Black Iron Castle

//Hürrem//

Habár látni még nem láttam, de sokat hallottam az első szinten elterpeszkedő kastély-féleségről, ahol anno a béta-teszterek respawnoltak... mázlisták. Néha sajnálom, hogy nem lehettem béta-tesztelő, úgy sokkal élvezetesebb lett volna a játék.
Manapság a játékosok nevét kiíró emberfeletti méretű kőtábla jelzi, hogy ki él, és ki halt már meg, így jóformán egy temető lett, legalábbis a szememben.
Sokat gondolkoztam a dolgon, és végülis úgy döntöttem, hogy elmegyek, jómagam is leróvom tiszteletemet a szerencsétlen áldozatok előtt.
Nem kevés időmbe került, amire megtaláltam az épületet, de nemsokára már a kapujában voltam. Nosza, be is léptem. Az épület maga belülről gyönyörű, az ablakokon beszűrődő fény épp elég ahhoz, hogy az ember lásson mindent. Habár csodaszép, de mégis ijesztő: szinte átérződik a nyomorúság, csalódottság, elkeseredettség a teremből. Hány és hány játékos állhatott a kőtábla előtt, szeretett társát/barátját/párját siratva itt, ezen a végső helyen..
Sokat nem időztem a kapuban, megindultam inkább a tábla felé, hogy megnézhessem a neveket, és elégedetten konstantáltam, hogy egyedül vagyok. Azaz mégsem, mert egy hófehér hajú lány volt még bennt a teremben, és épp indulni készült. Kicsit biccentett, én is így tettem, hisz ha köszönnek, én is köszönök. Tekintete kissé azonban zavarba is hozott, mert mintha bámulna. Bár a szemébe nem néztem, és próbáltam inkább a kőre koncentrálni, de magamon éreztem a tekintetét. Nem sokan bámulnak meg, ezt szoknom kell.
Viszont épp mikor elment volna mellettem, megbotlott, és előre kezdett esni. A kis sikkantás, mely visszhangozva hallattszódik a teremben még nem halt el, mikor már a lány a "karjaimban" volt, mert gyors reflexeimnek hála utána tudtam ugrani, nehogy összetörje magát - habár hogy miért, arról fogalmam sincs. Hiszen itt nem érezni a fájdalmat, csak kellemetlen érzés elesni. Tapasztalat. Igaz, Judy?
Miután elkaptam, gyors megkérdezem:
-Minden rendben, hölgyem? Óvatosan haladjon, elég csúszós itt a kövezet.
Majd ekkor vettem észre az indikátort....piros.....bakter.....

//Jay//

A halacska nem vette észre a körülötte terjengő hálót, s kis uszonyaival egyenesen a szálak közé úszott. Még mielőtt elzuhannék, áldozatom a csapdába rohan és megmenti rejtőzködő vadászát. Lám-lám, igazi úriemberrel van dolgom, már ami a modorát illeti, ahogy aggódó, kedves hangon szól hozzám. Kevés férfi szokott hasonlóképp szólni felém, és szinte megsajnálom szegény párát, hogy aljas módon épp becserkészését tervezem. Elégedetten üti meg fülemet viszont, hogy akcentussal beszél, akár csak én. Talán megesett a ritkaság, s honfitárssal lenne dolgom? Igaz, nem szabad előítélkeznem, más nemzetek is büszkélkedhetnek hasonló lovaglelkű, illedelmes férfiakkal, de tény és való, hogy a franciák kielmelkedő hírnévvel bírnak ezen a területen, nem vitás.
-Oh, jaj Istenem. Köszönöm szépen. Milyen kis ügyetlen vagyok, elnézést. Nem tudom, mi ütött belém, megszédültem egy pillanatra. -mentegetőzöm, kezeimmel a fiú karjaiba kapaszkodva, mintha nehezemre esne a talpamon maradnom. Nem tudom, ebben a játékban ilyesmi, rosszullétek és szélütések megeshetnek-e, de remélhetőleg ezzel a fiú sincs teljesen tisztában. Vírusról, mely szedett is már áldozatokat, hallottam ezelőtt, így akár arra is foghatom egyébként nem létező rosszullétemet. Lehunyom szemem és mélyeket lélegzek, hogy még inkább kiemeljem, mennyire "szédülök" és "rosszul érzem magam", de mindössze pár másodperc és "összeszedem magam". Míg ez meg nem történik, nem engedem el ifjú, segítségemre siető lovagomat.
-Még egyszer köszönöm. -ismétlem meg szégyenlősen, egyik kezemmel elengedve őt, hogy legyezhessem magam. -És elnézést a kellemetlenségért. Had hívjam meg valamire kárpótlásul.
Akár elfogadja, akár nem, válasza előtt még elgondolkodom egy aprónak tűnő, számomra mégis fontos dolgon. Gyanús nekem az akcentus és a modora, így hát tekintetem tüzét ismét a fiú arcára vetem, s megkérdem, rég szólott anyanyelvemen:
-Parlez-vous français?

