[Küldetés] A Blackriver kúria rejtelmei

Úgy tűnik megérte hallgatni az üzenetre, viszont ettől még nem fogom megbocsátani az eddigi ténykedését. Talán ha megúszom és elég nagy jutalmat kapok érte, akkor lehet róla szó. Kíváncsi lennék, én mit hagytam ott a lánynak. Bosszantó hogy csak így küldözget, és kényére-kedvére játszadozhat velünk. Felmarkoltam a fiók tartalmát így már egyel több mozaikdarabot, tudhattam az inventorymban, a kulcsot viszont nem raktam el. Pontosan emlékeztem rá, hogy hová való. Egy gyors pillantással felmértem a szobát hátha feltűnik még valami, aztán kiszáguldottam az ajtón és egyenesen a gyűrött szőnyeg alól kikandikáló csapóajtóhoz siettem. Lehajoltam és a helyére illesztettem a kulcsot de akkor zajt hallottam lentről a következő pillanatban, pedig egy árnyékot vettem észre a szemem sarkából. Kicsit összerezzentem de odapillantva láttam, hogy csak a saját árnyékom tért vissza. Ezek szerint nem tudta túl sokáig a konyhában marasztalni a másolatom. Egy-két másodpercig csak a lépcső irányába nézve füleltem. Aztán hirtelen becsapódott a csillagvizsgáló ajtaja. Észbe kaptam és gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban. Be akart zárni, nem mintha bármit is elérhetett volna vele, ha sikerül neki. Legfeljebb annyit érhetett volna el vele, hogy egyikünk sem jut ki. Remélem, itt rejtőzik a szám második fele, mert az azt jelentené, hogy ő még nem szerezhette meg. Na meg a két hiányzó mozaiknak is örülnék de, csodák sajnos nincsenek. A Parazitát tenném rá, hogy lesz nála minimum egy. Viszont nem kéne megvárni, hogy feljöjjön, míg nem végeztem itt. Nem lenne jó osztozni vele a felfedezés örömében, bármi is rejtőzzön itt.
Gyorsan felnyitottam a csapóajtót. Ideje meglesni a kirakójáték egy újabb darabkáját.

Felrántottam a csapóajtót és egy fél pillanatig farkasszemet nézhettem a kobrával. Dühösen sziszegve felágaskodott előttem, én pedig mozdulatlanul vártam. Talán ha vigyázok a hirtelen mozdulatokkal, akkor megúszhatom. Jó lenne tudni, hogy mennyire élethű a programozása. Csigalassúsággal hátrafelé csúsztattam a lábam, de akkor hirtelen megmozdult. Elrugaszkodtam hátrafelé de ugyanakkor ő is villámgyorsan kilőtt felém. A csúszómászótól kicsit távolabb kerültem viszont abban nem voltam biztos, hogy elkerültem-e. A szemem sarkában lebegő zöld csíkra néztem de, nem vesztettem életet viszont mellette a kis jelzés egyértelműen jelezte felém a mérgezést és a lábamon is vörösen fénylett a fogak nyoma. Átkoztam magamban a balszerencsémet, miközben továbbra is farkasszemet nézhettem az állattal. Ekkor vettem észre a mozgást a folyosó másik végén és hallottam meg a lány hangját. Gúnyosan beszélt mintha máris győzött volna, és mintha csak a lány szavait akarná nyomatékosítani, érezni kezdtem a méreg hatását. A lábam, ahol megmart kezdett elnehezülni és éreztem, ahogy lassan erősödve terjed szét az egész testemben.
