Re: [Globális event] Rendszerhiba

by **Strea** Pént. Dec. 28 2018, 21:32

Ozirisz, Kanami, Mirika

A férfit sem ejtették a fejére; ahogyan a szeme sarkából meglátja, hogy Momo nem követi idomárját, felszegett fejjel felel Ozinak:
- Semmi közöd hozzá - közli szárazon - A mellettem lévő hölgynek igaza van: nem látsz tisztán ettől a küldetéstől. Azt hiszed, csakmert erősebb vagy szintben, rögtön mindenkinek azt kell csinálnia, amire te utasítod őket? Mi jogod van erre!? Hogy megszabd, mit kell elmondanunk neked a továbbjutáshoz? Mitől érzed magad felsőbbrendűnek? A lángoló kardodtól?
Végig higgadtan beszél, villogó szemekkel. Kezdő fegyverét és pajzsát a kezébe veszi, úgy folytatja:
- Ha pedig ezek után úgy döntesz, hogy megölsz, tedd csak meg. Engem nem érdekel. A magad lelkiismeretével kell elszámolnod, bár úgy tudom a programokat elvakultan segítő játékosok nem akarnak kijutni. Egy vörös indikátor pedig elég ciki lenne, de ahogy rád nézek, előbb utóbb úgyis el fog szakadni a cérna - villantja rád nyugodt és felsőbbségtudatos mosolyát - pont abban a pillanatban, ahogy Momo támadásba lendül. A kislány eddig a fal mellé húzódott és a kibontakozó szóváltást kísérte figyelemmel, ám ahogy a pet bemozdul, Ozirisz mögé kezd el szaladni:
- Ozirisz! - kiált fel a kislány és mozdulni még tudsz, Ozi: ha nem hárítással próbálkozol (abban az esetben nem érnél elé időben), még eléred az npc-t, fel tudod kapni súlyemeléssel és esetleg arrébb dobni-vonni a sárkány elől... feltéve, ha eldobod előtte a kardod és a kezedben lévő kristályt is. Kérdés, hogy ez eszedbe jut-e és ha igen, időben? Illetve ha meg is teszed, vajon így hogyan fogsz tudni védekezni? Ők négyen vannak, te pedig csak egyedül...
A férfi rövid kardjának élén méreg csillan. Akkor támad meg, amikor Momo is a kislányt, tisztán láthatod - de döntened kell: ha hárítasz (ekkora fegyverkezeléssel sima ügy), nem sebződsz, de Momo megmarja a kislányt. Ha viszont megmented az npc-t, sikerül beléd szúrnia és meg is jelenik a paralízis ikonja az életcsíkod mellett.
A következményeket nem tudhatod. Sem azt, hogy az npc kibír-e egy csapást a sárkánytól (vagy esetleg immortal object-e), sem azt, milyen méreg van ellenfeled fegyverén. Gondolkodni pedig főleg nincs most idő. Egyetlen mozzanaton múlik minden.

Megj.: ebből a csapatból kérlek titeket, hogy most Ozi írjon elsőnek. Ha paralízis alá kerül vagy nem áll elétek, el tudtok jutni a nagyteremig a körötök végére.

Nagyterem - előzetes

Rinne kérdésére bólint a kislány, de egyelőre nem szól mást.

Szophie, neked minden nehézség nélkül sikerül megkötözni az íjászt, aki kapálózik és próbálna beszélni, ha tudna. A képességedet sikerül aktiválni, az alant elterülő mob gondolatai pedig leginkább három utasítás körül forognak - a parancsok körül, amik programjába vannak építve:
"Minden játékost elpusztítani."
"NO.E.G.E.A. által védett játékost megkímélni."
"CRD544-67-89 itemet megvédeni."

Ditto, a te kérdésedre Akio csak megrázza a fejét:
- Nem, nem akarjuk vadászmezőnek. Ahhoz elég lehangoló - nevet fel halkan, majd egy pillantást vet az npc kislányokra és továbbmegy. Talán észlelheted, Ditto, hogy az eredeti kérdésedre nem válaszolt, de a csapat időközben Danee felügyelete alatt megindul, így egyelőre nincs több alkalmad utánajárni.
A terembe érve az újabb kérdésedre NOEGEA csillogó szemekkel válaszol:
- A kiskedvencünk. Téged nem fog bántani, ha megszerzed a kártyát, de a többieket mind meg fogja ölni! - nevet fel széles mosollyal.

- He? - kapja fel fejét Ping enyhén részegen a kérdésedre, Riko, majd széttárja karjait - Nem tudom. Felugrott valami ablak, hogy osszak pontokat, de ki-x-eltem - vigyorog rád büszkén, majd hozzáteszi:
- Csak pár napja olvastam el a játékismertetőt és a memóriám nem az igazi. Azok a pontok ehhez kellettek volna? - vakarja meg a fejét és csuklik egyet. Következő kérdésedre csak merőn néz rád és hatalmasat bólint:
- Nanáhogy kisüti! Többszáz gyerek járt így már. Egyik pillanatban még van jel, utána meg puff - mutatja kezével - Eltűnik minden. Szörnyű. ... De majd mi! Mi majd segítünk nektek, ugye Leo? - karolja át a kardforgatót - Ha sikerrel járok, többszáz ártatlan életét mentem meg! Legalábbis a főnök ezt mondta... - csuklik egyet és botlik el saját lábában. Így botorkál el veletek a nagyteremig... talán adnotok kéne már neki egy kis vizet, nem?

Nagyterem

Ahogy Ditto kislánya kimondja a szavakat, arcára is fagy rögtön a mosoly, ugyanis Riko gyors és váratlanul támad, nem tudtok védekezni ellene. Chara kislánya erre felkiált, de már későn: az árnyharcos lány őt is egyetlen csapással elpixelezi (szerencséje van, hogy egy kiskörben két késével külön célpontot támadhat), így jelenleg Rinne npc-jén kívül nincs más NOEGEA a teremben.
- Rinne, ugorj le és szerezd meg a kártyát! - mondja is a kislány és a szakadék felé mutat.
- Ne, ne engedjétek - kiált fel azonnal Akio20 és a terem közepére szalad, hogy mindenkit láthasson. Ekkor érkeznek meg Hinariék, a lány kardjának mondatára a férfi csak nyel egyet (Ping pedig látványosan és hangosan wtfel) majd bólint:
- Aki felvette a rendszerküldetést, álljon a szörny elé, hogy amaz ne akarjon támadni, de ne ugorjatok le! Akiknek nincs kétszázötven sebzéstűrésük, azonnal hagyják el a helyszínt, de ne tévedjenek el. Aki más feladatot kapott, mint a felderítés és nem vett fel rendszerküldetést, az kérem folytassa a dolgát - néz Szophiera, Hinarira és Chanceryre egy egészen röpke másodpercig, majd folytatja - Kérlek titeket működjetek együtt, mi segíthetünk nektek kij...

Egy hatalmas erejű ordítás akasztja meg mondandóját és titeket is, bármit is csináltatok éppen: az alant elterülő szakadék felől érkezik, nemsokára pedig megmozdul a köd. Egy hatalmas árny emelkedik ki belőle, sötét szárnyainak csapása olyan szelet gerjeszt, ami minden, 3-as akrobatikával nem rendelkező játékost több méterrel hátraröpít. A harmincas szint alattiak számára fekete, afölött lila, Rikónak és Hinarinak pedig vöröseslila az indikátora és három életcsíkja van. Szárnyát a magasba emeli és a terem közepe felé csap vele, egyenesen a "szónokot" védő lovag felé. Danee - hála a Pajzs Kristálynak - 125 sebzést szenved el.
Amit viszont minden, a szakadék közelében tartózkodó játékos láthat, az a támadás okán felkavart köd alatt elterülő kis földterület, legalább ötven-hatvan méter mélységben. Ezt Akrobatikával vagy megfelelő mennyiségű életponttal akár még túl is lehet élni, ha valaki leugrik innen... ugye? Akiknek pedig Látásuk is van, kivehetnek egy apró, fehéren derengő itemet a hatalmas miniboss fészkének közepén.

Penelope jelzett, hogy nem fog írni, így ő 500 szóval pótol, ha még részt kíván venni.
Határidő: 20189.01.04. 23:59, de természetesen ha előbb írtok, előbb lesz mese is ^^ Utsó előtti kör, hajrá! \o/

by **Ozirisz** Vas. Dec. 30 2018, 22:30

- Persze, így a legkönnyebb. Titkolóztok, és meg sem próbáltok valami magyarázatot adni, esetleg meggyőzni. Egyszerűbb elkönyvelni valami agymosott beképzelt zombinak – vágtam vissza a csávónak – Nem ismersz. Nem tudsz rólam semmit - tettem hozzá. A következő mondataira is szépen be tudtam volna olvasni, példaképp felhozva neki a drágalátos "hölgyet" akit annyira pártol, hogy húúú oda ne tojjak. Na, ő a kétlábon járó példa, hogy nála bizony elszakadt az a bizonyos cérna. Neki meg aztán főleg börtönben lenne a helye, főleg elnézve azt, ahogy az előbb is nekem akart ugrani, biztos nem ok nélkül lett vörös. Csak mire bármit is szólhattam volna, a kis védencem bajban volt. Pedig olyan szívesen beolvastam volna a nagydumás csókának, aki már ráadásul volt olyan bátor hogy még a kardját-pajzsát is előkapta. Legurított volna egy szíverősítőt valamikor suttyomban?
- Mi a... - szökött ki a számon, amint egy pillanatra odakaptam a fejem a kislány kiáltására. Visszanéztem a csávóra, majd kis tétovázás után elejtettem a kardom és a kristályt amit szorongattam, majd az NPC-t odébbdobtam a felé tartó sárkány útjából. Ez tűnt a leglogikusabb döntésnek. Védelemre szorult a kislány, és nem tudom mennyit bír egyáltalán. A japó meg nem valószínű hogy azokkal a kezdő vackokkal túl nagy szintű lenne, nem tudna jelentős sebet ejteni.

Azonban itt tévedtem. Éreztem, ahogy beleszúr a hátamba a kard, de rögtön rá éreztem valami mást is. Különös, és furcsa érzés volt, mintha csak egy áramütés futott volna végig bennem. Egy röpke pillanatig éreztem, ahogy átjárja mindenem, és utána semmi. Abszolút nem éreztem semmit. Majd pofával előre elvágódtam a földön. Valahogy elvesztettem az egyensúlyomat. Próbáltam volna megtartani, de nem tudtam mozdulni. Csak eldőltem, mint fél disznó az ólban. Aztán fel akartam kelni, de a testem nem mozdult. Se a kezem, se a lábam. Ekkor tűnt fel a paralízis ikon a sarokban. Remek. Pár órája még a karácsonyra készültem, a piacot jártam ajándékokért, erre most itt fekszem aföldön magatehetetlenül, egy gyilkossal és ezzel a sunyi döggel aki megmérgezett, mint holmi rágcsálót. Hogy jutottam ide? Hosszú történet, de nagyon úgy fest, itt a vég. Moccanni sem bírok. Nem ilyen halált akartam. Nem így, a végletekig megalázva. Egy kis mitugrász kezdő elkábít, a cinkosa meg mindjárt kivégez... vagy elhurcolnak engem is valahová... nem, nem akarom nézni. Nem akarom látni ahogy azok a cipők a szemem sarkában felém lépkednek. Nem akarom látni, ahogy belémszúrják a fegyverüket... sem ahogy az életpontjaim vészesen lefogynak...
Próbáltam a külvilágot minél jobban kizárni. A tudatot, hogy magatehetetlenül fekszem, és gyakorlatilag bármit csinálhatnak velem. Valami hasonlót érezhetett Hinari is azon a sötét éjszakán. Mást nem tehetek. Nem fogok könyörögni az életemért. Felesleges lenne, csak azt érném el vele, hogy Kanami egy jót röhög még rajtam... aztán ugyanúgy kivégez, ha ez a szándéka. Vagy az a sunyi dög a mérgeivel..
Behunytam a szemem, és rövidesen megláttam Őt újra. Mosolygott, mint szinte mindig. Szavai visszhangottak a fejemben: Már figyelmeztettem egyszer, hogy ilyesféle ígéreteket nem szabad tenni, Ozirisz-sama ^.^ Összeszorult a gyomrom, és egy-egy könnycsepp kezdett összegyűlni a szemem sarkában. Mély és keserű fájdalmat éreztem. Semmit sem szerenék jobban, mint átölelni a lányt, még utoljára... nem is, átölelni és soha el nem engedni.. ~Sajnálom, Himécske~

by **Mirika** Vas. Dec. 30 2018, 23:47

Tényleg, Ozirisz. Így már beugrott a srác neve. Azon a néhány bosson, ahol együtt harcoltunk, nem volt egy különösebben jelentős arc, azért gondolom azóta jelentősen megerősödött. De ha más nem, hát a gyorsasága egészen lenyűgöző volt. Legalábbis az én szememmel. Én, vagyis mi ugyanis tetű lassúak voltunk. Momo ügyes volt, de ahhoz nem volt elég fürge, hogy az NPC ne tudja figyelmeztetni a fiút. Nem hittem volna, hogy ezek után képes lesz még valahogy odébb rántani a kislányt a sárkányom karmai elől, de Ozirisz túl gyors volt. Ha az NPC-t is sikerül rászedni a támadás irányával, akkor sima lett volna, így azonban esély adódott a JL-es előtt, és ő élt vele. Csalódott voltam, elvégre nem ehhez szoktam hozzá. Az ALO-ban is voltam béna, még vagyok is, ha repülésről van szó, de ott csak kis lemaradással kezdtem, nem találkoztam ekkora különbségekkel. Most viszont arcul csapott a kemény virtuális valóság, és saját bőrömön tapasztaltam milyen az, ha a nagy számok legyőzhetetlenné tesznek. Vagyis hát... majdnem legyőzhetetlenné. Ozirisz mozdulatára ugyanis a "kívülálló" fickó is akcióba lendült, és a kardforgató annyira nem volt gyors, hogy egyszerre kétfelé szaladjon. Persze mit tud tenni valaki kezdő felszerelésben? Gondoltam én, de ahogy a frontharcos srác eldőlt, mint az ólajtó, gyorsan rájöttem a turpisságra. És irtó pipa lettem.
- Te normális vagy?! Mi a francot csinálsz?! Ez egy felderítetlen kazamata! - kiabáltam rá a férfira ingerülten, majd odapattantam Oziriszhez, és némi erőlködés árán az oldalára fordítottam, hogy legalább ne nyalogassa a padlót - Mi van, ha most idespawnol egy szörny?! Majd te fogod megvédeni?! - teremtettem le az alakot. Rettentő dühös voltam, hogy ilyen felelőtlenül cselekedett valaki. Pont mint régen. Anatot is folyton lecsesztem, amikor hülyeséget csinált. És... sok hülyeséget csinált. Nagyon nagy hülyeségeket is. Túl nagyokat...
- Jól vagy, minden oké? - kérdeztem Oziriszt, és próbáltam valahogy az ölembe fektetni. Persze nem volt nálam semmi, amivel segíthettem volna, örültem, hogy felszerelésem van, és nem nyom le egy random vaddisznó. Momo közben tanácstalanul csivitelt felettem, úgyhogy nyugalomra intettem. Nyilván, arról nem szóltam neki, hogy mit csináljon, ha nem sikerül a terv. Annyira biztos voltam benne, hogy sikerülni fog... Sóhajtottam egy nagyot, majd ránéztem a két másik játékosra, aztán az NPC-re.
- Ha most nem oldotok kereket, Ozi simán utolér titeket, szóval nyomás - hessegettem el őket, mármint a playereket. Én nem hinném, hogy odamegyek a nagy, vörös felkiáltójelhez, pontosan tudom, hogy nagyjából nulla esélyem van hasznosnak lenni ezekkel a statokkal, és van annyi tapasztalatom, hogy ne akarjak nagy, vörös felkiáltójelekkel találkozni, mert ott valami van. Ráadásul elpazaroltam annyi időt, hogy mások biztosan előbb odaérjenek.
- Bocs a színjátékért. Az NPC-k a rendszer védekező mechanizmusai, és a rendszer most nem a barátunk - mondtam halkan Ozirisznek - A részleteket nem vágom, csak annyit tudok, hogy ha megszerezzük az itemet, amit véd a rendszer, az sokunknak fog segíteni - folytattam komoly tekintettel - Nem hibáztatlak, ha a küldetésed fontosabb, a te döntésed, hogy véded-e az NPC-t, de azért viszont haragszom, mert nem ismertél fel legalább Pedig még harcoltunk anno együtt. Meg foglak mondani Hina-channak... - duzzogtam motyogva, majd halványan elmosolyodtam. Ennyi idő elég kell legyen, hogy elmúljon a paralízis, és addig is szóval tartottam a srácot. Elég vacak dolog tehetetlenül feküdni, annyira meg nem voltam szemét, hogy addig intézzem el az NPC-t, amíg Ozirisz ki van ütve.

by **Kanami Minagawa** Hétf. Dec. 31 2018, 17:30

-Még mindig nem érted? Amit elmondtunk annyit tudunk, te idióta!-Komolyan irritált már a figura a sok idióa kérdésével és azzal, hogy állandóan elénk állt. Azzal azonban senki nem számolt, hogy a társam hogy kiakad rá. Elképeztően bánik a szavakkal azt meg kell hagyni, de engem továbbra sem az zavart, hogy Ozirisznek egy marék lepke esze nem maradt és csak azzal foglalkozik, hogy a hülye kérdéseire adjunk választ amit amúgy sem tudunk, hanem az, hogy egy kazamata közepén kellennek is itt vergődnie.

Azonban a dolgok sora gyorsan fordult, mikor Mirika sárkánya megtámadta a NPC kiscsajt. Ozirisz már nem is foglalkozva vetődött rá a japó irodista pedig azzal a lendülettel bökte le, mint egy vágásra váró disznót. El is borult ahogy az a rendjén van.

