Keleti rész

Meglepetten pislogtam micsoda arca volt a kis törpének, pont elkaptam a jelenetet, ahogy ellenfele megfutamodik, és ő meg közben hangosan kiabál utána.
~Besz*rás a kiscsaj...~gondoltam, igazából még mindig csak az lepett meg, hogy hogy férhet ennyi energia egy ekkora aprólékba. Egyik szemöldököm leheletnyit megindult fölfelé, ahogy találkozott a tekintetük, pont akkor, mikor kinyögte, hogy "unalmas".
~Nem elég, hogy nagyképű, nagyszájú, de még az is tuti, hogy valami nála sem százas.~nem tudtam őt hova tenni, jó esetben más már eleve aligha mert volna megszólalni, nemhogy egy majd hatszor nagyobb ellenfélnek neki menni. Jó persze, tudom, tudom, ebben a játékban pont, hogy a harc, a küzdelem a lényeg, meg mindenki hősnek képzeli magát, de akkor is, itt én KELL, hogy legyek a SZUPERHŐS, vagyis jobban mondva már az vagyok...vagy legalább is...valami olyasféle...azt hiszem...
Szemmel láthatóan nem volt megelégedve, és itt kicsit elgondolkodtam, hogy vajon, nekem is hozzáállást kellene változtatnom, hogy képes legyek előrébb haladni? Hiszen lényegében ez lenne a cél, legyűrni az összes szintet, és lehetőleg mindeközben megtartani minden testrészem és életben maradni. Talán valamit rosszul csinálok, TALÁN mégsem jó az, ha hős vagyok...ugyan már! Az nem lehet!
Elbambultam, és mire feleszméltem már csak a tökmag hátát láttam, ahogy elindul, távolodva a tömegtől. Ezután olyat tettem, ami még hozzám képest is igencsak eltért a megszokottól: utána kiabáltam! (én?!)
-Hééé, tökmag, váááárj meeeg!-intettem neki, és furcsa módon még a lábam is magától lendült meg, hogy utolérjem őt. Persze nem akartam ám én sértegetni, mert tényleg ne, csak mivel a nevét nem tudtam, ez meg annyira illet rá, így ez szaladt a számra. Pár nagyobb futólépéssel be is értem, és már ott lépkedtem mellette, bár nem tudtam, hogy merre is tart, vagy hogy zavarja e hogy ott vagyok mellette, de valamiért felkeltette az érdeklődésemet, és ha már legyőztem egy ekkora dolgot magamban, akkor már nehogy már egy kis törpe zavarjon el?! Egy ideig csendben lépkedtem mellette, már ha közben úgy nem döntött, hogy betérünk valahova, és csak néha néha (na jó, majdnem fél percenként) néztem rá. Nem, nem mintha nem láttam volna már más karaktert, csak az ismerkedés nem volt éppen az erősségem, pedig már nem voltam 10 éves...mekkora ciki ez nekem...szép kis hős vagyok...