– Hát persze! - kiáltottam neki vissza egy pillanatra sem véve le a szemem a kígyóról. - Adjam oda, hogy te szépen kijuss, én meg várjam meg itt a Játékmester döntését? Mégis mit gondolsz!? Ennyire hülyének nézel!? Gondolj csak bele, hogy mit tennél a helyemben, és én pont azt fogom tenni! - dühös sziszegés jött szemből, és míg a lehetőségeimet latolgattam tovább beszéltem. - Ha már az értelmetlen ajánlatoknál tartunk… Egy mozaikdarabot adhatok az ellenméregért. Na hogy tetszik? - fejeztem be gúnyosan. Akármit is teszek gyorsan, kell cselekednem, különben tehetetlen leszek a méregtől. Az órára pillantottam, ami négy percet jelzett. Már túl késő. Valószínűleg még az előtt vége lesz, hogy teljesen lebénulok. Egy dolgot azért még megpróbálhatok. Nem mintha négy perc alatt meg tudnám ölni és meg tudnám szerezni a hiányzó számokat. Még úgy sem lenne egyszerű, ha nem nyomtak volna belém egy adag mérget. A siker esélyét talán 1%-ra jósolnám, ha minden lépés összejön. Ebben az esetben pedig már érdemes megpróbálni, nem igaz? A bal karomat a kobra felé nyújtva léptem közelebb. Reményeim szerint megpróbálja majd elkapni de, készen leszek a válasszal. Amint mozdul, elrántom a karom az orra elől, ugyanis nem szándékozom rá pazarolni a bénító mérgemet. Itt jön be a másik kezem, amivel megpróbálom elkapni a nyakát közvetlenül a feje mögött. Talán még nem romlott le annyira a reakcióidőm hogy elrontsam de, ha mégis akkor valószínűleg a bal kezem elintézi a kígyót, és én itt maradok méreg nélkül legyengülve. Reménytelen helyzetben csak az őrült terveknek lehet esélyük.

– Ugyanazért, amiért te is megölnél most engem… az életben maradásért. Ez a fő cél nem igaz? - vetettem oda neki a választ. A kígyó jelenleg jobban lekötötte a figyelmemet. Lassan mozogtam, pedig nem volt időm. Viszont ha túlzottan sietek és elvétem, akkor valószínűleg az a minimális esélyem is elszáll. Lassan de fenyegetően közelítettem felé a bal kezem és a rászegezett szemeiből láttam, hogy bekapta a csalit. A nyakán lévő bőrt a kobrákra jellemző módon kifeszítve készült a támadásra. Eközben észrevétlenül a jobb kezemet is közelebb csúsztattam. Aztán elrántottam az orra elől a bal kezemet. A kobra utána kapott és a nyaka pontosan belecsúszott a felé száguldó jobb kezembe. A csapda bezárult. Erősen szorítottam a nyakát, ahogy vergődve próbált kiszabadulni de már nem eresztettem. Vártam egy-két másodpercet hogy megbizonyosodjak róla, hogy semmiképpen sem tud kicsusszanni majd sokat sejtető mosolyutánzattal a lány felé fordultam.
Volt pár tippem hogy mit takarhat az a „gyere” de nekem egyik lehetőség sem jelentett túl sok hasznot. Amíg a méreg dolgozik bennem addig semmiképpen. Minden egyes elvesztegetett másodperccel csökken az esélyem, arra hogy előnyhöz jussak. Tartom magam a tervhez. Válaszul csak a fejemet ráztam. Most kell bevetnem a maradék erőmet vagy soha.
Megindultam felé és reménykedtem, hogy nem akar fogócskát játszani. Nem az a fajta, aki csak úgy elfut a harc elől. Kezemben a kígyóval a lehető legnagyobb gyorsasággal próbáltam minél közelebb kerülni hozzá. Nem érdekelt túlzottan hogy hány életpontot kell ezért a támadásért feláldoznom. Minden azon múlott, hogy sikerül e karnyújtásnyira megközelítenem. Ha meg akart vágni vagy le akart szúrni akkor sem lassítottam vagy próbáltam kivédeni a bal kezemmel. Hagytam, hogy eltaláljon. Minél mélyebbre megy annál jobb. A kígyót tartó kezemmel az arca felé kaptam, hogy ezzel is zavarjam szerencsés esetben, pedig meg is marja. A fő cél viszont hogy a bal kezem eltalálja akárhol, és ezzel lebénítsam egy kis időre az ellenfelem bármi áron. Kamikaze akció, de ha nem nulláz le mielőtt sikerül lebénítanom, akkor még akár ki is juthatok.