Belőlem feltört egy pillanatra a nevetés, amjd gyorsan hozzátettem:
-Szép volt srácok! Most tűnés! Ja és Ozirisz ezt nagyon megérdemelted ugye tudod? Nyugi Mirika... tuti itt akarsz maradni ezzel? Csak mert lehet rögtön lecsap, amennyire őrült. A biztonság kedvéért azért barátlistára tennélek, ha baj van akkor tudj szólni oké?-Mondtam a lánynak remélve elárulja a nevét. Néztem még végig Oziriszen egy utolsó pillanatra. Szerencsétlen sírni kezdett, mert elbukott. Szánalmas így látni őt, ahogy vergődik, körülbelül két perce még ő akart lenni a fény lovagja és az igazság nagyszájú idiótája...
-Chö idióta noob
Komolyan minek erősködök mindenki az igaza miatt? Magának kereste a bajt, bár azt is tudom nekem semmi esélyem nem lett volna, sőt talán senkinek közülünk, de Mirika és a japó megoldotta a dolgot. Majd ne felejtsek el nekik megköszönni.

Miközben lépkedtünk a felkiáltó jel felé küldtem Mirikának egy rövid üzenetet:

Message:

Na igen nem vagyok a szavak embere, de ezzel egyben ha elfogadja legalább látni fogom, hogyha Ozirisz bántja őt. Mondjuk sokat nem tudok tenni ellene, de ha ahova tartunk ott tényleg lesz más is... Nos talán valaki meg tudja állítani. Ahogyan a küldésre akartam nyomni viszont rájöttem nem működik... Ezek szerint a teleporton kívül ez sem megy idelent, na sebaj, majd ha kimentem megírom neki.
-Hé pajtás szép szúrás volt, de mond csak mégis hanyas szinten vagy? Vagy csak mázlid volt?
Kezdtem el gondolkodni rajta én is, hogy kicsoda valójában ez a figura.
-Mond jó ötlet volt otthagyni őket kettesben?
Talán megkellett volna vele küzdenünk. Lehet az lett volna a legjobb vagy legalább egy szép nagyon beleszúrni, hogy elhúzzon az anyjába és átgondolja, hogy mi is a fontos... de mindegy is jó ez így.

Lassan pedig elértünk egy nagy terembe... rengetegen voltak ott meg egy nagy izé, aminek fekete jele volt. Hát én így elsőre csak hátul megállok, aztán meglátjuk mi lesz.
-Akkor ide jöttünk mi?

by **Rinne** Csüt. Jan. 03 2019, 16:48

Hirtelen milyen sokan lettünk, és ismerős arcok is érkeztek, bár nem nagyon figyelt rám senki valamiért. Még Hinarisan is utolért minket, úgyhogy nyomban elrejtettem a kislányt a hátam mögött, nehogy eszébe jusson olyan szörnyűséget tenni, mint a másik kislánnyal. Noegeasansan mondjuk azt mondta, hogy ugorjak le a szakadékba, úgyhogy közelebb mentem a széléhez, és lenéztem. Jó mély volt, de azt hiszem le tudnék érni különösebb sérülés nélkül. Közben egy férfi kiabált a terem közepén, és utasításokat osztogatott, ha minden igaz, de én nem igazán figyeltem oda rá. Nekem feladatom volt. Meg hát izgatott is voltam a szörnyeteg miatt. 250 sebzés *.* Kicsit bizonytalan is voltam, hiszen annyira szívesen megbirkóztam volna egy ekkora erejű lénnyel, ugyanakkor ha megszerzem, amit a kislány kért, akkor kapok egy új sisakot... De talán meg tudom oldani mind a kettőt, ha elég ügyes vagyok.
- Kopaszodj belém erősen - mondtam Noegesansannak, majd nekifutásból megkíséreltem leugrani, és repülés közben aktiválni a pajzsom. Ha minden jól megy, akkorára növelem, hogy letámasszam a talajra, és akkor meg tudok támaszkodni rajta, hogy újra elrugaszkodjak, és egy szaltóval érkezzek meg a mélybe, tulajdonképpen két részre bontva a nagy ugrást \o/
- Ugye azt keressük? - mutattam a fehér valamire, majd mosolyogva kocogtam érte, hogy teljesíthessem a küldetésem. Ritka sisak, ritka sisak *.* És ha a kezemben lesz, akkor még azt is megtehetem, hogy magamra vonom a lény figyelmét a képességemmel, és akkor mindenki el tud menekülni addig, amíg tartom a frontot. A képességemmel még a páncélomat sem tudná lekaparni a szörny, de én éreznem annak a 250 sebzésnek a hatását. Bele is borzongtam, alig vártam, hogy megüssön, és megmutathassam, mennyire erős és kitartó vagyok *.*

by **Danee** Csüt. Jan. 03 2019, 21:22

Az npc kislány már megint a saját hülyeségével heccelt minket, vagyis egész pontosan Dittonak magyarázhatott, ha nem tévedek, és már ott voltam, hogy komolyan megütöm!!!
Mit nekem egy npc! Legfeljebb elpatkolunk mind, de már nem bírtam idegekkel.
És mégis, valami megcsapta a fülemet a mondandójából:
- Kártyát? Egy kártya az a bizonyos tárgy, amit annyira féltettek tőlünk? Nem is egy fegyver, hanem egy nyavalyás kártya? Legalább valami azonosító kártyáról van szó?
Jellemző, hogy mikor valami értelmesebb dolgot lehetne kitudni a rendszer alárendeltjeiből, valaki közbelép és mindent tönkretesz
- 'zd meg, Rikomono, vagy hogy hívnak! Kösz, hogy lecsaptad őket! Épp kicsikarhattam volna belőlük valami info morzsát!
- De már mindegy ... ehh
- Úgyis idegesítőek voltak - mormogtam a két idegesítő maradványai felé fordulva, legyintve néztem vissza a késes csajszira
- És ti is itt? Mit keres mindenki itt? Mi ez, valami nagy gyűlés?
Lehet talán túlságosan is felhúztam magam, mire Riko megjelent, talán túl kevés volt az info a tiszta munkához, túl sok az idegesítő részlet, ami talán a többieknek még fenyegető is lehetett, de én nem hatódtam meg tőlük különösebben, mert... mert már rég leszámoltam ezzel az egésszel

- Hi, Szophie! - kiáltottam integetve annak a bizonyos szakadék szélén kötözőset játszó idomár lánynak, aki mellett lévő farkas minden bizonnyal Vezér lehetett
Elég elfoglaltnak tűnt, és nem is értettem miért és kit is kötöz sonkára. De nem kételkedtem különösebben a jogosságában. Azok után, amiket mesélt.
És még feltűntek más ismerős arcok is, csak hogy ne térjek ki rájuk külön is.
Szívesen köszöntem volna nekik, de helyette a szörny, az Árny köszöntem rá egy nem túl barátságos szárnybontogatással.
Rég bukfenceztem már ilyet, morgósan, dühösen keltem fel fektemből, csak hogy rögtön rám vágjon a szárnyaival.
A kristály hatásaként a pajzs fölött szikrázva remegett meg levegő, de csak tompítani tudta.
Rögtön rá is dobtam megerősítésként egy másik kristályt.
Nagyon nem volt ínyemre, hogy engem pécézett ki magának. Vagyis a mögöttem lévő Akiot. Ha nincs a tompítás, már pajzsom se lenne. És ha még egy ilyet rám mér, nem is lesz.
- Menj a pokolba, rohadt szörnyeteg!
Sietve körbepillantottam a többieken. Lehet, mégiscsak jól jártunk, hogy nem őket, hanem engem ütött meg elsőre
Rosszkor jött ez az egész támadásosdija: el akartam jutni a szakadék szélére, hogy többet lássak belőle, meg a túloldalból, ahol aza a bizonyos felkiáltójeles terület lehetett a térkép szerint
- Silence, Chara, vagy Ditto: van 2 Folyosó kristály az övemen lévő oldaltáskában: nyugodtan kivehetitek, ha tudtok tier4-et használni és gyorsan le akarnátok jutni a kártyához

1 Tükör Kristály + oldalazás a szakadék széléhez

by **Szophie** Csüt. Jan. 03 2019, 23:37

Szophie még érzékelte a felé küldött köszöntéseket és megjegyzéseket, és azt is, mennyi ember is gyűlt ide ezen a napon a barlangba. Vajon mindannyian másik sisakot hordtak? Úgy, mint Nagisáék? Úgy, mint Leo is? Figyelmét most főként Silence tette ki, habár még mindig az íjász kikötözésével volt elfoglalva, miközben neki válaszolt.
- Emlékszel a Folyosó kristályra, amit Hoora adott nekünk, amikor kiszabadítottuk Hinarit? Te is kaptál, igaz? Azzal azon nyomban el tudsz menni, mint ahogy mi is tettük azt akkor, amikor eltűntünk a kovácsért - magyarázta nyugodtan, és ha a lány nemmel felelt a kristályt érintő kérdésre, akkor habozás nélkül odaadta neki a sajátját.
- Használd, ha úgy érzed! - mondta aztán nagy komolyan, a közben befutó Hinari tanácsát hallgatva, és emlékezve az előző eseményekre, amely után azt hitte egy rövid ideig, barátnőjét nem sikerült megmentenie. Most, amint meglátta, hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajta, de ezt csupán az arcára ült mosoly adta a világ tudtára, egyelőre a Silence-szért való aggódás sokkal jobban lekötötte. Most, hogy már nem volt baja a szőke kardforgatónak, és láthatóan Chancery is ügyelt rá, nem volt oka rá, hogy azon nyomban lebombázza féltő ölelésével. Közben a képességének aktiválásával is el volt foglalva, és a szörny különös gondolatait kezdte el hallgatni, amik gyanúsan összefüggöttek azzal a hablattyal, amit az az öltönyös faszi kezdett el letolni. Nagyon sok ideje nem maradt viszont elmélkedni, mert az események a következő pillanatban felgyorsultak, és szinte egy szempillantás alatt történt minden. Az árnyék életre kelt, és különös erejével elsöpört mindenkit. Szophie is csak erős akrobatikájával volt képes talpon maradni, ám a hirtelen jött mindent elsöprő erő még őt is meglepte. Egy pár pillanatig csak pislogott, de aztán észrevette, hogy rajta kívül mások is még talpon vannak, mi több, rögvest cselekedni készültek. Agytekervényei gyorsan mozogtak, habár nem hiszem, hogy az opcionális megoldás jutott eszébe. Nem is arról volt ismert, hogy tettei kézenfekvőek vagy általánosak legyenek, épp ellenkezőleg. Kiszámíthatatlansága miatt már ráragasztották a Káoszelmélet jelzőt is. Sebesen futni kezdett tehát, és minden ügyességét, akrobatikáját és erejét felhasználva az éppen leugrani készülő Rinne nyakába kapaszkodott az utolsó pillanatban, és igyekezett rajta is maradni a leesés végeztéig, ugyanis nem rendelkezett valami sok életerő ponttal. Ami az egészben a legabszurdabb volt, hogy természetesen most sem gondolt erejének fő forrására, a petre, aki nagyokat pislogva, értetlenül meredt a szakadékba utána, azzal a határozott elképzeléssel, hogy ő ugyan bizony gazdája után nem fog ugrani. Főleg nem egy íjásszal a hátán.
Szophiet közben ezerféle érzelem járta át. Végül is, úgyis meg akarta keresni már a lovaglányt egy beszélgetésre. Nem mintha ez az alkalom lett volna a legjobb minderre, de legalább megtalálnia sikerült már. És úgy tűnt, nem is fogja egyhamar elengedni, mert ami azt illeti, az élete függött rajta, hogy ne történjen ez meg.

by **Ditto** Pént. Jan. 04 2019, 19:13

A játékos válaszára felhúzta szemeit, gyanús volt, hogy tudott valamit, amit a játékosok nem, s az NPC lánnyal való tekintetük találkozása sem volt véletlen. A fő kérdést pedig direkt el is kerülte, de már nem volt lehetősége utána menni a kérdésnek, hiszen a történések haladtak tovább.
Meg tudta a lánytól, hogy ez a szörnyeteg a mélységben a kis kedvencük és azt nem bántják, akinél a kártya van. Igen ám, de mi van, ha későn szerzi meg, vagy egyáltalán nem ér az aljára, hiszen előtte a szörnyeteg ropogósra süti.
- Elég magas a kockázat… - veti oda Ditto Apó fintorogva, mikor szinte a semmiből megjelenik egy lány és darabokra aprítja Chara és az Ő NPC lánykáit.
- EZ MIRE VOLT JÓ?! – förmed rá az öreg, majd fenyegetően lép felé, de aztán megnyugtatja magát és ökölbe szorított kezekkel int felé.
- A segítségünkre lehettek volna, a mai fiatalokban több a vehemencia, mint az ész. – méltatlankodott, majd előrébb lépett otthagyva a lányt, s szemügyre vette kik vannak még a terepen. Silence odaszaladt az egyik barátjához, míg Danee is próbált ismerőseivel szót érteni. Ditto is észrevett pár számára ismerős alakot, s bár kedve lett volna neki is odamenni hozzájuk segíteni, mégis egy alak megjelenése aggasztotta leginkább.
- Chakna…ne… - suttogta alig hallhatóan, s már indult volna, hogy jobb belátásra bírja és biztonságba helyezze, mikor megmozdult az árny a mélységben. Innentől gyorsultak fel igazán az események, a felderítők kezükbe vették az irányítást, mivel az NPC kislányok már nem voltak jelen, hogy parancsolgassanak, míg a játékosok is mozgolódni kezdtek. Egy lány, aki Chakna társaságában volt leugrott a mélybe a talán egyedül életben maradt NPC kislánnyal, akire Szophie próbált kapaszkodni, kivel a Kazamatákban találkozott régebben. Félő volt, hogy a lány is követni fogja példájukat, amit Ditto nem engedhetett meg. Mióta túlélték a mocsarat, azóta próbál összefutni a leányzóval, hogy elfogadhassa a felkérésüket, nélküle azonban üres ígéret az egész.
- Chakna!!! – kiáltott az Öreg, mire a szörny hatalmas elánnal zúdította rá haragját az egybegyűltekre, amit sajnos az Öreg Lovag is megérzett. Hátrazuhant, így csak egy pillanatra látta, hogy Danee-t egy komolyabb találat is éri, s ahogy próbál a földről feltápászkodni fordítja felé teljes tekintetét.
- Jól vagy Fiatal barátom? – kérdi tőle a pillanat hevében még a nevét is elfelejtve, mire egy teleport kristályt kínál fel neki a kártya megszerzésére.
- Sajnos T4-es kristályt nem tudok használni, de jobb lenne, ha Chara és Sil fedezékbe húzódnának! – kiáltotta, majd mivel már tudta, hogy ő úgysem menekülhet el, felegyenesedett kezébe véve pajzsát és kardját, majd a szörny irányába mozdult, oda, ahol épp Chakna is tartózkodott. Talán szerencséje lesz és a szörny nem foglalkozik vele, mivel nagyobb szintűek is vannak jelen a teremben, így lesz ideje Chaknát lebeszélni bármi nevű butaságról.
- Chakna!! – kiáltott nyomatékosítva elszántságát, majd mivel érezte, nem fog odaérni időben, így ordítva folytatta.
- Vonuljunk fedezékbe! A mocsárban te segítettél nekem, mert egyedül voltam! Most én nem hagylak magadra! Nem tudnám elfogadni az ajánlatod, ha te nem vagy ott! – kiáltotta remélve, hogy eljutnak hozzá szavai és érzései.

by K1 Pént. Jan. 04 2019, 21:18

FS csapat
Egyszerűen nem bírta felfogni az agyam azt, amit nem is olyan régen volt szerencsétlenségem látni. Sokat halottam ilyet tv-ben, de így még sosem láttam mármint élőben. Lehet, hogy nem volt igazi ember csak egy rakás egyes meg nulla viszont az én helyzetem nem lett könnyebb. Megesett már, hogy valakinek egy borzalmas dolgot kellett végig néznie, majd közölték vele, hogy egy buta vicc volt. Viszont megvan rá az esély, hogy mély benyomást gyakorolt rá az esemény és nem pozitív értelemben. Az elme egy rendkívül bonyolult szerkezet, aminek még a mi időnkben se sikerült megfejteni minden titkát.

