam el, hogy megértsetek engem és megértsétek, hogy min mentem és megyek keresztül, őszintén, teljesen őszintén. Mert így talán... - tekintetem egy pillanatra az Alexnek fenntartott, üres székre vetült, hangom pedig önkéntelenül is megbicsaklott közben - reménykedem benne, hogy el tudjátok fogadni a döntésemet. Szeretném, ha elfogadnátok, rosszérzés és harag nélkül. Mert... szükségem van rátok. Talán soha ennyire, mint most - néztem végig az arcokon egyesével, barátságot és szeretetet keresve a reám szegeződő szemekben. Az enyéim csillogtak a könnyektől, beharapott ajkakkal törölgettem őket, azon tűnődve, vajon kit mennyi éve ismerek és mennyien látnak mégis most először a sírás határán. Mellkasomból újabb sóhaj szakadt fel, ahogyan végül kiengedtem a feszültséget és elmosolyodtam, bizakodón, hiszen mégiscsak őbennük bízhattam a legjobban, ők voltak szinte a mindenem idebent.
Ha pedig valaki szót kért, bólintottam, hogy persze, mehet.
Hiszen ezért is voltunk most itt. Hogy ahogy ők is, én is megismerhessem egy új oldalukat, reménykedve, hogy inkább támogatni, mintsem csalódni fognak.

A játékon való részvétel in game kötelező, out of character pedig nagyon erősen ajánlott! A gyűlés ezen felül 5-7 napos határidőkkel halad majd, így mindenki ezzel számoljon. Kérlek titeket, hogy ha lehet, írjatok a karakteretekkel, mert a céh jövőjét illetően több fontos kérdés is átbeszélésre kerül majd. Egy körben mindenki csak egyszer írjon.
A következő határidő: 2022. május 7.
Mivel Leo lehetőleg mindenki után szeretne írni, de ő hétvégén nem lesz, így akinek belefér, kérem írjon csütörtök 19:00-ig! Köszönöm!

by **Mirika** Hétf. Május 02 2022, 23:21

Sok céhgyűlésen voltam már. Na nem ebben a játékban: amikor céhvezér voltam, tudatosan kerültem az effajta hivatalosnak ható összejöveteleket, leginkább azért, mert legtöbbször halálra untam magam rajtuk, és egyébként is, nem akartam azt, hogy a barátaim és/vagy az a néhány őrült, aki hajlandó volt követni engem, kötelességnek és tehernek érezze azt, hogy találkoznia kell velem. Nem tudtam, hogy ebben a céhben milyen hangulatú lehet egy céhgyűlés, de gondoltam itt sem a rave buli a jellemző. És hát ahogy beléptem a terembe, és megláttam azon a hatalmas asztalon az egyetlen ott árválkodó pogácsás tálat, meg is bizonyosodtam felőle, hogy itt minden lesz, csak buli és jó hangulat nem. No persze ez azért is nyilvánvaló volt számomra, mert tudtam, hogy mire készül Hina-chan.
- Úgy festesz, mint aki nem bánná, hogy ha egy kicsikét még egyedül maradhatna :3 - szólaltam meg, talán megzavarva a lányt a csend és a nyugalom élvezetében, de talán az én mosolyom látványa sem olyan rossz dolog. Sőt, meg mernék esküdni rá, hogy a top 5 legjobb dolog között van a világon :3 Ledobtam magam egy székre, és jobb híján hintázni kezdtem rajta. A pogácsából nem vettem, már csak azért sem, mert nem akartam lenyúlni Leo-kun elől. Minden érkezőnek derűsen integettem, Hime-channak meg különösen, mert talán valami isteni sugallat által vezérelve két tálcával állított be, és hozott mindenkinek egy pohár vizet, meg teát és talán... nem tudom, valami kávészerű löttyöt a hozzájuk való csészékkel. Én kaptam is az alkalmon, és ittam egy csésze teát, mielőtt Hina-chan megnyitotta volna az ülést.

Nem számítottam rá, hogy a szöszi mindenféle kertelés nélkül ledobja az atombombát, de a tekintetem gyorsan a többiek arcára tévedt. Mivel én tudtam a dologról, ezért semmi meglepetés nem volt az arcomon, de azt például elkaptam, ahogy Hime-chan hatalmasat küzd azzal, hogy a félrenyelt korty ne tűnjön fel senkinek :3 Őszintén kíváncsi voltam a reakciókra, mert a rövid idő alatt, amit itt töltöttem, nekem az jött le, hogy itt ezt a néhány embert Hina-chan tartja össze, ő a ragasztó, aki miatt ez a sok nagyon különböző személyiség mégis egy egészet alkot. Ez most darabokra fog hullani, csak hogy meglássuk, Leo-kun mennyire művészi lélek, mit képes alkotni a darabkákból.
Amint úgy éreztem, hogy a lánynak elfogyott a mondanivalója, rövid úton talpra perdültem, megkerültem Hina-chant, és jobb híján hátulról átöleltem a magam ügyifogyi módján. Próbáltatok már megölelni egy székben üldögélő valakit? Elképesztő hülyén néz ki.
- Szerintem mindenki tudja, mennyire keményen dolgoztál ezért a céhért, Hina-chan. Rád fér a pihenő. Köszönünk mindent - mondtam félhangosan, bár a terem akusztikája miatt bizonyára mindenki hallotta - Ha nem tudsz mit kezdeni a temérdek szabadidővel, ami most felszabadul, szólj bátran :3 - kuncogtam, majd elengedtem a lányt, de ott maradtam a széke mögött-mellett. Nekem is lesz mit mondanom, de annak még nem volt itt az ideje.

by **Leonard** Kedd Május 03 2022, 20:41

- Moszkvában még nincs ilyen meleg.
Ilja Iljics úgy érezte magát, mint egy tehetetlen bábú egy D kategóriás szellemvasút végeláthatatlan sínjein robogva. Bármit tett, vagy mondott, az hatástalannak bizonyult az események folyását tekintve, de legalább a díszlet is bűnrossz volt.
Meg a sör is. Emlékezett rá, hogy Aincradban képtelenek normális sört gyártani, de ez a szesznek nevezett valami még az emlékeinél is szarabbnak bizonyult.
- Kora reggel van, Ilja - jegyezte meg Leo, bár hangjának élét elvette egy sóhajtás. Úgy ölelgetett egy bontatlan borosüveget, mintha legalább az éltető elixírt rejtené a belseje, az arckifejezését elnézve pedig... Igen, határozottan rá fért volna néhány korty.
- Mióta lettél te ilyen kibaszottul megfontolt? - Ilja felháborodása csak színjáték volt, arcéleit eltorzította egy elfojtott mosoly. - Valamivel csak el kell ütnöm az időt, amíg te díszfelvonulást tartasz a céh előtt.
Leo arca - ha lehet - erre még sápadtabb lett. Egy nyikkanással húzta magához még szorosabban az üveget és a kupakját kezdte el piszkálni, mint aki erősen fontolgatja, hogy kinyissa.
Ilja rágyújtott egy újabb cigarettára és megkínálta vele barátját. Csak sejtése volt róla, mi történhetett az elmúlt napokban, ami így felkavarta az állóvizet, de határozottan nem tetszettek neki a fejlemények.
Egy lépéssel megint távolabb kerültek a pillanattól, hogy legjobb barátját a valóságban köszönthesse.
Olyan ideges lett a gondolatra, hogy akaratlanul is kettéharapta a dohányt. Mérgesen elhajította a kert felé és előhalászott egy másik szálat.
- Kibaszottul nem számít, oké? Bármi is történt. Hinari nem kért volna meg téged, ha nem látná benned azt, amit én.
Leo olyan arckifejezést öltött, mint aki egy fogyatékos gyereket hallgat.
- A két szép szememet és az ígéreteimet?
- Jajj, nem foglak itt dícsérgetni. Húzd oda a seggedet, aztán viselkedj úgy, mint... mint te. Ennyi az egész.
- Egy igazi bölcs tanácsait hallhatták.
- Én legalább nem ábrándultam ki az életből.
Leo arca kiismerhetetlen maszkba torzult.

Zöld, sárga, piros, fehér. Elmélyülten forgatta kezében a rubikkockát, teljes figyelmét a színek és abból kirajzolódó ábrák világának szentelve. A játékba mélyedt attól a pillanattól kezdve, hogy elfoglalta helyét Hinari jobbján az előre megbeszéltek szerint. Korán érkezett, korábban, mint arra kérték, mégsem elég időben, hogy egyedül találja a lányt egy cinkos összemosolygás erejéig.
Egyenes, kihúzott háttal ült, mozdulatai gépiesek voltak, homlokára ráncot vetett a koncentráció. A kiismerhetetlenség maszkját épp csak egyetlen pillanatra törte meg egy lágy mosoly, amit a fehér pogácsástál látványa varázsolt az arcára. Valamiért épp úgy volt elhelyezve az asztalon, mintha csak neki készült volna.
- Szóval már nem csak piskóta jár? - suttogta, most először pillantva közvetlenül Hinari szemébe.

Egy mondat. Kettő. Három. Négy. Ujjai között egy pogácsa tésztáját morzsolta egyre apróbb darabokra, mígnem pixeleire hullott, közben pedig folyamatosan leste céhtársai arckifejezését.
Nem számított rá, hogy Hinari ennyire őszinte, ennyire nyílt és ennyire sebezhető lesz. A várttal ellentétben ez örömmel töltötte el, hiszen tudta, hogy a lány végre a gyógyulás útjára lépett, még ha csiga lassúsággal is lépked azon a boldogság felé vezető úton. Átnyúlt az asztal alatt, hogy megszorítsa a kezét, de erre nem volt szükség. Mirika kardforgatókat meghazudtoló sebességgel pattant fel a helyéről és részesítette mackóölelésben barátnőjét. Ez is... valami olyasmi volt, aminek már rég be kellett volna következnie.
Szeme sarkából figyelte a két lányt, életének két szerelmét, akik nemsokára talán odakint fogják ugyanilyen öleléssel köszönteni egymást.
Aztán észrevette a lehetőséget a beállt csendben és felállt, hogy ő is szóljon.
- Céhvezér - ízlelgette a szót, most először értve ezt önmagára is. - Egy cím és az ezzel járó számtalan kötelesség. Hinari talán jól döntött, talán nem, amikor engem választott, erre én nem felelhetek. De tudom, és ti is tudjátok, hogy bárhogy igyekezzek, nem léphetek a helyébe. - Szünetet tartott, végighordozta a tekintetét az arcokon, a céhtársai, a családjának arcain. - Egymagam nem. Nem tudok olyan kedves lenni - pillantott Hinari szemébe mélyen. - De Fuwa talán igen - fordította tekintetét most a megnevezett felé. - Nem tudok jó lelki tanácsokkal szolgálni a bajban, de Afton talán igen. Nem tudok mosolyt csalni az arcotokra, de Ozirisz talán igen. A gondoskodás ott van Jeaniben, a bűbáj Mirikában, a kedvesség Himében, a lelkesedés Makudában. És ha segítetek, ha mind kiveszitek a részeteket a munkából, együtt képesek lehetünk betölteni az űrt. Arra kérlek benneteket, mint jövőbeni céhvezéretek, hogy fektessetek munkát a közös életünkbe. Ne hagyjátok veszni hagyni azt, amiért ez a csodálatos nő, akit mindannyian tisztelünk, éveket áldozott az életéből. Ígérjük meg neki, hogy nem kell aggódnia, minden rendben lesz! - mosolygott újra Hinarira, ezúttal szélesen, szemeiben ugyanazzal a gondoskodó melegséggel, mint legutóbb a patakparton.
"Minden rendben lesz.
Ha rád gondolok, nem ütközhetek elháríthatatlan akadályokba."