// Kana //

Szem, kinyílt. Orr, szívott, a levegő lassan beáramlott a szervezetembe. Száj, csukódott, 0.92 másodperc alatt elzárta a külső, hideg nyálat a belsőtől. Kezem nyúlt, oldalra, egy baklövésnek köszönhetően sikerült a szemüvegemet lelökni az éjjeli szekrényről. Szervezet, beindult, virtuális szimulációra kész, az ötvenkettes kód lefuttatva, a kód teljesítménye a tegnapihoz képest 0.00012%-ot növekedett. Felkeltem az ágyról, megkerestem a szemüvegemet, fel is vettem. 23.78 másodperc, a mai nap alulteljesítettem. Felvettem minden szükséges felszerelésemet, közöttük a hentes fejszémet is, hiszen ki tudja, hogy mikor próbálkoznak meg kirabolni a korrupt játékosok. Bár elég valószínűtlen, hogy még mindig a kezdetek városában dekkolnának. Utamon a kezdetek városának keleti része felé tartottam, úgymond a kereskedőt részlege felé, hogy megpillanthassam minden a saját módján működik-e. Amint beléptem, csomó kereskedőt láttam, ugyanúgy a szokásosak álltak ott és árulták az áruikat, semmi különös nem történt. A nap is sütött a fejemre, ami most nagyon nem kellett, sőt, hadd fokozzam, kifejezetten nem kellett. Ha lett volna nálam konzol, gyorsan estét csikartam volna, a mező széli vaddisznónak van most kedve megvakulni. Nem káromkodtam, nem volt a szokásom, és máig nem az, ha pedig mégis megtenném, akkor csak kicsúszott a számon. Neki dőltem egy portékának, de természetesen nem háttal, hanem arccal előre. Élveztem, hogy egy kevés ideig valamiféle árnyékban lehetek. Természetesen, hogy ne tűnek illemtelennek körül is néztem az áruk között, majd vettem is valami haszontalanat, amit levélben, csatolmányként küldtem a 2165-ös számú játékosnak, aki gondolom még életben volt. Hamarosan megpillantottam egy másik játékost, aki ugyanígy a város keleti részében tartózkodott. Úgy látszott, mintha nem valami konkrét cél miatt jött ide, bár lehet, hogy a szemembe virító napsugár megrontotta döntő és megfigyelőkészségemet. Oda sétáltam a leányzóhoz, kissé meghajoltam, majd miközben megszólaltam, előre nyújtottam a karomat, hogy arra helyezhesse kezét és egy tisztelettudó úriemberhez méltóan adhassak rá egy csókot. Természetesen semmi flörtölés nem volt mögötte, csak így illett.
- Üdvözletem, mélyen tisztelt leányzó! - a megpillantás után 6.25 másodperccel megszólítottam egy idegent, új rekord - Yoshiaga vagyok - tartottam egy rövid szünetet - professzor. Kinek a személyét tisztelhetem önben? Netán segíthetek valamiben?

Úgy látszott, hogy valamiféle magabiztosság hiányban szenvedhetett szegény lány, hiszen a bemutatkozásomra kifejezetten fura módon válaszolt. Lehet, hogy annyira megijesztette őt a játék, hogy azóta sem tud rendesen beszélni, sőt az arca is kissé bepirosodott. Tudtommal nem voltak betegségek a világban, nem tudtam mi okozta. Kimiko néven mutatkozott be, valószínűleg nicknév, vagyis nekem annak tűnt. Biztosan nem az a teljes neve, mondjuk engem nem is az érdekelt, ez is teljesen megtette, csak meg tudjam szólítani a hölgyet. A rövid kínos csönd közben, miközben úgy nézett ki, mintha a leányzó furcsán nézegette volna a fejemet, én is jobban megnéztem, hogy mégis kivel van dolgom. Hamar feltűnt a rózsaszín haja, ami, hát, hogy is mondjam, elég különös. Nemcsak, hogy a haja, hanem a szeme is szokatlan színű volt, méghozzá vörös. Na ez aztán a furcsa lány! Testalkatilag és ruha szempontjából nem volt vele gond, bár azokhoz nem is nagyon konyítok, pedig mondják, hogy a férfiak 94.33%-át az csábítja első pillantásokra, azon belül is túlnyomó többségben a testalkat. Én inkább a különösen rózsaszínes kinézetén elmélkedtem... fura genetikai mutáció, az biztos. A csendet azonban egy has törte meg, mégpedig az előttem állóé, aki rövidesen azután be is jelentette, hogy éhes. Megkérdezte, hogy tudnék-e esetleg étkezőt a környéken. Tudtommal a kezdetek városában három nagyobb étkezde van, közülük az egyik relatív közel tartózkodik.
Aztán megtörtént. Lassan, mint a vaj kezdtem elolvadni. Természetesen nem szó szerint, az több, mint 274.52 másodpercembe telne, hogyha kifejezetten magas hőhatást produkáltak volna rám. Ez inkább olyan belső olvadás lehetett, a fülemen keresztül mintha ezernyi szivárvány szállt volna be és amint meghallottam azt a szót, hogy "prof", örömömben hátra estem, majd jól beütöttem a fejemet. Szerencsére nincsen fájdalom, így esés után, merev testtartásban megigazítottam a szemüvegem, miután tovább olvadtam a földön. Ez a történés körülbelül 60.03 másodpercig tartott, ami az új földön fekvés rekordom. Ezután gyorsan felpattantan, mereven megálltam, kissé meghajoltam és megszólaltam.
- Szíves elnézését kérem! Természetesen szólíthat profnak, ha úgy tetszik önnek, és kérem jöjjön, elkísérem önt a legközelebbi étterembe.
Kinyújtottam a kezem, hogy az alkaromba kapaszkodhasson, de ha nem merte vagy elutasította természetesen nem zavart, egy hölgy dolga, hogy elfogadja vagy elutasítja a segítséget. Őt kísérve, vagy nem kísérve, csak magam környékén tudva vezettem tehát el a legközelebbi étterembe. Választottam egy két székes asztalt, gondoltam, hogy nem kell több szék két személynek, majd a leány székéhez mentem, kihúztam neki és megvártam, amíg ráül. Ezután én is helyet foglaltam, majd kinyitottam az első menüt, amit a leány felé fordítottam. Beállítottam, hogy automatikusan az én aranyamból vonja le az összeget.
- Tessék választani, a korgó gyomor nem sokáig csöndes.
A menü legördült és megjelent a sok étel. Egy gombnyomással gyorsan kikapcsoltam, hogy látszódjon az áruk. Ha látszódna, elég illemtelennek gondolhatná magát a hölgy, ha drágát választana, így azonban semmi gond sem lesz elvek és érzelmek terén.

