Mantra

Ostobaság volt az állítanom - még ha vicceltem is - , hogy többet nem jövök ide. Nagyjából 2 héttel az első tanácskozásra Creed ismét felkeresett pm-ben. A részleteket ugyan nem árulta el, de fontos lehetett. Reméltem elég fontos, hogy megzavarja a reggeli sziesztát, különben...
Kiüresedett tudattal, de türelmetlenkedő cipőkopogással álltam a rendelő előtt. Halvány elképzelésem volt, mire számíthattam, semmi többre. Az asszisztensnő hamarosan beszólított (szerencséjére már nem egy egyszerű számon), majd komótosan becammogtam a vizsgálóhelyiségbe. Megint üresen állt, Creednek nyoma sem volt.
- Helló, Mikhail. Örülök, hogy újra hallhatom. - a hang az irodaasztalon lévő kis kristályból jött. Grimaszolva dobtam le magamat a bőr ágyra, kezeimet és lábaimat keresztbe fonva. Lenyitottam a menümet, kikerestem Creed nevét, majd innentől kezdve pm-ek formájában válaszoltam. Valahányszor mondani akart valamit, újabb és újabb kristályt küldött. Gondolom közvetlenebbnek akart tűnni... legalábbis feltételeztem.
- Mivan, most már Charlie-san próbál "meggyógyítani"?
- Nagyon sajnálom, némi... nehézségeim adódtak. Úgyhogy csak így tudom a magán tanácskozását megtartani.
Szememet gyanakodva forgattam meg, miután a hangfalból sistergések mellett nyögések zajai szűrődtek be. A kopácsolás valószínűleg az "orvos" keze lehetett, ahogyan megpróbálta a hangokat ártalmatlanítani. Alig hallhatóan szórakozottan elröhögtem magamat.
- ...De térjünk is rá a tárgyra. - folytatta enyhe habozással a férfi. - Ugyebár múltkor sajnos nem volt időnk folytatni a beszélgetésünket. Mr. Mikhail, ön milyen képességgel rendelkezik?
- ...Semmilyennel. Miért olyan fontos ez? - szemöldökömet zavarodottan ráncoltam.
- Akármennyire is különös ez a hipotézis, hallgasson végig! Úgy gondolom, hogy a képessége sokat elárul az egyén személyiségéről.
- ...Tehát maga most ezzel azt mondja, hogy jellemtelen vagyok? Oké, most megsértődtem! - játékosan elfordultam az asztaltól, kezemmel drámaian eltakartam arcomat.
- Épp ellenkezőleg... - hangjából érezhető volt a mosoly. - Magában ugyanannyi potencia van, mint bárki másban. Csak adódtak olyan... tényezők - traumák, nevezzük így -, amik nem engedték a képességét manifesztálni.
Frusztrált sóhajtás volt a válaszom. Most aztán tényleg megsértődtem... A pár perces szünetet valószínűleg jól érezte Creed, így hát folytatta:
- Ne vegye ezt rossz néven! Nem szégyen az, amin keresztülment. Azok formálták meg a személyiségét.
- Igen? Mi van, ha nem szeretek tükörbe nézni...? - nem kaptam érdemi választ, még egy "hm?" kérdés után sem. Átfeküdtem az oldalamra, magzatpózba helyezkedve. - Gondoltam.
- ...Talán... - kezdett bele Creed. Erre feltekintettem. - Kompromisszumra tudunk jutni.
- Mégis mire gondol? - kérdeztem.
- Eszembe jutott az ima vagy mantra kifejezés, amit előző beszélgetésünkkor említett. Az...
- Éljen a lótuszban lévő drágakő?
- Igen. Jól sejtem, hogy ismeretes a meditáció terén?
- Hááát... - fejemet vakargattam. - Nem mondanám magamat "profinak", de igen. Régen végeztem.
- Már volt kliensem, aki hasonló problémával küzdött. Mit szólna ahhoz, ha ellátogatna egy-két helyre és ott meditálna? Úgy gondolom, ha mélyen magába tekintene, le tudná küzdeni ezeket az… akadályokat.
