Északi rész

//Shukaku

- Elképesztő! - hangzott az erdő csendjét megtörve.
Danee, a Fehér Rózsa céh kardforgatója álldogált a fák között.
Meglepő mód, az erdős rész a Kezdetek Városának Északi negyedében terült el, mégis épp oly hatást keltett mint a növénykert, ám annál sokkal de sokkal nagyobb volt.

A rendes ebéd utáni sétája vezette ide, nem messze innen, egy kisebb utcácskában vetette ki magából a járókelők tömege, s ez idáig elgondolkozva barangolt az árnyas lombok alatt. Rémlett neki, hogy az egyik híresebb céh, a Young Justice céhháza valahol erre lehet, bár még sohasem járt itt, a céhtársak meséiből leszűrve, nagyon is valóságosnak tűnt:
A fák sűrűjében faként gyökeret verő, s a lombkoronák síkja fölé törő zöldellő tornyok sokasága.

Az avarban poroszkált tovább, amint kicsodálkozta magát, mely talán a korábbi őszről maradt itt, a gyér aljnövényzetű erdőben, s elméjét kiüresítve vidáman rugdalta az elsárgult faleveleket.
Ahogy tekintete elszakadt a levegőbe repülő barna és vörös levelekről, a távolban, a fák közt egy kislányra lett figyelmes. Egészen messze volt, mégis a szoknya-féleség, a haj, és a termete kétségtelenné tette, hogy egy leányzót lát.
- Zana-chan? - kérdezte önmagát, hiszen a céhtársának is hasonlóan fakó haja volt, és szinte mindig szoknyában látta

Úgy döntött, meglepi a leányzót, ezért felhagyva a játékszerével, a lehullott leveleket ügyesen kikerülve fától fáig osont. Zöld köpenye még segített is elvegyülni az erdő színeiben. Már nem járt messze, amikor a lány oldalán egy fehér tollassárkány bébit látott meg tekergőzni a levegőben.
- Hmm! Elysion is a közelben lenne? Létezik? Mit keresnek ezek itt ketten? - esett gondolkodóba. Elysion volt az egyetlen tollassárkány-idomár, akit ismert.

Hogy meggyőződésen a feltételezése igaz voltáról, csapott egy kerülőt, s majd ötven méterre a lány oldalánál lyukadt ki. Innen már jobban látszottak a részletek, kivehetőbbek voltak az arcvonások is. De ez a lány nem Zakuro volt. A hajszíne is kékesebb volt egy árnyalatnyival, és termetre is sokkal fiatalabbnak tűnt. Olyan fakó volt, nem csak a haja, hanem az arcszíne is, mint egy kísértetnek.
- Egy kísértet? Itt a városban? Létezhet ilyen? És mit keres mellette egy sárkánybébi? Ezt meg kell néznem közelről!

Egészen addig lopódzott az akrobatika terén szerzett tapasztalati segítségével, amíg mindössze már csak olyan 10 méter, és talán 3 fa választotta el tőlük.
- Innen már nem ráznak le, ha akarnak se! - bújt elő a fa mögül, s a ruháját megigazítva piszkosul gyors iramba váltott, árnyként suhant végig a rövid távon...
...míg nem egy göcsörtös fa gyökerébe be nem akadt az egyik lába
- Úááá! - szakadt ki a torkából a kétségbeesett hang, ahogy a futás hirtelen önkéntelen cigánykerékbe csapott át, s a nem tervezett attrakció pont a lány előtt pár méterre ért véget, egy kemény földetéréssel.

- Szia kislány, szia a sárkány! - tápászkodott fel, ösztönösen a fenekét dörzsölve, csak aztán jött rá, hogy nem, még mindig nem fáj.
- Eh-heh-he! Csak úgy sétálgat-ta-tok itt erre felé? - jobb nem jutott az eszébe zavarában
- Bocsánat, ha megzavartalak titeket! - tényleg nem az a lány volt akit ismert
- Tudod, nagyon hasonlítasz egy ismerősömre! A sárkány a tied? Idomár vagy? - ömlöttek belőle a kérdések különösebb gondolkodás nélkül

/Danee/


-Rendben van Timidus, nagyon ügyes vagy, már csak egy kicsi kell, hét, hat, öt…
~Jó ötlet volt itt az avar fölött játszani. Tudom, hogy a madarak úgy szokták, hogy a fészek széléről reptetik a fiókáikat, de így tényleg jobb.~
*Felnézett az épület magas tetejére, az erkélyekre.*
~Timidus onnan szeretett volna repkedni, de az túl magas lett volna, nem tudtam volna rá vigyázni. Hopsz!~
-Vége Timidus, lejöhetsz!
*Ekkor a kis sárkány teljesen elengedte magát, és lehuppant az egyik levélkupacra.*
-Eszed tokja te! Fogadok, hogy ezt onnan fentről is megcsináltad volna mi?
*Timidus csak kis kuncogó sípolásokkal jelezte, hogy őt, Shukakuval ellentétben nem nagyon zavarja a magasság, egyáltalán nem fél tőle. Shu sokszor találta Timidust az ablak kilincsét babrálva, ahogy ki akart jutni a tetőre, hogy onnan repkedhessen. Sohasem felejtette el duplán bezárni, és minden reggel és este leellenőrizte, így eddig szerencsére a sárkány nem jutott ki.*
~Timidus nagyon jól repül, csak lusta. Nem is tudom, hogy mi lenne, ha eszébe jutna, hogy abbahagyja a repülést olyan magasan, amikor éppen megunja. Még szerencse, hogy pici, és még tud utazni a vállamon és az ölemben.~
*Ekkora a sárkány már el is bújt a levelek között, és onnan figyelte Shukakut, majd amikor ezt is megunta, és megsértődött azon, hogy a lány nem rá figyel, hanem megint elgondolkodott, szájába és mancsai közé vett pár levelet, Shukaku fölé lebegett és a fejére hullatta. A lány erre feleszmélt, összerezzent, majd nevetve söpörte le magáról a leveleket.*
-Majd meglátod milyen lesz, amikor a hó hullik. Te még nem is láttál olyat Timidus, pedig nagyon gyönyörű ám. Olyan szép fehér, mint te.
*Hirtelen eszébejutott valami, mire előkapta a füzetét és feljegyzett valamit.*
-Majd ha esni fog a hó, akkor megnézzük, hogy arra milyen szót találsz ki… de addig is, lássuk jól megjegyeztem-e, amit te tanítottál.
*Belelapozott a füzetébe majd egy lágy, hosszú e hangot hallatott, majd egy hosszú s-et.*
-Szép, és fehér. Mint te, Timidus. Ugye?
*A sárkány egy kicsit megbiccentette a fejét, majd kicsit másképpen megismételte a két hangot, kijavítva a lányt. Ekkor hallották meg a kiáltást, majd egy furcsa belépővel érkezett meg közéjük a fiú. A lány egy ideig csak pislogva nézte, még megijedni sem volt ideje, de a jó neveltetése így sem hagyta el, és illedelmesen válaszolt.*
- Prrriht, Vikht!... Pikk!
*Ezt a sárkány is megismételte, majd a lány megrázta a fejét, és helyesbített.*
- Jó napot… Nem… nem tudom… és igen. Izé… idomár vagyok és az enyém. Mármint a saját magáé, csak velem van. Timidusnak hívják. Ezt én tettem hozzá, mert a nevére nincs saját szava, mert azt én találtam ki.
*Miután vár egy kicsit rájön, hogy a fiú nem igazán értheti ezt, még hozzáteszi.*
-Timidus még nem tud beszélni, így én tanulom meg az ő szavait. Van róla jegyzetem is.
*Lenéz a kezében lévő füzetre, majd elpirul és a kezét nyújtja a földön fekvő fiúnak.*
~Egy ilyen ügyetlen fiú biztosan nem veszélyes, és Timidus szerint nem kellene félnem mindenkitől. Ő ezt valahogy nagyon jól érzi, és biztosan szólna, ha veszélyes lenne, és ő legalább nem lopakodott. Ilyen hangosan nagyon nehéz lopakodni, és még bocsánatot is kért… de azért óvatosnak kell maradnom.~
-Nem sétálgatunk, hanem gyakorolunk, és itt lakunk a céhházban.
~Biztosan látja, hogy céhtag vagyok, és ha tudja, hogy céhtag vagyok, akkor biztosan meggondolja, hogy megtámadjon, hiszen itt vagyunk a céhház mellett.~

