[Küldetés] A Blackriver kúria rejtelmei

Elmosolyodtam, ahogy a saját gondolataim tükröződtek a Játékmester felé intézett szavaiban. Eddig állandóan az volt a gondja, hogy nem szórakoztatjuk eléggé, most pedig meg se mukkan. A végén még kiderül hogy az elejétől fogva csak egy kis csendet akart.
Megpróbáltam talpra vergődni de miután beláttam, hogy ez nem fog menni feltettem a lánynak a nagy kérdést. A válaszából sütött hogy teljesen tanácstalan. Elhúztam a számat.
– Lenne értelme? - tartottam rövid szünetet. - Nézd… - sóhajtottam. - ha minden áron végezni akartam volna veled, akkor addig tettem volna meg, amíg le voltál bénulva. Itt semmi sem biztos. Lehet később változni fog a helyzet, és ha a kijutáshoz arra van szükség, akkor ismét megtámadlak. Most azt mondom nem… nem támadlak meg. Akár hiszel nekem, akár nem, én csak ennyit mondhatok. Jelenleg nincs sok beleszólásom a döntéseidbe. Azt csinálsz, amit akarsz. - mondtam komolyan, a szemeit figyelve. Kezdtem eléggé megutálni, hogy itt heverek tehetetlenül előtte. Remélem, nem követtem el végzetes hibát, mikor nem öltem meg. A számok még mindig nálam voltak, mint a legerősebb ütőkártyám. Érthető hogy ő sem szívesen veszítené el a saját előnyét, ami a bénultságomból ered. Viszont nagyon elegem van már az egy helyben toporgásból is. Ha ez így folytatódik, akkor örökké csak itt fogjuk nézni egymást, hátha valamelyikünk elkövet egy végzetes hibát, ami valószínűleg nem fog bekövetkezni.
Három lehetőséget láttam a részéről. Megöl, és valószínűleg sosem jut ki. Itt hagy, hogy körülnézzen, hátha kihagytunk valamit. Esetleg elkészíti az ellenmérget és megpróbálunk valahogy összedolgozni. Ha őszinte akarok lenni én már ebben is benne, lennék de, ahogy neki is megmondtam. Nem biztos, hogy ez így is marad.

Nem sokkal azután hogy elmondtam, amit akartam Hinari elindult felém. Átfutott az agyamon hogy talán most akar kivégezni de nem nyúlt a kardja után és a szeméből sem épp az sütött hogy készülne eltenni láb alól. Leguggolt elém és egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással. A kérdésére enyhén felfelé görbült a szám. Nem értettem miért lenne rá szüksége.
– Már rég nem volt rá szükségem. - azonban alig fejeztem be a mondatot, már kezdtem kapiskálni a lényeget. A mini poti lenne a méreg ellenszere? A lány lehívott a menüjéből egy mini potit azonban úgy tűnik tévedtem, mert mást is lehívott mellé. Figyeltem, ahogy összekeveri a hozzávalókat és megpróbáltam jól az agyamba vésni. Ez az ellenszer még jól jöhet hasonló helyzetekben. Miután elkészült megitatta velem a furcsa ellenmérget - az a belerakott denevérszárny nem tetszett túlzottan de azt már rég megtanultam, hogy vészhelyzetben ilyesmin ne akadjak fenn. Szinte rögtön érezni kezdtem a hatását. Még mindig kicsit nehézkesebbnek éreztem magam a kelleténél, de a két perccel korábbi állapothoz képest ez már semmi volt és talán egy percen belül már emlékezni sem fogok rá. Hatásos szer. Feltápászkodtam a földről. Bólintott, amit halványan mosolyogva én is viszonoztam. A testem feletti irányítás visszaszerzésével a hangulatom is sokat javult. Még kijuthatok!
– Személy szerint a lépcső felé venném az irányt, ha nem probléma. - persze nem számított túlzottan hogy beleegyezik-e de úgy vélem ő sem akar tovább várakozni idefent. Elindultam a lépcső felé. Nem tudom egész pontosan mit vártam ettől. Azonban elegem volt ebből a kúriából és így vagy úgy de ki akartam végre jutni.

