Re: Erdei Tisztás

by **Chakna** Vas. Ápr. 23 2017, 23:34

Nem válaszolok szóban a két reményvesztett kérdésre, csak együttérzően bólintok. Fájdalmasan lassan haladunk a kijutás felé…

- Talán még többen is, de lehet csak azért, mert itt nem tudnak úgy elvegyülni… - bólintok a megjegyzésére is, majd a következő kérdésre tanácstalanul, lemondóan megvonom a vállamat. – Valószínűleg senki. Ugyanakköor azt a tapasztalatot sem fogja senki elvenni, amit idebent szerzünk meg – mosolyodom el bíztatóan. Mostanra úgy gondolom, hogy nagyon is értékes lehet az az idő is, amit itt töltünk el, ha tapasztalatszerzés szempontjából nézzük.

- Nos, nem akarom megvonni tőled a jogot, hogy magad derítsd fel a terepet, úgyhogy nem javaslok senkit – mosolyodom el. Az lesz a legjobb neki, ha maga tapasztalja meg a céheket, mielőtt eldönti, hogy csatlakozik-e, és melyikhez. – A legegyszerűbb őket a céhtagokon keresztül megtalálni, akikkel összefutsz. Ha valakinek a feje fölött látsz céhjelzést, nyugodtan kérdezz rá, és kérdezősködj a céhéről. – javaslom, mellőzve a kioktató hangnem bármiféle megnyilvánulását. Egyszerű, baráti javaslatról van szó.

Elmosolyodom. Megkönnyíti a dolgomat, ha neki sincs ellenére, hogy kérdezősködjek.

– Először is: Sokminden változott odakint, mióta bentragadtunk? Mekkora előrelépés történt a technikában? És az orvostudományban? – teszem fel az első pár kérdésemet, ami igazából egyetlen kérdés, csak szerettem volna konkretizálni, hogy például mikre gondolok. Kíváncsi vagyok mindenre, ami fejlődés/változás történt.

És felkuncogok a megjegyzésére. Nagyon igaz… Úgy általában a világra. Az ember minél többet kérdez, minél többet tud annál több kérdőjellel találkozik. A kíváncsiság egy ördögi, öngerjesztő folyamat. Vagyy annyira nem is ördögi… Én mindenesetre nem szeretnék kitörni belőle.
– Nem cukrászdára gondoltam – nevetem el magam az egyetlen kifogására. Vajon már megunta, annyian vitték cukrászdába, vagy csak nem szereti az édességeket? – Ismerek a közelben egy jó kis éttermet. – ahol remélhetőleg nem lesz akkora tömeg, mint amikor Eikivel jártam ott… Az kellemetlen lenne…

by **Tsukiko Teter** Kedd Ápr. 25 2017, 09:30

Chakna a fejével bólint egyet, mikor felteszek neki két kérdést. Rossz érzés tudni, hogy a kijutás döcögősen halad. Emellett azt jegyzem meg, hogy vannak akik hátráltatják a kijutni vágyó embereket. Csendben elmélkedek, mikor válaszol az idővel kapcsolatos kérdésemre. Meghallgatom, majd a végén szólalok meg.
- Lehet, hogy itt rátalálunk valami értékes tapasztalatra. – értek vele egyet, de nem olyan erős magabiztossággal, mint kellene. Kezdő játékos vagyok, s még nem látom úgy át az egészet, mint aki több éve benn van. Tán idővel rájövök mindenre, s kijutásom után felfedhetem a nagyvilágnak.
- Köszönöm, hogy nem vonod meg tőlem a kalandozást, a felfedezés élvezetét – mondom ki mosolyogva. Természetesen most szintén kapok tőle egy jó tanácsot, amit elraktározok magamban, s a kellő időben felhasználom. A beszélgetésünk valójában szépen halad a saját medrében, mint egy pompás folyó. Hirtelen megváltozik a téma, s Chakna a kinti világról kezd el érdeklődni. Mivel tudom, hogy nem utasítottam el, így összeszedem magamban a kellő választ.
- Igen, pontosan a SAO miatt robbanásszerű fejlődés felé ugrott a világ. A rendőrség olyan technikai vívmányokat kaptak, amivel könnyedén bemehetnek egy-egy játékos házába. Hiszen vannak zárkózott emberek, akik egyedül élnek. Sok ajtót tönkretennének, ha a régi módszert alkalmaznának. – mesélem neki, hogy bizony ezen a ponton volt előre haladás.
- A mentősök olyan felszerelést kaptak, amivel biztonságosan a kórházba tudják szállítani az embereket. Sok ember halt meg út közben, beszállítás alatt. Ma már ez szintén javult. – folytatom a feltárást, mert gondolom az ilyen dolgokra kíváncsi.
- A kórházaknak kifejlesztettek olyan gépeket, amikkel a SAO játékosokat könnyedén életben tarthatják. Nagyon korszerűek, így csupán az ért hozzájuk, akiket kiképeznek rá. Ápolók és orvosok. Nagyon csendes, nem foglal túl sok helyet, de mindent ellenőrzés alatt tart. Programozható. – sóhajtok egyet a végén, mert csak a TV-ben láttam egyet, de ha felébredek ebből a rémálomból, akkor valószínűleg élőben fogok egyet látni.
- Az informatikában meg egyre többen kísérletezgetnek a SAO-val kapcsolatos dolgokkal. Hogyan lehetne egy virtuális dolgot élőnek mutatni. Miként lehetne jótékonyan felhasználni, mi lenne a szerepe? Minden hónapban jelentik be, hogy egyes kutatások hol tartanak. Tán ezzel próbálják nyugtatni azon szülőt, akinek a gyereke a SAO világában ragadt. Azonban ez az egy pont, ahol nem lehet mit kezdi. A rendszer túlságosan megveti a bármiféle beavatkozást. Tényleg olyan lenne, hogy teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól. – fejezem be a beszámolóm, aztán majd úgyis kérdez, ha olyanja van.
- Ha nem cukrászda, akkor én meg vagyok nyugodva.

by **Chakna** Pént. Május 05 2017, 19:23

Úgy tűnik rendben tudunk beszélgetni. Ennek örülök. Mosolyogva bólintok a megjegyzésére. Nem igazán magabiztos a kijelentés, de ez nem is csoda, hiszen épphogy belekerült Aincard furcsa, kusza és elsőre talán ijesztő világába. Nagyon is jól megértem ezt a helyzetet, és már csak ezért is nagyon szívesen, és örömmel segítek neki túllendülni az első megrázkódtatáson.

Még szélesebbre húzódik a mosolyom, amikor könnyedén veszi az enyhe csipkelődést. Helyes, aki humoránál van, az nehezebben kerül lelkileg krízisbe, és könnyebben átjut a mélypontokon.

A kérdésemre nagy megkönnyebbülésemre egyből válaszol, és elég kimerítően. Egyrészt megnyugtat a válasza, másrészt pedig kicsit kétségbeejt… Úgy látszik sikerül valahogy stabilizálni a szerencsétlenül járt játékosok állapotát odakint, de nagyon nagyon messze vannak még attól, hogy bejussanak a rendszerbe, és ki tudjanak engedni minket… Éppúgy, mint ahogy mi messze vagyunk még attól, hogy belülről sikerüljön kijutnunk… Na meg kifejezetten feldühít, hogy még mindig vannak olyan elvetemül, utolsó…. Szóval akik még árulják a játékot, és újabb játékosokat ítélnek ezzel fogságra Aincardban… Elkeserítő, hogy nem tudnak mit kezdeni velük a hatóságok… Viszont mivel Tsuki itt van a társaságomban, nem engedem túl sokáig kavarogni a fejemben a gondolatokat.

– Köszönöm – mondom egyszerűen, és igyekszem tekintetemmel jelezni: rajta a sor, nyugodtan kérdezhet. Közben lassacskán elérjük a várost, úgyhogy kicsit lassabbra veszem a tempót: már nem kell sietnünk.

Ha nem érti a jelzést, akkor ki is mondom, hogy most nyugodtan kérdezhet bármit ő. Magamban még mindig mulatok, hogy ennyire kerülni akarja a cukrászdát. Nem bírom szó nélkül hagyni

