Ditto Apó

Név: Iroh Hakamura
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Kor: 65

Kinézet: Ráncos, pocakos, 170 magas, általában jó kedélyű Idős nagypapi. Haja ősz, a játékban varkocsba kötve, arca pirospozsgás, ha lenne szemüvege elmehetne télapónak.

Jellem: Amilyen morgós és zsémbes volt régen, a játék pont ellenkezőjére változtatta őt. Jó kedélyű, jó szívű, segítőkész. Senkit nem hagy ott a pácban, próbál mindenkinek a legmegfelelőbb módon segítséget nyújtani, képességeit is ekképpen fejleszti.

Képességek:

1. A fiatalok generációja (passzív): Amikor valakivel cserél, hogy bekaphatja helyette a támadást, az védett fél életének tíz %-át vagy ha az a maximumon van, páncéljának tíz %-át visszanyeri. Három támadás védésenként aktiválódik.
2. Fiataloké a jövő (Aktív): Amikor Ditto magasba emeli a kardját elkiáltja magát, úgy a körülötte lévő szövetségesek a következő körben meglévő erejükhöz annak negyede hozzáadódik. (Pl: Aladár ereje alapból 20, a képesség aktiválásakor így 5-tel nő, azaz a következő körre 25 lesz) A képesség aktiválásától számítva három kör lehülési ideje van. (Megj.: Iroh ereje nem növekszik)  


Előtörténet

2022.07.29. Sword Art Online indulásának napja, a rémálomhoz illő bejelentést követő percekben…

Kétségbeesés, vagy megnyugvás? Elfogadás vagy menekülés? Egy lélek ismét láthatná élete értelmét, vagy csak szabadulna egy csapdából?
~ Milyen különös… mennyire hasonlít ez a játék a valóságra. A szellő szinte játszadozik a rajtam lévő vászonruhával, szinte örömtáncot jár, miközben könnyek hada potyog le a hatalmas tér széléről a semmibe…valóságos…a könnyeim is…ahogy a nap süti vörösre festett arcomat, azt az idős, ráncokkal teli tökfedőt, amit Kayaba felfedett, mind a tízezer ember számára. Vagyis most már csak 9.787. Szegény kis fickók…213 gyermek adta életét ennek az eszement őrültnek. A jövő generációja… ~ Hangzottak fejében egykori szerelmének szavai.
~ Ezért rohantam én a játékboltba, hogy egy megrögzött idióta bolondot csináljon belőlem és bezárjon ide, a saját bőrömben. Ez az ára, amiért vissza akartam hozni a fiatal éveket? Hogy ismét élni akartam? Nem tudtam elfogadni azt, hogy elmentél…az elmúlást… ~ hunyta be szemeit egy pillanatra, majd az idegen ruházat ujjával letörölte könnyeit. Sóhajtott egy mélyet és ismét lenézett a mélységbe.
~ Gyönyörű…hogy lehet ennyire valóságos ez a, hogy is mondják a fiatalok? Pixelvilág… ~ Tűnődött el a távolban lévő hegyeket figyelve.
- Bácsi… - szakította félbe egy hang a háta mögül. Iroh megfordult tengelye körül és a pánik közepette rohangáló itt rekedt emberek között egy kislányt fedezett fel, ki közeledett hozzá.
- Nem látta anyukámat? Anyukámat akarom…nem tetszik ez a buta játék… - motyogta könnyekkel küzdve, mire az idős Úr ökölbe szorította kezeit. Éktelen haragot érzett. Tehetetlenséget.
- Minden rendben lesz kicsi lány. Hogy hívnak?  - kérdezte Iroh lelépve a szakadék széléről.
- Yumiko. – válaszolt a lány még mindig szipogva.
- Haza fogsz jutni Yumiko, hamarosan látni fogod anyukádat. – próbálta vigasztalni az idős Úr, közelebb lépve a gyermekhez.  Letörölte saját könnyeit és arcára erőltetett egy bolondos mosolyt, remélve, hogy jó kedvre derítheti a lánykát.
- Nézd csak, itt egy érme. – kapott elő erszényéből, a kezdőpénzéből egyet, majd a kislány felé mutatta. Az felé nyúlt, de Iroh bal kezével rámarkolt, tett karjaival a levegőben pár kört majd kinyitotta kezeit. Az érme nem volt benne, mire a kislány arca felragyogott.
- Nahááát. – ámuldozott Yumiko, mire a férfi nem állt meg ennyivel, a kislány füle mögé nyúlt és elvette onnan az érmét.
- Itt van, a füled mögött mi nem terem. – mosolygott kedvesen, majd folytatta, a tapsoló apróságot szóhoz jutni sem hagyva.
- Amíg ez a pénz nálad van…sosem eshet bántódásod. Ez egy varázsérme. – kacsintott az öreg.
- Maga olyan, mint a nagypapám. Vicces. – mosolyodott el a kislány, majd elvette tőle a pénzt. Iroh megkomorodott egy pillanatra. Melegség öntötte el a szívét, de egyszerre mégis keserűséget érzett…az ő családjával nem ápolt jó viszonyt, ritkán látta unokáit, főleg mióta…



