Sword and Phoenix

//Thunder//

A nosztalgia hullámai végül úgy csapnak át a fejem felett, mint a tenger, és magukkal ragadnak. Ide-oda csapongok az emlékek között, miközben próbálom felmérni, hol jobb az életem: itt vagy a játékon kívül?
A tekintetem végül a szürke macskára siklik, aki jóízűen lefetyeli a tejét. Mint egy igazi állat, semmi nyoma annak, hogy csupán KayaBá egyik adathalmaza lenne. Alig pár hónapja még milyen kis pöttöm volt... igazi kiscica. Most nagyjából akkora, mint egy felnőtt példány. Tekintve, hogy fantasy játékról van szó, gondolom, hogy nagyobb lesz, mint a vadon macskái odakint, de hogy mennyire, az jó kérdés számomra.
Újabb korty a narancsléből. És Norm? Ő vajon már mekkora lehet? És mekkorára nőtt volna meg, ha mellettem marad? Egy óriáspók még fiatalon is akkora, mint az ember...
~Jééé...
Álomkelő jókedvű meglepetése riaszt fel az újabb nosztalgiás mélázásomból és két pislogással elérem, hogy lássam is, amit nézek. A pincérhölgy újabb kuncsaftot szerzett, ám Hallgatózás híján, amit nemrég cseréltem le másra, nem hallom, amit mondanak. A férfi viszont különösen ismerős...
Mikor felénk fordul, már tudom is, honnan. Utoljára a hátát láttam, amint távozott a Küzdőtérről, az ígérettel, hogy még beszélünk; és ami azóta sem sikerült. Az első nagy szintű játékos, akivel valaha is párbajoztam... milyen irónikus, hogy azóta pont engem hívott ki egyszer egy kis szintű...
~Pontosítva, engem... -duzzog be Álomkelő és inkább továbbra is a tejével foglalkozik.
-Persze, bocs. -mosolygok felé, mire meglebbenti a fülét, jelezve, hogy érti és elfogadja.
Thunder közben oda is ér hozzánk. Picit meg is lepődöm, hogy végül én lettem a célpontja, és mosolyogva fogadom. Semmit se változott, ugyanolyan tisztelettudó, mint volt. És mint amilyen Jay is.
-Persze, gyere. -mutatok az egyik székre. Álomkelő is felemeli a fejét, megnyalja a szája szélét, és mindkettőnk fejében felhangzik a hangja:
~Szia.
Majd ismét a fogyadozó tejére koncentrál. Hát, legalább köszönt.
A férfi záporozó kérdései szinte rögvest választ is adnak nekem különös viselkedésére. Tehát nem emlékszik rám. Szomorú mosollyal veszem ezt tudomásul; hát persze. Ahhoz túl szürke vagyok, hogy emlékezzenek. Mégis úgy érzem, buta vagyok... sőt, tudom, hogy az vagyok. Képzeletbeli sütőlapáttal kergetem vissza a pesszimizmus démonait a lelkem mélyére, hogy visszavegyem a sugárzó jókedvet. Ha már megharcoltam érte, és ami hónapokig tartott, akkor nem fogom csak amiatt feladni az egészet, mert valaki, akivel csak egyszer (!) találkoztam, nem emlékszik rám.
-Chan vagyok, Chancery. Pár hónapja támadtalak le egyszer a küzdőtéren, hogy kipróbáljam magam. -nevetek. Talán ebből már visszaemlékszik, ha még mégse, akkor kicsit megsimítom jellegzetes cicafüleimet. Hát ha ebből már fölismer.
Arra már nem igen akarok még visszagondolni, mi is lett a párbaj vége... a vírus. Arról akartam is vele beszélni... de majd később.

//Thunder//

A végén jóleső mosollyal nyugtázom, hogy csak-csak sikerült eszébe jutnom. A titok említését, úgy teszek, mintha észre se vettem volna, avagy olyannyira természetes számomra, mintha csak köszönt volna. Ez mondjuk, hogy őszinte legyek, talán még igaz is. Ami titok, az nálam az is marad, egyszerűen csak izgatnak a hírek róla... miszerint... van-e okom aggódni érte, avagy sem. Persze ezt majd később fogom tőle megkérdezni. Csak később. Nem akarok tolakodónak tűnni >.>
A harc említésére, csak legyintek, félig lehunyt szemmel. -Oda se neki. Legalább azóta volt időm utolérni téged :PNagyjából legalábbis szerintem. -nevetek fel. Álomkelő, befejezvén a tejadagját, a száját nyalogatva néz fel ránk kérdőn, hogy most akkor lesz-e harc, avagy sem, de hamar megérzi, hogy erre most várnia kell. Megnőtt azóta, hogy utoljára a fogadóban jártam még vele, ez mégsem tántorítja el attól, hogy felkészüljön, és az ölembe ugorjon, hogy ott ülve, immár az asztallap fölé magasodó fejjel szemlélje tovább Thundert.
Újabb szájnyalintás, macskás stílusban.
~Álomkelő. -hangzik fel fejünkben a válasza, elég rövid bemutatkozása, majd a mancsát nyalva úgy tesz, mint akit ezek után semmi nem érdekel az égvilágon. Mosolyogva kezdem simogatni a hátát, így lefoglalva a kezeimet, miközben válaszolok a saját porciómra.
-Én megvagyok. Zajlik az élet, ahogy annak kell. És veled?
Hiába mondja, hogy előbb én meséljek, úgysem tudok mit. Nem vagyok az a típus, aki képes magától beszélni, kell a téma, amihez hozzá tudnék szólni. Örülök is, mikor külön kérés nélkül ezt meg is kapom, még ha utána rögvest következik is a visszakozás, hogy előbb én meséljek. Na, azt nem :arrogant:Azt... nem szeretek .__.;
-Szerintem jó, de én szívesebben hallgatok meg előbb másokat, mint magamat -na, csak nem sikerült, muszáj volt szabadkoznom. -Nagyon eltűntél a párbaj után, pedig kerestelek. Aggódtam érted... >.>