Lehunytam szememet, idegesen felsóhajtottam. "Miért is akarnám leküzdeni ezeket a nehézségeket?" - majdnem oda mondtam Creednek. Talán azért nem tettem, mert nem volt merszem? Vagy azért, mert láttam rajta az őszinte segítő szándékot? Egy "jó"-val beleegyezésemet adtam, minden esetre.
- PM-ben elküldöm a koordinátákat. - közölte velem lelkesen a "doki". - Próbáljon arra összpontosítani elsősorban, hogy ki ön és mit akar az élettől.
- ...Ez most komoly? - cringe-arccal néztem fel az ágyból. - Creed, munkavállaló és nevelőapa vagyok. Sz'te most kéne elgondolkodnom az életem értelmén?
- Az életnek újból és újból értelmet kell, hogy adjunk. Úgy gondolom, ez a jellemének a fejlődésére válna. – még most sem győzött meg. A szünet hatására egy mély, önnyugtató sóhajt hallatott, majd küldte tovább a hangfelvételeket. – Oké, mit szól ehhez? Elmegy, megteszi, amire kértem, cserébe elárulok egy titkot.
Gyanakodva néztem a kristályra.
- Mégis mit?
- A-a, nem lenne titok, ha most rögtön elmondanám. – dallamos hangja rettentően irritált.
- Ugye tisztában van vele, hogy érzelmi zsarolásnak tesz ki? Nem lenne túl népszerű doktor, tudja. – közöltem vele szárazon. Creed csak idegesítően kuncogott.
- Az ügyfeleimért bármit.

A levegőért való zihálás, amire először emlékeztem. Aztán valami a vízből kivonszolt. A látásom még homályos volt. Csak a szörnyű halálsikoly és a pixeltömeg lehetett a jel arra, hogy „fogva tartómat” megölték. Várjunk… Akkor mi vonszolt partra?
Feltekintettem. A holdfény kitakarta az arcát. A sziluettje alapján valami állatmaszkot viselt – legalábbis a rövid fülek alapján úgy tűnt. Egyik lábamnál fogva hurcolt. Erős volt. Szinte meg se kottyant neki az extra teher. Ennek ellenére néha-néha rántott rajtam egyet-egyet. Mintha büntetni próbált volna az ostobaságért, amit el akartam követni. Akaratlanul az arcomhoz nyúltam, orrnyergemet masszírozva.
” - ’A fasz történt…?” – akartam kérdezni, de helyette még többet ziháltam és vizet köpdöstem. A „megmentő” még egy nagyot rántott rajtam, mire egy nagy fa tövénél elengedett. A lábamat dühösen eldobta. Hallottam, hogy a maszkja alatt csendben szitkozódott. Mintha az anyja igazságtalanul megbüntette volna azzal, hogy kivigye a szemetet. Termetéről el is tudtam volna képzelni, hogy gyermek volt csupán. Persze aztán ki tudja… lehet, a bent töltött ideje után már rég fel is nőtt.
Pár farönköt ledobott tőlem kb. egy-másfél méterre. Hang alapján mást nem tehetett. Csettintés-szerű nesz jött az irányából, majd az a pár szikra fellobbantotta azokat a rönköket. Mily egyszerűséggel és gyorsasággal. Meglepődötten ültem fel, távolságot tartván a meleg forrásától. A torkomnak szegezett penge állta utamat attól, hogy még jobban eltávolodjak a tűztől.
- Mi a bajod? – kérdeztem rekedtes hangon, az utolsó vízmennyiséget kiköpdösve. A „megmentő” nem-tetsző morgással tessékelt vissza a meleghez. Inventoryjából egy megviselt, félig elszakadt pokrócot varázsolt elő, amit hanyag mozdulattal rám dobott.
- Ezt én kérdezhetném öntől. – morogta ingerülten. – Veszélyes éjnek idején idejönni. Ha nem járok erre, az a szörny valóban vízbe fojtotta volna.
