Sword and Phoenix

//Nanami Haruka//

Reggel kómásan, kócosan, még fél álomban azon tűnődtem hova is kéne mennem. Nem sok helyet ismerek itt és még kevesebb személyt. Ami lehet, hogy jó de lehet rossz. Talán abba, hogy nem ismerek sok mindenki az a jó, hogy addig is nyugtom van és nem kapom az ívet minden felől. Az árnyoldala meg az, hogy így unatkozom nincs kihez szólnom és hiába megyek akár hova is egyedül nem buli. Valaki csak kéne akivel néhanap elmehetnék szórakozni, akkor valami olyan helyre kellene mennem ahol sokan vannak és van esélyem arra, hogy valaki szóba is áll velem. Akkor nagyjából meg van az, hogy hova is megyek, már csak össze kéne vakaróznom és neki indulni. Hossza szöszmötölés után sikerül olyan formát öltenem, amibe emberek közé mehetek. Na jó csak átöltöztem és egy fésűt eresztettem a hajamnak, de az pont elég volt ahhoz, hogy emberi formám legyen. A készülődés is csak azért volt hossza mert nehezen vettem  rá magam a cselekvésre. Akkor indulásra készen vagyok, indulhatok is utamra…Ez a város számomra egy labirintus, egyáltalán nem ismerem ki magam az utcákon és lehet el is tévedtem. Már jó ideje bolyongtam az utakon, mire egy fogadóra lettem figyelmes, mivel már kezdett elhagyni minden lelki erőm, mindennemű gondolkodás nélkül léptem be a helyre, még a nevét sem néztem meg. Viszont amint beléptem az ajtón azzal kellet szembesülnöm, hogy az egész kóceráj tele van és sehol egy szabad hely. Jó ideig játszottam a keselyűt mire sikerült helyet találnom, persze azt úgy, hogy az ott tartózkodok pont elmentek, én meg nagy lendülettel vetettem magam a székre. Rendelni nem rendeltem semmit, igazából csak leakartam ülni végre az pedig pipa, most pedig ücsörgök itt magamba, addig míg nem nyerem vissza a lélekjelenlétem.

Egy szép reggel abból szokott állni, hogy nem kell korán kelni így addig aludhatsz ameddig akarsz. Én is szépen és nyugodtan aludtam de amikor felébredtem mert hapciztam egyet akkor vettem észre, hogy a földön fekszem és vajon ki volt az ágyban. Hát természetesen az én társam, Inukami aki úgy aludt mint a bunda. Felkeltem a padlóról és megfogtam a takarómat és kihúztam a takarót Inu alól és ezzel Inu leesett a földre.
-Mi a francot művelsz te lány?!-kérdezte Inu.
-Kölcsönkenyér visszajár!-mondtam Inu-nak.
Morgott egyet Inu.
-Na én megyek öltözni.-odamentem a szekrényemhez és kivettem nem kevés ruhát aztán kimentem az ajtón és bementem a fürdőbe.
Lefürödtem és törülközőben odamentem a szekrényhez és kivételesen viszonylag hamar megszárítottam a hajamat ami azért nagy szó mert nagyon hosszú. Arcomat és fogamat megmostam. Megfésülködtem és utána jött a nagy kérdés. Milyen ruhát vegyek vajon fel ma?
-Nem, túl sötét, túl jelmezes. Tökéletes!-mondtam aztán felvettem a nagy nehezen kiválasztott napi ruhámat. Megcsináltam a hajamat és végül kicsit fújtam magamra parfümöt aztán kimentem és mondtam Inu-nak, hogy megyünk sétálni. Szinte mindenhol jártunk amikor megláttam egy fogadót. Mivel unatkoztam így gondolkodás nélkül bementem. Pár fiú/férfi rám nézett és Inukami viszonozta a "Ha a közelébe jöttök megöllek titeket " nézésével. Egy hely sem maradt. Láttam, hogy egy lány mellett és előtte van van egy-egy hely ahova én és Inu leülhetnék ha a lány is engedné. Odamentem a lányhoz és megkérdeztem.
-Szia. Leülhetünk?-kérdeztem a lánytól.