//Thunder//

Magam elé húzom a rántott sajtot, fogom a kést és a villát és lelkesen aprítani kezdem az étket. Nem nagy kunszt, hisz a rendszer jóformán még ebben is segít, amit már kezdek megszokni. Így legalább, mondjuk, könnyebben oda tudok figyelni a társamra, és végülis, ha jól kalkulálok, még végez is a beszámolójával, amíg én megebédelek
Csak legyintek a kijelentésére, hogy szerinte meg se érdemli, hogy aggódjanak miatta.. utána mégis nagyon fülelni kezdek. Szinte érezni a hangjából, hogy valami nagy dologra készül, ami meglep. Mi lehetne ennyire komoly, hogy még nekem, egy idegennek is képes lenne elmesélni? Mitől érdemelnék én ki ilyesmit egyáltalán? Megállítani viszont nem fogom - jól tudom, milyen érzem, mikor az ember ki akarja magából adni a bánatát, és hogy mennyivel könnyebbnek fogja magát érezni.
Míg szavai ömlenek, én lassan eszegetek, néha hümmögve és bólogatva, hogy tudja, figyelek rá - már ha nem elég bizonyíték lenne erre az, hogy le sem veszem a szemét róla.
Lassú evő vagyok, így nem is végzek, mire ő megteszi ugyanezt, de nem bánom. Lenyitom a menümet, majd elővarázsolok egy kis fehér papírdarabkának tűnő akármit, hogy végül felé nyújtsam.
-Tessék. -mosolygok rá kedvesen. Hiába, az ember lányánál mindig legyen papírzsebkendő \o/ Ez az én taktikám.
Egyedül csak a "bájos teremtés" jelzőn ingatom a fejem fintorogva. -Ugyan már. A hülyeségeket hagyjuk, az érzelmeimet meg úgyse tudom irányítani. -vonok vállat a végén. Még hogy én bájos? Ha az lennék, nem itt tartanék...
A "legyünk pozitívak" szavaira viszont nagyot bólintok, és a nyomaték kedvéért még a hüvelykujjammal is pozitív szavazatot jelölök a kijelentésre. Igaza van. És ezt nekem is jó lenne követnem. A szalvétával végül megtörlöm a számat, pixelekre bontva a maradék sajtot, majd próbálom összeszedni a hangom.
-Ezzel csak egyetérteni tudok. -ismétlem immár hangosan is, nem csak mozdulatokkal. -Az pedig bolondság, hogy nincs mit veszítened. Mindig van, még akkor is, ha nem tudsz róla, és nincs annál nagyobb fájdalom, mint mikor az utolsó pillanatban döbbensz rá erre...
Majd ismét ránézek. -Vegyük például engem. Én nem felejtettelek el és rendre eszembe jutottál, hogy mi lehet veled. Sokszor megyek el a Kastélyba a névlistához, hogy megnézzem, kiknek a neve lett áthúzva... a tiédet is mindig figyeltem, és örültem, hogy nem lett baja.
Na igen... én mondjuk még azokét is figyelem, akik kőbunkók voltak velem és megaláztak... >.> Még értük is aggódom... Egy bolond vagyok >.>
-Egyébként nem lehetetlen, amire vállalkoztál. -folytatom, mosolyogva. -Nemrég... a párbajunk után valamikor... teljesen összetörtem lelkileg valami miatt. Illetőleg sokminden miatt. Többször is akartam ennek az egésznek véget vetni különböző módokon, mert nem láttam kiutat, és semmi nem vigasztalt. Úgy éreztem, nem kellek én senkinek, nem szeret senki, és mindenki csak azt várja, mikor döglök meg végre... aztán karácsonykor jöttem rá, hogy tévedtek.
A kezeimre nézve folytatom. -Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Szerintem te sem vagy, csak kell valami, ami meglök.

//Thunder//

Ismét egy legyintés az ismét-sajnálkozásra, afféle oda-se-neki stílusú. -Ugyan már. Emberek vagyunk. -és mintha ezzel meg is magyaráztam volna még az univerzumot is, lezártnak tekintem a könnyek dolgát. Nem vagyok annak a híve, hogy egy férfi ne sírjon - néha igenis kell nekik is egy kicsit, hogy kiadják a sok stresszt és szomorúságot, különben összeroppannak.
Azt pedig nem kívánom senkinek, se ellenségnek, se barátnak.
Következő szavai közül párat viszont nem is hallok, csak látom vörösödő arcát. Kérdőn nézek rá, hát ha elismétli, de csak Álomkelő ásít egy hatalmasat az ölemben, s fejemben hallom a hangját.
~Asszonta, hogy szép vagy, és hogy hidd el már végre.~
Hát, így legalább az én sorom következik a pirosodás tekintetében, már nem indikátor ügyileg, hanem arcon. A melegség pedig úgy lesz egyre nagyobb, ahogy Thunder beszél tovább. Suta, halk kuncogással próbálom a zavarom leplezni, de nem igazán sikerül, és most még egy könyv vagy újság sincs a kezem ügyében, hogy elrejtsem az arcom.
-Oh, hát... köszi. Köszönöm. -hebegem végül. Nem igazán tudom, mit gondoljak, és az agyam még le is ragadt a szép-vagyok kategória feldolgozásában, odáig még el sem jutott, hogy Thunder pontosan mit is vallott be most. Úgy érzem magam, mintha szerelmet vallottak volna nekem, pedig ez sem volt valami gyakori az életemben.
Pár másodperc szünet. Várok kicsit, hogy beszél-e még, hisz én nem tudok mit mondani. Még mindig túlságosan meg vagyok hatódva, és az agyam teljesen kiürült. Szerencsémre végül folytatja, én pedig úgy csüngök a szavain, mint ahogy csak ritkán szoktam. Valahol a közepe táján, mikor a lányokról beszél, még előre is nyúlok, teljesen önkéntelenül, és bátorítóan megszorítom a karját.
-Szerintem meg azok, csak beszélni kell velük. Mint most velem. -mosolygok. Immár kicsit bátrabban. -Majd segítek, ha gondolod, bár nagyon nem értek az ilyen dolgokhoz, vagy a lányokhoz.
Majd ezek után ismét eléri, hogy pír költözzön az arcomra, és lassan úgy érzem már, hogy meg fogok gyulladni. Direkt mond ilyeneket, vagy ő valóban ez a személyiség lenne? Mert ha az utóbbi, akkor a lányok egyenesen olvadozni fognak érte, legalábbis ha olyan típusúak, mint én; avagy hogy két kedves szóval is le lehet őket venni a lábukról >.>
És valljuk be, nekem még nem igazán mondták a fiúk, hogy jobban meg szeretnének ismerni... <.<
Álomkelő úgy tesz, mintha csak összegömbölyödne aludni, de nagyon is jól tudom, hogy fülel és figyel. Csak azt remélem, hogy odahaza Jay-nek nem úgy fogja előadni a történetet, hogy "randizom"
-Hát... -mosolyodom el ismét kissé félszegen, és szabad kezemen az ujjak megtalálják a hajam, hogy csavargathassanak egy tincset rajta. -A megszólítást rád bízom, nem vagyok válogatós.
Majd úgy érzem, akkor az én soromon van a mesélés. Hátrébb dőlök, hogy a macskám elférjen, no meg én is levegőhöz juthassak, és belekezdek valahogy...
-Egyébként... jó ideig én is olyan voltam, mint te. Egyedül voltam a világban, nem voltak barátaim, csak én meg akiket magam köré képzeltem. Ha valaki mégis túl közel került hozzám, biztos, hogy történt valami tragédia vele...
Az asztallapot bámulom, miközben ezt mondom.
-Így végül nem barátkoztam. Nem is volt értelme. Vagy elmentek, vagy kétszínűek voltak. Nem volt senkim... legalábbis. Olyasmi volt, mint a te vírusod... de az régen. Sosem voltam valami lányos, ezért a lányok nem fogadtak be, de nem is voltam elég fiús a fiúkhoz.
Végül csak-csak elmosolyodom, még ha szomorúan is. -Engem csak csúfoltak és megvertek, mert nem úgy nézek ki, ahogy kellene. Ezért nem hiszem el, amit mondasz, mert én tudom jól, hogy nem vagyok se szép, se csinos, de nem is bánom, amíg nem vernek meg miatta ismét. Meg hát... még egy magamfajta rút kiskacsa is képes megtalálni a szerelmet, szóval szerintem egy magadfajta jóképű, érzelmes srácnak már gyerekjáték kéne legyen
A végén már csak-csak érkezik az önbizalom és a derűs mosoly is. Remélem, ezt az ő arcára is sikerül rávarázsolnom -Amúgy mennyire titok a lányok kiléte? Ki tudja, talán ismerem is valamelyiküket ;)