by **Afton** Szer. Május 04 2022, 15:55

Valószínűleg semmi köze a szakmájához annak, hogy akaratlanul is megérzi, mikor nehézzé, szinte fémes ízűvé válik a levegő körülötte, ez a jelenség pedig már hosszú ideje, egyre vészterhesebben nehezedett rá, mikor a céhházban volt. Nem említette senkinek, sem Leonak, sem Channak, sem bárki másnak, akivel megfordult, inkább magára öltötte mosolygós maszkját és karjait ölelésre tárva igyekezett valahogy elhessegetni a kellemetlen árnyékokat a falakról. Néha viszont hiába az igyekezet, főleg, ha az a puszta óvatosság miatt nem olyan erőteljes, mint amilyennek lennie kéne.
Talán emiatt érzi úgy, hogy kudarcot vallott. Hinari beszéde az árnyékokat csak még nagyobbá és még sötétebbé változtatták körülötte, és ahogy kimondta, amitől Afton a legjobban félt, a férfi megremegett egy pillanatra és elfordította a tekintetét. Nem, magát a döntést teljes mértékben megérti. Bárki, akinek ekkora felelősséget adnak a vállára, előbb-utóbb elfárad és muszáj elmennie. Muszáj átadnia a stafétabotot valaki másnak, különben az ember végképp tönkremegy, hacsak nem alapvetően is megalomániás. Hinari viszont a legtávolabb áll ettől a személyiségjegytől, ami egyszerre előny és hátrány.
Mirika mozdulatára nézett fel ismét, és az a lány, mintha csak fény lenne az éjszakában, elűzte a sötét árnyakat Hinari és a céh tagjai körül, amiket Afton látott a lelki szemeivel. Kicsit megigazította a szemüvegét annak ellenére, hogy erre semmi szükség, és elmosolyodott, ahogy látta a két nőt boldog, baráti ölelésbe burkolózni. Ugyan már, sosem rossz és butus látvány ülő embert megölelni. Igazából pont ez adja a varázsát; hisz bármilyen nehézség árán is ott vagy, mész előre, hogy segíthess neki, még ha csak ennyivel is, ami pedig egyes helyzetekben a legtöbbet nyújthatja a másiknak. Afton szívesen követte volna Mirikát, de valljuk be, ő mégis csak pasi, ez tőle furcsa lett volna.
Tekintete Leora tévedt, ahogy barátja beszélni kezdett, igazi, üdvözlő monológot tartva. Saját példájánál elmosolyodott és bólintott; bár még nem volt rá különösebb szükség, megmaradt afféle háttérbeli segítőnek, aki a maga részéről a játéktéren csak csetlik-botlik, hibákba ütközik, de ha a lélekről, a személyiségről van szó, rögvest mintha egy kapcsoló kattanna az agyában. Mikor viszont pár másodpercig csend van, lehajtja a fejét, tenyerével kissé rácsap az asztalra, nem nehezen, inkább afféle kis, halk dobbantásként, mielőtt megemelné a fejét, majdnem teljesen hátra, akár ha a plafont akarná megszemlélni.
-Ugyan már, gyerekek, Leo, te főleg ne nyelj most karót, nem áll jól neked. De igazat beszélsz, és ez a lényeg. -fordult felé, majd vissza Hinarihoz. -Mert tényleg minden rendben lesz. Nem fog változni igazából semmi, csak a te füled helyett majd az övét fogjuk rágni mindenféle nyűggel. Gondoskodom róla, hogy rövid időn belül rongyos legyen a széle, ígérem. -kacsint jókedvűen, jelezve, hogy persze csak viccel. Ha lehetősége volt rá, nem zavarta a Tó Úrnőjét, tudva, hogy van ezernyi másik dolga, Leoval teljesen ugyanezt szándékozik tenni. Végül feláll a székéről, teljes testével Hinari felé fordul, majd derékban meghajol, fél kezét a szíve felett tartva.
-Hina, Úrnőm, akkor most ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak, amiért megtanítottál a játék alapjaira, és hogy befogadtál a családba. Mert nem tudok erre a céhre másképp gondolni, mint egy családra. Pihenj nyugodtan, már én is láttam, hogy túlhajszoltad magad. Ha bármi kell, akár az a bizonyos lelki tanács, akár csak az, hogy épp szükséged van egy jó kávéra, itt vagyok. Pont nemrég kaptam egy olyan receptet, amitől elvileg három napig nem alszik az ember. De ezt inkább Leonak fogom ajánlani. -neveti el magát.
Végül visszaül a helyére, de azért egy pillanatra Oziriszra néz.
-Fel a fára, O!

by **Ozirisz** Szer. Május 04 2022, 18:46

A céhgyűlés gondolata vegyes érzésekkel töltött el. Egyfelől fúrta az oldalam a kíváncsiság, hisz nem tudhatom előre, mi fog történni, jó vagy rossz hír miatt kerül sor a gyűlésre. Egy szóban: az ismeretlen. Másfelől viszont volt egy baljós előérzetem is, elvégre biztos nem valami apró-cseprő dolog lehet a háttérben, és tudván, hogy hibát hibára halmoztam kb mindig. Amikor kivételesen mégsem, az csupán annak tudható be, hogy nemes egyszerűséggel még a hibák vétésében is hibát követtem el. Az a bizonyos mentőakció, amiben szépen csőbe húztak minket, nos... valahol érthető, hogy amolyan virtuális gyomorideg is kínzott, ahogy közeledett az idő. Pillanatnyi hangulattól függött - illetve mikor, mennyire sikerült a gondolataim terelni - hogy a kíváncsiság és a para közül mikor melyik dominált.

A gyűlésteremben Hinari első mondatától lefagytam, mint a windows. Mégis mi a jó franc történhetett a háttérben? Arcomon jól látható volt a ledöbbenés, hogy sokmindenre számítottam, de erre speciel nagyon nem. Aztán, ahogy a lány újra megszólalt, és elkezdte kifejteni a döntésének okát és előzményeit, kezdtek helyükre kerülni a darabkák, ok-okozati összefüggések. Az arckifejezésem átváltott a meglepettségből a bűntudatba. Akárhogy is nézzük, enyhén szólva is nagy szerepem van benne, hogy idáig fajult a helyzet. Kezdve onnan, hogy már a csatlakozásom után Hinarinak kellett kirángatni a csávából azzal a bizonyos minibossal szemben. Aztán utána X ideig nézegetnie kellett, hogy hányszor és hányszor vágom magam taccsra. Szintén rázúdítottam a Judy elvesztése utáni összes lelki nyavalyámat, holott neki is éppen elég baja volt enélkül is. Rengeteg energiájába került, hogy akkor, hatalmas erőfeszítések árán talpra állított. Rengetegbe, amit egész eddig még fel sem fogtam. Mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki terelget, valaki erőt ad, valaki segít. Valahol igaz is, elvégre egy család vagyunk, annak kellene lennünk. Ehelyett én csak szívtam el az erejét észrevétlen, míg szegény lányból alig maradt valami, ami továbbvigye. Pocsék egy ember vagyok...
Nyeltem egy nagyot, tekintetem inkább a falakon pihent, vagy az asztalon, közvetlenül magam előtt. Ha tehetném, fúrópajzzsá válnék, és elsüllyednék szégyenemben, valahová a Rejtélyes Folyosók alá, jó mélyre. Intenzív érzések árasztottak el a pillanat törtrésze alatt, ahogy az emlékek egy-egy pillanatra felelevenedtek, majd továbbsuhantak, hátrahagyva egy-egy lenyomatot. Volt az a baljós éjjel, amikor elrabolták. A kereséssel is csődöt mondtam, a mentőakció pedig csak a többieken múlt, hogy nem végződött tragédiával. Hoztam a formámat, elcsesztem ott is, amit csak lehetett. És mindezek után továbbra is azon rugóztam, hogy neheztel-e rám vagy sem a hibák miatt. Magam miatt aggódtam, ahelyett, hogy Ő hogy érzi magát, hogy bírja, hogy dolgozza fel a fogságban töltött idő alatt átélt traumákat. Önző módon viselkedtem akkor is.
Banális hibák, amiket újra és újra elkövetek, ahelyett, hogy tanulnék belőlük. Ahelyett, hogy gondolkoznék, csak megyek az első random ötlet után, és slussz. Ezt látva Hinari nem csodálom, hogy besokallt. Évek óta ugyanaz a lemez, érdemi előrelépés nélkül. Úgy pedig nehezen húzza felfelé az embert, ha az közben szabadesésben zuhan vissza, ha épp nem fogják a kezét, nem terelgetik. Inkább azon csodálkozok, így, ezek után, hogy egyáltalán idáig bírta.
Mire összeszedtem volna magam annyira, hogy megszólaljak, addigra először Miri vette át a szót, akit Leó követett. A kardforgató srác az emlékek örvényléséből valamelyest visszazökkentett a jelenbe, a bűntudat keserű íze viszont továbbra is a torkomon maradt. Tudjátok, mint amikor a mohó egészben akarta lenyelni a gombócot, de csak-csak ottmaradt a csomó érzete, jócskán a gombóc után is. Majd miután Afton felkonferált, nem volt apelláta, rajtam volt a sor.
Kissé határozatlan voltam, ahogy felálltam a székből, és bizonytalanul ugyan, de belekezdtem, többé-kevésbé tartva Hinarival a szemkontaktust.
- Először is sajnálom. Sajnálom, hogy nem vettem észre előbb, hogy mit okoztam, amikor minden nyűgömet, rigolyámat rád zúdítottam. Holott neked is volt elég gondod-bajod nélkülem is. Sajnálom, hogy önző módon kizsigereltelek az elmúlt évek folyamán, és jóformán bele se gondoltam, fel se fogtam, hogy mit okozok. Hogy beleroskadsz a sok tonnányi súly alatt... - egész eddig bele sem gondoltam komolyabban, mélyebb szinten, hogy mit teszek. Most döbbentem rá, amikor már késő, nagyon késő. - Az is felér egy csodával, hogy eddig bírtad. Én már régesrég kiégtem volna a helyedben. Nem most, nem tavaly, hanem sokkalta régebben. Bár előbb ráeszméltem volna... sajnálom... - hosszú másodpercek teltek el, mire újból meg tudtam szólalni - És köszönök mindent. Amennyiszer segítettél rajtam, ahányszor tartottad a hátsód miattam, vagy épp addig rángattál kifelé a mocsárból, amíg nagyjából talpon tudtam maradni... kétlem, hogy valaha is tudnám rendezni a számlát... Ahogy a többiek is mondták, megérdemled a pihenést, nagyon is... Ha bármivel tudok segíteni, csak egy szavadba kerül... addigis megpróbálok több galibát nem okozni - és legfőképp nem leamortizálni még egy céhvezért - néztem Leó felé egy pillanatra - Még egyszer köszönök mindent - fejeztem be, majd huppantam vissza a székre. Fejlődnöm kell, minden téren. Változnom kell, mert ami vagyok, az minden, csak jó nem. Jobb emberré kell válnom, és legfőképp elérnem egy bizonyos szintet. Azt a szintet, amitől már talán nem az "elpocsékolt energiára" asszociálna az ember, aki sosem tanul, sőt... Vajon hogy alakult volna az események folyama, ha akkor nem futok össze Szophieval a sztázis után? Vajon hogy alakult volna, ha jobban megismer, és esze ágában se lett volna behívni a céhbe? Vagy ha mostani fejjel kezdeném az egészet, látván, hogy milyen következményekkel járnak a tettek? Ezt sajnos nem tudhatjuk meg. Ez az a múlt, ahová már nem térhetek, térhetünk vissza... Az, hogy mit hoz a jövő, azt viszont sűrű füst és köd árnyékolja le előlünk...