Különös kíváncsiság van bennem úgy... reggel óta. Valami Sword and Phoenix nevű, ha emlékezetem nem csal, fogadóról, vendéglőről beszélt a minap hajnali óráiban egy számomra ismeretlen személy, persze nem kihallgatás, hallgatózás folyamán. Mindössze ezt a nevet hallottam, semmi többet, és megmaradt emlékezetemben. Egyszerűen nem hagyott nyugodni. Mindenféle elfoglaltsággal próbáltam elterelni gondolataimat, de általában visszataláltam erre a témára. Már csak azért is, mert jobbnál jobb elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatban. És a jobb rossz értelemben értendő, mert hát olyan marhaságok pattantak ki dióhéjnyi agyamból, mint például az, hogy kardokból van összerakva minden. A széklábak és asztallábak kardok, a pincérek ugyanerre a fegyverre rakják rá a tálcát, és a rajta lévő ételekkel, italokkal egyensúlyoznak. Mintha zsonglőrködnének, és ezzel szórakoztatnák a vendégeket. A főnix meg ott mászkál, csipegeti a neki rakott magokat. Másik elképzelésem a sok közül, hogy a főnix láthatatlan lovagokkal küzd. Egyszerűen eszméletlen, milyen marhaságokat nem gondolok.
Ahogy ezek eszembe jutnak, fejcsóválva homlokon csapom magam, ahogy a városban járok újra. Lassan kezdem ismerni a legtöbb helyet, de még így is van mit felfedeznem, így hát az általam még nem ismert utcákban kóvájgok. Hosszú percek telnek el, mire kezdem úgy érezni, hogy eltévedtem. Azért nagyon remélem, hogy el fogok találni abba a kis fogadóba, ahol én szálltam meg.
Körbepillantok, de ismerőset és ismerőst nem látok. Megfordulok, mire meglátom a fogadót, amit ma emlegettek. Idétlen félmosolyra húzom a számat, és képtelen vagyok elhinni. Hát... A sors úgy akarta, hogy az említett helyet megtaláljam, de hogy mi a fene vele a célja? Ez egy kiváló kérdés.
Bizonytalanul bámulom a bejáratot, aztán körbenézek, valóban nincs-e errefelé senki se, akit ismerek, majd végül betérek már csak azért is, hogy megkérdezzem, merre találok vissza a főtér felé. Reménytelen a helyzetem és én magam is.
Ami bent vár rám, egyszerűen lenyűgöz. Pislogok párat, hogy megemésszem, mit is találtam. A hely rendezett, gyönyörű, és elképesztően szívesen laknék itt, ám ennek a pénztárcám, amiben csekély pénz van, nagyon megjárná. Valószínűleg semmi se maradna benne, ha egy-két éjszakát itt töltenék, így hát csak érdeklődve nézek körül.
Egy pincér igyekszik nekem segíteni, ahogy belépek, akit azonnal le is intek. Nem áll szándékomban itt ebédelni, így hát rögtön belekezdek a kérdésáradatomba, ami jelen esetben csak egyetlen kérdés: merre van a főtér? Erre a pincér értetlenül néz rám, majd válaszol, és megköszönve a választ, rám mosolyog, majd el is megy. Úgy tűnik, rájött arra, hogy nem vagyok valami vevő az itteni szolgáltatásokra, de azért körülnézek. Kissé beljebb lépdelek, hogy jobban szemügyre vehessem a helyet. Valószínűnek tartom, hogyha valaki egyszer fizetné az ebédemet, és nem lenne kikötés, azaz bárhol bármit és bármennyit ehetnék, akkor ide kérném a belépőmet.
Megelégelve a látványt, sarkon fordulok, hogy az elmagyarázott útvonalnak megfelelően visszataláljak a saját helyemre, amikor valami a fejemre esik. Újabb értetlen pislogás követi ezt, bal kezemmel a fejem felé nyúlok. Először azt hiszem, egy madár pottyantott rám, de hát ez lehetetlen, mivel egyrészt épületben vagyok, másrészt nem érzékelem, hogy olyan híg lenne... Na nem mintha tapasztaltam volna egy ilyen balesetet, de el tudom képzelni. Megbizonyosodva arról, hogy ez nem egy madár által itt hagyott ajándék, megnyugodva tapogatom a fejemet, másik kezembe söpröm azt a valamit, amiről kiderül: rizs. Valószínűleg ez nem az egész adag, amit rám sóztak, biztos tovább repült pár szem.
Egyik szemöldökömet felvonom, és figyelem, ez mégis micsoda. Mármint mi volt ennek a célja, mert ha az idegesítés, akkor ez most kivételesen nem jött be.
Körbefordulok, hogy lássam, ki az, akinek szándékában áll valamit tenni velem, és nem csalódok: megtalálom. Legalábbis megtalálni vélem egy szemtelenül vigyorgó, kanállal integető lányban. Ez egyszerre idegesítő és nevetséges, idegesítő a mosoly miatt, nevetséges a kanál miatt. És hogy ne legyen elég ez a kettő, még az értetlenség is kapcsolódik ehhez. Lerí rólam, hogy nem tudom elképzelni, mi dolga van velem. Most menjek oda? Vagy húzzak kifelé? Nem úgy tűnik, mintha el akarna zavarni... Behunyom a szemem, mély levegőt veszek, majd kifújom. Kinyitva aranyló pillantásomat úgy döntök, akkor megkérdezem, mégis mit szeretne, ha már ilyen látványosan magára hívta a figyelmemet. Odalépek, és csípőre tett kézzel kertelés nélkül mondom is:
- Gondolom, volt ezzel valami célod. Mit akarsz? - Hangom egyáltalán nem ellenséges, inkább zavart, szavaim viszont lehet, kissé ellenszenvesnek tűnnek, de tényleg nem áll szándékomban játszani az idegbeteget. Ahhoz most kissé döbbent vagyok a hely és a rizslövedék miatt.