2017. 04. 23. Japán, Tokió félreeső városrésze.

- Ezek a rontás kölykök már megint a mi kertünkben randalíroznak! Tűnés innen gazfickók!! – kiáltozott Iroh a konyhaablakból teljesen kikelve magából.
- Ugyan Drágám, hagyd már őket, senkinek sem ártanak. – intette le őt Sophie, Iroh Hakamura felesége, kivel már több, mint harminc éve boldogították egymást jóban, rosszban.
- Dehogynem, a gyepemnek! – jött is az éles válasz az idős úr szájából, teljesen kikelve magából.
- Az a gyep olyan korhadt, mint a te modorod Iroh. – nézett szigorúan a Hölgy, mire a válasz egy fintor volt a férfi arcán.
- Gyere inkább, mert kész az ebéd, farkas éhes vagyok. – változtatta szikrákat szóró tekintetét boldog jóasszony módjára Sophie.
- Dittó. – válaszolta leülve az asztalhoz az öreg Úr.
- Hogy? – kérdezett vissza értetlenül a Hölgy.
- Mondom dettó, azt mondtam dettó. – válaszolt zavarában a férfi, miközben feje olyan vörös lett, mint az egyik tányéron sorakozó érett paradicsomoké.
- Azt mondtad Dittó. Hahahaaa. – kezdett el kacagni Sophie szája elé téve kezét, teljesen megfeledkezve a zsémbes Iroh korábbi viselkedéséről.
- Ne gúnyolódj rajtam Édesem, kérlek. – vágta oda sértődötten a férfi, lehorgasztva a fejét, miközben az ő arcára is mosolyt csalt saját elszólása.
- Ne haragudj drágám, olyan bohókás vagy. Hahahaha. – válaszolt a Hölgy, majd elsietett, hogy előkészítse az asztalt az ebédre.
- Hm…Dittó…vén marha. – motyogott még mindig mosolyogva Iroh, majd fejéhez csapva vette tudomásul, hogy szamarat csinált magából. Így teltek mindennapjaik az idős házaspárnak, már igen rég óta. Gyerekszerelemből alakult ki ez a nagyszerű kapcsolat, mely tele volt ugyan megpróbáltatásokkal, de kiegészítették egymást. A zsörtölődő férfit a jólelkű Sophie állította le mindig, ő volt a jobb fele, a lelkiismerete és mondhatni az egész élete, ő volt az, akiért a férfinak volt oka mindennap kicsoszogni a konyhába kávét készíteni. Akinek unszolására lenyírta a füvet, akár porszívózott és évente egyszer karácsonykor elment a családi vacsorára. Öt éve vonult nyugdíjba, így ha lehet, minden idejüket együtt töltik, együtt járnak kártyaestekre, együtt sétálnak délutánonként a közeli parkban, és egymás kezét fogva hajtják álomra fejüket. Furcsa, de a zsémbes idős úr nem tud kedvesének keze érintése nélkül jót aludni. Volt valami megnyugtató Sophie érintésében, energiát adott, vagy csak annyira jó ember volt, hogy ezt másokra is át tudta ragasztani.
Iroh világ életében gyárakban dolgozott, megjárta a katonaságot is, de a Nő mindig hazavárta őt. Szomszédok voltak, már gyerekkorukban jóban voltak egymással, pedig akkor még nem ismerték a valódi szerelem mivoltát.
- Azok a kis nyavalyások! – kiáltott fel a férfi, ahogy nosztalgiázva kinézett az ablakon, meglátva a gyerekeket, akik nyelvüket öltik befelé pontosan Őrá.
- Hagyd már azokat a gyerekeket. Te is voltál fiatal Iroh, ők most a jövő generációja. – fogta meg az idős Úr vállát Sophie, ezzel meggátolva őt abban, hogy felpattanjon ülőhelyéről és a fiatalok nyomába eredjen.
- Hát, ha ők a jövő… köszönöm nem akarom megélni azt a generációt. – savanyodott el a férfi.
- Ne pukkadozz már Iroh, egyél inkább. – intette le a Hölgy, majd hozzáláttak az ebédhez.  


