[Globális event] Rendszerhiba

by **Strea** Hétf. Nov. 12 2018, 00:46

Rendszerhiba

KS csapat: Rinne, Leo, Ditto, Penelope, Ozirisz, Chakna, Chara
JF csapat: Riko, Saya, Victor, Danee, K1, Silence, Kanami
Bónusz csapat: Szophie, Chan, Hinari

Kérlek titeket, hogy ne találkozzatok/ne menjetek együtt - még azok se, akik alapvetően ismerik egymást!

Ezen felül nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy - főleg az elkövetkezendő köröknél - fokozottan kerülje a metázás MINDEN formáját! Azt a karaktert, aki a usere miatt bármit is megtud a másik csapatokkal történtekről vagy ezek hatásairól, kizárom az eventből.
A metázás elkerülése érdekében a csapatoknak szánt meséket spoiler tagbe teszem. Aki úgy érzi, hogy karakterével teljesebb és elfogulatlanabb játékra képes, ha más csapatok meséit és csapattagjainak hozzászólásait nem olvassa, éljen ezzel a lehetőséggel - ezt megkönnyítendő pedig kérek szépen mindenkit, hogy a reagjaitok elején legyen kiemelve (ooc), melyik csapathoz tartoztok. Így a többieknek egyszerűbb lesz átlátni, kit hova osztottam és ekképpen fontolni meg az adott hsz olvasását.
Természetesen nem tilos olvasni a többi csapatot sem - a multikkal érkező usereknek ez eleve lehetetlenség lenne -, csak figyeljetek oda rá, hogy a karik a nekik szánt mesére, és csak a nekik szánt mesére reagáljanak.

In game idő: 2028. DECEMBER 23.

KS csapat:

JF csapat:

bónuszcsapat:

Határidő: 2018.11.18. 23:59
Aki be akar csatlakozni az eventbe, az még megteheti egy nekem címzett pm-el.

by **Szophie** Hétf. Nov. 12 2018, 14:08

BÓNUSZCSAPAT

Felnevettem. Hosszan és hangosan. A szél messzire vitte a hangomat, én pedig csak az arcába néztem a különös alaknak, és nem tudtam abbahagyni hosszú percekig. Végül kifújtam magamat, vettem egy mély levegőt, majd rámosolyogtam.
- Én vagyok a felelős azért, hogy életben tartottam magamat. - válaszoltam teljesen nyugodt és magabiztos hangon, és úgy tekintettem le reá, mint egy segítségre szoruló, butuska kisgyerekre. Aztán átváltottam komoly arckifejezésre, a pillanat egy tört része alatt.
- Vezessen. - egyeztem bele könnyedén. Érdekelt a feladat, amit egy kintről érkező alak adhatott, és érdekelt a csapda, amit egy benti játékos ilyen gondosan felépítve nekem állíthatott. Akármelyik is a helyzet, izgalmas kihívásnak ígérkezett. Nekem pedig most pontosan erre volt szükségem. Bármire, ami eltereli a figyelmemet. Bármire, ami elég adrenalint ad hozzá, hogy életben maradjak.
Felkeltem a padról, és gondolataimba mélyedve indultam a férfi után. Vezér szótlanul követett. Tudta, mert elmeséltem neki annak idején, hogy mi történt azokban a napokban, amikor eltűntnek hitt, és keresett. Ugyanakkor felfogni nem fogta, és érteni nem értette, hiszen számára a kinti világ nem volt más, mint számunkra a Mennyország. Valami, aminek létezésében körülötte mindenki más hisz, ő maga mégsem látott rá sohasem bizonyosságot. Csak annyit tehet, hogy eldönti, elhiszi-e vagy sem. Ő pedig, földhözragadt ragadozó lévén, még csak nem is foglalkozott ennyire kicsinyes problémával.
Halkan sétáltunk a szürkén kavargó fellegek alatt, és talpunk alatt ropogott az éjszaka leesett hó. Ezek a szürke hófelhők, amelyek keretezik a világunkat, körbevesznek, és a szint szélén letekintőket is várják. Ezek, amik a semmiben lebegő világunkon túl vannak. Amiket ezidáig, hosszú órák óta gondolataimba mélyedve figyeltem egymagamban, még mielőtt visszasétáltam volna Taft városába, és el nem foglaltam volna helyemet egy sikátor graffitivel szennyezett és mocsokkal borított padján.
Nem izgatott túlságosan az egész dolog. Nem adtam hitelt a férfi szavainak, és ha adtam volna, akkor sem riadtam volna meg a tőle. A sorsom a kezemben van, ezt éppen a börtön tanította meg nekem. Mindenhonnan van kiút. Egy olyan régi világ és élet emlékképe pedig, mint az odakint, annyira nem érintett meg, hogy azon talán még én magam is meglepődtem. A szél süvítve fújni kezdett. Összekócolta hajtincseimet. Ha a kinti világban én anyagi támogatásra szorulok, az már régen rossz. Finanszírozni? Önök? Na nem. Viccnek is rossz kitalálni olyasmit, hogy a bátyám nem gondoskodik rólam eléggé. Biztos voltam benne, hogy még az ő orvosnak készült fejében is van annyi ész, hogy megtalálja, hova rejtettem el az anyagi tartalékainkat. Nem is keveset. A fejemben ez a kép mindig is úgy élt, hogy ő maga az egyik fő támogatója annak az intézménynek, ahová akkor vittek. Máshogyan nem lehetett. Soha nem engedte volna meg, hogy kikerüljek a házunkból, ha csak nem lett volna rá hatalmas indoka. Az pedig, hogy bármit is ártsanak nekünk? Nem ragaszkodom az életemhez minden áron. Viszont ha nekünk ártanak, akkor ezek a fickók sem számíthatnak egy hosszú életre, azt garantálom. Elmosolyodtam. Egy olyan múlt köszönt vissza rám ezekben a percekben, aminek létezésében egy ideje már én magam is kételkedtem. Szóval minden létezett. És akkor Makoto is igaz volt.

by **Ditto** Szer. Nov. 14 2018, 15:02

[KS Team]

Gyönyörű napra virradt Iroh számára, mint minden reggel, melyet nem a valóságban töltött. Nem sok jó és szép volt Aincradtban, amit szeretni lehetett, de a ritka kivételt a tájak és az időszakok jelentették. Gyönyörűek voltak a reggelek, s mivel Ditto Apó idősebb volt már a játékban levő többi korosztálynál, ezért szinte az NPC-kkel ébredt, így mindig volt alkalma egy forró csésze tea mellett végignézni a napfelkeltét. Szokásos teaházában üldögélt és csodálta a virtuális táj ébredését, csupán néhány kalandozó futkározott el alkalomadtán az utakon, valószínűleg egy új küldetés vagy ritka szörny elejtésének reményében, az idős Úr csak mosolyogva intett utánuk, s kívánt nekik szerencsét.
Mivel elég hideg volt az idő 23.-án, így vastagon volt öltözve, hidegérzete ugyan nem volt, de életpontjain meglátszódnak a fagyos időszakok, így kénytelenek voltak az itt lakók komolyan venni az időjárás adta tényezőket.
Lassan karácsony…ilyenkor Ditto Apó mindig elkeseredik, mert, bár utálta az ünnepekkel járó felhajtásokat, a családi vacsorákra megboldogult felesége mindig elrángatta, ahol persze jól összeveszett szinte minden családtagjával. Utálta ezeket a partikat, pedig most ennyi év távollét után, mit meg nem adna egy újabb családi vacsoráért…
Épp ezen gondolat cikázott végig agyán, s már törölte is le szeme sarkából a kicsorduló könnyeket, mikor egy kislány termett ott mellette dideregve a hidegtől.
- Megtaláltál? Engem? – kérdezte magára mutatva Ditto apó, zavarát alig tudta volna eltakarni, legyen az időjárás bármennyire is szélsőséges.
- De hát, te remegsz, had adjam oda a kabátom. – ajánlotta fel a férfi ruháját, de mikor meglátta, hogy a kislány feje felett nincs indikátor, így megtorpant egy pillanatra.
- Egy nagyon fontos ügyben? – kérdezett vissza ismételten megilletődve. Szerette volna hellyel kínálni a kicsit, de nem tudta lenne-e értelme, ugye egy NPC be van programozva, valószínűleg nem tud azonosulni a játékosok egyéb reakcióira.
- Persze...igen, segítek, ha tudok. - bólintott Ditto Apó kedvesen mosolyogva, de ekkor már a küldetésadó nagy jutalmakról kezdett el áradni. Nem igen érdekelte a férfit a jutalmazás, mikor ez az NPC így meg volt rémülve. A ruhácskája is rendhagyó volt, rózsaszín szett, fehér kabátkával és halvány zöld masnival. Nem igen értett a mai divathoz, de ezt egy játékos karakteren jobban el tudta volna képzelni, más lehetőséget azonban nem látva, felállt ülőhelyéről és a kislány mellé lépett, elfogadva a menüjében felugró küldetést.
- Akkor siessünk kicsi lány. - bólintott aggódóan szemlélve az ébredező utcát.

by **Danee** Szer. Nov. 14 2018, 18:26

[JF-17]

- Üdv - válaszoltam röviden, nem voltam se nyájas, se különösebben udvarias.
Közben elhullott még egy havasi vaddisznó
- Elnézem. De nem veszek semmit se - vágtam pofán a következő varacskost, amelyik szemtelenül közel merészkedett a lábamhoz
- És ha Col kell, azt nem tudok adni, én is a következő fegyverre gyűjtök
Ilyenkor az esetek többségében kiderül, hogy "csak" ennyivel akartak feltartani. És akkor jön még a kitartók részéről a "De én csak ..."
Már majdnem mondtam, hogy nincs "De", amikor totál más szöveggel jött.
Hogy neki el kell jutnia. No meg nem is akármikor, hanem most azonnal.
Lefele rántottam a kardom, át a disznóság két szeme között, megcsíkozva a pofikáját
- Akkor használja a teleportot! Van kristálya, nem?
Kezdtek fogyni körülöttem az agresszív kismalacok, azt a kettőt pont féken tartottam két oldalt a fegyver végével, meg a pajzs szélével
- Az első szinten minden biztonságos annak, aki már idáig feljutott - vitattam a kérése értelmét és jelentőségét
Marhaságnak tűnt az egész, mintha egy totál kezdőtől hallanám, csak ez éppenséggel nem a Kezdetek Városa, hogy ilyen badarságokat kelljen hallgatnom
Belerúgtam a hetvenkedő röfibe a kardom alatt, aztán egy félfordulattal és két suhintással elintéztem a kellemetlenkedőket.
Ez egy ilyen nap volt: az egy ütéses mobokon lehet a legbiztonságosabban fejlődni
- Mennyi? - kérdeztem szűkszavúan, megfontolva, hogy esetleg mégis eljátszom neki a bolondot
- Mennyit fizetsz, vagy fizettek, ha leviszlek téged vagy titeket oda? Háh? - nem, egyáltalán nem voltam kedves vele.
Nem azért voltam itt, hogy vadidegeneket kísérgessek Ából Bébe, volt elég hasonló küldetés már a hátam mögött
- És mégis kik vagytok, és mi az a hely az elsőn, ahova menni akarsz? - a saját érdekében reméltem, hogy készségesen kiböki mit is akar egész pontosan, hogy eldönthessem, hogy tovább szintezek-e még itt, mielőtt lejárnak a buffjaim, vagy hagyom a fenébe és szerzek egy kis pénzt
- Ha megmondod, és tetszik, akkor leviszlek