- Nahát, milyen aranyos kislány! - ugrott be első benyomásként - olyan tíz, tizennégy éves lehet? - találgattam magamban
- Helyes sárkányod van!
- Nahát, igazán rendes tőled, hogy ha már ő nem tud beszélni, akkor te tanulod az ő nyelvét!
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és felkecmeregtem a földről. Valamiért elpirult, de hogy mi lehetett az oka, sejtésem sem volt. Elsőre azt hittem, hogy amint becsapódok, visítva fog elrohanni, teljesen meglepett, hogy egy ilyen fiatal kislány, ennyire nyugodtan viselkedjen, még ha éreztem is zavarát, amikor majd csak dadogva rám köszönt.
Ösztönösen leporoltam magamról a faleveleket, rám tapadt füvet és sarat, de a nem épp átlagos kislány nem hagyott nyugodni.
Ráadásul a jelek szerint, nem csak úgy van egy tollassárkány petje, hanem egyenesen annak az idomárja! Lehet, hogy aktív játékos, és azért nem rémült meg az elfuserált belépőm ellenére sem? Mindenesetre furcsa, hogy ezek szerint nem vettek korábban észre, pedig még lopakodás képességem sincs. Igaz, mindent megtettem annak érdekében, hogy ne csapjak nagyobb zajt, mint egy közönséges erdei kisállat.
- Gyakoroltok? És mifélét? - mit tud egy idomár egyébként is gyakorolni a petjével, ezt Elysiontól se tudtam meg. De ahogy látom, ők egyelőre még az egymás megértését se sajátították el teljesen, úgy pedig nehéz lenne harcra edzeni!
- Ó, a céhház! - pillantottam a fák közt tornyosuló épület felé - szóval, akkor te a Young Justice céh tagja lennél? - kíváncsiskodtam tovább, majd gyorsan hozzátettem, hogy ne hozzam zavarba a kérdéseim sokaságával:
- Én pedig a White Rose céhtől vagyok, és Danee a nevem! Örülök, hogy megismerhettelek titeket Timidus és ... mit is mondtál, hogy is hívnak?

/Danee/

*Shukakut meglepte, hogy a férfi ilyen érdeklődve reagált. Nem sokan értették, hogy miért ilyesféléket gyakorol Timidussal, és miért nem inkább a harccal foglalkozik. Sok könyvben olvasta már, hogy miként kell edzeni a peteket, hogy melyik küldetéseket ajánlják a kezdő idomároknak, hogy miként lehet a lehető leghamarabb eljuttatni a petet a következő szintre, de Shukakut mindezek egyáltalán nem érdekelték. Ő inkább a sárkányról szeretett volna minél többet megtudni, és azt, hogy Timidus mit szeretne, hogyan szeretné tölteni a napjait.*
~Miért nem a rendes úton jött? Miért nem figyelek jobban? Túlságosan belemerültem a gyakorlásba, és a céhház is biztonságot ad… tényleg jobb itt, mint az erdőben. Hisamének megint igaza volt.~
-Rendes? Lehet… nem tudom.
*Sohasem gondolt bele abba, hogy más idomárok esetleg nem így akarnának viselkedni, hiszen annyira egyértelmű volt számára, hogy ezt kell tennie.*
~Úgy látszik a többi kaszt nagyon keveset tud az idomárokról. Talán egy másik idomár nem csodálkozna ennyire azon, hogy nem csak a parancsokat szeretném osztogatni Timidusnak, hanem beszélgetni is vele. Persze… én is csak keveset tudok a…~
*Rápislantott az idegenre, de nem tudta még azt sem megítélni, hogy milyen kaszthoz tartozhat, de abban biztos volt, hogy nem idomár, vagy ha idomár, akkor nem egy jó idomár, mert nem volt vele pet.*
~Igen… én sem tudok sokat a többiekről, de a petekről annál többet.~
*Kicsit el is szégyellte magát emiatt, de azért a gondolat második fele megnyugtatta kissé, és igyekezett ezt be is bizonyítani mind önmagának, mind a fiúnak.*
-A repülést gyakoroljuk. Illetve csak Timidus gyakorolja, mert én nem tudok repülni, de ha tudnék, akkor sem szeretnék.
*Timidus ekkor megbökte a lányt az orrával, és egy kis elégedetlen morgás-vinnyogás hangot hallatott.*
-Izé…szóval repülni már nagyon ügyesen repül, azt nem kell gyakorolni, csak kicsit a fegyelmen kell dolgozni.
~Nem szeretném szegényt megsérteni, hiszen csak játszik. Pici még, jó dolog, hogy mókázik, de én nagyon aggódom érte… szerinte persze túlságosan is, de nem mindig lesz alatta levélkupac, ha éppen megunja a repülést.~
*Ezen elgondolkodva rögtön igyekezett helyesbíteni, hogy a sárkány ne vegye zokon amit mondott, bár Timiduson nem látszott, hogy ne értene egyet azzal, amit a lány mondott, mindössze Shu volt az, aki még mindig mindentől óvni szerette volna a sárkányt, még saját magától is. Timidus tudta a hibáit, és tudta azt is, hogy mikor engedhet meg magának egy kis lazítást.*
-Persze amikor harcolni kell, akkor nagyon ügyes és okos.
~A harc biztosan jobban érdekli a fiút mint a sárkány viselkedése, és Timidusnak is jól esik a dicséret.~
*Ez bizonyára így is volt, hiszen a sárkány rögtönzött is egy kis bemutatót, ahogy a levélkupacok közül előtörve egy másik levélkupacot tett teljesen harcképtelenné, majd az egyik győzelmi indulóját előadva repkedett körbe a széttépett és széttúrt kupac fölött. A lány a kérdésre csak bólintott, hiszen tudta, hogy úgyis látszik a neve melett a céhjelzés, és a fiú biztosan csak illedelmességből, vagy azért kérdezett rá, hogy mondjon valamit.*
-Nem mondtam, hogy hogy hívnak.
*Vallotta be őszintén, és újra lehajtotta a fejét, elszégyenlve magát, hogy az ilyen alapvető illemről is megfeledkezett.*
-Shukaku Onnanoko vagyok.
~Nem hiszem, hogy miattam jött ide, és nem is lenne jó, ha feltartanám, nem szeretném, hogy megharagudjon rám emiatt, vagy elkéssen valahonnan.~
-Biztosan Petert keresed… vagy a könyvtárat. Szívesen megmutatom mindkettőt... illetve Peternek csak a szobáját, mert nem tudom, hogy itt van-e.
*Halk füttyentéssel jelzett Timidusnak, aki a vállára szállt, és el is indult a céhház felé.*
-Csak az ajtóig kísérlek, mert Timidussal még nem fejeztük be a gyakorlást, és nem szeretném, hogy ellustuljon.
*A mondat inkább a sárkánynak szólt, aki méltatlankodó csipogásával jelezte is, hogy értette a célzást.*