2022.07.29. Sword Art Online indulásának napja, a rémálomhoz illő bejelentést követő percekben…


- Yumiko, gyere, megyünk! – hallatszott a kislány és Iroh mögött egy szigorú férfihang, majd mikor mindketten a felszólaló irányába fordultak, egy idősebb, komor férfiút láttak maguk előtt.
- Bátyus! – kiáltott önfeledten a lány, majd odaszaladt hozzá.
- Találtam társakat, hogy gyorsan fejlődhessünk. Meg kell védenünk magunkat. – közölte vele hűvösen, majd Iroh-ra tekintett.
- Maga vén kéjenc, pedig hagyja békén a húgomat és mindenki mást. Mi a fenét akart itt… - kiáltott szigorúan az idős Úrra, aki illetődötten állt fel térdelő helyzetéből.
- Én nem… - próbálkozott Iroh, de nem hagyta szóhoz jutni őt a fiú.
- Ha egy kislány közelében is meglátom, levágom! Megértette!? – emelte hangját a báty.
- Na de fiacskám, azért add meg a tiszteletet… - nézett szigorúan most már az idős Úr is.
- Nem vagyok a fiacskája, ez pedig a Sword Art Online világa. Itt nincs tisztelet. – válaszolt hűvösen az ifjú, mire a kislány közéjük lépett.
- Haru, ő nem bántott. – próbálkozott, de a fiú ellentmondást nem tűrően rántott kezén.
- Ne beszélj többé idegenekkel Yumiko, maradj mellettem. – mondta, majd távoztak ők is a kezdőhelyről. Nem sokat maradtak Iroh-n kívül ott a téren, ahol nem rég még Kabaya mondta ki rájuk halálos ítéletét, de érthető, hogy mindenki a menekülés és a gyors fejlődés mellett tette le voksát. Nem csoda, hogy mindenki itt hagyta őt, hiszen egy használhatatlan öregember, aki nem való egy ilyen fiataloknak készített játékba. Nem hibáztatja a fiút sem, nem haragszik rá, felesége szavai jutottak eszébe.
- A fiatalok generációja. – ismételgette szájában megrágva a szavakat, majd mosolyogva az égre tekintett.
- Tudom, hogy figyelsz még ennek a játékbéli égbolt magasságából is drágám. Mit tegyek? – kérdezte megadóan, majd ismét a szakadék szélére pillantott.
- Nem vagyok én idevaló Sophie… - mondta bátorítva magát, bizonygatva igazát feleségének, ki talán nem is hallja szavait. Talán csak a saját lelkiismeretét akarja enyhíteni döntésével, vagy kifogásokat keres, de nem lát más kiutat…Ismét találkozhatna vele, megfoghatná kezét, az megnyugtatná őt, ismét együtt kacaghatnának. Ezen gondolatok ismét könnyeket csalt az idős úr szemeibe, majd megállt a szakadék előtt.
- Mit tegyek…


2020. 06.12. Japán, Tokió félreeső városrésze.

