Keleti rész

Önfeledten, széles mosollyal az arcomon rohantam ki a céhházból, hogy beérjem Saya-chant és egyszerre üdvözölhessük Anatot, de ö mégis kicsit gyorsabb volt nálam. Azok a fránya kanyarok... ha egy-két ponttal gyorsabb lettem volna, most tökéletes kétfős sorfalat állhattunk volna. De így is tökéletes. Közvetlenül utánam már érkeztek is a többiek. Alex a fején a fura kis bigyójával, megnevettetett.
- eeeh, szóval ki is a főnők Al apartmanjában? A kajmánszörny? - kuncogtam picit, miközben húztam a fiú agyát. Majd az érkező lányokat öleléssel üdvözöltem. Elsőként Mer-chanhoz rohantam oda aki pillanatok alatt bukkant fel a semmiből, és mire kiszúrtam már Anatot taperolta. Hátulról csaptam le rá, átfonva a kezeimet a dereka körül.
- Muu Mer-chan milyen csinos ma is. - ölelgettem meg picikét, majd rohantam is Esu-chanhoz, akivel ugyan még nem sokat beszélgettem de mégsem hagyhattam ki a mulatságból. Jó volt látni, hogy széles mosollyal az arcán lépett ki a céhházból, ezért én is hasonlóan széles mosolyt varázsoltam az arcomra, és úgy repültem a karjaiba. Ravennek is természetesen köszöntem a megfelelő módon. Őt azonban nem ölelgettem meg vagy cukkoltam. Már indulásra készen álltunk, Ayato most sem jelent meg, habár nem mintha túlságosan is sokat számítana a jelenléte számomra. Eddig sem ismertem túlságosan, az a rövidke beszélgetéseink alatt is csak annyit tudtam meg róla, hogy önimádó. A kígyóktól pedig kiver a víz, szóval jobb is, hogy nincs itt. Kérdőn néztem Anatra és az ö új szokás ötletére, először nem értettem mit is akar, de a kezdeményező lépésére én is azonnal reagáltam.
- Oh értem már! - motyorásztam magamban, majd elkaptam Alex kezét, majd Saya-chan kezét, és becsatlakoztattam magunkat a körbe. Talán az lenne a legizgalmasabb ha Mer-channal ketten fognánk közre Al-t, viszont ez nem biztos, hogy sikerülni fog. Annyi biztos, hogy erősen szuggeráltam a vöröskét, hogy fogja meg Al kezét, de, hogy ö ebből mennyit vesz le az már rajta áll. Az ölelést követően már indultunk is a célállomásunk felé, óvatosan lóbáltam a kosarat, kicsit fura volt, hogy nem pattoghattam olyannyira mint amennyire azt szoktam. Óvatosnak kellett lennem, hogy ne törjek össze semmit sem a kosárban. Anat ajánlatán, azonnal elgondolkodtam, mit is látnék szívesen az új céhházban.
- Egy kellemes placc az udvaron ahol lehet teázni! Elegáns asztalokkal, és székekkel. Nekem ez bőven elég. -  mosolyogtam a többiekre, nem akartam telhetetlennek tűnni. Így is már rengeteget tettek értem, nem akarok visszaélni a kedvességükkel. A lelkiismeret már egy ideje amúgy is gyötör, hogy fele annyit sem tudtam még adni, mint amennyit kaptam. - A céhház mekkora lesz? - kíváncsiskodtam picikét, a régi talán túlságosan is hatalmas, túl nagy ahhoz, hogy kihasználjuk, ezért is érdekelne, hogy vajon a mostani is tartja majd magát méretileg, vagy ezúttal egy kisebbel villoghatunk.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

