[Küldetés] A Blackriver kúria rejtelmei

A kardja szépen közeledett egyenesen a markom felé, és ahogy megéreztem a pengét a tenyeremben össze is zárultak körülötte az ujjaim. Erre bizony nem számított. Két kézzel kapaszkodott a katanába ahogy a lábam is megindult felé és ugyanekkor megpróbáltam kitépni a kezéből a fegyvert. Ő viszont úgy szorongatta a kard markolatát, mintha az élete múlt volna rajta. Persze lehet, azért mert pont ez volt a tét. Ahelyett hogy a kard a terveim szerint gazdátlanul maradt volna sikerült elrántani a lányt is a fegyverével együtt és hamarosan a földön találtam magam a kard gazdája alatt. Hát mit mondjak… nem épp ez volt a célom. Éreztem, hogy a kard kicsusszan a kezemből de, már későn kaptam utána. Megint csak egy hajszálon múlt hogy befejezzem a harcot, de legalább sikerült egy újabb darabot lecsípnem az életpontjaiból. Gyorsan feltápászkodott de én sem maradtam le tőle. Magamban félig bosszankodva félig elismerően játszottam le az eddig történteket. Jól harcol. Viszont ha így folytatjuk, akkor lejár az idő mielőtt pirosba esne valamelyikünk élete. Talán túlságosan is hasonló szinten vagyunk.
Szembefordultam vele de attól, amit láttam egyből felfelé görbült a szám sarka. A megjegyzésére csak gúnyosan válaszoltam maszkom alól a lányt szuggerálva. Meg ne fordulj!
– Egyszerűen levettél a lábamról. - amint az utolsó szó is elhagyta a számat a kígyó lecsapott és a mosolyom is szélesebb lett. Most megvagy! Elindultam felé hogy a váratlan segítséget kihasználva befejezzem a párbajt de, akkor az én lábamat elkapta valami és erősen húzni kezdett. Időm se volt hogy átkozzam a hülyeségem, amiért talán a lehető legrosszabbkor ilyen figyelmetlen voltam, mert a következő pillanatban már félig el is tűntem a padlón tátongó lyukban. Késemet a padlóba vágtam és a bal kezemmel is megpróbáltam megkapaszkodni de túl nagy volt a lendület és nem tudtam időben lelassítani. Elvesztettem a talajt a kezem alól és még épp láttam, ahogy a katana a kobra felé lendül mielőtt a fejem is eltűnt a sötét lyukban és tehetetlenül zuhantam, ki tudja hova…