Kremylla

Vicces volt nézni a lány reakcióját.  Tök jó lenne ha lenne valamiféle gondolat olvasó skillem is, akkor beleláthatnák a kicsiny buksijába. Biztosan jót nevetnék azon, hogyan is mérgelődik magában meg úgy az egészen. Bár ki tudja, lehet hamarosan meg is tudom mit gondol mert nekem esik. :3 Ahogy intek neki kivehető rajta, hogy hirtelen nem is tudja mit is csináljon aztán egy hatalmasat sóhajt. Kíváncsian figyelem őt. Talán most próbál lenyugodni. Végül elindul felém és csípőre tett kézzel áll meg előttem.
~Csak nem ezzel akarsz határozottságot és magabiztosságot tükrözni?~ Tettem fel magamban a kérdést ahogy közben végigmértem a tekintetemmel a lányt.
- Gondolom, volt ezzel valami célod. Mit akarsz? – Kérdezett rá a szándékaimra amire én csak még inkább elmosolyodtam.
~És igen! Ezzel próbál komolynak és higgadtnak tűnni.~ Emeltem képzeletbeli kezeim a magasba, de persze a valóságban nem mozdultam. Egyelőre legalábbis. A lány szemébe néztem jó pár másodpercig végül behunytam a szemem, letettem a kanalat és hátradőltem a székemben. Mire újból kinyitottam a szemeim már intettem is leendő társamnak, hogy inkább foglaljon helyet.
- Kényelmesebben tudunk csevegni. – Tettem hozzá a jelzéshez, még inkább nyomatékosítva a kérésem. Ha így teszt n előre dőlök, ujjaimat összefonva az arcom előtt tartom és azok fölött nézek át a lány szemébe.
- Egyenes, határozott és céltudatos voltál. Hát én sem kertelek. A célom az volt, hogy ide gyere amit meg is tettél. – Mosolyodom el újból. – És azt akarom, hogy csatlakozz a kazamatatisztító csapatomhoz. – Ezután elhallgatok. Figyelem a reakcióját és látható kíváncsisággal várom a választ.