– Mi a probléma a cukrászdával? – kérdezek rá, csevegve, vidáman

by **Mikhail** Pént. Okt. 01 2021, 00:02

Hinari

Kis előzmény

Bizonytalan voltam, mennyi időt töltöttünk a tábortűz körül, csendben. Időközben a hidegtől és az alkoholtól elaludhattam. A nap első sugarai a szemembe sütöttek. Ha lett volna fájdalom, a fejem leeshetett a helyéről a másnaposságtól. Helyette az a jellegzetes zsibbadás futott végig a koponyámon. Orromat nyögdécselve masszíroztam mindaddig, amíg Chiron el nem takarta a napot és a katana hüvelyével hasba vágott.
Újból és újból… Miközben kacarászott, mint egy rakoncátlan gyerek, aki élete legnagyobb csínyét követte el. Bosszúsan felmordulva álltam fel és karomat ütésre lendítettem, de a szóban forgó maszkos „hős” gyorsan elhúzott a csapás irányából. Mint tényleg valami ravasz róka.
- Tényleg nincs jobb dolog, minthogy basztatsz? – horkantottam föl ingerülten, kábasággal és másnapossággal küszködve. A „megmentő” csak kuncogott a kitsune maszkja alatt.
- Nincs! – felelte dallamos hangon. – Ha dühös, nem gondol többet ilyen butaságra!
Nyilván azt várta, hogy ledöbbenjek. Enyhén meglepett ugyan, de nem volt eredményre vezető. A hanyag módon az arcomnak hajított hüvelyt unott pofával kerültem ki.
- Really…? – akcentussal megtoldva vontam fel szemöldökömet.
- I-igaza van. Igaz is... ne haragudjon… – rázta meg fejét, bocsánatkérően meghajolva. Csak frusztráltan tudtam sóhajtozni…
…mindaddig, amíg a kardját embertelen sebességgel dobta az irányomba. Valahogyan rögtön felocsúdtam a reggeli kómás állapotból. Épphogy el tudtam ugrani a „támadás” irányából. Félig elfekvésből talpra verekedtem magamat. Úri módon leporoltam magamat, lesütött szemmel mértem fel a magamon keletkezett kárt, majd nyugodt hangnemben kijelentettem:
- Ezért most megöllek.
Amennyire a rendszer és a labilis állóképességem engedte, olyan sebességgel eredtem Chiron irányába. A kölyök majom módjára kacarászva vette a kihívást. Már az elejétől fogva látszott a korlátaink közti különbség. Könnyedén ugrált fáról fára. Meg sem kottyant neki. A magam részéről meg sem kíséreltem leutánozni, amit csinált. A fejem elviselhetetlenül zsibbadt, miközben ide-oda szédelegtem. Szépen lassan elvesztettem a szemem elől a „megmentőmet”. Hiába tettem neki ígéretet, hogy kibelezem. Nagy kár érte!
Valahol a tisztás közelében teljesen felhagytam a szélhámos üldözésével. Erőt vett rajtam a fáradtság. Az őszi tájkép valahogyan jobban megmozgatott, mint egy hülye kölyök keresése. Belefeledkeztem a pillanat varázsába, ahogyan a ginkgo fák aranyesőként szórták szét leveleiket. Megálltam az egyik tövében, hátamat megpihenve a törzsének nyomva. Mély levegővétellel próbáltam rossz közérzetemen úrrá lenni. Egy régi haiku jutott eszembe. Azt hiszem vagy én, vagy anyám találta ki még ősidőkkel ezelőtt… már nem is emlékeztem rá.
Egy hosszabb botot vettem a kezem ügyébe. A leveleket lábammal odébb sepregetve távolítottam el utamból, majd a földre belevéstem az írásjeleket:

Mindent vigyázón,
Sóhaj oszlik a szélben,
Új irányra kész.

Csak reméltem, hogy az új irány, amit a fél-őrült gyermek mutatott, nem térített le a helyes ösvényről. Újdonsült beletörődöttséggel, némi szomorúsággal szegtem hátra fejemet, ahogyan leültem a felirat elé.

by **Hinari** Pént. Okt. 01 2021, 09:22

Ahogy eltelt az első pár nap, azt kezdtem el észrevenni, hogy az érdeklődők inkább a tizedik szint környékén csoportosultak, a legtöbben pedig még ennyi év távlatából is éppen azután álltak be a sátrak előtti sorba, hogy előtte ugyanezt a kiképzőtiszt előtt tették meg. Furcsa volt a sok érdeklődőt látni, akik közül talán... talán akadtak olyanok is, barátok és család, akik csak most léptek be a játékba.
Nem akartam velük találkozni.
Lemondóan néztem körül, Naithenre gondolva és Alex húgára, aki a bátyámmal ellentétben nem látogatta még meg a testvérét, habár új sisak és játék nélkül aligha tehette ezt meg és én amúgysem ismertem sem őt, sem a szándékait. Mégis... mégis nehezteltem rá emiatt. Tenyeremet finoman ráhelyeztem a sárkány hatalmas testére és lehunytam a szemem; nem akartam látni, sem hallani őket. A mélyről jövő szuszogás megnyugtatott, én pedig elmosolyodtam, majd felpattantam a hüllő hátára.
- Menjünk valahova máshova...
Így jutottunk el végül az első szint egy távolabbi tisztására, ahol gondolataimat messzire viheti a szél és ahol szorongás nélkül tölthetem az időt, nos, most éppen azzal foglalatoskodva, hogy beállítsak egy megfelelő szöget a tökéletes fotókhoz. A Súlyemelést adó vértem segítségével összehordtam pár tököt a tisztás egyik szélén, alig pár méterre egy nagyobb ginkgo facsoporttól, aminek látképe ideális háttérül szolgálhat az őszi, vadas képekhez. Mondjuk egy róka vagy egy szarvas, ahogyan megközelíti a helyszínt, igen. Még elrendezgettem kicsit az avart, azután behúzódtam az egyik fatörzs mögé, természetesen aktív Lopakodás jártassággal, mint mindig, ha bármilyen okból egymagam vagy kettedmagammal megyek ki a védett övezeten kívülre. Nestor pedig tett pár kört a levegőben, majd útját a tisztás másik széle felé vette, ahol méretesebb fák álltak szilárdan és amelyek meg tudták tartani a fiatalkorú pet súlyát, ahogyan letelepedett az egyik vastagabb ágra és onnan, a narancsszín lombok takarásából várta a prédát. A "préda" pedig hamarosan meg is érkezett: először egy maszkos játékos szaladt át a sárkány előtt fürgén, őt pedig nem sokkal később lomhább társa követte, aki végül meg is állt és nagyon úgy tűnt, hogy egy ideig nem is akar továbbhaladni onnan. Nestor meredten figyelte őt és ha a másik végül felnézett a porba írt sorokból, hamarosan feltűnhetett neki, hogy valami nincs rendben a környezettel. A szemközti fa meleg színű lombkoronáján átsütő napsugarak mélykék pikkelyeken csillantak meg és szórták szét a fényt, a sárga-vörös levelek közül világoskék szempár szegeződött az idegenre, aki tilosban járt. A sárkány pedig megmozdult. Ütemesen lengedező farka lelógott az ágak alá, karmai alatt halovány pixelek szálltak felfele, egy öreg fa végső megnyugvása. Orrlyukaiból vékony, fekete füst tört elő, de még nem lendült előre; jelre várt talán.
Arra, hogy a másik megtegye az első lépést.

Aktív dixi: Bébi Axolotl

by **Mikhail** Pént. Okt. 01 2021, 18:48

Elsőre csak sejthettem, hogy mintha követett volna valaki. Vagy talán valami. Butaság volt feltételezni, hogy biztos lehettem benne. Nyilvánvalóan csak az őszi szél zúgását hallhattam. Körbe tekintettem, de nem láttam semmi érdekfeszítőt – legalábbis elsőre nem. Talán csak a szemem káprázott a másnapos álmosságtól. Mintha valami a messzeségben páva-kéken tündöklött volna, zavarossá festve az arany lombkoronák mindenségét. Fejemet ökölbe szorított kezemről felemelve emeltem meg, egy lustább mozdulattal odébb hajítván a faágat. Óvatosan átléptem a földbe vésett haiku felett és óvatos, puhatolózó lépésekkel indultam meg az ismeretlen jelenés irányába. Fel sem tűnt közben, ahogyan az újonnan érkező idegen a tököket dekoratív céllal a tisztásra helyezte.
Újdonsült gondolataim helyett a kék ragyogás forrására összpontosítottam – már amennyire tudtam. Először úgy tűnt, a messzeségben állt, a vastag ágak sokaságán pihenve. Miután kellő távolságot zártam be közte és énköztem, egy ponton megtorpantam. A látvány magáért beszélt. Elfojtott levegővétellel hátrálva fenékre estem. Elhúzódtam a jelenéstől, ami egy sárkány formájában kísértett.
…Azt hiszem legalábbis?
A médiában megjelenő legendás fenevadak ellenére kissé szokatlanul festett ez a szóban forgó lény. Nem csak a színei, hanem a szárnyainak pompázatos mintázata is a páváéra emlékeztetett. Habár „elgyönyörködtem” volna még a megjelenésében, de az orrából szivárgó füstgomolyag aggodalomra adott okot. A jelenésre csak egyképpen tudtam reagálni:
- Azt a ku-- – Egy nyeléssel félbeszakítottam saját magamat. Fejemet felocsúdva ráztam meg, mielőtt folytathattam volna. – Zsír. Ha nem fojtom magamat vízbe, akkor egy sárkány éget szenessé…?
Inkább magamnak tettem fel a kérdést, semmint a szárnyas hüllőnek. Habár mondani szokás, hogy az univerzum különböző jeleket küld azért, hogy mindannyian az igazak útját járhassuk. Olybá úgy tűnt, a világmindenség minden áron szembesíteni akart a halál megannyi formájával. Lehetett az egy kés, egy vízi szörny, vagy egy páva kék sárkány. Beletörődő sóhajjal hajtottam le fejemet.
- Oké, csináld gyorsan. – mormoltam halkan, miközben nem mozdultam sehova.

