[Küldetés] A Blackriver kúria rejtelmei

Mostanában egyre többször fordult elő velem, hogy reflexből oldottam meg dolgokat. Karom magától mozdult, s amíg gondolataim teljesen máshol jártak, a körülöttem lévő mobok mintha maguktól tűntek volna el, és velem csak a felugró exp-es ablak tudatta, hogy mit is csináltam. Ezt persze nagyrészt a kardomnak köszönhettem, ám nem voltam túlzottan elégedett a helyzettel, hiszen a susogó gyertyánok és a magasra szökő, hívogató tölgyek mindent adtak, csak biztonságérzetet nem. A leveleiken átsütő, meleg napsugár hamar elbódítja az észrevétlen játékost, álmokkal csalogatva őket törzseikhez, zizegő hangjuk monotonságával pedig pihenésre ösztönözve őket. Leültem. A Katanát magam mellé tettem, puhán fektettem a fűbe, miközben hátradőltem. Nem logikáztam, nem elemezgettem semmit, csupán mosolyogva bámultam a felettünk úszó felhőket, közben arra a napra gondolva, amikor utoljára tartottam efféle szünetet.

Tudat alatt tán újra átéltem volna, ám azóta sok dolog történt, aminek felét se tudtam felfogni még. Kerestem. Miután első ízben visszatértem, rögtön megnéztem, él-e még, de a nevét nem találtam meg. Véletlenszerűen látogattam el a Fűz-be, ahol régen megszálltam, de nem volt ott. A fogadós is csak a fejét ingatta, bár úgy tűnt, rám sem emlékszik. Nehéz, kétségekkel teli napok voltak, ám elmúltak, helyüket átvette a kard titkának megfejtése, így lassacskán el is feledkeztem róla.
Mostanáig.
Hirtelen ültem fel, felkapva a legközelebbi tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt, és elhajítottam. Dühös voltam, főleg magamra és a tehetetlenségemre, és még az sem érdekelt, hogy a Katana éle majdnem teljesen felhasította az áldozatul esett kőrist. Kihúzni viszont nem akartam. Egyszerre volt jó és rossz, hogy velem volt, és az igaz, hogy szavai nyomán én is fejlődtem, ám mindezzel egyidőben elindított egy olyan hullámot is, aminek hosszútávú következménye volt önbizalmam újbóli esése. Túl kevés voltam ahhoz, hogy mindent rendezzek magamban, amire felhívta a figyelmem. Amit tudtam ugyan, mégha nem is akartam tudni.

- Hazamegyünk – mondtam, majd, jelezve, hogy nem kívánok többet a témával foglalkozni, elővettem a teleport kristályt. Nem volt kedvem elsétálni a céhházig, végigbeszélgetve a magányos utat, s még ennél is jobban feleleveníteni a múltat. Biztosan halott. Ekkor érkezett az üzenet, s miközben olvastam, elfelejtettem a tokjába csúsztatni a fegyvert. Nem szólt semmit, mégis tudtam, mire gondol. Egy próba talán megoldhatná a problémáimat. Segíthetné a hatékonyabb összedolgozást, feloldhatná a kétségeim. ...


- Éjféli harangszó borítja ránk az óvó fátylat – dőltem neki az alkoholtól átitatott fenyőfa asztalnak, végig a csapos arcát figyelve. Kezem a markolaton nyugodott, éberségem egy pillanatra sem lankadt. Új volt, más, mint eddig. Régóta vártam már egy hasonlóra.