//Nanami//

Talán rendelnem kéne valamit, ha már beültem ide. Most az, hogy itt ücsőrgöm majd lépek rendelés nélkül az kissé bunkósság lenne részemről. Sőt ahogy látom ki is figyeltek maguknak az NPC-k, meg néhány játékos is, gondlom az indikátorom miatt és azt figyelik mikor kezdek balhéba vagy ilyesmi. Ha már ennyire figyeltek, akkor kértem egy étlapot és nézegetni kezdtem, mi is itt a választék. Unottan lapozgattam az étlapot, ugyanis nem voltam sem éhes, de még édességre sem vágytam és szomja sem voltam…Bár ha enni nem kell semmi akkor rendelhetnék egy üdítőt csak, hogy még is rendeljek valamit. Már inteni készültem az egyik felszolgálónak, mikor egy kérdés ütötte meg a fülem. Kiemeltem a tekintetem az étlapból és elvánszorgott a köd is szemem elől, mármint jobban mondva a fejemből, mert eddig elég ködös volt a fejem és tekintetem is, de ez is csak az unalom műve volt. Egy lány állt előttem. Érdekes mód többes számba kérdezett, de nem láttam vele senki, így kicsit furcsállva kezdtem el végig mérni az előttem álló személyt. Majd félig meddig az asztal alatt, mármint az én szemszögemből az asztal takarásában volt egy kis farkas kölyök. Értem szóval ő egy idomár és itt a petje, így már értem a többes számot. Talán most már böknöm kéne neki néhány szót, már néhány perce csak váratom és méricskélem, még a végén azt hiszi innen valaki, hogy őt választom a következő áldozatomnak akit kivégzek. Persze ez nem igaz, de hát ugye senki se látja a másik múltját, meg azt hogy mit élt meg eddig, így meg a sablonos a vörös indikátorosok kegyetlen gyilkosok jelző marad meg, még akkor is, ha ez nem teljesen igaz vagy épp teljesen más miatt olyan az indikátor színe amilyen. Na, de tényleg köhögnöm kéne valamit a lány felé, meg akkor adok le egy rendelést is, ha már azt terveztem az előbb.
-Persze szabad.
Közben intettem az egyik arra tévedő pincérnek és bár valami üdítőt akartam rendelni eredetileg, valahogy még is csak hirtelen váltás lett belőle és innivaló helyett egy jó nagy epres fagyi kelyhet kértem. Mikor kihozták a rendelésem a lánnyal mit sem törődve kezdtem el szépen lassan enni a fagyim, persze néha egy-két suta pillantást vetettem a társaságom irányába, hátha akar valamit szólni vagy ilyesmi.

Az újabb vigyorra egyik szemöldökömet kérdőn felvonom. Most vagy teljesen érthetetlen ez a szituáció, vagy mindenki számára kristálytiszta, mit is akar tőlem ez a nőszemély ilyen módon felhívva magára a figyelmet. Eltűnődök azon, hogy most a bolondját járatja-e velem, mert hát miért is ne tehetné? Könnyű dolga lenne velem, ezt be kell látnom. Hamar csőbe lehetne húzni, vagyok én olyan hülye, hogy mindenféle csapdába belelépjek. Biztos megérezte, és ezt ki akarja használni.
- Hát ha olyan hosszúnak ígérkezik a beszélgetés... - motyogom inkább magamnak, mint a másiknak, így kelletlenül helyet foglalok. Hátamat a támlának támasztom, kezeimet összekulcsolm az ölemben. Kissé talán feszes a testtartásom, arcomról pedig - tőlem szokatlan - határozottság tükröződik. Megártott a Kyuuval való találkozás, most kezdem csak igazán érezni.
- Igen, azt valahogy sejtettem - jegyzem meg enyhén gúnyos félmosollyal. Valahogy kiváltja belőlem ezt a pimaszságot. Mindössze rá kell nézni, és az embernek pimaszkodni támad kedve, de most komolyan. Persze ez a félmosoly is hamar lehervad arcomról, amint elhangzik a következő kijelentés, aztán újabb kérdő pillantást kap az ismeretlen. Pislogok párat, de szólni nem tudok.
- Őőő... - Hát igen, ennyire futja tőlem hirtelenjében. - Te most csak viccelsz velem... - vigyorgok idétlenül, és ugyanilyen idétlenül próbálok kipréselni magamból egy rövid nevetést. Természetesen sikertelenül, leginkább csak levegő áramlik ki a számból, hang nélkül. - Még ha komolyan is gondolod... - kezdem el, és mindez számomra csupán egy elképzelés, ez pedig hangomon is érezhető, nem beszélve a feltételes módról. - Miből gondolod, hogy hasznodra válhatok? Nem vagyok se híres kazamatatisztító, de még hírneves kardforgató sem. Miért pont én? Csak mert pár rizsszem az én fejemre repült? - vonom kérdőre tettét és annak okait. Igazából hitetlenül állok a dolog előtt. Az életem meg már sokadszor fog fenekestül felborulni - először akkor, amikor bekerültem ebbe a játékba, és itt ragadtam, következő alkalommal a minibossal való akaratlan találkozásom... Hogy a Kyuushiroval való találkám mennyire volt számomra fordulat, még magam sem tudom. Szerintem semennyire. Annyira azért nem rázott meg, mint mondjuk most ez. Hányszor fog még viccet űzni velem ez az átkozott sors?