Poszt beküldésekor meg is történt a rendszerhiba: Error 504

by **Penelope** Szer. Nov. 14 2018, 20:00

Penelope gondolataiba merülve, az út széli pattkán egyensúlyozva haladt előre, különösebb cél nélkül. A pet hűségesen követte, ámbár a csendet nehezen viselte, így pofázmányán az unalom tükröződött leginkább. A lány egy szót sem szolt hozzá már hosszú percek, talán órák óta. Nem tudni min elmélkedik ennyire, hol arca komoran mered előre, hol pedig a harag és dac árnyalatai tükröződnek vissza izmai apró rángásán. A veszteségek és a hátrány leküzdhetetlennek tűnik. Sosem hiányolta ennyire még az otthon melegét és kényelmét és míg eddig kellően le tudta foglalni magát, hogy a magány fájdalmát enyhítse, jelenleg erre sem talált épp megfelelő lehetőséget.
Logikusan gondolnánk hát, hogy örömmel fogadna bármilyen szót, ami felé érkezik. Mégis mivel egy gyengébb pillanatában zavarták meg, először csendben, összevont szemöldökkel mérte végig megszólítóját. Kritikus gondolatai támadtak, első pillanatban fel sem tűnt neki, hogy egy npc-vel van dolga. A megszólítója Penelope hallgatását bizonytalanságnak vélhette, így próbálta tovább győzködni. A mondandójából adódóan ébredt rá, hogy nem egy játékosról van szó, hisz eleget hallotta már a dicső és különleges jutalomról szóló meséket, amit vagy csicskamunkákért vagy pedig túlzó erőpróbákért ajánlanak fel játékosoknak. ~Tök gyanús~ Ez volt az első gondolata. Bár nem állt úgy, hogy válogasson a küldetések és fejlődési lehetősék között. A rendszer már, ki is küldte a meghívót. Csendesen figyelte a lányt és várta, meddig tudj ilyen aggodalmas és szorgalmazó pillantást vágni. Várt, némán és csendben állta a lány pillantását, ő pedig egykedvűen nézett vissza rá. Vár hangulata a mély ponton volt, most mégis szórakoztatónak vélte, ahogy ez a türelemjáték zajlik. Mondhatni ugyan, hogy csupán trollkodott az ártatlan npc-vel, és amennyiben huzamosabb ideig tartotta így a cukormáz a pillantását, úgy egy ideig kivárt. Várta, megpróbálja-e győzni valami mással, esetleg mérgesen vagy csalódottan továbbáll? ~ Nincsenek érzelmei...~ Konstatálta magában. ~ Hiába tűnik is úgy...~ ez pedig megijesztette Penelopet, hiszen a logika szembekerül azzal, amit lát és tapasztal. Egyre bizarrabb ez a valóság.
- Rendben. – Mosolyodott el, kisvártatva és elfogadta a felkérést. Igyekezett nem túl sokáig húzni az időt. Majd várta az instrukciókat.

Nem spoiler:

by **Leonard** Szer. Nov. 14 2018, 21:38

[KS Team]

Különös momentum volt, hogy Leonardot egyedül találtuk. Voltaképp nem szerette ezt az érzést. Igazából mélyen belül éppen abban reménykedett, hogy valaki majd rá fog lelni, ahogyan ott elterpeszkedett a napfényben, rossz fiúsan szétvetett tagokkal a fekete bőrmellényében. Napszemüvege lazán ült hátrasimított tincsein, lábait pedig keresztbe vetette maga előtt. Most bizonyára bizarrnak tűnhet ez a napsütéses nyárias hangulatot idéző kép számotokra, tekintve, hogy éppen karácsony előtt jár már az idő, és Aincrad utcáin többnyire már felszerelték a téli dekorációt a kirakatokba és fogadó címerekre. Az a helyzet, hogy bizarr is volt. Csupán csak Leonard úgy döntött, ez még véletlenül sem fogja érdekelni. Még jó, hogy hó nem esett Floria főterén, ahol éppen elterpeszkedett, és ezen a szinten azúrkék égbolt borult az erre látogatók feje fölé. A virágok egy csöppet lehangoló látványt nyújtottak ezekben az időkben, korántsem virágoztak nyári pompájukban, de azért még így is szépek voltak a maguk színkavalkádjával. Kissé komikus látványt is nyújtottak a nagykabátban arra andalgó párocskák Leohoz képest. Szó mi szó, a fiú kihasználta, hogy Aincradban a fagyveszély nem fenyegeti, főleg nem védett övezeten belül, főleg nem rövid távon.
Szóval várt. Akárkire. Egy arra tévelygő magányos báránykára, utcazenészre, bájos lánykára, vicces lovagra vagy ügyefogyott kardforgatóra. Várt, és egyszer csak meg is érkezett a vágyott társaság, méghozzá egy aprócska, kék masnis leányka személyében. A fiú azonnal feltornászta magát ülő helyzetbe, és csöpp társaságához fordult.
- No lám, szia. Miért, kerestél? - rávigyorgott, megmutatva tökéletes fogsorának majdnem egészét. - Segíteni? - megvakarta állát elgondolkodva, csak ekkor tűnt fel neki, hogy a leányka talán NPC lehet.
- Jól van! Csapj bele! - nyújtotta kezét pacsira, aztán ha megvolt a mozdulat, rámosolygott a lányra, és kézen fogva követni kezdte őt. Meg sem várta, amikor amaz a jutalomra tért ki. Ha segíteni kell, ő segíteni fog, kérdezősködés nélkül. Ez már csak így megy. Főleg, ha ilyen bájos, életre termett, csöppnyi kisleányok fordulnak segítségért a herceghez.
- Mondd csak, miféle fontos ügyről van szó? - kezdett aztán kérdezősködni út közben, várva a válaszokat, hátha még úti céljuk előtt megtudhat valamit. Bár ha nem, az sem baj. Majd feltalálja magát.

by **Hinari** Szer. Nov. 14 2018, 23:31

BÓNUSZCSAPAT

Valahol mélyen sejtettem, hogy nem lesz ez ennyire egyszerű. Hogy nem volt véletlen az a pár óra, hogy nem ajándékba kaptam a mentességet. Hogy egyszer még... használni fognak. Úgy gondoltam, ha nem halok meg, nem árthatnak nekem, nem kényszeríthetnek semmire. Nem érhetnek el hozzám. Nem közölhetik a parancsaikat egy fehér fal mögül, miközben én csak a családomra tudok gondolni... hogy őket vajon értesítették-e. Hogy vajon tudják-e, hogy élek éshogy hova vittek és miért.
Hogy... meglátogathatnak-e egyáltalán.
Először nem válaszoltam a nekem címzett szavakra. Ott ültem a kőkerítésen és néztem, ahogyan az alak hátat fordít. Tenyeremet végigcsúsztattam a durva sziklán és mélyen, nagyon mélyen beszívtam a levegőt. Behunytam szemeimet. Nem akartam elmenni. Alex épp az imént hagyott itt, hogy várjak rá, de lehet ez az alak pontosan tudta ezt, azért időzítette így a találkozást. Figyeltetnek. Tudják, ki vagyok. Hogy hol találhatnak meg. Kezeim ökölbe szorultak, rosszullét környékezett. Nem bírtam el ezt most így. Régebben talán, de... azóta történtek dolgok. Megráztam a fejem. Nem. Nem akartam vele menni. Nem akartam idegeneket magam körül. Nem akartam veszélyt. Nem akartam bizonytalanságot. Elegem volt... mindebből...
A szemüveges férfi kérdőn hátrafordult és én gyűlöltem minden mozdulatát. Megremegtem, dühöm erősebben és égetőbben izzott, mint tegnap este a céh közös műhelye. Erőt kovácsoltam belőle. Energiát, hogy fel tudjak állni. Szemeimbe könnyek gyűltek. Remegve töröltem le őket a blúzom ujjával. Elléptem a kerítés mellől. Ő megvárt engem.
- Nem éppen alkalmas az időpont... - dünnyögtem, de már az első szótagnál tudtam, hogy erőfeszítéseim teljesen fölöslegesek lesznek. Egyenlő felekként? Ugyan. Itt az összes ütőkártya nála volt, és én, a valós testem volt közülük a legnagyobb. Nem tehettem semmit, nem alkudozhattam. Csapdába estem. Pont, mint egy fél évvel ezelőtt.
Innen azonban... senki sem tudott kihozni épségben.
Sétáltam mellette és megpróbáltam küzdeni a fel-feltörő pánikrohamok ellen. Nem néztem rá, úgy tettem, mintha a legnagyobb nyugalomban ballagnék. Nincs itt senki. Nincs baj. Alex nemsokára utol fog érni. Zihálva vettem a levegőt, nem ment, nem ment, nem ment! Megtorpantam, megráztam a fejem. Ez az alak... ő nem fog bántani, ugye? Egy a célunk... vajon... egy a célunk? Ránéztem. Tekintetem belefúrtam az övébe és igyekeztem kitalálni, miért is lehet itt. Hogy mégis milyen feladatot bízna rám, amire ő vagy bárki más képtelen?
- Tulajdonképpen mit kellene tennem? - kérdeztem aztán mardosó torokkal, nyugalmat erőltetve magamra. Ha hagyta, lenyitottam a menümet, hogy üzenetet küldhessek Alexnek, biztosítva őt, hogy jól vagyok. A Katana mint mindig, biztonságot adva csapódott lábszáramnak minden egyes ütemnél. Megfogtam a markolatot és reménykedtem benne, hogyha sor kerül rá, a kard szelleme tudni fogja, mi a helyes lépés: én sajnos... nem voltam egészen biztos benne.

by **Kanami Minagawa** Csüt. Nov. 15 2018, 09:45

JF CSAPAT

Nem is tudom pontosan mennyi ideje nem érdekelt semmi már. Ha mentem valamilyen küldetésre annak egy célja volt csak, hogy jól szórakozzak, ha pedig mentem valamerre, akkor annak is hasonlóan nagy célja volt. Mondhatni tanyát vertem magamnak a kis életembe.