A kis csontosnak esélye sem volt. Két gyors vágás után le is nulláztam a maradék életét. A szétrepülő pixeleket nézegetve elgondolkodtam. Kayaba szépen, részletesen kidolgozta ezt a világot de, ha szétvágsz valamit, akkor csak ezt a kis animációt kapod. Nem mintha rosszul nézne ki, vagy kötözködni akarnék a ”teremtővel” de azért lehetett volna kicsit fantáziadúsabb, ha már arra van kárhoztatva az ember, hogy százával vágja le a mobokat. Kicsit unalmas, még ha eleinte tetszett is.
Hirtelen egy fehér köpenyes alak jelent meg mellettem. Ijedten fordultam felé de addigra már vérző karral hátrált tőlem. Az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Le kell vennünk…
– Ehh - ráztam meg a fejem. Talán aludnom kéne. Vettem pár mély levegőt, amitől enyhült a kezemben a bizsergés. Helyette csak valami furcsa szúrást éreztem a tenyeremben, mintha valami éles tárgy állt volna bele. Felemeltem hogy megnézzem de teljesen normálisnak tűnt.
– Te szórakozol velem? - húztam össze a szemöldököm. Egye fene. Akkor mára végeztünk.
A barlang száján kilépve egyből elvakított a nap. Az órára nézve döbbentem rá hogy még csak egy órája érkeztem. Inkább tűnt hatnak. Morogva dőltem neki egy korhadt fának.
– Jó, akkor legyen pihenő…
Lassan forgattam az italt a számban mielőtt lenyeltem. Unott arccal könyököltem az asztalon. Az üzenet járt a fejemben, ami felébresztett. Érdekesnek tűnt. A legkiválóbbakat teszik próbára értékes jutalomért. Egyetlen dolog zavar engem ebben az üzenetben de nem tudnám megmondani, hogy mi az. Talán csak túlságosan tetszik a dolog. Fél szemmel a csapost figyeltem de semmi nyugtalanítót nem vettem rajta észre. Semmi furcsát, ami miatt különbözhetne másoktól. Csak egy csapos. A pár szó, amit váltottunk ugyanezt támasztja alá. Megmondtam, mit kérek, és ő hozta is. Talán ha kicsit megerőltetném magam, kitalálhatnék valamit az üzenet hátterével kapcsolatban, de semmi kedvem tovább szöszmötölni.
Letettem a poharat a pultra és intettem a csaposnak mintha csak új kört kérnék.
– Éjféli harangszó borítja ránk az óvó fátylat - jelentettem ki nemes egyszerűséggel miközben a szemébe fúrtam a tekintetem.

Nem tetszik ez a mosoly. Futott át rajtam a gondolat, miközben egy pohár landolt előttem. Elgondolkoztam, hogy talán rossz jelszót mondtam és csak egy italt kértem valami nyakatekert módon, de őszintén szólva ez a lehetőség nem tűnt túl valószínűnek. Nagyot fújva lehajtottam a fejem.
Hmm. Egy üzenet a pohár alatt. Gyorsan átfutottam de nem indultam el rögtön. Nem siettetnek túlzottan, úgyhogy én sem sietek. Inkább kicsit átgondoltam a helyzetet. Ez az egész nem tetszik. Túl sok minden nem tetszik. A fő oka, persze az hogy túl keveset tudok, ami elég utálatos tud lenni. Egyelőre nem tudok jobbat, mint követni az üzeneteket. Nem hiszem, hogy a csapos túl beszédes lenne a témában. Nem is próbálkozok vele. A „ház ajándékán” nem gondolkoztam túl sokat. Az előbb már ittam de, ez ingyen van, és épp ez nem tetszik benne. Nem igazán tetszik a gondolat, hogy leöntsek a torkomon egy olyan italt, amit valami idegen ingyen a kezembe ad. Körbenéztem a helyiségben, de továbbra is ment minden a rendes kerékvágásban. Mindenki vedelt senki sem figyelt. Látszólag.
Végül otthagytam az italt és elindultam, hogy kövessem az üzenetet. Céltudatosan sétáltam végig a folyosón egészen az utolsó ajtóig. Balkezemet a kilincsre tettem de nem nyitottam be rögtön. Vártam egy-két másodpercet miközben a folyosót fürkésztem. Minden négyzetmilliméterét átnézve gyanús jelek után kutatva. Másik kezemet a köpenyem alatt rejtőző kés markolatára csúsztattam. „Ne aggódj, védett területen vagy!” Azt hiszem jobb aggódni, mint megijedni.
Lenyomtam a kilincset és egyszerűen benyitottam. Első ránézésre semmi különös nem volt a szobában és másodikra sem. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót majd újra kinyitottam, csakhogy megint becsukhassam. Legalább nem vagyok bezárva. Még. Az ablakkal kezdtem aztán a fiókos szekrénnyel, folytattam. Egy újabb üzenet után kutattam vagy bármi más után, ami plusz infót nyújthat a helyzetről. Miután mindent átnéztem, elgondolkodtam rajta hogy a késsel is nekiessek-e a szobának, de elvetettem az ötletet. Van egy olyan érzésem, hogy találkozni fogok valakivel, vagy legalábbis várnom kell valamire. Visszatoltam a két fotelt a helyére – ugyanis kutakodás közben az alattuk lévő padlórészt sem hagyhattam ki – és leültem az egyikbe.

