Erdei Tisztás

Tsukiko

Sétálnom kell. Annyi minden történt a közelmúltban, hogy szükségem van rá, hogy kiszellőztessem a fejem. A sziklafallal körülvett tisztást célzom meg az ez első szint erdejében, mert az nem kifejezetten veszélyes hely, de elég messze van, hogy legyen időm rendbeszedni kusza gondolataimat.

Charinton, Shu, és Timi, Eiki, a küldetések, Árnyék, Tachi, Jun, Sei… Sok találkozás, és mind hatással volt rám. Chariton újra visszaadta a reményt, hogy találhatok berátféléket idebent is, Eiki rádöbbentet, hogy mennyire elszoktam a férfi nem közeledésétől, aztán Shuék kirángattak abból au elképzelésből, hogy ez a világ rossz, úgy ahogy van. A küldetéseken bátorságot szereztem, hogy máskor is belevágjak a kalandokba… Aztán ott volt Tachi… Segített megint megtanulni kezelni az apró, udvarias gesztusokat, Árnyék segített végleg elengedni a letargiát, Jun a maga bohókásságával testvérként lopta magát a szívembe, Sei pedig az első, akinek komolyan segítségére lehettem… vagy legalábbis remélem, hogy tényleg így van. És még sorolhatnám, hogy miben hatottak még rám… Kezdem elhinni, hogy meg tudnám találni a helyemet idebent is… Meg akarom találni? Ki fogunk jutni valaha? És ha kijutunk, mi vár rám?

Szinte észrevétlenül teszem meg az erdőben a tisztáshoz vezető utat.

 Amikor odaérek, rögtön észreveszem, hogy nem vagyok egyedül… Az első gondolatom, hogy hátat fordítok, és elindulok vissza. Aztán eljut a tudatomig 1) hogy valószínűleg teljesen kezdő játékos, és mint ilyen lehet elveszettnek érzi magát Aincardban, 2) Hogy ugyan azt csinálja, amit én is próbáltam a koboldok táborában a kútnál. Ez felkelti az érdeklődésemet, ezért maradok, és a tisztás szélén, még az erdő árnyékában megállva figyelem tovább. Amikor felém indul el, valamit keresve, kilépek az árnyékból, és megszólítom.

– Mit keresel? Talán segíthetek.

Ahogy haladok körbe a tisztás sziklafalán, akkor egy idő múlva megpillantom, hogy társaságot kaptam. Fogalmam sincs, hogy barátságos avagy ellenséges? Egy darabig állok, s irányába nézek, majd mikor összeszedtem a bátorságomat, akkor elindulok felé. Annak örülök, hogy kilép a fák takarásából, s meri megmutatni az alakját. Meglepetésemre hozzám szól, amire rögtön válaszolok.
- Szia! – köszönök neki illedelmesen, mert továbbra sem tudok lemondani a berögződött cselekvésekről. Közelebb érek, akkor tetőtől talpig felmérem, aztán mondom el neki, hogy mi járatban vagyok ezen a tisztáson.
- Követ, elég méreteset, hogy a kútba beleejtve halljam meg a víz csobbanását. Meg szeretném mérni valahogy a kút mélységét.   – vázolom fel neki, hogy min ügyködök. Ezek után eldöntheti, hogy szeretne nekem segíteni, avagy tovább áll. Nekem teljesen mindegy, hogy miként dönt. Saját magam elboldogulok, s úgy tűnik számomra, hogy a környék cseppet sem veszedelmes. Ránézek, majd nyújtva a kezem felé bemutatkozom neki.
- Tsukikonak hívnak, örvendek neked. – ha viszonozza a gesztust, akkor megszorítom a kezét, ha viszont nem, akkor a testem mellé visszatér.
- Mesélnél magadról, hogy te miként érzed magad ebben a világban? – érdeklődöm, hiszen ez a második játékos, akivel hosszabban elbeszélgethetek. Ki tudja, még történhet valami csoda. Ki az a botor, aki egy ilyen alkalmat elmulasztana? Egyben eszembe ötlik, hogy jó lenne, ha a városba vezető utat megmutatná, vagy elkísérne.
- Kérlek ne lepődj meg a kérdéseimen, mert szociológus vagyok. Túlságosan kíváncsi voltam, s nem hittem a híreknek, hogy tényleg benn ragad az ember a játékban. Meg persze a többi durva dolog, hogy a NerveGear megsüti az agyad, ha erőszakkal akarják eltávolítani. – szólok hozzá, remélhetően nincs ellenére az információ csere.  Hallgatok, csupán azért, hogy megadjam a lehetőséget a társaságomnak a beszédre, s jól átgondolja az egészet. Észre se veszem magamon, hogy az arckifejezésem, halálosan komollyá válik.