Tulajdon képen mi is zajlott le, ami ennyire megviselte az idegeimet. Egyrészről ott volt az a srác, akivel sikerült összehaverkodnom egy kocsmában. Kiderült mind a ketten szeretünk inni és volt pár rossz tapasztalatunk a másik nemmel kapcsolatban. Az utolsó dologból arra következtethettünk, hogy egyik fél sem kezdet a férfiak után érdeklődni, ami elég fontos információ. Egy darabig azt hittem, hogy el akar csábítani, de végén kiderült csak magányos plusz ki akarja ereszteni a gőzt. Szóval ez az illető, aki pont úgy nézett ki, mint a szőke herceg a mesekönyvekben egy barátságos mosoly közben keresztülszúrt egy kislánynak látszó lényt. Lehet, hogy el kellett volna rántanom az útból, hogy megmentsem az életét vagy pedig segítséget nyújtani a játék társamnak. Én viszont nem csináltam semmit, mintha csak lefagytam volna. A fejemet képtelen voltam gondolkodásra használni azt csináltam, amit a többiektől láttam, ha ők elindultak én mentem utánuk. Haladtunk egy darabig majd mikor mindenki megállt én félrehúzódtam és csak magamban motyogtam miközben üveges szemmel bámultam ki a fejemből.

by **Chakna** Pént. Jan. 04 2019, 23:20

Az események hirtelen ijesztően felgyorsultak...
Egy férfi középen elkezd utasításokat osztani… Rendszerküldetés, álljanak elé… Nem kell kétszer mondania. Egyébként is ezt tettem volna… Szophie és a mellette lévő Fuwako elé léptem. Na még mit nem… Nem vagyok olyan messze a 250 sebzéstűréstől… Nincs az az isten hogy itt hagyjak egy csapatot, köztük több ismerőssel egy ilyen szörnnyel. A rendszer szerint lehetetlen legyőzni… Mindenkinek el kellene tűnnie innen!
Mire idáig jutottam a gondolatmenetben felemelkedett a szakadékból az árny, és két pislogással később méterekkel hátrébb találtam magam.
Nem… Nem… Már rohanok is vissza mindenki elé, ahogy gyorsaságomból telik. Nem elég gyorsan.
Rinne, akit nem lökött úgy hátra az a szárnycsapás a szörnytől, már levetette magát a szakadékba… Ki tudja milyen mély szakadékba. Megállt bennem az ütő, főleg, amikor azt láttam, hogy Szophie is vele együtt ugrott.
Levegőt venni is elfelejtettem egy ideig… Csak lépkedtem a szakadék felé erősödő elhatározással, hogy utánuk megyek.. Nem hagyom őket ott kiszolgáltatottan… Tennem kell valamit.
A fentiekért kevésbé kell aggódnom… Fuwakot és Dittot is már is elküldte Danee… Már a szakadék széléhez érve ütötte meg a fülemet a hang…
A bácsi hangja. Hitetlenkedve pördültem meg. Nem ment el innen… Miért nem ment el innen? Nem szabadna itt maradnia… Nyitnám a számat, hogy elküldjem… De nem akar maradni… Csak miattam maradna… Nem, nem nem… Nem tudnám elviselni, hogy miattam baja essen… Szophiért és Rinneért lehet már nem tehetek semmit… Viszont nem hagyhatom hogy miattam itt maradjon a szörny közelében, vagy leugorjon utánam…

Visszalépek a szakadék szélétől, és Ditto apó és a szörny közé lépek. Nem tudtam mit válaszolni neki, csak a szemébe néztem elgyötört, bűntudatos tekintettel. Nem akartam aggodalmat okozni neki... Szégyelltem magam, ezért hamar el is kaptam a tekintetem. Ugye... Ugye nem hagytak meg miközben megint nem tehettem semmit?...
- Valaki… meg tudja mondani… hogy bajuk esett-e? -teszem fel a kérdést mindenkinek a szakadák felé mutatva… Tudnom kell… Meg kell nyugodnom…
- Miért nem megy el mindenki? Ha ez a szörny olyan veszélyes, miért kell bárkinek itt maradni? - kérdezem az előbb parancsolgató férfit kissé ingerülten. Miért sodorja veszélybe egyszerre ennyi játékos életét?
Hogy nem volt annyi eszem, hogy rákérdezzek a kislánynál, hogy mi az az item… Az lenne? Ez a férfi lenne a "gonosz" játékos aki meg akarja szerezni magának? Elég sok játékos tűnik úgy ez alapján, mint akit megvezettek…

by **Leonard** Szomb. Jan. 05 2019, 13:32

Mindketten hátráltak pár lépést. Leo jól mondta, a szörnyeteg valóban támadott. Danee volt az, aki magára vállalta a sebzést, és ezért szőke kardforgatónk végtelenül hálás volt. Ezt azonban nem tudta kifejezni, mert egy óriási erejű széllökés még úgy is eltaszította őket, hogy a két megtermett felnőtt férfiú egymásba kapaszkodott. Ilja és Leo jó két métert repült hátra. Páncéljuk szikrázott és hangosan csörgött a földdel való érintkezéstől. Szemüket becsukták, és még az esemény után sem azonnal keltek fel. Ott, a földön fekve egymásra pillantottak, és.. elnevették magukat. Aztán továbbra sem felkelve, hangosan tárgyalni kezdtek valamit. Oroszul.
- Emlékszel arra a rémes kazamatára? - elevenített fel Ilja egy emléket, amire ezekben a percekben mind a ketten gondolhattak épp. Találhattak valamiféle csak számukra ismerős párhuzamot a mostani és a múlt eseményei között, és ezen szórakoztak ennyire jól.
- Jesszusom, hogy be voltunk tojva!
- Persze, mert még kis pöcs játékosok voltunk.. - emlékezett vissza Leo azokra az időkre, közösen, a tizes szintet éppen csak átlépve vágtak neki egy különleges küldetésnek, ki tudja már, melyik szinten. El is bukták, de hát kit érdekel az már így visszagondolva.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy már akkor is a frontvonallal majdnem együtt fejlődtünk! - tette karba kezét Ilja, és tettette a sértődöttet, habár arcán még mindig az a jókedvű vigyor ült, ami az előbb költözött rá. Közben a fiúk elkezdtek feltápászkodni, és már ülő helyzetben voltak.
- Sajnos időközben elveszett ez a hatalmas előnyünk - ingatta meg fejét Leo szomorkásan, rágondolva, hogy most éppen jóval alacsonyabb szinten van, mint Ilja, aki pedig a kiléptetés óta egyáltalán nem is játszott és fejlődött tovább. Hülye börtön. Hülye kislányok.
Gondolatmenetét azonban megakasztotta az a tény, hogy épp ebben a pillanatban tűnt el egy ismeretlen fehér hajú lovaglány a szakadékban, rajta egy NPC-vel, és az utolsó pillaantban felkéredzkedő batyuval, Szophieval. Eltátotta száját, úgy meredt a jelenségre. Ilja észrevette a pillantását.
- Látod, mondtam, hogy le kellett volna ugranunk, most megelőztek minket! - dohogott, és fel is pattant, láthatóan azért, hogy eliramodjon ő is a nagy semmibe. Leo utánaeredt, elkapta a mellkasánál fogva, és elkezdte visszafelé ráncigálni. Elég komikus képet festhettek így a nagyközönség számára, akik még szavaikat sem érthették jórészt.
- Te hallod, hagyjad már el ezt a makacs hülyeséget. Nem fogsz leugrani, és kész!
- Nem lesz semmi baj, nézd meg, ők is megtették. Én is lovag vagyok, sok a páncélom, és a súlyemelésem is elég magas, hogy elbírjalak... - magyarázta Ilja, és ezt a bizonyos súlyemelést felhasználva igyekezett lefejteni magáról barátja karjait.
- Persze, szóval engem is vinnél a hülye ötletedbe, mi? - dohogott Leo durcásan. Ilja rávigyorgott, és csak ennyit mondott:
- Mindig minden hülyeségben együtt! - ha nem éppen azzal lett volna elfoglalva, hogy továbbra is lefejtegesse magáról Leonyidot, valószínűleg a hüvelykujját is feltartotta volna, hogy még hangsúlyosabbá tegye a mondatot. Így csak széles mosolya volt az, amellyel rá akarta venni a kardforgató fiút, hogy valóban megtegyék ezt az öngyilkos kísérletet. Bár az igazat megvallva most, hogy egyértelművé vált a másik sisak mibenléte, már nem is volt igazi öngyilkosság, mert maximum csak kijutnak. Ettől persze nem csökkent Leo izgatott szívverése, neki aztán esze ágában nem volt leugrani, sem kilépni, sem újrakezdeni az egész játékot egyes szintről. A kalandról mégsem volt képes lemondani, amit rég nem látott legjobb barátjával közösen élhetett át. Így tehát belekapaszkodott a lovagba, és beadta a derekát, hogy leugorjanak. Természetesen nem ők lettek volna, ha ez ennyire egyszerű lett volna. Ilja a hátára vette Leot, mint valami zsákot, aztán futva megindult, miközben Leo azt kiáltotta:
- Dicső Oroszhonért! - ugrásukat nem sikolyok követték, hanem egyre távolodó, de jókedvű nevetés.

/Esküszöm, user nem akarja, hogy mindkét karaktere hülye legyen, és leugorjon. Én komolyan küzdöttem ellene. Legalább az egyik maradt volna a seggén! De nem.. >.>/

by **Hinari** Szomb. Jan. 05 2019, 17:11

Nem, nem voltam már egyedül. Szabad kezem ökölbe szorult és önkéntelenül is először Chant kerestem a tekintetemmel, amíg a japán hapsi beszélt. Tekintetem ide-oda cikázott, túl sokan voltunk és több ismerőst is megpillantottam, akik kisebb szintűek voltak, túl, túl kicsik még ehhez a szörnyhöz. Éreztem a levegőváltozást és léptem egyet előre. Az életcsíkom rendben volt, hála Alex fejpántjának, de páncélom már nem maradt: az előző találkozás eredménye.
Ha akkor leugrok, most senki se lenne veszélyben.
Összeszorítottam a fogaimat, ahogy újra megláttam a minibosst, de közben Sil felém igyekezett, kezében a füzetével, így odarohantam hozzá, gyorsan átolvastam a sorokat és megráztam a fejem:
- Csak rohanj be a legközelebbi járatba. Ha nem fordulsz el semerre, megtalálunk - néztem rá kétségbeesetten, miközben a szörny felemelkedett - Kérlek!
A széllökés végigsöpört a barlangon, én pedig reflexből elkaptam a lányt és erősen szorítottam magamhoz, amíg tartott. Csak a szemem sarkából láttam meg, ahogy a bossról ismert lovaglány, hátán egy npc-vel elindul a szakadék felé, Szophie pedig, otthagyva Vezért, követi - Fenébe... - szitkozódtam és elengedtem Silt, hogy két kézbe foghassam a Katanát. Majdnem mindenki a földön volt még; a két orosz fiúval nem foglalkoztam, ők láthatólag jól elvoltak egymással, viszont a többiek... Reméltem, hogy senki nem csinál semmi hülyeséget.
- Danee, fel tudod még tartani? - rohantam el a fiú mellett, aki hősiesen tartotta magát középen és éppen egy második kristályt igyekezett a mobhoz vágni erősen - Vezér, vidd el innen Silt! - ordítottam hátra, bár fogalmam sem volt, merre indult a farkas és éppen hol járhat most. De nem ugrott Szophie után, és ez nekem elég volt. Megtorpantam a hatalmas mélység előtt. A hátam mögött játékosok mozgolódtak, Ditto Apó felkiáltott, Chakna is itt volt valahol, szemem azonban csak egyetlen pontot keresett most. A legfontosabbat. Nem, nem az item volt az: barátnőm épp az imént vetette le magát és egy másodpercre a szívversem is elállt, amikor nem láttam őt. De sikerült megkapaszkodnia Rinnében és így talán nem esik baja. Vezér nélkül viszont nem sok esélye van a lovag ellen. Főleg, ha tényleg ő... Megráztam a fejem és amíg ők zuhantak, inventorymból előkerítettem a legalkalmasabb kristályt e célra, és a fehér itemet állítottam be célpontnak rajta, ami - számomra legalábbis - innen már tisztán kivehető volt. A magasba emeltem és aktiváltam, éppen akkor, amikor a két fiú elindult a perem felé. De már nem állíthattam meg őket. Nem tudtam volna.
A Mágnes Kristály működésbe lépett, de... nem volt időm megvárni, hogy megfelelő-e a távolság. Visszanéztem a többiekre, nyeltem egyet, majd ugrottam én is. Nem az item miatt. Az valószínű a kezünkben lesz már, főleg, hogy a távolság folyamatosan csökkent, ahogy egyre közeledtem én is a becsapódáshoz. Jobb markom érte is nyújtottam, amíg a fegyveremet a másikkal tartottam és vártam az ütközést. Ennyi életpontnak elégnek kell lennie... főleg, hogy jártasságom is volt hozzá. A két fiúban azonban nem voltam biztos, így először őket kutattam íriszeimmel, és csak utána igyekeztem a lányok felé, ha nem ők tartottak felém éppen: mindenképpen segítenem kellett barátnőmnek. Bármilyen terv is járjon a fejében ebben a pillanatban, ami Rinnével kapcsolatos...

by **Silence** Szomb. Jan. 05 2019, 19:14

Figyelt. Isten bizony figyelt… De nem tudta tartani a lépést az eseményekkel… Az egyik pillanatban Szophie kérdezte, hogy kapott-e folyosókristály Hoorától, bólint, hogy emlékszik melyik az, a következőben Hinarival arra kérte válaszul a teleport működésképtelenségére, hogy szaladjon el (gyors körbe pillantás után megrázta a fejét, mert senki nem mozdult kifele a teremből, ő pedig nem akart egyedül elszaladni az ismeretlen kazamatába, és a barátait se akarta otthagyni, ha veszélyes), az azutániban egy kislány mondta egy ismeretlen lánynak, hogy ugorjon le, az végül egy férfi magyarázott középen rendszer küldetésről, 250 sebzéstűrésről (mire gyorsan számolgatni kezdte, hogy mennyi élete és mennyi páncélja is van, és összesen így mennyi sebzést tud elviselni) de mire a végére érhetett volna a számolásnak megjelent a szakadék fölött Az a csúnya árny és azon kapta magát, hogy Hinari tartja őt szorosan… Kissé elvörösödve pislogott néhányat a szörnyre, aztán Hinarira, majd az őt is megszólító Daneere, aztán kereste a tekintetével Chaknát, K1-et, Daneet, Szophiet és Leot. Előbb az idegen lány ugrott a kislánnyal, aztán Szophie is utána. Elkerekedett a szeme, és kétségbeesetten megpróbálta magát Hinari kezéből kiszabadítani. Nem szabad leugrani! Oda akart rohanni, hogy elkapja és megóvja egyik legkedvesebb barátnőjét. Nem is kellett igazán küzdenie, mert Hinari elengedte. De mire a szakadék széléhez ért már nem tudott mit csinálni… Se el nem érte Szophiet se nem látta, hogy mi történik odalent…
Mire eldönthette volna, hogy mit akar tenni, meghallotta Dittó bácsi, majd pedig Chakna hangját is. Aggódva pislogott Chaknára, de úgy látszott neki, hogy neki nem lesz baja. K1 is sértetlennek nézett ki. Mire megnyugodott Leo hangját is meghallotta, aki valamilyen számára ismeretlen nyelven beszélt a mellette fekvő fiúval… Ők se úgy néztek ki, mint akiknek baja esett… Aztán a másik fiú felpattant Leoval együtt, vitatkoztak valamiről, és mire felfogta mi történik, ők ketten is leugrottak a szakadékba, szinte mellette…Majdnem egyensúlyát vesztve pördült utánuk halkan sikoltva egyet, próbálva valahogy mégis kivenni, hogy mi történt mindenkivel aki leugrott…
Ekkor ugrott le mellette Hinari is, aki után ösztönösen odakapott, hogy elkapja, s ne hagyja leesni…Miért ugrott le mindegyik jó barátja? Utánuk kellene mennie… Ugye? Hogy segíteni tudjon, ha kell… Lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett, ez idő alatt bátorságot igyekezve gyűjteni az ugráshoz. Ott lent vannak a barátai, ő pedig megy és segít nekik. Ehhez pedig le fog ugrani utánuk!

by **Rikomono** Szomb. Jan. 05 2019, 19:56

A kísérőnk már nem csak kurvára idegesítő volt, de részeg is. Kábé két kortytól. Mi a faszért iszik az olyan, aki nem bírja a piát? A flegma válaszait hallva nagyon közel kerültem hozzá, hogy behúzzak neki, de ha igaz, amit mondott, és miért ne lett volna az, ez a krapek már abba is beledöglene, ha homlokon pöckölném >.> Ha védett területre kerülünk egyszer, akkor viszont tuti nem maradok adós... Addig is viszont levezethettem a feszültségemet néhány ártatlan kislányon. Esélyük se volt a gyorsaságom ellen, de azért remélem nem ragad be szokásként, hogy ilyen védtelen nyomoroncokat hentelek Rolling Eyes

- Szívesen, máskor is De ha gondoljátok, szólok az érdeketekben, ha ennyire egyes szintűek akartok lenni Biztos van még ezekből - reagáltam a felháborodásokra. Különösen a vén fószer volt kurva ijesztő a fenyegetőzésével - Ha veszélyes programokat akartok, ott van az - tettem hozzá, intve a szakadék felé. Apropó, szakadék, elég hamar felébredt a kicsike, és csapott néhányat a szárnyával. Amivel még nem is lett volna gond, de nem tudtam a talpamon maradni, szóval nagyjából fejjel lefelé találtam magam pillanatokon belül.
- Azannya, ebben aztán van kraft - kommentáltam az orrom alatt, majd talpra kászálódtam, és körbenéztem. Egy fickó középen parancsolgatott, mások esztelenül ugráltak a szakadékba valamiért. Nekem nem igazán volt kedvem hozzá, szóval inkább a szörnyet méregettem. Elég kemény diónak tűnt, három életcsík, sötétvörös indikátor... Pont nekem való feladat Rolling Eyes