Nyugodtan indultam el előtte. Nem tartottam tőle hogy hátba támad, hisz mostmár értelmetlen lett volna. Főleg hogy ő állított talpra a mérgezésből. A házon továbbra is síri csönd uralkodott, amit csak a lépteink zaja tört meg. A játékmester azonban továbbra is figyel. Érzem, sőt tudom, hogy készül valamire. Nem hagyja csak így véget érni. Ha sikerült jól kiismernem, akkor legalább egy utolsó dobásra még készül. Én viszont készen állok. Dobjon, csak ha akar. Ha eddig még nem szórakozta ki magát…
Egyelőre viszont - bár ez a nagy nyugalom nem tetszik túlzottan - minden rendben halad. Óvatosan haladtunk lefelé de úgy tippeltem, hogy a vitrinig talán nem ütközünk akadályba. Csak azt reméltem, hogy működik. Nem szeretnék arra rájönni, hogy talán a játék hátralevő részét ebben a házban kell majd eltöltenünk. Talán ettől a gondolattól tartottam legjobban. Annál a lehetőségnél minden csak jobb lehet. Ez a nagy csend pedig erősítette a kellemetlen érzést, aminek hatására szerettem volna az óvatosságot félretéve minél hamarabb a vitrinhez érni. Persze nem tettem.
Végül a vitrinhez érve Hinarira néztem. Láttam rajta, hogy nem ő akarja megtenni az első lépést. Nézzük csak mennyit ér neki a lehetőség. A vitrin elé léptem és végig ugrásra készen de beírtam a két számot. Tettem két lépést balra a vitrintől és várakozva néztem rá hogy beírja a saját számait miközben a köpenyem takarásában a kés markolatán, pihentettem a kezem. Árgus szemekkel figyeltem, ahogy ő is megközelítette a vitrint és bepötyögte a saját számait. Hagytam, hogy kinyissa és vártam, hogy mi lesz a következő lépés.

Azt a választ kaptam, amiben reménykedtem… tényleg ezt reméltem? Ha őszinte akarok lenni, már magam sem tudom. Olyan közel a vége de nem igazán tudok bízni benne, de legfőképpen a Játékmesterben. Tényleg hagyna minket csak úgy kisétálni együtt? Legalább annyira abszurd volt, mint amennyire hihető. Nehezemre esett dönteni. Rám mosolygott. Nem tudom mennyire őszinte. Egyre közelebb jutunk a pillanathoz, amikor talán minden eldől és én egyre bizonytalanabb vagyok. Ki akarok jutni ez tény, és bármit megteszek ezért ez is tény. Ha kell, akkor rajta keresztül vágok utat magamnak de, tényleg kell? Szükséges? Elkerülhető? Van értelme más lehetőségek után kutatni? A helyére illesztette az egyik nála lévő darabot. Biztos, hogy most is figyel. Nem bolond. Hiába fordított hátat ugyanúgy figyel. Talán ha elkezdek rohanni, amint kinyílik a kapu, kijuthatok úgy, hogy őt életben hagyom. Persze valószínűleg akkor is meghal. Azt hiszem kár miatta aggódni. Csak folytatnom kell, amit az idő lejárta előtt elterveztem. Egyszerűen minden más lehetőség túl nagy kockázattal járna.
A helyére került az utolsó darab is és az ajtó fényleni kezdett. Visszafojtott levegővel vártam hogy mi történik. Kattant a zár és az ajtó kinyílt. Egyből megcsapott a szabadság szele. Hívogatóan belekapott a hajamba. Legszívesebben kirohantam volna, hogy megszabaduljak ettől az átkozott háztól de, kicsit haboztam és Hinari szavaira is csak komoran bólintottam. Igaza van. Nem lehet ilyen egyszerű. Vagy mégis? Csak pár méter. Mi van, ha egy csapdába rohanok? Hol van a Játékmester? Tettem egy lépést előre. Mi legyen? Rohanjak, vagy megpróbáljak valami mást? Pont most nem kéne bizonytalannak lennem. Az ajtón túl minden normálisnak tűnt. Talán túl normálisnak is. Vagy csak én vagyok túl óvatos. Nem hittem el a Játékmesternek hogy elenged minket. Nem. Képtelen vagyok hinni a szememnek. Azonban ha most nem megyek talán életem legnagyobb és leghülyébb hibáját követem el. Tettem egy újabb kis lépést az ajtó felé. Mi történne, ha ketten egyszerre lépnénk át a küszöböt? Nem ismerem a szabályokat. Egy újabb lépés után ismét közelebb kerültem Hinarihoz. A másik lány meghalt, mert olyat akart tenni, ami nem tetszett a Játékmesternek. Csak bábok vagyunk a kezében. Biztos, hogy a szabad akaratunkból jutottunk idáig? Erősen kételkedem benne. Ő alakította így. Azt várja, hogy most legyőzzem?
Túl sok a kérdőjel. Idő kell. Egy jó megoldás van de túl darabos a kép. Még nem sikerült eléggé kiismernem a Játékmestert. Nem szabad elsietnünk. Jobbommal a lány balja után nyúltam. Nyitottam a számat de hang már nem jött ki rajta, az ujjaim a levegőt markolták. Rohant. Megtaláltam a hangomat.
– NEM! - üvöltöttem tajtékzó dühvel, ahogy utána vetettem magam. A gondolkodásra kapott idő lejárt. Cselekednem kellett. Gyorsabb vagyok nála, bár egyszer már sikerült megtapasztalnom, hogy ha nagyon akar, akkor még nálam is gyorsabban tud futni. El is felejtettem minden egyéb lehetőséget. Egyetlen gondolat vette át az irányítást. Meg kell előznöm bármi áron. Tudtam, mit kell tennem. Nem volt kérdés, hiszen már rég felkészültem erre a lehetőségre is. Nem is képzelné mekkora előnyt adott, azzal hogy sárgába vitte az életemet. Elérhetővé tette az első képességemet és nem is terveztem kihasználatlanul hagyni. Robbanásszerűen tört fel a bőröm alól a méreggel kevert árnyék. Hogy nyolc méteres körben mindenkit elvakítson és lelassítson a benne kavargó méreggel. Már csak az élre kell törnöm, és mire kiszabadul az árnyék fogságából, én már sehol sem leszek.