//Thunder//

Beszélgettem valaha is ilyen sokat akárkivel? Valószínűleg, de az ilyesmi mindig könnyen kicsúszik a fejemből. Bizonyára erről is el fogok valamennyire feledkezni, a szavakról vagy a részletekről, de az érzések majd megmaradnak. Mikor ezúttal az én karom kerül megfogásra, lopva körülnézek, látok-e ismerős arcot vagy figyel-e minket valaki. Nem akarok balhét. Jay rettentő féltékeny tud lenni olykor, ismerem, és hiába tudom, hogy bízik bennem, nem akarok veszekedést, nem akarom látni az arcát, a dühét vagy a szomorúságát.
A jelek szerint viszont senki se bagózik ránk, szerencsére, Álomkelő pedig úgyse fog pletykálni, ha nem akar. Pláne nem elferdített tényeket.
Végül ismét elnevetem magam. -Oh, én ugyanígy nézek ki kint is. Elöl deszka, hátul léc, csak a hajam nem félig rózsaszín és nincsenek a cicafülek. Ja... meg egyébként szemüveges is vagyok, hogy még rosszabb legyen.
Mondjuk igaz, hogy elgondolkodón kezdem ismét piszkálni a hajamat. Talán tényleg megszépít ez a kis melír vagy hogy is hívják? Vagy a szemüvegem hiánya? Esetleg ezek az aranyszín szőrös cicafülek? Peter szerint kiemelik a szemem... Aztán hogy mi az igazság, azt úgyse fogom soha látni.
Ám mikor elkezdi mesélni, hogy odakint is változhatnék... divatosabb ruhákkal és sminkkel... ezen a ponton kirántom a kezem az övéből és hátrébb csúszok a székkel. Álomkelő meglepődve néz fel és kisvártatva le is ugrik az ölemből, ám hangja szinte csattan a fejemben.
~Nyugi! Nyugi van!~
Csak ezért nem pattanok fel és szaladok rögvest világgá, de valószínűleg olyan haragos szemekkel nézhetek most Thunderre, amilyennel ritkán szoktam emberre pillantani. Alig pár másodperc múlva inkább le is hunyom őket és mély levegőt véve próbálok nyugalmat erőltetni magamra.
-Na azt már nem... -morgom, mint egy megvadult állat, két kezem szinte elfehéredve szorítják a szék széleit. -Egy szóval sem mondtam, hogy csajos akarok lenni! Semmi kedvem közéjük tartozni! A lányok jó 90%-a kétszínű, megáltalkodott r....nc, én pedig még véletlenül sem akarok hasonlítani rájuk! Én megpróbáltam, de csak az lett a vége, hogy megaláztak és becsaptak! A fiúk se jobbak, de ott valahogy több a normális...
Az egyik kezem végül elengedi a széket és így végre eltakarhatom az arcom egy kissé. Próbálok nem sírni, és belekerül pár mély levegővételbe, hogy megakadályozhassam a könnyek kicsordulását. Épp eleget sírok mostanában, nem hiányzik már megint. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy most talán túl durva voltam...
Hisz Thunder nem akart rosszat... csak véletlenül mondott olyasmit, ami fáj.
-Bocs... -mondom végül, a kezem visszaesik az ölembe, majd ismét közelebb húzódom az asztalhoz. -Csak... hosszú sztori.
A narancslé maradékát kortyolgatva hallgatom tovább a srácot a lányokról, miközben jómagam igyekszem még jobban megnyugodni. Elterelem a saját figyelmem azzal, hogy próbálom őket magam elé idézni, de például Szophie neve csak hallásból ismerős, arról fogalmam sincs, találkoztam volna-e vele egyáltalán. Ritával és Hinarival viszont már igen, egyikükkel párbajoztam is, a másik pedig az utolsó kuncsaftom volt még azelőtt, hogy a bolt szintet lépett volna. És ahova azóta se tette be senki a lábát   
-Szophie-ról semmit se tudok. -vallom be végül szavakkal is. -De Ritával már én is találkoztam. Fogadott bátyjám, Yuichi mestere és klántársa, és legjobb tudomásom szerint szabad :3 -itt azért már ismét megengedek magamnak egy kis mosolyt, ravaszkásat, mint a rókáé. -Hinarival egyszer találkoztam, vásárolt tőlem kristályokat, ezen kívül nem beszéltem vele sokat. A klánházukban biztos megtalálod akármelyiküket, és beszélgethettek. ^^