by **Makuda** Szer. Május 04 2022, 19:55

Bár már egy jó ideje a céhben vagyok még mindig újoncnak tartottam magamat, ami érthető egy nálam jóval erősebb és tapasztaltabb közegben. Akár hogy is kaptam értesítést a céhgyűléssel kapcsolatban amiről csak gondolhattam, hogy fontos. Ez az alkalom arra is jó volt, hogy közelebbről is megtekinthessek egy gyűlés termet, hiszen még sosem voltam egy ilyen komoly gyűlésen.

Mire eljutottam a gyűlésterembe már a nagy többség jelen volt. Kissé feszengve éreztem magamat először. Nem igazán éreztem azt, hogy még ott kéne lennem egy ilyen fontos gyűlésen. Ehhez még az is hozzá jött, hogy nem volt alkalmam nagyon megismerni Aftont. Meghúzva magamat és kerestem egy üres helyet amit az asztal fő, Hinari felé fordítottam, majd az egyik lábamat a másikra fektettem és a fejemet az egyik kezem tenyerére támasztottam. Úgy tűnt, hogy még idejében érkeztem, de Hinarira nézve láttam, hogy feszült. "Gondoltam, hogy komoly témáról lesz szó, de ha így reagál..." Beszéltem magamba, majd el is kezdődött a gyűlés.

Amikor bejelentette, hogy átadja a staféta botot Leonak felemeltem a fejemet, hiszen erre nem számítottam. Természetesen figyeltem az okokra, amiket mondott és a többiek reakciójából kiindulva láttam, hogy ez őket is meglepetésként érte. Ozit legalábbis, aki velem szembe ült így páholyból láthattam a döbbent tekintetét, amit ez idáig még nem láttam. Akár hogy is, mikor Hinari befejezte beszédét lehetett látni a szomorúságát, azonban kételyeim támadtak. "Mi a valódi oka, hogy felhagy a céh vezetésével. Elvégre egy céhvezérnek tisztában kell lennie annak súlyával. Lehet, hogy túl komplikálom, de mikor ide kerültem nem láttam rajta, hogy bármi is zavarná vagy aggasztaná." Merült fel bennem ez a gondolat. Afton első gondolataira csak bólintani tudtam, hiszen természetes, hogy a céh vezetőtől kérünk segítséget. "Gondoltam azért ő a céhvezér, mert ő a legerősebb vagy azért mert ő alapította. Ha pedig ő alapítja tisztában kell lennie a súlyával." Ismételten gondolkodtam magamba, ami ezen a gyűlésen egész jól ment. Miri egyszerűen csak Miri volt, ő valószínűleg számított rá, ahogy Leo is természetesen. "Leo..."
-Khm. - Szólaltam meg bár egyáltalán nem szerettem volna. Kissé olyan érzés volt mintha a testem magától cselekedett volna míg a józan eszem a háttérbe szorult. "Már nincs vissza út." Pörögtek le bennem a gondolatok a másodperc tört része alatt. -Nem mintha kételkednék Hinari döntésében és emiatt elnézést is szeretnék kérni jó előre. - "Mit művelek...?" -De két kérdésem is lenne. Az egyik, hogy mik a valódi okai annak, hogy lemondasz a céh vezetéséről? Elvégre egy céhvezérnek tisztában kell lennie a vezetés súlyával. Nem akadnak fenn azon, hogy segítséget kérnek tőle, hiszen ezt azért teszik, mert őt tartják a legerősebbnek vagy a legokosabbnak. A másik kérdésem pedig. Biztos jó ötlet, hogy Leo vezesse a céhet? Nincs vele bajom, szeretem Leot, de... Nem gondolom, hogy tovább tudná húzni mint te. - Fejeztem be a mondatomat, majd vissza ültem és figyeltem a reakciókat. "Egyáltalán nem akartam meg zavarni őket, miért csináltam ezt. Csak csendben szerettem volna hallgatni a gyűlést és, hogy mire jutnak." Hemzsegtek bennem a gondolatok. Belül teljesen össze zuhantam, de nem mutattam ezt senki felé. Arra számítottam, hogy mikor fognak ki tessékelni a gyűlésről.

by **Silence** Szer. Május 04 2022, 21:02

Szeretett volna segíteni előkészülni. Már csak azért is, mert a céhgyűlés előtti órák feszültek voltak számára. Sosem volt még a Ligában ilyenen, de Grimm mellett nagyon komoly, és olykor nehéz, szomorú dolgokról volt szó. Nem tudta, hogy most mire számíthat.
Úgyhogy nagyjából fél órával a kihirdetett időpont előtt bekukucskált a gyűlésterembe. Nem volt még itt senki, és egy elrendezni való széket em látott hirtelen, csak az üres vázát.
Arra gondolt, hogy hoz virágot, de alig indult el a folyosón a kert felé, máris elterelődött erről a figyelme - ahogy a teljes gyűlésről is. Ugyanis Noise jött elé, játékot követelve. Ő pedig, kicsit meg is sajnálva a petet, és tudat alatt nagyon nem akarva a gyűlés gondolatával foglalkozni, a kert hátsó részében töltötte a hátralévő időt, kergetőzve, ágakat dobálva a szokásosnál azért így is kevésbé vidáman.

Végül futva érkezett a gyűlésterembe, még éppen időben, ahol a többiek már helyet foglaltak, így ő is leült az utolsó üres székre. Igyekezett a többiek hangulatát, arcát fürkészve megtudni, mire számíthat, de sem szükség, sem idő nem volt hosszú találgatásra.
Döbbenten pislogott már az első mondat után, és hitetlenül. A következőkkel együtt sem értette. Egyáltalán nem. Ő bármit megtesz, amit Hinari kér tőle, és az ő meggyőződése szerint ezt Hinari is tudja. Ahogy azt is, hogy mennyire igyekszik méltó tagja lenni a Ligának. Mi akkor a baj?
Aztán ahogy Hinari sorolni kezdte a fáradtságának okait, elsápadt (már amennyire a rendszer ezt a reakciót is át tudja venni) Rögtön magára gondolt. Ő szokott butaságokat kérdezni, mert nem tud eleget a világról. És neki is az az első gondolata, ha valami komolynak tűnő gond van, hogy szóljon Hinarinak. Mert Grimmnek nem lehet, mert akkor nem fogja engedni, hogy maga fedezze fel a világot, és alakítsa ki az életét.
Hinari mondandójának végére nem csak a Hercegnőnek volt könnyes a szeme, Fuwa is a sírással küzdött. Mert nem szerette volna, hogy Hinari azt higgye, ő nem támogatja.
Pedig... nem tudott felpattanni mint Miri, és megölelni a barátnőjét. Nem tudott olyan bíztató lenni, mint Leo, aki egyszerre próbálta őket is vigasztalni. Sem olyan ügyes mint Afton, aki most is tudott mosolyt csalni az arcokra. És nem is tudta olyan szépen megfogalmazni, ami megmozdult benne, mint Ozirisz. És ahhoz sem volt bátorsága, hogy értetlenségét kifejezze, ahogy Makuda tette, ha nem is a legszerencsésebben.
Talán ez így együtt volt, ami végül átlendítette a dolgon, és ami miatt nem bírt tovább harcolni a könnyeivel. Meg volt ijedve, nagyon. Ő ugyanis úgy értette, hogy Hinari nem akar velük maradni, és el fog tűnni.
- Ne menj el - fakadt ki sírva - Segí-tünk min-deben. És nem zar-gatunk. - fogadkozott a könnyeit törölve. Egyáltalán nem volt kifogása ellene, hogy Leo legyen a céhvezér, ha Hinari nem szeretné az ezzel járó felelősséget. De semmiképpen nem szerette volna elveszíteni az első igazi barátnőjét. Főleg nem azért, mert nem volt elég jó barátja...