- Szóval akkor igazából, csak félted, mert túl szeleburdi a sárkányod! Hehe! Nahát ilyen furcsa idomár-pet párost se láttam még, de nagyon aranyosak vagytok így együtt! - fogtam a hasam nevetés közben, és feléjük böktem, ami ugyan cseppet sem val jó modorra, de igazság szerint, leginkább csak mímeltem az egészet
- Örülök a találkoztunk Shukaku-san!
- Szóval akkor a Young Justice tagja vagy, ne haragudj, de nem is figyeltem fel a céhlogódra, annyira meglepett hogy itt összeakadhatok bárkivel is, egy ekkora erdős parkban!
- Ami azt illeti nem Peterhez jöttem, ne fáradj vele, épp csak sétálgattam errefelé. Bár a Petereddel se találkoztam még, azt meg kell hagyni. Talán majd egy másik alkalommal sort keríthetünk rá, ha lesz még kedved bemutatni minket egymásnak!
És a könyvtárat? Miért keresném a könyvtárukat? Van ott valami fontos, ami nem csak könyv?
- De ha még szeretnétek gyakorolni Timidussal, akkor a világért se akarok a terhetekre lenni!
Kíváncsi voltam a lánykára, aki bár nem volt olyan kuka, mint amennyire az arcára volt írva, és ráadásul nagyon kedves és illedelmes volt, mégis a szavai azt sugallták, hogy útban vagyok
- Ha a White Rose kastélyának közelében járnál, nyugodtan ugorj be egy teára! Van egy remek, széles erkélyem, ami az erdőre néz, illetve magasan fölötte van... na mindegy is
- Hát akkor, Isten Önnel, Shukaku-sama! – hajoltam meg mélyen, miközben a zsebemből előhalászva egy anyagzsebkendőt, párszor megpörgettem a kezemben, ahogy a barokk korabeli urak tették tiszteletük jeléül
Ha elbocsájt, akkor pár lépést hátrálok hajolgatva, majd kellő távolság után megfordulva eltűnök a fák között. Ha esetleg félreértettem volna, és ezt a tudomásomra is adja, akkor persze szívesen maradok még a társaságukban.

*A lány egy hang nélkül bólogatott a fiú szavaira, de azt is csak lassan, elgondolkodva tette, hiszen még azt sem tudta, hogy igazán egyetért-e azzal, amit a fiú mond, vagy egyáltalán mond-e valamit.*
~Furcsa idomár-pet páros? Vajon miért vagyunk furcsák? Én… nem is tudom, hogy milyenek lehetnek a többiek… mármint a többi idomár. Persze ismerem Hisamét és Petert, és látom néha a könyvtárost amikor olvasni megyek, de őt persze nem ismerem, de Hisame szerint kedves. Miért nem mondta Peter, hogy furcsák vagyunk? Miért hagyja, hogy itt is ezt mondhassák rám? Nem akarok olyan lenni mint a többiek, de furcsa sem akarok lenni! Nem akarom, hogy kinevessenek! A könyvekben csak javaslatokat adtak, nem írták, hogy aki nem így csinálja, az furcsa. Talán azt akarja, hogy harcoljak Timidussal, mert mindenki ezt teszi… és akkor nem leszek furcsa.~
*Nem volt dühös a fiúra, mindössze elgondolkodtatták a szavai, bár az, hogy kinevette, nem éppen esett jól neki. Azt, amit ezután mondott viszont még kevésbé tudta felfogni.*
~A Peterem? Mi az, hogy a Peterem? Talán azt hiszi…?~
*Arca teljesen vörössé vált, és gyorsan igyekezett elfordulni, de úgy, hogy a fiú minél kevesebbet vegyen észre.*
~Az oké, hogy Timidus az enyém szerinte… sokan gondolkodnak így… de Peter is? Blee!~
*Igyekezett elfojtani a kuncogást, ami a felvetésre megpróbált kitörni belőle, de elkalandozó gondolatai megint életre keltek, és saját szárnyaikat használták, nem nagyon érdekelve őket, hogy a lány kordában akarja tartani mindannyiukat.*
~Bár akkor én lennék Hisame anyukája, ami nem lehet olyan nagyon rossz dolog… de inkább maradnék a barátja. Milyen vicces lenne, amikor…~  
*Az elmélkedésből a fiú szavai zökkentették ki, aki először invitálta a saját céhükbe, majd furcsa rituáléval köszönt el, ami ismételten csak mosolyt csalt a lány arcára.*
-Én is örültem.
*Hajolt meg kissé.*
~És te is furcsa vagy, tudd meg!~
*Ennyiben is hagyta volna a dolgot, hiszen úgy vélte, hogy a fiú unja a társaságukat, egy felnőttnek biztosan nem nagy mulatság furcsa gyerekekkel beszélgetni, akik ráadásul még meg is zavarták a sétájában, akkor biztosan nem örülne annak, ha a furcsa idomár kislány még kérdéseket is tenne fel neki. Timidus azonban egyáltalán nem értett egyet a fiú távozásával. Egyrészt azért, mert az újra megemlítette a gyakorlás szót, és a sárkány tudta, hogy ez úgy kerülhető el legkönnyebben, ha itt tartja, hiszen azt, hogy fáj a hasa már rég nem hitte el Shukaku. A másik ok pedig az volt, hogy látta a lányon, hogy még kérdései vannak, de ismételten nem meri azokat feltenni, és nem akarta, hogy a társa szomorú legyen, és egyébként még neki magának is voltak tervei a fiúval. A sárkány hangos felkiáltással jelezte követelését, majd Shukaku felé fordulva kivillantotta fogait, halk morgást hallatott, majd a fiú felé intett a fejével.*
-Harcolni? Vele? Dehogy is Timidus, ne légy buta!
*Ezután a sárkány azt a szót ejtette ki, legalábbis a maga nyelvén, amit eddig általában csak szitokszóként használt, és talán az egyik legutálatosabb szó volt a számára. Ez a munka, a gyakorlás kifejezése volt, ami szerinte mindössze arra volt jó, hogy elvegye az időt a játéktól. Shukaku csodálkozva nézett Timidusra, majd a fiú után kiáltott.*
-Várj! Kérlek!
*Amennyiben a fiú megfordul, akkor halkan folytatja a beszédet.*
-Említetted, hogy a White Rose tagja vagy. Ha esetleg…
~Még el sem fogadtam a meghívását, előbb azzal kellene kezdeni. Ne légy ilyen ostoba!~
-Szívesen meglátogatlak egyszer, ha gondolod… és köszönöm a teát… de inkább a földön maradnék, ha lehet… nem szeretem az erkélyeket… izé… a magasságot… és Timidus miatt is… tudod.
*A szavakat csak kissé habogva ejtette ki, idegessé vált amiatt, amit Timidus mondott, és remélte, hogy a fiú tud neki segíteni, nem akart ezzel addig várni, amíg megtalálja Hisamét. Azonban nem akart azonnal ezzel rátörni sem, de Timidus egye nyugtalanabbá vált az ölében.*
-Vannak esetleg ott idomárok is?
~Még azt sem tudom, hogy ő micsoda.~
-Akiknek esetleg van sárkányuk… vagy te ha tudsz valamit, vagy…
*Sóhajtott egyet, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.*
~Mindegy… most már úgyis mindegy. Úgyis furcsának gondol, ezzel már nem sokat rontok a helyzeten.~
*Nagy levegőt vett, és úgy döntött, hogy segítséget kér a fiútól. Ez egyszer már Peterrel bevált, és ha most esetleg megint kineveti, akkor sem fog történni semmi baj, hiszen sokan kinevették már.*
~Remélem Petert nem zavarja, hogy ilyen buta idomárt vett be a csapatába.~
-Sokat olvastam a könyvekben, és mindenhol azt írják, hogy a sárkányokkal sokat kell gyakorolni, mert nagyon élénk lények, és sok mozgásra van szükségük. Én igyekszem nagyon, de Timidus egyre inkább csak harcolni akar, és szerintem túlságosan erősnek hiszi magát, mert nagy szintekre szeretne menni, de egy ilyen alacsony szintű idomárral, mint én, biztosan senki nem szeretne oda menni, és én nem akarok kolonc lenni, meg, hogy vigyázzanak rám, és…
*Újra nagy levegőt vett, és lenyelte a gombócot a torkában, ami vöröslő arcával és lehajtott fejével jelezte, mennyire szégyenben érzi magát.*
-…én nem akarom, hogy Timidus bajba kerüljön, és azt sem akarom, hogy nagyobb legyen, mert akkor repülnöm kell rajta Peter szerint, de én félek a magasban, de Timidus pedig szereti, és én azt akarom, hogy Timidusnak boldog legyen, de…
*Könnyek szöktek a szemébe, és bocsánatkérően nézett a sárkányra.*
-…de én nem vagyok jó idomár.
*Térdre rogyott és sírva fakadt. Nagyon régóta nem érdekelte az, hogy vele mi történik, és nem vette fel a saját bajait. Az azonban, hogy nem tud megtenni mindent a sárkányért már nagyon régóta gyötörte, hiszen a könyvekben is újra és újra megjelent, hogy mennyire fontosak az idomár-pet kapcsolatban az együtt aratott győzelmek és az átélt csaták, és az, hogy a peteknek szükségük van arra, hogy néha harcolhassanak. Shukaku azonban túlságosan féltette Timidust, és bár jelentkezett pár küldetésre, ahol Hisame mellett biztonságban érezhette magát, és ahol volt esély arra, hogy többet tudhat meg a sárkányokról, vagy ahol esetleg valakinek segítségre volt szüksége, de sohasem kereste a bajt, és Timidusnak nagyon sokat kellett követelőznie azért, hogy csak a mobok ritkítása miatt kilátogassanak az erdőbe. Persze ha néha-néha egy vaddisznó rájuk támadt, akkor megvédték magukat, de Shu régóta látta, hogy ezek a ritka alkalmak kevesek lesznek Timidusnak, és félt is attól, hogy mikor kezd el a sárkány elégedetlenné válni.*
~Eddig csak a mobok, most egy ember ellen akar harcolni, legközelebb már a boss ellen vonulna. Nem akarom!~
*Könnyes szemmel nézett fel a fiúra.*
~Talán Peternek kellett volna mindezt elmondanom, de Hisamével még sohasem akart Timidus harcolni.~
-Gomen’nasai!
*Ez a bocsánatkérés halk volt, és érezhető volt benne, hogy nem azt sajnálta, hogy mindezt elmondta, csak a körülményeket, ahogy lezajlott. Ezután csöndben maradt, a sírást is abbahagyta, és csak várta a fiú válaszát.*