by **Hinari** Vas. Okt. 03 2021, 23:11

Amikor az idegen fiú megjelent a tisztáson, tenyerem azonnal az övemen lógó Katana markolatára tévedt és hangtalanul felugrottam a fára, hogy annak rejtekében jobban is szemügyre vehessem, kivel is van dolgunk. Nem igazán szerettem a váratlan vendégeket, főleg nem akkor, amikor... amikor Nestoron kívül senki más nem volt mellettem. Egy pillanatra behunytam a szemeim, rendeztem a légzésem és megmarkolva a vaskos fatörzset fókuszáltam rá a másikra, koncentrációm és a torkomban dobogó szívem viszont cseppet sem lankadt, noha az idegen feje felett megjelenő, zöld indikátor egyértelműen kitűnt az őt körülvevő, sárga-piros levelek sokaságából. Eleinte úgy voltam vele, hogy megvárom, amíg elmegy, még akkor is, ha amaz éppen akkor ült le rajzolgatni: a kikészített tökök és a táj túl szép volt hozzá, hogy csakúgy továbbálljak, bár a fiú valószínűleg arra sem figyelt volna fel, ahogy engem sem vett észre eddig. Nestor viszont megmozdult. A sárkány a srácot bámulta, ajkam szélén pedig megkönnyebbült mosoly suhant át; úgy tűnt nem volt okom tartani tőle.
Vagy ha igen, túl jól játszotta meg a sorsába beletörődő halandót.
- Nem fog bántani - léptem oda hozzá és talán meglepődhetett, mert egészen addig, amíg a látóterén kívül voltam, nem érezhette jelenlétemet. Rámosolyogtam és kezemet felé nyújtottam, hogy felsegíthessem, de azért továbbra is készen rá, hogy az első támadó mozdulatára megfelelőképpen tudjak reagálni - és a mozdulataim is erről árulkodtak; a bátorító jókedvről, amely velejárója mégis a bizalmatlan távolságtartás volt.
- Üdv. Hinari vagyok, ő pedig itt Nestor - mutatkoztam be végül - Éppen erdei vadakra vadászunk, vagyis ő - intettem a sárkány felé, aki már éppen elkezdett volna velünk foglalkozni, ám tekintetét hirtelen fordította a tisztás széle felé, ahol megjelent egy borz. Nem épp a hozzánk közelebbi tököknél, de szerencsére pont úgy, hogy egy másik, kacskaringós szárúhoz éppen elég közel szimatolt. Gyorsan előszedtem hát egy szafarifotó-kristályt és gondolkozás nélkül állítottam be a szöget és törtem szét az itemet, aminek pixelei nyomán hamar a kezemben materializálódott az elkészült kép.
- Nestor elkaphatja? - kérdezte a sárkány, én pedig egy-két másodpercig kivártam, önkéntelenül is bent felejtve a levegőt: nem... nem akartam egyedül maradni egy idegennel, legalábbis most még. A pillanat pedig elillant; a borz fejét felénk fordította, majd megfordult és eltűnt a bokorban. Nes csalódott morgást hallatott, én pedig odasétáltam hozzá - ezzel megteremtve a kellő távolságot köztem és a srác között - és végigsimítottam az állat oldalán.
- Sajnálom, Nes. Talán majd legközelebb, jó? - ígértem neki, majd tüzetesebben is megnéztem a fotót: ahhoz képest, hogy viszonylag nagy volt a távolság, nem is sikerült rosszul.
- Te is a szafarifotós esemény miatt vagy itt? - fordultam a sráchoz újra és meglengettem ujjaim között a fotót, majd elraktam azt az inventorymba: nem igazán akartam megmutatni a képet egy esetleges riválisnak, bár ahogy így elnéztem a fiút, aligha tűnt úgy, mint aki fotózni van itt, vagy mint aki egyáltalán tudja, miért is van itt tulajdonképpen. Észlelésem pedig újabb vadat jelzett, de ezúttal gondoltam egyet és inkább odanyomtam a srác kezébe egy szafarifotó-kristályt ahelyett, hogy én törjem szét megint.
- Kárpótlásért, amiért Nes megijesztett. Próbáld csak ki - mosolyogtam rá biztatón és kíváncsian vártam, ezúttal vajon milyen állat lép vagy repül ki elénk a tisztásra.

Borz

by **Mikhail** Hétf. Okt. 04 2021, 13:56

Vállaim kissé megugrottak, miután valaki megszólított. Az a valaki egy lány képében jelent meg előttem. Kezeimet megadóan emeltem arcom elé. Zavart félvigyor ívelt át ajkamon.
- Tényleg? Vegetáriánus? – kérdeztem monoton hangon.
Már a puszta kéznyújtás is egy pozitív válasz lehetett, de a bizonytalanságomnak csupán így tudtam hangot adni. Az ember ugyebár nem mindennap találkozik tűzokádó sárkánnyal. És ha igen is, akkor nem éli meg, hogy elmondhassa.
Ennek ellenére – habozástól függetlenül – elfogadtam az idegen lány segítségét. Először kissé bizonytalanul álltam meg helyemen, de aztán lábamat megvetve összeszedtem magamat.
- Mikhail. Vagyis tényleg húsevő. – közöltem az egyértelmű választ. – …Tud beszélni?
Fejemet kezembe temettem, miután ismét a nyilvánvaló következtetést vonhattam le.
- Bocs. Nem vagyok túlságosan a helyzet magaslatán… – …Aminek egy gondterhelt sóhajtással adtam hangot.
Tekintetemmel a pávakék sárkány alakját követtem. Arra vártam, hogy egyik pillanatról a másikra tovaillan, hogy a réten megjelenő prédát egy csapásból leteríthesse. Hinari szava hallatán szerintem éppoly csalódott voltam, mint maga Nestor. A kérdésére a szóban forgó lányra pillantottam. Esemény? Fotózás? Kicsit felcsillant a szemem.
- Nem… öhm… hosszú mese. – feleltem, a legjobb magyarázatot keresve a jelenlétemre.
„Igazából másnapos vagyok, miután majdnem vízbe fojtott egy mob. Aztán egy maszkos kölyök fejbe akart vágni egy katanával. Ezért vagyok most itt. Igen.” Fejben szinte zseniálisan hangzott. Szóban meg már annál nevetségesebben. Mondhatni, teljességgel röhögségesen.
A gondolatomból felocsúdva fogadtam el Hinari barátságos ajánlkozását. Önkénytelenül is elmosolyodtam, miután elfogadtam a kristályt. Egy biccentéssel megköszöntem a szándékot. Szabadabbik kezemmel beárnyékoltam mindkét szememet, hogy jobban láthassam, mi lép ki a bozótosból. A természetes zörejt követően, néhány pillanat múlva egy vörös róka sompolygott elő. Vagy a borz szaga, vagy a tökök jelenléte csigázhatta fel. Aranyos kis vartyogása közepette somfordált oda a tökökhöz. Megszaglászta, prédaként körbejárta a gyümölcsöket. Amikor úgy éreztem, az erdei „helyesen” állt be, elsütöttem a fényképet.

Róka

by **Hinari** Hétf. Okt. 04 2021, 21:15

Nem igazán tudtam hova tenni az idegen reakcióit és szavait, ez pedig nem segített rajta, hogy továbbra is enyhén aggódó gondolatokkal, szánt szándékkal nyelve vissza a feltoluló, keserű ízt létezzek a férfi társaságában. A kérdése viszont nyilvánvalóan költői volt, így végül erőt véve magamon segítettem fel, ha már Nes megijesztette és az illem amúgyis ezt kívánta. Ki tudja, lehet tényleg nem kell tőle tartanom, hiszen itt az első szinten jócskán sétálgattak olyanok, akik csak nemrég kerültek be a játékba.
Vagy éppen ilyen játékosokra vadásztak.
A következő, valószínűleg szintúgy költőinek szánt kérdése viszont már engem is megmosolyogtatott és bólintottam is rá, pillantásom pedig Nestort kereste, aki határozottan képes volt beszélni. Mégha nem is sokat, akkor is. Sőt, még énekelni is tudott és bár ott volt a könnyed, beszélgetést kezdeményező mondat az ajkaimon, végül mégsem mondtam ki azokat: valahogy túl... közvetlennek éreztem volna. A bemutatkozást egy derűs biccentéssel nyugtáztam, tekintetemben pedig kérdés villant, ahogy egyre többet tapasztaltam Mikhail mozdulataiból és a hozzájuk párosított szavakból - a jelző, amit használt viszont abszolút megállta a helyét; a srác tényleg nem volt éppenséggel a helyzet magaslatán.
- Tudod hogy kell használni, ugye? - tettem azért fel a kérdést én is, egyrészt mert önkéntelenül is tudni akartam, hogyan áll az itemhasználathoz és ebből következtetni arra, hogy vajon mennyire tapasztalt Aincradban, másodsorban pedig ha már felajánlottam neki, hogy kicsit kisegítem, ésszerű volt alkalomadtán el is magyarázni neki, hogy hogyan is kell ezt. Mikhail ettől független ugyan elég bárgyún, de azért ügyesen vette a kihívást és sikerült is lekapnia a megjelenő rókát.
- A tizedik szinten a szafari előtti sátorban lehet ingyenesen elvinni ilyen kristályokat és ott lehet leadni a fotókat is a jutalmakért - fűztem tovább a szót, de még mindig megtartva azt a távolságot, amit kellően biztonságosnak éreztem: a srác két-három méterre tőlem, közelebb a tökökhöz, én viszont egészen közel a méretes tűzsárkányhoz, akinek még mindig az oldalán nyugtattam tenyeremet, erőt merítve a sárkány lélegzetvételének nyugalmat árasztó mozgásából. Ahogy a róka megugrott, éreztem Nestor támadásra kész, megfeszült izmait, azonban elég volt egy apró rezdülés, a kezem megremegése, hogy Nes letegyen a tervéről. A sárkány halványkék szemeit rám szegezte, én pedig kifújtam a levegőt és nekidőltem a hasának.
- ... de azt hiszem, itt az első szinten, a Kezdetek Városának főterén is van egy sátor. Ha még nem tudsz felmenni esetleg a tizedikig - pillantottam rá az idegenre, mosolyom pedig derűs, de mégis visszafogott volt. Talán... talán én is vártam valamire, nem tudom. Még akkor is, ha belül végig sejtettem, hogy az a valami nem fog eljönni, talán soha többé már.