- Biztos jól leszel apa? – kérdezte gondterhelt arccal Iroh idősebbik fia, fölé hajolva a bácsikának.
- Persze. – válaszolt maga elé meredve.
- Nem sírtál az egész temetésen, nem szóltál senkihez a toron. Nem hagylak itt, ha nem érzed jól magad. – próbálkozott tovább az ifjú.
- Megmondtam már, hogy nincs semmi bajom! – dühödött fel az öreg, félrelökve fia segítő kezét.
- Eddig sem törődtetek velem, ezután sem lesz rá szükségem! -  folytatta teljesen kikelve magából.
- Szép…pont ezért nem jön feléd senki! Világ életedben zsörtölődős és mogorva voltál! – üvöltött a fiú ellépve Iroh elől. A férfi erre nem tudott mit felelni. Általában ennél a pontnál szólt mindig közben felesége Sophie, ő állította le őket mindig, ha összevesztek…de most…most már nem lesz ott. Zavartan néztek össze. Apa és fia. A fiú szemeibe könnyek szöktek, de eltakarta azokat, remélve, hogy apja nem látja. Erősnek akart mutatkozni előtte, mert talán még nem esett le neki teljesen, hogy Sophie már nem él… többet nem tudja félbeszakítani a vitájukat.
- Menjetek el innen. Hagyjatok magamra. – suttogta alig hallhatóan Iroh maga elé meredve.
- Apa…én…sajnálom. – válaszolt a fiú, miközben torkán gombócok hullámoztak.
- Nem kell… az én hibám…most menjetek innen. Küldj el mindenkit. – temette kezeibe arcát. Ekkor a fiúnak leesett, mi történik és bólintva vette tudomásul annak kérését. Lesétált az emeletről és éppen csak megszólította volna az egybegyűlt gyászoló rokonságot, mikor az emeletről zokogás fojtotta bele a szót. Éktelenül hangos zokogás, amilyet még talán soha nem hallott édesapjától. Üvöltött, tört és zúzott, miközben elhunyt felesége nevét üvöltötte.
Könnyeivel küszködve fordult vissza a család irányába.
- Most…megkérek mindenkit, hogy távozzanak. – sütötte le tekintetét, majd bocsánatkérésképpen meghajolt. Miközben könnyei a parkettán kopogtak a család is zokogva, rémülten vonult ki a házból… sajnálkozva, szánva egy összetört gyászoló szívet, ki tombolása közepette, ráébredt végre, hogy egyedül maradt…


2022.07.29. Sword Art Online indulásának napja, a rémálomhoz illő bejelentést követő percekben…


- Le kellene ugranom…minden megoldódna. Ha nem teszem meg, akkor éhen, vagy szomjan halok, hiszen úgysem jön felém a kutya sem. – morfondírozott magában Iroh, miközben a mélységet figyelte. Nem látta a végét. Elgondolkozott azon, mennyi ideig fog zuhanni, talán lehet egy örökélet, amiért ezt a módszert választja, büntetésképpen évekig fog zuhanni a pixelek végeláthatatlan világában.
- Fiataloké a jövő… - ismételgette magában, a körülötte lévők szánva kerülték őt, azt hitték megbolondult, ami nem lenne teljesen furcsa egy ilyen bejelentést követően.
- Mennyi gyerek…még előttük az élet. Saját önzéséből megfosztja őket egy programozó, egy hóbortos kocka zseni álmaiktól. – rázta meg fejét kelletlenül fintorogva. Mikor hallotta a hírekben, hogy megjelenik egy játék, ami virtuális valóságba repíti az embereket, felkapta a fejét. Évek óta úgy él abban a házban egyedül, mint egy rab, ki az elmúlást siratja. nem tudja elengedni szerelmét, még ennyi év után sem. Jobb felét, kinek keze érintése nélkül aludni sem tud nyugodtan. Remélte, ha belép ebbe az izébe, akkor felelevenítheti a fiatalságát. Elfelejtheti gondjait, az öregedéssel járó problémákat, és talán míg el nem száll feje felett az idő, és el nem jön a viszontlátás ideje, addig jól érezheti magát.
- Mekkora bolond vagyok én. – mosolygott saját keserűségén, majd az égre nézett.
- Biztos vagyok benne, ha élnél, ellenezted volna. – mondta Iroh, majd családjára gondolt. Önző volt. A temetés óta nem beszélt velük, pedig ahelyett, hogy egy ilyen nevetséges játékba menekült gondjai előtt, náluk is kereshetett volna vigaszt. Bocsánatot kell kérnie, mielőtt még meghal. Meg akarja ölelni gyerekeit, unokáit, még mielőtt újra találkozik feleségével. Biztos benne, hogy ha nem teszi meg, rosszalló pillantásokkal fogadja majd őt a mennyországban.
- Túl kell élnem. – jött a felismerés.
- Bocsánatot kell kérjek a családomtól…jót kell cselekednem. Segítenem kell. – kiáltotta lelépve a mélység torkából.
- Segíteni fogok a fiataloknak Drágám…tudom, hogy te is ezt tennéd…Egy vén bolond utolsó éveit arra használja, hogy minél többet megmentsen a fiatalok úgynevezett generációjából. – törölgette le már arcára száradt könnyeit, majd háta mögé nyúl, hogy kardját magához vehesse.
- Nem fáj a karom és a derekam is elbírja még a pajzsot… - értetlenkedett, felismerve, hogy öregséggel járó problémái nem gátolják itt a virtuális világban.
- Hát akkor Iroh Nakamura…előre. – motyogott, majd elindult kifelé a kezdőhelyről…

