[Küldetés] Blackriver kúria (madness edition)

Csak egy rövid kiáltásra futotta neki, mielőtt mozdulatlanul esett volna össze. Egy árny suhant a mozdulatlan fiú mellé és a hátára görgette, végre láthatóvá téve az arcát. Ismét kiáltani próbált, de az árny rögtön egy rongyot gyűrt a szájába, ezzel megfosztva az utolsó védekezési lehetőségtől is, végül pedig egy kötelet előhúzva, gyakorlott mozdulatokkal kezdte szorosan összekötözni a végtagjait. Ezek után kihúzta a fiú hátába szorult kést.
– Szóval te vagy Nomad. - szólaltam meg, ahogy közelebb léptem a földön fekvőhöz és elvettem az árnyékmásom kezéből a késemet. - Bocs a méreg és a kötelek miatt, de van egy olyan érzésem, hogy pár szép szóért cserébe nem teljesítenéd a feladatot, amit neked szánok. - és már el is kaptam a kezeit összefogó kötelet, hogy elvonszoljam a helyszínről. Nem volt egyszerű menet, miután elmúlt a méreg hatása és vergődni kezdett, de végül eljutottam vele a rejtekhelyemig és a kezeinél fogva fel is lógattam a fiút a falra. Miután végeztem vele, fáradtan léptem hátra.
– Szerintem próbálj meg kevesebbet ficánkolni, meg óbégatni. Spórolj az energiáddal. Akkor kicsit később kap majd el az éhség. Velem is előfordult, hogy nélkülöznöm kellett és ismerem a kellemetlen következményeit. Csak azért mondom, mert nem tudom mikor jövök vissza legközelebb. Talán pár nap, rosszabb esetben pár hét. A víz és az élelem hiánya viszont nem fog megölni addig. Adj hálát a programozóknak. - fejeztem be végül a rövid monológot. Egy pillanatig csak hitetlenkedve meredt rám aztán eszeveszett módon kezdte dobálni magát miközben üvöltött, bár a szájába nyomott rongy, nem igazán engedte ezt meg neki. Vállat vontam és elindultam a felfelé vezető lépcsőn, Nomad hangjával kísérve. Hamarosan kiléptem a szabadba és ahogy visszacsuktam a csapóajtót, már csak a madarak csicsergését lehetett hallani. Kotortam rá egy kis földet, gondosan ügyelve rá, hogy lehetőleg még véletlenül se találjon rá senki a helyre. Ryner halála óta valószínűleg úgysem ismeri már senki ezt a helyet. Alig indultam el a város irányába, mikor észrevettem, hogy jelez az üzenetjelzőm. Gyorsan átfutottam a felettébb érdekes üzenetet. Sok kérdés futott versenyt bennem és csak egy módot ismertem a válasz megszerzésére. Talán egyszerűen csak tetszett neki a legutóbbi műsorunk. Ellenőriztem a denevérszárny és hárslevél készletemet, majd bezártam a menümet.
– Megegyeztünk. Visszamegyek. - mondtam ki jól érthetően. Biztos voltam benne, hogy most is szemmel tart. [/color]

El is indultam a megadott hely irányába, azonban mint kiderült, még egy apróságot el kellett intéznem. Szóval kényelmes léptekkel elindultam a város irányába, elvégre még bőven időben voltam. Fejben pedig már el is kezdtem menet közben kialakítani a képet arról, hogy pontosan mit is akarok majd ebből az egész játékból kihozni. Céltudatosan az ismerős pultoshoz aki korábban kicsit csőbe húzott, de ezúttal már nekem dolgozott. Ahogy meglátott csak a folyosó felé intett és én már mentem is hátra az ismert szoba irányába. Meg is láttam az ajtó előtt két nagydarab npc-t őrködni. Amikor észrevettek félreálltak az ajtó elől, de nem léptem be. Megálltam az ajtó előtt és csak a kulcslyukon lestem be. A látvány eléggé meglepett. Ketten is voltak és elég furcsa felállásban. A csapatmunka mindenesetre megvan. Végül egy pár másodperc után felegyenesedtem. Nem mintha nem érdekelt volna a folytatás, de sok dolgot kellett még elintéznem, az idő pedig kevés volt. Elgondolkodva néztem az egyik npc-re és eszembe jutott, hogy mintha valami furcsa illat lett volna legutóbb.
– Elaltathatjátok őket. - az egyik npc bólintott majd megnyomott egy gombot. A kulcslyukhoz hajoltam de már csak pár másodpercig tartott az ingyen műsor, ugyanis a befújt altatógáz hamar éreztette a hatását. Elléptem az ajtótól.
– Hozzátok őket. - adtam ki az újabb utasítást. Mire a két vállas felkapott egy-egy lányt. Nem egy gyanakvó tekintetet kapott a furcsa kis csapatunk a városból kifelé menet, de senki sem próbált megállítani minket, míg el nem értük a megadott koordinátákat.
– Innentől megoldom. - mondtam mire a segítőim távoztak, magunkra hagyva minket. Aktiváltam az erre a célra kapott teleportkristályt és már a kúria kapuja előtt is álltunk, azaz én álltam ők meg még mindig kiütve feküdtek mellettem. Egyenként felvonszoltam őket a kúria nosztalgikusan ismerős lépcsőin, majd lesétáltam az ajtóhoz. Szépen bezártam és a mozaikokat is kiszedegettem az ajtóból ezután pedig elindultam körbe a kúriában. Begyűjtöttem a kulcsokat, ajtókat nyitottam ki, vagy épp zártam be. Menük halmazán keresztül babrálva válogattam ki a nekem tetsző csapdákat és szép lassan teljesen testre szabtam az épületet. Végül miután megnyitottam az utolsó csapokat és megigazítottam az utolsó festményeket is elindultam a nekem fenntartott apró szobába ahonnan kényelmesen megfigyelhetem majd az eseményeket. El is helyezkedtem és a képernyőkre függesztettem a tekintetem. Időközben „megérkezett” a maradék két játékos és ráébredtem, hogy sokkal érdekesebb lesz ez a kúria, mint elsőre gondoltam. Azonban elhatároztam, hogy nem fogok kivételezni. Sokkal jobban érvényesülhetnek úgy, de majd meglátjuk. Felöltöttem a játékmester köpenyét és átírtam a nevem, hogy senkinek se legyen zavaró egy újabb ismerős felbukkanása. A plüssös szobáról átváltottam a kijelzőt a könyvtár képére, ahol a két lány feküdt egymás mellett és lassan körbenéztem. Minden szépen a helyén volt. A falak mentén végig könyvespolcok sorakoztak, középen pedig egy kis asztalka állt négy székkel körbevéve egy nyitott könyvvel a közepén és két darab gyertyakristállyal, amit „ott felejtettem” az egyik könyvespolc alatt eltűnő lábnyomaimmal együtt, amit egy nyomkeresés jártasság könnyen felfedhetett. A plafonról lógó fényforrásnak hála, nem csak az ablakon besütő hold világította meg nekik a szobát, az egyetlen ajtó pedig csukva volt. Más szavakkal: pont ahogy hagytam. Mikor aztán a lányok is elkezdtek mozgolódni, dobtam párat a kockáimmal és megírtam a kis üzenetet, ami hamarosan mindenki előtt felugrott.