by **Hinari** Vas. Május 08 2022, 17:04

Az egész... igen, az egész meghatóan és könnyek között indult, bár lehet csak én féltem a fogadtatástól annyira, hogy most egy csapásra engedtem ki és könnyes szemmel, felfelé görbülő ajkakkal fogadtam Mirika ölelését és fordultam hátra hozzá, hogy magam is átölelhessem. A felajánlására megkönnyebbülten és talán még nevetve is bólintottam, hiszen igen, valami ilyesmi terveim voltak nekem is - végre szórakozni, pihenni a társaim körében, legyen az egy barátnős sütizés vagy vásárlás, kirándulás vagy strandolás, akármi és bármi, amiben ővelük vehetek részt. Leo szavai pedig... tiszta és őszinte hálával pillantottam feléje, enyhén belepirulva a dícséretekbe, mosolyogva, ezúttal nem keserűen, hanem inkább boldogan, fellélegezve, hogy a srác így áll ki a többiek elé.
- Köszönöm, Leo - suttogtam és közben Mirikának dőltem, majd tekintetem az éppen felszólalókra fordítottam, végig az idomár és a szőke srác közelségének biztonságában. Afton, mint mindig, jókedélyűségével még a legnehezebb időszakban is képes volt elhozni nekünk a vidámságot, a köszönetmondására pedig csupán bólintottam és ha részemről nem is éppen kávé mellett, de egy jó teával a kezemben szívesen elbeszélgettem volna vele mindenféléről; hogy ő hogyan látja a világot.
Az utóbbi időben olyan kevés időt tölthettem velük így, hétköznapian, hogy mostmár szinte csak ezekre a percekre vágytam.
Ozi mondjuk hozta a formáját és amint, ahogyan elkezdett beszélni, egy félmosollyal megcsóváltam a fejem, jelezve, hogy egyáltalán nem kellene így vélekednie magáról és a szerepéről, ez azonban nem az a helyzet volt, amikor én kijavítom és megnyugtatom őket, hogy ugyan már, ti nem hibáztatok semmiben. Mert igenis megtették, de most nem ez volt a lényeg és nem is akartam, hogy akárcsak egy kicsikét is ez legyen a lényeg. Én egyszerűen csak... azt akartam, hogy meglássák, hogy szeretem őket és nem hibáztatom őket semmiért, de egyben megértsék azt is, hogy mindez elég volt; hogy letészem a lantot.
Kár, hogy még itt, ebben a családban is volt valaki, aki egyáltalán nem látta azt, amit szerettem volna, hogy lásson. Amiért ezt az egész gyűlést úgy kezdtem el, ahogy.
Még biccentettem Ozi felé is, a köszönetmondására, az arcomon látszó, egyre megkönnyebbültebb mosoly azonban hamar semmivé vált, amikor végül Makuda vette át a szót. Először várakozón pillantottam feléje, ám a szavai, azok érzelem és együttérzést nélkülöző nyers mivolta késként hatoltak az előző percekben magam köré épített bizonyosságba, százezernyi repedést okozva benne. Megszorítottam Leo kezét az asztal alatt és ahogyan ő is, úgy Mirika is érezhette az enyhe remegést a tagjaimon, ahogyan lehajtottam fejem és egy másodpercnyi időt hagytam magamnak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még itt vannak ők is, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem omlott le minden, amit valósnak éreztem eddig.
Fuwa sírásába a szívem is belefájdult a közénk beállt, pillanatnyi csendben.
- Szóval nem hiszel nekem? - emeltem fel végül a tekintetem és kerestem meg vele a fiatal fiúét, hangom pedig halk volt, tele szomorúsággal - Azt hiszed, hogy a végkimerüléshez közeli állapot nem elég indok? Vagy gyengének tartasz, hogy "mindettől" kiborultam, úgy, hogy valószínű fogalmad sincs, hogy mi is ez a mindettől? Azt hiszed, hogy én eddig csak "kihúztam" valahogy a vezetést, és hogy Leo sem lesz elég jó, de már miért is!?
Lassan beszéltem és ahogyan a szavak egymás után követték egymást, úgy lett hangom egyre erőteljesebb és zaklatottabb, az alig hallhatótól a normál hangerőig, az egyszerű keserűségtől a tisztán érezhető felindultságig. Vettem egy mély levegőt, tekintetem végighordoztam az itt egybegyűlteken, Fuwán hosszan állapodva meg, mert legszívesebben én magam rohantam volna oda, hogy átöleljem őt.
Ez azonban nem, nem az a gyűlés volt.
- Mindenek előtt hadd kérdezzek én, rendben? - fordultam végül vissza Makudához egy keserű, lemondó mosollyal és ekkor, ekkor valami elszakadt bennem. Nem terveztem kiabálni, sem rajtuk kitölteni a feszültségem, de a torkom égett, a gyomrom bukfenceket hányt és úgy éreztem, hogy ha most nem adhatom ki magamból, amit igazából érzek; ha most megint vissza kell fojtanom a bennem dúló fájdalmat csak azért, hogy megóvjam őket a sérüléstől, akkor végleg elveszítem magamat és ezáltal őket is, végérvényesen.
Abból az egy okból nem álltam fel egyedül, mert úgy el kellett volna engednem Leo kezét az asztal alatt.
- Tudod-e, hogy pontosan mennyi éve vagyok céhvezér és hogyan lett az enyém a pozíció? Tudod-e, hogy hogyan teltek a napjaim az előző években, hogy miket láttam, tapasztaltam meg és éltem túl? Tudod-e azt, hogy pontosan mit jelent a JL céhvezérének lenni és hogy pontosan mekkora súly az, amiről olyan könnyelműen vélekedsz? Voltál-e már akárcsak egyetlen olyan küldetésen is Leoval, ahol megtapasztalhattad a tudását és kvalitásait, amit most oly meggondolatlanul megkérdőjelezel? Leültél-e egyszer is beszélgetni bármelyikünkkel is és kérdeztél-e bennünket olyasmiről, amiből levonhattad azt a következtetést, amit most gondolkodás nélkül levontál? - soroltam a kérdéseim nyugodt hangnemben, de érezhető felkavartsággal és bár nem akartam, de a feltörekvő düh is ott bújt meg a szavak mögött, kéz a kézben a mérhetetlen fájdalommal, ami összepréselte mellkasom. - Nem ismersz minket, Maku. Sem engem, sem Leot, sem a céh múltját és jelenét, amiben élsz. Persze ez nem meglepő és nem is teljes mértékben elvárható, hiszen nem régóta vagy a céh tagja, de nem jogosít fel téged arra, hogy feltételezésekre alapozd a véleményed és ezzel megbántsd a társaidat - közöltem vele élesen, hideg és metsző tekintettel, majd elfordítottam a pillantásom és összepréseltem ajkaim, kétségek között, hogy hogyan legyen, hogy hogyan folytassam tovább.
Ordítottam volna. Kiabáltam volna, sírtam volna, elrohantam volna.
Mégsem tehettem meg.
De már miért is nem?
Mélyen beszívtam a levegőt és könnybe lábadt szemmel, mégis felszegett állal álltam fel, majd fogtam magam és egy hirtelen vett lendülettel felültem az asztalra, kezembe véve egy pogácsát.
Markomból pixelek szálltak fel, ahogyan rászorítottam a süteményre, kiengedve ezáltal némi feszültséget.
Tekintetem a plafonra emeltem és arra gondoltam, vajon Ran hogyan érezhette magát, amikor átadta a céhet Lewisnek. Vajon neki is ilyen nehéz dolga volt?
Vajon lesz-e bárki még itt, aki ezt a gyűlést elmesélheti a játék végén?
- Ha érdekel téged, kik között és milyen céhben élsz, egy teára majdnem bármikor kapható vagyok - mosolyogtam végül rá a fiúra, elengedve a neheztelést, legalábbis ideiglenesen - És talán a többiek is. Hidd el könnyebb lesz neked és nekünk is, ha minél hamarabb tapasztalatot szerzel a céh működéséről és megismered a tagjait; megtanulsz együtt dolgozni és érezni velünk - húztam oda magamhoz egy csészét és töltöttem tele a Hime által odakészített gyümölcsteával - De azt már most elárulom, hogy nem lesz könnyű dolgod. Egy bűnüldöző céh élete nem abból áll, hogy horgászversenyeket és kertipartikat szervez, vagy a város biztonságában nyélbe üt pár jövedelmező üzletet. Mint a Rend egyik vezető céhe, sokszor és sokat kérnek tőlünk segítséget és fel kell készülnöd rá - lelkileg, tudásszinten és csapatmunka szinten is -, hogy ugyan legtöbbször tényleg baj van, de volt is és lesz is, amikor tőrbe akarnak csalni téged és a céhtársaidat. Az előző céhvezér is ennek áldozata lett.
Egy lélegzetvételnyi szünet, egy kihagyó szívverés az utolsó mondat előtt. Kortyoltam egyet a teából, ám az emlékekre még úgy is keserűnek éreztem az italt, hogy szokásomtól eltérően cukorral is ízesítettem azt.
- A kérdéseidre pedig egyszerűek a válaszaim: elsősorban azért mondok le a céh vezetéséről, mert elfáradtam és pihenésre vágyom. És igen, biztosan jó ötlet Leora bízni a vezetést, mert megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkezik, legyen szó a rendszerről, az itemekről vagy bármi egyébről idebent, és mert nem kevés részt vállal a bűnüldözésben és azon túl, hogy ezáltal kivívta a Rend vezetőjének elismerését (amit megjegyzem elég nehéz), tisztában van a feladatának súlyával és jól is végzi azt. Továbbá képes vezetni egy csapatot, megfelelő lelkiereje van kezelni az esetleges komplikációkat, beleértve az életveszélyt is, és jellemileg is alkalmas a posztra - feleltem, úgy kavargatva közben a teát, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól cseverésznénk épp. Azért a végén egy félmosolyt megeresztettem Leo felé is, ezzel is próbálva biztatni őt a továbbiakhoz, majd letettem a csészét az asztalra, nyújtóztam egyet és a csapat felé fordultam:
- Egyéb kérdés?

by **Mirika** Hétf. Május 09 2022, 20:48

Annak ellenére, hogy a hír a többséget valószínűleg valamiféle atombombaként érte, egész nyugodtak voltak a reakciók. Talán csak még nem igazán ocsúdtak fel a sokkból, de Leo-kun szavai is biztos segítettek feldolgozni a "traumát". Már akinek, mert szegény Fuwa-channál eltört a mécses. Legszívesebben odarohantam volna hozzá is, hogy megöleljem, de szerencsére nem kellett kettészakadnom, mert Hime-chan megelőzött: magához húzta a Fuwa-chant, és a buksiját simogatva csitította.
- Lewis-sama büszke lenne, ha látná, hová nőtt és fejlődött ez a céh, Hinari-sama. Én pedig ugyanúgy szeretném felajánlani a segítségemet Leonard-samának is, ahogy eddig tettem Hinari-samának ^.^ - szedte össze magát ő is néhány szóra, pedig rajta is látszott, hogy nincs teljesen magánál. Tulajdonképpen egyedül Makuda-kun volt az, aki picit furcsán reagált, de vele úgy voltam, hogy ő tulajdonképpen mindenre furcsán reagál. Ettől függetlenül éreztem, hogy Hina-chan felzaklatja magát azon a pár mondaton, de mégis irigylésre méltó higgadtsággal kezelte a témát, miközben én igyekeztem nyugtatóan simogatni a hátát.
- Makuda-kun biztosan csak azt akarta mondani, hogy nem lát nálad alkalmasabb embert ennek a céhnek a vezetésére :3 - tettem hozzá az egészhez halkan. Visszaülni azonban még mindig nem ültem vissza a helyemre, mert semmi kedvem nem volt üldögélni, sőt, egészen lehangoló volt annak a gondolata, hogy mindenki körbeül egy nagy asztalt és úgy beszélgetünk. Kábé ez volt a rémálmom egy ilyen gyűlésen.
- Nekem Leo-kunhoz lenne egy relatíve komoly kérdésem, lehet? :3 - reagáltam Hina-chan felhívására, és egyben rápillantottam a fiúra is - Csak mert azt elmondtad, hogy ki mit tud hozzátenni a céh életéhez, még ha a bűbájom nem is feltétlenül hasznos itt, de azt nem mondtad el, hogy te mit szeretnél hozzátenni. Vagyis én kíváncsi lennék, hogy mit várhatunk tőled, mint céhvezértől, vannak-e konkrét terveid már, meg ilyesmik - kíváncsiskodtam.