Kezemet a szám elé emeltem, ahogy elkapott egy ásítás. Itt akarnak vajon halálra untatni? Azért furcsa. Nem kéne ennyire fáradtnak lennem. Az ajtóra sandítva, hogy kinézhetnék kicsit. Viszont elég kényelmesen elhelyezkedtem már itt és a cetli szerint ebben a szobában lesz valami. Igazából jó lenne tudni, hogy mire várok itt… na meg hogy minek? Fel kéne kelnem, innen mielőtt bealszok itt. Azt hiszem kicsit túlságosan is kényelmes lett ez a fotel. Az újabb ásítással együtt azonban a tenni akarásom is elszállt. Próbáltam nyitva tartani a szemem de egyre nehezebben ment. A gondolataim elködösültek. Akkor felrémlett bennem, hogy nem szabad. Megmarkoltam a fotelt hogy álló helyzetbe nyomjam magam.

Vészharangok zúgtak a fejemben, ahogy lassan kezdtem magamhoz térni. Elterülve feküdtem valami puha dolgon. Nem mozdultam. Megpróbáltam felidézni mi történt de elég homályos volt. Elestem? Akkor viszont min fekszem? Nem vall rám, hogy csak úgy elalszom… Össze-vissza röpködtek a gondolatok a fejemben, de nem igazán találtam magyarázatot a történtekre. Elfordítottam a fejem és kinyitottam a szemem. A szoba egyáltalán nem úgy nézett ki, mint korábban. Megdermedtem. Pár másodpercig még levegőt sem vettem. A hallgatózásommal sikerült is elkapnom pár szót.
Nem vagyok egyedül. Akárki is van itt, talán még nem vette észre, hogy felébredtem. A jobb kezem elég közel feküdt a késemhez. Vajon még mindig az oldalamon lóg vagy már megfosztottak tőle? Nincs időm kideríteni. Ha elég gyors leszek, akkor nem lehet gond. A korábbi hang irányába gurultam a földön miközben kezemmel az oldalamhoz kaptam. Megnyugtató volt érezni, ahogy a markolat az ujjaim közé szorult. Azonban nem álltam meg. A lendületemet használva felpattantam és a késemet előrántva lesújtottam a hang forrására. Azonban meglepetésemre a késem egy kemény tárgynak csapódott. Védekezve hátraugrottam és alaposabban szemügyre vettem mivel is állok szemben.
Egy lány állt előttem üvegkalitkába zárva. Legalábbis első ránézésre úgy tűnt. A védelmemet egy pillanatra sem engedve le pillantottam körbe a szobában de semmi mást nem láttam, ami bármiféle jelentéssel bírt volna számomra. A tekintetem visszatévedt a bezárt lányra, aki közben beszélni kezdett. Az arcát fürkésztem, míg be nem fejezte. Valahonnan kicsit ismerősnek tűnt de akárhogy törtem a fejem nem sikerült megfejtenem a dolgot. A kiléténél viszont egyelőre fontosabb volt a hogyan tovább kérdés megválaszolása. Nem válaszoltam neki. A szemeim fürgén tapogatóztak körbe a szobában miközben fejben legalább ilyen gyorsan, elkezdtem felállítani a lehetséges teóriákat. A legvalószínűbbnek persze az a lehetőség tűnt hogy ez már a „játék” része. A lányt viszont egyelőre nem igazán tudtam hova tenni. Az üzenetben mondjuk, nem említették, hány játékos vesz részt egyszerre. Azonban egyelőre nem tartottam jó ötletnek teljesíteni a kérését. A csinos arcok és a kedves szavak sokszor hoztak már kellemetlen helyzetekbe. Nem volt kedvem újra csőbe húzni magam. Azonban más is zavart. Kicsit pötyögtem az inventorymban mire az arcomra került a maszkom. Így azért kicsit védettebbnek éreztem magam.
– Bocs. - válaszoltam bő két perccel megkésve és nem is túl bocsánatkérő hangnemben. Elfordultam tőle és nekiálltam felforgatni a szobát hátha találok valami használhatót.
– Hogy kerültél oda? - vetettem oda kutakodás közben. Ha pedig végeztem a szobával, akkor egyesével ellenőrzöm az ajtókat közben pedig, csendre intem a lányt, ha esetleg épp beszélne. Kíváncsi vagyok sikerül-e meghallanom valamit az ajtók túloldaláról. Ezután ismét az ismeretlenhez fordulok.
– Kivel beszéltél az előbb? - tettem fel a kérdést, ami időközben furdalni kezdte az oldalamat.