by **Mikhail** Hétf. Okt. 04 2021, 21:57

Meglehetősen merev volt, annyi biztos. A két kérdés között – mely nem egészében volt költői – kínos csend állt fent. Ugyan azt mondanák, a hallgatás felér egy-egy „igen”-el, nem teljesen nyugtatott meg. Tekintetem ide-oda ingázott: először és elsősorban a sárkányon, aztán a gazdáján. Önkéntelenül is azon kaptam magamat, hogy elhátrálok a bestiától. Nem akartam, hogy a kedélyállapot romlása miatt lenulláza az életpontjaimat.
Egy nagyobb sóhajtással szedtem össze magamat, miután Hinari átnyújtotta az itemet. Egy halk „persze”-t suttogva eloszlattam az ő és a saját kétségeit is.
- Ebben otthon vagyok. – jelentettem ki jóval határozottabb hangon. Mintha a világ egy magától értetődő igazságát próbáltam volna a lány tudtára adni.
Ahogyan kész voltam a megfelelő pillanatban elkészíteni a képet, arra a fél momentumra ki tudtam zárni a külvilág zajait. A sárkány morajló szuszogását, a reggeli széllökéseket, a levelek kavargását. Csak a saját lélegzetvételemet hallottam, miközben a mozgásra kész róka mozzanatát sikerült kristályra kapnom. A siker láttán elégedett félmosoly játszott az arcomon. Aztán pillantásom az ugrásra kész Nestor és a szerencsétlen kis erdei állat között játszadozott. Az említett róka vidám ugrabugrálás közepette, a maga ennivaló hangján vakkantva állt tova. Pillanatokkal később vörös kis testét elnyelte a gingko erdő sárgasága.
„Iori is szereti a rókákat. Bár meg tudnám mutatni.” A „bár”-on volt a hangsúly. A pillanatnyi örömömet felváltotta a mélyen elfojtott reménytelenség. Tekintetemet lesütöttem, s miközben hallgattam a lány jóindulatú tanácsait, a gondolataim félig-meddig visszatértek a lányomhoz. Mi történik vele? Jól van? Ki gondoskodik róla? Ez a sok-sok kérdés majdhogynem nap, mint nap eszembe jut. És mindennap azon találom magamat, hogy az őrületbe kergetnek…
Fejemet felocsúdva fordítottam Hinari irányába, majd értően bólintottam.
- Köszönöm. – mondtam egyszerűen, majd csodálkozva pislogtam őrá. Pontosabban a feje felett díszelgő lógóra. Pillanatnyi meglepettségemben hümmögtem. – Az a lógó? – mutattam rá szolidan. – Ismered Aftont.
Inkább kijelentés volt, semmint kérdés. Ugyan töredékesen emlékeztem a férfira, nem volt egyszerű elfelejteni. A maga elesett, ügyefogyott módján jószívű volt. Nyilván akikkel egy közösségbe tartozott, hasonló beállítottságú embereknek kellett, hogy legyenek.

by **Hinari** Kedd Okt. 05 2021, 10:23

Egy pár másodpercre inkább a környezetre koncentráltam: a körülöttünk susogó falevelek hangjára, az avarra, ahogy zörgeti a szél és bár az idegen itt állt előttem, mégis valamilyen szinten megnyugvás járt át, mintha egyáltalán semmi probléma nem lenne. Minden rendben van - szinte hallottam az erdőt és ezen az sem változtatott, hogy Mikhail időközben kihátrált. Kicsit olyan voltam most, mint régen, még a céhbelépés előtt és bár azóta már sokminden történt és én is változtam, most mégis mintha ez egyáltalán nem lett volna lényeges. Egy lány voltam az erdei tisztáson, egy hatalmas tűzsárkány oldalán.
A feleletére biztatón mosolyogtam rá; és bár én is éreztem a feszültséget, ez mégis belülről jött, egészen a lelkemből és semmi, de semmi köze nem volt a tétova fiúhoz. Elnéztem, ahogyan kivár, beállítja a szöget és eltöri a kristályt és örültem neki, hogy kedvét leli ebben. Egy kicsit más embernek tűnt most, ám a momentum úgy szökellt tova, mint a róka, amelyet lefotózott. Kérdőn és elbizonytalanodva néztem lehajtott fejét és igaz próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, az mégis akadozott és recsegett, mint hajdanán a földrészek közötti hívások vonalai - és talán köztünk is ekkora távolság volt most.
A megállapítására viszont most először tudtam valójában is felszabadultan elmosolyodni:
- Ezek szerint akkor te is - bólintottam és leengedtem kicsit a vállam, bár Nestortól nem távolodtam el továbbra sem - Igen, egy céhhez tartozunk. Nem biztos, hogy ismered - pillantottam én is fel, valahova oda, ahol a logó lehetett fejem felett. A Justice League. A céh, amely bizonyos körökben köztudott hírnévnek örvend és amelyből legalább annyi terhem származik, mint amennyi előnyöm.
- Hogyan ismerkedtetek meg? - tettem fel a kérdést és éreztem, ahogy a tagjaimat szilárdan tartó jég egy kicsit felenged; felszínén apró cseppekben jelenik meg a víz, amely képes tisztára mosni az elmém. És mintha a környezet is erre a jelre várt volna, hirtelen apró test súrlódása hallatszott a kifaragott tökök felől, én pedig felemeltem kezemet és mutattam a fiúnak, hogy várjon.
- Nézd, ott - irányítottam kezem a narancsszín kompánia felé és először a kezembe vettem egy újabb kristályt, majd aktív Lopakodással közelítettem meg a tököket. Leguggoltam melléjük, egészen közel és egy intés volt csupán, hogy a sárkány a levegőbe emelkedjen és kiterjesztett szárnyaival kitakarja a napot a másik oldalról, egy-két napsugarat hagyva csak nekem. Amikor pedig a sikló kidugta fejét egy morcosra faragott tök egyik szeméből, megborzongtam és eltörtem a kristályt. Az állat szeme megvillant és ijedtében felém kapott, ám Nestor gyorsabb volt: hátulról, egyetlen egy szempillantás alatt ragadta meg a vadat és pixelezte el, majd tett egy kisebb kört a levegőben és leszállt a tisztás másik oldalán. Én a fotót nézegettem a kezemben, arcomon halovány mosoly játszott.
Ilyen egy tökéletesen beállított kép.
Később előszedtem az inventorymból egy maréknyi szafarifotó-kristályt és Mikhail felé nyújtottam őket.
- A tiéd - bólintottam és mosolyogtam rá - Egy új kezdethez.

Sikló

by **Mikhail** Kedd Okt. 05 2021, 18:49

A jóváhagyására újból felvettem vele a szemkontaktust. A feltételezésére egy elnyújtott "hmm"-mel feleltem először.
- Nem, nem volt hozzá szerencsém. - billentettem enyhén oldalra fejemet. - Bár az elnevezéséből adódóan sejtettem, milyen céh vagytok. - tettem hozzá egy félmosollyal.
Egy hosszabb pillanat erejére engedtem, hogy fejben újból átéljem a "kalandot", amit a lökött, de jószívű lovaggal éltem át. Ölnél keresztbe fontam karjaimat és gondolkodtam.
- Egy fogadóban találkoztunk. – ...Ami valójában egy lepusztult kocsma volt, viszont nem akartam a társa jó hírnevét rombolni. – Mondjuk úgy, hogy rossz emlékeket feledtetett el velem. Jószívű, de egy picit esetlen fickó. – önkéntelenül elmosolyodtam, ahogyan felidéztem a szóban forgó Afton arcát.
Mondjuk már a gondolata, hogy miről vonta el a figyelmemet, az is bőven visszavezetett azokhoz a képekhez, amikről el akartam feledkezni. A rémálmokról és a valóságról. Én sem tudtam, mit akartam valójában. Kijutni vagy itt maradni?
A gondolataimból felocsúdva állt meg a tekintetem a lány felemelt tagján. Érdeklődő pislogással követtem szemeimmel azt, amit pontosan mutatni akart. Hinari jártasságot használhatott, mert halkabban lopózott, mint egy macska. Megtartottam a tisztes távolságot, e képesség híján nem akartam elijeszteni a kettejük prédáját. Ettől függetlenül ugyanolyan kíváncsisággal fürkésztem a szóban forgó vadat. Fejemet egy picit megemelve, fél-guggolásból próbáltam megfigyelni, ahogyan a lány egy siklót próbált kristályképre kapni. Az egész elég gyorsan történt: az egyik pillanatban a kiskígyó felett „tornyosult”, míg a másikban a páva kék sárkány sólyomként csapott le az áldozatára és szétmarcangolta azt.
- Szép fogás. – dicsértem meg mindkettejüket egy biccentés keretei között.
Mihelyst Hinari újabb fotó-kavicsot nyújtott felém, újabb bólintással háláltam meg a szívélyes gesztusát. Óvatosan odalopózva vettem át tőle a kristályt.
- Egy új kezdethez. – ismételtem, majd az egyik vonalas lefutású, kedvesebbre kifaragott tökre figyeltem. A vadmacska nagyjából éppoly csendességgel cserkészte be a gyümölcsöt, mint Hinari a siklót. Inkább játékos kiscicának tűnt, semmint erdei ragadozónak. Dorombolva próbálta ölre vonni a tököt, de csak felborította azt. A végére a mosolygós, vonal-lefutású tök kb. fél-háromnegyed méterre borult fel a többitől, miközben a vadmacska fonalgombolyagnak képzelte azt. Megragadtam az alkalmat: gyorsan megálltam felette, majd elropogtattam a kristályt. A cicus meglepetten emelte fel fejét, végül pánikfélelem közepette puskagolyóként kilőve száguldott be az erdő sűrűjébe. Diadalittasan álltam meg a tökök felett, a macska eltűnő alakját figyelve, majd aztán az elgurult darabot visszaillesztettem a többi közé.