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kétszer is a földre kerülök. Ezúttal viszont kicsit nagyobbat sikerült esnem, mint az előbb. A landolás kicsit kemény volt ugyan de a játék rendszerének köszönhetően legalább fájdalommentes így pillanatokon belül össze is szedtem magam és feltápászkodva gyorsan felmértem a helyzetet. Szerencsére nem valami szörnyeteg vagy valami hasonló rántott le magával bár még nem voltam benne biztos, hogy melyikkel is jártam volna jobban. A kislány, akivel egy szobába kerültem eléggé dühösen adta tudtomra, hogy milyen módon is rontottam el a nagy szökési tervét. Dühítő volt hogy miatta elszalasztottam egy jó lehetőséget de egyelőre nem figyeltem rá. Még el kell döntenem, mihez kezdek vele de, előbb kicsit le kell nyugodnom. Szorít az idő, úgyhogy tiszta fejjel kell gondolkoznom. Több ilyen hibát nem követhetek el.
Amíg ő nem messze tőlem hisztizett a látásom is aktivizálta magát a megváltozott fényviszonyoknak megfelelően így legalább nem kell a sötétben tapogatóznom, bár sok látnivaló így sem akadt. Kicsit összébb húztam a köpenyem és a társaság miatt egyelőre nem túlságosan zavartatva magam elindultam a helyiség egyetlen ajtaja elé. Kicsit túl egyszerűnek tűnt a dolog de hátha kivételesen egy nyitott ajtóba botlom. Csak úgy a változatosság kedvéért. Kezdetnek a klasszikus módszert vetettem be és megpróbáltam elforgatni a kilincset. Ha nem jött össze, akkor a zárat néztem meg alaposabban, hátha attól okosabb leszek. Legvégül pedig a Parazitával próbálom meg kinyílásra/kiszakadásra ösztönözni.
Akármi is lesz a próbálkozásaim végeredménye ezek után a lány felé indulok el. Ha még mindig a földön „szenved” akkor a lábammal kicsit oldalba bököm jelezve, hogy örülnék, ha befejezné, aztán ha úgy látom, hogy lehet vele beszélni, akkor megszólalok végre.
– A játékmester üzenete miatt vagy itt? - vetettem oda a kérdést. A hangom nyugodt volt de azért kiérezhette hogy a kis mutatványa nem tette őt a szívem csücskévé. Őszintén szólva, ahogy haladtunk a kúria felfedezésével már nem hittem volna, hogy más is van itt rajtunk kívül, de ezek szerint nagyot tévedtem. Ha szerencsém van, akkor talán ki tudom játszani őket egymás ellen csak, nehogy beletörjön a fogam. Ha esetleg kiderül, hogy nem a játékmester miatt van, itt akkor talán nem kell megölnöm. Ha viszont továbbra is csak egy embernek szabad az út, akkor már kettővel is kell gyarapítanom a gyilkosságaim listáját. Bosszantó de úgy tűnik nincs más választásom.
– Talán össze is dolgozhatnánk…

Inventory:

/ Nem baj Majd akkor egyre jobban leszek ^^ /

Innen nem tűnt veszélyesnek a hely, s szerencsére már magam mögé sem kellett figyelnem, bár az észlelésem azért végig aktív volt, hátha feltűnik egy újabb szemtelen csúszómászó, vagy akár Piroska. Átléptem a küszöböt, időm persze nem sok volt, a fél órából máris lement pár perc, így gyorsan, de mégis a lehető legalaposabban kellett végignéznem a helyet. Sorban haladtam, vagyis inkább belülről kifelé, figyelmem rögtön felkeltette a hatalmas szerkezet, a poros lépcsőkkel. Elsődleges célom volt számokat keresni, akár belerajzolva a porba valamelyik lépcsőnél, s csak akkor tenyereltem rá a fokokra, ha biztos voltam benne, hogy semmi jel nincs ott. Nyilván nem futottam föl csakúgy, először csak a fél testsúlyomat helyeztem rá, majd ha elbírt, léptem fel rá, s így haladtam, reményeim szerint eljutva a látcsőhöz is. Nem, nem igazán voltam kíváncsi a csillagokra, viszont volt, ami jobban érdekelt, hogy pontosan mire is néz rá a gépezet, hogy van-e valami magába a lencsébe karcolva, vagy a felettünk lévő üvegtetőbe, amit szabad szemmel nem lehetne látni. Természetesen más tárgyak szempontjából is végignéztem a dolgokat, annyira részletes volt ez a hely, hogy simán elrejthettek valamit, akár egy mozaikdarabkát is, habár nem gondoltam, hogy ennyire könnyű dolgom lesz, hisz eddig sem volt… A denevérszárnyakkal azonban nem tudtam mit kezdeni. Sóhajtottam, s visszabaktattam a lépcsőn, majd utamat az íróasztal felé vettem.
Kár, hogy nem volt rajta csengő. Azért megnézegettem, hátha más van helyette, a széket is félretoltam, és benéztem az asztal alá, egy pár pillanatot eltöltve azzal, hogy megpróbáljam kinyitni a fiókot. Biztos ehhez is olyan kulcsféle kell, mint az a kígyós a folyosó csapóajtaján, olyanom meg nem volt, így fel is hagytam a fel-felvillanó lila hatszög nézegetésével, és inkább a könyvek felé vettem az irányt. Rengeteg volt belőlük, s egyenként végignézegetni őket több óra lett volna, így szelektálni kellett. Na de mi alapján? Fogalmam sem volt. Ha lett volna tetejük a polcoknak, bizonyosan megnézem a létrával, de itt faltól falig, és parkettától tetőig könyv volt, mégcsak tippelni sem tudtam volna, hogy mennyi. A létrát azért elmozdítottam a helyéről, hátha beindít valami folyamatot, mint anno a csengő, majd, jobb ötlet híján a fekete könyvekhez mentem, hátha az egyik kijjebb áll, vagy mit tudom én… talán találok valamit, aminek köze van a denevérszárnyakhoz, azért a vöröseseknél is megnéztem, hiszen ezt a két színt tudtam volna összekapcsolni vele leginkább.