Sokan panaszkodnak arra, hogy milyen rossz idebent. Egyre több kiégett kis szürke alak jelent meg a város utcákon és erre én nem igazán tudtam hogyan kéne reagálnom. Néha csak, hogy feldobjam a napjukat, meg főleg az enyémet, sőt elsősorban az enyémet beléjük kötöttem... Semmi személyes, szimplán az izgalomért. Na persze nem mindenki hagyta magát, velük volt pár szigorúan magán párbajunk is, amit mindig nagyon élveztem.

De lényeg ami lényeg, hogy mindig keresem a bajt. Na jó most pont nem, de egyébként mindig.

Például néha esténként kimegyek az utcára és a sötétségben a falakra kis graffitit nyomtam, amolyan szabadelvűen.

Most egy edzőteremben voltam, azaz egy olyan helyen, ahol én állítottam fel dummykat, amiket lehet ütlegelni kicsit. Szerettem csak úgy kijönni ide, hiszen senki nem tudta pontosan a helyét. Igaz a tél közeledett elég erősen, sőt már havas is volt sok szint, ahogy ez is, de nem kell sok extrára számítani idebent. Én mondjuk, hogy ne röhögjenek ki felvettem a téli cuccaimat, kissé alkalmazkodva a környezethez.

Szóóóóval... Éppen egy Harcos Dummy ellen harcoltam csak lazán, amikor valaki mögém toppant.
-Hé pajti te meg hogy keveredtél ide hmm? Talán követtél engem?-Persze nem nagyon érdekelte a dolog, így én is hagytam lógni.

Fogtam és feldobtam a vállamra a fejszémet, miközben ő csak mondta a magáét.-Szóval munka mi? Az első szinten? Talán megnyílt egy új kazamata vagy miniterem hmm?-gondolkodtam rajta hangosan, hátha pár kérdésemre válaszolna is.

Kissé az ami zavart az a mellébeszélése, Bőségesen tudunk illetve... tudok fizetni. Megfelel?-mondta, de ha többen vannak akkor minek kellünk mi? Vagy mind kezdők lennének, mint ahogy ő is előttem? Egyre több gyanús dolog volt vele kapcsolatban, mint ahogy az is, hogy a karóráját akarta megnézni ami nincs is neki...
-Legyen... Lead the way little boy!

by K1 Csüt. Nov. 15 2018, 20:30

JF csapat
Éppen a városon kívül mászkáltam egy kellemes kis erdőben és élveztem a napsütést, a csicsergő madarakat meg miegymást. Úgy éreztem rámosolygott a szerencse ugyanis találtam egy hatalmas szederbokrot tele minden földi jóval. Nagyon szerettem az ilyen ínycsiklandozó finomságokat, ráadásul nem látott senki így nem kellett törődnöm az úgynevezett illemmel. Mindkét tenyerembe vettem egy jó nagy adag szedret majd azt egyszerre nyomtam a számba, jól összemaszatolva a képemet. Úgy néztem ki akkor majdnem, mint egy hatalmas, vörös hajú hörcsög teli pofazacskókkal. Külön élvezet volt lenyalni a szám szélét, komolyam mondhatom újra gyereknek éreztem magamat. Váratlanul az az érzésem támadt mintha valaki figyelt volna, ezért balra néztem semmi, jobbra néztem semmi ezért hát folytattam a falatozást. Az a különös érzés csak nem akart békén hagyni és így nem ehet nyugodtam enni, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve hátra pillantottam. Gondolom, nem kell ecsetelnem mennyire meglepődtem mikor egy idegen férfit találtam a hátam mögött. Egyetlen nesz nélkül jött, nem tűnt nagyon öregnek, ráadásul az arca pont olyan volt, mint a baba popsija. Azt hittem, hogy bogaras, de az is lehet, hogy csak a haját tűrte miközben agyalt, mert elég gondterhelt képet vágott.
- Mip aparsz? – mondtam teli szájjal majd kis csámcsogás után nyeltem egy nagyot és megismételtem a kérdést. – Mit akarsz?

Azt mondta, hogy sürgősen el kell jutnia egy bizonyos helyre az első szintre és szüksége lenne a segítségemre. Tudom, hogy gyakran panaszkodtam, de akkor tényleg jól esett volna, ha egy gyönyörű lány fordul hozzám és nem egy fiú. Először el akartam utasítani, de mikor megláttam a képét, meggondoltam magamat. Letöröltem a szeder foltot a számról majd bólintottam és közöltem a döntésemet.
- Én marha, miért nem tudok nemet mondani? Ráadásul ugrott az ebédem is. Na, menjünk.

by **Silence** Pént. Nov. 16 2018, 01:46

Jf csapat

A negyedik szinten sétálgatott. Nem volt határozott célja. Csak abban volt biztos, hogy valamilyen mobot keresett. Egyrészt pénzért, másrészt kipróbálni magát. Megmutatni, hogy nem ijed meg tőle, és le tudja győzni. Kardjával a kezében, folyamatosan fel-alá járatva a tekintetét sétált a védett övezettől egyre messzebb.
Mégsem vette észre a mellé lépő férfit. A hangjára kapja csak oda a fejét riadtam. Aztán nagyot pislog. Fontos ügyben... éppen az ő segítségét... Akaratlanul is az a délután jut eszébe, amikor Hinarit ki hozták arról a borzasztó helyről... Az volt eddig az egyetlen igazán fontos ügy, amiben résztvett. Nyel egyet. Aztán elhatározza magat, bólint, és a kardja helyett a füzetét elővéve szóban is megerősíti a döntését

Üdvözlöm! Otomura Fuwako vagyok, Aincardban Silence.

Megpróbálok segíteni... azt hiszem

Utána kérdő tekintettel hallgatja a férfit. Eljutni valahova... De hova? A térképpel biztos, hogy nem tud segíteni, úgyhogy reméli, hogy ismeri a helyet. Újra írni kezd, és nemsokára mutatja

Hova megyünk?

Nem tűnik fel neki, hogy a férfi az "óráját nézi", és nem igazán foglalkozik a felkínált fizetséggel sem. A férfi segítséget kért, nem munkát ajánlott, eszébe sem jut, hogy ilyesmiért pénzt kérjen
Sőt, belegondolva, kicsit kezdi fel is lelkesíteni, hogy egy ismeretlen éppen tőle kért segítséget.... Büszkeséggel tölti el, bár nem érti, miért pont tőle. Egyelőre betudja annak, hogy nincs a környéken senki más, akit megkérhetett volna.
Mielőtt igazán végiggondolhatná, mit csinál, még egy újabb kérdést ir a füzetébe, és mutat a férfinak

Ha segítségre van szüksége, miért van egyedül?

Ezt sem érti. Ő sem volt egyedül, ameddig segítségre szorult, csak utána jött el Grimmtől. Ezt tartja teljesen természetesnek és nagyon furcsálja, ha mással találkozik.
Ráadásul, bár megmagyarázni nem tudta volna, de furcsa kettős érzést keltett benne a férfi megjelenése. A felszerelése olyan volt, mint amilyet a még ügyetlen kezdők szoktak viselni... De ahogy a környéket pásztázta, az nem az ilyenekre jellemző ijedtségről árulkodott, amit ő jól ismert...
Igazán el se gondolkodott ezen, csak csendben elindult a férfi után, ha sikerült megbeszélni a kérdéseit. Nem ment hozzá túl közel... Nagyjából kétszer olyan távolról követte, mint egy ember normálisan tenné, ha kísér valakit.

by **Rinne** Pént. Nov. 16 2018, 14:30

Kerek Sajt csapató

Egyszer csak odalépett hozzám egy kislány. Rózsaszín ruhácskája felett egy fehér kabátkával védekezett a hideg ellen, de csak egy harisnya volt rajta, és a fején is csak egy masni volt. Nem is csodálom, hogy remegett, biztosan fázott. Én melegen öltöztem, ilyenkor karácsonykor már hideg van, és bármelyik pillanatban leeshet az a furcsa, fehér valami, amit hónak hívnak, és még mindig nem szoktam meg. Meg a hideget sem. Hiába voltam melegen öltözve, így is fáztam egy picikét.
- Igen, megtaláltál ^^ Kerestél? - válaszoltam neki kissé félrebillentve a fejemet. Biztosan szeretne tőlem valamit kérni. Előfordul néha, hogy megkeresnek, lehet, hogy egyszer segítettem egy barátjának, hallotta, és most ő is hozzám fordul. Ez mindig jót jelent, mert akkor valamit jól csináltam. Mondjuk a csuklyás énemet valamiért gyakrabban keresik... Lehet a csuklyában jobban festek.
- De kis aranyos vagy, hadd öleljelek meg ^^ - és már húztam is magamhoz, hogy megölelgethessem - Persze, hogy segítek! Miben kell a segítségem? - kérdeztem kíváncsian - Hűha, ha bármit kérhetek, akkor egy ritka sisakot szeretnék! - jelentettem ki magabiztosan. Túl sok minden hiányzik még a gyűjteményemből. Viszont furcsa módon kaptam egy felugró ablakot, amit most a homlokomat ráncolva próbáltam kibogarászni. A küldetés szót felismertem, de hogy milyen küldetést kellene elfogadnom... hát, azt nem tudom. Ettől függetlenül elfogadtam, nem volt miért elutasítanom.
- Hogy hívnak? Én Rinne vagyok, de ha nem tetszik, hívhatsz Emily-nek is! - kérdeztem meg, és nem is engedtem el a kezét. Innentől kezdve szerintem nem is fontos, hogy éppen merre sétáltam, vagy mit csináltam, ugye?