//Thunder//

Alig pár másodperc, és még annak ellenére is elfelejtette, mit mondott, hogy még el is ismételtem? Ez azért meglep kicsit. Vagy túlságosan megleptem a kiakadásommal, vagy vannak, akik még nálam is rosszabb memóriával rendelkeznek? Pedig ezt kétlem... még nagymamámnak is jobb a memóriája néha, mint az enyém
-Mindegy, semmi... -legyintek végül. Ha van valami még a világon, ami idegesíteni szokott, az az, ha egy férfi túl sokszor kér bocsánatot. Néha még szegény Jay fejét is leharaptam emiatt, mire ismét bocsánatot kért, olajat téve a tűzre. Thundernek mondjuk nem kell félnie, mert nem fogom leszidni miatta, de azért örülnék neki, ha abbahagyná. Én első szóra is megbocsájtok szinte bárkinek, neki pedig főleg. Aranyos és rendes srác, és látszik, hogy komolyan gondolja, amiket mond.
-Egyszerűen csak csaptak már be ezzel. Hogy majd segítenek lányos lenni. És az lett a vége, hogy rajtam röhögött az egész város, mert nevetségesre pingáltak. Meg mindenféle mocskos pletykát terjesztettek rólam. Azóta kerülöm az ilyen dolgokat...
Karba tett kézzel dőlök hátra a széken, kinyújtom a lábam és összekulcsolom őket. -Meg hát... méternyi vakolat nélkül nem fog öregedni a bőröm, és negyven évesen is harmincnak fogok kinézni :3 Azért megéri.
Ezt már mosolyogva-kuncogva mondom, a régebbi fényemben.
A téma végül visszaterelődött a lányokra, és belső istennőm máris magára ölti tanárias stílusú talárját. -Szophie is League-tag, ha jól tudom. -mondom elgondolkodva. Mikor megkaptam a listát a tagokról, hogy kiknek jár a bolti kedvezmény, akkor mintha láttam volna a nevét rajta. Ám még egyszer sem tért be hozzám, így azon kívül, hogy egy fehér farkasa van, semmit se tudok róla.
Mikor Thunder felveti, hogy "körülnézne" a saját háza táján is, egy pillantást vetek a céh logójára a neve mellett. Hmm... a Fehér Rózsa? Röstellem, de róluk alig tudok valamit, igaz, ezt semmi pénzért nem árulnám el hangosan >.> Thunderen kívül talán csak egy tagját ismerem, a grifftulajdonos Enherielt. -Szerintem nem rossz ötlet. Bár én másképp fogalmaznék. Véleményem szerint a szerelem úgyis megtalál magától, akár keresed, akár nem. Egyenlőre csak nyugodtan beszélgess akárkivel, aki szimpatikus neked. ^^ A stílusod legalábbis sokaknak tetszhet

//Thunder//

Egy elégedett mosoly és nevetés kíséretében az asztalra teszem ismét a kezeimet. -Hát, ezt teszi a smink hiánya. Csak manapság a lányok inkább akarnak fiatalon öregnek kinézni, mint öregen fiatalnak.
Második mondatom már kíséri egy kis fintor is, pedig hiába mondogatom magamban, hogy nem kéne ettől még lebecsmérelnem az ilyen lányokat. Én csak azért sajnálom őket, mert hajtja őket az a birkaszellem, amit a média köp ki magából.
Thunder utolsó mondata viszont elgondolkodtat. Jay is szokta mondogatni; a múlt már elmúlt, nem érdemes vele törődni. Egyszer egy frappáns mottót is kitalált erre, de épp most nem ugrik be, mi is volt az. Igazságtöltete viszont minden alkalommal meglep. Jó lenne már nekem is követnem ugyanezt az utat, és nem folyton-folyvást megtörni a múlt árnyékai alatt.
... Beszélnem kell azzal a történelemtanárral...
Alighogy eszembe jut a gondolat, Thunder kizökkent, nagy megnyugvásomra. Saját problémáim ráérnek később is, elvégre most, e pillanatban inkább vele szeretnék törődni. Mindent csak szépen sorjában. Persze szegény srác is beleesik egy megszokott dilemmába: melyiket keresse fel először? Vagy csupán.
-Én azt tudom javasolni, hogy azt, akit eddig a legjobban ismersz, vagy aki iránt a leginkább érdeklődsz. Na figyelj... -hajolok egy picikét közelebb. -Ha van valamelyikükkel lezáratlan ügyed, az kitűnő ürügy egy találkozásra. Vagy ha tudod valamelyikükről, hogy miben jó, azt is felhasználhatod. Például, Rita és ha jól tudom, Hinari is kitűnő kardforgatók. Egyiküket, vagy akár mind a kettejüket megkérheted, hogy tanítsanak egy kicsit, ha az idejük engedi. -majd elmosolyodom. -De akár pénzérmét is dobhatsz fel. Olyankro az ember rögvest rá szokott jönni, mit is akar igazából.
Már persze kivéve, amikor nem. Velem is megesett, hogy pénzfeldobással akartuk eldönteni Jay-el, hogy pizzát vagy kínait együnk-e, és a végeredmény után is ugyanolyan kedvem volt mindkettőhöz >.>
Persze a téma, még ha csak picikét is, de elterelődik. Jó döntésének megállapítására csak elismerően bólintok, sőt, még mintha ÁK is pislogna egyet elismerése jeléül - macskáknál a lassú pislantás általában a bizalom jele. A szerelem érzésének említésére pedig újabb nosztalgia-hullám indul el bennem.
-A szerelmet előbb-utóbb meg kell ismerni, ne menekülj előle. -mosolygok.  -Első új lesz, és nem lehetsz benne biztos, hogy az-e. Erős és szédítő, kicsit tényleg olyan, mint a tűz. A fő kérdés mindig az, hogy meddig van elég ereje. A szerelemnek az a nagy hibája, hogy nem tud folyamatosan égni, időről-időre kihuny és akkor érzed úgy, hogy már nem is szereted a párod... de nem szabad bedőlnöd neki. Előbb-utóbb felébred ismét, ha valódi. Azoknak a pároknak is mindig ezt mondom, akik szétválnak, aztán újra összejönnek...
Ej-ej, ritkán beszélek ilyen sokat, és még mindig van mondandóm, bár következő kérdésébe picit belepirulok
-Hát... kinek ne jönne be ez a cuki lovagiasság, amit te művelsz? -próbálom kuncogással leplezni a zavarom. -De tényleg. Te tisztelettudó típus vagy, ami manapság olyan ritka, mint a fehér holló. -forgatom a szemem.