Igen, elfelejtettem köszönni… Gondolatban fejbecsapom magam, és viszonzom az üdvözlést. Jól sejtettem. A kút mélységét akarja kideríteni. Nos, úgysincs jobb dolgom, úgyhogy segítek neki.

– Az ott megfelelő lesz? – kérdezem mosolyogva, az erdőben néhány lépésre található kisebb labdányi kőre mutatva.

Amikor a kezed nyújtod, én a japán szokásoknak megfelelően, enyhe meghajlással üdvözöllek.

 – Örvendek Tsukiko, én Chakna vagyok. – mutatkozom be én is, majd kissé értetlen tekintettel nézek rá egy pillanatig, hogy rögtön a beszélgetésünk elején ilyet kérdez. De egyáltalán nincs titkolnivalóm, úgyhogy röviden válaszolok neki.

– Egyre kevésbé rosszul, mióta olyan emberekkel találkoztam, akiket a barátomnak tekinthetek. – szól a felelet, de most nem mosolygok, hanem még mindig az enyhe értetlen kifejezés ül az arcomon. – Miért kérdezed? – érdeklődöm én is.

Szociológus… Nem volt még szerencsém olyanhoz, aki ezzel foglalkozik, és semmiféle sztereotípia sem jut eszembe a szó hallatán. Azt tudom, hogy a társadalomban zajló folyamatokat vizsgálják. Aztán mégtöbb információt oszt meg magáról: Kiváncsi, túlságosan. Elmosolyodom. Nagyon is meg tudom érteni, hiszen a kíváncsiság engem is hozott már kellemetlen helyzetekbe. Az utolsó mondatra viszont felkapom a fejem, és eléggé hevesen szólalok meg, aggodalomból.

– Ugye nem próbáltad meg senkinek levenni a fejéről a sisakot!? – mire ezt kimondom, már sikerül visszaszereznem az önuralmamat, és kicsit szégyellve magamat szabadkozom.
- Ne haragudj, csak vannak idebent olyanok, akik fontosak nekem, és nem szeretném, ha bárki kockáztatná az életüket. És ha jól sejtem idebent minden játékosért ugyanígy aggódik valaki odakint.

Nem kerüli el a figyelmemet a komoly tekinteted, de nem tudok reagálni rá a heves kifakadásom és a szégyenérzet miatt

– Mikor léptél be a játékba, és mikor ébredtél? – kérdezek rá két információra, ami segíthet továbbgördíteni a beszélgetést. És megtudhatom belőle, hogy tuok-e a játékkal kapcsolatban segíteni neki.

Felveszi a követ, és mivel úgy tűnik maga szeretne megbizonyosodni a kút mélységéről, nem avatkozom bele a dolog további menetébe.

Hogy meg tudtam-e szokni Aincardot? … Fogom valaha?

 – Nem, azt a magam részéről nem mondanám. – válaszolok elkomolyodott arccal. – De idővel meg lehet tanulni elviselni – mosolyodom el bíztatóan. Kezdő játékos, nem szeretném elkeseríteni.

– Én sem kintről ismerősökkel barátkoztam össze. Itt ismertem meg az összes jelenlegi barátomat. – reagálok az újabb felvetésére, megtartva az előbbi mosolyomat. – Én is nulláról kezdtem – teszem hozzá csendesebben.

 Meglepetése segít, hogy visszanyerjem az önuralmamat, és elszégyellem magam.

 – Nem, csak tudod kíváncsiságból sokmindent megtesz az ember, és sokszor hibázik, néha nagyot… - válaszolok a sóhajára.

A szavaimat követő megállapítására csak bólintok. Pontosan erre gondoltam én is.

Nem tudja pontosan mióta van bent, de nem rég. Viszont a kérdésre, hogy mikor lépett be nem válaszolt.

– A starthoz képest, mikor léptél be? – kérdezek rá konkrétabban a hiányzó információra.