//Hürrem//

Hiába udvarias és nem enged el, a piros indikátor még akkor is nagyon felzaklatott. Bár ki tudja, lehet, még a játék elején...de nem, akkor is, miért ölt volna meg valakit..? Mondjuk, még Kayaba beszéde előtt csatlakozott valakihez, párbajoztak, vagy ilyesmi, és akkor még nem tudták, hogy valóban meghalnak, de...nemár, ezt egyszerűen nem tudom elfogadni. Pont, hogy a tiszteletemet jöttem leróni a halottak előtt, erre egy piros indikátoros személybe botlom? Muszáj volt ezt?.......
-S..semmi gond..előfordul az ilyesmi. Nálam is még jómúltkor, mondjuk akkor közrejátszott egy adag kókuszrolád.
Mi a fenéért mesélem én ezt el? Rohannom kéne, jó messzire, mielőtt még megtámad..mondjuk lehet, hogy gyorsabb vagyok, meg ott a veszélyérzetem, ami semmi jelét nem mutatja annak, hogy meg akarna támadni, de...akkor is.
Próbálom támogatni és legyezgetni kicsit, mert alig kap levegőt, remélem, segít.
Még egyszer megköszöni, hogy segítettem, majd meghív valahova kárpótlásul...most mit mondjak? Ha elutasítom, bunkó leszek, ha meg nem, akkor meg lehet, hogy becsal egy sötét sikátorba... várjunk csak. Minek aggódok én ennyire? Ha baj van, kikerülöm és elteleportálok, kész, ennyi. Maximum nagyon óvatos leszek vele.
- Hát, rendben, köszönöm. De cserébe én is meghívom valamire.
Következő kérdése viszont meglep:
"-Parlez-vous français?"
Ez tuti francia volt, kérdésből ítélve azt kérdezi, hogy én beszélem-e a nyelvet..no, ideje megcsillogtatni a nyelvtudásunkat!
-Oui. -"trilláztam"...majd...- Omlette au fromage.
Alig bírom visszatartani a nevetésem, de végül kibököm:
-Elnézést, de ezt nem tudtam kihagyni. Nem, sajnos nem beszélem a francia nyelvet. Van ismerősöm azonban, aki igen, pár szóra megtanított, de többet sajnos nem tudok. Ön francia esetleg?
Már megint és megint, ez a nő egyszerűen magára vonja a figyelmemet, pedig nem szoktam ilyen lenni..no persze, mereven a szemébe nézek, semerre máshova, bájait nem veszem figyelembe, bár tutira veszem, hogy nem is akármilyenek vannak neki.
-Nos, és merre szeretne menni? Jobb is lenne mondjuk, ha kimennénk, úgy több levegőhöz jutna.
Nagyon remélem, hogy nem lesz rossz vége ennek.