//Thunder//

-Ugyan. -legyintek mosolyogva rögvestaz első mondatai egyikén, majd hallgatólagosan figyelek rá tovább. Nem nagyon tudom elhinni, hogy volt-e bárki is, aki valóban "porig alázta" volna, igaz, nem tudhatom. Az említett viadalról sem hallottam még, valószínűleg akkor még az erdőben bujkálhattam még Norm-mal.
Egy pillanatra ránézek a mostani petemre. Valójában elég sokban egyeznek, külsőleg legalábbis. Norm is szürke alapon fekete csíkos pet volt, emlékszem, még a tojás mintázata meg is lepett, és reménykedtem. Hehe, időnként milyen fura lehet a Sors.
-Egy viadalon én is voltam egyszer. -gondolok vissza a Pengék Táncára, legalábbis mivel az ért még véget :roll:Na nem mintha ezt ki akarnám elemezni, csak egyszerűen eszembe jutott. Álomkelő kíváncsian felnéz, mire halkan megnyugtatom, hogy ő nem emlékezhet rá, az még Normmal volt, így a macska visszahajtja a fejét a mancsaira és alvást imitál.
Thunder végül kinyögi, pontosan mit is érez a lányok iránt, mire elgondolkodón támasztom meg az állam az egyik kezemmel. -Hmm.. szerintem egyszerű. Ritától kérhetsz revansot, mondván, hogy azóta fejlődtél, és ki szeretnéd próbálni, hogy eléggé-e. Én is harcoltam ellene, azt hiszem, döntetlenre, de... nem biztos >.> -a jó édes fene esne már ebbe a vacak memóriámba! -Közben vagy utána pedig lehet beszélgetni. És mivel pont egy céh, Hinari-val is meg tudod oldani az ügyet előtte vagy utána. Aztán ki tudja... meglepően is alakulhatnak a dolgok.
Ej-ej. Oké, leírva igen egyszerű a dolog, a kérdés persze azon múlik, Thundernek mennyire van mersze kiállni a lányok elé. Elmondása szerint semennyire, ezen pedig valahogy változtatni kell; amiben az az egyedüli hiba, hogy erre csak és kizárólag ő maga lesz képes.
Magyarázkodása olyan cukira sikeredik pedig, hogy elnevetem magam. -Ugyan. Van lány barátod. -azzal egy teátrális mozdulattal magamra mutatok és vigyorgok, mint a tejbetök. Kivételesen még a csálé fogam sem zavar, legalábbis pár másodpercig, aztán jobbnak látom becsukni a számat. -A lényeg a randizásban úgyis, hogy add önmagad. Senki se szereti, ha megjátszod magad. Ha zavarba jössz a lányok előtt, akkor zavarba jössz, de azért próbálj meg ne kis egérkeként viselkedni
-Egyébként. -kezdek bele, ismét az asztal fölé hajolva. -Az én párom is hasonló volt, mint te. Egyszerűen nem mert lányokkal beszélni, zavarban volt és inkább elszelelt. Én sem nagyon vettem őt észre, és akkoriban lett sok barátom egyszerre, nehéz volt... végül egyszer elszánta magát, írt nekem egy verset, odaadta, és elrabolta a szívem :3
Bár a konklúziót ebből szavakkal nem vonom le, kicsit remélem, hogy Thunder rájön magától is a lényegére. :3

//Thunder//

Most jött el az a pillanat, mikor magamban, még ha jól leplezem is talán, igencsak meglepődöm. Thunder végül döntésre jutott, s elmondása szerint ebben még segítettem is neki. Pont én? Zavart mosollyal, igen halkan, csak magamban megköszönöm neki, s hallgatom a szavai áradatát, no meg persze továbbra is kattog az agyam, miként segíthetnék még jobban. Nem akarok teljesen belefolyni a dolgok menetébe, de biztosra szeretnék menni abban, hogy Thunder épp elég löketet kap ahhoz az önbizalmába, hogy valóban képes legyen szóba elegyedni legalább az egyik lánnyal a kettő közül.
Bár igaz; ha egyikükkel beszélget, a másik már kutyafüle.
A vers említésére már ismét muszáj haloványan elpirulnom - illetőleg nem muszáj, de ha az emberi test reagál, akkor reagál. A "bár előbb találkoztunk volna" mondatát viszont nem tudom hirtelen hova tenni. Ezt most... hogy értette vajon? O.o Nem merek rákérdezni...
Elvégre, az már kiesik, hogy... egyértelműen miért. Biztos csak azért, hogy ha előbb találkozunk, előbb is tudok neki löketet adni a lányokkal való találkozáshoz. Igen, biztos csak ezért mondta. Naiva-Chan, kussolj a fejemben
-Tényleg, hogy sikerült megszabadulnod tőle? A vírustól. -teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen, nem Hinarira vagy a kardra kérdezek rá, hanem másra. Arra a fura izére, aki a párbajunkon is előbújt. Asszem.
Tény, hogy erről így is, úgy is akartam vele beszélni. Vagy legalábbis hallgatni a történetét. Ha sikerült legyőznie, és tudni, hogy hogyan, azzal talán majd másoknak is segíthetek, akik majd ugyanabban a cipőben járnak. Ismerek játékost, aki vírus vitt el közülünk, s akaratlanul is eszembe jut, ő vajon megmenekült volna-e, ha Thunder vagy valaki előbb esik át a holtponton.
Remélhetőleg soha többet nem kell senkinek emiatt meghalnia. Ha a SAO követel is életet, az legyen inkább egy tisztességes harc végeredménye... ne pedig valami alattomos féreg, ami csak eszik és eszik...
S végül szóba kerül a viadal is, amire már Álomkelő is felemeli a fejét, és félig lehunyt szemmel hallgat.
-Hát... a Nova volt az. -kezdek végül bele, fél kézzel a macska hátát simogatva. -De nem jutottam sokáig, az első körben kiestem. Azt hiszem, egy győzelmem volt, már nem is tudom. Régen volt, akkor még nem Álomkelő volt a petem, hanem Norm, egy óriáspók. Érdekes páros voltunk, mert én retteg...tem a pókoktól. -picit eltöprengtem, hogy múlt vagy jelen időben beszéljek-e, de tekintve, hogy Norm óta nem kapok hidegrázást a nyolclábúak látványára, azt hiszem, bátran állíthatom a múlt időt... amíg nem másznak rám. -Talán ezért cserélt nálam a rendszer végül. Mindegy. A viadalt utána nem követtem figyelemmel, de ha jól rémlik, akkor... vagy Anatole, vagy Mirika nyerte meg. >.>