– Nem rossz ötlet, ha követni akarod az eseményeket, de ha csak az időt akarod tudni – lépek közelebb hozzá megnyitva a menümet, és rámutatok a helyre, ahol az dátum és a pontos idő jelezve van – Azt innen is megtudhatod – Fejezem be a mondatot. Ezután figyelem, ahogy a saját menüjében megkeresi a dátumot. Ha nem sikerül neki, akkor segítek. Én véletlenül vettem észre ezt a funkciót a menümben, pedig elég fontos információt tudtam volna meg belőle… Mint például, hogy 3 év kimaradt az életemből… - És nem tudom… Remélem, hogy igen. – válaszolok költői kérdésedre.

Utána lépek a kúthoz, és olyan távolságból, ahol nem zavarom, figyelem hogyan dobja be a követ, és számolja az eltelt időt. Már csak a kő súlyát kellene pontosan tudni, és azt, hogy idebent is annyi-e a gravitációs erő, mint odakint. Nem, sajnos pontosan nem fogja tudni megmondani milyen mély a kút. Hozzávetőlegesen talán, de az sem biztos idebent.

Érdekes választ kapok tőle, ami engem valamennyire elgondolkoztat. Vajon a kezdőszinten túl mi vár a játékosra a kalandon kívül? Veszély és unalom? Vagy mi az a része ennek a játéknak, ami nem tökéletes? Vannak hibái? Kijátszhatóak és ki lehet kerülni? Enyhén beindul a fantáziám, hogy talán mégis van kiút ebből a játékból, csak meg kell találni rá a módját. Mikor azt kezdi el ecsetelni nekem, hogy elsődlegesen itt kötött barátságokat, akkor azt sem tudom, hogy megöleljem vagy mélyebbre ássak a múltjában.
- Ami azt illeti más játékokban voltak barátaim, meg a való életben is. Azonban itt a Sword Art Online-ban nincs semmi ismerősöm, már amennyire én tudom. Szóval itt mindenki idegen számomra – magyarázom el neki, hogy én azért nem lehet azon egyedek közé sorolni, akik teljesen antiszociálisak. Egy darabig csendben figyelem őt, majd gondolataimba merülök. Azon töröm a fejem, hogy előnyös lenne, ha megkérném, hogy mutasson meg a játék kezelésével kapcsolatosan pár dolgot. A lány szavai húznak vissza a virtuális valóság talajára.
- Fogalmam sincs, esetleg ezt meg tudom nézni valahol? – érdeklődöm, mert eddig az idővel nem igazán foglalkoztam. Túlságosan magával ragad ez a világ, s néha érzést kelt bennem, mint ha ez szintén valóságos lenne.
- Bevallom őszintén, hogy eddig nem foglalkoztam az idővel. De lehetséges, hogy jobb lenne ha olykor ellenőrizném. – mondom, de ezt követően elkezd valamit csinálni. Kíváncsiságból közelebb húzódok hozzá, hogy jobban lássam min ügyköd. Ezzel van alkalmam és lehetőségem arra, hogy ellessem a mozdulatait. Próbálom azután őt leutánozni, majd sikerül rátalálnom arra a helyre, ahol az idő van mutatva. Egy picit meglepődök, mert többet mutat a kelleténél.
- Több mint egy hetes vagyok. Két napot töltöttem el hivatalosan itt a játékban, amiről tudok – mondom el, majd hagyom, hogy megnézhesse. Felmerül bennem a kérdés, hogy a többi nappal mi a helyzet?  Félbehagyom aztán ezen kínos kérdéskört, hogy inkább fényt derítsek a kút mélységére. A jó darab követ beejtem, aztán számolok. Tizenháromnál hallok csobbanás hangot.
- 13 másodperc – mondom el eme információt a társaságomnak, de aztán lusta vagyok a többit kiszámolni.
- Azt kell mondjam, hogy ez jóval mélyebb, mint a kinti világiak. Fura, de biztosan van valami jelentősége.

Érdekes reakciót vált ki, hogy elmondom: idebent barátkoztam össze a céhtagokkal… Hasonló helyzetből indul, mint én, ezt tudtam meg abból amit elmondott.