//Nanami//

A felszólalásom után a lány is bemutatkozott és érdekes mód, nem volt olyan ellenséges mint amire számítottam. Kicsit gúnyolódó hangon folytattam a társagást a lánnyal.
-Örvendek Nana-chan. Remélem nem gond, hogy így szólítalak? Ha baj szólj és stílust váltok. – mosolygok rá pimaszul és kacsintok egyet felé – És örvendek neked is Inu. Látom elég harapós kis farkas vagy? Akkor is harapsz ha valaki megakar simogatni?
Hallgatom tovább a lánykát. A kérdése után csak kuncogok egyet.
-Ácsi! Egy szóval sem mondtam, hogy gazdagnak néznélek. Csak azt határoltam be, hogy te biztos anyuci és apuci kicsi lánya vagy és bármit megadnak neked amit kérsz. Ez nem egyenlő azzal, hogy a vagyonotok saccolnám meg. Bár ilyen esetben az is látszik valamelyest. –Tovább hallgatom  a mondandóját és tartom a pimasz vigyort az arcomon. – Áhá! Tehát egy kalitkába zárt madárkához van szerencsém vagy neked jobban tetszik a toronyba zárt hercegnő kifejezés, netán?
A fagyit meguntam, így a majdnem félig teli kelyhet odébb löktem és rendeltem egy kávétortát.
-De vissza térve arra, hogy miért olyan vicces, hogy nem ettél még fagyit, mármint fagylaltkelyhet. Azért, mert én árva vagyok és az utóbbi időben magamat kellet eltartanom, mivel túl idős voltam már ahhoz, hogy valakik örökbe fogadjanak. Bár ne is vágytam rá. Szóval a kisebbekkel többet törődtek, így magamról kellet gondoskodnom, de még így volt szerencsém néha megengedni magamnak az ilyesfajta nyalánkságokat. Bár gyakran mondható el az, hogy az utca embere többet tud a világról, mint egy gazdag valaki, akinek csak pénze van, de semmi más… - elkezdtem enni a sütimet, közben megengedtem egy szemforgatást magamnak – Na szóval ennyit az életünkről. Én nem vesézem tovább az enyémet, neked sem kell a tiédet. A kis cimborád felengeded a másik székre vagy az asztalra? Vagy lent fog lapulni az asztal alatt és morgolódni egész idő alatt?
Visszavéve az eddigi pimasz viselkedésem, kicsit cukkolva tettem fel kérdésem. Bár semmi említésre méltót nem tettem eddig, de előbb terep felmérés és aztán belekezdeni az igazi szórakozásba. Bár, ha jól kifogunk jönni akkor inkább nem cukkolom majd.