Centiről centire néztem át a szobát miközben a válaszán, gondolkoztam. Ezek szerint ő is úgy jutott ide, mint én, legalábbis ezt állítja. Valószínűleg az üzenetben nem tartották fontosnak közölni, hogy társakat is kapok, vagy talán épp ő a következő csapda.
– Kaptam. - válaszoltam kurtán a kérdésére miután a törhetetlen szekrényt is magára hagytam. Már csak az ajtók maradtak de végül azok sem adtak túl sok támpontot. Megfordultam és feltettem a második kérdésem, amelyre nyílván hazugsággal felelt. A képzeletbeli barátokat tudtommal csak az hallja, aki beképzeli magának.
– Ja, persze. - hagytam rá egyelőre. Azt hiszem itt is hagyhatnám, és megnézhetném, mi van az ajtón túl. Persze erős a gyanúm hogy nem ilyen egyszerű a helyzet de, mi van, ha mégis? Ekkor azonban ismét megzavarta a gondolatmenetemet.
– Nos? - ismételtem utána. Odasétáltam az üveghez aztán tárgyilagos hangon elkezdtem felvázolni neki a helyzetet. Majd meglátjuk, mire jutunk vele…
– Nos… úgy látom három lehetőségem, van. - ideje nyílt lapokkal játszani. Legalábbis egyelőre. - Az első hogy megöllek és kijutok egyedül, bár hogy őszinte legyek ehhez nincs túl sok kedvem. A második hogy otthagylak a kis ketrecedben, és egyedül nézem meg, mit rejt az ajtó másik oldala. Viszont azt hiszem a harmadik lehetőség talán hasznosabb, lenne mindkettőnk számára. - kicsit elhallgattam, majd szinte rögtön folytattam is. - Kezdetnek mondjuk, elmondod az igazat az előbbi kérdésemmel kapcsolatban. Ha pedig ez megvan, akkor kiengedlek, és együttműködve megtaláljuk a kiutat. Természetesen ez azt jelenti, hogy egyikünk sem szúrja hátba a másikat. - Elhallgattam a kis beszédem után és vártam a válaszát.
Ha nem fogadja el az ajánlatot, akkor vállat vonva elindulok megnézni a másik szobát. Ha pedig elfogadja, akkor a sámlit az üvegkalitka mellé állítom. Elrakom a kést, és a sámliról felmászok az egyszerű kis zárszerkezethez. Kinyitom, aztán pedig a jobb kezemet nyújtom felé, hogy segítsek neki kimászni. Higgye csak, azt hogy megbízom benne, és fegyvertelen vagyok. Ha bármivel próbálkozna, a Parazita úgyis tesz majd róla, hogy ne legyen második esélye.

Kicsit meghökkentem a válaszán főleg mikor a kard is hozzátette a magáét. Éreztem, hogy a maszk alatt ráncok jelennek meg a homlokomon. Akaratlanul is a Parazitára terelődtek a gondolataim aztán az üzenetre, amit kaptam. Csak a legjobbak kerülhetnek ide. Az ártatlan arcocska mögött meghúzódva sokkal több lapul, mint amit látni enged. Nagyon óvatosnak kell lennem vele szemben. Nem hagytam, azonban hogy az aggályaimat ő is észre vegye. Tekintetemmel továbbra is hideg magabiztosságot sugároztam, miközben kiengedtem a ketrecéből. Egyelőre szükségem lehet rá és nem mellesleg a kard is, igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát, ahogy kiengedtem. Nem támadott. Látszólag védtelenül álltam mellette de nem próbálkozott semmivel miután kiszabadult. Ezek szerint úgy gondolja, hogy szüksége lehet még rám és az indikátorom sem elég ok neki, hogy megpróbáljon elintézni. Egyelőre ez nekem épp elég.
– Nézd meg azt. - intettem hanyagul a nyitott ajtóra. - Én megnézem a másikkal, mire jutunk. - hátat fordítva neki indultam el a zárt ajtó felé. Hanyagságom azonban látszólagos. Teszteljük csak le mennyit, lehet rábízni. Köpenyem alatt a jobb kezem a késem markolatára csusszant. A hallgatózásommal figyeltem a hátam mögé. Ha megpróbál hátba támadni, akkor se, a bal kezem se a késem nem marad sokáig a köpeny alatt, de őszintén szólva az eddigiek alapján ez tűnt a legvalószínűtlenebb lehetőségnek. Eddig is volt rá lehetősége. A főkérdés, hogy engedelmeskedik-e vagy valahogy kibújik inkább a rábízott feladat alól. Fogalmam sincs, mit rejt az a szoba, így ha nem muszáj, nem kockáztatnám meg, hogy belesétáljak az első csapdába. Ha bemegy, és úgy néz ki tiszta a levegő akkor én is megyek utána. Ha pedig nem rajong az ötletért, akkor kénytelen leszek új tervhez nyúlni.