Vadmacska

by **Hinari** Vas. Okt. 10 2021, 15:45

A megállapításra zavart mosollyal bólintottam, habár lett volna hozzáfűznivalóm ahhoz, hogy miért épp ez a céh neve, ennyi év után is. Tekintetem a távolba veszett, ahogyan felidéztem magamnak azt a párbajt, azt a kérdést és önkéntelenül is összerezzentem, amikor régi, naiv énem kimondta a fejemben azt a szót. Párat pislogva tértem inkább vissza a jelenbe, habár az, hogy még a céhet nem ismerők számára is ennyire nyilvánvaló a feladatkörünk, talán eleve rányomja a bélyegét az egészre. A céhre és benne a tagokra is, igen, egyenként ugyanúgy, mint csapatban, amikor közösen küldetésezünk.
- Igen... valahogy úgy - kuncogtam később Afton jellemleírásán és a velem szemközt álldogáló srác talán most először láthatta szemeimben a valódi derűt, ahogyan először őrá mosolyogtam, majd figyelmem elterelte a fűben csúszó sikló, amelyet sikerült is lefotóznom, méghozzá nem is akármilyen szögből és fényviszonyokkal. A fotót először gondosan eltettem az inventorymba, hogy ne sérüljön és csak mindezek után fordultam vissza a fiú felé.
- Köszönöm - biccentettem és ha már így itt voltunk mi hárman, hát szívesen megosztottam vele a szafarifotó-kristály készletem, kíváncsian és mindenekelőtt mozdulatlanul figyelve, ahogyan Mikhail máris kiszúrt valamit a tökök körül. Egy új kezdetre. Igen, ez igaz volt sokmindenre és nemcsak a köztünk lévő feszültség lassú feloldódását jelentette, ahogy megtaláltam a közös pontot, hanem utalt az írásra is, amit igaz nem említettem neki, de jól láttam, miközben elhaladtam a földbe írt sorok mellett. Meghát, akár vehettük ezt a srác fotókarrierjének beindítására is, ugyanis a fiú nem volt éppen ügyetlen - az előbukkanó vadmacskát úgy fotózta le, mintha nem életében a második ilyen kristályt szorongatná a kezei között.
- Tudod, ezzel akár díjat is nyerhetsz - mosolyogtam rá, miután a vad eltűnt a bokrok között - Tényleg, meg is mutatom mindjárt - kezdtem el keresni a ki tudja milyen okból elrakott itemek között és hamar rá is találtam az egyik szórólapra, amit pont azért tettem el, hogy meg tudjam mutatni Alnak vagy éppen Fuwának vagy Ozinak, hátha kedvük támadna eljönni velem.
- Nem tudom, utadba került-e, de ezeket osztogatták - nyújtottam át neki a papirost - Rajta van minden fontos információ az eseményről, a hátoldalán pedig a különféle kategóriák és a különlegesebb kristályok leírása. Szerintem nevezned kellene - bátorítottam és addig is, amíg ő olvasgatott, körbesétáltam a tökök körül és pótoltam azokat a húsokat, amelyek tartóssága már a végefele járt.

by **Mikhail** Csüt. Okt. 14 2021, 21:11

Éreztem, hogy a kettőnk közti távolság kezdett csökkenni. Nem a fizikai értelmében. Nyilvánvaló volt, hogy valaki egy idegen előtt zárva tartja az ajtókat. Én másképp láttam. Miért kell egymástól tartanunk, ha a mostban élünk? A jövő sosem garantált. Egyik pillanatban lélegzünk, a másikban elhullunk. Sosem tudhatjuk, mit hozhat a holnap. Ha tehetem, a lehető legkevesebb kétségek között akarok meghalni…
…legalábbis így gondoltam. Sosem voltam erős. Talán ezt irigyeltem abban, aki ennyi év után is képes volt harcolni.
A lány válaszára újból egy halvány mosolyt villantottam. Valahányszor felidéztem azokat a pillanatokat, erőt merítettem a puszta emlékeimből. Ostobának és ellentmondásosnak éreztem magamat. Olyannak, aki vagy élni, vagy halni szeretne.
A dicséretemre hüvelykujjamat feltartottam, majd a halvány bazsalyom láthatóbbá vált. A reggeli nehézségek ellenére kezdtem jól érezni magamat. Valószínűleg ez áthatott Hinarira is, mert hát nyitottabbnak tűnt. Miután a játékos vadmacska az erdő sötétségében elbújva megszökött, visszaillesztettem a dekoratív tököt a „társai” mellé. Érdeklődően vontam fel szemöldökömet, a lányt hallgatva. Öklömet elgondolkodóan a szám elé biggyesztettem, alig hallhatóan hümmögtem. Elvettem tőle a felém nyújtott papírlapot és ugyanolyan elmélkedéssel fürkésztem annak sorait.
- Hmm, még nem. Nem került. – vallottam be. Szememmel gyorsan végigpásztáztam a lány által említett információkon, kategóriákon. – Elég… színes. Nem gondoltam volna, hogy a GM ezekre is fordít időt. Meg energiát.
Lelki tükreim lelkesen csillogtak a „különféle kristályok” hallatán. Ugye jól hallottam?
- Hold the phone. Vannak erősebb teljesítményű Fotó kristályok? És erről nem tudtam? – pislogtam meglepetten. Tekintetem Hinari és a leírás között cikázott. Az iménti mosolyom ugyan nem tűnt el, de éreztem, hogy fájdalmasan fagyott arcomra. Hiába próbáltam a pillanat varázsainak élni, közben megfeledkeztem környezetemről. Újból és újból ugyanazokat a hibákat követtem el.
- Nagyon sok mindenről lemaradtam. – vallottam be őszintén, kínosan kuncogva. A szemkontaktust ezúttal kerülve, figyelmem javarésze újból a kiírásra terelődött.

by **Hinari** Pént. Okt. 15 2021, 11:19

Valahogy olyan... szolidnak és visszafogottnak tűnt. Mozdulatai semmilyen hirtelenséget vagy tüzet nem tartalmaztak; a fáradt ember érzetét keltette és csak jóval később fogalmazódott meg bennem, hogy (bár határozottan reggel volt még), Mikhail talán nem is fáradt volt, hanem inkább... megfáradt. Tűnődőn nyugtattam tekintetem az arcvonásain, ahogyan a felé nyújtott szórólapot olvasta és az jutott eszembe, hogy ha eddig nem mutatott hajlandóságot az agresszióra, mostmár talán ezután sem fog. Hacsak nem egy színjáték az egész és igen, bármennyire is láttam egészen tisztán magamat és azt, hogy ez a fajta gondolkodásmód csak feszültséget szül bennem, mégsem tudtam teljesen megnyugodni, teljesen megbízni őbenne.
Arcomon keserű mosollyal igazítottam hátra egy tincset a fülem mögé és néztem el inkább a tisztás túlfelére, amíg olvasott.
- Elég sokfajta eseményt terveznek, igen - fordultam aztán vissza és ahogy a kis szünet után végül elkaptam újra a beszélgetés fonalát, úgy tudtam felengedni lassacskán, hiszen volt mibe kapaszkodnom még akkor is, ha ezek csupán felszínes szavak voltak, amikkel elűztük a csöndet. De nekem most pont erre volt szükségem. Vidáman bólintottam a kérdésre és kíváncsian pillantottam rá megint, mert ez új volt, valami más, valami élettel telibb - valami, amit eddig nem mutatott felém, de ott lakozott benne egész végig. Csak a megfelelő irány kellett, ami felszínre hozza azt.
- Igen, bár csak az esemény ideje alatt elérhetőek - feleltem végül, egy kis szünet után és hagytam, hogy újra belemélyedjen a szövegbe - Nemrégiben kerültek bele a játékba és szerintem el is fognak tűnni az event végeztével - tettem hozzá és ugyan figyelmemet nem kerülte el a fiú utolsó mondata sem, de közben Nestor - aki egész ezidő alatt a tökökre és a leendő zsákmányra koncentrált - megmozdult. A sárkány a ginkgo facsoportosulást nézte pislogás nélkül és amikor megtette az első pár lépését, már én is közelebb lopództam a helyszínhez. A látvány pedig lélegzet-elállító volt. Egy büszke, hím szarvas lépdelt végig az avaron peckesen, fejét feltartva közeledett a tökökhöz és ahogyan mellső patáját ráhelyezte az egyik kerek, narancsszín példányra, eltörtem a kristályt. A vad megrázta magát, majd egyenesen reánk nézett, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek. Még lépett párat előrefele, aztán megugrott és eltűnt az erdőben.
Nestor pedig nem ment utána.