Pár perccel később…

- Jólvan Iroh…ez egy igen gyenge szörny…ez egy malac…egy vaddisznó…Akimuróéknál is vágtunk egyet… - elmélkedett alig hallhatóan, ahogy szemben találta magát egy alacsony szintű mobbal, nem messze a kezdőhelytől. Csodálkozott is rajta, ugyanis, mindent letaroltak a többiek, kétségbeesésükben úgy kezdtek el fejlődni, mintha az életük múlna rajta…végül is így volt.
- Annak mondjuk nem volt vörös szeme…és nem nézett ilyen csúnyán…inkább olyan „kérlek ne vágj le” nézése volt. Asszem Bödön volt a neve…elnevezlek Bödönkének, hátha úgy könnyebb… - magyarázott a malac irányába, lassan közeledve hozzá fából készült körpajzsát és kardját felé tartva. Eközben a távolban már gyülekezett körülötte a nézőközönség. Pánik ide vagy oda, szerették volna végignézni a vén kéjenc bohóckodását, összeborulva nevettek Iroh előadásán.
- Az unokám azt mondta, fejlődni kell az ilyen játékokban. Hát rendben Bödönke…fejlődnöm kell, így leváglak. Te úgyis újraéledsz, de Iroh bácsi nem, hát könyörülj és múlj ki szépen. – mondogatta remegő hanggal, miközben lopta a köztük lévő távolságot.
- Adj neki cukorkát vén kéjenc! – kiáltott oda egy türelmetlen fiatal, mire mindenki nagy nevetésben tört ki. Az idős úr elveszítette a megilletődöttségtől a súlypontját és közelebb zúgott a malachoz, mire az mérgesen fordult felé.
- Jó Bödönke, nyugalom….aranyos Bödönke, nem bántjuk Iroh bácsiiiiiit! – kiáltotta el végül magát az Öreg, majd felugrott a földről és futásnak eredt. Ezen mutatványa még nagyobb derültséget okozott az őt körülvevő fiatalok körében, ahogy körbe-körbe szaladgált a mob elől. Egy náluk is fiatalabb lány lépett közbe és egy ütéssel leterítette a vadkant, mire az szinte egy pillantás alatt vált apró, fénylő pixelekké. Iroh nagyot sóhajtva rogyott a földre és hálálkodásra nyitotta volna száját, mire a lány szigorú tekintettel akadályozta meg ebben.
- Ha nem tud harcolni, olvassa el a kézikönyvet, amit mindenki számára elérhetővé tettek, addig pedig térjen biztonságos zónában, mert egyikünk élete sem játék. – hordta le a vénembert a lány, majd a nevető társaságra meredt, kik már szájat tátva figyelték a bátor leányzó királyságosnak vélt mozdulatait.
- Ti pedig segítsetek egymáson, és ha bajban van valaki, ne fordítsatok neki hátat. Itt mindannyian foglyok vagyunk, össze kellene tartanunk. – korholta le a fiatalokat is, mire ők fejüket vakargatva hagyták ott az elrontott szórakozás helyszínét. A lány közelebb lépett az Úrhoz, és kezét nyújtotta felé.
- Kö…köszönöm. – hebegte a férfi, majd elfogadta a segítő jobbot.
- Ne köszönje. Gondolom Önt is várják haza. Keressen társakat és élje túl. – motyogott a lány, mikor Iroh meglátta annak szemei sarkában gyöngyöződő könnyét.
- Drágám, hát te sírsz… - fogta meg mindkét kezével a férfi a lányét, ki erre elrántotta azt.
- Mindannyiunkat várják haza. – tette hozzá hűvösen, majd a mező felé vette az irányt, magára hagyva Iroh-t gondolataival. Igaza volt, de nehezen tudta megemészteni azt, ami itt történik. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha itt lenne vele unokája, aki tudná, mit kellene most csinálnia…
- Miket gondolok…szerencsére nincs itt. Remélem… - rázta meg fejét kikergetve belőle bolondos gondolatait, majd elindult a kezdőhely felé beszerezni magának egy kézikönyvet.