A leányzó először rákérdezett az árakra, majd utána figyelmen kívül hagyta a kérdését és hamar rendelt is, ami után megkérte, hogy ne magázzam.
- Elnézést kérek a magázásért, csak úgy gondoltam, hogy illetlen lenne tegezni, de ha így szeretnéd, akkor megteszem.
Mellesleg ismét profnak szólított, megint kissé elámultam, miközben a fejem a bal oldalra dőlt. Imádom ezt, olyan mintha egyszerre egy csomó kiskutyus rohamozna meg. Hamarosan meg is kérdezte, hogy mit szeretnék enni. Hirtelen az eszembe jutott, hogy nekem is rendelnem kell, de kifejezetten gondosan kellett válogatnom, hiszen éreztem az ereimben, hogy ezúttal evési rekordot fogok dönteni. Gondoltam, hogy a spagetti tökéletes lesz ennek a célnak a teljesítéséhez, azt mindig is gyorsan meg tudtam enni. Az egyetlen nehézség azonban, hogy egy hölgy is a társaságomban volt. Elmélkedtem, hogy valahogyan el kell terelnem a figyelmét, miközben bekebelezem az ételt, vagy valamilyen másik megoldást kéne találni, például kimenni a mosdóba és ott elfogyasztani. Kiválasztottam a spagettit, majd meg is rendeltem. Már csak meg kellett várni, hogy kihozzák a frissen rendelt kaját, ami elméletben nem kéne, hogy egy hosszú folyamat lenne, hiszen a főzés eléggé le lett egyszerűsítve a játékban. A vadászoknak és halászoknak sokkal több dolguk volt, mint a szakácsnak...szerintem.
A leány egy kérdést tett fel, mégpedig a csavarommal kapcsolatban, ami a fejemben volt. Még sohasem kérdezte ezt meg, nem igazán tudtam rendesen válaszolni. Kicsit megvakartam a fejem hátulját, majd halkan egy hosszú meditáló hangot adtam ki, de a kínos csöndet szerettem volna elkerülni. szóval felajánlottam neki valamit.
- Szeretnéd megcsavarni?
Ha megcsavarta, akkor elmosolyodtam, majd visszacsavartam a szokásos helyére, ha nem csavarta meg, akkor csak egy kicsit tovább tartana a kínos csönd. Majd rájöttem, hogy mit mondjak ahhoz, hogy elhúzzam az időt.
- Elnézést kérek, de magam sem emlékszem, hogy mégis hogyan kaptam ezt a különös csavart a fejembe.
Ezután már csak vártam, hogy kihozzák az ételt és, ha kihozták, akkor megvártam volna Kimikot, hogy elsőnek fejezze be az ételét, és addig csendben várnék, a menümmel elfoglalva magamat. Miután végzett, megkérném, hogy forduljon el két percig, az elvileg már megdöntené a rekordomat.
- Kérlek elfordulnál két percig? Nyugalom, nem csinálok semmi rosszat.
Reménykedtem, hogy meg fog bízni bennem. Nem tudhatta a sötét titkomat, miszerint mindenről rekordot tartok. Túlságosan is abnormális ahhoz képest, hogy a többiek mit csinálnak szabadidejükben. Ha nem fordult el, akkor kikérném magam a mosdóba, az étellel együtt és ott próbálnék evési rekordot dönteni, ha pedig elfordult, akkor ott helyben bezabáltam volna. Mindkét esetben 103.62 lenne az új rekordom. Ha elfordult, akkor amikor visszafordulna, azt látná, hogy egy kendővel a számat törölgetem egy üres tányér előtt.