Szarvas

by **Mikhail** Pént. Okt. 15 2021, 17:37

Magyarázatára egyet-egyet bólintottam. Nem tűnt ítélkezőnek. Mintha már nem először magyarázta volna el az alapokat másnak. Nyilván nem az első alkalom volt arra, hogy „újakat” vagy „ébredőket” tanított. Talán nem volt több okom, hogy tartsak a saját kérdéseimtől. Talán.
- Kár, hogy fotóversenyből ezek szerint most először. – jelentettem ki, fondorlatos hümmögés közepette. – Ebben otthon vagyok. – tettem hozzá ugyanolyan hanglejtéssel, mint azelőtt.
A kijelentésére csalódottságomban enyhén lebiggyesztettem ajkamat. Mi értelme volt beleprogramozni egy VR játékba olyan itemeket, amik eventeket követően eltűnnek?
- Micsoda pazarlás… – mondtam kissé kiábrándultan, a papírosra bökve. – Reméltem, hogy meg lehet tartani ezeket. Ha már ennyit dolgozol a képekkel, ennyi kijárna.
Figyelmem a kék, pávaszerű sárkányra tévedt. Minél többet tartózkodtam az említett Nestor társaságában, egyre szokványosabbá vált. Legalábbis a szívem már nem akart kiugrani a helyéről, a sárkánytűz általi halál gondolatától. Szelídnek tűnt, a maga módján. Rengeteg kérdést megfogalmazott bennem, aminek bár várnia kellett. Ahogyan láttam, hogy mind Nessy, mind Hinari lesben álltak egy újabb vad jelenléte miatt, igyekeztem addig a pár pillanatig tétlen mozdulatlanságban maradni. A látványért megérte várakozni: a díjnyertes szarvasbika mesébe illő eleganciával jelent meg. Még a legapróbb mozdulata is a királyi méltóságról árulkodott. Ezekért a pillanatokért (is) érdemes volt felkelnem, az egyszer biztos. Meghagytam a lehetőséget a lánynak, hogy megörökítse a királyi vad megjelenését, majd miután az tovavágtázott, fel mertem lélegezni.
- Akár az öreg herceg a regényből. – suttogtam. Hirtelen olyan békében éreztem magamat. Közel a természethez, a reggeli csendben, a megfelelő társaságban. Érződött, hogy a páros is hasonló dolgot kerestek: belső békét, megnyugvást. Valószínűleg más okok miatt, de ebben biztos voltam.
- Lehet, hülye kérdés, de… mi Nestor? – kérdeztem gyermeki ártatlansággal. – Azon túlmenően, hogy sárkány. – tettem hozzá, halk kuncogással.
Bár szavaira odafigyeltem, tekintetemmel a tökrakást fürkésztem. Valami a szarvas-jelenést követően azok között motoszkált. Lompos farok, rágcsáló-szerű hangok, a lábamhoz gurított makkocska… fél-vigyorral konstatáltam, hogy tudtam, mihez tartozott a jelenség. Lehető legóvatosabban térdeltem a tökökhöz. Az egyik, rémisztő arcúra kifaragott gyümölcs cikkcakkos szájából egy vörös, bozontos farkinca kandikált ki. A hozzátartozó mókus már félig telepakolta volna makkokkal. Csodálkoztam, hogy ennyire gyorsan és észrevétlenül. Ettől függetlenül a mókuska a félig felnyitott tökben feküdt. „Kincsét” sárkányként óvta. Egy picit feljebb hajoltam, hogy megörökíthessem a látványt. Amint ez megtörtént, a kis rágcsáló szemei majdhogynem kipattantak, majd a nagyobb lyukon keresztül távozott. A makkokat habozás nélkül hátrahagyta.

Mókus

by **Hinari** Hétf. Okt. 18 2021, 14:42

Talán megtehettem volna, hogy rákérdezek, hiszen olyan nyilvánvalóan megnyomta a szót, hogy még ha akartam volna sem kerülhette volna el a figyelmem - megkérdezhettem volna, hogy odakint esetleg vett-e részt ilyesmiben, vagy netán ezzel foglalkozott-e, de... ez nem az az idő, nem az a helyzet és főleg nem az a partner volt. Könnyed bólintásom pedig egészen jól leplezte a pillanatnyi szomorúságot, ami átjárt, mert ott volt a nyelvem hegyén a kérdés, de mégsem mondtam ki azt. Nem akartam tudni. Nem akartam, hogy beengedjen, nem akartam őt mélyebben is megismerni, mert jobban fájna később és talán... akkor nekem is be kellene engednem őt.
Egyszerre bámultunk rá a szórólapra, de valószínűleg egészen különböző gondolatokkal.
- Az eseményspecifikus itemek márcsak ilyenek - mondtam ki mosolyogva - De a képeket meg lehet tartani, vagyis majdnem. Ha viszel Fotó Kristályt, készítenek neked belőle egy másolatot. Ha az itemek nem is maradnak meg, de a velük készített, különleges képek igen - magyaráztam és egy pillanatra felmerült bennem, hogy milyen jól is néznének ki a palota folyosóin. Az imént elkészített, siklós képnek például jó helye lenne az alagsor lépcsőfordulója, vagy a rejtélyes folyosók. A díszterembe pedig, a tölgyfaaasztal fölé pedig mehetne mondjuk... - és ekkor jelent meg a szarvasbika, mintegy befejezve a gondolat végét. A kép pedig magáért beszélt; maga volt a dicsőség és a páratlan elegancia éscsak amikor Mikhail fellélegzett mellettem vettem észre, hogy ezidáig én magam is bent tartottam a levegőt.
- Valami olyasmi - mosolyodtam el és pillantásom egy ideig még a szarvas távoztával megrezzenő avaron nyugodott, tekintetem pedig csak azután fordítottam az idegenre, hogy amaz kérdést tett fel.
- Játékos szlenggel megfogalmazva egy pet, fajtáját tekintve pedig tűzsárkány. Az idomár kaszt tagjai az első játékba belépéskor általában kapnak egy tojást, amiből a legkülönbözőfélébb kisállatok kelhetnek ki, ő is egy közülük. Találkoztam már vízelementállal, főnixvel, polippal és sok egyéb fajtával is, de te is biztos láttál már eleget a városokban - feleltem, szándékosan kerülve a Nestor számára tragikusabb részleteket, meghagyva a srácot a pontos körülmények tudatlanságában. Persze nem számított, hogy rájön-e vagy sem, de az oldalamra felcsatolt tok, benne a Katanával talán sejteti, hogy én nem vagyok az említett kaszt képviselője. Akárhogy is, végül nem folytattam a válaszadást, bár ez éppen Mikhail miatt volt most, aki úgy tűnt újabb vadra lelt és így hamar otthagyott engem az egyik ginkgo fa árnyékában. Onnan figyeltem tehát, ahogyan lefotózza a mókust és közben önkéntelenül is közelebb húzódtam Nestorhoz, aki vékony füstcsíkot engedett ki orrlyukaiból és halványkék szemeivel végig engem nézett, várakozón, mint aki engedélyre vár.
És ahogy az erdei tisztás újra megtelt csönddel, halkan és tisztán, felcsendült a dal.

by **Mikhail** Pént. Okt. 22 2021, 21:27

Hümmögés közepette elvigyorodtam a lány válaszán. Tehát mégiscsak volt formája, hogy ezek az emlékek megmaradjanak. Mondjuk, ha sikerül kivinni ezt a játékot, minden a feledés homályába merül. A „ha”-n volt a hangsúly. Addig is ezekből a foszlányokból tudtam erőt meríteni.
- És az emlékei. – tettem hozzá, az egyértelműt szomorkásan hangoztatva. – Jól hangzik, minden esetre.
Ahogyan mindkettőnknek adtunk egy kis időt a látottak feldolgozására, a belső béke továbbterjedt bennem. Nem az a boldog béke volt, inkább csak a megbékülés. Lehunytam szememet, karjaimat széttárva nagyokat sóhajtottam. Kilégzés, belégzés. Egészen addig, amíg a szarvas herceg teljesen el nem tűnt előlünk. Reméltem, hogy nem az utolsó alkalom volt, hogy láthattam ehhez hasonlót.
Hinari válaszára kinyitottam szemeimet és a páva kék sárkányt kémleltem. A szleng szavakkal sosem volt gondom. A SAO nem az első mmo, amivel játszottam. A szóban forgó Nessy láttán viszont aligha néztem volna ki belőle, hogy tűzsárkány. Furcsállóan vontam fel szemöldökömet a kijelentésre. Mindennek néztem, csak annak nem.
- Ja, igen. – bólintottam habozva, félig a lány irányába biccentve. – Csak ő kicsit… másabb? Nem néztem volna tűzsárkánynak.
Akkor minek? Kérdezhettem magamtól. Jobban tudtam volna asszociálni a csillagokhoz mondjuk. Fogalmam sem volt arról, miért igézett meg ennyire a látványa. Kicsit irigykedtem Hinarira.
- Valahogy úgy tűnik, mellette sosem vagy igazán egyedül. – adtam hangot érzéseimnek, kezeimet megadóan széttárva, vállamat megvonva.
Keserűen elmosolyodtam, amint felcsendült a pet dala. Több, mint valószínű, hogy a saját nyelvén énekelt. Gyászos volt, mégis reménnyel teljes. Egy értelmetlen, az életért vívott küzdelmet vonhatta magában. Egy fekete és egy fehér sárkány párharcát. Az utóbbinak sokkal több esélye volt, ez már régóta nyilvánvalóvá vált. Ennek ellenére a fekete újból és újból talpra állt, hogy maga alá gyűrje végzetét. Valahogy így érezhettem, amikor meg akartam védeni az unokahúgomat attól a démontól.
Az apró könnycseppet gyorsan elmorzsoltam, fejemet zavarodottan fordítottam el. A kelleténél jobban elragadtattam magamat Nestor dalától. A szertehullott gingkolevelek közé csüccsentem, míg erőt vettem felgyülekvő érzéseimen. Habár kínos volt, felidéztette velem azt, amiért érdemes a fekete sárkány pártját fogni. Eszembe jutott, mennyire magányosan éreztem magamat.