/Bocsi a kisregényért, de ezt a fordulatot már egy ideje tervezem. ^^" /

Egy halvány mosollyal ajkaim szélén konstatáltam, hogy a megfogalmazásomtól, mikor azt mondtam neki, Pétered, sikerült zavarba hoznom a kislányt. Láttam, hogy igyekezett gyorsan úrrá lenni rajta, de épp attól, hogy elfordult, lett még inkább feltűnőbb. Talán félreértette volna? Mindenesetre aranyos, ahogy belepirult, jól áll neki az a kis pír a halovány arcocskáján! Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel, így hát búcsút intettem, és már indultam is volna tovább, de a szemem sarkából azért észre vettem, hogy valamiben nem értenek egyet ők ketten, s mielőtt valóban eltűnhettem volna a szemük elől, utánam szólt
- „Várj! Kérlek!”
Nem tudtam ellenállni a kérésnek, igazából nem is akartam, el se nagyon akartam menni, csak hát, valahogy nem találtuk a közös hangot, és amúgy se vagyok túl jó a gyerekek körében, a keresztfiammal se tudunk soha együtt játszani.
- Természetesen nem muszáj a magasba kiülni, bőven van hely a kastély parkjában is, vagy az egyik tálalóban, ha épp esne odakint! – s ahogy visszafordultam, hogy mindezeket elmondjam, jobb kezemmel lágy ívet rajzoltam a levegőbe, kicsit meg is hajolva hozzá, hogy szebben mutasson, amolyan invitáló mozdulatként
De láttam, hogy valami van a válasza mögött, valami, amit fél kimondani, vagy megkérdezni. Habogott, nyilván még nem álltak össze a szavak mondatokká, csak kívánságként lebegtek az elméjében. Sok mindenre felkészültem, de amit kérdezett, az engem is kicsit meglepett:
- Hát... ööö... van idomárunk, három is... de... sajnos egyikőjük sem sárkányidomár. Snowcat és Sango mindketten nagymacska tulajdonosok,  Enherielnek pedig egy griff partnere van, talán ő van legközelebb ahhoz, akit keresel!
- De amúgy ha Timidus megelégszik egy magamfajta kardforgatóval is, akkor szívesen segítek a gyakorlásban!
Azt hittem, értem, hogy mit szeretne kérni, azt  gondoltam edző partnert, netalán tán mentort keres, de amivel folytatta az valami egészen más volt. Furcsa mód meg tudtam kapaszkodni a gondolatba, mely egyetlen érzés körül lett szőve, és a mondataim már szinte különösebb gondolkodás nélkül bugyogtak föl:
- A tériszony egy szerzett képesség. Egyetlen kisbabának sincs tériszonya, imádják, ha a szüleik feldobják őket a levegőbe majd elkapják! A tériszonyt le lehet győzni. Apránként, mindig magasabbról próbálkozva. Az érzés, amikor megremegsz a magasság iszonyától, attól, hogy úgy érzed bármelyik óvatlan pillanatban lezuhanhatsz, az, amikor úgy érzed, hogy a torkodba emelkedik a gyomrod, ezt mind az agyad produkálja. Hallottam, hogy az indiánoknak nincs tériszonyuk, és a felhőkarcolókon dolgozó munkások nagy része közülük kerül ki.
Ha le szeretnéd győzni a félelmed, akkor meditálj sokat, és emeld a tétet mindig egy kicsivel. Tanulj meg bízni a sárkányodban. Még hozzá olyannyira, hogy ha le is ejt, bíz benne annyira, hogy tud, el fog kapni időben!
Nagyon elhitethette már magával, hogy ő egy szörnyű idomár, mert fokról fokra, ahogy mesélt, egyre elkeseredettebb arcot vágott, végül már a könnyei is ott szikráztak a szemében, ahogy a lombkoronán áttörő napsugarak fényében fürdette a kislányt a Meleget Adó.
Végül kiszökött a száján, az amiről oly nagyon meg volt győződve, s ott a szemem láttára roskadt térdre.
Odafutottam hozzá, s a karjai alá fogva, a hátát megtámasztva segítettem fel.
- Naaa, nem kell úgy elkámpicsorodni! – próbáltam némi érzelmesebb, együtt érzőbb hangot megütni a szokásos helyett, bár egy ilyen megszürkült szívű kora-vénnek, mint nekem ez igen csak kihívásnak bizonyult, Ott motoszkált bennem a késztetés, hogy mint anno Zana-chant, őt is megöleljem és bátorításként egy homlok-puszival felettesem el vele ezeket a butaságokat. De a céhtársammal ellentétben, ővele épp csak most találkoztam egy pillanata. Furcsán venné ki magát, ha minden kétperces ismerősömet ölelgetném!
- Dehogy nem, biztosra veszem, hogy remek idomár vagy! A magad módján – tettem hozzá, bár lehet hogy nem kellett volna, valahogy mindig elszúrom - Amúgy sem hiszem, hogy van két ugyanolyan idomár-pet páros. Szerintem minden idomár másként viszonyul a petjéhez. Bár én nem tartozom közétek, van azért egy macskám a szobámban... hehe, de nem akarom idomítani Lilit. Szerintem attól lesz valaki jó idomár, ha szereti a petjét, vigyáz rá, és olyannyira összeszoknak, és megbíznak egymásban, hogy a legkisebb mozdulatait is megértik a másiknak
Voltak még dolgok, képzetek amiket szívesen megosztottam volna vele, de valahogy nem egészen tudtam elképzelni a mostani elszomorodott arcával, ahogy Timidusszal futnak a hosszú füves domboldalon, miközben a sárkánya a szélben tekergőzve bohóckodik. És persze fura, vicces vidám hangokat adna ki, miközben Shukaku talán nevet. Igen, önfeledtem nevet.
De most már végkép fogalmam sem volt, miben is tudnék neki segíteni, vagy is hát annyi minden volt egyszerre, de már én nem értettem
Még mindig támasztva az imént felsegített lányt, az arcába hullt frufruját félresöpörve próbáltam valami rokonszenves mosolyt sugározni, és végre kibökni:
- Mégis miben tudnék akkor neked segíteni?