Az ajtó engedett és gyorsan kilestem a folyosóra, mielőtt újra becsuktam. Előbb a lánnyal kell dűlőre jutnom. Lehetőleg minél gyorsabban ki kell derítenem, hogy mennyit tud, és hogy mekkora veszélyt jelenthet a kijutásomra nézve. Ráadásul a másikat is gyorsan meg kell találnom. Valószínű, hogy legalább egy darabot már ő is megszerzett de lehet hogy többet is. Talán ennél a lánynál is van belőle. Feltettem neki az első kérdésem és nagy nehezen végül válaszolt is rá. Nem pont erre számítottam. Kérdés, hogy vajon rá is ugyanazok a szabályok vonatkoznak-e, mint ránk? Felvetettem a lehetőséget hogy egymás hasznára legyünk de határozottan visszautasította, ami jelen helyzetben nagyon nem tetszett. Nincs időm sokáig győzködni. Vagy segít vagy, félreállítom az útból.
Sietve megnyitom az utolsó üzenetemet, és felé fordítom az ablakot, hogy jól lássa.
– Azt hiszem, félreértettél… Pontosan ennyi időm van kijutni ebből a házból. - kezdtem bele fagyosan az üzenet alján lévő visszaszámlálóra mutatva. - Neked viszont koránt sincs már ennyi időd. - bal kézzel a hátam mögé nyúltam és előhúztam egy kezdő kést. - Ha nem tudsz meggyőzni, míg a Parazita végez, akkor te leszel a következő. - Talán elsőre nem értette, miről beszélek de, alig fejeztem be a mondatomat a Parazita már munkához is látott. A kés lassan kezdett eltűnni a fekete masszában, ami a kezem helyén maradt.
– Most pedig válaszolsz a kérdéseimre. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Tartottam egy rövid hatásszünetet mielőtt folytattam volna. Feltett szándékom volt halálra ijeszteni a lányt, hogy megeredjen a nyelve. Persze belekalkuláltam azt is, hogy talán túl nagy hatást érek el vagy épp semmit és ezért ijedtében, vagy dühében mással próbálkozik majd. Ha menekülni próbál akkor könnyedén útját, állhatom, hiszen jelenleg közte és az egyetlen használható kijárat között állok. Ha pedig megtámad akkor először csak óvatosabban harcolok vele, hátha sikerül jobb belátásra bírnom, de ha nem jön össze, akkor nem fogom vissza magam és megpróbálok végezni vele. Ha viszont sikerül elérnem a kívánt hatást akkor rögtön folytatom a kérdéseimmel mindig egy kis szüntetet tartva, hogy válaszolhasson.
– Miért vagy itt? Hova vezet a folyosó? Milyen csapdák vannak a házban? Vannak itt mások is? Tudod, hol vannak a mozaikdarabok? Tudsz még valamit? - miután szépen sorjában feltettem a kérdéseimet és reményeim szerint választ is kaptam rájuk már nem maradt más hátra, mint eldönteni, hogy mi legyen a lány sorsa.