Rohantam felé és ő menekülés helyett inkább megvetette a lábát. Az órák kattogása elhalványult, ahogy minden porcikámmal a célra összpontosítottam. A kardját felém, nyújtotta és egy sárkány száguldott ki belőle egyenesen felém. Ezt a képességet láttam korábban, viszont akkor nem nekem kellett elszenvednem a találatot. Most viszont nincs „pajzsom” ami előttem rohanva felfogja. Csak remélni tudtam, hogy átjuthatok rajta. A bal kezemet védekezően a fejem elé emeltem és még jobban begyorsítottam. Fogalmam sincs, hogy csak mellé ment-e vagy a kezem védte ki, mert egy pillanatra becsuktam a szemem de, nem éreztem, hogy bármi hatása lett volna. A lány is megindult felém. A jobb kezemmel felé csaptam de, a kardja válaszolt, és ha egy kicsivel arrébb megy a vágás, akkor nem csak a kígyó fejét vágja le, hanem a kezemet is. Eközben a bal kezemmel is felé kaptam, de centiméterekkel vétettem el a karját. Egy újabb vágás következett a részéről és végigszántott a gyomrom magasságában drasztikus életcsökkenést okozva. Több mint az életem felét levitte egy találattal. Még egy ilyen és nekem annyi. Azonban ugyanakkor én is eltaláltam a karját. Egy pillanatig nem látszott semmilyen hatás de aztán hátrált egy lépést. Sikerült! Lebénult!
Fáradtan fújtam egyet. Ha valahogy esetleg a kígyó túlélte volna a csapást, akkor a bal kezemmel roppantottam össze a csúszómászót. Innentől nem volt rá szükség. Követtem a lány tekintetét a szerteszéjjel álló órák között. Igaza van. Visszafordultam hozzá és bal kézzel a pengéjénél fogva kivettem a lány kezéből a katanát. Furcsa módon a Parazita nem akarta vagy nem tudta megenni. Még csak meg sem próbálta. Sejtettem mi lehet az oka. Elég sok jel utalt rá.
– Nyertem. - mosolyodtam el. Egyszerűen leültem a lány közelében hátamat a folyosó falának támasztva. Letettem a kardot a földre, elővettem a késemet és mellé ejtettem.
– Ha lenne még tíz percem, akkor addig adagolnám a mérget, míg le nem tudom nullázni az életed, aztán valahogy megoldanám a kijutást… - kezdtem beszélni, nyugodtan mintha még éveink lennének hátra a játék végéig. - Ha már akkor sikerül beadnom a mérget mikor először megtámadtalak, akkor sikerülhetett is volna. - vigyorodtam el. - Van egy olyan érzésem, hogy direkt nem hagyott nekünk esélyt…

Valahogy miután beláttam, hogy nincs tovább törékeny nyugalom szállt meg. Nyugodt voltam hisz hiába is kapálóznék tovább, ugyanakkor törékeny is volt hisz ki tudja, mi következik most? Csak egy kis lökés kell, hogy ez megváltozzon. Már csak néhány másodperc maradt. Gondolkodtam. Talán mondanom kéne valamit, de mégis mit? Nem igazán volt mit mondanom neki. Nem jutott eszembe semmi, ami megérte volna a fáradtságot, hogy kinyissam a szám. A lány nem mozdult, bizonyára még hat a méreg. Így teltek le az utolsó másodperceink az órák kattogásával kísérve.
Vártam hogy hirtelen megjelenik előttünk a játékmester. Szinte már láttam is a kárörvendő mosolyát, ahogy közli velünk a tényt miszerint vesztettünk. Vagy egyszer csak jön a fájdalom és mindennek vége lesz? Valahogy mindig is így képzeltem. Egy kis fájdalom, aztán a nagy semmi. Ez már igazán nem nagy ügy azok után, amiken eddig keresztülvergődtem. Belegondolva már az is egy kisebb csoda hogy idáig eljutottam. Megacéloztam magam a padló egy pontjára szegezve a tekintetem. Bárhogy is legyen vége és bármennyire is nem számít már, én emelt fővel nézek szembe vele.
A lány megmozdult. A szemem sarkából figyeltem a mozdulatait. Az óvatosságom árnyéka még tovább dolgozott. Leült mellém. Láttam, hogy a keze a kardhoz közelít de nem próbáltam megállítani. Bár nem terveztem az ő kezétől meghalni de, nem igazán hinném, hogy pont erre készül most. Az ölébe tette a fegyvert és feltette a kérdést, ami az órák eltűnése óta motoszkált a fejemben.