Követtem Shukaku ujját, ahogy a magas torony teteje felé bökött, amikor a szobájáról megemlítette, hogy az bizony a legfelső emelten van. Még a tenyerem élét is a homlokomhoz tartottam, hogy ne vágjon a szemebe a nap, ahogy a magasba feltekintettem
- Háááát, olyan magasból még nekem is tériszonyom lenne, az biztos! Amúgy cseppet sem csodálom, hogy félsz a repüléstől, én sem vagyok másként vele: az alacsonyabb kilátókra még felmerészkedek, de egy TV torony már nekem is kihívás, ami pedig a sárkányon repülést illeti... hát... ilyen nyitott, motoros sárkányban se ültem még, pedig azt lehet még élvezném is!
Aztán láttam hogy újra elgondolkodott, nem szólaltam meg, nehogy belezavarjam a gondolataiba, amúgy is kíváncsi voltam, mi lehet az, és talán meg is osztja velem, és így is lett.
- Igen, a vadállatokra hasonlító szörnyek valóban sokkal kiszámíthatóbbak mint a játékosok. Azonban van egy csomó fantázia szörny, a Bétások által írt útmutató említ is jó párat. Azokról nehéz elsőre megállapítani, hogy milyen támadást fognak használni, ezért is jobb képezni magunkat a különféle helyzetekre, és a párbaj  erre tökéletes, hiszen a rendszer biztosítja, hogy senki nem haljon meg. Legalábbis a párbaj alatt. Ezért is érdemes biztonságos zónában párbajozni, hogy utána nehogy orvul ledöfjenek!
Remélem megérti, hogy nem olyan egyszerűek a szörnyek, mint ahogy elsőre elképezlete, és hogy van létjogosultsága emiatt a párbajozásnak. De közben a sárkánya megint noszogatni kezdte valamivel, és némi hezitálás után jött is a kérdés.
- Háááh... ilyet mondtam volna? - valóban, emlékszem rá, elég szerencsétlen szófordulat volt a részemről, de valamiképp mégis kitűntek az általam ismert  és hallott idomárok sorából
- Hehehe! - próbáltam időt nyerni némi tetetett kacagással, bár elég bénára és művire sikerült, azt hiszem
- Hát... igazság szerint te sokkal inkább aggódsz és törődsz a sárkányoddal mint, ahogy a többi idomárnál láttam. Az igazat megvalva még sose halottam olyanról, hogy az idomár kezdte volna el megtanulni a petje nyelvét!

Igazság szerint kikapcsolódni jöttem ide. Moboztam, ebédeltem, és csöndre vágytam. Aztán azt hittem Zana-chant látom, de nem őt, hanem egy sokkal fiatalabb lányt. Sárkánnyal. Ugyanolyan idegesítő tollassárkánya volt, mint Elysionnak. Utálom a szárnyas dögöket. Biztos jó lehet a hátukon utazni, de ellenfélnek piszkosul idegesítő jószágok. Nem vagyok íjász hogy lövöldözgessek utánuk, ha nem maradnak talaj-közelben akkor nem tudok harcolni ellenük, ráadásul le tudnak csapni rám az égből, ha nem vigyázok. És ezen felül még két felé is kell figyelni. Mintha egy ellenfél mozdulatait, szeme mozgását ne lenne már így is bőven elég. Na mindegy. Sárkányok... inkább a hátukon mint a karmaik alatt.
Ráadásul most itt van ez a kislány. Nem vagyok jó a gyerekek terén. Leginkább idegesítenek. Mondjuk mostanában szinte minden idegesít. Leginkább az a macskafiú. Miért kell nekünk pont egy céhben lennünk!!! Ajh!!! Meg tudnám foj...
Ehh... Egy jó kis fair küzdelem kard kard ellen, az lenne az igazi, a csengő fém hangja, a harc izgalmától vibráló tekintetek, az a mámoros érzés.
De nem... itt bóklászom egy erdő közepén és beszélgetek egy kislánnyal, akinek szinte semmi önbizalma. És éppen nekem kéne meggyőzni a dolgok ellenkezőjéről, na köszönöm szépen...
Miért, miért?
- Élvezetből. Van aki élvezi, hogy másokat legyőzhet, megalázhat, a kétségbeesésbe taszíthat, megtiporhat, uralkodhat felette, azért.
- Egen. Te. Nem mintha egy rakás idomár ismerősöm lenne. Nincs is túl sok ismerősöm. Van akivel már egy hónapja nem beszéltem... pedig vele legalább élveztem a diskurzust...
- Dehogy baj - mondta ezúttal kissé ingerlékeny hangon - Fogalmam sincs milyen a jó idomár! De ha nem csak itt szeretnél ülni a tornyod magasában, hanem segíteni a többieknek megverni a bossokat, akkor abból a tollaskából - mutattam a sárkánya felé - fenevadat kell nevelned, aki ízekre szaggatja az ellenfeleit, és csak neked hajlandó engedelmeskedni
- Neked pedig a túléléshez barátok és szövetségesek kellenek, akikre rábízhatod az életed, és vasakarat, fürgeség, találékonyság!