-Ki tudja? - kérdezek vissza, s ebből az egyértelmű reakcióból valószínűleg rögtön megért mindent, az összefüggések világossá válnak előtte, s tudomására hozom a döntésem.
Jó, ez utóbbi igaz is... hisz még nem döntöttem sehogy.
Nem lenne rossz, az tény. Társakkal mindig jobb fejlődni, mint egyedül, s ebben az sem zavar, hogy egyes szintű. Majd segítek neki... miért ne? Csakhogy az is kérdéses, hogy ő akarja-e... másrészt... nem biztos, hogy ez a társulás minden szempontból előnyös lenne. Ne kérdezzen senki semmit, még én sem tudom, hogy értem ezt, de az alapvető... gyanakvás, bizonytalanság bennem is megvan.
Még.
Ohh, igen, az érdekes történések... már tényleg elmúlt a zavarom, s hogy mitől? Tudja a franc, de nem is igazán érdekel. Jó volt, nem is kérdéses (valószínűleg Mylla számára sem), de vajon csak nekem? Nem erre utalt a...
...de ezt miért csak gondolom? Úgy sokkal viccesebb, ha hangosan is kimondom.
Rángat. Nem tehetek mást, rázkódom, illetve... dehogynem. Simán ellökhetném, hisz a statjaim sokszorosak, és még félnem sem kellene... védett területen nem sebződhet.
-Nem te voltál? Hát akkor ki? - kérdezem ártatlanul. - [b]Nem látok mást, aki felnyöghetett volna, na meg másnak nem is értem hozzá a... - elharapom a mondatot, bár elég valószínű, hogy erre nem is lesz szükség. Azonban ha Mylla nem üvölti túl vérben forgó szemekkel a hangom, és nem tépkedi ki egyesével a végtagjaim, akkor sem folytatom, csak az arcát fürkészem vigyorogva.
Szemétség? Hát na, szemét vagyok. Vállalom.
-Egyébként ha szóhoz is juthatok, nem direkt volt. - mondom egy pillanatra komoly(abb)á váló arccal, mikor Mylla elhallgat (vagy ha meg sem szólal, akkor rögtön). - Még mindig NPC-nek hiszel? -újra elvigyorodom, és kíváncsian várom a költői kérdésre adott költői választ.

[ A kezdet folytatása - a folytatás kezdete ]

Egyértelmű kérdésre kétes válasz. Na igen, ez minden, csak nem jó. Nem tetszik nekem, hogy ennyire nem akarja elárulni, mi jár a fejében. Karba teszem a kezem, és arcomon újra a hisztis vonások dominálnak. Hát most na, túlságosan nyílt és őszinte vagyok, nem tudok uralkodni az arckifejezéseimen. Lehetetlen feladat lenne számomra!
A rángatást folytatom, míg magyarázok, és szavaimat természetesen Kyuu sem hagyhatja figyelmen kívül: muszáj neki mondania erre valamit. Nem tudná egyszerűen csak befogni a száját, és nem zavarba hozni? Komolyan ennyire szeret szívatni másokat, jelen esetben engem? Fogadok, hogy valami ínyenc falat lehetek a számára, ha már ennyi idő után nem hagyott lógva. Várjunk csak! Neki pár pillanat lehet, nekem hosszú órák, míg a valóságban csak pár perc ez az egész komédia. Ááá, eszem megáll! Idő, könyörögve kérlek, legyél kicsit gyorsabb, ha ilyen ciki helyzetben vagyok!
- Fogd be! Fogd be! - kántálom, miközben a fiú mondja a magáét, a rázást pedig abbahagyom, és az arcomat a mellkasára nyomom, így hangom kissé tompa. El akarok süllyedni szégyenemben, jobb helyet meg nem látok az elbújáshoz, vagy legalább az arcom elfedéséhez, csak a ruháját. Ha lenéz rám, akkor csak a hajamat fogja látni, az arcom pedig takarásban lesz. Fú, egy zseni vagyok! Most túljártam az eszén, erre biztos nem számított!
Na jó, elég a hülyeségből. A lehető legszörnyűbb megoldást választottam, és abban a pillanatban fel sem fogom, hogy ezt mégis kik csinálják: bezony, azok, akik közel állnak egymáshoz. Én még csak nem is ismerem ezt a senkiházit!
Amikor a fiú a félbehagyott mondathoz ér, valószínűleg amúgy is félbe kellett volna hagynia, hiszen hátrálok egy lépést, és haragosan, vörös fejjel egy újabbat sózok az arcára, ami szintén egy jót csattan. Már ha sikerül eltalálnom, persze. 
- Nem megmondtam, hogy fogd be?! - kérdezem ingerülten, aztán karba tett kézzel hátat fordítok neki. Mást nem tehetek. Ha folytatom, akkor tovább piszkál. Ha nem folytatom, akkor talán békén hagy... A vállam felett visszanézek rá, amikor valamivel van szíves komolyabban beszélni és bámulni rám.
- Jó - bököm oda enyhén sértetten, aztán fejemet visszafordítom. Az arcom még mindig piros, ez a szín elhagyhatatlan, akárcsak a felfújt pofim. Leguggolok, a szoknyámat magam alá gyűröm, és elkezdek a kikövezett útra rajzolgatni (!!) jobb mutatóujjammal. Kínomban? Idegemben? Valamelyik a kettő közül, de ezt még magam sem tudnám megmondani. Nézhet idiótának egész nyugodtan, már így is eképpen lehetek elkönyvelve abban az okos fejecskéjében.
- Nem - felelek újra kurtán, ujjamat meg még mindig a köveken vezetem láthatatlan vonalakat húzva rajtuk.