by **Hinari** Csüt. Okt. 28 2021, 18:52

Lassan bólintottam szavaira, pillantásom pedig rajtafelejtettem a férfiún, minthacsak most néztem volna őt meg először úgy igazán. Igen, az emlékek - a pár szó, amit kiejtett száján megmosolyogtatott, a hang mögötti szomorúság pedig benne volt az apró mozdulatban, igaz egyúttal az öröm, a boldogság is. Hiszen együtt járt e kettő, és ami ma a boldogságot jelenti, később szomorú emlék lehet csupán. Tekintetem az erdő széle felé siklott, az ott megjelenő szarvas irányába, nem sokkal később pedig már a kezemben tartottam a róla elkészült képet, amely méltó lehet akár egy kategórianevezésre is.
Szőke tincseim meg-meglebegtette Nestor ütemes légzése, ahogy a pet felém fordult, Mikhail kérdését hallva.
- Néha furcsa egyediséget adnak a programozók egy-egy fajnak - mosolyodtam el és simogattam meg a sárkány oldalát - Valóban másabb, bár bébikorában még ennél is különbözőbb volt - kuncogtam - Aztán megmentette az életem, ehhez viszont változnia kellett.
Így visszagondolva arra a napra, a bébi Nestor nem bírta volna el a súlyomat, de mégcsak oda sem ért volna hozzám időben, ha nem alakult volna át. A nehézségek viszont eltűntek akkor az erdőben, pompázatos színei viszont megmaradtak, így téve Nestort egyedülállóvá ebben a világban. Még a sárkányos céh állatai közül sem találtam őhozzá hasonlót. A dal pedig... régen hallottam már utoljára és ahogy Mikhail, úgy én is csöndesen, áhítattal hallgattam. Az erdő megtelt az énekkel, átsuhant a fatörzsek között és messze szállt, messzebbre, mint a lombokon üldögélő madarak bármikor is tudnának, ám most ők sem énekeltek; a környék csak Nestorra figyelt.
A nyúl valamikor akkor bukkant fel, amikor a srác első könnye megcsillant a napban.
- Nem kell ám mindig egymagad viselned a világ terheit - léptem hozzá közelebb, de mégsem annyira, hogy kezemmel elérhessem őt, hiszen... azt hiszem, nem én voltam az az ember, akivel ő ezt szívesen megosztotta volna, és talán nem is akartam az lenni. Nekem... így is túl sok volt az egész, már a játék elején is, attól a párharctól kezdve pedig egyre inkább. Biztatón bólintottam a fiúra, ha felém nézett, figyelmem viszont nemsokára a kis tapsifüles kötötte le, aki éppen pár tökdarabot próbált betömni a szájába apró mancsaival, igaz tőlünk elég távol, de nem annyira, hogy egy jó kristállyal le ne lehessen kapni őt.
- Ha meg épp nincs senki, egy puha plüss is megteszi, vagy... vagy egy dixi, igen - néztem rá Mikhailra - Nincs is jobb annál, mint amikor hideg estéken egy Pufók Tűzköpő bújik hozzád és melegít fel téged, vagy éppen egy Oivum bundáját simíthatod végig.
- Hallottál már a dixikről, ugye?

Nyúl

by **Mikhail** Csüt. Okt. 28 2021, 21:48

Alaposabban felmértem a sárkány küllemét. Megpróbáltam elképzelni, hogyan nézhetett ki azelőtt. Átváltozás alatt több, mint valószínű, hogy „evolúción” esett át. Így már kevésbé volt nehéz elképzelnem Nessy korábbi formáját.
Kezemet csípőre tettem, elismerő bólogatással szívtam magamba az információt.
- Változnia. – ismételtem határozottan, incselkedő fél-mosollyal az arcomon. – Ez esetben nem térnek el túlságosan tőlünk, emberektől. Az alkalmazkodóképességünk miatt tartunk ott, ahol.
Olyan általános igazság volt, amit a csontjaimig éreztem. Egyfajta túlélési ösztönről beszéltünk, amit ezek szerint ezekbe a petekbe is belekódoltak. Napról napra több elismerést adtam a GM-nek. Nehéz volt gyűlölni egy olyan lángelmét, ami az életet ennyire valósághűen le tudta másolni. Ettől függetlenül megérdemelte a halált.
A pet dala… nyugtatóan szomorú volt. Talán fájóan is. Hinari észre vette, hogy meghatott. Zavarba ejtő volt, és ugyan arcomat elfordítottam, nem távolodtam el. Látókörömben láttam, hogy a lány a maga módján próbált segíteni. Egy apróbb, rögtönzött kedvesség a részéről. Sokan lebecsülik, sokan úgy gondolhatták, hasztalan. Én is többre vágytam – akartam –, de egyelőre megtette. „A világ terhe”. Fájóan néztem a lányra. Semmi mosoly, semmi álca. Megrendített, fáradt tekintettel meredtem rá. Egy keserű „heh”-t hallattam.
- …A lányom erről énekelt anno. – majd amennyire fel tudtam idézni, annak a dalnak a refrénjét dúdoltam, amennyire a rekedtes hangomból tellett. – Kicsit emlékeztetsz rá.
Elléptem a közeléből, amíg az újonnan felbukkant nyuszit sikerült kristály-képre kapnia. Megfáradtan figyeltem, amint ez megtörtént, majd tekintetemmel a következő felbukkanó vadat kerestem. Nem sok időbe tellett: mihelyst a szóban forgó nyúl eltűnt a bozótosban, pár pillanat múlva egy vadkan jelent meg. Mogorva röfögés közepette csörtetett elő a rengetegből. A sárga leveleket felverte lépte nyomain, miközben orrával megszaglászta a tökhalmot. Egyet-kettőt nagyot lökött az egyik tökfejen, beleharapott a másikba. Fogas vigyorral figyeltem az eseményeket, miközben tisztességes távolságban ellőttem a kristályt. A disznó megérezvén az azt vizslató szemeket, ugyanolyan otromba dübörgéssel állt tovább.
- Hmmm? – Először csak meglepett szemöldökráncolással tudtam reagálni Hinari hangulatváltására. Egy zavarodott bazsallyal vettem fel vele a szemkontaktust, miközben bezártam a kettőnk közti távolságot.
- Még sosem, bevallom. Mesélj róluk! – biztattam, lelkesítő kézmozdulattal a szóban forgó lányt.

Vaddisznó

by **Hinari** Szomb. Okt. 30 2021, 19:21

Mikhail megállapítására egyetértőn bólintottam és tekintetem a tűzsárkányra emeltem: ha nem tudnám, hogy a valóságban nem léteznek ilyen lények és ide születtem volna Aincradba, talán tényleg egészen hasonlónak gondolnám őket mihozzánk. Maga a dal is, ami nem sokkal később felcsendült, ezt erősítette meg bennem, hogy noha tudtam jól, hogy ők csupán programok, a szívemmel érzelmeket társítottam megnyilvánulásaik mögé és olyan igaznak véltem ezt, mint egy idomár utolsó sikolyát.
Vagy mint a srác pillantását felém, amelyben minden fájdalma benne volt.
Hirtelen nem is tudtam mit szólni rá, csak éreztem, ahogyan a szavai meghatnak, ahogyan vállam kicsit leenged és arcom szegletében szomorkás, együttérző mosoly jelenik meg. Magát a dallamot ugyan nem ismertem, de az összehasonlítás mégis közelebb hozta hozzám és bár megkérdeztem volna, mi a címe, de Mikhail valószínű nem tudta volna a választ rá.
- Gyönyörű lehet az eredeti.
Még engedtem magamnak pár megigézett pillanatot, és csak eztán fordultam oda a nyúl felé. A kép gyorsan elkészült, olyan gyorsan, hogy a hangulatot sem volt képes megtörni, ellentétben a vaddisznóval, ami hangosan dobogott végig az avaron és előcsalt egy vigyort a férfiúból is. Kíváncsi lettem volna, mennyi idős a kislánya - ahogy a srác kinézetét elnéztem, nem lehettt túl idős.
- Olyasmik, mint egy élő kisállat és egy plüss keveréke; mozognak és pár alapvető parancsot tudnak teljesíteni, de a programjuk elég egyszerű, össze se hasonlíthatók az igazi petekkel - hívtam le a menüm és "idéztem meg" belőle a két diximet, amikről korábban esett szó - De ölelnivalóak és puhák. Simogasd csak meg őket nyugodtan - bólintottam biztatón. Az előhívott Tűzköpőt fel is vettem az ölembe majd átadtam Mikhailnek, ha akarta, az Oivum pedig kettőnk között pislogott a levelek között és várta, hogy utasítást kapjon.
- Ritkaságuk szerint ötven, száz vagy százötven aranyért lehet venni őket a Dixis boltban, minden hónapban egyet - folytattam a magyarázatot - De ha van dixi spray-d, vadon is be lehet fogni őket, pont úgy, mintha szafariznál. Csak ott hozzájuk is kell érned, onnantól a tiedek csak. Ha szeretnéd, átküldöm a bolt koordinátáit - néztem rá, majd leguggoltam és megsimogattam az Oivum fejecskéjét.