Játékmester írta:Üdvözlök minden játékost a kúriában!
Ezúttal négyen mérhetitek össze a tudásotokat, hogy csapatként összedolgozva megszerezzétek az ajtót nyitó mozaikdarabokat. Térjünk is a lényegre. Kettőtökre ebben a pillanatban is halálos veszély leselkedik, amit bizony csak a másik két játékos közbenjárása akadályozhat meg. Persze ehhez nem árthat tudnotok, hogy pontosan milyen veszélyek is lesnek és kire, de az óra ketyeg és nem szívesen húznám a drága időtöket jelentéktelen információkkal. Jó szórakozást!

Ui.: Csak apró lábjegyzet. Ha valaki esetleg nem élné túl az első próbát, akkor sajnos a többiek is osztoznak a sorsában.

Rányomtam a küldés gombra és elindítottam az időzítőt. Azt hiszem ezt a kúriát jobban fogom szeretni, mint az előzőt.

//Egy kis kiegészítés Ayani és Rav postjához.//

Szemeim főleg a két lány mozgolódását követték, de hamarosan észrevettem, hogy azért a másik szobában is készül valami. Raven a plüssök között matatott amennyire csak bírt a szorosan összekötözött kezeivel, de nem sokat érhetett el vele. Ayani viszont erősen koncentrált valamire. Érdeklődve vártam, hogy vajon mire készülhet és bizony nem is kellett sokáig várnom, hogy meglássam. Aktiválta egy képességét és a kezeinél a semmiből, megjelent egy fénylő kristály. Pár pillanatig nem értettem mit akart vele elérni, de jobban megnézve rájöttem, hogy a kötelet akarta elvágni vele. Talán csak milliméterekkel hibázhatta el a dolgot, ugyanis a kötél továbbra is a kezein maradt, bár kicsit megsérült az akció következtében. Talán még az is lehet, hogy előbb kiszabadulnak mint terveztem, bár ahhoz kicsit tovább kell ügyeskedniük.

Az események eddig egyáltalán nem az elképzeléseim szerint alakultak, de egy cseppet sem zavartattam magamat emiatt. Pusztán csak érdekesebbé tette a felállást. A két lány szórakozása mondjuk kezdett untatni, de végső soron nem az én életemet fenyegetik. Majd meglátjuk később mennyire lesznek hajlandóak tenni valamit a túlélésükért. Eredetileg nem terveztem megölni senkit, de érdekelne mennyit változna a hozzáállásuk, ha megtenném. Tesztnek jó lenne és az egyikük elvesztésével még nem is vesztenék valami sokat. Egyelőre azonban csinálják csak amit akarnak. A Ravent és Ayanit mutató képernyőhöz fordultam. Az utóbbi egészen jól teljesített és bíztam benne, hogy az előbbiben sem kell majd csalódnom. Az idomár trükkje végül bevált. Meg kellett ugyan dolgoznia érte, de végül sikerült széttépnie a sérült köteleit és - egy kis bajlódás után - Ravent is kiszabadíthatta a csomók fogságából. Ezek a műveletek azonban meglehetősen időigényesek voltak és már alig két percük volt hátra, hogy felkészüljenek. Na persze szabad kezekkel kicsit egyszerűbb lesz megküzdeniük az ismeretlennel, ha megvannak a kellő jártasságaik a probléma megoldására. Ayani hamar rátért a szoba átkutatására, de egyelőre nem talált semmi hasznosat és már ideje sem maradt sokáig keresgélni. Egy kis időre átváltottam a képet a két lányra, ahol továbbra sem történt sok minden. Kicsit elidőztem itt, de a kezem a gombok fölé tévedt. Hamarosan meg kell majd szakítanom ezt a kis idillt. Tartanom kell magam az eredeti tervekhez. Még a végén azt hinnék, hogy a levegőbe beszélek. Egy részem ugyan sajnálta a dolgot, de nem árt néha megmutatni, hogy ki az úr a háznál.