Viszont megakadt a tekintetem egy ismerős arcon (Silence), aki a mélység szélén téblábolt. A nevét már elfelejtettem, de az megmaradt bennem, hogy egy ilyen kis gyámoltalan valaki, aki összehúzza magát az első hangos szóra.
- Na, ez még csak eszedbe se jusson! - léptem oda hozzá, és a csuklóját megragadva jó erősen hátrarántottam. Ha elesett, hát elesett - Téged elküldtek, szóval húzz innen, amíg szépen mondom - tanácsoltam még tényleg szép szóval. Az tuti, hogy nem hagyom leugrani. Picsába már, nem bébiszittert akarok játszani, hanem harcolni azzal a döggel >.>

by **Chara** Hétf. Jan. 07 2019, 13:26

Az események határozottan felpörögtek, Chara nem is igazán volt hajlandó viszont lépést tartani velük. Nem csak azért, mert a billentyűzet nem épp ilyen hosszú szövegekre van kitalálva és egyes gombok nem működnek megfelelően, hanem alapvetően is. Ahogy kedvetlen ábrázattal végignézte a kislány elpixeleződését, még megette az épp szájában lévő ropidarabkát és a maradékkal az NPC hűlt helyére mutatott, fél keze még mindig a kabátja zsebében.
-Most akkor én mehetek is haza? -kérdezte, de a kérdését tisztán költőinek szánta. Nem várt választ senkitől és semmitől, nagyon jól tudta, hogy működik a SAO alapvető rendszere. Ennyivel nem lesz vége, nem fogja megúszni a végjátékot, ami nem is váratott sokat magára. Egyesek drámai felhangon rohantak előre, mint a fejüket vesztett tyúkok, mások mérgezett egér módjára menekülőre fogták.
Viszont ő sincs fából, nem egy érzéketlen kis fruska, akit nem érdekel semmi. Ahogy a szörny megjelent, és eget rengető, fülsüketítő csapással a földre küldte a lovagot, aki még ha nem is valami kedvesen, de megtűrte maga mellett, a szemei elkerekedtek és kiesett szájából a ropidarab, apró kis pixelekre robbanva a földön. Tett egy tétova lépést hátra, és Chara jelleme úgy foszlott szét, mint az elhasználódott selyem, szálai tehetetlenül lengtek el a nem létező szélben.
Kimaradt számára a következő pár másodperc. Pislogott kettőt, ahogy az imént megfagyott idő újraindult és meghallotta Danee hangján a kiáltást. Megrázta a fejét, a kapucni lecsúszott róla, felfedve a kissé zilált, de egyenes, vékony szálú, gesztenyebarna haját. Tekintete a kis csapat tagjait kereste. Silence, a lány már ugrani készült. Ditto apó pedig már előre lépett és épp egy másik lány felé kiáltott.
-De... de én... -Chara megrémült. Rettegett. Erre nem számított, egyáltalán nem. Megrázta a fejét, a szemei sarkába könnyek kezdtek gyűlni. -Én se tudok T4-et használni... én gyenge vagyok... -hátrált szép lassan, lépésenként. Kezeiben nem tudja, mikor idézte meg a két gyenge kis tőrt, amivel rendelkezett, hisz tudta, hogy úgyse tudna mit tenni a szörny ellen. Végül bár hátrált annyit, hogy egy sziklakiszögelés alatt meglapuljon, tekintete nem eresztette el Danee-t és kicsit bátrabb, de az eddigiektől teljesen más hangnemben kiáltott felé. -Tudok segíteni? Behúzzalak ide? Szerintem itt biztonságos...!

by **Strea** Hétf. Jan. 07 2019, 22:23

Ozirisz, Mirika, (Kanami)

- Ahogy te se rólam - közli veled a japán férfi higgadtan, Ozi, de nem mond többet. Kicsit rácsodálkozik ugyan, hogy ennyire egyszerűen tudta beléd szúrni a fegyverét, meg a vörös pixelcsíkra is, amit a támadás maga után hagyott - Fura... - mormogja és elismerően emeli magasba a rövid kardot, Miri kirohanására viszont csak megvonja a vállát:
- Az előző órák tapasztalatai alapján kevesebb esélye van egy mobspawnnak pont ide, mint annak, hogy a csávó dühből megtámadja egyikünket. Nekem pedig az is célom, hogy minél kevesebben haljanak meg - mondja, aztán biccent, majd Kanamival együtt elindul. Eddigre az npc kislány is összeszedi magát és odarohan Ozihoz:
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! Látod, a rendszert akarják megtámadni! Ha nem állítod meg őket, eluralkodik a káosz! - próbál felhúzni téged, de úgy helyezkedik, hogy a lehető legtávolabb álljon Miritől és Momótól is - Utánuk kell mennünk, mielőtt... - de már nem tudja befejezni a mondatot. A talaj megrázkódik alattatok.

(Folytatást lásd: "Mindenki"-re vonatkozó bekezdés.)

Kanami

Már a levelet se tudtad megírni: maga az üzenetküldési menüpont is szürke, nem tudsz egyáltalán rányomni már arra sem, hogy beléphess a felületre.
- Inkább időzítés - felel neked a férfi - Senki se tud egyszerre két helyen lenni - lépked melletted, de sietősre fogja és közben végig a térképét nézi - Ha ottmaradunk, lehet mindhármunkat megtámad. A lány élete pedig nem forog kockán - hangzik a válasz, de a miérteket már nem magyarázza meg. A következő forduló után pedig el is éritek ti is a nagytermet: még épp láthatod, Kanami, ahogyan a hatalmas árny felkiált és elfordul az előtte álló lovagtól, hogy vérvörös szemeivel alábukjon az alatta elterülő semmibe. Többen is vannak a helyszínen, odamenni hozzájuk azonban már nincs lehetőséged: a talaj megrázkódik alattatok.

(Folytatást lásd: "Mindenki"-re vonatkozó bekezdés.)

Nagytermesek

Elsőként Rinne ugrik. Az npc erősen kapaszkodik a hátán, de a hirtelen jött vetődésre ugyebár egyikük sem számít: Szophie egyenesen a kislányra esik rá, aki ettől felsikít ijedtében. A lovaglány sokat nem tud tenni alulról és a levegőben az egyensúlyát sem tudja azonmód megtartani, így elvéti a pajzsot és anélkül esik tovább. Az npc leesik a hátáról - szerencséjére éppen a pajzs élére, amiben meg tud kapaszkodni -, Szophie pedig, nos... igazából rajta múlik, hogy van-e annyi lélekjelenléte, hogy zuhanás közben még megfogja Rinne derekát-lábát-haját-bármijét. Mindenesetre ha nem sikerül, akkor is csak erős sárgába esik a becsapódástól. Rinne még zöldben végzi, az utánuk ugró két fiú azonban korántsem jár ilyen jól: Leo megússza erős zölddel, mivel Ilja hátán volt, Ilja azonban egészen a piros határáig csúszik - de legalább mindenki túlélte. Eddig hentai

Közben Hinari Mágnes Kristálya - ha nem is a szakadék széléről, hanem már zuhanás közben - sikeresen aktiválódik, így mire a lány leérkezik (erős sárgában), már a kezében van az item. Ahogy megérinti, a fölöttetek mozgó miniboss felordít, szemei vörösbe fordulnak.

Odafent Danee kap mégegy ütést a mobtól: a Tükör Kristály aktív, így a felét ő maga szenvedi el, ám ha megnézitek, igencsak jó szem kell hozzá, hogy a legfelső életcsík változását láthassátok. Nos, nem véletlen a mob indikátorának színe; ezt nem fogjátok tudni legyőzni. Még együttes erővel sem. Talán ekkor vehették el féltve őrzött tárgyát a fészekből - a szörny rikoltása még több körig a fületekben cseng majd, akiknek aktív Hallgatózásuk van, azokat egy pillanatra el is kábítja. Ugyan nem addig, hogy ne tudnátok reagálni a változásokra, amik a teremmel nemsokára történni fognak... Ellenfeletek mindenesetre alábukik az időközben összesűrűsödő ködbe, és csak remélhetitek, hogy azok, akik lent ragadtak, meg tudják oldani a helyzetet.
Megremeg lábatok alatt a talaj.
- Pucolás - közli Akio20 hirtelen és először az őt kérdező Chakna felé néz, szemében aggodalom csillan - Pucolás innen! - ismétli, mostmár kiabálva - Halljátok! Ki kell érnünk! - kezd el rohanni az egyik járat felé, magával rángatva a pityókás Pinget - Én tudom a kiutat, mindenki, utánam! Törlődni fog a kazamata! - hadarja sietve és fordul vissza felétek, ha nem reagálnátok túl gyorsan.

Idő, az viszont nincs.

Mindenki

Elkezdhettek futni, talán el is értek valameddig, a kiút azonban messze van. Akik lent ragadtak, azoknak, nos... hacsak nem tudnak repülni, esélyük sincs. A miniboss ráadásul a sárgában lévő Hinarit veszi célba, így ott még lehetnek egyéb problémák is, ugyebár. A rengést kettő másik is követi, de ezek után jópár pillanatig megáll minden... és amikor már kezdhettek reménykedni, hogy ennyi volt, a fészektől kiindulva hirtelen végigfut a helyszínen, minden falon és repedésen egy zöld, négyzethálós minta - és ott is marad végig. A cellák élei mentén ezután felszakad minden, ami nem ti és a felszereléseitek vagytok, majd szét is kezd esni. Lassan, daraonként. Közben rohanhattok tovább, de nemsokára márcsak a körülöttetek lévő, végeláthatatlan, négyzethálós cellamátrixot láthatjátok. Avatarjaitok ekkor megremegnek és egy vörös panel ugrik fel előttetek. Mindenki előtt.

Kód:: Localization error: Koordinates not found.

Azaz helymeghatározási hibát kaptatok, ismeretlen koordináták miatt. Avatarjaitok felett a megremegés óta nincs irányításotok, így van vagy három-négy másodperc, amíg csupán a panel alján lévő három pont mozgása az egyetlen, ami jelzi, a rendszernek még idő kell, hogy kezelje a problémát.
Elsötétül a világ.
... csakhogy a következő pillanatban ezer hang kússzon be a fületekbe: nevetés, karácsonyi zene, ének. Nos, hol is vagytok? Ha végre kinyitjátok szemeiteket, rájöhettek, hogy a karácsonyi vásár közepébe érkeztetek meg: a főtérre, egészen pontosan, ahová belogoláskor dobálta be a játékosait a rendszer, és most veletek is ugyanezt tette, jobb híján. Este 10 óra körül van. Egymástól elszeparálódva, random lettetek elszórva, a tömeg és a megannyi bódé miatt azonban egymást nem látjátok és ha el is kezdenétek keresni azt, aki nincs a barátlistátokon vagy veletek egy céhben, elárulom, a hely sokkal nagyobb, minthogy ez lehetséges legyen. A küldetésadóitokat se látjátok sehol. Nos, ennyit a jutalomról.

A speciális küldetést felvett játékosok egy rendszerüzenetben kapnak felvilágosítást, hogy a questet elbukták, a vigaszdíj 500 arany - ez rögtön jóvá is íródik nekik. Mirika és Ilja egyébiránt még éjfélig élvezhetik a Sword Art Online mesés világát; sisakjukat odakint csak éjfél után pár perccel veszik le. Jól használjátok ki az időt, illetve még annyit megsúgok, hogy a barátlistátok maradt úgy, ahogy kilépés előtt volt. Hajrá! Wink

*

Mindenki, kivéve Ozi, Rinne, Mirika és Ilja

Több idő is eltelt már. Jócskán éjfél után járunk, amikor feltűnik mellettetek egy szemüveges alak, kezdő felszerelésben. Ha már lefeküdtetek, az ágyatok mellett áll és néz, ha épp a vásári tömegben vagy kietlen utakon csatangoltok, ott talál meg titeket. Minden esetben megvárja, hogy egyedül maradjatok, kivéve a Szophie-Leo párosnál, akiket ha tud, egyszerre keres fel.
- Elnézést a zavarátért - szólal meg - A csoportom nevében köszönöm a közreműködést. A feladat sikerrel zárult.
Meghajol és egy füzetet vesz elő.
- Szeretném megkérdezni, mit óhajt a segítségéért cserébe. Igyekszünk megtenni minden tőlünk telhetőt, de amennyiben nem objektumot kér, úgy nem biztos a siker, így kérem ezesetben adjon meg több lehetőséget.
Ha rákérdeznétek a korábban történtek hátterére, ezt a választ kapjátok mind:
- Információt sajnos nem adhatok ki, de biztosíthatom afelől, hogy több gyerek holnap már a saját családjával töltheti az ünnepeket. Ez az Ön segítségén is múlt, amiért hálásak vagyunk.
Amint megkapta a választott jutalmat, elköszön és elteleportál.

Rinne, Ozi

A küldetés elbukásáról tájékoztató üzenet és a vigaszdíj mellé nálatok egy felugró panel is társul, ami a rendszer nevében köszönetet mond a segítségért és kiemeli, hogy a legörgethető listából (amiben az összes, eddig felfedezett nem legendás/epikus item és nyersanyag szerepel) választhattok. A lista alján egy "egyéb" sor is található, ahová beírhatjátok, ha inkább valami másban gondolkodtok. Ha készen vagytok, leokézhatjátok a panelt, változás azonban nem történik.

Mirika, Ilja

Éjfél után visszatértek a fehér falak közé. Ehettek, ihattok vagy bármi más, de mielőtt elhagynátok az épületet, a kezelőorvosotok megkérdezi, óhajtotok-e jutalmat kapni a játékban is, nemcsak idekint. Ha igennel feleltek, ti is elmondhatjátok, mit szeretnétek.

Határidő: 2019.01.15. 23:59
Chancery 500 szóval pótolhat; Penelope pedig 750-nel.
Bármi kérdés van, nyugodtan keressetek! Ez a zárókör, több hsz megírására (és későbbi szálelvarrásokra) tehát nem lesz lehetőségetek!
Kizárólag ooc pluszinfó: NOEGEA = No Entry Gamer Elimination Assistant, azaz célja kinyiratni minden játékost, aki a kazamata területére lépett (és nem neki vett fel spec.küldetést)

by **Szophie** Hétf. Jan. 07 2019, 23:14

- Információkat - ejti ki a szót komoran a lány, köpenyét kicsit hátrébb tolva fejéről, hogy vörös szemei megcsillanjanak az éjszakai lámpa fényében. Nem tudta, hogy találták meg rejtőzködésének bekapcsolása mellett. Nem is firtatta a kérdést. Most tárgyalt, és az üzletben több forgott kockán már az elejétől kezdve, mint azt bárki sejthette volna. Persze simán megtagadhatják tőle a kérését, és ez zavarta a legjobban az egészben. Hogy ezek az idegenek hatalmat gyakorolnak felette, hogy most nem irányíthat senkit és semmit. Habár a börtönben egy új személyiséget alakított ki magának, és azóta már-már teljesen elfelejtette a múltját, ezek az idegesítő tulajdonságai nem tűntek el nyomtalanul, melyet az évek és a gyermekkora nevelt belé.
- Elsősorban Tachibana Makoto érdekel, nemrégen.. lépett ki.. a játékból. Szeretném tudni, mi lett vele, él-e, melyik sisak volt rajta - folytatta a magyarázatot komolyan, majd tekintetét a palotára emelte, ahol az egyik szobában felkapcsolódott a világítás.
- Másodsorban, nos.. - itt széles, számító mosolyra húzta ajkait. - Látom, kedvetekre tudtok ki-be járkálni a játékba. Ez hasznomra válhat. Közvetítőkre van szükségem, első sorban szeretném, ha felkeresnétek egy bizonyos Vincent Iryanát, a bátyámat. Minden bizonnyal már így is tartjátok vele a kapcsolatot, amennyiben a testemet elszállítottátok a házunkból. Szeretnék egy közvetítőt, aki által lehetőségem nyílik kommunikálni vele - mondta aztán egyszerűen a szavakat, miközben arcára közönyös mosoly kúszott.
- Ha ennyit nem vagytok képesek teljesíteni, akkor csak.. az első szinten a Palotát. Egy régi céhház, megadom a pontos koordinátákat. Nincs elegendő aranyam rá, hogy megvegyem, ezért.. szeretném azt kérni. - Hát igen, azért egy egész céhháznak már borsos ára volt, ha egy ember akarta kifizetni. Márpedig Szophie elhatározta, hogy azt fogja tenni. Mindezek után nem méltatta több figyelemre társát, tekintetét csupán az Igazság Liga palotáján nyugtatta továbbra is, a sötét sikátorból figyelve, mi zajlik le ott. Nem mehetett beljebb, és nem mert üzenetet írni. Majd holnap, amikor úgyis együtt fognak karácsonyozni, ha fognak. Egyelőre megelégedett annyival is, hogy figyelte a grandiózus építményt. Megnyugtatta a látványa, az otthonosság érzését keltette benne. Lehelete párája látszott a hidegben, de ez őt nem zavarta. Még hosszú órákig ült ott, figyelve a benti életet, kézfejét farkasa bundáján nyugtatva.

Szorította Rinnét, persze, hogy erősen fogta. Még azután is, hogy földet értek, az esés okozta élménytől annyira megrettent, hogy nem tért magához rögvest. Csak pár pillanattal később, akkor is csak azért, mert megpillantotta Hinari lefelé száguldó alakját. Előrelépett, és valamit kiáltani akart, de csupán egy elhaló hang hagyta el a torkát. Nagyot nyelt, amint megpillantotta a lány sárgába esett életpontjait, majd azt, miképpen a szörnyeteg őt veszi célba. Kezdte azt érezni, most már az egész élete arról fog szólni, hogy barátnője a szeme láttára folyamatosan élete széléhez közel kerül. Előreugrott, és karjaiba fonta a lány testét, reszketve az izgatottságtól és félelemtől, mégis óvón és szeretetteljes melegen zárva őt ölelésébe. Fejét a mellkasába temette, és behunyta a szemét. Nem akarta látni, mi fog történni. Nem érdekelte semmi, semmi más, csak hogy ölelje, és testével védje a lányt. Megremegett lába alatt a talaj. Még szorosabbra hunyta szemeit, ahogy a káosz eluralkodott körülötte. Futott, ha Hinari húzta, menekült, de nem értette, mi történik körülötte. Amikor a csíkok megjelentek, a pánik kezdett elhatalmasodni rajta, de még mindig nem szólt egy szót sem, csak ment, tette a dolgát robotszerűen. Rohant az életéért, fel sem fogva ennek jelentőségét.