– Én is így voltam. Azután találkoztam a Vigo tagjaival – mutatok a fejem fölött a céhjelre – és azóta szinte sosem voltam magam. – mosolygok rá kedvesen. Nem azért van egyedül, mert akar…
-2022.november hatodikán volt a start, és szinte mindenki azóta van bent a játékban, vagy várt hogy bedobja a rendszer. – szalad ki a számon arra, hogy fogalma sincs mikor lépett be a starthoz képest. Szegény lány úgy tűnik, még nálam is tájékozatlanabbul lépett be… Kicsit aggódni kezdek, nehogy valami olyat mondjak, ami megijeszti…

 Mikor megmutatom neki, hogyan tudja ellenőrizni az időt, elsőre sikerül a saját menüjében is megtalálnia a helyet, úgyhogy kicsit megnyugszom. Jó, nem fog gondot okozni neki, hogy megtanulja a legfontosabb dolgokat a játékkal kapcsolatban.

Egy hetes, és két napról tud idebent.. Örült módra kezd pörögni az agyam. Te jó ég! Ez azt jelenti, hogy Tsukiko majdnem 4 évvel az indulás után lépett be? -Kérlek – mondom olyan hangon, amiből sok mindent ki lehetett érezni, úgy mint feltörni készülő feszültséget, aggodalmat, ugyanakkor barárátságos bíztatást is. – mondj el mindent, amit a SAO-val kapcsolatban odakint hallani. Mindent – nyomatékosítom kétszer is. Ha tényleg egy hete lépett be a játékba, akkor sokmindent tudnia kell, amiből megtudhatom mi a helyzet odakint. Kész vagyok kérdések özönét rázúdítani, ha nehezen kezd el mesélni. Mert nagyon is aggódom a kinti hangulat miatt…

Ha nagyjából mindent sikerült tisztázni, úgy tűnik visszatér a kút mélységének kiderítéséhez. Nos, valamiféle eredményre jut, úgyhogy bátorítóan rámosolygok. Közben közeledik a sötétedés, és nem jó ötlet itt maradni.

– Ideje lassan visszaindulnunk a városba. Velem tartasz? – kérdezek rá, és akár igent mond, akár nemet, elindulok visszafelé.

