Black Iron Castle

Lépteim kopogtak a terem kövén, mindig rezzent még valami is mellette: Artemisszel, kéz a kézben jártam be a hatalmas termet. Úgy éreztem, hogy szükségem van az én fegyveremre ahhoz, hogy meg tudjam lépni ezt a lépést, és sok idő elteltével újra bebarangoljam a Black Iron Castle-t. A fegyver adott erőt ahhoz, hogy szembesüljek a valósággal: igen, minden régi céhtársam halott már. Mindegyik neve át van már húzva. Alig lehet több, mint fél éve, amióta a játék részesei vagyunk mi is, és már volt olyan céhtag, akinek a nevét nehezen idéztem fel.
Nem sírtam, de bepárásodott a szemüvegem. Folyton lecsúszott az orromról, állandóan tologattam, majd le is vettem. Itt ugyan olyan jól láttam nélküle, mint vele együtt, de megszokásból még mindig viseltem. A ruhámba kezdtem törölgetni, miközben fókuszaimmal még mindig a falat figyeltem.
Kizashi. Ő volt az első, akivel interakcióm volt ebben a játékban. Emlékszem, hogy átvágott, és ezt húsz aranyam bánta, később viszont kapcsolatunk sokat változott, és már együtt alapítottunk céhet. A játék első céhének tagjai voltunk! Hihetetlen… mintha nem is évekkel, hanem évtizedekkel ezelőtt történt volna!
Ishiro. Soha nem volt a céhünk tagja, pedig igazán közénk tartozott. Remek összhangban volt a petjével, ügyesen mozogtak együtt, és tisztában is voltak az adottságaikkal. Talán éppen az ebből fakadó önértékelési problémáik vezettek ahhoz, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket, és a nevük hamarosan elsötétedett az Élet Emlékművén.
Kazuma. A mi hős lovagunk, a Fist of Judgement alapítótriójának harmadik embere. – Halott, akár csak a többiek – jegyeztem meg hangosan. Artemisnek beszéltem. Fókuszaim a falat pásztázták, a neveket olvasták, így nem tudtam, hogy más van-e még a teremben rajtam kívül, de igazság szerint soha nem volt itt túl nagy tömeg, így nem éreztem magam feszélyezve.

Megzavartak. Az ilyesmit amúgy sem viselem túl jól, megszoktam, hogy az észlelésem és a fókuszaim miatt mindig tudom, hogy mi zajlik körülöttem. Ezúttal viszont figyelmetlen voltam. Ez alapvetően nem lett volna probléma, de ezúttal éppen kezemben a szemüvegem, a ruhámba törlöm, hogy átlássak az üvegen, és… és amúgy sem szívesen mutatkozom mások előtt ilyen állapotban. Nem hogy most, amikor még meg is lep, hogy valaki észrevétlenül közelített meg.
– Szervusz – mondom, de a köszönésem egyenlő egy felháborodott, magyarázatot követelő panaszlevéllel. Méltóságomban taposott bele ez a lány, két lábbal, sarokkal, amikor ilyen kiszolgáltatott pillanatomban talált meg. Ezt… ezt nem illik! Csalás! – mormoltam az orrom alatt, durcásan, de aztán úgy döntöttem, hogy ennél méltóságteljesebben kezelem majd a helyzetet. Szemüvegem a helyére biggyesztettem, orrom megszívtam. OK, utóbbi lehet, hogy nem volt túl méltóságteljes.
– Tatsuki Ranmaru vagyok. Aincrad első céhének volt vezére, az egyik legjobb a frontharcosok között, és első az íjászok között – próbáltam valahogy kompenzálni az előbbi fiaskót.
A lányt méregettem. A fókuszaimmal. A tekintetem még mindig a falon időzött. Az az igazság, hogy próbáltam keresni rajta valamit, amivel tovább vihetem a társalgást. Mármint így illik, nem? Még akkor is, ha egyébként… hát, kezdő volt a felszerelése. Eddig bossgyakásokon nem láttam. Többiektől sem hallottam róla. Szóval nem, nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet.
Görcsös ragaszkodásom ahhoz, hogy mégis valamilyen módon fenntartsam a beszélgetést, a következő mondatot eredményezte:
– Cigit kérsz? – kérdeztem esetlenül. Azt láttam, hogy nagyon a zsebeim irányába tekingetett, így gondoltam, az invertorym érdekelheti, pontosabban onnan valami. Ez normális, berögzült társadalmi szokás, hogy ha kell nekünk valami, amit nem látunk, akkor minimum oda nézünk, ahol lehetne. – Az kell, igaz? – hívtam le a menümet.