by **Chancery** Pént. Nov. 16 2018, 18:23

BÓNUSZ

Ahogy kezd beállni a hideg, úgy mozdulok ki egyre ritkábban. Irónikus módon a telet mégis jobban szeretem, mint a nyarat, és ennek egyszerű képlete van: míg a hideg ellen jól tudok védekezni egy-két plusz, pihepuha pulcsival, addig a nyár ellen nem tudom levenni a bőrömet, mikor úgy érzem, már elolvadok a szobában ülve.
Ez kint is így volt, itt bent is így van. Az én hőérzékelésem mindig is el volt tájolva valamiért, és sose felejtem el, mikor Jay, még a valóságban, benyúlt a fürdővizembe és úgy kapta ki a kezét belőle, mintha minimum tűz égette volna, majd pánikszerű, kerekre tágult szemekkel nézett rám és szinte üvöltött, hogy "ebben nem olvadnak le a csonjaid???". Így, még a szavaiból is ki lehetett sejteni a három kérdőjelet. Én pedig elnevettem magam, és nyomtam egy csókot az arcára, hogy dehogyis, sőt, még lehetne melegebb is.
Ám azért aláírhatja szerintem mindenki, hogy a telet is jóval kellemesebb úgy végigvészelni, hogy a pihe-puha pulcsiba és takaróba burkolózva ülünk a kakaóval a kezünkben a kandallónál, miközben nézzük a kint szálló hópelyheket, és nem megyünk sehova fülig körbetekert sállal és akkora nagykabátban, amibe háromszor beleférünk. Minimum.
Néha viszont elkerülhetetlen, hogy kimozduljunk, és ez most se volt másképp. Állatkáim ezúttal nem is tartottak velem, lévén nem hagytam el a város területét, és mindössze egy gyors bevásárlás volt tervezve a számomra. Az idomár igen ritkán mozdul ki társai nélkül, ez tény, de hiba vagy sem, érzem már magam a Kezdetek Városában annyira magabiztosan, hogy magabiztos legyek nélkülük is. A boltos játékossal kellemesen elcseverésztem kicsit, majd megfordultam, hogy elinduljak haza.
A szemüveges ekkor állított meg.
Ahogy ránéztem, hirtelen bevillant a mostanában íródó történetem egyik szereplője, pedig nem igazán hasonlít rá. A férfi láttán borzongás futott végig a hátamon, és szívem szerint messzire kerülve őt szinte futottam volna hazáig, ha nem áll elém és kezdi el a mondandóját. Szó nélkül hallgattam végig, és természetesen, mint minden hirtelen jövő esemény során, az agyam szó szerint leblokkolt, nem tudott előrukkolni semmivel. Olyannak tűnhettem, aki csak hápog, mint a kiskacsa a tó közepén, és mire felfogtam a szavai lényegét, már elindult és kerekedett is közöttünk már pár embernyi távolság. Gyorsan kellett hát döntenem, és sajnos az ilyesmiben sosem voltam jó.
Mint ahogy most sem.
Meg kellett volna kérjem, hogy bármit is akar, előbb had menjek vissza az állatkáimért, de nem akartam kiabálni, így inkább szaporán vettem a lábaimat és mentem utána.
...
Hisz nincs más választásom, nem igaz?
Olyan jó két perc múlva tudtam csak kinyöszörögni, ahogy battyogtam mögötte:
-M-Miről lenne szó? Mert ha olyasmi, akkor... nekem vissza kéne menjek akkor Álomért meg Dustért...

by **Chara** Pént. Nov. 16 2018, 18:37

-... Aha. Ügyes vagy.
Ennyi volt a válasza, ahogy a padon ülve, unott képpel mérte végig a kislányt. Semmi különös, a színek is aranyosan vannak összeállítva, a kicsike szinte szívet melengető. Ő viszont most színészkedős kedvében volt, így az arckifejezése szó szerint semmit nem árult el abból, hogy szimpatikus-e számára a kislány, vagy sem. A csípős hideg kissé megszínezte az orcáit, még jobb összhatást keltve a nevét adó karakterrel. Zöld kabátja kapucniját a fejére húzta, és vörösre festett íriszeivel alaposan végigmérte a kislányt még egyszer, hisz, biztos-ami-biztos.
Kezeit a kabát zsebeiben pihentek, a tőrök az inventory-ban, és valójában amúgy is csak azért jött ki és ült le a tér egyik padjára, hogy pihenjen, esetleg alkalomra várjon, hogy szembe jöjjön bármi érdekes. Sans felajánlotta, hogy vele tart, de Chara most jobb szeretett volna egyedül lenni. Az esze legmélyén élvezte a békességet, a csendet, és a sok-sok itt töltött év után már így, már novemberben, közel a télhez, kezdte érezni a karácsony igazi szellemét, főleg most már, hogy egy olyan családdal ünnepelheti, akiket szeret is.
Nincs apa, aki ordítana, üvöltene vele, majd a hajánál fogva vinné be a...
Megremegett, de a környéken ólálkodók ezt akár a hidegnek is betudhatták. Chara felállt a padról, kezeit végig a zsebében tartva még azután is, hogy a kislány felé nyújtotta a sajátját, majd megpróbálta kihúzni az övét, hogy megfoghassa. Maga se tudta, miért hagyta, és ahogy felugrott a panel, nagyon sokáig nézte és gondolkodott.
Talán pont erre várt. Talán pont ezért ült ki ide most, és jött el a kislány. Ezen kívül a tény, hogy ez egy speciális küldetés, csak még jobban vonzza a kíváncsiságát. Másik kezét is kihúzta a zsebéből, és ujja lassan indult a gombok felé.
Az előző küldetése is speciális volt, ha úgy vesszük, különleges, de valamiért félbeszakadt, pedig a mai napig kíváncsi rá, vajon mi lett volna a vége annak a randevúnak, ahol a saját lelkével beszélgetett. Azóta a küldetés óta merőben másképp néz saját magára.
Az ujja végül felvillantotta egy pillanatra az Elfogadás gombját, majd ahogy az ablak eltűnt, Chara arcára mosoly terült.
-És miben kéne segíteni... partner? -a mosoly kissé kiszélesedett, az utolsót szót úgy mondta ki, akár egy vadászó pók tenné a rajzfilmekben, mikor lassan közelít a hálóba ragadt áldozata felé.
Nagyon ahhoz van kedve most, hogy a játékbeli Chara legyen, a gonosz, a démon, aki jön, ha a nevén szólítják.

by **Chakna** Szomb. Nov. 17 2018, 00:32

KS csapat

Hosszabb túrára készültem Aincardban... Be kell vallanom, hogy menekülni akartam... Nem örökké, ez eszembe sem jutott.. Csak néhány napig... Ameddig döntésre jutok. Vagy legalább biztos leszek magamban.
Ehhez indultam készleteket beszerezni az erre legalkalmasabb Kezdetek városába. Igen, azért is választottam ezt a helyet, mert ismertem. Nem kellett gondolkodnom, hogy amire szükségem van, azt honnan tudom beszerezni, a lábam szinte magától odavitt. Maradt idő, hogy a mostanában történteken pörgetsem az agyamat. Eiki teljesen behuzott a csőbe, én pedig hagytam... Valamit mondanom kell neki. Nem érdemli meg, hogy sokáig válasz nélkül hagyjam, hiszen az elmúlt hetekben rengeteget tett értem...
Szinte mechanikusan befejezve a vásárlást végül a főtér egyik padjára ültem pihentetni kicsit a lábaimat, mielőtt nekiindulok a 20. szintet feltérképezni.
Nem tudom, mennyi ideig ültem ott, de látszólag szinte a semmiből a pad mögé lépett egy szőke kislány sárga masnival a hajában.
Az első pillanatban emlékeztetnem kell magam, hogy védett övezetben vagyunk, úgyhogy nem kell közvetlen támadástól tartanom, ha eddig nem történt.
- Engem? Miért kerestél? - kérdezem, de úgy néz ki, nem tudom megállítani a csacsogást.
- Mi lenne ez a fontos ügy? - kérdezem tovább, előre dőlve ültömben, tettre készen, csupán a részletek után érdeklődve
- Kit takar még rajtad kívül a „nekünk" - kérdezek harmadszor is. Nincs kedvem belekeveredni még valamibe, aminek nem tudom pontosan a hátterét.
A jutalom, amit emleget.. Elemi erővel vág mellbe, hogy talán több szintet is léphetek ezzel egyszerre... De nem... Az túl óvatlanná tenne, és végül kicsikét sem tudnám előmozdítani a hazajutás ügyét. Nem... Nem ezért fogok segíteni.
Egy darabig bámulok a felugró panelre. De végsősoron elég egy pillantást vetnem a lány aggódó, reménykedő arcára, hogy további gondolkodás nélkül rányomjak az „Igen" -re, és felálljak a padról, és a kislányhoz forduljak
- Számíthatsz rám, de kérlek mesélj még egy kicsit erről a fontos ügyről - lépek elé, és gugolok le, hogy egy szinten legyen a szemünk.