by **Afton** Kedd Május 10 2022, 12:35

Szabályosan egyfajta passzív káosz tört ki, mikor Makuda megszólalt. Afton érdeklődve, és talán kissé... analizálva nézte, hallgatta végig a fiút, az arcát figyelve közben. Nem volt még alkalma beszélni vele, és sosem szokott előre levonni semmilyen következtetést arról, ki milyen típusú ember lehet, arról végképp, mi járhat a másik fejében. Hisz már lassan egy, másfél éve már, hogy itt van, Hinari mégis szinte ismeretlen a behatóbb ismereteket követelő területeken. Hisz ahogy Ozirisz, ő sem vette észre kellőképp az árulkodó jeleket.
Ámbár egy nő sokkal jobban tudja az ilyesmit leplezni, mint egy férfi. A nők mentálisan mindig is erősebbek voltak, elvégre ők azok, akik egész családokat kell, hogy egyben tartsanak. Jólétet, biztonságot, kényelmet hoznak létre a semmiből, odafigyelnek mindenre, és ha probléma merül fel, a sajátjaikat herkulesi erővel képesek a háttérbe szorítani, elnyomni annak érdekében, hogy előbb a család biztonságáról és egészségéről gondoskodjanak. A Liga pedig egy nagy család, és Hinari mindenki édesanyja, ami félretette a betegségeit a gyermekei érdekében.
Teljesen megértette Hinari reakcióját, ám mielőtt szólt volna, Silence elterelte a figyelmét. Bár Hime rögvest odapattant nyugtatni, Afton nem akart a fenekén ülni és csak nézni, vagy beszélni. Felkelt a székről, majd azt maga mögött emelve Silence mellé lépett. A széket Hime mögé helyezte, had üljön le a hölgy, hogy a lányka mellett maradhasson, de ő maga sem szándékozott eltávozni onnan. Tenyerével megsimította Silence hátát, ha ránézett, barátságosan és nyugtatóan mosolygott le rá. -Nem lesz semmi baj. -súgta, majd tekintete visszafordult Makuda és Hinari felé, mintha egyenesen meg akarta volna figyelni őket.
-Hinarinak adok igazat. -közölte végül, de a tekintete mereven Makudán maradt, egyértelműsítve, hogy most hozzá szeretne beszélni. Mosolygott, és nem akart szándékosan szigorú lenni, de talán lehetett hallani a hangjában némi élt, egy kis éles vágást. -Most egy kis Ted talk következik tőlem. Ez egyébként afféle alap tan. Mindenki el tudja magáról dönteni, mennyit képes elviselni, mi a határ, mennyit bír el. És nem lehet belelátni a másik életében, hogy az miként zajlik, miket érezhet, miket él át, ha épp nem látjuk, sőt, sokszor még akkor is, mikor látjuk. Lehet, hogy jókedvűen társalgunk a csokiszobában, de közben mondjuk én azon kattogok, hogy egy ismerős rendben van-e az ejtőernyőzése közben, és erről egyikőtök sem tudna, mert nem mutatnám ki és nem adnék neki hangot. Vagy lehet, hogy amikor épp százzal megelőz egy sofőr, miközben mész hetvennel az úton, azt nem azért teszi, mert májerkedik, hanem mert mondjuk épp szül a felesége. Sosem tudhatod, mi történik a másiknál. Jobb, ha nem kérdőjelezel meg dolgokat, hanem megpróbálod elképzelni magadat ugyanabban a helyzetben. De ha gondolod, erről még bőven eldumálhatunk máskor is.
A végén a mosolya szélesedik, barátságosan megemeli a fejét, mintha köszöntené, majd Hinari felé fordul és biccent, hogy aztán zavartan megvakarja a tarkóját.
-Bocsi, már tuszkolom is vissza a dokit a helyére, esküszöm! És Leo miatt se aggódom. -ezúttal a szóban forgó szőkeség kap egy pillantást. -Jól fogod csinálni. Mi meg majd segítünk neked is. Nem fogunk senkit és semmit elveszíteni, max én a szemüvegemet. -igazítja meg látásjavítóját, és lehajol kicsit, hogy Silence is kapjon ismét némi figyelmet egy hátdörgölés és egy mosoly képében. -Nyugodj meg, kis hercegnő. Nem veszítünk el senkit. Ahhoz túl jó pajzsom van!

by **Leonard** Kedd Május 10 2022, 19:17

Nem nézett a többiek arcába. Aftonnak a szemüvegkeretét bámulta, miközben elmosolyodott a szavaira, Ozirisznak a bal szemöldökét pécézte ki, mielőtt bólintott a monológjára, Fuwának pedig... Az ő könnyes arcának látványát egyetlen pillanatig sem tudta elviselni, inkább rábámult arra a négyzetre, amit az ablakon besütő napfény festett az asztallap fájára.
Sohasem tudta jól kezelni a sírást, másét éppúgy nem, mint a sajátját.
Az idő lustán vánszorgott tovább, a másodperc mutató egy pillanatra az örökkévalóságba dermedt, aztán Makuda hangja hirtelen betöltötte a termet.
Leo felegyenesedett. Egyenesen a fiú szemébe pillantott, keresve benne azt a bátor lelket, aki egyedüliként fogalmazta meg mindannyiójuk kétségeit.
Nem a Hinarit taglaló mondatrész érdekelte. Ezek épp olyan buta kérdések voltak, mint a többiek bűnbánó vagy álszent megnyugtató szavai; késve érkező felismerése a nyilvánvalónak. A sajnálkozás aligha fogja összekaparni Hinari tönkrement lelkét, de talán az Afton által felajánlott kávé, a Mirika által szóba hozott barátnős esték, vagy egy üveg jó bor segítene. Voltaképp nem meglepő, hogy Makuda nem látta meg azt, amit a többi, állítólagos jó barátnak is egyenesen a szájába kellett rágni. Pedig... Hinari látványosan apró volt és törékeny. A természet szelíd vonalakat rajzolt neki, mindez pedig ott élt a mozdulatban, ahogy az asztal alatt összefűzte ujjaikat. Ott ült az arcán, amikor pár másodpercnyi némaság borult rá, és ott volt még akkor is, amikor látszólag kemény kérdéseket szegezett Makudának.
Hinari erős volt, erről újra és újra tanúbizonyságot tett az évek során. De épp ennek az erőnek kellett volna kivívnia a törődés érzését is a barátaiban.
Miközben hüvelykujjával finoman a lány kézfejét simogatta, Leo szája sarkában megjelent egy ránc, ami az elfojtott mosolyról árulkodott. Az érintés szinte égette jegesre hűlt tenyerét.
Talán ez volt az egyetlen jel, ami a benne lezajló érzésekről árulkodott.
Néha napján még a kemény férfiaknak is szükségük lenne egy kis törődésre.
Feszült volt. Nagyon. Ezt mutatta, hogy még Hinari dicséreteire és Afton támogató szavaira is csak egy halvány mosollyal reagált, pedig a szíve mélyén nagyon is sokat jelentettek számára az elhangzottak. Himének is hálásan bólintott, aztán megszólalt Miri... Felsóhajtott. Bár fontos kérdések voltak, most nem akarta elterelni Hinariról a fókuszt. Annál is inkább, mert Makuda kérdései és Fuwa hüppögése közepette még mindig felfokozottan érezte azt a kétséget a mellkasában, ami a céhtagsága óta szinte folyamatosan szorította.
Egyszerű tény, hogy a Unity céhtagjai - Simeon, Miko, Seishin - sokkal jobban megbíztak benne és többször kérték a segítségét, mint a saját társai valaha.
Neki pedig ilyen kapcsolati háló mellett kellene Hinari helyébe lépnie.
Elkúrt szituáció.
Felkönyökölt az asztal lapjára, ujjait összefűzte az álla alatt.
- Először hadd válaszoljak Makuda kérdésére: azért, mert nekem volt választásom és mégis így döntöttem. Nem kötelező a játékban maradnom, mégis ezt teszem. Nem kötelező a Renddel együttműködve dolgoznom, mégis erőmön felül teljesítek. Semmilyen ígéret nem hajt, hogy megvédjem a seggeteket, mégis meg fogom, amennyiben - hordozta végig a pillantását most a teremben összegyűltek arcán - megadjátok nekem rá a lehetőséget és beavattok, ha baj van.
- Azért fogom bírni, mert a kötelességek nagy részét már most is vállalom, anélkül, hogy arra bárki megkért volna. Utasíts el nyugodtan. Hagyj meg a régi pozíciómban. Igazad van, hiszen céhvezért - bocsáss meg, Hinari, drága - nem választhat ő egymaga, ahhoz szükség van a ti beleegyezésetekre is. De bármi is történik, nem fogok az eddigieknél semmivel sem többet vagy kevesebbet dolgozni a céhért, mert számomra ez jelenti az életet. Ha elfogadjátok a segítségemet, a rendelkezésetekre állok bármikor, ha nem, akkor minden marad úgy, mint eddig.
- Ötletem és tervem - pillantott most Mirikára - rengeteg van. Fel szeretném frissíteni az - enyhén szólva is lagymatag - kapcsolati hálót a Renddel, így megkértem Hoorát, hogy ajánljon pár személyreszabott feladatot a számotokra, ezen kívül akikről úgy ítéltem meg, hogy megfelelő helyzetben fejleszthetőek a hiányosságaik, azokat magammal vinném komolyabb, általam vállalt küldetésekre is. Első sorban Afton ismereteit szeretném bővíteni és Fuwa önállóságát növelni, de sokat várok Makudától és Ozirisztól is. Miri, neked az önbizalmaddal vannak problémák, így többet kellene vezető pozícióban dolgoznod. A csapatmunka fejlesztésére szorgalmaznám a rendszeres kazamatázásokat, a legfrissebb tier még szinte fel sem lett fedezve.
Hirtelen megérezte magán a céhtársai pillantását és megállt a beszédben. Elvörösödött, mert tudta, hogy túlságosan belelovallta magát. Megköszörülte a torkát, aztán elvigyorodott és végre lazán hátradőlt a székben.
- Nos, én a gyakorlat híve vagyok, mint látjátok - tárta szét a karjait. - A stabil alapokhoz viszont nem nyúlok, ez a céh megmarad pontosan annak, ami eddig is volt. Mi első sorban mégis csak egy egymást támogató család vagyunk, ahol bárki számíthat a másikra bármikor.