Tetszett ahogy így együtt van a céh apraja nagyja. Ugyan nem teljes, de mégis jó érzéssel tölt el, hogy nem csak kettesben, hármasban sétálgatunk, hanem tényleg egy kis csoportot alkotunk, beszélgetünk, szórakozunk, miközben az új lakhelyünket tervezgetjük. Nekem nincsenek nagy igényeim, legalábbis a saját szobámat illetően majd szépen berendezem, kidekorálom, meg majd talán a konyhában szorgoskodom picurit. Mégis csak én vagyok az aki képes naphosszat eltölteni ott miközben különféle ízesítésű teákat gyártok, majd elfogyasztom őket a kertben, valamiféle sütemény mellett. Apropó tea, be kell szerezni egy új teáskészletet is. Miközben a többiek sorolták a vágyaikat, próbáltam Mer-chan mellé ügyeskedni magam, figyelve mit dolgozik.
- Szerintem az onsen már túl sok lenne. A legtöbb városban amúgy is van, szóval felesleges lenne a céhházba is. Jobb lenne ha valami kicsi, otthonos lenne. Én arra is gondoltam, hogy akár a szobákat úgy rendezhetnénk el, hogy egyik oldalon a fiúké a másikon pedig a lányoké lenne. - De persze ennek semmi köze ahhoz, hogy így több esélyem lenne arra, hogy Mer-chan kerüljön a szomszédos szobába... dehogy is. Semmi ilyesmi gondolat nem fordult meg a fejemben.
- De ha gondolod akkor néha átjöhetsz majd az én szobámba Al. Én úgyis fürdőkádat szeretnék. Majd megmossuk egymás hátát meg hasonlóak. - kacsintok a fiúra, majd felnevetek. Ezer százalék, hogy a szobám közelébe sem veti magát azokban az órákban amikor erre lehetősége lenne. Pedig egyáltalán nincs mit szégyellnünk egymás előtt. Mindketten fiúk vagyunk... és az amúgy is olyan meghitt, amikor két ember együtt mosakszik...
- Kedvenc virág? - kérdezek vissza. Azt hiszem nincs különösebben kedvencem.. mindegyiket szeretem ami virágzik és szép. De ha választani kellene... - Talán a rózsa... azt hiszem.. A szép vörös. De a hortenzia is jól néz ki. - Persze, mért is gondolkodjunk kicsiben, ha már növényekről van szó. Anat magyarázatát hallgatva, megint úgy érzem, hogy túl sokat aggódik. Ha a védelem kijátszásáról van szó, megannyi módszer lehet rá. Szóval ilyesmivel igazán nem kellene feleslegesen bajlódni. De inkább nem szólok közbe. Főleg mert nem tudom pontosan hol is lesz a céhház, és lehet tényleg nem árt ha lesz.
- Aldo? - Saya-chan pedig máris rohan a kúthoz, és egy horgászbot segítségével próbálja kiszedni a cicust a vízből. Én is közelebb sétálok, és belelesek, kezemmel rátámaszkodom a tekerő izére, ami azonnal megszalad, sietve pereg végig rajta a hosszú kötél aminek a végén egy vödör himbálózik, majd csobban bele a vízbe. Pechemre pedig a kötél is zuhan tovább, hála annak, hogy nem volt elég erősen a kúthoz rögzítve.
- Hopika... -  Talán a képességemmel kiszedhetném. De elnézve a macsekot, nincs semmi baja, szóval inkább becsatlakozom a horgászatba. A kis kosarat lerakom a földre, és Saya-chanhoz hasonlóan én is beeresztem a zsineget a kútba. - Hjaj, hogy lehetsz ilyen béna cica létedre? Egek...Cicc... Cicc.. Cicc... - egyáltalán Aldo szereti ha ciccegnek neki?