by **Ozirisz** Szomb. Nov. 17 2018, 17:40

KS csapat

Már megint nyakunkon a karácsony. Valahogy nem igazán voltam ráhangolódva az ünnepekre. Az utóbbi hónapok történései elég mély nyomot hagytak bennem. A mentőakció, és az akkor elkövetett súlyos hiba még mindig kísért. Annak ellenére, hogy csodával határos módon sikerült kihozni, mégis, az az érzésem van, hogy valami végleg megváltozott. Hogy is gondoltam volna, hogy csettintésre minden visszaáll a régi kerékvágásba? Nem tudom. Én már végképp nem tudok semmit. Csak abban bízok, hogy talán a karácsonyozás segít Hinarinak visszatérni az életbe. Talán pont az a közös összejövetel és ünneplés lesz az, ami átlendíti őt a múltból a jelenbe. Mindenesetre a céhtársak és közeli barátok ajándékaival már megvoltam, csupán konkrét cél nélkül jártam a Kezdetek Városa piacán az ilyenkor szokásos nagy vásárt, hogyha valami jóságot meglátok, akkor még arra lecsapok minden gyorsaságpontot beleadva.
Különösképp nem foglalkoztam az ilyenkor már egész hűvös, majdhogynem hidegnek mondható időjárással. Számomra nem okozott gondot, bőven a tűréshatáron belül volt a hőmérséklet, ahogy az várható volt attól, aki a fagyos szinteken sok időt tölt. Arról nem is beszélve, hogy egy teljes hetet lehúztam a Jégváros falai közt... A tömeg viszont már jobban zavart, főleg hogy helyenként egy aranyat sem lehetett volna leejteni, olyannyira zsúfolt volt a piac. Megmosolyogtatott, hogy a rendszer, ami annyi mindent figyel, és beavatkozik, ezt a jelenséget mindig nem tudja orvosolni. Úgyhogy inkább a piac kevésbé zsúfolt részei felé vettem az irányt, mintsem beszálljak a "hány ember fér fel egy csuklósbuszra" című játék helyi változatára. Végül egy forraltboros standhoz soroltam be, majd rövidesen a bódé mellett ácsorogtam, két kezemet melegítve a kellemesen forró bögrén, egyet-egyet kortyolva belőle.
Vegyes érzések és mindenféle gondolatok kavarogtak bennem. Fejben már előrébb jártam. Az ilyenkor szokásos céhes karácsonyozáson. Egyik felem már nagyon várta, hogy végre ott leszünk, együtt, és jól érezzük magunkat, egy rövid időre belefeledkezhetünk az élet minden gondjába-bajába. És ez Hinarinak is jót tenne azok után, amin keresztülment odalenn. Ráférne már, annyi gyötrelem után főleg. A másik, pesszimistább részem viszont nem ilyen derűlátó. Lehet még túl korai lenne számára ez az egész dolog, és akaratlanul is eszünkbe jutna, hogy kik nincsenek már közöttünk. Elég hosszú már az a lista, akik közénk tartoztak valaha, fontosak voltak számunkra, és mostanra már nincsenek sehol. Ahogy bevillannak emlékek tavalyról, tavalyelőttről, egy röpke pillanatig mosolyt csalnak az arcunkra, csak azért, hogy pár másodperc múlva egy komor, esetleg szomorú arckifejezés váltsa fel a mosoly helyét. Újból kortyoltam egyet a bögrémből, majd tovább néztem a piactér előttem elterülő részét, nem különösebben figyelve rá. A tudatalattim természetesen mindent érzékelt és felfogott a körülöttem levő világból. Az éppen előttem sietősen elrohanó játékost, aki elől ösztönösen léptem hátrébb, mielőtt koccannánk. A szállingózó hópelyheket az utcai lámpa fényében, az NPC zenekart kicsit távolabb, ahogy az ilyenkor megszokott karácsonyi dalokat játszotta. Csak eddig nem érezte úgy a tudatalattim, hogy beavatkozás szükséges, így hagyott tovább elmélyülni a gondolataimban, egész mostanáig.
Egy fiatal kislány zökkentett ki, és beletelt egy-két másodpercbe amíg felfogtam hogy egyáltalán melyik bolygón is vagyok. - Szia... Engem? - kérdeztem vissza, meglepetten, miközben végignéztem a lányon. Az első dolog ami feltűnt, hogy... hogy a viharba nem fagy meg? Eléggé lengén van öltözve ahhoz képest, hogy tél van. Mások ilyenkor nagykabátban futkorásznak, rajta pedig... rózsaszín cipő, fehér harisnya, rózsaszín ruha, fehér kabát, és... kék masni? - Nem fázol így, ilyenkor? - kérdeztem vissza reflexből. A lány következő mondatán viszont még értetlenebbül néztem – Biztos, hogy engem keresel? Tudod, a jó szándék ellenére elég gyakran félremennek a dolgok... vagy elrontok valamit... – az utolsó mondatot már halkabban mondva. A szándék önmagában kevés, hogy segítsünk. Igaz, abból a szempontból a legfontosabb tényező, hogy anélkül nincs semmi. De végül úgyis a tetteink eredménye lesz a mérvadó... Azonban a lány következő mondataira kezdtem megérteni a helyzetet. Nem a jutalom volt, amire felkaptam a fejem, egyáltalán nem. A kétségbeesés, amit érzékelni véltem a lány hangjában. - Először is nyugodj meg, segítek, megteszem ami tőlem telik – mondtam a lánynak, biztatón rámosolyogva – Miféle dologban kellene segítenem? Ha valami nagy bajba keveredtél, nyugodtan elmondhatod – mondtam, közben a lány szemébe nézve. Még arról is megfeledkeztem, hogy a lány valójában egy gépi karakter. De nem is változtat túl sokat a dolgon, nekik is megvan a maguk gondja-baja. Vegyük csak példának azt a rejtélyes járványt, amivel kezdetben az NPC-k néztek szembe... vagy a koboldinváziót, amikor sokukat elüldözték az otthunukból az ellenség hordái...
Majd miután a speciális küldetésre vonatkozó felugró ablakot leokéztam, újból a lány felé fordultam – Ozirisz vagyok, de ezt valószínűleg eddig is tudtad. Talán túlságosan is ismersz. Viszont én nem tudok rólad semmit, leszámítva hogy segítségre van szükséged. Hogy hívnak? Hogy szólíthatlak, kislány? - tettem fel a kérdést, és kíváncsian vártam a lány válaszait. Sok kérdés, és válaszok nélkül nem jutunk előrébb. Két verzió körvonalazódott a fejemben: vagy valami nagy bajban van ez a lány, különben nem ajánlana fel mindent egy apróságért. A másik, pedig az, hogy csapda, és a hatalmas sok-sok jutalom csupán figyelemfelkeltés. Bár ezt az eshetőséget nem tartom túl valószínűnek, mivel a megbízóm egy gépi karakter. Az NPC-kre nem jellemző az, hogy hazudjanak, hogy aztán csapdába csalják az embert, ellentétben az emberekkel.

by **Rikomono** Szomb. Nov. 17 2018, 20:10

JF

Céh ide vagy oda, még mindig kurva sokat farmolok egyedül. Ez részben azért van, mert a céhtársaim nagyjából három perc alatt felkúrják az agyam, részben meg azért, mert nem vagyok hajlandó önszántamból a 20. szint fölé menni. Fagyoskodjon az admin öreganyja térde kalácsa, ugye. Jó, most már van a 24-es szint, ahol már csak egy picit van hűvös, de ott meg szinte csak halakra meg tengeri herkentyűkre lehet vadászni. Egy idő után uncsi, meg nem is olyan könnyű, mint mondjuk a húszason a perverz növényekkel meg a sáskákkal. Mondjuk most épp nem ott voltam, mert az émelyítő virágillattól is herótom van, hanem a 17. szint full creepy szörnyvilágát ritkítottam... volna.
- Útban vagy, baszd meg! - kiabáltam rá a fazonra, aki túl közel jött hozzám, miközben épp egy hordányi csontvázat szedtem le koponyáról-koponyára. Az egyik az extra, nem tervezett balettmozdulatom miatt meg is vágott, szóval miután befejeztem a csontkollekciók baszkurálását, idegesen néztem rá az alakra. Kábé ugyanúgy festett, mint minden japán irodai munkás, csak egy öltöny kellett volna rá, hogy összetéveszthető legyen a harminc másik klónjával, akikkel egyazon reggeli vonaton utazok.
Elkezdett magyarázni, és mivel senki más nem volt a környéken sem, így még csak azt se tettethettem, hogy azt hiszem, másnak dumál. Miért engem talál meg az összes ilyen agyhalott nyomorék? Ki a faszt érdekel egy ilyen "küldetés"? Még a csalija is ultragagyi volt.
- Kopj le! - löktem félre a fickót, és már mentem is volna tovább a következő spawnponthoz, de a csávó ragadt rám, mint légy a cukorra. Felajánlott kemény 500 aranyat. Idegesen felsóhajtottam, és leakasztottam az övemre erősített erszényt, majd ráböktem, és megmutattam neki.
- Ez a vagyonom töredéke, öcsipók, azt hiszed majd megszédít 500 arany? - tettem világossá számára, hogy a zsákban lévő ötezer arany IS aprónak számít nekem, mielőtt esetleg újrapróbálkozna valami nevetséges ezer aranyas ajánlattal.
- Még egyszer mondom, kopj le! - fordítottam neki hátat, és indultam neki az ösvénynek. De nem, nem értett a szóból, jött utánam, és tovább nyaggatott, hogy mire van szükségem. Már ökölbe szorult a kezem, hogy orrba vágom, de igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
- Engem maximum a ritka ércek motiválnak - vetettem oda foghegyről. Azt elég nehéz szerezni szinttől és vagyontól függetlenül - Persze, hogy tier 5, ki a francnak képzelsz te engem?! - fordultam vissza a kérdésre ingerülten, miközben a pasas halálnyugis arccal belement az árba. Ki a faszom ez?
- Jól van akkor, legyen, de igyekezzünk! Nincs kedvem a pofádat bámulni >.> - morogtam, végül beadva a derekamat. Mondjuk simán lehet, hogy a pasas meg fogja unni a természetemet, és inkább otthagy a picsába. Azzal se járok rosszul, meg azzal se, ha végül kézbe kapok egy ritka ércet.

/ Mesélővel egyeztetve a sztori /

by **Strea** Vas. Nov. 18 2018, 17:51

Victor és Saya lemondta a részvételt, nélkülük folytatjuk tehát.

KS csapat (Ditto, Penelope, Leonard, Rinne, Chara, Chakna, Ozirisz)

katt:

JF csapat (Kanami, K1, Silence, Riko és Danee)

katt:

Bónuszcsapat (Szophie, Hinari, Chancery)

katt:

Határidő: 2018.11.25. 23:59
Ha bármi fontosabb lereagálnivalót kihagytam, dobjatok meg egy pm-el és igyekszem betenni. Becsatlakozni mostmár csak igen nyomós indokkal lehetséges, a következő körtől pedig már egyáltalán sehogy. A metázást továbbra is kerüljétek! Kérdés esetén elértek pm-ben vagy discordon tagelve ^^ Jó írást! :3