by **Silence** Vas. Május 15 2022, 00:16

Nem tartott sokáiga a sírása tulajdonképpen. De nem azért mert megnyugodott, hanem azért, mert Hinari válaszolt Makudának. Azzal a határozottsággal, ami miatt tisztelte, és kérdés nélkül követte volna bárhova a hercegnőt. Csak most éppen meginkább megijedt ettől, mert ha eddig tudta is volna magát abba az elképzelésbe ringatni, hogy nem nagy, ès végleges a baj… ezután nem volt erre képes. Nem sokat tudott ő sem, de történetesen eszébe jutott az egyik helyzet, ami után rémlik neki, hogy Hinari sokáig mintha nem teljesen lett volna önmaga. Ott volt, amikor kimentették… nem is tudja kik kezéből a hercegnőt.
Közben megérezte magán Hime karjait, és simogatását, de pont ahogy egy kétségbeesett gyerek tenné, kibújt az ölelésből. Nem akarta, hogy csitítsák. Nem akarta, hogy azt mondják minden rendben van. Hiszen nincs! És… ő is tehet róla.
Valamivel megnyugtatóbb volt Afton mondata… nem lesz baj. Kérdőn nézett a lovagra. Ezt reméli, de hogyan érje el? Mit csináljon, hogy tényleg ne legyen semmi baj?
A lovag mondanivalójának nagyjából értette a lényegét, ami után megint, mintha teljesen kívül lenne a társalgáson ijedtségével, nyugtatni próbálta őt.
Neki viszont az kevés volt, hogy valakinek jó pajzsa van. Ő maga szerette volna tudni, hogy kellett volna jól csinálnia, amit a céhben csinált, hogy segítségére legyen Hinarinak. Vagy Leonak, ha ezután ő lesz a főnök.
Lassacskán a kétségbeesés haraggá kezdett formálódni a lelkében, aminek a feszültségét Afton talán érezhette, ahogy a vállán nyugtatta a kezét.
Fel is pattant volna, hogy sírva kiabáljon, tiltakozzon, és kikérje magának, hogy árulják el, mit csinált rosszul.
Aztán Leo kezdett beszélni. Olyasmiről Makudának válaszul, amit ha nem is részletesen, és konkrétan, ő eddig is tudott. Leo az egyik legjobb barát, aki itt a játékban lehet az ember mellett, akire számíthat. Hogy Hinari mellett ezt felé kevésbé fejezte ki… Annak nem Leovan volt az oka, hanem abban, hogy szeretett volna egyenlő céhtagként amennyire tud, önállóan boldogulni.
Kicsit ellazult tőle, hogy úgy érezte, tud olyasmit, amit nem mindenki.
Aztán Mirikának válaszolva az ötletekről, személy szerint róla is szó esett. Egyrészt csillogó szemmel, megkönnyebbülten nézett az új céhvezérre.
Másrészt kicsit megzavarodva tekintgetett Hinari felé is. Ha növelni kell az önállóságát, az azt jelenti, hogy eddig nem volt minden rendben vele… Pedig ő úgy érezte, hogy bíznak benne, és kapott önállóságot a hercegnőtől, amit igyekezett ügyesen használni is… Nem volt elég ügyes? Ez volt a baj?
Végül felpattant a székből, és megtámaszkodott az asztalon. Vett egy nagy levegőt, és megpróbálta érthetően elmondani, amit gondolt.
-Mit kell gyako-rolnom? Szeret-nék ügye-sebb lenni! És segí-teni! És jó ba-rát lenni. - a végére elhalkult a hangja, Hinarira nézett, és megint könnybe lábadt a szeme. De gyorsab letörölte a szemét, és megpróbált, amennyire tőle telt, rámosolyogni a hercegnőre.

by **Makuda** Vas. Május 15 2022, 10:30

Köszönhetően nekem sikerült megzavarnom a zökkenő mentes és érzelmekkel teli céhgyűlést. Meglepő mód a többség nem úgy reagált, mint amire számítottam, így még inkább feszengve éreztem magamat az előző okfejtésem miatt. Természetes módon Hinari volt az akinek a legnagyobb figyelmet szenteltem, hiszen ő volt az akit meg kérdőjeleztem.

"Igaza van, nem tudok semmit erről a céhről és azt se, hogy Hinari hogy lett céhvezér. De magának a céhnek se tudom a hátterét. Nyilván megvan mindenkinek a tűréshatára. Két éve vagyok a játékba, Hinari pedig már ötvenes szóval jóval több ideje van a játékban mint én." Futottak végig a gondolatok magamba. Hinari mondandója után továbbra is csendbe maradtam és már gondolkodtam azon, hogy kimegyek magamtól a teremből, hiába enyhítette feszültséget Hinari a teával. Azonban Miri meg nyugtatott amit bár nem nekem mondott, de félig meddig le egyszerűsítette azt amire én gondoltam, bár nem teljesen.
-I-így is mondhatjuk. - Mondtam Hinari felé.
Figyelmemet ezután Aftonra szegeztem aki, egy szép hasonlatot mondott, bár ekkor már elfogadtam a tényt, hogy hiába mondok bármit nem Hinari marad a céhvezér.
-Mint mondtam tisztelem a döntésedet. Azért kérdőjeleztem meg az okát a lemondásodnak, mert nem egy hasonló helyzetben voltam egy más céhnél, nem ebben a játékban, ahol két fél nézet eltérése miatt lett vezér váltás, vagy lefizetés és értékesebb felszerelés felajánlása, vagy éppen zsarolás miatt. Ilyet még nem tapasztaltam meg, hogy csak azért mond le valaki, mert már elfáradt. Ezért kérdeztem, hogy mi a valódi oka annak, hogy lemondasz. - Magyarázkodtam majd tartottam egy kis szünetet. -Azt a kérdésemet pedig, hogy "Miért pont Leo." Azt ne úgy gondold, hogy én jobb lennék, inkább rosszabb, csak én nem rá számítottam, hanem Ozira vagy Mirire.

Ezt követően Leo hosszas beszéde meg győzött arról, hogy alkalmas lesz és úgy hangzott, mintha még lennének tervei azon kívül amiket említett a céh tagokkal. Erre már nem tudtam mit mondani, csak egy fél mosoly jelent meg az arcomon Leo felé, majd hátradőltem és hallgattam a gyűlés további részletét.

by **Ozirisz** Vas. Május 15 2022, 17:13

Igencsak felgyorsultak a történések. Mikor azt hittem, hogy a rohadtul kései felismerésem után más felkavaró esemény nem történhet, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ahogy Silnél is kiáramlottak a cseppet sem érzelmek, a gyomrom összeszorult. Bár Himéék elkezdték nyugtatni, vigasztalni, a hangulaton nem sokat változtatott, főleg miután Makuda is felszólalt. Nem a felszólalás tényével volt a probléma - hisz azért gyűlés a gyűlés. Hanem a szókimondó stílusa. Az a tipikus, mihelyst megszületik a gondolat az ember fejében, azonnal továbbhalad a beszédközpontba, mindenféle meózás vagy ellenőrzés nélkül. Gyakori hiba nálam is, számtalanszor hozott kellemetlen helyzetbe egy-egy meggondolatlan mondat, kifejezés - amit ha alaposabban átgondolok, vagy egyáltalán átgondolok, el se hagyta volna a számat. ~Ismert probléma, ezen még nekem is veszett sokat kell dolgoznom~. De ami nagyobb probléma volt Maku megszólalásával az talán a rossz időzítés. Ha "jobb passzban" lett volna Hinari, akkor talán máshogy alakult volna... de valószínűsítem, a lány akkor is elsüllyesztette volna az egészet a mentális pajzsa mögé. Hisz egész eddig nem tűnt fel nekem sem, hogy ekkora a baj, egész eddig olyannyira magában tartotta a sokmindent, hogy telítődött. Ha nem mondta volna ki kerek perec, hogy mi a tényállás, jó eséllyel még akkor sem kapcsoltam volna.
Néma csendben figyeltem Hinari reakcióját, arcomról némi ijedtséget lehetett leolvasni. Nem Hinaritól ijedtem meg, hanem így egyben: Legutóbb akkor láttam hasonló állapotban, amikor kihoztuk a fogságból, és még utána egy ideig. És a bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem volt, mint amikor kihúzzák az ember alól a padlót. A Liga alapjaiban változik meg, azáltal, hogy az eddig atomstabil alapok meginogtak. Hinarit szinte mindig higgadtnak láttuk, amivel a pixeleződő pogácsa szöges ellentétben állt. ~Valami megváltozott~
Kíváncsian és érdeklődéssel figyeltem Dr. Afton pszichológus professzor rendelését, elvégre ez számomra is hiánypótló téma. Bár küzdök a hibák ellen, ugyanakkor mintha másfelől vak is lennék. És ahogy a mellékelt ábra is mutatja, az árulkodó jeleket én sem vettem észre. Vagy nem jutott el a feldolgozó rendszeremig, vagy ennyire érzéketlen lennék? Egy röpke pillanatra beleborzongtam.
Majd Makuda kezdte el magyarázni a dolgokat, ami még hellyel-közzel érthető... is lenne, egy másik játékban. Az a rész, amikor engem említett, egy erőteljes "mivan?" arckifejezést váltott ki belőlem, főleg így, felkészületlenül. - Azért más játékokban tapasztaltakkal nem feltétlen lehet összehasonlítani a SAO-t. Feltételezem az összehasonlításod alapjául szolgáló másik játékban a céhtagok nem voltak 24/7-ben összezárva, és a tagok közt sem alakult ki szorosabb kapcsolat. Azért egy érdekközösség és egy családiasan összeszokott céh más-más kategória - mutattam rá az egyik pontra - Másrészt pedig a felszereléseken való civakodás is elképzelhetetlen egy valamire való céhben, ami a SAO-t illeti. Valahogy nagyobb fajsúlyú problémák vannak egy ilyen világban, mint egy csili-vili páncél tulajdonjoga. Ha összetartó csapatként, családként működik egy céh, akkor azon pörög, hogy előteremtse minden tag számára a legjobb felszerelést, hogy viszonylagos biztonságban legyenek, amikor kimerészkednek - majd egy levegővétel után reagáltam a számomra is meghökkentő részre - És a másra számítottál témában: egyértelműen Miri. Ha jobban ismernél minket, akkor tudnád, hogy nyomás alatt szarul teljesítek, a felelősségtől és a rossz döntésektől, rossz döntések következményeitől leblokkolok mint tűzdémon az esőben. - fejeztem be a gondolatmenetet.
Majd Leo ragadta meg a szót, válaszolva Miri kérdésére, és kifejtve pár mondatban az előttünk álló jövőt, eloszlatva némi ködöt a bizonytalanság sűrű homályából. - Rám számíthatsz, igyekezni fogok, hogy ne okozzak csalódást. - válaszoltam Leónak. Tisztában vagyok vele, hogy égbekiáltó hiányosságaim vannak minden téren, amit a túlzott paranoia és egy-egy leblokkolás csak fokoz. Ha pedig átesek a lovacska túloldalára, akkor meg csak kamillázok nagyokat, hogy "wtf ez meg hogy?". Avagy az arany középutat kellene valahogy belőni, hogy azért ne keressek mögöttes okot egy faék egyszerűsége valamiben, de azért gondolkodjak is hogy miért/hogyan/merre...