Inventory:

Remekül bevált a tervem. Elég volt csak ránéznem a halálra rémült arcára és tudtam, hogy én győztem. Elég csak csettintenem egyet és már ugrani fog csak ne bántsam. A szemében egy szörny vagyok de, ha ez kell ahhoz, hogy ne akadékoskodjon akkor nem bánom. Ha továbbra is ilyen marad, akkor talán meg se kell ölnöm. Elkezdtem feltenni a kérdéseket, és készségesen elkezdte a megválaszolni őket, de alig kezdte el már belé is fojtották a szót. Ahogy az életcsíkja villámgyorsan csökkenni kezdett tudtam hogy nagy a baj. Előre vetettem magam és egy ugrással megtettem a köztünk lévő távolságot. A félig már visszaváltozott Parazitával a lány nyaklánca után kaptam. Nem voltam benne biztos de úgy tűnt mintha az csinálna vele valamit. Elkéstem.
A nyakláncot elkaptam de a lányból már csak egy adag pixel maradt. A láncot, amin egy kulcs függött gyorsan átettem a jobb kezembe mielőtt a Parazita még repetának, nézhette volna a kés után. Dühösen nézegettem magamtól kicsit eltartva, hátha rajtam is megpróbálkozik valami hasonló trükkel. Nem tetszett a dolgok alakulása. A lány bizonyára tudott valamit, amit nem kellett volna kikotyognia. Fejben visszajátszottam az utóbbi másodperceket erősen koncentrálva hátha összeáll a kép. Az apjáról próbált elmondani valamit. „Az apám a já…” Játékmester? Figyelembe véve, hogy hol vagyunk és kinek köszönhetően, talán ez tűnik a leglogikusabb következtetésnek. Ez viszont olyan sok új kérdést vet fel, hogy mire végiggondolom, letelik a maradék időm. A lány, akitől azt vártam, hogy rávilágít majd dolgokra csak még jobban összezavarta a dolgokat. A történtek, ahelyett hogy megerősítettek volna, inkább csak elbizonytalanítottak az eddigi terveimben. Talán nem is a kardforgató itt a legnagyobb ellenségem. Van itt egy nála jóval fifikásabb alak is. Az órára pillantottam és rájöttem, hogy semmi kedvem itt megvárni, míg eléri a nullát.
Még egyszer gyorsan körbehordoztam a tekintetem a fellógatott húsok között, nehogy véletlenül kihagyjak egy fontos részletet aztán megnyitottam a térképemet, hátha lesz képem a háznak erről a részéről is. Végül az ajtón kilépve sietős léptekkel, de végig feszülten figyelve/hallgatózva indultam el a folyosón.

Inventory:

A kulcsot méregetve próbáltam eldönteni hova való. Az eddig látott zárak közül igazából csak egyre emlékeztem, amibe talán bele is megy rendesen. Lelki szemeim előtt már láttam is a fa tövében rejtőző ládát. Már csak valahogy fel kell jutnom. Óvatosan az egyetlen ajtó felé vettem az irányt hátha találok még ezt azt a másik oldalán. Például még több kulcsot vagy bármit, ami előrelendíthet. Fogytán az időm. Egyszerre kéne sietnem és az esetleges csapdákra is odafigyelnem. Próbáltam megtalálni az egyensúlyt, hogy az óvatosság ne menjen túlzottan a sebességem kárára, na meg fordítva. A folyosón viszont látszólag semmi nem volt, amivel bármit is kezdhettem volna így csak haladtam a gyenge fény felé. Az ajtóból kilesve elsőre semmi gyanúsat nem láttam így ki is léptem a fényre.
Jó késő van már de, a látásom és a hold fénye elég hozzá hogy egész jól beláthassam a környéket. Persze egyből megragadta a tekintetem az udvar központi eleme és meg is indultam felé miután semmi mást nem láttam, ami felkeltette volna a figyelmemet. Megvizsgáltam a szobrot továbbra is az idővel takarékoskodva. Viszonylag hamar megtaláltam a kis bemélyedést és szinte gondolkozás nélkül illesztettem a helyére a kis darabot végig csak azon imádkozva, hogy ne most szabadítsak a nyakamba valami szemét csapdát. A szobor szája kinyílt és egy szív mintás kulcs kandikált ki belőle, amire csak egy kelletlen morgás hagyta el a torkom. Megálltam a mozdulatlan szobor orra előtt és felemeltem a kezem. A lányt megtámadó kígyó járt a fejemben. Lecsap, vissza, lecsap, vissza. Egy villámgyors mozdulat után aztán ezt a kulcsot is a markomban tudhattam. Legalább nem olyan szadista a játékmester hogy itt szívasson meg.
Ezek után még egyszer gyorsan körbelestem az udvaron, hátha megakad még valamin a szemem, végül pedig már csak a továbbjutás kérdése maradt meg. A kerítést egy futó pillantás után ki is zártam. Egyszerűen nem lehet ennyire egyszerű. Ráadásul a lány sem nyavalygott volna, hogy bezárták ide, ha ilyen könnyű lenne a helyzet. Ezeknek a játékoknak megvan a maguk kis rendszere, amit ritkán bolygatnak meg. Szinte futva indultam vissza a folyosón a felakasztott húsok közé. Az árnyékomat ilyen gyenge fényviszonyok között nem igazán tudom felhasználni de, talán a húsokat egy kupacba pakolva elég magasra juthatok, hogy elérjem a csapóajtót és kimásszak rajta.