// Elnézést, ha vannak benne hibák, nem igazán olvastam amit írok, túl kényelmes volt az ágyamban ahhoz, hogy felkeljek //

Egy szép suhintás balra és jobbra is. Így töröltem le arcomról a kendővel a spagetti szószt. Közben úgy látszott, hogy Kimiko is megérkezett. Egy visszatérő hölgyet a megfelelő tisztelettel kell fogadtatni, ezért rekordsebességgel, 2.66 másodperc alatt összehajtogattam a kendőt. Még mielőtt a hölgy a székéhez érhetett volna, kapkodtam magamat, felálltam a székemtől, betoltam, a székéhez mentem, kihúztam, majd a kezemet a leány felé nyújtottam, hogy nyugodtan leülhet. Kissé furának éreztem a szituációt, a szokásosnál is szokatlanabbnak, általában nem szoktam így fogadtatni egy mosdóból visszatérő leányzót, lehet, hogy csak a szokás ördöge fordult el tőlem. Általában megteszi a székének kihúzása is, nem kell hozzá a kéz meg a jelzés, gyorsan magam mellé is tettem. Lojálisan álltam a széke mellett, várva, hogy leüljön, azon gondolkodva, hogy vajon kellemetlenül érezheti-e magát, amiatt, hogy ki kellett vonulnia.
Miután leült, ha egyáltalán megtette, ellenkező esetben csak folytattam volna ott állásom, miközben mindenfélét dobálna felém...vagy sem, elfoglaltam volna én is a helyemet. Illedelmesen, úriember módjára kihúztam magam, majd csendesen, de mély, nyugodt hangon megszólaltam.
- Elnézést, fontos elintéznivalóm volt...mármint...elfogyasztottam a spagettit. - gondolkodtam egy keveset, sosem voltam kifejezetten jó a titkokban. Nyeltem egyet, majd fújtam egy nagyot végül folytattam. - Nem eszek úriember módjára, ezért rejtegetnem kell.
Igazán reménykedtem, hogy elfogadja ezt a választ, nem esett volna jól, ha magyarázkodnom kellett volna, de természetesen megpróbáltam volna. Ha magyarázkodnom kellett, ha nem, ismét oda nyújtottam az étlapot a hölgynek.
- Talán valami desszertet?
Kérdeztem meg, majd csavartam egyet a csavaromon, feltehetőleg észrevétlenül. Jó érzés volt megtenni, mivel nem volt fájdalmas, na meg úgy nagyjából nem is a részem. Én is már a desszerten gondolkodtam, valami csoki torta jól jött volna, ha a hölgy nem lenne biztos a választásában, biztos felkínálnám neki.