by **Hinari** Csüt. Május 19 2022, 10:52

Nem tudom pontosan, tulajdonképpen mit is vártam el ettől az egész gyűléstől, de az biztos, hogy szükségem volt arra a csészényi nyugtató teára, amit a többiek végighallgatása közben kortyolgattam. Fuwa hüppögése betöltötte a pillanatnyi csendet, ami a meglehetősen élesre sikerült monológom után a teremre szállt és örültem neki, hogy Leo és Miri itt voltak a közelemben, sőt Aftonra is rámosolyogtam, amikor végül felszólalt. Ahogy sorban a többiek is.
Alapvetően nem éreztem úgy, hogy olyan nagyon hozzá kell szólnom akár a lovag, akár Ozirisz mondandójához, sőt, mivel a kardforgató gyakorlatilag helyettem is lereagálta Makuda magyarázkodását, így én csak pár szóval egészítettem ki azt, ezúttal elhagyva a túl a hosszú beszédet:
- Így igaz. Itt, a Sword Artban teljesen más szabályok érvényesülnek, hiszen más játékokkal ellentétben elsősorban a túlélésünkért, az életünkért játszunk. Persze más, vörös céhekről nem tudok véleményt mondani, de a Justice Leaguetől távol áll a lefizetés vagy a zsarolás, így ne a régi tapasztalataidra alapozz, mielőtt megkérdőjelezel engem vagy a céhedet, hanem az itteni tapasztalataidra. Hiszen mi egy közös család vagyunk, ráadásul tényleg mindenetek megvan; felszerelés, nyersanyagok és arany, amire csak szükségetek lehet - húztam el a szám szélét, mert azért rosszul esett, hogy ez a JL-el kapcsolatban bármikor is bárkiben felmerül. Egyáltalán mégis, mit gondol Makuda mirólunk!?
Sóhajtottam és inkább kortyoltam mégegyet a teámból.
Végül Leo válasza volt az, ami - a tea mellett - újra képes volt ellazítani kicsit a befeszült tagjaim és igen, ahogyan a srác beszélt, úgy lettem egyre biztosabb és biztosabb benne, hogy ő képes lesz nemcsak átvenni, de tovább is fejleszteni azt, ameddig én elvittem ezt a céhet. Képes lesz arra, amire én sosem voltam, ehhez pedig egyedül az kell mostmár, hogy a többiek is akarják. Leoban ugyanis minden megvolt mindehhez.
Csillogó szemekkel néztem a srácra, mielőtt tekintetem visszafordítottam volna a székből felálló Fuwára.
- Ha az igyekezet megvan - és úgy látom benned, Fuwa, megvan - az már az első út a megoldás felé - mosolyogtam a lányra - De azt hiszem a kérdésedet Leonak kell megválaszolnia majd. Biztosan tudja a módját, hogyan segíthetne nektek fejlődni, így én csupán annyit kérek mindnyájatoktól - néztem rá a többiekre egyesével - hogy fogadjátok el őt és bízzatok meg benne. Engem már megmentett - küldtem a szőke fiú felé egy hálás mosolyt, majd beharaptam ajkaim és a homlokomon megjelenő ráncok tisztán jelezték, hogy most jön a gyűlés második, talán még az előzőnél is nehezebb része.
Letettem a csészét és mélyen beszívtam a levegőt, csakhogy hosszan, nagyon hosszan engedhessem azt ki.
- Visszatérve egy kicsit Fuwa korábbi kérésére... - kezdtem és a szoknyám szélén kezdtem el kisimítani a ráncokat, pótcselekvés gyanánt - Valószínűleg el fogok menni, sajnálom. Ez a másodlagos indokom, amiért átadom a céhet - hordoztam végig tekintetem a csapaton, jelentőségteljesen nézve bele mindegyikük szemébe, persze Mirit és Leot kivéve, akik vagy a hátam mögött voltak (kifacsarni magam ugyanis nehezen ment volna), vagy már eleve tudtak az egészről.
- Azt azt hiszem mindannyian tudjátok, hogy Alex nincs jól. Migrénes rohamai vannak, egyre gyakrabban és egyre hosszabb időn keresztül, a dolog hátterét pedig - fején a sisakkal - nem lehet kivizsgálni, se nem tudunk arról se semmit, hogy a NerveGear által besugárzott impulzusokat a valóságban mi okozza. De a tendencia nem bíztató. Nem tudom, meddig fog élni így... - mondtam, az utolsó mondatokat szinte suttogva ejtve ki. - Arról viszont talán csak kevesen tudtok, hogy én, mint ahogy Mirika is, azon kevés szerencsés ember közé tartozom, akik fején a NerveGeart évekkel ezelőtt kicserélték egy AmuSphere nevű sisakra, ami nem öl meg, ha idebent elpixeleződsz. A dolgot egy független kutatócsapat vitelezte ki; tudtommal ők felelősek a 2028. karácsonyán bekövetkezett szerverlecsapásért is, amellyel egy csomó játékost kijuttattak innen. És ez az a dolog, ami lényeges most. Az utóbbi hónapokban én és a Rend mindent megtettünk, hogy valahogy (leginkább észrevétlenül) felvegyük velük a kapcsolatot, ha pedig ez sikerül, bármit meg fogok tenni nekik, hogy Alt még időben kijuttassák. Bármit. - mondtam ki újra, megadóan, majd feljebb emeltem a pillantásom és megacélozva magam, egy kis szünet után folytattam - Azonban, kiindulva a történtekből, elég nagy rá a valószínűsége, hogy az avatarom nem fogja túlélni a küldetést, lévén a játék már az előző alkalommal is egy olyan minibossal állított szembe, amely az egyszerű játékosok számára legyőzhetetlen, és azóta biztos fejlődött is a védelmi rendszerük. Persze nem biztos, hogy a küldetés halálos lesz, sőt az időpontja sem biztos, de készüljetek fel rá, hogy bármikor szürkévé válhat a nevem a céhlistán.
Keserédes mosollyal néztem körbe újra, egy kissé hátrébb dőlve az asztalon, hogy megérezhessem Mirit magam mögött.
- És még mielőtt bármit mondanátok, szeretném leszögezni, hogy ez szigorúan titkos: ha szélesebb körben kitudódik, az a csapat és ezáltal az én valós életembe is kerülhet, így külsősnek nem mondhattok róla semmit, ez nagyon fontos! Valamint azt is letisztáznám már most, hogy közületek senki sem jöhet velem - húztam össze a szemöldököm, majd pillantottam fel Mirire egy lágy mosollyal - Tudom, hogy neked nem esne bajod, de egyáltalán nem biztos, hogy éppen játékban leszel akkor. Meghát, ez az én feladatom most - tértem vissza a teámhoz, ámbár aki figyelt, annak feltűnhetett, hogy enyhén remegő kezekkel veszem magamhoz a csészét.
- Végre tudok tenni valami igazán, számomra is nagyon nagyon fontosat az erőmmel, amit felhalmoztam az évek alatt - tettem hozzá alig hallhatóan, arcomon pedig a gyűlés során talán most először jelent meg végre a nyugalom és a megkönnyebbültség mosolya.

by **Mirika** Csüt. Május 19 2022, 12:14

Leo-kun válasza hallatán egyre szélesebb és szélesebb lett a mosolyom. Örültem neki, hogy meg tudja mutatni mindenkinek, aki most itt van, hogy pontosan tudja, mit csinál. Ha bárkiben is voltak kétségek - gondoltam itt most elsősorban Makuda-kunra -, azokat egy ilyen magabiztos, részletekbe menő válasz minden bizonnyal eloszlatta. Szóval... a kérdésem célt ért, és nekem is adott egy kis plusz nyugalmat, egy extra támaszt, vagy mit.
- Szerintem a kazamatáknál kicsit több kell. A szörnyek elleni harc nagyon kiszámítható, én viszont úgy vettem észre, hogy a csapatmunkával és egymás megértésével akkor adódtak problémák, amikor valami váratlan történt... - reagáltam végül. Nem tudom, a Rend miféle jelentést készített rólunk, de számomra nyilvánvaló volt, hogy nyomás alatt teljesítünk rosszul, mint csapat, egy kazamata pedig túl rendezett környezet volt ennek a javításához, fejlesztéséhez. Először is azt kéne megoldani, hogy ne menjen mindenki a saját feje után, Leo-kunt is beleértve >.> Makuda-kun és Ozi-kun viszont hamar komoly homlokráncolásra késztetett.
- Köszi srácok, de én full alkalmatlan vagyok ide, és nem az önbizalomhiány beszél belőlem. Szóval ezt most betudom a cukiságomnak, és felejtsük is el :3 - kuncogtam. Nem akartam felhozni a millió meg egy okot, kezdve azzal, hogy egyáltalán nem ismerem a Rendes srácokat, egészen addig, hogy én itt se vagyok, van hogy akár napokig, vagy hetekig. Jó, persze, simogatta az egómat a dolog, de na, tuti csak a cukiságom vakította el őket. Viszont a derűs kedvemet Hina-chan mégis csak elsöpörte valahogy, pedig nem úgy készültem, hogy ki fogok billenni az egyensúlyomból. A lány szavaira látványosan elkomolyodtam, mi több, gondterheltek lettek a vonásaim. Ott motoszkált az elmém sarkában a gondolat, hogy a kilépés állhat az egész hátterében, de talán naivan bíztam benne, hogy csak pihenni szeretne. Hát ja, nem véletlenül volt számomra elképzelhetetlen a gondolat, hogy Hina-chan pusztán csak tagja legyen ennek a céhnek.
- Én... nem tudok neked valahogy kívülről segíteni? Itt sokaknak van rád szüksége... és azok a tudósforma fazonok tudnak nagyon parák is lenni. Biztosan te is tudod, hogy nem csak annyi lesz, hogy kilépsz, megteszel nekik bármit és megmentik neked Alex-kunt... - mondtam, közben tettem pár lépést is persze, hogy belekerüljek Hina-chan látómezejébe. Féltettem a lányt, ezek az alakok nem pusztán csak jófejségből cselekednek.