//Thunder//

Stella és Nova; milyen rég is volt az, te Úristen. Most így belegondolva, kortyolgatva a gyümölcslevet, és megköszönve a gép által irányított kis pincérlánynak, hogy elviszi az üres tálakat, szinte hihetetlen, mennyi idő telt el azóta. Elmosolyodom, részint azért, amit Thunder mesélt, részint a gondolatra, hogy akkor én is még zöldfülű és bolond voltam. Persze, hogy rögtön kiestem, elvégre gyengébb voltam még egy cérnaszálnál is.
-Amilyen sokan voltak ott, nem csoda, ha elkerültük egymást. -vonok végül vállat és hátradőlök a széken, mert az előrehajlás most vált kényelmetlenné. Így hallgatom már meg a pókkal kapcsolatos kérdést, mire szinte felcsillan a fülemben a nyolclábú cuki rondaság pittyegése.
-Eredetileg nem lehet lecserélni. Megesik, hogy egy idomár elveszti és kap helyette másikat, vagy ír a Játékmesternek. Én is írtam az első napokban, hogy azért egy hozzám hasonlónak miért pont póktojást adtak, és talán ezért...
Elgondolkodva nézem az asztal lapját, kezeimet tördelem és úgy haladok végig az emlékek során. -Norm elkezdett furcsán viselkedni, nem hallgatott rám, nem harcolt, egyszerűen csak éldegélt, mint egy sima mob. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy egy macska ül mellette. -simítom végig Álom hátát, amit jóleső pillantással köszön meg. -A macska maradt, a pók eltűnt az erdőben. Kezdtem mondjuk megszeretni, de a rendszer nem engedte.
Álomkelő akkorát ásít, hogy majd' kiugrik az állkapcsa, majd fejét a mancsaira hajtja, hogy aludjon. A hátradőlt pózom úgy tűnik, jobban tetszik neki, elfér és nem kell nyomorognia az ölemben. Erre való tekintettel nem is nagyon dőlök előre, de fülemet, amennyire lehet, hegyezni kezdem, mikor Thunder közelebb hajol és suttogva kezd beszélni. A szívem reagál, hevesebben ver, mint a kisgyereknek, aki titkos társaságba készül belépni. Kissé összehúzom a szemöldököm, mikor meghallom, hogy senkinek se mondhatom el; elvégre, az információval pont az lenne a célom, hogy esetleg életet mentsek. De... egy kérdésbe még senki nem halt bele.
-Akkor se szólhatok róla, ha valakinek ugyanaz lesz a baja? -veszem elő a legártatlanabb és legőszintébb hangnemem. Nem kerül nagy erőfeszítésbe, tekintve, hogy nem hazudok. Igaz, hogy csak-csak beférkőzik a fejembe a tény, hogy van egy ember, akinek mindent elmondok, már csak "házastársi" lelkiismeretből is... >.>
Végül felemelem az egyik kezem és mutatóujjaimmal számolva sorolom:
-Na, akkor tisztázandó... -veszek mély levegőt. -Csak azért, hogy tudj róla. Én nem tudok titkot tartani egyedül, ezt tudom magamról. Viszont csak egy ember lenne, akinek esetleg... -alaposan megnyomom a szót, hogy értse a súlyát. -...elmondom, az pedig a férj... párom... mindegy, férjem, kész >.> Őelőtte nincsenek titkaim. Nem fogok rögvest szaladni hozzá, de ha téma lenne, nem tartanám a szám, hacsak nem úgy ítélem meg, hogy tényleg olyan info, ami még rá sem tartozik... Viszont afelől biztosíthatlak és életem adom rá, hogy tőle már akkor sem menne tovább, ha valaki elkapná és megkínozná érte >.> Idézőjelesen volt már rá példa...
A felfelé kinyújtott mutatóujjam mellé már a középső ujjam is szegődik társul.
-Hát, a könyvekkel kapcsolatban megnyugtathatlak, moly vagyok, és egyben alapítója, tulaja, rendfenntartója a céhem Könyvtárának. :3 -itt büszke mosollyal tán még ki is húzom magam, nem vagyok benne biztos... de tény, az a Könyvtár a gyermekemé lett szinte, és büszkeséggel tölt el, hogy már sok-sok vendég is látogatta, nem csak Shukaku és Timidus.

//Ilsette//

Úgy eleredt az eső, mintha dézsmából öntötték volna a fejünkre. Az ég kegyetlenül sötét, mint egy atomfelhő, az év első villámlásai felzendültek. Mindenki otthonaikba, vagy más menedékhelyekre, például plázák, valaki másnál vendégeskedés, vagy fogadók... well, I get myself to my favorite Pub, Sword and Phoenix.
A kocsmába belépve a kocsmáros már régi ismerősként fogadott. A szokásos aszút kértem tőle, a lehető legerősebbet, mert a mai nap folyamán egy kicsit olyan vagyok, mint a mosott szar.
A háttérben néhány idétlen srác Don't Make Me Laught számot énekelték valami Peeble and the Pingvinből, vagy mi a jó bánatból. A helyükben én inkább valami sokkal érettebb, de annál sokkal mulatósabb dalt énekelnék. De mindegy, bár nekem tényleg szép hangom van, és sokan már kérdezték is sokszor miért nem éneklek a harcművészkedés és a festő- és rajzművészkedés helyett, hiszen azzal befutnék a világhírbe. Erre mindig azt válaszoltam, hogy az éneklés nekem nem az én formám. Én az alkotást és a harcművészkedést szeretem.
Ahh, de jól jött ez az erős aszú! Kedvem támadt rá, hogy valakit rá kell vennem a Pe re-evolúció rúnakő beszerzésére... ott is volt egy férfinemű áldozat az asztalnál, aki a petjével éppen ebédelt. Biztos finom lehet ez az ebéd, de nekem inkább a bor volt ennél sokkal finomabb és édesebb.
- Hellóka! - köszöntöttem a srácot. - Hallottál már a Pet re-evolúció rúnakőről? Szerezd be! Megéri! Hát nem szeretnéd, ha a peted átváltozna azzá, amit mindig is szerettél volna? Nagyon sok állatidomár bizony nincs megelégedve, hiszen vannak sokan, akik olyan állatfajból kaptak mindig petet, amiket ő bizony nem szeret! Erre találták ki ezt a rúnakövecskét, bizony-bizony! Na, mire vársz! Menj és vedd meg! Még most! Amíg olcsó és a készlet tart! Menj vadászni annyit, amennyit lehet!
A srác úgy nézett rám, mint egy elmebajosra, és bár ugyan kedvesen lepattintott azzal a szöveggel, hogy dolguk van a petjével, azonnal távozott a kocsmából. A fogadós megkérdezte, hogy ugye még egy ilyet nem akarok csinálni.
Ekkor észhez tértem.
- Öhm... nem. Persze... talán mégsem kellett volna az a túl erős aszú... egy józanító itókád van?
Kaptam.