A következő hónapok nehezen teltek Iroh számára, egyedül kellett mindent megtanulnia, ugyanis senki nem állt vele Partyba, senki nem foglalkozott öregekkel, mondván, csak hátráltatnák őket, bár ez a játékban nem volt lehetséges, inkább a pletyka miatt nem álltak vele össze, miszerint ő vén kéjenc. Fejlődött ő szép lassan, de lemaradt a többiektől, nem hogy a fiatalokat, sokszor magát is alig tudta megmenteni. Egy céh sem foglalkozott vele, hiába sajnálta meg őt sok fiatal, nem tudták meggyőzni társaikat, hogy neki is szüksége van segítségre. A fronton is próbált segíteni, de figyelembe sem vették, egy csapatba sem tették be, hiába mutatta fegyvereit, vagy győzködte a csoportot szintje magasságáról. Így ismét egy szakadék szélén találta magát. Hiába valónak tűnt számára minden, amiben a pár hónap alatt hitt. Sem barátokat nem talált magának, sem pedig társakat, kikkel együtt dolgozhattak volna a toronyban való feljebb jutásért.

2022.09.12. A játék 6. szintjén.

Most igaz, nem a kezdetek városában áll a szakadék szélén, egy magasabb szint lejtőit nézte ki magának, miután megküzdött az ott tanyázó mobokkal. Lassan respawnolnak a szörnyek, ha nem ugrik, majd talán azok fogják őt megölni. Ahogy merengett mélység felett álldogálva, hangok csapták meg füleit.
- Irigó, nem fog menni, túl erősek! – kiáltott egy magasabb női hang.
- Ne aggódjatok, menni fog. – jött a válasz egy férfihangtól. Iroh megfordult, hogy megtudja, honnan jön a csatazaj és a kétségbeesett kiáltások. Egy kisebb négy főből álló csapat nézte ki magának a már újra termett mobokat, de a felszerelésükből ítélve, nem voltak felkészülve még ellenük. Egy lovag, valószínűleg aki válaszolt a lánynak, próbálta magára vonni a szörnyek figyelmét, míg egy árnyharcos, egy harcos és egy állatidomár próbálták lekaszabolni őket. Nem igen ment nekik, a fiú túlvállalta magát, páncéljának mértékét a mobok már leütötték, a következő ütések már az életcsíkját követelték volna. Iroh szigorú tekintettél nézett vissza a mélységbe. Sóhajtott egy mélyet, ökölbe szorította kezeit, majd pajzsáért nyúlt.
- Gyerünk Iroh, eljött a te időd… - motyogta magában, ahogy a csapat felé vette az irányt.
- Irigó, meneküljünk, nem tudjuk legyőzni őket! – jött a kétségbeesett állatidomár kérése a vezető felé, mire ő talán észre sem véve életcsíkja állását, vagy csak dacból, de tiltakozott.  
- SWITCH! – kiáltott Iroh Irigó mellé érve, s mint kiderült, jókor tette, ugyanis a teknősszerű lény különleges képességét akarta aktiválni a fiún, vagyis begubózik a páncéljába és nekirohamoz a védekező félnek. Nem érte volna túl…
Iroh ehhez képest hatalmas elánnal fogta fel az ütést, szinte támaszkodó lába belesüllyedt a földbe, ahogy a pörgő állatot próbálta visszatartani. Az ütközés rajta is meglátszódott, fele páncélját levette a támadás, de sikeresen megtartotta a mob ütését, míg a fiút, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Életének tíz százaléka visszatért az Idős férfi képességének hála, miszerint ha Trójai Fal képességével megvéd egy játékost, annak a játékosnak élete vagy páncélja tíz százaléka visszatér.
- Megtartom, most támadjatok! Különleges képessége után három másodpercig kába és a páncélja nem aktív! – kiáltott Iroh, mire Irigón kívül mindenki kapcsolt és körbevették a szörnyet. A három másodperc elég volt arra, hogy elintézzék, s mire a másik két mob is feléjük fordult, addigra már a fiatal lovag is talpon volt.