//Justin//

Hmmmmr... a kedvenc éttermem :3
~Ja, mert van Phoenix a nevében.~
-Ne turkálj a fejemben >.>
Szólok rá halkan, bár magam sem tudom, vajon tényleg turkált-e, vagy csak én mondtam ki hangosan a szavakat. Álomkelő a saját elmondása szerint gondolatokat nem tud olvasni, viszont sosem tudhatom, ezen jártassága mikor lép szintet, avagy lép-e egyáltalán, vagy fix, hogy miként működik. Azt viszont aláírhatom, hogy igaza van.
Dust - a nem-harci petként mellém szegődött főnix - ezúttal fióka formájában üldögél az asztal közepén, ott, ahol normális esetben a gyertya lenne elhelyezve. Szokása szerint néma csendben burkolózva, szemét félig lehunyva követi figyelemmel a környezetét, miközben én unalmamban az inventory-mat rendezgetve várom a már megrendelt étkeket és italt. Nem eszek valami sokat itt se, valószínűleg ez is egy olyan tulajdonság, amit a kinti világból hozhattam magammal. Sosem voltam képes megenni akármiből is olyan adagot, amit a normális emberek pont táplálónak gondolnának. Én egész egyszerűen egy ilyen adag felével is bőven beérem... de talán ezért cserébe kicsit gyakrabban éhezem meg, mint mások, ebből kifolyólag nem napi háromszor, de képes vagyok akár ötször-hatszor is étkezni. A Sword And Phoenix séfje pedig már jól tudja ezt.
Végül az előételek meg is érkeznek; egy nagy tál sushi :3 Na, ha van valami kaja, amiből képes vagyok rengeteget enni, akkor az ez. A maki stílusúakat máris magam elé húzom, a másikat pedig, aminek mindig elfelejtem a nevét, Álomkelő veszi magához ügyes mancsaival.
-Ittadakimas o/ -mosolyodom el és bár nem akarok senkit megsérteni, az ujjaim közé csippentem a falatot, alaposan meggörgetem a szójaszószban és hopp... már csusszan is a számba :3
Imádom az ilyen pillanatokat, mikor elfelejthetek minden gondot és bajt, minden elém kerülő feladatot, és egy tál sushi társaságában figyelhetem, hogy a főnixem miért is diskurálja annyira tőlünk nem messze azt a srácot...

Nagyon erősködik, hogy rendeljek valamit. Alsó ajkamat harapdálom, a különleges falatok csábítóan hangzanak, bár az utolsó, amit felhozott érvnek, az nagyon nem igaz rám: csomót eszek, de azt rögtön aznap le is dolgozom, így a valóságban sem volt valószínű, hogy kis dundi leszek. Amilyen szeleburdi, mozgékony és miegymás akasztható a nyakamba... Na meg az idegeskedés! Abban aztán profi vagyok.
- Amilyen különlegesek, olyan drágák is lehetnek - mondom. Nem szeretném kizsákmányolni vagy kihasználni őt, és bár tudom, hogy a nő az, aki meg akar hívni, így nem mondhatja senki sem azt, hogy pióca módjára szívom le a pénzét, akkor sem akarok belemenni túlzottan. Persze előbb-utóbb valószínűleg kénytelen leszek belemenni...
Válasz érkezik a kérdésemre: nagy mák. Hát az biztos, elmosolyodok, és ahogy kitör belőle a nevetés, halkan én is kuncogok. Csak viccelt. De tény, hogy sokkal jobban járt volna egy magasabb szintű kardforgatóval, mint velem. Lehet, hogy a Kyuushirotól származó cuccaim nagyon megdobják a pontjaimat, de attól még gyengének érzem magam.
Amikor bemutatkozik, kicsit meglepődök. Valóban, még be se mutatkoztunk! Te jó ég! Kissé különös is így belegondolva, hogy úgy beszélgettem vele, hogy fogalmam sem volt, mi a neve. Ez is új nekem, és ebből is látszik, hogy ez a nőszemély, azaz Suzume könnyen képes megtörni a sablonokat. Hát én is általában úgy kezdem, hogy "Helló, Kremylla vagyok"...
- Kremylla Lyeen - mondom kissé megilletődve, és zavartságom akkor fokozódik, amikor Suzume arra kér, meséljek magamról. Pislogok párat, és azon gondolkodok, hogy mégis mit mondhatnék magamról. - Pontosan mire vagy kíváncsi? Nem akarok arról beszélni, ami nem érdekel.