Ez a reggel sem más, mint a többi. Ugyanott kelek fel, mind eddig minden reggel, ugyanazon a padon, ugyanazon a főtéren.
Csak tudnám hogy kerülök minden reggelre ide.
Egy darabig csak nézem, ahogy a többi játékos sietősen járkál fel és alá, és vásárolgatnak.
Erről jut eszembe lassan nekem is kéne szereznem valahonnan pénzt, hiszen már napok óta alig ettem valamit. Legalábbis nem emlékszem, hogy ettem volna.
Az éhségem egyre nő, szóval tényleg alig ettem valamit a közelmúltban.
Felállok, azt hiszem ideje kinyújtóztatnom a végtagjaimat, akkor talán elfeledkezem az éhségérzetről.
Elkezdek sétálni a Keleti városrész felé és nézegetem a boltok kirakatát.
Mire vársz, hogy kiraknak egy táblát azzal a felirattal, hogy segítőt felveszünk?
Már annak is örülnék, na de ebbe a világba kinek kéne bolti segítő?
Eddig jutok a gondolatmenetben, amikor észreveszek valamit a földön. Egy erszény az, és ha szerencsém van némi pénz is van benne.
Erre gondolnod sem szabad! Az nem a tiéd.
Nem is gondolnék, ha nem lennék ennyire éhes, majd később visszaadom.
Azt sem tudod kié.
Jól van na.
Körülnézek, hátha megtudok valamit a rejtélyes erszény tulajdonosáról. Az egész környéken egyetlen kislány horgászik. Az erszény pedig pont mögötte fekszik.
Ugye nem lopnál egy kislánytól?
A becsület legyőzte az éhségérzetemet, de nem ártana figyelmeztetni a kislányt, hogy nem éppen a legideálisabb helyen tartja a pénzét.
Odalépek a kislány mögé, de nem nyúlok az erszényért.
-Ejnye ejnye, kislány. Nem kéne ilyen mutatós helyen tárolnod az értékeidet. Majdnem én vittem el megőrzésre.
És remélem a lány nem sértődik meg a tanácsomon.

Majd megszakad a szívem, ahogy a lány rám néz, és azt mondja, hogy tolvajt akar fogni. 
-Tolvaj. Errefelé? Még sohasem láttam. Bár ez nem azt jelenti, hogy nem is lenne.
Körülnézek amikor meghallom a kérdést. Ez határozottan nem a lány hangja volt. Akkor meglátom a hang gazdáját, ahogy lépked felfelé.
Remek, majdnem egy idomártól loptál és a sárkincája máris azt kérdi, hogy azt meg hogy lehet. Először a lányhoz fordulok:
A barátod?
Majd a sárkány felé:
Azt úgy lehet..- megakad a hangom
Na még egyszer.
Az úgy lehet Sárkány..- alaposabban megnézem magamnak a sárkányt, ahogy elnézem nőstény lehet- ..Hölgyem, -hirtelen nem is tudom milyen szavakkal tudnám leírni, érez egyáltalán egy virtuális állat? Gondolkozni már biztosan tud, erről az oldalról talán könnyebb lesz.- Tudja, van olyan, hogy az ember csinálni akar valamit, és el kezd azon gondolkozni, hogy amit csinál az menyire helyes vagy helytelen, és mielőtt dűlőre jutna, több lehetőség közül választhat, és aszerint dönt, amit helyesebbnek tart.
Vegyük például a mostani példát. Jöttem. Megláttam az erszényt és arra gondoltam, hogy nagyon jól jönne egy kis pénz elemózsiára, tudniillik teljesen le vagyok égve. Majd arra gondoltam, hogy a pénz nem az enyém. Ezek után ezt a két adatot fontossági sorrendbe helyeztem és amellett az érv mellett döntöttem, mivel nem az enyém, ezért nem szabad elvinnem.
Persze nem mindenkinél ugyanaz a fontossági sorrend. Ez a sorrend nagyon sok mindentől függhet. Például a környezettől, a neveléstől és- nem kerülhetem tovább a dolgot, ha nem érti, akkor nem tudom jobban elmagyarázni- legfőképpen az érzéseitől. 
Remélem megértette az okfejtésemet.