by **Szophie** Vas. Nov. 18 2018, 21:35

BÓNUSZCSAPAT

A félelem legkisebb jele nélkül, szinte fesztelenül követtem a férfit, arcomon a mókás tanácstalanság és érdeklődés ábrázatával. Elővettük a teleport kristályt, majd az első szintre mentünk, ahol aztán rövidebb gyaloglás következett egészen a Kezdetek Városának széléig.
Mindeközben, szinte el is felejtkeztem komor útitársamról, gyönyörködtem a karácsonyi díszekben, a fákra aggatott meleg sárgán világító fényfüzérekben, a díszes kirakatokban, színes csomagolópapírokba bújtatott dobozkákban, és karácsonyi várakozást idéző hangulatban. Arra gondoltam, milyen jó lesz holnap, amikor közösen fogunk ünnepelni Annabellel, úgy mint régen. Az ajándékaim már becsomagolva álltak a lakósoron elterülő kis házikónk egyik polcán, jóleső várakozással töltve el, akárhányszor csak rájuk pillantottam. A szívembe melegség költözött erre a gondolatra, annak ellenére is, hogy most, egy igazi karácsony kapujában valahogy még jobban fájt Makotom elvesztése.
Fázósan összehúztam magamon alakot követő szövetkabátomat, és megigazgattam a sálamat. Már egy ideje sétáltunk, és ezen a szinten bizony hidegebb volt, mint ahol eddig tartózkodtam. Na persze, nem okozott volna gondot, ha a vastag bundakabátomat hozom magammal, amit a magasabb szintekre tartogatok, és amit a legutolsó bossokon is láthattak rajtam. Azt viszont túl soknak éreztem egy átlagos, kezdő szintekhez közeli télhez, ahol a fagypontot is éppencsak érinti a hőmérséklet.
Elgondolkodtam, és a semmiségekről szóló kicsapongásaimból az ébresztett fel, hogy egyszer csak megálltunk. Bután bámultam az elhagyatott fogadóra, majd belenéztem egyenesen a férfi arcába, azon bármiféle érzelmet is kutatva. Még mindig nem tudtam eldönteni, mit is akarhat, de egyre biztosabb voltam benne, hogy ez valamiféle átverés. Úgy éreztem, csúnyán meg akarnak téveszteni. Eszembe jutott, hogy talán épp a halálomba sétálok, és ettől olyan izgalom töltötte el a bensőmet, amely rögvest felmelegített. Arcom kipirult a várakozástól, ahogy átvezetett a férfi a termen. A félhomály nem volt számomra akadály. Figyeltem a sötétséget, a hely rezgéseit, hallgattam a megérzéseimre. Az ujjaim bizseregtek a várakozástól, érzékszerveim pedig kiélesedtek. Vezér ugyanúgy koncentrált, csupán a maga farkasos valójában. Szaglásával és az embernél kifinomultabb hallásával igyekezett bármiféle információt begyűjteni.
Megálltam a terem közepén, és újra a férfira emeltem pillantásomat. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy kérdezősködésbe kezdjek, de aztán még mielőtt megszólalhattam volna, a különös alak kezdett bele a magyarázatba. Feszülten hallgattam végig, még mindig csapdát sejtve, habár egyre erősebb volt bennem az érzés, hogy túl jól kigondolt történet ez ahhoz. Kissé összezavarodtam, amíg ezen gondolkodtam, de úgy döntöttem, akármelyik variáció is vár rám, egyre megy. A várakozó izgalmat egyik sem tudta kitörölni belőlem, amely belülről melegített, szinte vibrált bennem. Amikor a halálom esetét kezdte el taglalni, önkéntelenül is kibuggyant belőlem egy rövid és halk nevetés.
- Startvonalra? - kérdeztem vissza, ajkaimat vigyorra húzva. - Ne már, így elveszed az ember motivációját. - ráztam meg a fejemet. - Igazán mondhattad volna, hogy meghalok, vagy valami. - ráztam meg aztán a fejemet. A férfi közelében sincs Kayaba Akihiko motivációs szövegeléseihez. Így mégis ki fog bármit is komolyan venni? Akkor meghalok újra és újra, micsoda móka ugyebár, az ő küldetése meg egyáltalán nem lesz teljesítve. Na persze, számomra jelenleg a kaland értéke volt a fontos a történetben, amit nyújthat ez a küldetés, így természetesen nem követtem ezt az elképzelést. Mi több, örültem neki, hogy nem olyan óriás kifejezésekkel élt irányomba, mint hogy kijuttat, ha sikerül a küldetés. Ott biztosan pofon vertem volna. Neutral

- A startvonalon legalább a mostani felszereléseimmel és szintemmel kezdenék? Remélem, azért Vezért nem sorsolnátok újra a számomra. - böktem farkasom felé, majd a férfi vállára tettem a tenyeremet.
- Szóval egy fehér kártya? Érdekesnek hangzik. - vigyorogtam rá. - Számíthatsz rám. - mutattam feltartott hüvelykujjamat, majd beléptem a mapom által jelzett útra.
Ekkor jutott eszembe Leonard. Az a hülye, talán őt is meg fogják keresni. Vagy már meg is találták? Lehet, nem ártana írnom neki egy üzenetet, hogy mire számítson. Mi több, ha őt ezek ellenére sem keresi fel egyetlen ilyen fickó sem, kezdhetek gyanakodni a második változatra, mégpedig hogy mindez csapda. Lenyitottam hát a menümet, és bambán bámultam bele a kezelőfelületbe. A panelon több opció is eltűnt, vagy megfeketedett, használhatatlanságot jelezve, többek között az üzenetküldési funkció. Agyam egy pillanat alatt összekapcsolta a látottat a szürke félhomállyal, és egy nagyon mély szívdobbanásnyi idő kellett csupán hozzá, hogy azt higgyem, megint a börtönben vagyok. Mélyet lélegeztem, majd kifújtam. Egy pillanatra elöntött a pánik, de mindez csupán egy másodpercig tartott, mielőtt sikerült újra visszazökkentenem magamat nyugalmi állapotba. Rég túl voltam már azon, hogy rettegjek a börtön körülményeitől. Nem, azt csakis hideg fejjel lehet kibírni, magadba vetett hittel. És habár a szörnyek hatására bármikor újra kerülgetni kezdene a félelem, itt állva magányosan a csendben, egyelőre csupán ismerős társként köszöntöttem a sötétséget. Magabiztos léptekkel indultam meg, ügyelve a tér rezgéseire, nyugodtan figyelve magam előtt az utat. Belemarkoltam Vezét bundájába, a szálak jólesően simogatták ujjaimat. Tudtam, hogy elég talpraesett vagyok hozzá, hogy túléljem. Ha pedig nem, akkor mi történik? Újrakezdem a startvonalon, már ha hihetek a férfi szavainak. Nem, egyelőre nem aggódtam. Ehelyett a növekvő adrenalin töltötte el a testem minden porcikáját, uralta elmémet, vezette mozdulataimat. Halkan indultam meg utamra, akár a sötétség társa. Ajkaimra elégedett mosoly ült ki.

by **Ozirisz** Vas. Nov. 18 2018, 23:41

KS csapat

Úgy tűnik, alakulnak a dolgok. Egész sokmindent megtudtam az utóbbi egy-két percben. Többek között azt is, hogy a lányka nem fázik, bár ez nem volt túl meggyőző. És az is kiderült, hogy tényleg engem keresett ez az NPC lányka. Csupán a miértjét nem értettem, hogy miért pont én? Miért volt olyan határozott a lányka, amikor visszakérdeztem? Hiszen pont az imént hívtam fel rá a figyelmét, hogy körülöttem elég gyakran félrecsúsznak a dolgok. Vagy éppen én baltázok el mindent egy hirtelen, meggondolatlan cselekedettel. És ennek ellenére mégis... Vajon mit tudhat rólam, amit én nem? Vajon mit lát bennem a rendszer eme lánykának a szemén át?
Megtudtam azt is, hogy hogy hívják, bár egyelőre nem tudtam értelmezni a jelentését. NOEGEA7. Biztos valami belső kódnév, ami valamilyen módon utal a gépi program feladatára, létének értelmére, de a rendszer ismerete nélkül a rövidítés rejtély marad. Csak azt gyanítom, hogy ő már a hetedik verziója valaminek, vagy hetedik generációs MI, bármit is jelentsen.
Indulás előtt azonban egy pár másodperc időt kértem a lánytól, amíg előhúztam egy vastagabb kabátot az inventoryból, és a lányka felé nyújtottam – Csak nehogy megfázz nekem útközben – mosolyogtam rá, majd mielőtt elindultunk volna az úticélunkhoz, aktiváltam a gyorsaságnövelő képességem. Nem tudom, hogy gépi karakterekre kiterjed-e a hatása, vagy egyáltalán van-e gyorsaság statpontja, de jelen helyzetben egy próbát megér. - Mutasd az utat – majd a lehető leggyorsabban elindultunk az úticélunk felé, ami valahol a Kezdetek Városának a szélén volt. Ha a lánynak nem okozott gondot a tempó, akkor minden gyorsaságpontot beleadva rohantunk. Ellenkező esetben egy olyan sebességet vettünk fel, amit mindketten tartani tudtunk.
Egy pillanatra azt hittem, hogy a fogadó lesz az úticélunk, de úgy tűnik nem lesz ilyen egyszerű. Nem, sajnos nem a Lila Gólya Közpesen Ritka Söröskorsóját kell megvédeni a csúf és gonosz játékosok hordájától. Ehelyett csak elhaladtunk az épület mellett az udvaron, és egy almafánál kötöttünk ki. Kicsit furán néztem, hogy milyen furcsa egy fához érkeztünk, hogy beépített lépcsővel rendelkezik. Egész hangulatos megoldás, és ahogy beléptem az odúba, egyből aktiváltam a látás jártasságomat. Ez kb az egyetlen megoldás, hogy orra ne essek. Az alternatíva az a nodachi fénye lett volna, de sajnos a lángoló kard fénye nem kompatibilis a gyúlékonynak mondható fával. Már csak az kéne, hogy az Aincradi Tűzoltóság kivonuljon a baklövésem miatt. Egy pillanatra megmosolyogtatott, ahogy vizualizáltam lelki szemeim előtt ahogy Hooráék idegurulnak egy szirénázó tűzoltókocsival az égő fához...
Már kezdtem hiányolni a liftet. Nem tudom, mióta caplattunk lefele, vagy hány lépcsőfokot tettünk meg. Nem számoltam, és az időérzékem is össze-vissza működik. Csupán annak az egynek örülök, hogy lefelé mentünk. Felfelé valószínűleg már ennyi lépcsőzés után kénytelen lettem volna egy röpke pihenőkört beiktatni. Végül egy barlangszerű üregbe értünk, amikor egy pillanatra megálltam szusszanni, majd miután tudatosult bennem, hogy ez még mindig nem a célállomás, így követtem tovább a kislányt. Amikor a megbízóm újra megszólalt, csak figyelmesen végighallgattam, mit is mondott erről a helyről. Na igen, a kazamata számomra is logikusnak tűnt, elég sok játékban bennefelejtik a már kivett, vagy éppen hivatalosan be sem került pályákat. Csak nemes egyszerűséggel lezárják, vagy törlik a bejáratát. Amit ezután mondott a lány, az már jobban aggasztott. A gonosz és rosszindulatú játékosok. Azokból túl sok van ebben a világban. Többen vannak, mint amennyivel elbírhatnánk... - Milyen itemet őriztetek itt? - tettem fel a kérdést a lánynak – Ha ilyen veszélyes, akkor miért nem semmisítettétek meg? - avagy a másik logikus kérdés. De amit továbbra sem értek: ha ekkora pusztításra képes az a valami, akkor miért "kincs"-ként említi? Kincs alatt általában az ember az aranyra, esetleg Aincradban a jobbnál jobb páncélokra, fegyverekre gondolna, nem egy ilyen akármicsodára... Nem tűnik olyan fajtának, hogy egy világpusztító fegyvert rejtegessen, hogy a világuralomra törjön vele. - Ne félj, segítek! – mondtam a lánynak, rámosolyogva – Megteszek mindent, amit tudok... csak attól félek, kevés leszek hozzá... - fejeztem be elbizonytalanodva, a földet bámulva. Azt hiszem, akaratlanul is valami nagy dologba tenyereltem, és halványlila fogalmam nincs, hogy mi fog történni, vagy egyáltalán mire számítsak... - Mit tudsz ezekről a gonosz, rosszindulatú játékosokról? Hányan vannak? - tettem fel a kérdést, kíváncsian várva a válaszokra. Közben felszereltem a nodachit és előhúztam, majd elindultunk tovább, az ismeretlenbe...