Hm. Teleport kristály. Fél tőlem... francba... megint elszúrtam valamit. Mint mindig. Nem vagyok jó az... nem, azt hiszem ez nem csak a gyerekekre sárkányokra és Snowcatre vonatkozik. Én nem jövök ki senkivel se igazán. Talán csak Zana nem ismer eléggé még, azért hajlandó a társaságomban maradni.
Látom összezavartam. Ez van, soha senki nem ért meg. Mindig csak összezavarom az embereket. Azért nincs barátnőm se. Az egyik lány, emlékszem, akivel ismerkedtem, ő vágta először az arcomba, hogy engem nem lehet kiismerni, mert csapong a viselkedésem.
Csalódott bennem. Hehh... ő a nagyon sokadik... Ráadásul fájnak neki a szavaim, pedig csak a nyers igazsággal szembesítettem, akármennyire is durva legyen az. Mindjárt lázadni fog, ha nem túl gyenge hozzá. A csalódás, szomorúság át fog forrni dühvé, ellenállássá. Ez a lélek anatómiája végül is. Ezt már megtanultam. Tudom, milyen az amikor fáj, milyen amikor elárulnak, amikor magyarázat nélkül elhagynak, tudom milyen a hiány lyukat karmoló érzése. Mikor a kétségbeeséstől, a csalódástól a lélek pengeélen táncol a szeretetet és a gyűlöletet elválasztó vonalon. Amikor a mindent felőrlő düh pusztításra hív, mert változtatni már képtelen. Elpusztítani, azt ami változott, és ami kiváltotta. Elpusztítani a tehetetlenséget.
- A gyökerekben... heh... megesik... nem láttam az avarban...
Na és akkor...
- Hmpff, ahogy gondolod... nem muszáj ugyan azt hinnünk... a tapasztalat úgyis az egyetlen igaz mester!
Miért van ilyen kevés ismerősöm? Heh... Én játszani léptem be, nem barátokat szerezni... nevetséges... ez az egész... egyébként is
- Ha tudni akarod, a kevés igen is sok, ha igaz barátokból áll! Nekem nem kellenek beképzelt plázacicák, divatmajom izompacsirták és lelküket eladó kétszínű karrieristák ismerősnek!
Lehajtottam a fejem mérgemben s egy nagyot rúgtam a száraz levélkupacba. Aztán felnéztem újra a kislányra, akit sikerült magam ellen hangolnom.
- Elteheted a kristályt, nem bántok kislányokat, hacsak nem jönnek nekem! De felőlem, akár el is teleportálhatsz...

- yare, yare... a könyvbeli szörnyeid nem tudnak harcolni... a könyvek sok mindenre megtaníthatnak, de a lényegre nem - ingattam a fejem ezen az abszurd elképzelésen
- ne a könyvekben keresd a választ ezekre a kérdésekre, hanem szerezz magad mellé valakit, és menjetek ki egy kevésbé biztonságos helyre - folytattam meggyőződésesen
- persze, ilyenkor nem árt, ha a teleport kristályod - böktem a kezében lévő kockára - végig a kezedben van
- akkor majd megismered, milyen félni a szörnyektől, tisztelni az újdonság kiismerhetetlenségét, félteni az életedet, és ami a legfontosabb: alkalmazkodni, fejlődni, rugalmassá válni testben és elmében! - soroltam, de a végére már éreztem, hogy ezek is mind elpocsékolt szavak, ha továbbra is ragaszkodik az elképzeléseihez
- mellesleg, a sárkányodnak sincs végtelen élete, ha ő elbukik, te is vele buksz! - emlékeztettem a nyilvánvalóra
- Ja, és nem tudom, tisztában vagy-e vele, de rendkívül idegesítő, ha egy szörny, legyen az akár csak egy pet, ott morog az orrod előtt
- Látom, van még mit tanulnod, ifjú padawan idomár! - zártam a mondandóm végét, és a kardomat előhúzva lehuppantam a földre. A pengét ledöftem magam mellé, és keresztbe fontam a lábaimat. Ballal megtámaszkodtam hátul, jobbal a kardmarkolatba kapaszkodtam
De a lányka gondolatai máshol járhattak mert egy halk kuncogás ütötte meg a fülemet
- Mi olyan vicces? - kérdeztem unott képpel - Igen is annak kislányok, akik pont azt használják ki, hogy ártatlannak tűnnek! A következő percben pedig ott fekszel a lábuk alatt, késsel a hátadban. Nem egy ilyen történet járja a várost.
- Hogy milyen barát vagyok? Hááát ... - vakartam meg a halántékomat az újabb kérdést halva - semmiképpen sem darócruhás csuhás...
- De a viccet félre téve... nem is tudom... - segítőkész... de ez nem teljesen igaz, csak akkor szoktam beavatkozni, ha látom hogy sehogy sem boldogul az illető önerőből. Mindig hagyom hogy maga próbálja megtalálni a megoldást - Ez egy elég nehéz kérdés... azt hiszem mondhatjuk, hogy segítőkész... legalábbis ha nagy a baj... nem szeretek beleavatkozni az emberek életébe
- Nem jövök ki túl jól az emberekkel, ahogy mondtam, nem vesz körül népes társaság mint... - azt a kardforgató lányt Hinarit. De őt miért is ajnározzák olyan sokan? Miért akartam én is közel kerülni hozzá?
- ... de furcsa... még mindig nem mondtam le róla. Hiába más a viselkedése, mint ahogy álmaimban elképzelte... - motyogtam meglepődve saját magamon - a racionális énem... még nem tudott meggyőzni hogy lemondjak róla...
- hehhh... - ábrándoztam teljesen elmélázva és a témától elszakadva

Nem jutottunk a vitánkban semmivel sem előrébb. Nem lehet meggyőzni szóval, ez most már egyértelmű. Még mindig a könyveket méltatja, meg ez a sajátos fejlődés, amiről beszél... nem egészen értem mit ért alatta. Jellemfejlődést, vagy idomár-pet közötti kapcsolat fejlődést? Plusz engem próbál kifigurázni. Azt nehéz lesz. Rólam jobbára minden lepereg. Az mondjuk furcsa, hogy...

- Nem mondod komolyan, hogy kint, a vadászterületen laktál, a mobok között, miközben mindenki más szobát bérel a biztonságos városban?!
Másodszor is belegondolva, csak még abszurdabbank hangzott. Hogy volt képes túlélni? Még ha alacsony szintű mobok közt is volt, amik nem aggrók, bárki megölhette volna a játékosok közül, amíg pihen!!!

- Csoda, hogy nem botlott beléd egy vöröske sem!
Ezt a felelőtlenséget! Még jó hogy a YJ vezér magukhoz vette a kislányt!
- De örülök, akkor hogy már nem odakint próbálsz lakni! ...
A segítőkészségről kezd el magyarázni végül, s hogy nincs aki tanítsa, ami furcsa, elvégre céhben van, ráadásul a YJről még csak jót hallottam...
- Péter nem szokott magával vinni mobozni? - furcsállom

Nincs aki tanítson mi? Én is csak itt jártatom a számat, meg papolok arról, hogy segítőkész vagyok, ha és akkor, de igazából... neki ezek szerint jó lenne akár az én segítségem is, ami a tanítást illeti...
- Tudod mit? Ha van hozzá kedved, én elkísérlek veszélyesebb területekre is, ahol többet hozhatsz ki magadból!
- De... előbb tudnom kéne mire is vagy képes... hogy egymásra tudjunk hagyatkozni... a csapatmunka miatt
- Szóval... ahhoz előbb meg kellene mérkőznöd velem! De ne aggódj, meg tudom oldani, hogy a te szinteden legyek...
- Hanyadik szintű is vagy?