- Igyál egy életitalt és válts le, ha készen állsz! – mosolygott az öreg büszkén, majd a következő teknős ütésére emelte pajzsát. Ezt játszó könnyedséggel védte, páncélja is bírta még, remélte, hogy míg a fiú regenerálódik, ez így is marad. Eközben a többiek nekitámadtak a moboknak, s a fiú fintorogva bár, de engedelmeskedett az öreg utasításának.
- Switch!  - kiáltott, majd most már újult erővel szaladt a következő teknős ütése elé.
- Ez az, szép volt! - Dicsérte meg Iroh a fiatalt, majd kardját elővéve az ég felé mutatta annak pengéjét. A második mob éppen az állatidomár felé tartott, így egy Switch segítségével védte a támadást, majd a lány kapcsolt, szerencsére igen fürgén, és visszaváltva támadta a lényt. Szépen lassan, ezt a taktikát használva, legyőzték a mobokat, szerencsére senki sem halt meg, Iroh képessége pedig többször jókor aktiválódott lehűlési idejéből visszatérve.
- Köszönjük apó a segítséget. – állt elé felderült arccal az állatidomár lány. Az árnyharcos is mellé sietett és meghajolva tette tiszteletét a hős öreg előtt.
- Ááá, bárki megtette volna. – vakarta tarkóját a férfi, majd szétnézett a fiatalok között.
- Jól vagytok? – kérdezte.
- Persze, Önnek köszönhetően. – lépett közelebb a harcos is, Irigó viszont hátul bosszankodva vette tudomásul, hogy segítségre szorultak.
- Öhm…elég hiányos és kezdetleges a céhünk…de csatlakozna bácsi? – kérdezte egy kis szünetet követően a lány, mire Irigó előlépett a többiek mögül kezét tiltakozásra emelve.
- Nem lehet Akuya, ő a vén kéjenc! – mutatott az Idős úrra, ki elkámpicsorodott a gyanúsítás hallatán.
- Nem vagyok vén kéjenc. Én… - próbálkozott meg szabadkozni Iroh, de szíve mélyén tudta mi fog ebből kialakulni.
- Nem tűnik nekem kéjencnek. Megmentette az életünket. – fordította félre fejét a harcos.
- Én amondó vagyok, hogy adjunk neki esélyt. Tapasztaltabb nálunk, jobb felszerelései is vannak. Két lovag nem árt, ha van a csapatban. – bólintott elismerően az árnyharcos.
- De hát… - tiltakozott tovább Irigó, de Akuya kezét emelte felé.
- Ez el is dőlt, megszavaztuk. – mondta, majd kiválasztotta menüpontjában az invitálás gombot és meghívta a férfit.
Iroh mosolygott, legszívesebben elsírta volna magát. Viszont, most erősnek kellett maradnia, hiszen ezt várná el tőle Sophie is.
- Köszönöm. – mondta bólintva a lány felé.
- Mindent elkövetek, hogy megvédjelek titeket kalandjaitok során. – tette hozzá kezét szíve fölé csapva, majd meg is hajolt, hogy szavait ezzel is meggyőzőbbé tegye.

Így csatlakozott végül a Farkasok céhéhez, ami kevés főt számlált ugyan, de sokkal gyorsabban tudott így fejlődni a segítségükkel. S míg ő fejlődött, nem hagyott senkit sem meghalni, akár hova mentek, kazamatákba, csak szörnyeket ölni, mindenhol megvédte őket, egyre jobb felszerelésével és képességeivel nem is volt túl nehéz dolga. Új becenevet kapott. Ditto a fiatalok őrtornya.
Egyedül Irigó nem tudta elfogadni, hogy nem ő az egyedüli lovag a csapatban, hiába próbálta tanítani őt Iroh apó, nem fogadta el a segítségét, irigysége akkorára nőt, hogy kilépett a céhből és kísérte őt Akuya is, mivel a húga volt. Mivel így alig maradt ember a céhben, Iroh megint egyedül maradt, de végre mindenki Ditto Apónak vagy őrtoronynak hívta őt a közeli városokban, több meghívást kapott, mint bármikor. Boldog volt végre és örült, hogy akkor a szakadék szélén jól döntött…