-Akkor Timidus és Shukako.
A neveiket lassan ejtem, hogy könnyebben megjegyezem, mindig arrafelé nézve, akinek a nevét mondom.
-Engem Cearso-nak hívnak.- Senkinek nem szoktam elmondani az első találkozáskor az eredeti nevem, most is tartom magam ehhez a szokáshoz.
Shukako biztos megijedne, azt meg nem akarom. Miért is találtak ki a szüleim egy ilyen ijesztő nevet? Persze az öcsémnek sokkal normálisabb nevet sikerült adniuk. Mondjuk az ő nevére is kihatott a hülye fegyvermániájuk. Nem mintha nem szeretném őket, de néha már túl sok a mániájuk. Ezen majd ráérek később filózni.
-Ez nálunk embereknél nem olyan egyszerű.
Nekünk nincsenek ezek a parancsok beprogramozva, de ezt a gondolatot nem osztom meg Timidus-szal
-Szerintem pedig egy beszélő sárkány a fura, Timidus. Végül is nem minden nap futok bele egybe. Pláne nem egy ilyen intelligensbe.
Majd a lányhoz:
-Miért is ne? Úgysincs mostanság semmi dolgom.
Ezzel helyett foglalok a lány mellett.
Amikor megemlíti a főzés lehetőségét, összefut a nyál a számban. Lassan két éve nem ettem főtt kaját. A megilletődöttség tetőfokát akkor érem el, amikor még egy szendvicset is felajánl.
Egy darabig persze nem nyúlok az étel után, de az éhség hamar megtör.
-Biztos nem bánod?- kérdezem miközben elveszem az ételt.
-Nagyon szépen köszönöm.- Majd elkezdem enni a falatokat, az elejét még habzsolva, majd nagyjából a felénél lelassítok. Ekkor kezdek el beszélni
-Bocsánat, napok óta alig ettem valamit. 
Majd válaszolok a kérdésére is:
-Igen, azt hiszem mondhatjuk úgy is. Egészen eddig nem igazán hagytam a főteret. Nagyon sok dolog történt a játék kezdetekkor, ami miatt nem szívesen hagyom el a Várost.
Eszembe jut valami fontos:
-Én.. én nem tudom hogyan kell horgászni.

-Bocsi, szóval Shukaku.- elismétlem még párszor, hogy biztos megjegyezzem.
-A tied aztán nem egy könnyű név.
-Ez..- Na jó, elmondom az igazat, legalább egy részét- ez nem az igazi nevem, de nagyon hasonlít rá. Nem szívesen használom az eredetit. Rossz dolgokra emlékeztet. 
-Hát... innen is, meg onnan is. A szüleim rengeteget utaztak. Majd egy darabig oroszban dolgoztam, a végén az öcsémnél kötöttem ki Japánban, és most itt vagyok- mutatok körbe, és túl sok esélyem nem igazán van a továbbjutásra.
Elfogadom a botot, majd végignézem a lány bemutatóját.
Ez nem tűnik olyan nagy ördöngösségnek.
-Szóval, bedobom a csalit, a jó..- nem fejezem be a mondatot hiszen, kisgyerek is van a közelben.
-Azt hiszem az nem jó, ha a bot is a vízben landol. Vagy tévednék?
Szerencsémre nem repült messze a felszerelés, így még viszonylag szárazon vissza tudom szerezni. Odamegyek a tó partjához, letérdelek a szélére, és elkezdek nyújtózkodni a bot után. Amekkora szerencsém van, sikerült arccal előre a vízbe esnem. Na de legalább elérem a botot.
-Ezt direkt csináltam- mondom miközben kikecmergek a vízből. 
Na akkor még egyszer.
-Szóval, bedobom a csalit, közben a botot jó erősen fogom. Azután várok. 
És ha megmozdul az úszó. Ha megmozdul. Huppsz megmozdult. Na akkor most egy rántás.
Ezzel egy hatalmasat rántottam a boton. 
-Ez nem az én sportom.- közlöm, amikor meglátom, hogy nem akadt semmi a horogra.
-Még egy utolsó alkalom.- Adom meg magamnak az esélyt.
-Szóval, bedobom a csalit, figyelek a botra és várok. Megmozdult az úszó, akkor most kisebbet rántok. Nicsak, valami maradt is a horgomon.
-Ez meg mi a fene? Ebből is tudsz főzni?
/halszálka/