Az ujjaim teljesen átfagytak és a kellemetlen érzés kúszott felfelé, de nem szabad lassítanom. Egymás után dobáltam a hideg húsokat egy kupacba hogy elérhessem a csapóajtót. Mikor úgy ítéltem meg, hogy talán jó lesz, meglestem az órát. Alig tizenhárom percem maradt. Óvatosan felmásztam a húshalom tetejére és lassan felegyenesedve a lyuk szélét próbáltam elérni, de hiányzott még pár centi. Elrugaszkodtam és sikerült megkapaszkodnom a csapóajtó és a padló közötti résben. Nehézkesen feljebb húztam magam és biztos fogást találva végül sikerült kimásznom a folyosóra. El tudtam volna feküdni de, még legalább tizenkét percig nem nagyon lesz pihenő. Meg kell találnom a lányt. Felegyenesedtem és aktiváltam a hallgatózásomat. Nem is kellett sokáig várnom szinte rögtön meghallottam a földszintről jövő neszezést. Erős volt a gyanúm hogy őt hallom. Remélem az a harapás legalább az életerejéből lecsípett egy kicsit, hogy könnyebb dolgom legyen. Nem volt kérdés hogy merre is induljak. Ha odalent van, akkor a fenti szobát nagy valószínűséggel már teljesen kifosztotta. Sietős léptekkel indultam meg a lépcső irányába de a legfelső foknál megálltam.
A pultnak támaszkodva ácsorgott. Most megvagy! Remélem, megszerezte a többi mozaikdarabot, mert ha tévedtem, akkor már nem lesz időm megtalálni őket. Szinte csigalassúsággal indultam el a sárkányos lépcsőn de a másikat sem hagytam őrizetlenül. Az árnyékom ismét elszakadt tőlem és a másik oldalon a mozdulatai szinte tükörképei voltak az enyéimnek. Most viszont tettem egy apró cselt is a dologba. Az árnyékom ugyanis kapott egy kis saját életerőt hogy ne lehessen olyan egyszerűen félresöpörni az útból. Ha nem próbált meg rögtön megtámadni, akkor megszólaltam.
– Az idő lejárt. - jelentettem ki fennhangon. A maszkomhoz nyúltam és levettem majd egy laza kézmozdulattal eltettem az inventorymba. Az árnyékom egyszerre mozdult velem és a maszkja fekete felhőként tűnt el a kezéből. Az arcom komoly maradt és a lányra szegeződő szemeim is csak egy gondolatot tükröztek. Most meg kell ölnöm.
– Csak egyikünk juthat ki. - az árnyékom hangtalanul formálta velem együtt a szavaimat. - Utolsó esély hogy átadd amit találtál, vagy én magam veszem el tőled miután az agyadat szénné égette a sisakod. - Előhúztam a késemet és a lépcső közepén megálltam. Felesleges arra gondolni, hogy a könnyebb utat választja de, a lehetőséget megadtam. - Amondó vagyok, hogy tegyünk pontot a dolog végére. - egyelőre nem mozdultam el a helyemről de felkészültem rá, hogy bármelyik pillanatban megtehessem. Ha úgy dönt, hogy az árnyékomat támadja meg, vagy csak át akar jutni rajta, akkor egy pillanat alatt begyorsítok és a korláton átugorva, utánamegyek a másik lépcsőn, hogy hátba támadjam mialatt az árnyékom megpróbálja feltartani. Ha engem támad meg, akkor az árnyékom játssza el a hátbatámadást de, mivel sebzése nincs, ezért más módszerrel segít. Hátulról a lányra veti magát, és kezeivel a fején kapaszkodva takarja el a szemeit, amíg én a Parazitával lebénítom. Ha inkább menekülni próbál valamelyik ajtón keresztül, akkor folytatom az utamat a lépcső aljára. Persze ha beszédes kedvében van, akkor azt is meghallgatom, csak ne tartson túl sokáig. Mindenre felkészültem. Már csak rajta múlt hogy mi lesz a folytatás.