by **Mikhail** Vas. Okt. 31 2021, 10:55

Vicces. Aznap szó szerint a szomorúságomba fulladtam volna, ma pedig reményteljes bánatban próbáltam az életbe kapaszkodni. Nehéz küzdelem volt. Arcomat egyik kezembe temettem, végigsimítva a széltől torzonborz hajamon. A lány kijelentésére ajkam széle enyhén felfele kunkorodott. Halántékomat dörzsölve elgondolkodtam.
- Ha van rá mód, hogy kristályon zenét is rögzíts… – haboztam, majd elkuncogtam magamat. – Akkor szívesen eléneklem a többit is.
Amolyan apró, rögtönzött „kedvesség” volt a részemről, semmi több. Valamit valamiért, ugyebár. A lánynak idegen voltam, mégis sok mindenbe beavatott. Talán olyanba is, ami többé-kevésbé személyes lehetett a számára. Nestorra sandítottam, majd a Hinari oldalán függő kardra. Hamarabb feltűnt, de addig, amíg nem hoztam szóba a nevelt lányomat, nem társítottam a jelenséghez különösebb értelmet. Aztán szépen lassan leesett, miről szólt a fáma. Egyetlen szó járt a fejemben, amit nem mertem számra venni.
„Sajnálom.”
Meglepetten pislogtam az újonnan megjelenő apróságok láttán. Szemembe visszatért az a régi, lelkes, gyermeki csillogás. Pedig nem is kellett sok hozzá, csupán egy vagy két életre kelt plüssjáték. És ahogyan Hinari az ölembe rakta az egyiket, fülig érő vigyorral öleltem magamhoz azt. Puha és meleg volt, akárcsak egy húsvér háziállat.
- Haza akarom vinni…! – adtam hangot váratlan lelkességemnek. A következő kérdésem a beszerzésük helye lett volna, de a kardforgató lány megelőzött vele. Majdhogynem vidám bólintással köszöntem meg a felajánlott koordinátákat.
- Köszönöm. Tényleg. – tettem hozzá egy fokkal nyugodtabb, komolyabb hangnemben, miközben ujjaimat újból és újból végighúztam a hüllőszerűség meleg bőrfelületén.
Tekintetem visszavándorolt az egymás mellett sorakozó töklámpásokhoz. Az újonnan érkező enyhébb széllökésektől ugyan nehezen, de meghallottam, hogy a bozótosból újabb állat készült felütni a fejét. Egy vadkacsa röppent ki az aranyerdő sűrűjéből. Lelkes hápogás közepette rászállt a tök-halomra, nyakát félkörívben hajlítva csipegetett a leváló gyümölcsdarabkákból. A dixivel az ölemben a kezem ügyébe vettem egy kristályt, megörökítettem a madár lakomáját, mielőtt elszállhatott volna. Ugyanolyan vidám hápogások közben tárta szét szárnyait és a napfelkelte irányába röppent.

Kacsa

by **Hinari** Vas. Okt. 31 2021, 11:40

Valami kellemes béke szállt közénk, ahogy a férfiú elkuncogta magát, én pedig elmosolyodtam a felajánlásra: olyan tapasztalatlan volt még az itemek és talán a játék terén is, de amit adni tudott, azt szívesen tette. Lenyitottam a menüt és hamar a kezembe került egy Hangrögzítő Kristály, amit nem sokkal később feléje tartottam, miközben jókedvű biccentéssel leguggoltam melléje.
A köztünk lévő távolság karnyújtásnyira csökkent.
- Ha tényleg szeretnéd, aktiválom a kristályt és utána mehet - pillantottam rá, szemem bizakodón és hálásan csillogott. Régen kaptam már ilyesmit egy idegentől és most minden porcikám érezte ezt, a bizalmat és a reményt, hogy talán nem késő még változni. Ha pedig Mikhail készen állt, az erdő megtelt a rekedtes, ámde mégis sokat adó hanggal.
A vadak és a dixik csak ezután következtek. Láttam rajta, mennyire tetszik neki a Tűzköpő és ahogy újra és újra végigsimított a hátán, én ezt szinte gyermeki örömmel néztem és magam is követtem a példáját. A köszönetmondására csupán jókedvűen bólintottam; igazán semmiség volt ez már. A képbe pedig hamarosan beúszott egy kacsa, jelezve, hogy az élet most sem állt meg; a vadak kíváncsiak a tökökre és szívesen kerülgetik, majszolgatják azt. Üzenetem csippant; egy aggódó levél, amely olvasása keserédes mosolyt csalt az arcomra és miközben Mikhail a hápogóval foglalatoskodott, én nekidőltem egy ginkgofának és pár szót pötyögtem válaszul. Igen, megvagyok, nincs semmi gond. Nemsokára visszaérünk. Nemsokára...
- Lassan mennem kell - fordultam a srác felé; ujjam az inventory felett állt meg, de még egy ideig nem nyomott rá a dixik eltevésére: megvártam, amíg Mikhail elbúcsúzik tőlük és csak ezután hívtam vissza őket, hogy otthon kiengedhessem őket újból. Fejemben egy ötlet fogalmazódott meg, ám mielőtt formába önthettem volna, a tisztás szélén egy gazella jelent meg, eltévedt talán, hiszen nem erdei állat. Meglepetten néztem a jelenést, az oda nem való lépteket, ahogyan a tököket szaglássza, ahogyan fülei minden rezdülésre reagálnak. Lefotóztam őt, éppen akkor, amikor ijedten megugrott, át a legnagyobb tök felett, be a sűrűbe. Talán mi ketten sem voltunk idevalók, csakúgy, mint az a gazella. Egy pillanatra behunytam szemeim, a szél tincseimmel fogócskázott.
- Még találkozunk - hajoltam meg Mikhail felé, majd rámosolyogtam és nemsokára hazateleportáltunk. Ő valószínűleg nem tudta a hálám miértjét, ami benne volt abban a meghajlásban és mosolyomban egyaránt, de ez talán nem is volt baj. Visszaadta nekem a reményt, és ez nagyobb kincs volt, mint amelyet a mai naptól remélhettem.

Gazella
Hangrögzítő kristály elhasználva.

Köszi a játékot! ^^

Bébi Axolotl Lv1 --> lv2

by **Mikhail** Hétf. Nov. 01 2021, 10:47

Fejemet enyhén oldalra döntöttem, hevesen pislogva. A válaszán meglepődtem, de nem voltam visszautasító. Olybá úgy tűnt, a lány a maga módján várta, hogy valaki visszaadjon neki valamit, amit nagyon régen elvesztett. Az elmúlt idők emlékeinek érzését talán. Ismertem, hiszen én is valami hasonlón mentem keresztül. Így hát nem tudtam visszautasítani az ajánlatát. Minden zenei képességemet összeszedve, kissé rekedtesen, de nem túl hamisan elénekeltem neki és a hangrögzítő kristálynak a dalt.
Egy lányról, aki mindent elvesztett. Egy lányról, aki erőnek erejével megpróbálta a szeretteit megvédeni, de túl gyermekinek bizonyult a feladathoz. Isten kegyetlen próbatételéről, amit elé állított. Ahogyan felidéztem a dalszöveget, már komolyan átéreztem, miért emlékeztetett ez a kardforgató lány Iorira. Talán ő lehetett a nevelt lányom, pár év múlva, ha nem volt mellette, aki megvédje és támogassa.
A gondolataimban elveszve daloltam. Egy idő után fel sem tűnt, hogy a dal a végét járta, annyira áthatottak a múlandó érzések. Végül lehunytam szememet és nagy levegőt vettem. Újból az a szomorú, de békés hangulat lett rajtam úrrá, ami szinte fájdalmas volt.
Ezt az érzést az ölemben gubbasztó és az oldalamon pislogó apróságok szépen lassan elfeledtették velem. A gyermeki érzés szinte felpezsdített. Régen éreztem ehhez foghatót. Ám ahogyan Hinari jelezte távozási szándékát, tudtam, hogy egyszer minden jónak vége szakad. A mosoly szépen lassan eltűnt arcomról ugyan, de szemeimben élt még az örömteljes szikra. Aztán elfogadóan bólintottam.
- Rendben van. – mondtam, majd búcsúzásképpen egyik-másik dixin a szokottnál hosszabban és gyöngédebben végigsimítottam. Nem is tűnt fel, hogy ez idő alatt a lány szintén megörökített egy képet egy újabb látogató állatról. Annyira belekapaszkodtam ezekbe a pillanatokba.
A lány meghajolt. Formainak tűnt, talán túlságosan is. Valamit mindenképpen ki akart vele fejezni, de nem tudtam megállapítani. A csodálkozásomnak azonban nem adtam se hangot, se fizikai jelét. Helyette halvány mosollyal és kezemmel integetve viszonoztam az elköszönést.
- Vigyázz magadra, Hinari. – tettem hozzá. A lány aztán teleportálás közben eltűnt a mezőről. Én maradtam. Fejemet az erdő egyik irányába fordítottam és hagytam, hogy a reggeli szél még jobban felfrissítsen. Magamat lelkiekben felvértezve suttogtam el az újonnan költött haikut:
- Mindent vigyázón / Sóhaj oszlik a szélben / Új irányra kész.

Én is köszönöm a játékot! ^^

by Ajánlott tartalom