- Ááá, értem - teszek úgy mint aki teljesen megelégszik a magyarázattal, de valójában magamban még korholom a lányt, mert bizony hallottam már olyat, hogy kezdőket megöltek, puszta szórakozásból, megcsonkítva előbb, apránként elvéve az életpontjaikat, kiélvezve az áldozatuk egyre fokozódó kétségbeesését, a hiába való sikításukat, segélykérésüket. Volt olyan is, aki hetekre, hónapokra tűnt el a barátai, céhe számára, s mint kiderült elrabolták és megfosztották a teleport kristályaitól, rabszolgaként kellett kiszolgálnia elrablói minden óhaját-sóhaját.
- Hisame? Ki az a Hisame? Valami céhtársatok? - kérdeztem közbe, de elhalkultam a kérdés végére, ahogy a lány folytatta a beszámolót, nem akartam félbeszakítani
- Na igen, igen, gondolom... - bólogattam, s lassan feltápászkodtam, mert kezdett kényelmetlenné válni az ülés. Tudható volt, hogy a céhvezér igen magas szintű lehet, s minthogy a Young Justice a híresebb céhek köz tartozott, nyilván nem egy tagjuk gyarapította a frontharcosok táborát!
- Üm? Már kettes szintű? - lepődök meg karjaimat hullámozva lépek visszafelé, akár egy rongybaba
- Azt hittem, szimplán első szintű leszel!
- Hehe...
- Én meg hármas szintű.... - vallom be szégyenlősen összegörnyedve, majd éles váltásként kiegyenesedve sugárzó arccal vágom rá a csattanót:
- ... voltam mielőtt találkoztam a kiképzőtiszttel a városban... és ... - óvatosan jobbra-balra tekintek mielőtt suttogva folytatnám:
- Egyszeriben tizedik szintű lettem! De kérlek ne mond el senkinek, nem szeretném ha rögtön mindenki más is felfedezné ezt a kiskaput!
- De mondtad, hogy nem hiszed, hogy meg tudom oldani, pedig igen is meglehet, a <<Teacher System>>-et használva, amit én is csak nem rég fedeztem fel, bármelyik már meglépett szintemre visszatérhetek ideiglenesen!
- Esetünkben ez a második szint lesz akkor!
- Akkor benne vagytok egy kis gyakorlásban? Védet területen vagyunk, nem kell félni tőle!

/Elysion és Shu/


Egy újabb nap, egy újabb remek nap a gyakorlásra. Shu és Timidus még mindig a céhházhoz közeli erdőben, vagy annak egy tisztásán tartották meg ezeket az eseményeket, de egy fontos dolog változott azóta, hogy Danee meglátta őket a próbák közben. Mindketten nagyon sokat gondolkodtak azon, hogy mi is történt ott, akkor, amikor azokkal találkoztak. Shu még mindig várt, de Timidus igyekezett elfelejteni a történteket.
-Hogyan kellene nekünk egymással…
Kezdett volna bele a lány, de nem tudta folytatni.
-Annyi féle dolgot láttam. Ahogy az a férfi a sárkányával bánt. Ahogy Hisame… ahogy Hisame…
-Ahogy Hisame hisztizik.
Próbált segíteni Timidus, mire a lány csak bólintott egyet. Persze Timidus nem ezt akarta mondani, sokkal inkább az lett volna a helyes, hogy nem tudja kezelni, nem képes parancsolni neki... vagy valami hasonló, de ezek a kifejezések már meghaladták a kettejük egyszerű kommunikációját. Hiába is próbálta volna Timidus a saját nyelvén ezt közölni, a lány nem érthette volna meg, míg a hiszti kifejezését már ismerte, és gyakran használta is Timidusra. Bár Timidus nem sokat hiányolt abban a másik világban átélt változásokból, de azt már várta, hogy újra a saját nyelvén beszélhessen a lánnyal, ahogy Hisame teszi.
-Mi barátok vagyunk. Társak. De… honnan kellene tudnom, hogy mikor kinek van igaza? Nem akarok irányítani! Nem tudok irányítani!
Ránézett az ujján lévő gyűrűre és összeszorította a kezét.
-Ezek csak buta számok. Ettől még nem leszek okosabb, vagy erősebb. És ahogy azok a sárkányok velünk… és te nem akartad… tudtam, hogy nem akartad… de… és Hisame sem akarta azzal a fiúval…
Könnyes szemmel nézett a sárkányra, aki csak lassan megcsóválta a fejét, és az ölébe telepedett.
-Nem kell.
-De kell! Igenis kell! Te szereted, és nem akarom, hogy véletlenül te is, csak azért, mert én nem…
-Én nem vagyok Hisame!
Szegte fel dühösen a fejét Timidus.
-Tudom. De azzal a szőke fi…
-Ő bántott. Nem volt veszély. Megérdemelte. Nem volt igaza.
-Persze. Én sem hiszem, hogy igaza lett volna. De félek. Nem tudom, hogy miként kellene, és ezek szerint Peter sem tudja. Ki fogja megmondani akkor, ha valamit elrontok?
-Én. Jól csinálod. Hidd el.
Shu bólintott, de látszott rajta, hogy nem volt meggyőzve. Mindene Timidus volt, és ami után látta, hogy Peter nem bírja kordában tartani Hisame erejét, és látta, hogy Hisame nem boldog ebben a világban, nagyon megijedt, hogy ő is elronthat valamit Timidussal, és elveszítheti. Főleg azután, ahogyan a sárkány fellépett azon a bizonyos küldetésen. Ő sohasem nevelte ilyennek, és ez csak Timidus természetébe és fajába lehetett belekódolva, amit ő nem tudott és nem is akart kiölni belőle, de azt sem tudta, hogy mihez kezdjen vele.
-Ígérd meg nekem, hogy vigyázol. Hogy meghallgatsz akkor is, amikor már nagyobb és erősebb leszel, és nem lesz rám szükséged.
-Butaság. Kellesz nekem.
A sárkány elvigyorodott, és kinyújtózott a lány ölében.
-Jól főzöl és szépen rajzolsz.

/Elysion és Shu/

Szokásos reggel. Anika napsugaram addig énekelget és lökdösi a fejemet míg fel nem kellek. A nap épp csak felkelt, de benne máris túl teng az energia, mint mindig. Hogy honnan van neki ennyi energiája azt ki tudhatja, de hála ennek az energiának a reggeli zombi énemből max fél perc alatt életvidám személyt varázsolt és ekkor már egy két pillanat készülődést követően, ami vidáman és egymást segítve telik, na és persze a reggeli után már reppentünk is ki az utcára a szokásos reggeli sétánkra. Átlagos idő volt, nem is túl jó, nem is túl rossz, semmi különlegessel. Ahogy lépkedtem és ő szálldosott utánam és körülöttem szokása szerint minden általa érdekesnek ítélt dologra szentelt pár pillanatot, esetleg engem is odavonzott egyhez-kettőhöz hívogatásával. Ekkor valamit megérzett vagy hallott és mint ilyenkor instant mód tenni szokott azonnal oda is reppent, egészen pontosan elém szált és befordult egy sarkon. Épp mint egy mindenre kíváncsi gyerek. Ezen a gondolaton elmosolyodom. Én is befordulok a sarkon, épp mint ő és ekkor meglátom mi az amire ő felfigyelt. Egy kis stand tele finomabbnál finomabbnak tűnő érett gyümölcsökkel. Illetve mellette egy stand tele hasonlóként ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb húsokkal. A mai szegényes reggeli után, ami a tegnapi vacsora maradéka volt és előételnek is kevés lett volna egyikünknek is, nem kellet Anika-nak sokáig kérően néznie rám, hogy vegyünk valamit. Habár az a valamit egyelő volt azzal hogy kifosztottuk a standokról a legfinomabbnak tűnő falatokat amiket el is kezdtünk fogyasztani és elmondhatom nem csak a kinézetük volt felséges. Jól laktunk, de még mindig maradt egy halom az ételből. Pont annyi, hogy séta után még egy pikniket összerakjunk belőle. Ennek persze hangot is adtam, mint kijelentést mi ígéretbe csapott át Anika-ban. Legalább is én így vettem észre, sajnos mindig a reakcióira kellet alapoznom minden nemű kalkulációmatt válaszaival kapcsolatban. Igaz, hogy testbeszéde igen szókimondó volt és bizonyos hangok jelentés tartalmát melyeket kiadott nagyjából tudtam, de ez mégsem beszéd. Nem gyalogláztunk sokat és már meg is éheztünk. Érvényesült a kizáró háromszög, az esetünkben az étel finom volt és jól is nézett ki, de nem volt túl laktató. Hát kerestünk egy piknikezésre alkalmas helyet, hála istennek ismertük már eléggé a környéket így nagyjából tudtuk merre érdemes keresgélni. Hamarosan el is jutottunk egy tökéletes kis helyre ahol én szépen ki is pakoltam és el is kezdtünk enni, amikor is Anika felkapta valamire a fejét és már szált is az érdekesség után. Én pedig szépen utána gyaloglásztam. Nem más keltette fel figyelmét, mint az egyik lány akivel az erdőben találkoztunk még egyszer és a sárkányával.
-Síja!
Mondta Anika fajtársának, miközben hiperaktív mód szálldosott ide oda.
-Ti mi jót cináltok itt? Mi piknikezünk!
Mikor hátranézett az imént köszöntöttektől hozzám szált és a vállamra ült farkát átvetve a másik vállamon, mikor látta szememben, hogy szólok neki pillantásommal, hogy csak úgy letámadni másokat nem illik.
-Sziasztok!
Köszöntöttem őket kis mosollyal, miközben közelebb léptem. Gondolván arra, hogy lehet, hogy itt rövid lesz a beszélgetés a múlt fényében, de ki tudja.