by **Afton** Pént. Május 20 2022, 10:18

Talán egy kis keserű mosoly költözött az arcára pár pillanatig, a pozitív értelemben. Leonak igaza van, és tudja jól magáról is, hogy rettentő keveset tud a játék tágabb világáról. Valahogy, hiába teltek el évek, még mindig bízott talán abban tudat alatt, hogy a sisakot visszaadhatja jogos tulajdonosának, persze a játék nélkül. Nem lett volna az az Isten, aki rá tudta volna venni, hogy Sugart beeressze ide. Akkor már inkább széttörte volnaa drága berendezést, amiért egy vagyont adtak ki annak idején.
-Már az vagy, kicsi. Ügyes, okos és jó barát. Az egyik legjobb, akit ember kívánhat magának. -szaval Fuwa kitörése után, nem téve hozzá, hogy Hinarinak igaza van. Legyen szó bármiről, ha az ember felismeri annak természetét, már sokat tud segíteni. Egy függő, ha felismeri a függősége tárgyát és hogy ellenállhatatlanul vonzódik hozzá, máris megtett egy lépést. Persze Fuwa esete teljesen más. Afton szemében a kis lányka milliószor többet ér ebben a játékban, mint ő maga, hisz okosabb és ügyesebb, jobban átlátja, mint azt ő talán valaha is fogja, de... igazából téved, és pont most mondott ellen saját magának.
Felismerte már régen, hogy nem ismeri kellőképp a játékot és a világát, a mechanikáját, a működését, a logikáját. Ideje lesz ezen valóban dolgoznia, és nem csak azzal, hogy bújja a kézikönyvet, mikor épp időt tud rá szakítani.
Gondolatmenetét viszont félbeszakítja az, amit Hinari mond.
Döbbenten kapja felé a fejét, és minden izma szobormerevvé válik, ahogy hallgatja. Olyan, mintha a nő csak pakolgatná egymás után a szavakat, amiknek nincs semmi értelmük, mégis eljut agyáig a főbb információk egy része. Szólni akarna, de torkára forr minden mondandója, és inkább elengedi Fuwát, hogy aztán a szék támláját szorítsa meg. Nem olyan ez, mintha Hinari bejelentette volna közelgő halálát, mégis egyenértékű azzal.
Mirikára pillant, próbálja felfogni a szavai értelmét. Ő eddig még nem találkozott ezzel az információval, hogy bárki is képes lenne... kilépni anélkül, hogy belehalna. Chan volt egy kivétel, az egyetlen, akiről tudott, de Mirika szavai mégis mintha víz alól szólnának, teljesen értelmetlenül. Az elméje lassan rakja csak össze azokat, mintha az is inkább előbb biztos akarna lenni benne, hogy tényleg jól hallotta-e, amit hallott. A tekintete ismét Hinarira vetül, mintha epekedve várná, mit reagál Mirika szavaira. Akarja, kívánja, hogy fogadja el azt a segítséget, miközben úgy érzi, teljesen lemaradt egy történetben.
Ám az arckifejezés, amivel szembesül, még... őt magát is megnyugtatja kicsit. Vállai ellazulnak, becsukja, összeszorítja a száját. Meg akar nyugodni teljesen, de mégis feszült marad a mellkasa, a szíve. Oda szeretne menni, hogy jobban a segítségükre lehessen, de nem. Tudja jól, hogy a történet ezen részébe nem elég jártas ahhoz, hogy bármit is szólhasson. Körbenéz a többieken, hogy van-e még olyan, aki hozzá hasonlóan most tud meg mindent először, vagy pedig egyedül van.
-Szerintem fontold meg Mirika szavait.
Nem néz Hinarira, ahogy ezt mondja, inkább elfordul. "Gonosz" tudósforma emberek... annyira, annyira, annyira szeretne erről most azonnal többet megtudni, de nem akar pofátlan lenni. Inkább, mikor úgy érzi, eléggé úrrá lett az arcára ülő érzelmeken, bár mosolyogva, de a szemében némi... aggódó szigorral néz az immár volt céhvezér felé.
-És később majd még, kettesben, beszélgetnék veled erről, ha nem nagy kérés.
Egyszerre beszél belőle a doktor és a magánember egyaránt. Az a kevés orvosi ismeret, amit muszáj volt megtanulnia, a pszichológus, aki bár gyerekekkel foglalkozik elősorban, de felnőtteknek is talán tud némi támaszt nyújtani, és Afton, aki szeretné elkerülni, hogy Hinari és Alex végleg maguk mögött hagyják őket... kivéve, ha inkább azt választják, saját akaratukból.

by **Leonard** Kedd Május 24 2022, 19:50

Olyan volt, mintha egyedül lett volna a teremben. Mellékszereplőként ücsörgött a saját kinevezésén és az asztal lapján végigfutó fa erezetet bámulta. Először csak Hinari húzta el kezéből a kezét, aztán Mirika is arrébb lépdelt. Kihűlt a levegő körülötte, fázósan megborzongott. Ez már majdnem olyan volt, mint a magány, amivel pár éven belül szembe kell majd néznie.
A beszélgetés rá vonatkozó részeire inkább nem reagált - nem akarta feleslegesen megint húzni az időt a hülyeségekkel, úgysem kíváncsi rá senki. A téma következő feléhez meg egyszerűen nem volt hozzáfűznivalója - ő már jóideje tudott Hinari terveiről és motivációiról.
A legfurcsább az egészben az volt, hogy Alex haldoklott, mégis mindenki Hinariért aggódott. Talán azért lehetett így, mert a srác most nem volt közöttük, hogy részvétet nyílvánítsanak neki, valahogy mégsem érezte azt a fajta törődést, amit ilyen helyzetben elvárna az ember.
Vagy csak neki voltak még mindig túl nagy illúziói ezzel kapcsolatban.
Felsóhajtott és a hajába túrt. Jóbarátként ő már réges rég ott ülne Al mellett és próbálná így vagy úgy, de enyhíteni a szenvedését, támogatni őt és segíteni mindenben, hogy mihamarabb kijuthasson. Csakhogy ő nem lehetett jó barát, mert dolgozott lelkében a bűntudat, amiért a másik jegyesének kezét fogta, derekát ölelte és arcát simogatta. Egyszerűen csak érezte, hogy álszentség lenne mindezek után közbeavatkoznia. Amikor végül felismerte, hogy Alex mellett sem maradt már szinte senki, újra megborzongott a tágas Palotában farkasként ólálkodó magánytól.
Fél füllel hallgatta a körülötte kialakult párbeszédet. Ami azt illeti, nem tetszett neki, hogy Hinari minden szava mentegetőzés és magyarázkodás volt. Mintha nem arra vágyna egyértelműen mindenki, hogy kilépjen minél hamarabb, kerüljön az bármibe. Mintha nem ezért harcolnának nap nap után a fronton. Úgy beszélnek róla, mint egy kegyetlen küldetésről, pedig az ár, amit megfizet az ember, legyen bármekkora is, közelébe sem érhet az utána következő boldogságnak
Gátlástalanul fel fognak használni a céljaikra. Ez igaz. De hát Iljának családja van, felesége, kislánya. Mirikának karriere van, szerető szülei és álmai. Mindenük meg van, ahogy nemsokára Hinarinak és Alexnek is meg lesz. Minden, amit csak egy rendes ember kívánhat. Minden, amire ő valaha vágyott. Bármit megtett volna érte, hogy hasonló helyzetbe kerülhessen, de... a járását már nem hozhatta vissza semmi.
Előhúzta a cigarettáját és kivett belőle egy szálat. Irtózatosan szeretett volna rágyújtani, de most még nem lehetett, így csak forgatta, forgatta ujjai között a dohányt. Ha más nem, legalább ez megmaradt még neki. A gyors és múló élvezetek világa. Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ma este talán felkeresi Haydée-t.

by **Silence** Csüt. Május 26 2022, 22:02

Nagyjából értette Makuda magyarázatát... Nagyjából, mert fogalma sem volt a játékról, amiről beszéltek.
Végül úgy eltöltötte a tettvágy, amiben a benne felkavarodott érzések kiteljesedtek, hogy fel is pattant, Hinari pedig gyorsan válaszolt is neki. Elpirult a dicsérőnek hatott szavakra. A tanácsa pedig félig meddig szükségtelen is volt, mert bár a gondolatai Hinari és a barátságuk körül forogtak, a kérdése annak szólt, aki már el is kezdte felvázolni, milyen feladatokat adna a céhtagoknak a jövőben: Leonak.
Afton közbevetését már nem is igen tudta, és nem is akarta lereagálni. Jól esett neki, és értékelte a szándékot, hogy a lovag szeretné megnyugtatni, de most nem tudta igaznak gondolni a szavait. Ha ügyes lett volna, Hinari nem sírt volna az előbb.
Reakció helyett tehát nézett a leendő céhvezérre, aki viszont láthatóan nagyon elgondolkodott valamin, és nem tűnt boldognak.
A figyelmét viszont Hinari újabb megosztanivaló gondolatai elterelték.
Rögtön kiült az arcára a riadalom. Ami viszont szomorúságba enyhült a magyarázat hallatán. Tényleg nem volt jó barát. Tudta ő, hogy Alex nincs jól... De annyira, mint ahogy Hinari most leírta, nem gondolta rossznak a helyzetet. A valódi súlyát pedig még így sem értette igazán.
Annál inkább, hogy Hinari miért szeretne mindent megtenni, hogy segítsen a hercegének. És ha nem is tudta összerakni teljesen, hogy hogyan fog segíteni a kilépés (aminek a lehetőségén már nem is tudott meglepődni. Az tudata így is túlterhelődött, így ennek a hihetetlensége felett jótékonyan átsiklott), de elhitte a hercegnőnek, hogy így lehet meggyógyítani Alexet.
Simeon jelent meg előtte... És ez a kép arra késztette, hogy odasétáljon Hinarihoz, és megölelje. Melegen. Nagyon nehéz lehet, hogy magától nem tud segíteni a kedvesének...
Megint könnyek szöktek a szemébe. Szivesen Hinarival tartana, de... ha ő nem akarja, akkor egész biztos meg is akadályozná, és csak fájna a szíve, hogy makacskodik. Úgyhogy nem is vetette fel a dolgot, csak magában kesergett. Már nem tud segíteni.
- Nem mon-dom el senki-nek!- igyekezett legalább ezzel kapcsolatban megnyugtatni barátnőjét. És irigyen pillantott egy pillanat erejéig Mirikára, aki lehet valóban tud segíteni.

by Ajánlott tartalom