A mai nap nem kellemes, mert világosan látja, hogy eleredt az eső. Szerencsére a Sword and Phoenix nevezetű hely nincsen messze, így Bendővel nem fognak bőrig ázni. Gyorsan behúzódnak a helyre, ahol a medve megrázza a bundáját, hogy hamarabb megszáradjon. Mikor megérkezik, akkor alaposan körülnéz, hogy milyen emberek tartózkodnak bent. Aprót biccent az állatnak, hogy indulnak tovább és keresnek egy helyet, ahol leülhetnek. Az ablak mellett talál egy kis kuckót maguknak, így befoglalják minden további nélkül. Nem rendel semmit, mert nem éhes, sem pedig szomjas.
-Meg kell várnunk, míg eláll az eső. Utána megyünk gyakorolni tovább. Össze kell szoknunk. – Bendő erre morog egy picit, aztán a mellette levő helyen elnyúlik. Megsimogatja a medvebocs fejét, hogy ezzel dicsérje a mai teljesítményét. Hátizsákjából vesz elő egy adag állateledelt és megeteti a társát. Feltűnik neki, hogy tőlük nem messze egy lány beszél hevesen egy fiúnak.
~Biztosan kapcsolati problémák.~ Gondolja magában, ezért még kivárja a dolog végét. A férfi hamar távozik a petjével együtt. Ebből gondolja, hogy nem volt tartós a kapcsolatuk. Nyújtózkodik egyet, mint egy vadmacska, s tekintete inkább a pihenő Bendőre terelődik.  Mindketten elkövetnek mindent, hogy a kapcsolatuk mélyüljön. Kissé fárasztó megérteni a társát, mert nem tud beszélni, ráadásul a mutogatása sem világos egyes helyzetekben. Kinéz az ablakon, aztán eszébe jut, hogy nézegethetnék a kézikönyvet, s azon belül a szörnyeket. Felcsapja a vaddisznónál. Megnézi az adatait, a támadásait, miközben Shu-ra vagy Timidusra gondol.
~ Vajon ők mit csinálnak ebben a pillanatban? ~ Kúszik át agyán e gondolat, miközben próbál egy harci tervet kigondolni. Szeretne küzdeni, s jó lenne, ha valaki más elmagyarázná még a rendszert. Kis idő múltán leteszi a kézikönyvet.
-Bendő! Szerinted mikor leszek alkalmas a harcra? Ennyire reménytelen eset vagyok? – Az állat csak felemeli a fejét mindentudóan, aztán egy picit elfordítva a fejét újra a tappancsaira teszi. Az ilyen reakció bántja a legjobban. Nincs mit tenni, a kemény edzések során ráébred, hogy talán hasztalan időtöltés, amit csinál.
~Mi van velem? ~

Kaptam egy kis józanító fröccsöt, aminek hatására ismét sokkal tisztábbnak láttam a mindent, de még a gondolataim is olyan tiszták, mintha skatulyából húzták volna ki.
Abból az erősebb fajta aszúból többet én nem fogok inni. Ha fel akarok egy kicsit pörögni öt százalékkal, jó lesz nekem az energia ital is vagy egy kávé... várjunk, én kávét nem is iszom, fúj. A teát és a borféléket jobban szeretem, főleg a vöröset, ami félédes vagy édes. Meg még jöhet a sör is, de a barnasört előbb dugom le mások torkán, mielőbb hajlandó lennék meginni. A barna sör, valamint a száraz bor keményen ki tud készíteni. Vajon mi történne velem, ha kevernénk ezt a kettőt és meginnánk... na jó, nem mi, hanem én. Ha abból a kevert szmötyiből egy kortyot is innék, ott én már meghaltam idézőjelben.
Nos... most már jobban vagyok. De az eső még mindig tartott. A bejáraton keresztül, amin át a férfi állatidomár távozott, betoppant egy újabb állatidomár, ezúttal egy lány. Már nem is volt egyáltalán meglepő, mikor csak fültanúja voltam annak, hogy a lány beszélgetett az állatkájával. Régóta ez az első olyan pet, amit normálisnak mondhattam. A legtöbb különcködőnek akar látszani azzal, hogy tud beszélni, meg fel tudja venni az emberi alakját, és miegyebek. Azok már-már nem petek, hanem minion. Ez itt pet volt, amit itt megláttam a lány mellett. Csak sima testi jelbeszéd és állatiasabb viselkedés.
Óh, de jó lenne, ha minden pet ilyen lenne, és nem valami különc flótás egy másik különcködővel. Snowcat, Chancery, Enheriel és Peter nagyon azok a különcködő típusok ugyanúgy petjeikkel együtt. Még Askr és Shiki is az volt, bár az utóbbi petje jelenleg Hinarival lóg együtt. Nagyon illogikátlan, hogy egy kardforgatónak legyen egy pettársa, habár ő nem tudja használni. Végül is njk lett abból a szerencsétlen Nestorból, amióta a lánygazdája meghalt.
Na jól van, most már tényleg elég az állatidomár témából... mindenütt ott vannak ezek, még a csapból is csak állatidomárok és petek folynak ki. Azért egy kis ideig figyeltem, mit csinál itt ez a lány. Biztos nem inni jött.