/Elysion és Shu/

Vártam, hogy nem leszek örömmel látott vendég, de azt nem gondoltam, hogy így nekem fog támadni.
-Hát őőőő....
Kezdtem neki igen csak meglepetten, majd vettem egy nagy levegőt és hideg fejjel nekikezdtem.
-Én semmit az ég adta egy világon semmit nem akarok tőled csak Anika-t követtem, mert idejött valami érdekeset érezve. Gondolom ez ti voltatok.
Kis szünetet tartottam és gyors keresést végeztem agyam rejtekeiben a neveik iránt. Sajnálatos módon pocsék a név memóriám és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán halottam-e a nevüket, főleg nem az igazit. Ebből adódóan pár illő ismert embert nevén nevezni imigyen folytattam, kötelességemül érezve a magyarázkodásért:
-Sajnálom szörnyen, hogy csak úgy eltűntem, roppant tapintatlan dolog volt, ám sajnos éppen életbevágó teendőm akadt és nagyobb tapintatlanságnak éreztem, volna beszélgetéseteket félbeszakítani.
Újra gondoltam a szavakat.
-Elrontottam?
Ejtem ki halkan a szavakat szimplán magamnak. Ezt követően fájdalmas felismerés futott végig arcomon.
-Csak nem összekaptatok a kis barátnőddel? Szörnyen röstellem. Amikor elmentem nagyon békülős volt már a beszélgetés, ezek szerint még sem az lett a vége.
A drágalmazással már nem is törődök, hisz csak az bizonygatja, hogy nem követ valakit aki követ valakit. Na jó ez nincs mindig így de így hitelesebb. Éppen fordultam is volna azt mondva hogy ha nem vagyunk szívesen látva akkor már megyünk is, de ekkor Anika odaszállt a másik sárkányhoz és mondani kezdett neki gondolom valamit.
-Pedig nem is ő hanem én követtelek titeket mindkétser. Ő nem is akart jönni serintem egyser sem.
Hangja fájdalmasan megbánó volt.
-Bocánat!
Nézet a lányra majd társára.
-Légysi ne bántsátok ez miatt az én...
Anika elgondolkodott, mert nem talált szavakat.
-Kérlek ne bántsátok...
-Ha zavarunk már megyünk is.
Mondta végül válaszra várva.
Én ezt csak néztem. Fogalmam sem volt mit adhatott elő a kis drágaságom, de vártam eredményét türelmesen és közben végig a lányt néztem aki nem kissé feszülten állt eme helyzetben. Talán nekem sem ártott volna kissé feszültnek lenni, de valahogy nyugodt voltam, talán azért mert tudtam, hogy ha Anika csinál valamit abból rossz úgy se sülhet ki. Legalábbis én így hittem bízva valamiféle szerencse hozó hatalmában aminek tulajdonítottam egy-két dolgot közös kis életünkben.

/Elysion és Shu/


~Életbevágó fontosságú teendő? Te mondtad, hogy ha kicsi a sárkány, akkor az idomárja is alacsony szintű. Még Peter sem szokott csak úgy eltűnni a beszélgetés közben, pedig ő a céh vezére. És sokkal magasabb szintű lehet, mint te, de még neki sincsenek életbevágó teendői olyan gyorsan, hogy csak úgy faképnél hagyja a másikat beszélgetés közben. Miért hazudsz megint? Nem tudsz te semmit! Békülős? Nem kellett volna kibékülni, ha te nem jössz oda! Ha össze is vesztünk, az is mind miattad volt!~
Igazából nem is emlékezett arra, hogy miért hagyta őt ott Tsubaki is, és ezt már akkor sem értette. Azóta a lány már eltűnt az emlékei közül, nem foglalkozott vele. Ő nem maradt meg negatív szereplőként, hiszen nem tett semmi rosszat. Ez a férfi, aki most előtte áll, azonban igen. Őrá emlékezett, mint első idomárra, akivel találkozott, és az idő csak torzította ezeket az emlékeket, természetesen még negatívabb irányba.
~De Anika… Anika nem tett semmi rosszat. Vele tényleg nem kellene így bánnom.~
A másik sárkány szavaiból is kihallott pár általa ismert szót, mint az ellenkezés, a tagadás, a kérés, a bántás és a bocsánatkérés hangjai. Ezeket már a testvérpáron is látta, és mostanra általánosnak gondolta a sárkányok körében. Ahogyan a kutyák hasonló módon hunyászkodnak meg, farkukat lábaik közé húzva, fülüket lekonyítva, úgy a sárkányoknál is hasonlóak voltak ezek az alapvető jelentésekkel bíró szavak és mozdulatok. Shu ránézett Anikára, majd Timidusra, és a sárkányra bízta a döntést.
-Nem azért haragszunk kölyök, mert idejöttetek. Sőt, rád egyáltalán nem haragszunk. Te nem csináltál semmi rosszat. Rá haragszunk –bökött orrával Elysion felé- azért, ahogy akkor viselkedett. Neked nem kell bocsánatot kérned, helyette pedig ne kérj bocsánatot.  
Ezután kérdőn pillantott Shukakura, aki csak bólintott, majd a férfi felé fordult.
-Anika maradhat. Veled azonban nincs beszélni valóm.
Felállt, és átment a sárkány másik oldalára, hogy háttal állhasson a férfinak. Ez veszélyes mozdulat volt, hiszen így nem láthatta, de biztos volt abban, hogy Timidus folyamatosan figyeli, így nem félt, és még elég messze volt tőlük.
-Hát akkor kölyök… ha szeretnél, akkor maradhatsz, és örömmel válaszolunk a kérdéseidre.
~Legalább is Shu biztosan. Látszik rajta, hogy kérdezgetni szeretné, csak még nem tudja, hogy miként. Úgy látszik nem csak Hisame ilyen, és Anika még kisebb is. Ha nem lenne itt ez a valaki, akkor én is elengedhetném magam. Vajon utánam tudná csinálni azt a trükköt, amit nemrég találtam ki? Annyira jó lenne egy picit röpködni vele. Shu sohasem akar velem röpködni, pedig csak meg kéne kérnie Petert arra, hogy megint csinálja meg azt a valamit, és akkor ő is tudna megint. Ajj, menj már innen te ember!~
Timidus legszívesebben ugyanolyan lelkesen keringte volna körül Anikát, csivitelve és játékra hívva fajtársát, ahogy azt a másik sárkány tette. Azonban még harci szituáció volt a számára, és addig nyugalmat kellett erőltetnie magára. Mindaddig, amíg az a férfi a közelükben volt.