Vezér közben fogaival felkapta Silence-szet, és a hátára emelte, lelökvén róla a megkötözött íjászt. Gondolkodás nélkül hagyta sorsára a fiút, helyébe a lányt védte, akiről tudta, mennyire fontos, aki már számára is bajtárssá vált, akiről parancsolták neki, hogy védje meg. Rohanni kezdett, bele adta minden tudását, mentette, ahogy csak tudta, kétségbeesetten, fejvesztve rohanva. Egyik pillanatban még érezte, miképpen fut, aztán egyszer csak, mintha a semmit taposta volna tovább, mintha egy végtelen ürességbe csöppent volna, eltűnt mellőle minden.
Nem értette. Meg sem próbálta felfogni. Vonyítani akart, de nem sikerült neki. Életében először teljesen összezavarodott, ahogyan elvesztette érzékei felett az irányítást.
Aztán csak pislogott, bele a fénykavalkádba, mely szúrta a szemét, füleit zavarta a tompa zsibongás. Nem értette, mi történt. Rámeredt társára, Szophiera, aki újra mellette volt, és holt sápadtan a földre zuhant. Silence eltűnt. Nem tudta, ez mit jelent. Összezavarodott. Sikerült a küldetés, vagy sem? Orrával megböködte a földön kuporgó idomárt. Az nem reagált az érintésre, fogai halkan vacogtak, és csupán azt ismételgette:
- Meghaltunk. Ott álltunk a küszöbén. És egy szívdobbanásig én csupán teljes nyugalmat éreztem a lelkemben.

by **Chakna** Kedd Jan. 08 2019, 00:41

Az események nem álltak meg. Leonard és barátja is beugrottak a szakadékba… Automatikusan léptem egyet utánuk… De megállított valami… Éreztem… Szinte égetett Ditto Apó tekintete. Nem tehettem meg. Előtte nem. Nem tehetem ki annak, amit én is éreztem… Nem tehetem…
Megálltam. Ekkor ugrott le Hinari is. Lehunytam a szemem egy pillanatra, csak hogy arra nyissam ki, hogy Fuwako a maga elszántságával áll a szakadék szélén. Rohanni kezdtem, hogy visszarántsam, de már nem volt rá szükség. Az ezüst hajú lány visszapenderítette a szakdék széléről, Vezér pedig biztonságba helyezte. Ettől keserűen ugyan, de fellélegeztem. Legalább ő már biztonságban lesz… Legalább érte nem kell már aggódnom…
Közben a szakadékból kerülő mob újabb támadást indít, és ismét Daneet veszi célba. Összeszorítottam a fogam. Majdnem automatikusan üvöltöttem hogy Switch, de nem tudtam elhallgattatni az eszemet, ami emlékeztetett, hogy Ő lovag. Sokkal magasabb szinten mint én. Sokkal több csapást bír ki mint én… Ráadásul Ditto is itt van… Biztosan azonnal a védelmébe venne, amit nem hagyhatok.
Mióta beléptem ebbe az átokverte kazamatába aktív a hallgatózásom, így egy pillanatra csillagokat látok, és megrogyan a térdem amikor a szörny felrikolt, majd eltűnik. Felállni nincs időm, mert a talaj remegni kezd a lábam alatt. Az első visszahuppanás után óvatosan feltápászkodok, és az üvöltő férfi felé fordulok, aztán végignézek a többieken. Ameddig nem iramodott MINDENKI aki még itt maradt a kijárat felé, egy tapodtat sem mozdulok, legfeljebb Dittot igyekszem megtaszajtani kifelé.
- Menjen, fusson ahogy csak tud! - próbálom hangom határozottságával arra késztetni hogy ne ellenkezzen…
Nem vagyok hajlandó bárkit egyedülhagyni ezzel… Így is túl sok embert hagyunk itt, úgy hogy fogalmunk sincs mi várt rájuk odalent, vagy hogy egyáltalán túlélték-e az esést.
Ha mindenki elindult kifelé sötét tekintettel vetek egy pillantást a szakadékra és utolsóként én is eliramodok, még ameddig látom a többieket.
Nem jutunk túlságosan sokáig, újabb két rengés dönt le majdnem a lábamról. Igyekszem Ditto apót is megtartani, aki mellé időközben felzárkóztam, nem tartva tőle, hogy bárkinek eszébe jutna visszafordulni (azért olykor hátra fordulva erről meg is győződtem)
A zöld négyzethálós minta látványától ledermedek… Nem… Az nem történhet meg mégegyszer. Riadtan engedtem el Dittot nehogy a kontaktus (ami az egyetlen volt, amihez a rendszer korábbi kavarodását kötni tudtam) újra hibát okozzon a rendszerben. De.. Nem ismétlődhet meg… ugye nem?
Ahogy a kazamata falai teljesen eltűntek lehunytam a szemem és fülemre tapasztottam a kezemet. Nem érdekel. Nem akarok elmozdulni, nem akarok senkivel találkozni, nem akarok semmit megnézni… Csak… ébredjek fel… Csak szűnjön meg ez az évek óta tartó rossz álom… Csak.. Felejtsem el az egészet… Mindent, azt is ami pár perccel ezelőtt történt…
Arról, hogy az avatarom megremeget, nem vettem tudomást, és fel sem tűnt az a néhány másodperc, ameddig nem is tudtam volna irányítani. Nem akarok tudni róla. Nem érdekel… Az egész nem érdekel.
Ami végül mégis átjutott a tudatom falán, ki tudja mennyi idő múlva, hogy a fények megváltoztak a szemem előtt.
Lassan kinyitottom a szemem. A főtéren álltam, és bámultam az előttem álló órát. 23:00 Minden tele van a karácsony illatával… A karácsony zenéje hallatszik ezerfelől… És a nevetés. Rengeteg, fejfájdító nevetés. Ők nem tudják… Fogalmuk sincs róla hogy mi történt… Hát nem vette észre mindenki a történteket?
Hogy lehet, hogy észre sem veszik, hogy a rendszer ilyen bizarr játékot játszik? Hogy emiatt többen meghalhattak volna… Miért nem veszik észre?
Nehézkesen, hosszú percek alatt elvonszoltam magam a legközelebbi padhoz, leültem, és bámultam magam elé.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve rezignáltan lenyitottam a barátlistámat. Talán jobb, ha már most biztosan tudom, és nem hagyok helyet, hogy reménykedni kezdjek.
Úgy pattantam fel, mintha áramütés ért volna… Nem volt fekete! Ott volt Ditto apó neve, és nem volt fekete! És Hinari neve sem! És Szophié sem! És Leonard sem!
Megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. Akkor a többiek is túlélhették? Rinne meg a másik fiú? És mindenki más is aki a kazamatában volt!
Automatikusan okézom le a rendszerüzenetet, mely szerint elbuktam a küldetést, de kárpótlásul 500 aranyat kaptam. Kit érdekel most az arany? Túlélhették! Mindenki kijuthatott…
Nagyjából ekkor hallom meg az ismeretlen hangot.
Megriadva kapom fel a fejemet.
Csak a második mondatot várom meg mielőtt félbeszakítom.
- Mindenki kijutott? Mindenki aki lent volt éppségben van? Mi a franc volt az ott lent? -zúdítom rá az első három, egyben legfontosabb kérdésemet.
. Könnybelábadt a szemem a választól. Tényleg túlélték. Nem múlt az életük a tehetetlenségemen. Senki nem halt meg.
Ráadásul jól értem? Lehetséges ez? Kijuttattunk néhány gyereket a játékból Azzal, ami ott lent történt? A szemem végigkúszik a vásári forgatagon. Ez lenne a karácsonyi csoda? Hitetlenkedve fordulok vissza felé.
Mit kérnék? Hiszen nem érdemlek semmit… Nem igazán járultam hozzá, bármi is történt ott lent…
Már nyitnám a számat, hogy ezt válaszoljam, amikor befészkeli a magát a gondolat a fejembe, hogy ezt a lehetőséget fordíthatnám arra, hogy mégtöbb gyereknek segítsek.
- Vigyenek ki a játékból mindenkit. - ha több játékost is ki tudtak vinni, akkor ez sem okozhat gondot… Akkor mindenkit ki tudnak innen juttatni.. Bárkit. -Ha lehet ezekkel a játékosokkal kezdve - nyitom le, és fordítom felé nem túl sok nevet tartalmazó barátságlistámat.
- Ha ez nem kivitelezhető, akkor a századik szintre szeretnék kerülni. - közlöm határozott, de az övéhez hasonlóan fojtott hangon.
- Ha ez is túl nagy kérés, akkor szeretném minden tierből a számomra elérhető legerősebb felszerelést. - folytatom második lehetőség gyanánt. Nem ringatom magam abba az álomba, hogy bármelyik kívánságom teljesülhet, de ha van esély, hogy erre is kihat a karácsonyi csoda, nem elégedhetek meg apróságokkal.

by **Rinne** Kedd Jan. 08 2019, 17:33

Emlékszem rá, hogy földet értem, de a hátamon a kislány helyett egy másik játékost cipeltem. Elbírtam, talpra álltam és elindultam előre a kártya felé. A kezembe akartam venni, hogy teljesítsem a kislány kérését, és kaphassak érte egy ritka sisakot. Aztán magamra akartam vonni a szörny figyelmét, és megmenteni mindenkit, miközben elviselem az emberes, 250 sebzést. Erre gondoltam, erre emlékszem. De aztán arra is emlékszem, hogy a kártya váratlanul, mintha zsinóron húzták volna, tulajdonképpen elrepült, mielőtt hozzáérhettem volna. Nagyokat pislogtam, követtem a tekintetemmel az útját. Hinarisan kezében kötött ki valahogyan, aki pillanatokkal később padlót fogott. Meg akartam keresni a kislányt a szememmel, de nem láttam, hol lehet. Nem tudtam megkérdezni, hogy most mi legyen. Arra is emlékszem, hogy a szörnyeteg felüvöltött, és Hinarisan felé fordult. Ekkor megszabadultam attól, aki eddig belém kapaszkodott, de én észre se vettem azt. Ösztönösen hívtam a kezembe a pajzsot, és csaptam rá a fegyveremmel, hogy eltereljem a lény figyelmét. Azt akartam, hogy megcsapjon, emlékszem rá. Ám a talaj megremegett, és rövidesen furcsa, zöld fények vettek minket körbe. Nem volt hová menni, de nekem eszembe se jutott, hogy futni kéne. Még arra is emlékszem, hogy eszembe jutott, talán UFO-k jöttek értünk. Azonban végül csak szétesett a világ körülöttem. Szürreális volt, de mégis ismerős. A semmiben lebegtem, csupán én voltam és a gondolataim. A végtelen sötétség, melynek az óriási hangzavar vetett véget. Kinyitottam a szememet. Az égboltot láttam csillagok nélkül, de emlékszem rá, hogy számtalan más fényforrás vonta el a figyelmemet. Körülöttem emberek bámészkodtak. Sokan megnéztek, aztán folytatták az útjukat. Hallottam a zenét is. Karácsonyi zene. Lassan visszatért minden. Emlékeztem a dátumra, felismertem, hogy hol vagyok. Egyetlen ismerős arc sem volt körülöttem, csak egy felugró ablakkal néztem szembe. Emlékszem rá, hogy próbáltam kibogarászni a feliratot, aztán segítséget kértem, mert nem tudtam elolvasni. Az egyik járókelő pedig készséggel segített. Megörültem, és megöleltem, mert neki hála megtaláltam a listában a Zafírszálas Fedorát, kiválasztottam és leokéztam. Boldog voltam, és visszagondoltam a kislányra. Aztán arra, hogy leugrottam. Majd arra, hogy valaki meglökött a levegőben. Majd arra, hogy az ugrásból zuhanás lett. Zuhanás... És akkor azt éreztem, azt a rettentő erős bizsergést, amitől a földön találtam magam.

Egy ismeretlen ágyban ébredtem. Felettem egy aggódó tekintetű kislány figyelt. Lehetett olyan 12-13 éves legfeljebb. Felcsillant a szeme, és kiszaladt a szobából, amikor meglátta, hogy felébredtem. Megpróbáltam felkelni, de még kicsit tompa voltam, úgyhogy üres tekintettel bámultam csupán magam elé. Alig pár perc múlva a kislány visszatért egy felnőtt férfi társaságában. Meleg levest hoztak, kérdezgettek, hogy vagyok, mi történt velem? Nem tudtam rendesen válaszolni, csak azt mondtam, amire emlékeztem. Hogy földet értem...

by **Chancery** Szer. Jan. 09 2019, 08:53

Hol is hagytam abba? Oh, persze... Akkor még elsősorban Hinari érdekelt, bár aggódva néztem Rinne és Chakna után. Mindketten ismerősek voltak, igaz, az én részemről ennek nincs sok foganatja, elvégre ismerősért, ismeretlenért ugyanúgy szoktam aggódni.
Szerintem jobb is, ha már rögtön átugrunk a Nagyteremben történtekre, igaz, egy kicsit olyan vagyok talán, mint Chara. Én, amint Hinari kiejtette száján a "fehér farkas" szavakat, rögtön tudtam, hogy az csak Szophie lehet. Hallottam már, hogy visszatért, örültem is neki, és csakis róla tudom, hogy a híres Vezér partnere. Vagy fordítva, ő híres Vezér miatt, teljesen lényegtelen. Számomra legalábbis nem volt kérdés, melyik farkasról van szó pontosan, ő pedig alapvetően se mindig viselkedett "jókutya" módjára. Ez a világ alapvetően is szép lassan megőrjít mindenkit, az emberek kifordulnak magukból, én sem vagyok teljesen olyan, amilyen odakint, a Valóságban lennék. Inkább Hina mellett maradva, támogatva elvezettem a nagyteremig, illetve követtem, és megtorpantam a bejáratnál, hagyva, hogy előre szaladjon és törődhessen a saját Sorsával. A tekintetemmel mértem fel a terepet;
Sokan lettünk hirtelen, amit sosem bírtam. Nincs tömegiszonyom, de ettől függetlenül köszönöm szépen, ha sokan vagyunk egy helyen, inkább hátrahúzódok és figyelek, vagy talán még azt sem. Zavarb jövök, talán ez a legjobb kifejezés rá. Most viszont tudtam jól, hogy erre nem igazán lehet alkalmam, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Lehet titokzatos hatodik érzéknek nevezni, vagy bárminek, de az idegeim pattanásig feszültek, és figyeltem a szakadékot...
Nem kellett sokáig figyelnem. Mire eszmélhettem volna, Álomkelő fújtatott egyet, Dust pedig a lehető legmagasabb és legtávolabbi pontot választotta, ahol megbújhat. Az árnyék, a fekete leviatán felbukkanásától végigfutott hátamon a hideg és hátrább húzódtam a fal mentén, távol a hatókörétől. Ha jól gondolom, nem is igazán figyelt rám, a szörnyeteg inkább a közelebbi célpontokra pályázott. Úgy gondoltam, normális esetben most mindenki menekülne - még sosem találkoztam ilyen közelről szemtől szembe ezzel az indikátorszínnel, és ha valami nem megy, én nem erőltetném örökké, pláne, ha az emberi élet a tét. Viszont meglepődtem, nem is kicsit, mikor láttam Rinnét leugrani, majd sorban többen is úgy döntöttek, hogy levetik magukat.
-Ne! -sikoltottam fel. Nem egy játékos közülük még gyengének tűnt, és az én fülemet se kerülte el a pasas ordítása, miszerint alacsony teherbírású karakterek inkább hagyják el a helyszínt. Nos, én még egy csapást se bírnék ki... illetve egyet talán, de ennyi voltam. Mégis hanyadik szintű lehet ez a mob? Mert legyőzni, számunkra, még lehetetlen volna, a frontnak is. És ő csak egy miniboss...
-Te jó ég... mi lesz, ha épphogy ekkora szintű játékosok idetévednek...? -hebegtem magam elé az árnyat figyelve, majd megráztam magam és kicsit megütögettem a fejem. Chancery, csinálnod kell valamit, bármit! Nem egyszer buktál már el mint vezető, valószínűleg a szavad semmit nem fog érni, de még utoljára tegyél egy próbát! Ellöktem végül magam a faltól és Hinariék bár már leugrottak, nem tehettem értük sokat, jobb híján a kisebb, ott maradt játékosok felé szaladtam.
-Mindenki azonnal vonuljon be a járatokba, és az első elágazásoknál álljon is meg! Elmegyünk mindenkiért! -üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Dust a magasban körözött és vijjogott, hangja pattogott a barlang falai között. A szívem viszont megállt egy pillanatra, mikor megláttam Danee-t.
-Na te pláne mit keresel itt? -szaladt ki a számon, de nem volt alkalmam odaszaladni hozzá. -Menj haza, amíg teheted! -mondtam ki végül.
A szakadékot vizslattam a szememmel.
Segíteni akartam azoknak, akik leugrottak.
A tekintetem Dustra tévedt; végülis, területi healer vagyok. Leugrok és legalább egyszer ennyivel tudok segíteni, a kristályokról nem is beszélve.
~Te meg mire...~
Lábam átlépte a határt és megpróbáltam óvatosan lecsúszni a szakadék szélén.
~...készülsz?~
Dust zuhanórepülésbe fogott és követett, de Álomkelő fent maradt. Ott, ahol lecsúsztam, ide-oda járkálva, idegesen járó farokkal lesett lefelé a mélybe és nyávogott panaszosan. Még sosem hallottam ilyennek a hangját, jobb híján csak visszaszóltam, remélve, hogy hallja még.
-Te tereld a kicsiket a folyosókra! Én ezt elintézem!

Fúha, és még csak most jön a szakadék jelenete? Hát, messzire jutottam már, lementeni meg nem tudom sehova, így kockáztatok és amennyire tudom, folytatom. Hogy mennyi sebzéssel érek le, nem tudom, nem figyelem, csak az a lényeg, hogy túléltem. A leviatántól a hideg kiráz, a szívem dobként dübörög a torkomban, de engem az foglalkoztat inkább, hogy bárki is van körülöttem, bekapcsoljam a Phoenix-et. Kezeimet ökölbe szorítva azzal viszont nem számoltam, ez vajon sikerül-e egyáltalán, a szörnynek vajon mekkora lehet a pontszáma, de gondolom, elég magas ahhoz, hogy blokkolhassa a speciális képességeimet.
-Jaj nekem... -nyekergem... fura mód mosollyal az arcomon. -Én tényleg egy hülye barom vagyok, igaz?
A kérdés ugyanúgy költői, és csak az orrom alatt motyogom. Nem is számítok arra, hogy bárki is szentelne rám figyelmet. Jobb is... Jaj ne... megint kezdődik. Kezeimmel a hajamba túrok; próbálom figyelmeztetni magam, hogy erre most nincs idő. A szörny célba vette Hinarit.
-Ne! -kiáltok fel. Nem figyelem, indul-e bárki is a megmentésére, én mindenesetre kísérletet teszek arra, hogy odaugorhassak, de valljuk be, túl messze van, és én nem vagyok elég gyors. A rengések sincsenek a segítségemre; Akrobatikára erősen gyúrtam mondjuk, de nem kockáztatnék egy végtagelvesztést, még ha később vissza is nő. Dust a sárkány fölött körözve, vijjogva talán próbálja elterelni a figyelmét, de a dög aggro-ja nem igazán így működik.
Végül nyugalom telepszik ránk. A rengések megszünnek. Oh, a tárgy? Én fel se figyeltem rá.
Szerintem jöjjön a négyzetrács. Meghűlt ugyanis ereimben a nem létező vér, mikor megjelent; hiába a Mátrixot juttatta eszembe, nem volt jó jel, hogy itt van. A hibaüzenet láttán pedig... furcsa. Egyszerre megrémültem és megkönnyebbültem. Megrémültem azért, mert ha a többiek is ezt megkapták, az baj. De megkönnyebbültem, hogy talán most már vége. Felnéztem, és ha bárkivel is találkozott a tekintetem, rámosolyogtam. Nem lesz semmi baj...