Beszél az állathoz, hogy minden több szót megismerjen. Nagyon sok állateledelbe fog kerülni, hogy tökéletesen és fegyelmezetten teljesítse a parancsait, most és mikor teljes kifejlett példány lesz belőle. Mert nagyon reméli, hogy nem fog megmaradni ilyen kicsinek. Bendő morgására lesz figyelmes, miközben a rájuk néző alakon pihenteti szemét. Odanéz, hogy megpillantsa a morgást kiváltó személyt.
~Szóval a kikukázott nő figyel bennünket.~ Jegyzi meg magában, közben elkezd beszélni a medvével, hogy mit gondol. Hang és tappancsának jelzésével mutatja, hogy nem tetszik neki az alak, miközben folyamatosan fenntartja az ingerült kinézetet.
-Jól van! Te maradj itt. Aztán én elbeszélgetek vele. – Azonban amint feláll a helyéről, hogy cuccaival együtt csatlakozzon a személyhez, akkor Bendő utána sétál. Jelzése hangosabbá válik, mikor megérkezik az állattal az oldalán. Nem tudja figyelmen kívül hagyni, mert ez olyan viselkedés, ami mellett nem tud elfogadni. Sóhaj távozik az ajkairól, miközben lehajol hozzá.
-Ne mindenkiben láss ellenséget! Maradj nyugodtan. – Erre a válasz egy aggódó kézfelmutatás, majd a lábát bökdösi. Még jobban lehajol, s két jutalom falatkával próbálja lecsendesíteni az állatot. Mikor látja, hogy a terve sikeres, akkor kiegyenesedik és a lány felé fordul.
-Bocsáss meg a közjátékért, de mindig ingerült, ha új alakot lát vagy próbálok megismerni. Még szerencse, hogy kicsi, s nem egy 700kg-os kifejlett példány. – Magyarázza el, aztán jobbnak találja, ha most rögtön bemutatkozik.
-A nevem Föld Úrnő, és a társam Bendő. Te vagy az első, aki nem állatidomár. Én ennek csak örülök, mert kissé zavaró, mikor beszélnek. Az enyém nem tud beszélni, de nem gond. Próbálkozok egy jelrendszert megtanítani neki. Lassan haladunk, de okos állat. – Néz le kedvencére, mert akármilyen fáradtságos az egész, egyszer meghozza gyümölcsét. Közelebbről felméri beszélgető társát, aztán rákérdez.
-Ha nem bántalak meg, hány éves vagy? S neked mi a kasztod? – Terelem a témát felé, mert rólam bárki meg tudja állapítani, hogy kezdő játékos vagyok. Elég csak ránézni a szemembe, s ott kisebb zavarodottság lapul. Még csak tanuló és nagyobb részben próbálja befogadni a virtuális valóságot, meg annak szabályait.

Mikor már nem vetettem több pillantást az újonnan érkezettre, folytattam a maradék aszú elfogyasztását. Remélem most végre valahára nyugi lesz és nem fog történni velem semmi rossz vagy nem lesznek olyan dolgok, amik nagyon elvonják a figyelmemet a napi rutin alól.
Hiába vártam ezt az alkalmat, nem jött el. Csak ez az újonnan érkezett lány ült le mellém. A medve petje meg követte őt hozzám. Nocsak, nagyon szúrta a szemté, hogy rávetettem egy rövidke pillantást, ahogy a pettel beszélgetett, és pont a többi őt bámuló huszonvalahány főből pont engem kellett kinéznie. Jó lesz felkészülni, hiszen vannak "jóemberek", akik ezért akarnák védett területen belül is beverni a másik képét.
Jó, nem köszönt, ez rossz pont, de hogy bocsánatot kért a közjáték miatt, jó pont az illem részéről. Föld Úrnő? Egyáltalán nem tűnik úrnőnek. Nos igaz, hogy én a Fehér Főnix vagyok és egy rendfenntartó céh vezére, de sose vártam el a társaimtól, hogy istenítsenek ezért vagy valami. De azért, mivel hogy ilyen hirtelen rámmozdult egy vadidegen lány...
- Fehér Főnix vagyok - mutatkoztam be, aztán türelmesen végighallgattam a magyarázkodást arról, hogy a különc petek zavaróak. Nos ez egy újabb pont, ebben mélyen együtt tudok érezni. Aztán megkérdezte a kasztomat és a koromat. Először lassan megittam a maradék kortyomat az aszúból, majd egy kis ízlelgetés után lenyeltem és ránéztem az újonnan jöttre.
- Bocsáss meg kérlek, de nem nagy szokásom egyből megmondani számomra még vadidegen embereknek a koromat, még maga a kérdés is amúgy illetlenség még női szájból hangozva is. Amúgy árnyharcos vagyok, a frontvonalról. Te meg bizonyára "új vagy errefelé", ahogy mondani szokás a kis szintűekre.

Nem tudja, hogy a magányában mennyire zavarta meg. Nem lát tőle semmilyen jelzést, vagy elutasító mozdulatot, ezért hamar elfoglalja az ülőhelyét. Sokáig nem szólal meg beszélgető partnere, azonban betudja, hogy ennyire nyugodt jellemű nőről van szó. Bemutatkozik az előtte ülő, Fehér Főnix néven, amitől nem lepődik meg. Mondhatni sorstársak, mert karakternévnek ő sem az igazi nevét írta, sem annak becézett alakját. Türelmesen megvárja, míg rituális keretek között megissza az italát, miközben várja a válaszokat. Jól érvvel, így csak biccent a fejével, hogy teljesen megérti az álláspontját. Mikor szó esik, hogy árnyharcos és a frontvonalról származik, akkor felcsillan a szeme. Megörül annak, hogy tanulhat egy picit.
-Árnyharcos?  Mi az a frontvonal? Tudnál nekem beszélni ezekről? – Mikor szóba kerül, hogy újonc, akkor elsőre nem tudja, hogy bemerje vallani, hogy teljesen új. Ezen vacillál, mikor az őszinteséget választja, mert kifizetődőbbnek találja.
-Igen, új vagyok. – Közben a medvebocs odasétál Fehér Főnix székéhez, hogy felágaskodva a szék lábának segítségével illat áradatot kapjon el. Mikor kellően megszagolta az új illetőt, akkor visszasétál gazdája közelébe és leheveredik. Lustán nyúlik el a szék lábánál, sőt még elégedetlenkedő hangokat hallat. Lenéz az állatra, hogy aztán halvány mosoly jelenjen meg. Sok nap után újra képes mosolyogni. Shu és Timidus, meg aztán Haruka és Inukami után nem volt könnyű az élet. Előveszi a jegyzetfüzetét, aztán felírja a két új szót, amit hallott a másiktól.
-Tudod nem ismerem a játékot, ki szerettem volna próbálni, aztán végül ez lett belőle. Később érkeztem, ahogy megtudtam a beengedésem után. – Magyarázza nyugodtan, hogy miképpen került bele ebbe az őrületbe, s ha lenne mód rá szívesen menne. Azonban túlságosan félti az életét ahhoz, hogy öngyilkosságot hajtson végre. Bízik a jelen esetben, hogy egy jóízűt tud majd beszélgetni a partnerével, akinek nincsen petje, így az nem tud belekotyogni a kettejük csevegésébe.
-Te mióta vagy itt? Nem kell pontosan megmondanod, mert elég, ha saccolsz. – Buzdítja társát, mikor rájön, hogy talán ital mellett jobban megered a nyelve. Jelez a pultnál szorgoskodó személynek, aztán felvázolja a helyzetet, hogy Fehér főnixnek fizet egy italt és magának szintén. Kérdően ránéz partnerére, hogy mit óhajt, aztán magának egy finom bort kér.
-Szólj, ha túl sokat kérdezek.