by **Ditto** Szer. Nov. 21 2018, 20:06

KS Csapat

A kislány Ditto Apó legnagyobb meglepetésére elfogadja a kabátját és még fel is tudja venni magára. Mint, ahogy az várható volt, a pocakos bácsika vastag, szőrmés kabátja lógott a kis NPC-n, de mégis hatalmas megkönnyebbülés közepette húzta össze magán, aminek köszönhetően Hősünket melegség árasztotta el. Lehet, hogy ez a kis fura szerzet egy a játék által generált program, mégis Ditto szemében egy segítségre szoruló kislány, így természetes, hogy ott segít neki, ahol tud.
Nem tétovázik sokat, könnyes szemekkel iramodik meg céljuk felé, s bár Ditto Apónak még lett volna pár kérdése, mielőtt a küldetés mélyére ássák magukat, megrántotta vállait, gondolván, majd út közben faggatja.
- Engem Dittonak hívnak. Szólíts csak Ditto Apónak Kedveském. Mi a becses neved? – kérdezte a rohanás közepette, s mivel szállása a kezdetek városában volt keresendő, így rövid gyaloglást követően egy rozoga, elhagyatott viskóval találták szembe magukat. Első ránézésre elhagyatott volt, s, már az Idős férfi el is kezdett kombinálni küldetését illetően, mégis mivel állhat szemben. Talán egy rabló csapattal, kik itt ütötték fel a fejüket, esetleg valami gonosz szörnyeteggel, ami csak egy elhagyatott fogadóban talált magának menedéket a kíváncsi szemek elől? Akár hogy is, mielőtt belecsapnak a rámenbe, talán megkérdezi, mégis mi küldetésük célja.
Már éppen szóra nyitotta volna száját, mikor a leányka ismét mozdult, s megkerülve az épületet az udvar irányába sietett.
- Kedveském, ne olyan sietősen… - kiáltott utána, de a küldetést adó hajthatatlanul ment előre, szinte sietett, ezzel kis aggodalmat ültetve Ditto megfáradt szívébe.
Egy almafa tövében állapodtak meg, mely egy lejáratot engedett a figyelmesebb kalandozók figyelmébe ajánlani, nem igen tudott felkészülni a koros lovag, hiszen amilyen sebesen észrevette a lépcsőket, olyan gyorsan tűnt el védence a fa odvában.
- Még, jó hogy nem érzem itt a fizikai fáradságot, a valóságban már kidőltem volna. – motyogta a férfi alig hallhatóan, ahogy beljebb lépett lejáratba vezető odúba. Becsukta szemeit, sóhajtott egy mélyet sajnálkozva, mégis mibe keveredett megint, majd elindult, remélve, hogy küldetés adója nem hagyja le olyannyira, hogy nyomát veszítse.
- Öreg vagyok én már ehhez. - tette hozzá pihegve.
A lépcső aljára érve nem ért véget az utazás, egy folyosó fogadta az Idős Urat, hol szétnéznie sem volt ideje, oly hevesen kellett ismét szednie lábait. Térképére tekintve Iroh nagyot nyelt, mikor konstatálta, elhagyták a védett körzetet, talán titkon azt remélte, könnyű küldetésről lesz szó, bár Ditto Apó hiába reménykedett efféle csodában, a kislány gyorsan letörte még éppen maradt lelkesedését.
- Ide még nem léptek be mások? – nézett körbe a férfi csodálkozva, majd felhúzva hatalmas szemöldökeit vezette ismét le tekintetét a kislányra.
- Te itt laksz? – kérdezte, félve a választól, tekintve, hogy egy kazamatában beszélgetnek éppen.
- Gonosz játékosok? Jajj nekem. – szörnyülködött Ditto Apó, mikor meghallotta a küldetés részleteit. Még sosem volt dolga olyan játékosokkal, akiknek indikátora eltér a zöld színtől, most pedig olyanokkal kell szembeszállnia, akik egyenesen az életére törhetnek, ha nem járnak sikerrel.
- Milyen Itemről van szó? – kérdezte karba téve kezeit, szigorú tekintetet erőltetve arcára, remélve, hogy a kislányt nem ijesztette meg saját bizonytalansága.
- Testvéreid? Ők hol vannak? – tette hozzá, majd nézelődni kezdett a helyiségben, hátha meglátja őket.
- Hogy törték fel a kódot? Hányan lehetnek? Játékos gyilkosok? – záporoztak a kislány felé kérdései, s bár arca még mindig egy kegyetlen hős ábrázatát hazudta, hangja úgy remegett, mint a tavaszi szél által megráncigált cseresznyefa ágai.

by **Penelope** Szer. Nov. 21 2018, 21:29

A KiS Csapat

Penelope figyelte egy darabit, kíváncsi volt van-e egyéb megjegyzendője, vagy kérlelő trükk a kislány tarsajában. Kínozni ugyan nem akarta, de egy érzelmek nélküli programhalmazt nem is lehet, ugye. Beadta a derekát majd követte az npct. Nem informálódott igazán, talán fel sem fogta, hogy kellene. Egyszerűen nem volt beszédes hangulatában. A teleport-kristállyal hamar a helyszínre érkeztek. Meglepődve vette tudomásul, hogy az utat levágva egy fogadó felé veszik az irányt, majd el mellette, egészen egy közeli pincéig, amit megkerülve egy almafa tövéhez értek. Úgy hitte ez lesz a célállomás, de az utuk tovább vezetett. Akadt egy vészjósló érzése, amint meglátta a lépcsősort, ami ha teljesen sötétségbe burkolózott megtorpant és hezitált, ha pedig kellőképp meg volt világítva a lejárat, követte a munkaadóját. Ahogy leértek a lépcsősoron, végig futott rajta a hideg. Talán csak a barlang tette, esetleg a szellősebb kezdő öltözéke, vagy csak az a bizonyos női megérzés. Az üreget kezdte el kémlelni, a barlang falait, és az előre vezető utat. Nem volt túl biztató, ami csak tovább rontott a megítélésén. Mozgása tétovább és érezhetően lassabb lett. A petet kersete, akit egy pillanatra szem elől veszített. Ahogy meglátta, a riadalma elmúlt, de a kis állat a Penelope és az npc lány közé állt, sokat mondó pillantással, és egy határozott dobbantással jelzett a lányoknak. Eltelt annyi nap már az idomár és a petje között, hogy ha tudni nem is, de sejtse mit is akar.
- Izé... ha.. rosszra fordul a helyzet meglépünk és egy nagyobb csapattal visszajövünk majd. Rendben? – Hangja nem volt valami meggyőző, még önmagát is meglepte mennyire riadtnak hatott falak visszhangjában. Talán ekkor fordult felé a vezetője és osztotta meg a gondolatait Penelopeval.
Ahogy hallgatta a történteket, miként a kislánynak úgy Penelopenak is könnyek gyűltek a szemeibe. Bár eddig túl sok együttérzést nem mutatott, talán a történet hatotta meg, esetleg csupán a félelem üt ki rajta ilyesfajta módon...
- Miféle... itemről van szó? – Kérdezett vissza aggódóan.
- Ha tényleg ennyire komoly a dolog, akkor nem kérek fizetést. – Bár félt, hogy ezt még megbánja, majd megütötte a fülét egy mondat. Az npc félelme és gesztusai annyira áthatóak voltak, olyan valóságosnak tűntek. Penelope pedig folyton hajtogatta magában, győzködte magát, hogy csupán szimuláció, a játék része, nem igazi, csak egy üres héj... Minél élethűbb volt, annál ridegebb reakciókat váltott ki a lányból, hisz megijesztette, hogy ennyire élőnek és valódinak tűnik mindaz amit lát. A mondat pedig... már el is felejtette, részletkérdés.
- Nos először is szedd össze magad, attól rozsálok be, ahogy te reszketsz! Nem pedig attól ami ránk vár. Ha azt akarod, hogy erősek legyünk, ahhoz neked is oda kell tenned magad, és kezd azzal, hogy abbahagyod a remegést! – Próbálta helyre igazítani, miközben az ő lábai is úgy remegtek, hogy kocognának, ha egymás mellett lennének összezárva. A kisállat csak megfigyelte az emberek reakcióit, nem mutatott félelmet, sőt inkább izgatottnak látszott, ami ott is megmutatkozik, hogy alig bírta kivárni a játékosok párbeszédét.

by **Danee** Csüt. Nov. 22 2018, 16:02

[éJFél]

- Az 500 arany nem sok, de már megéri elgondolkodnom rajta, mondanám, hogy emeljünk egy kicsit, de a ritka ércek mindjárt jobban hangzanak - vakargattam mérlegelés közben a halántékomat
- Amennyiben minimum tier 5ösökről beszélünk
Mostanában úgy tűnik mindenki ezekkel a jól csengő csecsebecsékkel akar megdobni, és bár kissé megkéstek vele, ami a felszerelésem elkészítését illeti, azért sosem ártott felhalmozni az ilyesmiből egy keveset, ha a piacon valami új, ritkaságnak számító fegyver vagy vért tűnne fel
- Ah, kazamata? - csillant fel a szemem. Egyre jobbakat mond ez az ipse, pedig elsőre elég unalmas szöveggel jött, most mégis...
- Szóval a lootból is részesülnék! - az arcom csodaszép karikatúraként egy "not bad" kifejezésre ráncolta magát, miközben helyeslően bólogattam hozzá
- Akkor a legjobb emberbe botlottál... Barátom! - lapogattam meg a vállát
- Kezet rá!

Persze fel sem ötlött bennem akkor, hogy esetleg ez az egész egy csapda, csak amikor már frissen fiatalosan kiköpött magából a zsupszkulcs valami elhagyatott épülethez a semmi közepén.
Na akkor beindult a fantáziám, gyorsan csekkolni próbáltam a koordinátáimat, s a helyemet a térkép többi tájékozódási pontjához viszonyítva, miközben lassú megfontolt lépésekkel követtem a megbízómat.