//Az árnyék mérgező hatása miatt Hinari gyorsasága 25%-al csökken 3 körig.//

Megindultam minden erőmet beleadva, hogy kijuthassak az ajtón. Volt egy hajszálnyi előnye és biztos voltam benne hogy ismét be fog gyorsítani és akkor esélyem se lesz utolérni. Szinte reflexszerűen aktiváltam a képességemet. Az utolsó pillanatig tartogattam, amikor már minden más lehetőség elúszott és azt hiszem pontosan ez a pillanat volt az, amiért nem használtam már korábban. Mindent beborított körülöttünk a sötétség. Én tisztán láttam. Ha meg is zavarta a képességem túlzottan lelassítani már nem tudta. Aztán minden köddé vált körülöttem. Időm se volt gondolkozni, azon hogy mi történhetett már egy mezőn találtam magam.
Rögtön felismertem a Kezdetek Városát körülvevő mezőséget. A fronttal haladva mindig egyre távolabb kerülök ettől a helytől. Mégis úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Valami mindig visszahoz ide a kezdetekhez…
Persze nem voltam egyedül. Hinari is kijutott. Nagyjából egyszerre léphettük át a küszöböt és erős a gyanúm, hogy ezért is állhatunk most itt mind a ketten. Ha nem kezd el rohanni, akkor talán egyszerűbb lett volna. Bár… biztos ez? Már nem is tudom mit tettem, volna. Kis híján ott maradtam miatta, ahogy ő is miattam. Azt hiszem egyikünk sem maradt adósa a másiknak.
– Igen… - igazam volt. Azt már nem tudhatom, hogy egyébként is mindketten kijutottunk volna vagy csak én találtam meg az egyetlen kiskaput de, igazából nem is érdekel már. Szótlanul álltunk egymástól pár méterre. Nem tudom miért nem indultam el rögtön valamerre. Talán csak fejben el kellett még rendeznem a gondolataimat, hogy továbbmehessek. Csak pár óra volt azonban sok minden történt ez alatt és nem valószínű, hogy egyhamar elfelejtem.
– Döntetlen… ezúttal. - engedtem meg egy kisebb mosolyt. Megnyitottam az inventorymat. Rögtön feltűnt hogy hiányzik egy-két item de nem izgatott nagyon. Kivettem a maszkom és szépen visszatettem oda, ahová való.
– A fronton találkozunk. - intettem neki lustán, ahogy hátat fordítottam neki. Az alapján, amit a kúriában eltöltött időben tapasztaltam nem hiszem, hogy most látjuk egymást utoljára. Van egy olyan érzésem, hogy összeakasztjuk mi még a fegyvereinket…
Azonban nem ma. Ma szerintem ledőlök valahol, és nem csinálok egész nap semmit. Nem épp hozzám illő gondolat de egy ilyen nap után azt hiszem, ez jár nekem. Mindenesetre be kéne szereznem pár potit, néhány denevérszárny és hárslevél kíséretében. Ki tudja mikor lesz rá szükségem legközelebb…