//Az árnyékomnak 22 élete van.//

Vártam de nem mozdult csak beszélt. Azonban nem sok új információt szereztem tőle. Úgy tűnik, nem igazán érti a helyzetet, vagy csak engem néz hülyének de, a mondanivalója nem sokban változtatta meg a terveimet. Ha igaz, amit mond, akkor valószínűleg csak együtt lehetne esélyünk. Ez az út viszont túl messze van már. Ismét elindultam lefelé a lépcsőn. Egy gyors pillantást vetve a még mindig bezárt vitrinre. A szám egyik fele nálam van, a másik viszont akárhol lehet, ha még tényleg nem találta meg. Ismét elindultam lassan szedve a fokokat. Már erősen kételkedtem benne, hogy sikerülhet a tervem de, nincs más választásom. Nem fogom hagyni, hogy legyőzzön.
– Már úgyis mindegy. Talán kijutok időben, talán nem. Csak egy győztes lehet vagy egy sem. Azt viszont megígérhetem, hogy nem hagylak győzni. Akkor mégis mit gondolsz? Erősen kétlem, hogy te hagynál egyszerűen kisétálni. Előbb vagy utóbb úgyis be kell ezt fejeznünk. Hát miért ne tennénk meg most? Amíg magadtól nem állsz félre úgysincs más választásom. - leértem a lépcső aljára. - Ha meg tudsz ölni, tied lehet a nálam lévő mozaikdarab. Viszont a vitrin kódját nélkülem már soha nem fogod megtudni. Arról gondoskodtam. Akármi is lesz a harcunk vége. Te mindenképp veszítesz. - mosolyodtam el. - Milyen érzés? - nem is tudom már, hogy írhatnám le a kialakult helyzetet. Egyszerűen fenomenális. Ha ez nem szórakoztatja a játékmestert, akkor elég gyenge a humorérzéke. Lassan már én sem bírom ki nevetés nélkül. Mégis csak a legszebb öröm a káröröm.
Nyugodtan ácsorogtam a lépcső aljánál. Úgy sejtem nem ő fogja megtenni az első lépést. Kiterítettem a lapjaimat és világossá tettem számára a helyzetét. Ha veszítek őt is magammal rántom, ha pedig nem, akkor már vagy halott lesz a késemtől, vagy a játékmester gondoskodik a sorsáról. Az eddigi munkáját látva azt hiszem nem lesz túl kegyes a vesztessel. Kíváncsi leszek erre mit lép. Vajon feladja tudva, hogy nincs esélye? Vagy csak még hevesebben próbál majd küzdeni? Esetleg megpróbál lebeszélni a harcról? Van időnk… egy kicsi még van.