Ketten vártak ránk. Az egyikük kimentette magát, maradt a lány. Mondjuk nem volt ellenemre, hogy nem az utóbbi távozott, bármikor szívesen megismerkedtem olyan lányokkal, akiket ráadásul erős játékosokként mutattak be
- Danee - nyújtottam kezet a lányak, a minimális formaságoknak eleget téve, még a kézrázást magát is nélkülözve.
Harcra készültünk, ráadásul olyanra, ami állítólag kihívást fog jelenteni, így nem akartam szócsépléssel hátráltatni a küldetést. Elég, ha fél szemmel figyelem majd menet közben, elcsípve azokat az apróságokat, amikből kiderülhet, hogy szimpatikus-e vagy sem.
- Szóval ez nem egy rés a kódban, egy olyan terület, aminek nem kéne elérhetőnek lenni a játékosok számára? Az event jelleg jobban hangzik - volt ez minden, kérdés és kijelentés egyben, de leginkább csak megerősítést vártam, hogy valóban jól értettem-e
- Akkor igyekeznünk kell - reflektáltam az éjféli határidőre
- Ha szörnyekbe ütközünk, igyekezzetek mögöttem maradni - emeltem meg a pajzsom egyértelműsítés végett

by **Silence** Csüt. Nov. 22 2018, 18:17

JF csapat

Automatikusan nyel egyet. Nem szereti a kazamatákat… Épp el is kezdené ezt a füzetén keresztül magyarázni, de a második mondat már a ceruza megfogásakor megállítja.
Jól emlékszik, milyen volt először szembe kerülni mobokkal, megérti ha a férfi és a társai félnek… Nem tud ezután nemet mondani, rábólint, hogy segíteni fog.
Az utolsó kérdésére kapott válasz pedig azt is teljesen biztossá teszi, hogy elszaladni sem fog, ha úgy alakul a helyzet, hogy megijed… Miatta már nincs egyedül a férfi… Nem hagyhatja egyedül… Csendesen követi a férfit, és utána teleportál.
Kicsit megszeppenve nézegeti az épületet, amit már elkezdett ismét birtokba venni a digitális természet. Még jobban megretten nézve a végeláthatatlannak tűnő lépcsősort, de elhatározta magát, úgyhogy nem fogja visszavonni a szavát, óvatosan kémlelve körbe lemegy. Odalent, mivel semmi nem történt inkább a kíváncsiság lesz úrrá rajta, ahogy a berendezést vizslatja.
Nem sokkal utánuk érkezik egy morconak tűnő férfi, és egy másik, aki pont ugyan úgy néz ki, mint akit idekísért. Akaratlanul is Haketsu és a testvére jut eszébe, és elmosolyodik. Akkor nem is volt a férfi egyedül. Ez a gondolat megnyugtatja kicsit, és örömmel is tölti el.
Az már kevésbé, hogy akire vigyázni akarna, kijelenti, hogy szerez még segítséget, és visszamegy a felszínre. Pár pillanatig értetlenül pislog utána, mire pedig mozdulna, hogy utána menjen, már szembe találja magát a morcos férfi felé nyújtott kezével. Egy meglepett tanácstalan pislogás után észbekap, és óvatosan megrázza Danee kezét, aztán előkotorja az inventoryjából a füzetét, és beleíja a sajét bemutatkozását, pár pillanattal később pedig barátságosan mosolyogva mutatja Danee felé.

Otomura Fuwako vagyok. Aincardban Silence. Nagyon örvendek a találkozásnak.

A másik férfi viszont beszélni kezd. Felé fordul, és figyelmesen hallgatja. Megállapítja, hogy szóval itt van a kazamata, amiről a "védence" beszélt".
Azt, hogy még nem volt bent senki aggódva hallgatja… Meg az erős szörnyeket is… Meg azt is, hogy lehet egyáltalán nem is szabadna odabent járkálni… Na és időkorlát is van, bár abban nem biztos, hogy mennyi…. De legalább nem lesz egyedül…
Szerinte is bíztatóbb lenne, ha nem valami hibáról lenne szó (*mutogat az event címére*) hanem egy eventről, ami biztonságosabb…
Mire kigondolhatta volna, hogy van-e olyan, amit nem tud, de jó lenne, Danee indulásra ösztökélte a kis csapatot, úgyhogy bólintott, jelezve, hogy ő bármikor épp ugyan annyira kész indulni… semennyire. De megígérte hogy segít, úgyhogy ez nem számít. A tanácsot, hogy maradjon hátrébb, újabb bólintással veszi tudomásul, és ha a két férfi elindul, akkor ő is megy utánuk, mintegy hátvédként védve a tapasztalatlan férfit. Mert ugye, ő is az?

by **Chancery** Csüt. Nov. 22 2018, 18:55

Bónusz

-De, ők... -habogtam és haboztam. Nem tudtam, ki merjem-e mondani, de végül úgy tartottam logikusnak, ha így teszek. -Ők nem külsősök. Ők hozzám tartoznak. Állatidomár vagyok, csak mivel egy röpke bevásárlás miatt ugrottam ki, nem hoztam el őket.
Ha minden igaz, ennyiből akkor rájött emberünk, hogy miről lehet szó. Egy kő esett le a szívemről, mikor közölte, hogy ez esetben visszamehetünk hozzá, és egy bólintással, mosollyal jeleztem, hogy ne aggódjon, nem fogok sokáig elmaradni. Ahogy követett, el is töprengtem, hogy beinvitáljam-e a céhházba, vagy sem, de ezen végül fölöslegesen aggodalmaskodtam. A kapu előtt már távolról láttam ugyanis a szürke és a vörös foltot, amint ültek a feljárón és szinte vártak rám.
-... Dust súgta, hogy jövök értetek, igaz? -tettem csípőre a kezem, ahogy megérkeztünk eléjük. Álomkelő meglibbentette a fülét és nézte, ahogy a főnixmadár szinte rögvest addig repked körülöttem, amíg szét nem nyitottam a kabátom és be nem engedtem alá.
~Olyasmi.~ -közölte végül a fejünkben, majd ő is felkelt és komótos, a ráérős léptekkel megelőzött. Társunkra, önjelölt vezetőnkre egy ügyet sem vetett egész végig.

A fogadó, a pince, a lépcsők. Ahogy közeledünk, úgy kezd a szívem egyre hevesebben kalapálni az izgalomtól. Vajon mi fog ránk várni odalent? Mivel kell megküzdenünk? Irónikus módon az odakint ismert szabadulós szobák jutottak eszembe, de kétlem, hogy egy ilyen kis keletű küldetésre invitált volna a pasas, aki amúgy is elég komolynak tűnik. Itt valami nagyobb van készülőben, és megörültem annak, hogy hagyta, hogy visszamenjünk a társaimért.
Mikor leértünk és elkezdte a mondókáját, én nem szóltam bele. Figyelmesen hallgattam, bólintottam, közben végig a falat lestem. Nem ez az első olyan játék, ahol ilyesmivel szembesülök, hogy a fal túloldalán vár ránk a folytatás, volt olyan, ahol ez csak titkos bunkerként funkcionált, elég csak a régi Wolfensteinekre gondolni, valamikor meg eleve arra is kellett menni.
-Tehát ha jól értem, nem kell félnem attól, hogy nullára esik az életpontom. -bólintok, de remélem, kapok erre vonatkozó megerősítést még. Mikor pedig a hapsi végez, és mi belépünk a falon át a kazamatarendszerbe, első dolgom azt megnézni, mennyire látunk magunk elé. Dust kimászik a kabátom alól és a fejem búbjára üldögél, enyhén izzó tollai adnak némi meleget és fényt, de nem sokat. A második, amit megteszek, hogy előszedek egy jegyzetfüzetet és tollat. Kazamata, labirintus, jobb, ha jegyzetel az ember, hogy merre járt, ezen kívül ha startvonalra kerülök vissza, legalább fogom tudni, merre voltam már és merre nem, így hamarabb megtalálhatom azt a kártyát.
Hogy miért nem töprengek azon, mire való a kártya?
Nem szokásom. Ez egy küldetés. Nem kell sokat filózni rajta. Legalább fejlődök és lépést tudok tartani a fronttal.

by K1 Csüt. Nov. 22 2018, 19:23

JF csapat
Leállhattam volna vitatkozni a fickóval, hogy most nincs kedvem, meg keressen más balekot, de végül mégsem tettem. Rám fért egy kis gyakorlást úgyis még nagyon el voltam maradva a topp játékosoktól meg attól is, aki életemben először a földbe döngölt arénán. Nem mintha emlékeztem volna rá, de kicsit utána néztem és sikerült kiderítenem, hogy fél perc alatt padlót fogtam, ami szinte már világrekordnak számított. Senki nem volt olyan szánalmas, mint én legalábbis az én tudomásom szerint. Az egy kicsikét zavart, hogy pontétkezés közben osont mögém, mint egy gyilkos, de semmi olyan nem történt, ami ne lehetne elintézni egy vállrándítással. Miután sikeresen megtisztogattam magamat elindultunk a megbeszélt hely felé, vagyis én követtem az idegent. Kis idő után végül egy fogadónál lyukadtunk ki.
-Nem vagyok éhes. – mondtam és igaz is volt, mert sikeresen begyümölcsöztem.

Kiderült nem enni mentünk, nem is a fogadóhoz, hanem a mellette lévő pincéhez vezetett az utunk. Egy elég hosszú lépcső állt előttünk és miközben haladtunk le fele megfordult a fejemben, hogy talán nem sokára kibukkanunk a Föld túlsó oldalán. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy elég gyermeteg elképzelés viszont más nem jutott az eszembe. Ott lent összefutottam egy rendkívül csinos, fiatal lánnyal, ami egyszerre volt megnyugtató és elszomorító. Az előzőt azért érzetem, mert inkább egy kis hölggyel mászkáltam, mint egy férfival és ő aztán tényleg nagyon édes volt. Az utóbbit viszont azért éreztem, mert lépten nyomon, csinos, bájos lányokkal futottam össze. Hogy mégse gondoljon, van embernek ezért bólintottam felé és elhatároztam én fogok legelöl állni, mégis én voltam a férfi, vagy mi a fene. Lehet, hogy lecsépelt dolog, de még mindig is azon a véleményen voltam, hogy a férfinek kell védelmeznie a nőt.
-Majd én megyek előre. – közöltem vele a tervet.

by Ajánlott tartalom

[Globális event] Rendszerhiba

[Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba

Re: [Globális event] Rendszerhiba