És nekem jött egy alak. Bocsánatot kért, és szaladt tovább, míg én döbbentem álltam a helyemen a hóesésben és félredöntött fejjel néztem a tömeget. Kellett egy perc, mire megmozdultam és odébb álltam egy fal mentén. Álomkelő követett, Dust pedig ki tudja, mikor bújt bele a kabátom belsejébe, éreztem a megnyugtató melegét. Lihegve támaszkodtam a falnak a mellkasomat szorítva és szinte kívántam, bár pusztulnék meg szívrohamban itt helyben, de ez itt lehetetlen. Az ilyen teljesen hétköznapi halálokat elfelejthetjük, mi itt csak brutális módon kivégezve léphetünk ki.
Mi a frász volt ez az egész?
Egy padra ültem le egy órával később. A tömeg lassan oszladozott éjfél után, én viszont szoborként maradtam ott a járdára meredve. Álomkelő álomba szenderedett a lábamnál összekucorodva, nem volt más, csak egy szürke kis gombóc a hóban. Mikor megjelent a férfi, arra se reagáltam. Mondhatott bármit, nem feleltem, egyszerűen képtelen voltam rá. Szó szerint megfagytam. A szavai csak minimálisan tudtak megnyugtatni, és csak emiatt voltam képes felnézni egy kicsit rá.
-A többiekkel minden rendben? Azokkal, akik még ott voltak a kazamatában? -kérdeztem. Semmi mást nem akartam, csak ezt tudni. Akár válaszolt, akár nem, visszahajtottam a fejem és maradtam, ahogy voltam. Nem tudom, idővel megunta-e, vagy sem, de még a hajnal első sugarai sem tudtak még elmozdítani onnan. Erősen töprengtem... Nagyon erősen...

/Csak nem bírlak itt hagyni titeket, de nem lesz sok játékom.
ezt valahogy megszültem még, ritka nehezen, meló közben, hatszázezerszer megállva, szóval ha valami kimaradt, kari figyelmetlen volt, elfelejtettem, satöbbi, bocsánat. Máshogy nem tudtam most megoldani.
Jutalmat egy dekát se kérek, nekem elég az öröm, hogy végül nem kapott senki büntit miattam./

by **Ozirisz** Csüt. Jan. 10 2019, 20:58

Próbáltam kirekeszteni a külvilágot amíg le lettem bénítva. Éreztem, hogy itt a vég, csak fekszem magatehetetlenül, egy sunyi és egy vörös társaságában. Aztán szép fokozatosan kezdtek visszatérni az érzékeim. Először csak hangok. Ahogy az a másik lány kifakadt, leteremtve a csávót, majd a válaszát. ~Persze, meg lehet magyarázni. Mindent meg lehet magyarázni... Csak éppen arról feledkeztetek meg, hogy úgy kiabáltok rám gyilkost, hogy pont azért kerültem ide, így, mert véletlenül sem akartam volna megölni egyiküket sem... ~ futottak át a gondolatok az elmémben.
Leginkább annak tűnt ez az egész mentegetőzés számomra, mint aki utólag meg akarja magyarázni, legfőképp saját magának, hogy miért is kellett megölnie... Kanami röhögése... büszke lehet magára, meg a bűntársára... tényleg... ez olyan... tipikus. Merek fogadni, 1vs1-ben már nem vigyorogna ennyire, például egy arénában, ahol nem kell aggódni a váratlan elhalálozás miatt...
A szememet továbbra sem nyitottam ki. Nem érdekelt az a kettő. Akkor könnyebbültem meg egy kicsit, amikor az idomárlány elzavarta őket. Megmentett, kiállt értem, pedig semmi oka nem volt rá. És megtudtam a nevét. Mirika. Régesrég nem láttam már, de... tényleg ő lenne? Sem a kaszt, sem a szint nem stimmelt... Bárhogy is legyen, örökké hálás lehetek neki, hogy elzavarta őket. Ha ő nincs, akkor lehet én sem lennék...
Miután hallottam az "elit alakulat" lépéseit tompulni, távolodni, akkor nyitottam ki a szemem. Tényleg Mirika, így, közelről tényleg... És amit mondott, az elgondolkodtató. - Köszönöm... köszönök mindent, és ne haragudj... – szólaltam meg végül, azonban már az NPC is itt volt mellettem, szóval kifejteni nem igazán tudtam – Nekem azt mondták, az NPC-k respawnolási képessége múlik azon a valamin – súgtam a lány fülébe, miközben az NPC segítségével feltápászkodtam. Kicsit rá kellett játszanom a kábítás utóhatásaira, hogy leadhassam a drótot Mirinek, úgy, hogy lehetőleg az NPC ne hallja. Igen. Miri legalább közlékeny volt, ellentétben a Kanami és társa alakulattal. A kiscsaj megszólalására csak néztem nagyokat. Utánuk menni? Egyik részem szinte azonnal megindulna, de nem azért, amiért NOEGEA várná. Mindössze a düh és az önbecsülésemet ért sérelmektől vezérelve. De nem gyilkos szándékkal, egyáltalán... a két delikvens csupán egy-egy Súlyemelés III erősségű pofonnal lenne gazdagabb, avagy ha már az egyik lemérgez, a másik meg jól kiröhög, és szerintük megérdemeltem... akkor hadd kapjanak visszajárót, és röhögjek egyet én is. Egy másik részem, ami jóval erősebb és hangsúlyosabb, a kijárat felé venné az irányt, már amennyire visszatalálnék. Egy halálközeli élmény rádöbbentett, mik az igazán fontos dolgok az életben. Nem a pontok és itemek hajkurászása, nem a számok lassú növelése, hanem a család és a barátok, és a velük eltöltött értékes idő. Ha innen kijutok, mindent másképp fogok csinálni. Nem csak a rohanás és a véget nem érő farmolás, miközben szépen elveszítjük a lényeget. Az időt, amit máshogy is lehetett volna tölteni, a szeretteink körében...

Túl sokáig azonban nem töprenghettem rajt, ugyanis jött egy szép nagy földrengés, amit kettő másik követett. - El kell tűnnünk innen, mindjárt ránkomlik az egész! – kiáltottam Mirinek, majd ha tudtam, felkaptam az ölembe a lányt, és elkezdtem vele rohanni abba az irányba, ahonnan nem olyan túl rég érkeztem. Ha tényleg egyes szintű, akkor jobban jár a taxival, és most kivételesen a gyorsaságra osztott pontok is jó szolgálatot tesznek ahogy a súlyemelés/teherbírás kombó is. Minden gyorsaságpontomat beleadva rohantam, amennyire csak bírtam, és ameddig csak bírtam... de sem az utat nem tudtam, sem azt, milyen messze vagyunk egyáltalán, de muszáj megpróbálnunk. Ha már megúsztam Kanamit, nehogy már egy barlangomlás fogjon ki rajtunk... Aztán elkezdett darabjaira hullani az egész hely, és csak a zöld rácsok maradtak. Olyanok, mint amit egyszer, nagyon régen láttam még a szintek között, amikor az az átkozott miniboss kiszemelt magának. Onnan Hinari kimentett, hála az égnek. Viszont itt magamnak kell boldogulni, és ha másért nem, legalább azért, hogy Mirit kivigyem innen...
Csak sajnos túl lassú voltam... jött az a furcsa érzés... remegés... és mozdulatlanság. És az a vörös hibaüzenet. A vörös pedig sosem jelent jót. Sem indikátorban, sem hibaüzenetben. Rohanni akartam tovább, de képtelen voltam. Ordítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ismét lebénultam, és ezúttal ez már tényleg az út vége. Az egész kazamata szertefoszlott... talán most törlődnek az adatai a rendszerből, és csak idő kérdése, hogy sorra kerülünk mi is. Majd elsötétült minden...

Nem tudom, mennyi idő telt el a vaksötétben. De az biztos, hogy százszorta rosszabb érzés volt, mint pár perce, amikor lebénítva zuhantam a földre. Ahogy megszűnt körülöttem minden, és elsötétült... valahol éreztem, hogy nem fogja hagyni a rendszer ilyen könnyen, hogy elszabaduljunk. Az időérzékem pedig teljesen cserben hagyott a villanyoltással együtt. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit, csak a végtelen ürességet. Szó szerint kihúzták alólam a talajt. Hosszú percnek tűnt minden pillanat. Legbelül már nem is harcoltam, mert nem láttam a kiutat, nem láttam a fényt annak a bizonyos alagútnak a végén. Ezúttal tényleg vége... lesz hamarosan... A tudatom próbálta tagadni az egészet, hogy nem, ez nem történt meg. Ez csak egy rossz álom, és csak fel kell ébredni belőle. De igazán nem hittem el. Nem vagyok az a hű de nagyon vallásos típus, de magamban elkezdtem fohászkodni. ~Kérlek Istenem, segíts rajtunk... vagy legalább Mirikát mentsd ki innen... én nem voltam rá képes... elbuktam... ismét...~ más nem maradt számomra, csak a remény. Igazából nem hittem, hogy egyáltalán meghallja imáimat odafenn bárki is. De bíztam, reménykedtem benne, hogy talán mégis. Isten belénk lát, és ismer mindannyiunkat. Ha valaki, akkor ő biztos tudja, hogy nem vagyok egy megátalkodott pszichopata, mint aminek gondolt az a japán csóka. Tudja, hogy milyen vagyok legbelül, ahogy azt is tudnia kell, hogy csak megvezettek ezzel az egésszel. Igazából nem is akartam semmibe se belebonyolódni. ~Kérlek Istenem, add, hogy ez az egész meg sem történt... csak egy rossz álom... vagy ha mégsem... csak repíts minket haza... csak most az egyszer~
Közben hangok ütötték meg a fülem. Olyan tompa, távoli volt először, majd egyre közelebbről, egyre többfelől. Nyüzsgés, nevetés, karácsonyi dallamok. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez már odaátról jön, aztán ahogy kinyitottam a szemem, lassan körvonalazódott, hol vagyok. Először csak homályos foltokat láttam, hunyorítottam. Bántotta a szemem a hirtelen fény a mély, végeláthatatlan sötétség után. Néhány pislogás után ez rendeződött, de továbbra is bambán álltam a főtéren, egy forraltboros bódé mellett, pont mint nem olyan rég, amikor az NPC felkeresett. ~Meg sem történt? Csak hallucináltam az egészet?~ fordult meg a gondolat a fejemben. Tekintetem az ég felé emeltem, és halkan megszólaltam: - Köszönöm Istenem – majd eszembe jutott Mirika. Ha meg sem történt, akkor... vele sem találkoztam?

Aztán egy jellegzetes csippanást hallottam. Rendszerüzenet, a küldetés elbukásáról. Tehát mégsem álom vagy képzelgés volt. Hol lehet? Ugye ő is kijutott? Sietve néztem körbe, pár métert téve erre-arra a bódétól, fürkészve a járókelőket, de nem láttam sehol. Gyorsan írni akartam neki, legalább egy üzenetet, vagy valami, és már majdnem bezártam az értesítést, amikor szemet szúrt a vigaszdíj és a lista. Elolvastam az üzenetet, újra és újra. Nem értettem semmit. Elbuktam a küldetést, elbukott küldetésre meg nem szokott a rendszer csak úgy jelentős mennyiségű aranyat és tárgykiválasztó listát adni. Ha jobban belegondolok, abszolúte megvezetett a rendszer. Tudta, hogy együttérző leszek az NPC-vel, tudta, hogy segíteni fogok. És adott egy olyan indokot, amire ráharap a magamfajta elvont figura, mivel továbbgondolja, és azt lát bele, amit bele akar. Na jó, kis rásegítés is volt benne a megbízóm részéről, avagy adta alám a lovat, csak sajnos pont nem azt, ami hazafelé visz. És azért Kanamiék sem panaszkodhatnak, teljesen rájuk illett a "gonosz, rosszindulatú játékosok" leírás. Meg hát na, ők sem próbáltak meggyőzni, könnyebb beállítani a másikat egy agymosott zombinak, vagy valami idegbetegnek. Pedig elegendő lett volna annyit elmondania, mint amit Miri megosztott. Előtte már a kétség szikráját elültette az elmémbe, furcsamód pont az NPC a "ha meg akar halni, akkor haljon" nemtörődöm mondatával...
Odasétáltam a bódéhoz, és egy bögre forraltbort kértem ki. - Nehéz nap volt – jegyeztem meg hangosan, közben pörgettem a listát. Az összes elérhető gyakori és ritka tárgy és alapanyag rajt volt, szép sorban. A T2-es fegyvereknél egy pillanatra ledermedtem, ahogy eszembe jutott valami: vajon a nodachit és a kristályt felvettem a földről? Vagy csak akartam? Vagy csak teljesen kiment a fejemből a rohanásban? Nem tudom... de igazából nem is érdekelt. Csak tárgyak, pótolhatók. Még ha nem olcsó buli, akkor is. Kortyoltam egy nagyot a gőzölgő italból, és pörgettem tovább.

A legalsó soron akadt meg a szemem, mint "Egyéb", és kiválasztva rögtön elő is jött a billentyűzet, várva, hogy valamit beírjak. Léptem párat odébb, hogy a bódéhoz igyekvő játékosok gond nélkül odaférjenek, én pedig az egyik szélének támaszkodtam neki háttal, közben a tömeget néztem, és gondolkodtam. Ha ilyen nagylelkű a rendszer, hogy meghallgatja az ember kívánságát, alaposan meg kell fontolni. Nem mindennapi alkalom, és talán még jó is kisülhet belőle. Az első gondolat, ami megfordult a fejemben, az a kilépés funkció visszakapcsolása lett volna. Bár abban igaza volt a japán csávónak, hogy nem akarok kijutni. A családom, szeretteim idebenn vannak... odakinn a kutya sem várna rám, legfeljebb egy szép kövér számla a kórházi ellátásról. És valószínűleg a rendszer sem teljesítene egy ilyen kérést. Ahogy jó eséllyel azt sem, hogy a playerek respawnolhassanak a tényleges halál helyett. Túl valóságosnak építették meg Aincradot, a helyet ahol élünk, és nem csak játszunk. A kérés pedig szembe menne a világ "alapelveivel". Gondolkoztam tovább egy újabb kortyolás után, és megjött az isteni szikra: A burok... amióta lerontották a hatásfokát, sokkal stresszesebbek voltak a bossharcok. Legalábbis számomra. Azon a pár bossharcon amit irányítottam, akkor is túl nagy volt a felelősség, hogy egy rossz döntés valaki életébe kerülhet. Azóta pedig a front kb abban az állapotban van, mint anno pár éve Shukaku idején. Alacsonyan szálló dráma kristályok, feszültség, kirohanások, mindez teljesen feleslegesen és értelmetlenül...
Elkezdtem pötyögni pár szót a beviteli mezőbe. Túl sok hely nem volt a szöveg számára, és így is párszor visszatöröltem, újrafogalmaztam. Nem akartam túlságosan kigyomlálni, nehogy véletlenül félreértelmezze a rendszer, vagy rosszabb, hogy ne tudja értelmezni. Míg végül nagy kínok árán végül megszületett: "Kérném minden Pánik Burkok (ezután készítettek is) hatásfokát 100%-ra visszatenni a mostani 80%-ról." Majd leokéztam a bevitt szöveget és a panelt. Igazából nem tudom, hogy fogok-e még bossharcokra járni, de ha ezt megadja a rendszer, talán így pár életet sikerülne megmentenem. Nem önös érdek, mintha egy ritka felszerelést vagy egy új kardot kértem volna, vagy esetleg egy új képességet. Épp ellenkezőleg, ez mindenki érdekét szolgálná. Akik a fronton harcolnak, nem kell rettegniük, hogy egy véletlen hiba folytán vagy működik a burkuk, vagy nem. Emiatt gyorsabban is fognak haladni a bossok, mivel kockázatosabb taktikát is ki lehetne próbálni. És hosszú, nagyon hosszú távon a kijutni vágyók álma is előbb teljesülne. Csak teljesítse a rendszer ezt a kérést... Elvileg nem túl nagy dolog a rendszernek egy item egyetlen "statjának" átírása, és nem is borítaná fel annyira az egyensúlyt, mint például egy tömeges kiloggolás, így bízom benne, hogy nem vétózza meg a rendszer a dolgot. Mondjuk más módon lehet korrigálni fogja, mint például a burok árának emelése, de az legyen a legkisebb baj. Több aranyat lehet szerezni. Új életet nem.

Majd visszaléptem a bódéhoz, egy újabb bögre forraltborért, és az egyik közeli padra huppantam le vele. Most, hogy végre újra hozzáférek a menühöz, és nem blokkolja a rendszerüzenet panelja, volt még egy dolgom. Meg kellett győződnöm még valamiről. Egy barátfelkérést küldtem Mirikának, mellé pedig egy üzenetet kezdtem el pötyögni.