-Már elég régóta, csak történtek kezdetben olyan dolgok, amik elvették a kedvem a harcoktól. Eddig inkább arra vártam, hogy mások végezzék el a munkát. Mondhatom, nem igazán gyorsak.
Miért jön mindenki ezzel a céhesdivel? Először Nio, most pedig ez a kislány.
Szegény Nio, majdnem leüvöltöttem a fejét. Jó nem ezért, de valami hasonlóért. Most már egy kicsit könnyebben kezelem a helyzetet, hisz ő is csak segíteni akar.
-Nem vagyok az a társasági fajta, néha összefutok valakivel, beszélgetek egy kicsit, aztán mindketten megyünk a magunk útján, és később majd ismerősként üdvözöljük egymást. Én már csak egy ilyen szólista vagyok.
Meg persze a betegségemről se szeretek beszélni, de ha csatlakoznék egy csapathoz, ezt a lényeges információt nem hallgathatom el előlük.
-Azt nem tartanám valami igazságosnak. Hiszen már egy szendvicset is adtál.
Egyébként is sokkal finomabb az étel, ha megdolgoztál érte. Mivel főzni nem tudok, hagy segítsek azzal, hogy kifogni a hozzávalókat. És- teszem hozzá- megtetszett a horgászás. Csak fogjak ki valami ehetőt is.- Ezzel meglendítem a botot, és bedobom a csalit a vízbe.
Most türelmesebb leszek, nem fogom olyan gyorsan rángatni a felszerelést.
És hogy ne legyen kínos a csend beszélni kezdek:
-"Odakint", talán ez a legjobb szó rá, gyakran vadásztunk azokon a helyeken, ahova a szüleim utazgattak. Én sohasem szerettem lelőni az állatokat, de a különböző íjakat megtanultam használni. Ezért vagyok most is íjász.
Felnézek az égre, és nézem ahogy a felhők úsznak az égen. Persze közben azon gondolkodom, hogy vajon ők most mit csinálhatnak, és vajon mennyi idő lesz mire újra láthatom az arcukat.

-Nem arról van szó, hogy nem szeretnék. Szeretnék én is kijutni erről a helyről. Csak hát, azóta akárhányszor próbalom használni ezt,- Előveszem az íjam, majd felajzom, de még nem lövöm el.- mindig eszembe jutnak azok, akiket nem sikerült megmentenem, vagy ami még rosszabb, akik miattam haltak meg.- elengedem az ideget, a nyíl elrepül, egyenesen a tó közepébe.
-A Magas, -ellövök még egy nyilat.- A beképzelt Harcos. -ez alkalommal két nyilat feszítek fel az íjra.- A két kezdő Kardforgató. -még egy nyíl.- A Kedves... Összegyűlik néhány könnycsepp a szemem sarkában, nem törlöm le őket, jó helyen vannak ott.- Attól félek, megint olyannak ártok, akinek nem akarok.
-Ha legalább Szonja itt lehetne,... de szerencsére nincs itt.
A lány nyelvötlésére csak mosolyogni tudok.
-Persze, persze. Elfogadom a segítséget, de akkor sem érezném igazságosnak. Hiszen te mondtad az előbb, még egy céhen belül is kérnek valamilyen ellenszolgáltatást, én meg nem szeretek tartozni. És miért pont engem kínálsz? Hisz alig ismerjük egymást. Biztos, hogy van olyan, akivel szívesebben osztanád meg az ebédedet.
Hagyok neki pár másodpercet, dolgozza fel a hallottakat.
-Ez jó hír, már egy mob megölésénél is a frász kerülget, de így legalább tudok vadászni. A húst pedig.. a hús elkészítését pedig rábízom valaki...
Villanás. (A szememen szikra szalad át*)
Hol vagyok? Nem ismerős a környék, valószínűleg most járhatok erre először. Körülnézek, egy tóparton ülök, mellettem egy kislány, mintha nem rég foghatott volna ki valamit. A kislány mellett pedig..
Önkéntelenül felkiáltok:
-Jesszus, egy sárkány.
Majd felpattanok és elfutok az ellenkező irányba. Amikor úgy érzem, hogy már kellő távolságban vagyok, megállok, megfordulok és alaposabban szemügyre veszem a sárkányt, és (feltehetőleg) az idomárját.
-Ha jót akarsz nem engeded közelebb a pet-edet- és fenyegetően felemelem az íjamat.
/*Ezt csak akkor látod, ha ebben a pillanatban pont a szemembe nézel/