Oké. Rövid, lényegre törő és tetszik a jelentése. Szívesen hallanám többször. Az ajtóhoz léptem de alig figyeltem oda, hogy mit csinálok. Úgyis zárva van. A hátam mögé összpontosítottam de semmi gyanús neszt nem hallottam. A szemem sarkából láttam, hogy kilép a nyitott ajtón mire én elfordultam a sajátomtól. Nem ellenkezett. Eddig oké. Mielőtt azonban bármi mást tehettem volna egy ismerős hang, ütötte meg a fülemet. Egy újabb névtelen üzenet, és ahogy látom nem csak én kaptam. A szemeim fürgén szaladtak végig rajta és nem tetszett, amit láttam. Persze sejtettem hogy nem fogják megkönnyíteni a dolgomat de, attól még nem örülök a fejleményeknek. Nem volt tervben a megölése de úgy néz ki nem lesz választásom. Viszont nem ártana ellenőrizni a fal keménységét mielőtt fejjel rohannék neki. Felém fordult és engem nézett. Volt egy olyan érzésem hogy ő is épp a lehetőségeken töpreng. Mondjuk, ehhez nem kell géniusznak lenni. Ugrásra készen álltam de még nem mozdultam.
Na mi lesz? Tettem fel a néma kérdést. Egyelőre úgy néz ki, hogy egyetlen út van de, nincs kedvem most élethalálharcot vívni vele. Nem tisztességes hátba támadni valakit de, a túlélésért bármit, ahogy mondani szokták. Ha már megteszem, akkor biztosra akarok menni. Most viszont nagyon is számít egy esetleges támadásra, ami nem túl előnyös a számomra. Bízom az erőmben és a Parazitáéban, a lányban viszont nem. Külsőre nem tűnik veszélyesnek. Az indikátora, pedig zöld, és mégis… nincs ennél veszélyesebb. Talán az indikátor a legcsalókább dolog ebben a világban. Ez is egy jó lecke volt, amit az ittlétem alatt megtanultam. Na és az ártatlan kislány, akiről kiderül, hogy egy beszélő kard gazdája és hogy talán nem is annyira ártatlan? Azt hiszem, ha rosszra fordulnak a dolgok ez a „fifikás nőszemély” épp úgy megpróbál majd elintézni engem, ahogy én őt. A legjobb amit tehetek, hogy kézben tartom a dolgokat és figyelem a jeleket, míg el nem jön az ideje, hogy eleget tegyek a rólam adott rövid jellemzésnek. Még ha kicsit erősnek érzem is.
A hosszú csendet végül ő törte meg és a kardját fenyegetően felemelve kezdett bele a mondandójába. Nem követtem a példáját. Továbbra is fegyvertelenül álltam előtte. Higgye csak ezt. A tekintetemet az övébe fúrtam, amíg beszélt. Végig hűvös nyugalmat árasztottam magamból. Itt most én irányítok és ebből egyelőre nem is, szándékozom engedni. Éreztem, hogy még nem akar megküzdeni velem, és erről hamar megbizonyosodhattam.
Miután a kardját is, lejjebb engedte a kezemben kezdődő bizsergés is leállt. Nyertünk egy kis időt.
– Ez zárva van. - böktem a mögöttem lévő ajtó felé, aztán elengedtem felé egy félmosolyt. A maszk miatt csak keveset láthatott belőle, de a hangomon érezhető volt a változás. - Nézzük meg azt a folyosót. - indultam el a nyitott ajtó felé. Remélem ez a hely már nem tartogat több ilyen meglepetést. Így se lesz túl egyszerű.