Leone (Alfonso Black)

Second Chance: Passzív képesség, aminek segítségével a játékos képes az utolsó, halált jelentő döfést túlélni, 1 HP-val. Természetesen azután a használó szabadon sebezhető, és a következő körében csakis mellékcselekvéseket hajthat végbe.
Megjelenés: Akár a küzdőtéri harcokban, úgy a képesség során is egy láthatatlan erőtér akadályozza meg, hogy egynél kevesebb életpontja maradjon a karakternek.

Phoenix Pledge: A főnix teste meggyullad, és egy vad rohamozással, az idomár életpontjainak megfelelő pontokkal sebesíti meg célpontját. A használó a következő körben nem támadhat, ráadásul a támadás 20%-át maga is elszenvedi. Képesség csupán egy körig tart, viszont további négynek kell eltelnie ahhoz, hogy újrahasználhassa.

***

Hiába mentem Fran nyomába, ő nyomtalanul eltűnt. Lassan pirkadni kezdett, ami kedvező volt számomra, de még így sem járhattam sikerrel. Valószínűleg elteleportált, miután elhagyta a táborhelyet. A tojást a hónom alá csaptam, s tovahaladtam. Kitartáspontjaim nemigen engedték, hogy kilométereket fussak, így néhány percre meg-meg kellett állnom pihenni. Az erdőből kiérve a semmi közepén találtam magamat. Csak én, a tojás, és néhány kósza mob volt ott, senki és semmi más. Védtelen voltam, mindaddig, míg a tojásban szunnyadó bébi ki nem kel - ezzel minden szörnyidomár tisztában volt, mégis egyedül vágtam neki az ismeretlennek, egy ember után koslatva. Miféle bolond lehet olyan, aki tudatában is, de vállalja a legnagyobb veszélyeket? Magamban morogtam ahelyett, hogy fogtam volna a teleportkristályt, és visszatérnék a Kezdetek városába. Leültem a hajnaltól párás fűbe, az ölembe raktam a tojást, s a biztonság kedvéért én magam is megkopogtattam. Semmi válasz, legalábbis fél percig. A tojás az oldalára dőlt, és mozgolódni kezdett. A csúcsa váratlanul repedezni kezdett, majd cikk-cakkos vonalakon folytatódott a héj lezúzása. Az apró darabok pixelekre estek, miképpen a ruhámra és a földre pottyantak. A sok pixeldarab között egy piroskás fej bukkant elő, A fejhez két kocsányán lógó, csupasz szárny és test tartozott. A fejét egy-két kisebb toll ékesítette, de amúgy a madárfióka - lehetett bármi - teljesen meztelen volt. Szárnyait megemelte, fekete gombszemeit rám szegezte, és vidám csipogással fejezte ki, hogy "ő már itt van, megszületett". Ó, remek. Már keltem is föl a helyemről, és mentem volna tovább, ha a fióka el nem kezd sírni-ríni. Visszafordultam, s látván, hogy a madár mennyire esetten igyekszik engem beérni, bal tenyeremet odanyújtottam neki, mire az abbahagyta a bömbölést, és elfogadta a segítségemet. A vállamra mászott, ahol lerakta hasát, fejét válláig behúzta, és trillázós csiripelés közepette elszunnyadt. Kezemet a még megmaradt szemem elé tettem, s rosszalló fejcsóválásba kezdtem.
- Mond, hogy ez egy rémálom, Kayaba... - Belegondolva abba, hogy egy kopasz madárfiókára kellett bíznom az életemet, köszönöm, jól vagyok. *hüvelykujjfeltartás*
Az idő meglepően gyorsan telt. Napok és hetek váltották egymást, mire a főnixnek nevezett fióka pehelytollai kifejlődtek, így nem keltett bennem akkora szánalmat. Harci demonstrációra is sor került, ami meglehetősen bohókássá tette azt a rendszert, amit a játékmester tervezett. Ki tudna elképzelni egy kismadarat, aki a nálánál tízszer-hússzor nagyobb farkast öt-hat csípéssel végez ki? Vagy nekem volt túlságosan szűk fantáziám, vagy tényleg aberrált ember ez az Akihiko. Az egészet csak a kicsi különleges képessége javított fel. Félkegyelmű jószág, de ha harcra került sor, tarolt. Miután végzett az utolsó mobbal, felugrott a tenyeremre. Egy bólintással ismertem el munkáját, aztán megindultam.
- A neveden gondolkodtam. - szólaltam meg. A főnixfióka furcsállóan döntötte oldalra fejét, miközben érdeklődően csipogott. - Mondjuk még azt sem tudom, hogy fiú vagy-e, vagy pedig lány. - folytattam. A pet szárnyait magasba tartotta, miképpen letette hasát a vállamra. Megborzolta tollazatát, bár érdeklődése mindvégig megmaradt: le se vette rólam a szemét.
- Mit szeretnél? - Erős kétségeim voltak abban, hogy képes a beszédre, de egy próbát megért. A madárka kérdően nézett rám.
- Azt, amit Leone! - Csodák mindig léteztek, s bár teljességgel lehengerlő volt az, hogy megszólalt, meglepettségemet nem kürtöltem ki. A hangjából viszont rájöhettem, hogy lány, azaz tojóval hozott össze a sors.
- Azaz én nevem. - hervasztottam le. - Valami más kell. - gondolkodtam. Aztán eszembe jutott valami: egy emlék egy rózsakertről. Ott feküdtem benne, Annával az oldalamon. Lehajtottam fejemet, s szomorú mosolyt eresztettem el. - Mit szólnál a... Rosához? A rózsa színe passzol hozzád. - Rosa habozott, legalábbis egy pillanatig. Gombszemei majd' csillagokat vertek, miképpen a korábbinál is jobb kedve lett. Tetszett neki a név, ahogy nekem is. Volt valami, ami összekötött a kinti világgal, és Annával. Rosa reményt adott.