Ozirisz írta:Szia! Ugye jól vagy? Ugye te is kijutottál onnan lentről? Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel odalenn... Évek óta nem láttalak, sem bosson, sem másfele. De hogyhogy egyes szintű lettél? A kasztváltás mellékhatása volt? Mi történt veled az utóbbi időben?
És szeretném megköszönni, hogy kiálltál mellettem, és megvédtél tőlük. Elég rendesen megvezetett a kiscsaj, és a "gonosz, rosszindulatú játékosok" kifejezés azért el kell ismerned, eléggé ráillett a két jómadárra. Bár jobb körülmények közt futottunk volna össze...
Boldog karácsonyt, és köszönök mindent!
UI: ha a Palota felé jársz, szívesen látunk, Hinari is biztos örülne neked ^^

Majd az üzenet elküldése előtt még mellékletnek beletuszkoltam ezer aranyat. Számomra nem nagy ár, neki viszont megkönnyítheti az életét a fejlődésben. Egy apróság, azért cserébe, hogy kiállt mellettem. Ha ő nincs ott, ki állította volna le azt a csávót? Határozott volt, amikor kikelt magából, és ő volt az egyetlen hármójuk közül, aki tényleg aggódott értem. Majd türelmetlenül figyeltem, hogy visszaigazolja-e a barátkérelmemet a lány, vagy bármi jelét annak, hogy az üzenetet sikerült-e elküldeni vagy sem. Kicsit megnyugtat, ha legalább nem dobja vissza a rendszer kézbesítési hibára hivatkozva, mert az azt jelenti, hogy él és remélhetőleg jól van, és remélhetőleg idefenn valahol ő is.
Úgy egy negyedórát még legalább ott ücsörögtem a padon, várva Miri esetleges válaszára, közben kényelmesen elkortyolgattam a forraltbort. Tekintetemmel a tömeget fürkésztem, hátha kiszúrom a lányt a közelben, ha esetleg elfogadta a barátfelkérést, és éppen errefele tart. Egy jó negyedórát vártam, rá, vagy valaki ismerősre, miközben a gondolataim ezerfelé cikáztak. Az elmúlt órák hatása alatt voltam. Az a küldetés, ami kishíján a halálba vitt. Az a sunyi alak meg az a vörös, akik ki tudja most merre járnak. A rég nem látott régi-új ismerősöm, aki miatt aggódtam, hogy kijutott-e arról az elátkozott helyről, mielőtt az megszűnt létezni. A céhtársaim, akik az itteni családom lettek az idők folyamán. És természetesen közülük is leginkább Himécske. Nagyon hiányzott, és legszívesebben azonnal odarohannék hozzá, hogy magamhoz öleljem, újra. Csak addig még volt egy-két nyugtalanító dolog, és szerettem volna a legrosszabb eshetőséget kizárni.

Ha Mirika időközben felbukkant, úgy vele beszélgettem. Nyilván neki is van jópár kérdése azzal kapcsolatban, hogy mi minden történt itt, az utóbbi időben, amíg el volt tűnve a frontról, és úgy egyébként az Aincradi életből. És nekem is van jópár kérdésem, de legfőképp arra az egyre szeretnék választ kapni, hogy jól van-e. Elvégre nem mindennap húzza ki az ember lába alól a talajt egy felsőbb erő, főleg nem szó szerint. Majd egy idő után, amikor úgy tűnt, senki ismerős nem bukkant fel, feltápászkodtam a padról, és elindultam hazafelé. A főtéren még lépésben, majd amint kiértem a véget nem érő tömegből, úgy ráadtam a sebességet, minden gyorsaságpontot beleadva rohantam a Palota felé, közben reménykedve benne, hogy Himécske még ébren van ezen a késő esti órán...

by **Mirika** Pént. Jan. 11 2019, 00:41

A krapek meg a csaj elhúzott, szóval maradtunk ketten... vagyis hárman... vagyis izé, négyen. Mondjuk ebből az NPC kislány már nem nagyon érdekelt, Momo pedig nyugodtan körözött felettünk, miután megnyugtattam. Én ellenben eléggé bosszús voltam számos dolog miatt, kezdve a férfi felelőtlenségével, de nyilván nem repestem a boldogságtól amiatt sem, hogy tulajdonképpen semmit sem ér a tudásom, amikor ennyire alacsonyak a pontjaim. Egy darabig azt hiszem ezt is számításba kell vennem, bár egyelőre azt sem tudom, hogy mennyi időt fogok tudni itt tölteni. Otthonról nem tudok belépni, hacsak nincs mellettem valaki, aki levegye a sisakomat, szóval esélyes, hogy csak akkor leszek itt, amikor ők is akarják. Őszintén szólva azt sem tudom, mennyire szeretnék visszatérni ide. Jó dolog nosztalgiázni, de kicsit félek attól, mi történne, ha találkoznék néhány régebbi ismerőssel. Ráadásul azt sem tudom, mennyire idegesítene a bénaságom. Mióta a SAO-eszemet tudom, azóta az erős játékosok közé tartoztam, béta tesztelőként alapból előnnyel indultam, az első néhány bosson gyakorlatilag én voltam a sztár. Nem találkoztam olyannal, hogy valaki ilyen durván leszintez. Soha. Itt nem. Gondolom egy olyan játékost, mint ez a srác itt előttem, már a büdös életbe nem fogok utolérni. Viszont ezek olyan dolgok, amikkel nem tudok mit csinálni. Most semmiképp. Szóval becsuktam a szemem egy pillanatra, és kiürítettem a fejem. Mint egy meghallgatás előtt.
A fiú összeszedte magát, és megosztott velem némi infót, amiről nem tudtam. Csak bólintottam, és az NPC-re néztem. Kicsit ráncoltam a homlokom, nem igazán állt össze a kép. Mármint... miért akarják azok a nagy tudós emberek kilőni ezeket az NPC-ket? Mi értelme van megszüntetni a rendszer védelmi mechanizmusát? A Cardinal nem egy amatőr programozó vizsgafeladata, simán újraírja ezeket a programokat. Mindenesetre én is feltápászkodtam, és már majdnem megkérdeztem, hogyan tovább, amikor megremegett alattunk a talaj, én meg azzal a lendülettel neki is estem a falnak -.- Nem nagyon, csak nem volt könnyű megállni a lábamon Akrobatika nélkül. Újabb aspektus, ami simán kiment a fejemből... A földrengést még kettő követte, azt már inkább a falhoz simulva vészeltem át. Az órára néztem, de még tíz óra se volt...
- Azt hittem, csak éjfélkor fog szétesni a kóceráj - néztem ki a fejemből bután. De akkor ezek szerint valami történt. Kár, hogy fogalmam sincs, micsoda. Ozirisz mondjuk egy fokkal jobban megijedt, mint én, és mire észbe kaptam, az ölében találtam magam.
- V-várj! - próbáltam megállítani, merthogy ész nélkül futni kezdett - Kicsit lassíts már! Momo! - igyekeztem felhívni a figyelmét rá, hogy nem csak velem kell törődni. Bár gondolom sok baja nem eshet a dragoonomnak, ahogy nekem sem, de ha sikerül némi észt verni a pánikoló srác fejébe, akkor Momo utolérhet minket, és az ölembe kaphatom én is őt. Bár halvány lila gőzöm se volt, hová akar Ozirisz menekülni, mert még én se tudtam, hol van a kijárat, akinél volt térkép is.
Kisvártatva aztán zöld háló ért minket utol, majd szétesett az egész hely, és megfagyott az avatárom egy lokalizációs hibával. Olyan nagyon nem aggódtam, mert most vagy kidob a játék, és felébredek, vagy a főtérre fog dobni, legalábbis én ezt gondoltam a józan paraszti eszemmel. És hát végül is nem tévedtem, mert fel is ébredtem, meg a főtérre is kerültem, illetve kerültünk Momóval. A karácsonyi vásár kellős közepére. Nagyot sóhajtottam, majd a kíváncsi szemek elől villámgyorsan elrejtettem a... különleges tartozékaimat, és bemenekültem a kisebb utcákba, ahol nagyobb nyugi van, találhatok egy padot, ahová leülhetek, és nem kell sóvárognom a sok eladó kacat és étel után a teljesen üres zsebemmel.
Ekkor vettem észre, hogy van egy üzenetem, bár a feladó neve nem volt ismerős, de az üzenetből kitaláltam, ki lehet az. Inkább kinyomtam, ahogy a barátfelkérését is. Nem volt szimpi a csaj, vörösökkel meg amúgy sem kéne haverkodni, amíg nem tudok róla semmit. Akárhogy is, volt nagyjából két órám szenvedni. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy megkeresek valakit, de aztán arra jutottam, hogy amíg nem tudom, mik a hosszabb távú tervek velem, addig nem kéne érintkezni senkivel. Mármint... hogy nézne ki, ha beállítanék mondjuk Aya-chanhoz, aztán soha többé nem látna megint? Szóval némi töprengés után végül a vállamra vettem Momót, és elindultam kifelé a városból, hogy ezt a kis időt farmolással töltsem, és megpróbáljak legalább egy szintet lépni. A felszerelésem megvolt ahhoz, hogy nekimenjek a farkasoknak és vaddisznóknak, meg amúgy is, ha megpusztulok, akkor se esik semmi bajom Rolling Eyes

Már a külső kerületekben jártam, mikor újra megzizzent az üzenetküldő panel. Újabb barátfelkérés, újabb üzenet... Először azt hittem, megint a csaj, de nem, ezúttal Ozirisz volt. Az ő barátkozását szó nélkül elfogadtam, és a levelét is elolvastam. Aztán... kicsit kikerekedett a szemem.
- Ezer arany?! Meg vagy te hibbanva?! - adtam is hangot meglepetésemnek, aztán gyorsan befogtam a szám, mielőtt valakinek eszébe jutna, hogy kirabol Rolling Eyes

Szegény Momo mellettem azt hitte, neki szólok, nyomban el is takarta az arcát a szárnyaival, mire én felnevettem, és megsimogattam a fejét. Mondjuk... sose hittem volna, hogy ennyi pénzt valamikor még soknak fogok gondolni. Valószínűleg neki is aprópénz, ahogy nekem is az volt, most viszont borzasztóan örültem neki. Ennyiből simán neki lehet futni a játéknak.

Nem vagy normális! Megmentettél ezzel a pénzzel, én köszönöm! Az, hogy mi történt velem, az egy baromi hosszú sztori. Talán majd egyszer elmesélem :3 Örülök, hogy jól vagy! Izé... Hina-channak ne mondd meg, hogy találkoztunk, jó?

Boldog karit! Puszi <3

Bepötyögtem gyorsan, elküldtem, aztán mentem tovább. Nem mertem semmit mondani egyelőre, de ha legközelebb beléphetek, addigra már készen leszek erre-arra talán. Basszus, az inventory-m teljesen üres... Legközelebb ruhákat is kell venni, meg ételt. Most már... most már eldöntöttem, hogy vadkanokat ölök, szóval nem fordultam vissza.

Éjfél után nem sokkal pedig kiugrottam a virtuális világból. Látni nem láthatta senki, ugyanakkor számomra furcsán kellemes érzés volt újra hallani az utcáról beszűrődő zajokat. Mintha nem hallottam volna az elmúlt három évben szinte minden egyes nap... Egy-két percig még feküdtem, majd óvatosan felültem, miközben a doki kérdezgetett. Fáj-e valamim, szédülök-e, tudom-e mozgatni a végtagjaimat, kívánok-e valamit enni-inni... Ez utóbbi ajánlatra mondjuk lecsaptam, szóval perceken belül kaptam a büféből valami ócska becsomagolt szendvicset, és valami üdítőt az automatából. Arra jó volt, hogy ne korogjon a gyomrom, amíg haza nem visznek. Ebéd óta nem ettem semmit...
- Pfff, háháhá! Briliáns kérdés. Mi lenne, ha visszaállítanák a karakterem végre? - majdnem kiköptem a cukrozott lónyálat a kérdést meghallva, érthetően ingerülten válaszoltam egy kissé. Még, hogy óhajtok-e jutalmat... Inkább magamra húztam a kabátom, és hazavitettem magam. Késő volt, délután felvételre kell mennem, ki kéne pihennem magam...

Ha a karakterem helyreállítása nem lehetséges (kac-kac), akkor a másfél órányi farmolás eredményét kérem Razz

by **Hinari** Pént. Jan. 11 2019, 13:23

Zuhantam. Tekintetem Szophie, a fiúk és a kártya között cikázott, tincseimet ide-oda csapkodta a levegő sodrása. Kinyújtottam kezem és erősen megmarkoltam a piszkosfehér itemet, amely felém közeledett. Ezzel vége van. Teljesítettem, amit kértek. Behunytam szemeim és elmosolyodtam. Vége van. Mindjárt a céhházban leszek. Mindjárt...
Miért is gondoltam úgy, hogy egy csapásra megoldódik minden?
Meglepetésként ért a becsapódás. Tüdőmből kiszaladt a levegő és egy pár másodpercig nyikkanni sem tudtam; elterültem a padlón. Valami... az a valami szúrta a tenyerem. Felültem, szellő söpört végig a szakadék alján, fölöttem az árny elordította magát és éreztem, hogy lefelé közeledik. Fülem még mindig sípolt kicsit az ordításától. Szophie. Szophie is errefele mozdult, láttam, ahogyan rohan, én pedig halovány mosollyal feleltem rá: örültem, hogy biztonságban volt, hogy itt volt velem újra. Egy mély sóhajjal eltettem az itemet az inventorymba, ahogy azt a megbízóm utasította pár órája - szemem sarkából láttam csak, ahogyan közben Chan is leugrott és felkiált, ahogy meglátja a szörnyet.
- Rád fog támadni! - szólt rám a Katana, én pedig csak most jöttem rá, hogy sárgában vagyok megint. Furcsa mód azonban nem ijedtem meg. Tekintetem végighordoztam a tájon; innen nincsen kiút úgysem. Békés nyugalom szállt meg és egy kicsit... egy kicsit talán örültem is. Lehet újra láthatom Naithent, anyát és apát. Felálltam, szembefordultam a szörnnyel. Fegyverem visszacsúsztattam a tokjába. Mégis... itt volt a vége.
Szophie viszont nem így gondolta. Hirtelen került elém és fogott közre, én pedig a pillanat törtrésze alatt estem kétségbe, hogy a miniboss őt fogja megölni helyettem. Könnyek szöktek szemeimbe, de nem volt súlyemelésem, nem tehettem ellene semmit.
- Kérlek... engedj. Engem akar - suttogtam és szomorú mosollyal néztem rá egészen közelről - Ne aggódj. Nem fogok meghalni - tettem hozzá és bólintottam mellé, megszorítva őt, hogy bízzon bennem. A mob azonban nem támadott. Figyelmét más kötötte le: nem a fölötte köröző főnix, mégcsak nem is önfeláldozó barátnőm. Rinne felé tartott és emelte szárnyát a magasba, a kazamata beleremegett csapásának erejébe. Én lélegzet-visszafojtva figyeltem, elkerekedett szemekkel, de ekkor megmozdult lábunk alatt a talaj. Volt hozzá elég Akrobatikám, hogy ne essek el, de amikor megjelentek a zöld csíkok is, önkéntelenül is eszembe jutott Ophélia. Ez azonban más volt. Nem próbáltam elrohanni. Nem volt hová. Felmászni még fel tudtam volna egy kristállyal, de őket, mindenkit, nem hagyhattam itt. És ha fel is jutnánk, vajon elérnénk-e a kijáratig? Nem, én ezt felmértem rögtön: esélyünk sem volt innen kijutni épségben. Végig Szophie kezét fogtam. Chan eddigre egész közel ért; tekintetünk találkozott és ahogy rám mosolygott, éreztem én is azt, amit ő. Viszonoztam a pillantását, ajkaim hangtalanul formálták a szót; köszönöm. Avatarom, hat évvel ezelőtti külsőm ledermedt, eltűntek mellőlem a barátaim, nem láttam se Rinnét, se a fiúkat, se a szörnyet többé. A felugró ablak alatti pontokat figyeltem. Vajon kiengednek? Sikerrel zártam a küldetést, ennyit pedig csak megtehetnek cserébe, nem? Hogy nem leszek fogoly, akit kényük kedvük szerint küldözgethetnek ki és be a játékba, anélkül, hogy bárki értesülne róla odakint, még mindig élek, és kint vagyok. A gondolatra összeszorult a szívem. Álomvilág csupán. Bármit megtehetnek. Ők rendelkeznek feletted.
Próbáltam kizárni fejemből a betörni készülő pánikot, ahogyan elsötétült a világ.
A némaságot zene váltotta fel. Nevetés, boldogság, öröm.
Nem értettem.
Az első, amit a hangokon túl érzékeltem, a fenyőillat volt. Hát persze. Karácsony van. Ekkor nyitottam csak ki szemeimet és láttam meg, hogy nem a laborban vagyok. Nem fehér falak vesznek körül, egy ócska fával a sarokban. Felnevettem. Hangosan és keserűen, páran felém is fordultak, aztán mentek a dolgukra sietősen. Semmi sem változott. Mintha... meg se történt volna ez az egész, de én tudtam, hogy valóság volt. Még mindig éreztem a nyomást, a békét, a várakozást, a pánikot, az ijedtséget, a féltést. Nem is érdekelt a kártya, ami ki tudja, mire kelhetett a csapatnak. Azt se néztem meg, ott van-e egyáltalán az itemjeim listájában: valami más most sokkal fontosabb volt. Egyedül vagyok. Lenyitottam a menüm és gyorsan megnéztem a barátlistámat, hogy Szophie, Silence és Chakna hol vannak, túlélték-e ők is az előző perceket. Mindegyikük neve zöld volt. Kifújtam a levegőt. Úgy döntöttem megkeresem őket, vagy legalábbis Silt biztosan: ha őt is külön dobta le a rendszer, most biztosan kétségbe lehet esve a tömeg közepén, én pedig... én pedig éreztem, hogy a sok ismeretlen arc egyre emeli bennem a feszültséget. Ki kell jutnom innen minél hamarabb. Védett övezeten belül mégcsak az se látszik, ki a vörös és ki nem, és én nem, nekem nem, nincs, nem... nincs, nincs, nincs. Leguggoltam és betapasztottam a füleimet. Alexet akartam; azt, hogy megtaláljon. Már biztosan ideges, hogy ennyi időre eltűntem. Figyelnie kell a térképet. Biztosan figyeli. És értem jön. Értem jön. Értem jön? Ami viszont meglepett, lenyitva a minimapot, hogy megtaláljam céhtársnőm és Al helyzetét, az Mirika helyzetjelzője volt. Ő is itt volt a főtéren, éppen tartott kifelé a mezőre. Vajon őt is...? Nem tudtam válaszolni a kérdésre, de talán nem is volt lényeges most. Oziriszt is megtaláltam; biztos a forraltboros bódék egyike mellett iszogatott, készülve a holnapi ünnepségre. De messze volt, ő is és mindenki más. Felálltam és Silence irányába fordultam, dobogó szívvel. Talán elvegyülhetek a tömegben. Talán senki sem fog felismerni. Fejemre húztam a prémes kabátom kapucniját és elindultam a hóesésben.