Szóval éppen ülök a Sword and Phoenixben, eszem a palacsintámat. Amikor azt veszem észre, hogy az asztalomon landolt egy főnix. oO Hát ilyet sem mondhat el magáról mindenki. Hogy evés közben egy főnix landolt az asztalán. xD
- Szia! Hát te meg kivel vagy? – Mondjuk nem értem minek kérdezem meg, mikor valószínűleg meg sem értem amit mond. Elvégre nem vagyok állatidomár. De nem is volt szükség rá, hogy a kis pet válaszoljon, mert az idomárja a következő pillanatban már ott is termett az asztalomnál és sajnálkozott.
- Semmi baj. Legalább volt egy kis társaságom. – Mondtam mosolyogva. De közben nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a lánynál akihez a griff tartozik egy macska is van.
- Ő is a te peted? – Lehet, hogy illetlenség lett volna ezt megkérdezni egy idegentől. De még nem találkoztam olyan játékossal akinek két petje lett volna.      
Az idomár próbálta magához hívogatni a fiókát. Azonban az el siklott a kezei elől és továbbra is engem nézett. Nem tudom, hogy mi tetszhetett meg neki ennyire rajtam, de azért most már egy kicsit zavar, hogy engem bámul.
- Hol … jártam? – Miket mond itt össze-vissza ez a fióka? Hiszen most látom őket először. Nem találkoztunk még soha. Akkor, hogy emlékszik rám? Eközben az idomár kihasználva, hogy a fióka nem mocorog gyorsan a kezébe vette és ismét heves bocsánat kérések hangzottak el tőle.
- Semmi gond! Nem csinált semmi rosszat. - Mondtam továbbra is mosolyogva. De nem azért mosolyogtam, hogy udvarias legyek. Hanem, mert ez az egész kis főnixes közjáték végre feldobta a napomat. A kis főnix szavai pedig igazán szöget ütöttek a fejembe.

//Justin//

-Öö... igen, persze. -hebegem zavartan a választ a kérdésre. Furcsa, hogy sokan mennyire meglepődnek ezen, miközben a játék egyik leghíresebb játékosának is két petje van; Reginald és Aikon. Hisz mióta Rennel is először találkoztam, döbbentem rá, mennyire jó lenne egy főnix mint második pet, még ha azzal nem is harcolhatok, mint Álommal. És lám, rengeteg időbe telt, hatalmas utat jártam be, és hatalmas hibát is vétettem, mégis egy nap ott fogadott a tojás a kandallóban.
A fióka végül hagyja, hogy elkapjam, de furcsa megjegyzése még mindig zavar, és a jelek szerint nem csak engem. Mégsem válaszol, legalábbis nem azonnal, csak lehunyja a szemét és összehúzza magát, bolyhos is gombóccá változva így, apró bóbítával a fején. Már szeretnék tovább lépni, mikor hangja ismét felcsendül.
~Nálunk. Éreztem a jelenléted.~
-Úgy érted, a céhházban? O.o
Persze hiába kérdezek, a madár ismét csendkirályt játszik, kis fejét pedig bedugja apró szárnya alá, jelezve, hogy az ő munkáját ezzel megoldottnak tekinti. Én pedig hirtelen nem is tudjam, hogy merre mozduljak. Meghajolok, már amennyire a két állatot tartva képes vagyok, hogy így fejezzem ki a bocsánatom.
Persze mennék is rögvest, de most Álomkelő az, aki kiszabadul a szorításból és könnyelműen leül az egyik székre. A hatalmasnak mondható macska úgy tesz, mintha eddig is ott ült volna, majd kérdőn rám néz.
~Mi van? Nem maradunk?~
Ááááámoo... Hihetetlen ez a két rosszcsont, pedig még sosem viselkedtek így.
-Ne butáskodj, hagyd nyugodtan enni. Gyere.
~Pedig tényleg ismerős. Biztos nem találkoztunk már vele?~
Majd Justinra néz és végigméri. Persze nem valami feltűnően, vagy zavarba ejtően, csak megnézi magának, majd fordul is vissza az asztal felé, hogy a palacsintát vegye szemügyre, de végül úgy dönt, az nem az ő ízlése. Én nyúlok felé, hogy visszavegyem magamhoz, de Álom elsiklik a béna kezem elől.
~Nyugodj már le és üljünk le beszélgetni.~