Hallgatom a partnereim szavait, aztán a céhjelzését egy darabig. Fejemmel bólintok, hogy most már megértettem őt. Tovább lépünk, s mikor hallom Chaknától, hogy 2022. november hatodikától van benn a játékban, akkor  összeszorul a szívem. Szemem rögtön együtt érzően tekint rá, hiszen azóta eltelt jó pár év, s a világ szintén változóban van. Ha tudná, hogy mi mindent történt a kinti világban, akkor  tán elszomorodna. Egy darabig a csend uralkodik körülöttünk. Megmutatom, hogy én mennyire fiatal és friss játékos vagyok a SAO világában.  Mikor meghallom a kérlek szót, akkor először furcsán nézek rá. Mikor a többit hallom, akkor felsóhajtok.
- Tudod én örmény vagyok félig, s félig japán.  S csak érettségi után költözött a családunk Japánba. – kezdek bele a mesémbe, közben azon gondolkozok, hogy mi mindent tudok személyesen elmondani neki.
- Egyetemre jelentkeztem Szociológiára. Az egyetemen hallottam először a NerveGearről, hogy az mennyire jó. Először csak stratégiai játékokat játszottam, vagy farmosat. – itt aztán tartok pár percnyi szünetet, aztán folytatom a legkellemetlenebb résszel.
- A SAOról ekkor hallottam először, s kezdtem utána nézni, hogy mi ez? Az összes lehetséges hírt meghallgattam, amit a médiában leadtak, s az összes hírt és cikket. Ledöbbentem, hogy tényleg ilyen játék létezik, ami játékosokat öl? Mindenhol Gyilkos játékként, vagy szülő szomorítóként emlegették és még voltak ehhez hasonló címekkel illették. Az én szüleim nem akartak nekem venni először NerveGeart, mert úgy vélték, hogy halálos, úgy kellett megpuhítanom a szívüket. S tán nem túlzok, ha azt mondom, hogy nagyon rossz véleményt váltott ki. De ez még semmi, mert mikor kérdeztem a helyieket, akkor nagyon csúnyán néztek rám, mint ha csak átokról lenne szó. – újabb szünet következik nálam, mert szükségesnek érzem.
- A Tv-ben különben nincs olyan nap, hogy ne vetítenék le egyszer a SAO-val kapcsolatos hírösszefoglalót. Egyrészt figyelmeztetni a lakosságot a kártékonyságáról, emellett tisztában legyenek azzal, hogy a gyerek hová kerül, ha mégis megteszi. A boltok polcairól betiltották őket, azonban valamilyen úton módon a mégis csak terjed a SAO. Sötét árusok árulják, olyan emberek, akiknek nincsen lelkük és nem érdekli őket egy emberélet. Ők csupán a pénzt látják benne. Mi történik a játékosokkal? Kórházba kerülnek, de így is nagyon nagyon sok a SAO játékos. Nem tudják őket elhelyezni rendesen. Szóval a betegellátó szakmának most jött el a fénykora, mert kell az ember, akik felügyelik a gépre kapcsolt játékosokat. Hiszen, amíg mi itt vagyunk, addig a testünk odakinn szenved. S csak gépekkel tudják megoldani az életben tartást. A kezdetek kezdetén, sok szülő hülye volt, s saját maguk ölték meg saját gyermeküket. De vannak olyan esetek, hogy betörők ölték meg a játékost, akihez mentek rabolni és nem volt felügyelet alatt. Volt hogy valakik nem tudták tovább fizetni a korházi költséget és leállították a gépet. Sok-sok fájdalom van most odakinn, ha nem is mondják ki...de..dee.. – nem tudom befejezni a mondatot. A saját szavaim mérgezik meg az elmém, s csak abban reménykedek, hogy nekem rendes szüleim vannak, s nem döntenek úgy, hogy feladják értem a harcot.
- Én hogy kerültem hozzá a NerveGearhöz? Feketén, az említett sötét embereken keresztül. A szüleim eltiltottak a játékoktól, s én még hihetetlennek tartottam, hogy ez mindez a valóság? S a kíváncsiságom által meg akartam bizonyosodni, hogy ez nem e olyan dolog, ami hazugság. A nép beetetése. Szüleim tudomása nélkül vettem egyet, s akartam kipróbálni. De úgy tűnik, most én is itt ragadtam. – hagyom abba a mesét, aztán később kérdésére válaszolok.
- Mehetünk – követem természetesen, mert a hangjából azt vettem ki, hogy jobb nem idekinn tartózkodni.

Sajnálat csillan a szemében. Nem értem először miért… Én egy hónappal később, 2022 decemberében léptem be a játékba, ezért nem lepődnék meg azon, ha más is kicsit később regisztrált.

Vagyis ezt így gondolom, ameddig ki nem derül, hogy te majdnem 5 évvel később döntött a csatlakozás mellett. Akkora vihart kavar fel bennem ez az információ, hogy ez a hangszínemen is megérződik. Erre én csak a furcsa tekintete láttán jövök rá, és kicsit el is szégyellem magam, és igyekszem hamar rendbeszedni a gondolataimat.

Nem kell úgy látszik rádzúdítanom a bennem megfogalmazódó kérdésözönt, mert sokmindent elmondasz. Ami személyesen rólad információ, azt külön elraktározom, most viszont csak a SAO-val kapcsolatos kinti helyzettel foglalkozom.

 Nagy nehezen sikerül megállnom, hogy kiszaladjon a számon: Hallgatnod kellett volna a szüleidre! Na de ki vagyok én, hogy ítélkezzek, amikor ugyan ezt csináltam…

A többi információ részben elkeserít, részben pedig dühössé tesz: Jóformán semmi nem változott odakint 5 év alatt! Ez egyrészt jó jel, mert többé kevésbé életben tudnak minket tartani, másrészt nem haladtak semmit afelé, hogy kívülről kijuttassanak. Ráadásul még mindig újabb és újabb játékosok veszik a SAO-t, és teszik ki magukat nagy veszélynek. A terjesztők meg az egész emberiséget… Őket sem sikerült lekapcsolni… Persze ha olyan könnyű lenne, mint egy szerencsétlenül járt játékost lekapcsolni a gépről… Uralkodom magamon, mert ha nem tenném, hisztériás rohamot kapnék, és valószínűleg megijeszteném Tsukit. Hallgatok, és csak a tekintetem válik viharossá, ahogy mesél.