Megtorpantam, amint megláttam őt. Próbáltam kitalálni, kellek-e neki, hogy vajon mennyire volt buta ötlet felkeresni éppen ezek után, éshogy... éshogy nem-e Szophiehoz kellett volna rohannom inkább. Ám amikor meghallottam, hogy kiabál, a nevünket kiáltja, tudtam, hogy jól döntöttem.
- Sil, Sil! - integettem neki, kerültem ki két járókelőt és futottam oda hozzá, hogy átöleljem - Semmi gond - szorítottam magamhoz - Semmi gond...
Ő talán nem tudta, de nemcsak neki szóltak ezek a szavak. Nekem is szükségem volt rájuk, hogy meg tudjak nyugodni. Ha kérdezte, megmutattam neki, hogy Szophie és Chakna is jól vannak, a Leo nevezetű srácról viszont fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de ha zöld volt a neve Sil listáján, egészen biztosan épségben visszajutott ő is. Mélyeket lélegeztem. Egy npc egy-egy puncsot nyomott a kezünkbe. Vége volt. Mostmár tényleg vége volt...

*

A tetőn üldögéltem és néztem a csillagokat. Nestor mellém kucorodott, testének melege átjárt és nyugalommal töltött el. Bőven éjfél után járt az idő; Al is elaludt már, pedig még elmeséltem neki mindent, ami odalent történt. Kint ültünk a közös konyhában több órát, kezünkben gőzölgő, forró teával. Silt is megkérdeztem róla még a főtéren, velem tart-e haza és örültem volna neki, ha igent mond: nem szívesen hagytam magára ezek után, a palotában pedig mindig volt üres szoba, az egyiket talán már ki is választotta azóta, hiszen céhtag volt már rég. Ha csatlakozott, hárman beszélgettünk és ütöttük el az időt, aztán mindenki ment a saját ágyába, én azonban... nem tudtam elaludni még. A tetőn üldögéltem és néztem a csillagokat. A szüleim és a bátyám járt a fejemben. Milyen közel voltam ahhoz, hogy újra láthassam őket! De az itteni családom nem hagyhattam itt, nem hagyhattam őket cserben... ez az én döntésem volt, és emiatt nem léptem még ki soha.
- Valaki jön - emelte fel fejét Nestor és kezdett el morogni az idegenre. Pillantásom az idegen ismerősön nyugodott, miközben a hatalmas tűzsárkány hasát simogattam. Nem szóltam semmit, meghallgattam, amit mondani akart. Ezek szerint mégiscsak partnerként kezelnek - vontam le a következtetést és lett úrrá rajtam a megkönnyebbülés. Ezernyi kétely foszlott itt ketté és én szinte nem is hallottam mondandója végét.
- Köszönöm - szemeimbe könnyek szöktek, valószínű azt se tudta, mire is reagáltam tulajdonképpen. De nekem elég volt ennyi. Nem rabszolga vagyok. Adnak is cserébe. Talán... talán olyat is, amire igazán szükségem van.
- Tehát kérhetek is... - töröltem le a nedvességet arcomról és mosolyogtam rá felszabadultan - Szeretném, ha a családom meglátogathatna. Láthatná a testem. Tudniuk kell, hogy szeretem őket. De az itteni barátaimnak szükségük van rám. Nem hagyhatom itt őket. Ezt át tudná adni nekik? - néztem rá a szemüveges férfira reménykedőn - Ha pedig játékbeli jutalomra gondolt... nos, nekem mindenem megvan idebent. Nem tudok már fejlődni - ráztam meg a fejem - Csak elosztható pontokat tudok szerezni, meg tárgyfejlesztést. Harcolni a fronton. Azt mondta, ki tudnak juttatni játékosokat?
Fölöttünk éji madarak vijjogtak a szakadozó, fehér felhők között. Szemeimmel követtem őket, ahogy eltűnnek a horizonton. Lassan hajnalodott. Újra egyedül voltunk.
- Én itt maradok - ismételtem meg halkan. A tó apró hullámokat vetett alattunk, vize selymesen fodrozódott, a közeli nádast ide-oda csapkodta a levegő sodrása. Elmosolyodtam és leugrottam az erkélyre, hogy felkészülhessek: eljött a karácsony. Én pedig annak minden percét a szeretteimmel akartam tölteni.

by **Silence** Pént. Jan. 11 2019, 17:00

Nos… Sok dolog történt hirtelen, mire nagy levegőt véve leugrott volna a szakadékba Szophie, Leo és Hinari után.
Először az ezüsthajú lány.. Riko, igen, így hívták, szóval Riko rátotta le a szakadéktól olyan hirtelen, hogy utána nem tudott megállni a lábán. Mérges lett. De, igenis eszébe jutott, mert a barátai ott vannak lent.
Viszont mire eljutott volna odáig, hogy ezt akármilyen úton-módon közölje, feltápászkodjon és csakazértis a barátai után menjen, addigra előbb a levegőben majd egy nagy, fehér farkas hátán találta magát, kifele száguldva a nagy teremből
Vezér… De miért viszi el? Szophie is ott van lent, meg Leo is. Nem szabad! Pár percbe telt mire elszántan fogta magát és lefordult a farkas hátáról. Ez a pár perc pedig éppen elég volt rá, hogy a szűkös járatban már a többiek is elinduljanak vele szembe. Így nem tud visszamenni… És oldalra húzódni sem, hogy miután elmentek mellette, azután menjen vissza. De neki ott lenne a helye Szophieval és Hinarival!
De Vezér csak nem akarta engedni. A többiek előtt-mellett cipelte magával Fuwát, aki mostmár nem ellenkezett nagyon. El volt foglalva vele, hogy hogyan tudna mégiscsak átfurakodni a többiek között vissza, de nem talált időben utat …
Megremeg a farkas lába alatt a talaj, Fuwa pedig csak azért nem esett le, jó esélyjel kisebb tömegszerencsétlenséget okozva, mert ösztönösen belekapaszkodott a bundájába. El sem engedte többet a következő két hasonló földrengés alatt. Csak aggódva pislogott hátra a válla mögött… Nem… sehogyse tud visszajutni…
Nem értette mi történik. Előbb csak a zöld csíkokat látta, és azt hitte valami világítás, hogy el ne tévedjenek. Aztán egyre több zöld csík lett, és teljesen eltűnt a kazamata… Vezér…a többiek… Megijedt, de pár pillanatig elszaladni sem tudott… Mintha nem lenne teljesen ura a testének.
Aztán elsötétült a világ. Elég időre, hogy megijedjen… nagyon. De nem elég időre, hogy a pánik eluralkodhasson rajta. Először a zajokat hallja. Ismerős zajokat. Ő is járt már a Főtéren mióta elkezdődött a karácsonyi vásár, bár nem szerette a tömeg miatt. Aztán az illatok. Megkordult a gyomra tőle. Végül a fények is, ahogy kinyitotta a szemét. A kellős közepén találta magát a forgatagnak.
Pánik szerűen fordult körbe két dolgot keresve. Vezért, aki teljesen biztosan vele volt, és a kiutat a tömeg közepéből.
Hol van a farkas? És a többiek? Mi történt a többiekkel? És… Szophieval? És Hinarival? Meg Leoval? Sebesen járkált fel-alá a főtéren olykor rákérdezve egy-egy embertől a tömeg széle felé, hogy nem találkozott-e a barátaival. Nem igazán tudtak segíteni neki jószándékuk ellenére, hiszen arról megfeledkezett, hogy talán nem mindenki ismer rá a barátaira egy név alapján, vagy nem ismeri fel őket ha véletlenül meglátja…
Tíz perc után már kezdett kétségbe esni. Ha ő ide került, akkor a többieknek is ide kellett volna! Bajuk esett? Ugye nem esett bajuk!
Hina-ri! Szoph-ie! Leo! - kezdte kiabálni az egyetlen hely felé indulva ami még eszébe jutott. A Palota felé. Ott biztosan megtalálja Hinarit, vagy Ozit, és ők tudni fogják, hogy mit csináljon… hogy a többieknek lett-e baja…
Nem sokkal a kiáltása után meghallotta a nevét… Hinari kiabálta. Könnyek szöktek a szemébe a megkönnyebbüléstől, és azonnal körbefordult, hogy megtalálja a barátnőjét. Meglepte az ölelés, de lassanként visszaölelt. Nincs semmi gond, Hinarinak nem lett baja. A többieknek se… ugye?
Ezt amint Hinari elengedte meg is kérdezte. És örömében újból megölelte Hinarit. Akkor tényleg nincs baj! A többiek is jól vannak!
Esze ágában se volt egyedül hagyni Hinarit, úgyhogy beleegyezett, hogy elmenjen vele a céhházba. A kapuban aztán megnyugodva elindult volna, hogy ha lehet megnézze azért, hogy a többiek is biztonságban vannak…
De Hinari kérésére, hogy menjen be, és maradjon estére, nem tud nemet mondani. Egy bögre forrócsokival ( Wink

) a kezében hallgatja a beszélgetést Alex és Hinari között, olykor bólogatva, máskor a fejét rázva ha kérdezik. Közben pedig teljesen megnyugszik, csak az a fránya kuszaság nem akar kibogozódni a fejében arról, hogy mi is történt.
Kimerülten ült az ágy szélén. Nem tudott aludni. Próbálta értelmezni, hogy mi is történt. A karácsonyi kazamata nagyon mókás volt… de ezután inkább soha többet nem megy kazamata közelébe… Egyedül biztos nem. Szólnia kellett volna valakinek amikor az a férfi megkérte hogy segítsen… Hiszen sok embert ismer aki jobban tud segíteni…
Ijedten húzódott odébb, amikor megjelent mellette a szemüveges alak. Aztán értetlenül pislogott. Milyen közreműködést? Mostanában nem csinált sok mindent… A legtöbb helyen karácsonyra hivatkozva adtak neki némi pénzt, de nem engedték dolgozni… Miben működött ő közre?
A jutalom említésére kifejezetten tiltakozólag rázza a fejét. Tényleg nem csinált semmit, és már éppen elég karácsonyi ajándékot kapott…
A férfi elkezdi sorolni az itemeket, de Fuwa tovább rázza a fejét. Végül maga elé veszi a füzetét, és beleír egy mondatot.

Nekem nem jár jutalom… Inkább adjon valamit a barátaimnak. Valamit ami vigyáz rájuk

by **Leonard** Szomb. Jan. 12 2019, 19:16

Ilja oroszosat káromkodott, miközben ökölbe szorult kezével az asztal lapjára ütött.
- Csak szüntessék meg végre azt a játékot! Örökre és mindenki számára! - szűrte a fogai közül a maga nyers japánságával feleletként, majd kiviharzott a következő terembe, meg sem várva az általános állapotvizsgálatot, vagy az éhségét taglaló kérdéseket. Igazából mihamarabb csak otthon szeretett volna lenni végre. Aztán elszívni egy cigit, és meghúzni a vodkás üveget. Nem bírta ezt ép ésszel elviselni, mégis ki tenné? Leonyid a gyerekkori legjobb barátja volt, és igenis hiányolta. Persze a maradásának okai érthetőek voltak, és ha Ilja lenyugodott egy kicsit, ezt ő is képes volt belátni. Fogalma sem volt róla, mihez kezdene, ha alsó végtagjainak teljes bénulása emlékezteti örök életén át egy baklövésére. Azt viszont tudta, hogy ha visszakapná a lábait, még ha csak virtuálisan is, az őt magát is csábítaná. A francba a játékokkal! Kezdjenek valamit az igazi, élő emberekkel!

Leo szomorúan mosolyogva bámulta a férfit, aki nemrég kiléptetett barátja hűlt helyén jelent meg. Most úgy döntött, ezen az éjszakán önző lesz. Kétszer is. Kérhetett volna hasznosabb, szebb, önfeláldozóbb ajándékot. Ő viszont csak egyet akart.
- Zöld indikátort. Már mondtam - bólintott komolyan, várakozástól csillogó szemekkel a férfira. Igazából még mindig a hatása alatt volt barátja viszontlátásának, a könyörgésének, hogy lépjen ki ő maga is, hogy legyenek újra együtt. Ettől egy kicsit feszültté vált, de nem nagyon. Ezt a témát már réges-régen is átrágták, és akkor is ugyanarra jutottak. Leo tudta, hogy barátja meg fogja érteni őt. Jobb volt itt neki, még így magányosan is. Hisz mit is érne ő Oroszországban, céljait és életét vesztve? Egy tolószékhez kötve, hogy csak a házon belül tudjon közlekedni, hogy mindenki sajnálja érte, amilyen sorsra jutott? Az elmúlt években eleget kapott ezekből a tekintetekből, és köszöni szépen, nem kér belőle. Csalódást okozott. Magának azzal, hogy hibázott. A családjának azzal, hogy nem válhatott belőle rendőrtiszt, amilyen sorsra az apja szánta. A barátainak azzal, hogy mostantól örök életére pátyolgatniuk kell majd. Elrontotta, és a hibára minden egyes ember tekintetében megcsillanó szánalom emlékeztette. Erre pedig nem volt szüksége. Nem, senki nem vetette a szemére sohasem, amiért erre a sorsra juttatta magát. Igazából még az apjával is jobb lett a viszonya ezek után. Talán úgy gondolták, eleget bűnhődött már így is, nem kell neki még több. Talán igazuk is volt. Neki viszont az itteni életére volt szüksége, ahol többé-kevésbé normális lehetett. Ahol nem tekintettek rá úgy az emberek, mint akiről messziről lerí, hogy fogyatékkal élő. Megköszörülte a torkát, és újra a pasasra emelte a tekintetét.
- Maga is tudja, hogy nem magam miatt lett ilyen. Állítsák vissza, vagy adjanak hozzá egy képességet, ami lehetővé teszi. Hallottam már ilyesmiről, mármint a lehetségességéről. Szóval tegyék meg! - most önző volt, és kérlelhetetlen. Tenni akart a maga sorsáért, az életének jobbá tételéért. Hogy ott folytathassa, ahol abbahagyta, amikor Ilját kiléptette. Meg akarta valósítani azokat az évekkel ezelőtt szövögetett terveket, hogy Shiel D. Lewis nyomdokaiba léphessen. Ehhez pedig ez a börtön kinézet kicsit sem jött kapóra.

Igazából az esés maga, de még a sebződés sem hatotta meg a fiúkat. Nevettek, örültek, hogy újra egymásra találtak, hogy együtt lehetnek, élvezték az életet. Nevetve szánkáztak végig a levegőben, és úgy is értek földet. Valójában nekik tényleg semmi sem számított. Mindkettejükön a másik sisak volt, és már bizonyosak lehettek felőle, hogy ez kellő védelmet jelent a halállal szemben. A következő eseménysorok viszont beléjük fojtották a szót. Nem, menekülni nem kezdtek rögvest, amikor mindenki más. Nem is lett volna értelme, nem lett volna hová. Amikor viszont Leo egyedül maradt, lebegvén a sötét semmiben, érzékeit vesztve, egy pillanatra megriadt. Ugyanolyan volt, mint az a kevés emléke a kóma idejéről a balesete után. Ereiben sebesen kezdett száguldani a vér, ahogy arra gondolt, talán mindjárt felkeltik valami asztalon, ő pedig ott fekszik magatehetetlenül, kiszolgáltatottan az orvosoknak. És közlik vele, hogy kiléptette a rendszer, hogy épségben visszatért. És aztán felültetik. Talán a karjai elgyengültek a sok fekvéssel töltött év alatt. Arra gondolt, talán azért nem ura a testének, mert valóban nem az. Hogy már a karjait is elveszítette. Ettől csak még kétségbeesettebb lett, habár nyilvánvaló volt, hogy még avatarjának képében tetszeleg egy légüres térben.
Ahelyett viszont, hogy fehér fények világították volna meg erősen csukott szemhéjait, nemsokára mézeskalács összetéveszthetetlen illata, és a jéghideg és kemény kőfelület kellemetlen nyomása borzongatták idegeit. Egyből felpattant, szinte megszédülve saját gyorsaságától, majd nagyokat pislogva igyekezett felfogni, hol is van, mi is történik. Megdörgölte a szemét. Amint megpillantotta a megnyugtató játéksávokat, és a főtér ismerős utcáit, őrült vigyor költözött az arcára. Igen, boldog volt, hogy itt maradhatott, hogy nem léptették ki. Minden bizonnyal soha többé nem engednék olyan őrültségre vetemedni, hogy belépjen egy ilyesfajta játékba. Neki viszont szüksége volt a lábaira.
Talpra vergődött, és eszeveszett futásba kezdett. Egyrészről azért, mert örült neki, hogy megtehette, talán régen nem örült ennyire. Másrészről pedig azért, mert mielőbb meg kellett találnia Ilját. Az együtt eltölthető idő fogyóban van, ha egyáltalán van még. Nem vesztegethetnek el semmit, hisz ki tudja, mikor adódik legközelebb ilyen remek alkalom.

(Második helyre a Zafírgyűrű opciót választja)

by Ajánlott tartalom