– Nem tudom… talán csak figyel minket. Vagy csak bosszantani próbál… - a következő kérdésére viszont nem válaszoltam rögtön. Mit számít már?
– Kazuma. - mondtam meg mert miért ne.
– Legendás? - tettem fel a kérdést melyre már amúgy is tudtam a választ. - Ez is. - emeltem fel a kezem halvány mosollyal. Meglepett hogy ez az egyszerű mozdulat milyen nehezen ment. Aztán leesett. Itt ücsörgök már talán percek óta, a méreg meg csak dolgozik tovább.
– Kíváncsi lennék mi lesz vele ezután… - néztem komoran a Parazitát. - Vajon velem együtt eltűnik? Vagy csak máshoz kerül... - hagytam lehanyatlani magam mellé. Már nehézkesen tudtam megtartani. A lány talán már adna az ellenméregből. Azonban nem akartam kérni és energiám sem volt alkudozni érte. Magamon éreztem a tekintetét. Talán az elnyúló csend jelent valamit. Van értelme megmozdulni?

Nem szokásom sokat jártatni a számat. Szeretem a csendet. Ez a mostani azonban nem az a fajta csend volt, amihez hozzászoktam. Ezt utáltam. Talán ezért törtem meg. Az a kis hang is elég volt. Dühös voltam hogy így alakult de nem a lányra. Ő sem tett mást, mint én. Egyszerűen csak nem akart itt maradni. Tény hogy a vereséghez ketten kellettünk. Azonban a Játékmester miatt alakultak így a dolgok. Valahol azért örültem neki, hogy a lány is itt ragadt. Magammal beszélgetve nehezebben bírnám ezt a csendet. Ahogy teltek a másodpercek percek talán órák már kezdtem elveszíteni az időérzékemet és percről percre erősödött bennem az elhatározás, hogy megnézzem végre mi a francra várunk még.
Végül Hinari kelt fel előbb. Vártam pár másodpercet aztán a mellettem heverő kés után nyúltam. Nehéz volt. Nem annyira a kés, mint inkább a kezem. Erőlködnöm kellett, azért hogy a mellettem heverő kést el tudjam rakni. Elhúztam a számat miután nehézkesen, de sikerült visszaakasztani az oldalamra. Ez így nagyon nem lesz jó. Nem sok kedvem van teljesen lebénulni, de könyörögni még annyi sem. Vártam. Ideje lesz felkaparni magam és lemenni azon a lépcsőn. Nem tudom, mit várok ettől de, nem akarok már tovább itt ülni. Nem érdekel mi lesz, csak történjen már valami.
Kezeimet lassan a padlóra támasztottam és megpróbáltam feltápászkodni valahogy. A lábaimat magam alá húztam és egyre nagyobb súlyt, helyeztem rájuk, ahogy megpróbáltam talpra kászálódni. Tudtam, hogy sikerülni fog. Mégis mennyire lehet nehéz? Felnyögtem az erőlködéstől, de már majdnem sikerült. Jobb kezemmel a falnak támaszkodtam. Nem győzhet le egy ilyen kis harapás. Ha ennyi elég lenne, akkor nem kerültem volna be ide. Ennyi idő alatt már biztosan gyengült valamit a méreg hatása. Csak egy kicsit kell jobban megerőltetnem magam és menni fog.
Háttal nekidőltem a falnak, és lihegve csúsztam vissza a földre. Képtelenség. Hiába is hitegetem magam ez a vonat már elment. A gravitáció győzött.
– Na jó… - morogtam. Hátradöntöttem a fejemet a falnak hogy láthassam az előttem álló lány arcát. - hogyan tovább? - még nem ölt, meg pedig most esélyem sem lenne védekezni. Csak a számra tudtam következtetni. Lehet, arra gondol, hogy talán még kijuthat. Ebben az esetben csak a szám lehet az, ami visszatartja attól, hogy elvegye tőlem a hiányzó mozaikdarabokat. Kíváncsi voltam a válaszára. Lehet, hogy végzetes hibát követtem el mikor nem használtam ki az alkalmat, hogy félreállítsam de, ez már nem számít. Abból kell boldogulnom, amim van. Jelenleg az ő kezében van szinte minden az életemmel együtt, így nem tehetek mást, minthogy megvárom, ő hogy dönt.