//Jay//

-Hmm, kókuszrolád... -hunyom le a szemem elgondolkodón, s magam elé idézem alakját. Finom csokis, kókuszdarabkákkal, mennyei ízvilág. Milyen rég is ettem már hasonlóakat. Később meg kell kérdeznem az ifjú lovagtól, merre találkozott a desszerttel errefelé.
Francia válaszán első pillanatban örömteli, s kivételesen őszinte mosoly virul arcomra, majd a döbbenet hulláma szalad végig testemen, hogy végül nevetésben törjek ki. Nem tudom, hány másodpercig vehette el az eszem a kacaj, mely még a könnyeimet is kicsordította, de abban biztos lehetek, hogy igencsak jól esett. Eltévedt lovagom meglepett, ritka az ilyen férfi, aki képes így megnevettetni a magamfajta nőket.
-Igen-igen, én az vagyok. -felelem végül, mikor levegőhöz jutok, ezúttal valóban, s letörlöm könnyeimet a szemeim sarkából. Egy már biztos, ezt a kis lovagot meg kell becsülnöm, hisz ő az első ember, aki így megtudott nevettetni.
Ennek ellenére mégis érzem, hogy rendkívül feszült. Nem mintha meglepne, sőt, azon csodálkoznék, ha nem lenne az. Tekintete újra és újra a fejem fölé téved. Az igazat mondjam neki, avagy a hazugságot? Mindezek után megérdemelné az igazat, de a szívem még vadászatra vágyik, és egy újabb, forró éjszakára. A gondolatra sunyi mosollyá válik eddigi örömteli vigyorom, majd én is felfelé nézek, mintha az indikátoromra vetnék egy pillantást.
-Emiatt ne aggódj. Egy véletlen baleset következménye. -szomorodom el, miközben magamban ismét lepörgetem a már jól ismert képeket. Lovagomnak most a bűnbánó Hürremet kell látnia, s végülis, a hazugság ezúttal is csak füllentés... hisz azóta sem tettem el senki mást láb alól. Azóta senki sem mert olyan hangosan ordítozni velem, mint az a lány, így az eset sem ismétlődött meg.
Te, kis lovag, vajon megérdemled, hogy kis együttlétünk után is életben tartsalak, mint Adoniszt?
-Hmm... menjünk oda, ahol azt a kókuszroládot találtad. -mosolyodom el újra, majd hátrébb lépek és illedelmesen, ahogy a középkori udvari hölgyek, megadom számára a tiszteletet. Lesütött szemekkel pukedlizek felé, ámbár én csupán fehér ruhácskám szegélyét emelhetem fel kissé, többet mutatva hosszúkás lábaimból. -Az én nevem Hürrem, szolgálatára, dicső lovag.

//Hürrem//

Úgy látom, a kókuszroládra vevő, akárcsak a poénomra a francia nyelvvel. Bár aggodalmam nem hagyott alább az indikátorral kapcsolatban, kicsit feloldódtam a nevetés hatására. Az első benyomás mindig fontos, nem szabad magunkról rossz képet adni..
Mint kiderült, ő francia. Gyönyörű egy ország..
- Hogy őszinte legyek, szívesen meglátogatnék egy-két várost vagy falucskát odakint..ki tudja, lehet, hogy pár régi ismerőssel is összefutnék ott. Ön egyébként merre született?
Megintcsak a feje fölé lopózott a tekintetem, pedig jó lenne erről leszoknom mostmár, biztosan idegesíti a dolog. Elég érdekes mosolyt eresztett el, mikor maga is odanézett, és szinte azonnal szomorúságba esett át..hát valóban baleset lett volna? Állítása szerint igen, de jobb, ha nem hiszek el elsőre semmit, még ha ennyire látszik is rajta, hogy sajnálja. Ez egy játék, és itt élesen megmutatkozik, ha valaki megölt valakit...abban az illetőben pedig nem fogok teljesen megbízni, semmiképp.
Hirtelen váltása magázásról tegezésre meglepett, de ezzel legalább megszűnt az a hivatalos valami kettőnk között. De az is lehet, csak nyelvbotlás.
Gondolkodóba estem, hogy merre is menjünk ezután, hogy egyáltalán menjek-e vele bármerre is, de még mielőtt végigelmélkedtem volna a lehetőségeken, már jött is a válasz:
"Hmm... menjünk oda, ahol azt a kókuszroládot találtad."
Hát rendben, menjünk. De hogy a szememet rajta tartom, az biztos.. és ezzel nem a testére gondoltam...
Bár amikor felemeli a ruhája szélét, szemem kissé megrebben, de mereven előre nézek, a szemébe, vagy az orrára, de akkor sem fogom megbambulni, nem, nem, nem........
Jómagam csak fejet hajtok a pukedlizésre, majd előre mutatok.
-Csak Ön után, kedves hölgyem. És bár nem vagyok se dicső, se lovag, a nevem Jay.
Ha elértük az ajtót minden probléma nélkül, akkor kinyitom neki előre, majd utunkat a Sweet Dreams Cukrászdába vesszük.