Elmosolyodtam Hope, majd Szophie szavai hallatán: örültem neki, hogy így egymásra talált a csapat, s habár én nem annyira éreztem olyan fontosnak a származást, mégis furcsa volt ez a véletlen. Kedveltem mindkettejüket, a petjeikkel együtt, s amikor Askr a sárkányhoz fordult, én is az állatra néztem. Tudtam, miről folyhat a szó, Nestor monológja után pedig bizonyságot is nyert a feltételezésem. Kíváncsi voltam, képes-e kimondani a fiú, amiről gondolkodtak, ám egyelőre csak a sárkány tett ennek érdekében. Nehéz döntés volt, hagytam tehát időt nekik, nem szóltam közbe, és rákérdezni sem akartam addig, amíg el nem határozta magát. Persze örültem volna, ha átjön a céhbe, de nem akartam ráerőltetni senkire sem, s habár látszott, hogy errefelé hajlanak, mégis neki kellett megtennie ezt a lépést.
- Persze, hogy segítünk, ha kell – bólintottam mosolyogva, hiszen ez egy teljesen más lapra tartozott. Örömmel segítettem volna nekik, akármiről is legyen szó, ebben a témában meg méginkább. Vidáman figyeltem, ahogy Szophie, vállán a kissárkánnyal ugrándozik, és össze-vissza hadovál, még én is majdnem elnevettem magam, látva az örömét és lelkesedését. A hely, ahol voltunk, azonban megkívánt egyet s mást, így nem csatlakoztam a kitörő érzelemnyilvánításhoz, inkább közelebb lépdeltem a fiúhoz, és bátorítóan rámosolyogtam:
- Persze csak ha te is szeretnéd.

Ehh bocsi a rövidségért... ^^"

Hát, nem kicsit lepődtem meg Szophie ujjongásán, főleg egy ilyen helyen.
- Őőő, izé... hogyne...? - Nem tudtam, mire vélni ezt a váratlan jókedvet. Egy kissé erőltetett vigyorral fejtettem le magamról a lány karjait. A vigyor egyszerű, egyetértő mosollyá vált, amikor a közelállásról beszélt. Valakihez tartozni. Tudtam, mit jelentett ez, de így, kiejtve egész más. Sokkal mélyebb, mégis meleg érzés töltött el. Odakint mindig is egyedül voltam, noha magamnak köszönhettem ezt. Míg más gyerekek kimentek az udvarra, labdázni, én elvoltam a saját kis világomban, és állandóan a fantasztikusabbnál fantasztikusabb legendákról olvasgattam. De így, utólag nem bántam, hogy ilyen voltam: a régi énem segített elérni azt a fajta változást, amit itt, a virtuális világban éltem meg.
Nestor - nem is értem, hogyan - tudta, mire vágyok. Jó emberismerő volt, annyi szent, és én még az elején lebecsültem a kis hüllőt. Szophie a mondandójából következtetett erre. Örültem, hogy örül a gondolatnak: én a JL-ben. Hati bátorítóan, lelkesen vakkantott, ami egyetlen egy dolgot bizonyított: ő örömmel csatlakozna egy új céhhez. Végülis a YJ kötelékében maradnék, de mit fognak gondolni az ottaniak? Nem hiszem, hogy "hű de nagy gond" lenne. A tűzsárkány türelmesen hümmögött, keresztbe font karokkal, engem méregetve. Egy fél percig még azon vacilláltam, hogyan fejezzem ki csatlakozási szándékaimat. Megköszörültem a torkomat, aztán nagy nehezen kiböktem:
- Nagy megtiszteltetés lenne...