Miután befejeztem nem válaszolt. Azon gondolkodik, mégis mit tehetne de, rá kell jönnie, hogy semmit. Azt mondják a remény hal meg utoljára de, azt hiszem most egyenesen szívébe szaladt a pengém. Ha egyszer végleg megtörtem őt, akkor már talán könnyebb dolgom lesz. A tekintetébe fúrtam a sajátomat de ő továbbra is hallgatott. Már nem tud mit lépni. Ideje befejeznem mielőtt túl késő.
Hirtelen egy kis üzenet ugrott fel előtte. Megálltam még mielőtt elindultam volna. Mi ez már megint!? Tudtam, ki küldte neki. Csakis a játékmester lehetett. Viszont én most nem kaptam semmit. Ezernyi lehetőség futott át az agyamon de egyelőre nem tudtam mást tenni, minthogy ugrásra készen várok. Mit írhatott neki? Ugye nem a kódot? Nem mozdult csak nézett rám. Megállás nélkül kattogott az agyam, ahogy teltek a másodpercek. Készül valamire.
Aztán elrugaszkodott de én sem teketóriáztam. Most elkapom. Ketten indultunk meg felé de addigra a lány hirtelen irányt váltott. Mit gondol? Tudhatja, hogy nem futhat le. Én vagyok a gyorsabb. Utána fordultam. Egyenesen a konyha felé rohant de én sem maradtam le tőle. Vagyis… hogy lehet gyorsabb nálam!? Érezhetően nőni kezdett köztünk a távolság hiába gyorsítottam be teljesen. Dühösen utána kaptam de a kezem már csak az ajtón koppant. Nem vettem vissza a lendületből inkább nekirohantam az ajtónak. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy enged és sikerül átjutnom de, valahogy mégis sikerült visszalöknie és szinte rögtön hallottam, ahogy belülről bezárja az ajtót. Feketévé színeződő kézzel dühösen ordítva bokszoltam bele az ajtóba mire ismét felvillant a lila felirat.
– Mit csinálsz!? - nincs erre időm. - Ne szórakozz velem te…! - mi van odabent? Kihagytam valamit? A számot letöröltem, nem találhatja meg! Hiába voltam benne biztos, hogy még a nyomát is eltűntettem, valahogy éreztem hogy ez nem volt elég. Ha tényleg megtalálja, akkor elveszítem ezt a kis előnyömet is. Egyszer kerüljön csak a kezeim közé ez a játékmester és biztos, hogy kitekerem a nyakát de, a lány sem jár majd jobban, ha hasonló helyzetbe kerül, azt megígérhetem.
Újabb üzenet. Ezúttal én kaptam. Az ajtóra tévedt a tekintetem majd továbbsiklott a lépcső irányába. Széttépem, széttépem! Mondogattam magamban, ahogy begyorsítottam. Az egyetlen esélyem bízni egy megbízhatatlan alakban. Szinte repültem felfelé a lépcsőn, míg az árnyékom tovább ütötte az ajtót. Talán nyerek vele egy kis időt, ha azt hiszi még mindig az ajtónál vagyok. Nem mintha túl hosszú ideig akarnék távol lenni. Ha ki akarok jutni mindenképp el kell intéznem, és már szinte teljesen kifutottam az időből. Pillanatok alatt felértem az emeletre és szinte beszakítottam a csillagvizsgáló ajtaját. Kisebb felfordulás fogadott, amiről feltételeztem, hogy eredetileg nem így nézett ki a hely. Valaminek kell még itt lennie. Idegesen kapkodtam a fejem, hogy megtaláljam bármit is keresek. Először a polcokhoz léptem de reménytelennek tűnt hogy a könyvek között bármi használhatót találjak ennyi idő alatt így gyorsan áttértem az íróasztalhoz. Megfogtam az egyetlen fiókot, hogy megnézzem van-e benne valami de, nem tudtam kihúzni. Zárva van! Megnyitottam az inventorymat és előhalásztam az egyetlen kulcsot, amit eddig nem tudtam hová való. Tökéletesen illeszkedett a lyukba és a minta is ugyanaz volt rajta. Megtaláltam! Elfordítottam a kulcsot és kihúztam a fiókot.