-A Domrémy-La-Pucelle nevezetű, egyébként tiszta koszfészekben. -válaszolom könnyedén, nem leplezve érzéseimet a falu iránt, miszerint gyűlölöm, és örülök annak, hogy mire felnőttem, sikerült kiszabadulnom a karmai közül. Hányingerem támad a mai napig is, ha visszagondolok arra a sok műemlékre, szoborra, csecsebecsére, amit ott tárolnak, mint valami raktárban. Ha legalább a neve megmaradt volna egyszerű Domrémy-nek, tán jobban szeretném, de valakiknek odafent muszáj volt még azt is elrontaniuk. Elhiszem én, hogy Franciaország állítólagos védőszentjét illik tisztelni és szeretni, de ez a tisztelet inkább oszoljon szét egyenletesen az országban, szerintem. Valószínű, hogy ez csupán az én véleményem, de szabad országban, szabad világban élünk, és jogom van azt gondolni, amit én szeretnék, nem igaz?
Félretéve magamban további szitkozódásom honom ezen kis szeglete iránt, tekintetem ismét a fiú arcára téved. -S Ön? Milyen szép helyről származik, ha szabad tudni?
Önuralma, már most megmondhatom, páratlan és dicséretre méltó. Az ilyesmi felett sosem siklik el a szemem. A kis lovag tekintete sosem vetül a nyakam alá, tehetek bármit, ez pedig két dolgot is jelenthet. Vagy azt, hogy bizonyos okokból egyáltalán nem érdeklem, avagy várja otthon egy házisárkány, aki tüzes vasostorral bünteti, ha szemet mer vetni más nőkre is. Az ilyen lányoknak legszívesebben a fogait ütném ki az említett ostorral, hisz egy férfi szabadnak született, véleményem szerint, és ez ellen soha senki ne tegyen semmit. Ha pedig másik férfi van a dologban, az sem számít. A kókuszrolád majd kárpótol.
-Üdvözletem, sir Jay. Mondjon akármit, az én szememben igazi lovag. Kevés hasonló kaliberű férfival lehet találkozni manapság. -mosolyodom el, majd hálálkodva kilépek a kapun, magunk mögött hagyva az ürességet és a névlistát. Jay, a te nevedet is meg fogom jegyezni.

//akkor folyt. köv. a Sweet Dreamsben, te kezdéseddel //

/Atoru/

Kód:

félóramúlvaablekájronkastéjnál nekés

Timidus-on kissé meglepődtem. Nem, nem azon a kijelentésén, ami szerint kölcsönösen védik egymást Shukaku-val - habár ez is eléggé megdöbbentő tud lenni -, hanem az, hogy csak egy tárgynak néz minket a céljai eléréséhez. Ezen jogosan háborodhattam volna fel, ha nem emlékeztetem magam arra, hogy mi is a célja.
Megvédeni Shukaku-t, és Aincrad-ot.
Így végtére is egy a célünk. Én sem szeretném elhagyni ezt a világot, és azt sem szeretném, hogy akár egy ismerősömnek is baja essen. Hogyha már Licht-et nem tudtam megmenteni...
- Egyelőre senkiről nem tudom, hogy mennyire megbízható, vagy hogy menyire akar kijutni. De nem sokára találkára hívom őket egyesével, és majd akkor kiderül. - mondtam a sárkánynak. Hogyha már megbízott engem ezzel, akkor a legkevesebb, hogyha az ismerőseim között derítem ki,  hogy melyikük, és mekkora motivációval szeretne kijutni. Valami nagyot kezdtünk el, amit nem biztos, hogy kordában tudunk tartani.  De ezzel az eshetőséggel biztos számolt Timidus is.
És még mielőtt elment volna, még mondtam neki valamit.
- Nem tudom, hogy Shukaku-t mennyire avattad be, vagy sem, de lehet, hogy furcsállná a rejtélyes üzenetet, amit tudtával el sem küldött. - figyelmeztettem a sárkányt, habár szerintem ő is tisztában volt ezzel. Én pedig tisztában voltam azzal, hogy Shu semmiről nem tud, vagy pedig csak nagyon keveset.
Még vártam kicsit, hogy elmenjen a sárkány, majd visszafordultam a falhoz.
- Sajnálom, Licht... - kértem bocsánatot a lánytól, jobban mondva a nevétől.  - De Timidus ötletével talán megállíthatjuk azt is, hogy az ismerőseink meghaljanak. - mondtam, miközben végighúztam a kezem a nevén. Nem tudom, hogy ő mit szólna ehhez az egészhez. Hogy meg akarjuk akadályozni a frontosokat. Talán nevetségesnek tartaná. Hiszen a front erős, mi pedig gyengék vagyunk. Az álmunk egyelőre szélmalom harcnaknéz ki. De már döntöttem. Segítek Timidus-nak, hogy elérjük a célunkat, így létrehozva egy jobb világot. De vajon kinek lesz jobb? Mindenkinek, ttermészetesen. Csak egy kis idő kell. Hiszen az ember híres arról,  hogybbármihez tud alkalmazkodni.  
Ilyen gondolatok közepette indultam vissza a Nyolcadik Szintre.

/Én is köszönöm!   Vive la Résistance! \o/ /

//Shukaku

Dél körül járhatott az idő, mikor végre hajlandó volt felkelni fekhelyéről. Nyújtózkodva indult el keresni valami harapnivalót, majd a reggeli, vagyis az ebéd majszolása közben a mai teendőin gondolkodott. Előző este elhatározta, hogy áttér a mozgó célpontokra, hiszen senki sem fogja mozdulatlanul állni és várni, hogy lelőjék. Ránézett fegyverére és szinte az étvágya is elment, még jó, hogy csak száraz kenyeret talált, azért nem kár. Lemondóan vette magához, és kilépett a szobából.
- Vajon hova kellene mennem, hogy biztonságosan gyakorolhassak? Nem mintha félnék, de jobb lenne elkerülni a többi játékost, amíg nem érzem, hogy tudok boldogulni az íjjal. Bár kevés az esélye, hogy rám támadjanak, semmi hasznuk nem lenne belőle.

Sikeres döntéshozatal után el is indult a város északi része felé, mivel úgy hallotta, hogy ott lehet kijutni a szörnyekhez. Tökéletes választás, ha valamilyen oknál fogva valamilyen problémába ütközne, a védett terület csak egy köpésnyire lenne. Már a főtér közelében járt, mikor eszébe jutott a másik program, amit betervezett. Persze annak nem volt konkrét időpontja, de szinte bármit megtett volna, ha azzal húzhatja az időt az undorító edzés előtt. Fogta is magát, és megváltoztatta a végállomását a Black Iron Castle-re, hogy ismét tiszteletét tegye testvére emlékének.

A hatalmas épület közelében kissé izgatott lett. Vajon mit fog érezni, mikor meglátja öccse áthúzott nevét? Csak ezen gondolkodott, amíg be nem lépett a belsejébe. Egy tágas helyiség fogadta, melyben egy hatalmas kőtábla helyezkedett el. Kapkodva nézte végig a neveket, majd megállt az egyik áthúzott névnél.
- Megvagy! – kiáltotta el magát, nem foglalkozva a körülötte lévőkkel. Ökölbe szorított kezét a szíve felé emelte, majd egy hírtelen mozdulattal kinyújtva azt, két ujját a névre helyezte.
- Hát itt vagy Juro. Már hiányoztál! Nem semmi menyien meghaltak már, nem igaz? – ismét végignézet a táblán, ujjait egy millimétert sem mozdítva, majd fojtatta. – Viszont rengetegen vannak még életben. Kegyetlen az élet! Ennyi ember közül miért neked kellett meghalnod? De ne aggódj, halálod nem marad megtorlatlanul! Eljöttem ebbe a világba, és ha kell az egész világot elpusztítom, hogy megbosszulhassalak.