Tekintetemet lesütöttem, miközben megpróbáltam visszaemlékezni, pontosan mi történhetett. Mire szóhoz jutottam volna, az idegen gúnyosan nevetett.
- Annyira könnyű a jelekből olvasni. – beleszimatolt a levegőbe. – Bűzlik, mint az öszvérhányás. A spárgán kérődzött két hétig! Mennyit ivott, mielőtt idejött?
- …Amennyit csak lehetett. – feleltem egykedvűen, vállamat megrándítva. – Mit számít neked, kölyök?
A „kölyök” az árnyékból kilépve a tűz melegénél megmutatta alakját. Szürke rókamaszkot viselt, fehér kimonóval, fekete hakamával. Hosszú, vállát verdeső fehér haja volt, melynek vége néhol-néha szőkésnek tűnt.
- Nekem? Ugyan semmit. Csak nem szeretem a pazarlást. – válaszolt komoran, ölbe tett kézzel.  
- Miről beszélsz?
- Azért pazarolja a szakét, mert szuicid hajlamai vannak? Magától nem tudná megtenni?
Éreztem, hogy a maszk alatt az önelégült mosoly ívelt át arcán. Bosszúságomnak egy „cöh”-vel adtam hangot. A „megmentő” bólintott egyet, és leült a tábortűz másik oldalán.
- Nos… igazat beszéltem?
- Nem lőttél túlságosan félre. De… – felsóhajtottam. – Oké. Győztél.
Egy diadalittas „heh” hagyta el száját. Amennyire hálás lehettem volna, amiért megmentett, annyira akartam most vízbe fojtani az arcátlanságáért. Hiába a tiszteletteljes hangnem.
- De már megbántam. – tettem hozzá hadarva, egy kóbor faágat a tűzre dobva.
- Hogyne. Ha igazán bánta volna, meg sem fordulna a fejében. – tárta szét karjait, hanyag vállrándítást követően. – Nem maga az első, aki így járt. És nem is az utolsó.
- …Tessék?
Az idegen hallgatott. A kérdésem megválaszolatlan maradt. Csak az a gúnyos, önelégült vigyora járt a fejemben, amit vághatott hozzá.
Olyan elesettnek, legyőzöttnek éreztem magamat. Tekintetemet mérgemben elvontam a „megmentőmtől”. A vártak ellenére ő azonban megfáradtan sóhajtott fel. Amolyan ősi kimerültségről tett tanúbizonyságot. Épp olyanról, aki elég halált látott az életében és nem tudott ellene tenni semmit sem.
- Azért… – kezdet bele kis vártatva. Újból felvettem vele a szemkontaktust. – Örülök, hogy magát sikerült. Ezúttal nem voltam lassú. – elkuncogta magát. – Még ha nem is örül túlzottan neki!
Megjátszottan, üresen vele együtt nevettem.
- Nem mindennap ment meg egy kamuy. Mintha csak az istenek figyelnének, hmm? – rejtelmesen vontam fel szemöldökömet. A „kamuy” szintén kérdő „hmm”-öt hallatva nézett rám, fejét enyhén megbillentve. – Csak egy hülye gondolat. Talán igaz, hogy mindenkit figyelnek. A hírvivőik pedig mindenkire vigyáznak. Még egy olyan idiótára is, mint én.
- Higgye el, láttam nagyobb idiótát magánál. – közölte velem, majd újból kuncogott. – De igaza van. Maga valóban egy idióta.
…Ez a kölyök próbára tette a türelmemet. Valahogyan több erőt éreztem arra, hogy én magam végezzek vele, minthogy a vízben hánykolódjak. Felálltam, a pokrócot a vállam felett átlendítve, köpenyként magam után cibálva. Közelebb léptem a fiúhoz, mire felállt. Jobbomat hálám jeléül kitartottam. A rókamaszkos habozva tekintett tagomra, aztán rám, majd megint a kezemre. Mintha nem tudta mire vélni a kedves gesztust. Egy sürgető fejrándításomat látva azonban végül csak viszonozta azt.
- Mikhail. És köszönöm, hogy megmentettél.
- …Szólítson Chiron-nak.