 – Javaslom, hogy a kíváncsiságodat nagyon nagyon szorosan tartsd az uralmad alatt, mert idebent hatalmas veszélybe sodorhat – jegyzem meg, szinte suttogva, színtelen hangon. Az arckifejezésemből megértés, és együttérzés sugárzik viszont, vegyülve némi rosszallással.

Velem jön vissza a városba, úgyhogy úgy tűnik lesz társaságom vacsorára. Még mindig kicsit magambafordulva sétálok a város felé, rendszeresen visszapillantva Tsukira, hogy nehogy lemaradjon, vagy eltévedjen. Közben pedig, ahogy kicsit csitulnak a gondolataim, azon is gondolkodni kezdek, hogy hol ülhetnék le vele vacsorázni. Sok kérdésem van, aminek egyrésze kifejezetten vidám témát vet fel.

Beszélgetek Chaknával, közben segít eligazodni a játékban. Mikor az idő lesz a téma, akkor én töredelmesen bevallom neki, hogy nem ügyeltem erre az apróságra, meg sosem néztem. Kiderül a lányról, hogy ő eléggé régi, s régen ebben a világban van ragadva. Megnézem kíváncsiságból, hogy én meddig vagyok itt, sőt egyenesen megmutatom neki, hogy több mint egy hetes vagyok. Ez valamit elindít a másikban, mert arra kér, hogy meséljek a kinti helyzetről, s a SAO-s dolgokról. Szerencsére nem vagyok az a személy, akiből úgy kell kihúzni minden szót. A legjobb tudomásom szerint válaszolok neki. Mikor a mesét befejezem, akkor felfigyelek a megjegyzésére.
- Hát jóh – válaszolom olyan hangnemben, mint ha citromba haraptam volna. Nem tudom, hogy kettőnk közül ki az óvatosabb fajta, viszont nem hagyja nyugodni a lelki világom ez a megjegyzés. Egyenesen arra a tettre ösztönöz, hogy én szintén kiköveteljem a magamét.
- Nos, te mesélnél arról, hogy eddig mire jutottak idebenn a játékosok? Egyáltalán van e változás a viselkedésükben? Gondolnak-e még a kinti világra? – teszem fel bátran a kérdésem, hiszen szociológus vagyok. Érdekel ezen része, s attól nem kell félniük, hogy kezdőként elmegyek szolozni, aztán meghalok. Játékról van szó, s ha már MMORPG, akkor együtt kell élveznünk, vagy szenvednünk. Társasági ember vagyok, s nem pedig egy kivetett számítógép mániás nulla kapcsolatban. Fel sem tűnik, hogy az arcom ezen gondolatokra nyitott könyvé válik.
Elindulunk a városba, s egyrészt várom, hogy válaszoljon, ám az sem baj, ha nem. Nem szabad erőszakosnak lennem, mert az erőszakosságot szül. Mellette csendesen haladok, vagyis próbálok, hiszen a szintkülönbségekből adódóan én lassabb vagyok nála. Szerencsére nem rohan el, hanem olykor bevár, vagy csupán hátranéz, hogy megvagyok-e még? Fogalmam sincs, hogy neki ezután milyen tervei vannak; ám van bennem egy olyan érzés, hogy amint megérkezünk a városba, akkor elválnak útjaink.

Nem akartam kioktatni, mégis úgy reagált a megjegyzésemre, mint aki citromba harapott. Ejnye na, úgy látszik egy hozzám hasonlóan kíváncsi emberrel hozott össze a sors. Nekem eddig szerencsém volt, hogy nem kerültem nagy bajba, és magamat ismerve még kelleni fog néhány lecke, mire megtanulom félretenni a kíváncsiságomat… Lehet ő is valahogy így van ezzel, és meg tudom érteni, de a lelkiismeretem megkövetelte, hogy figyelmeztessem…

 Az előbb én kérdeztem, most ő kérdez, nem is egyszerű kérdést. Van-e változás a játékosok viselkedésében… Ki tudna erre válaszolni?
– Lassan – kezdek bele némi gondolkodás után – Nagyon lassan halad a front a 100. szint felé. Most ha jól hallottam a 27.-nél járunk. Van aki sürgetné – khm.. mint például én – és van aki egyenesen meg akarná akadályozni, hogy végül a 100. bosst is legyőzzék. Közülük néhányan úgy gondolják, hogy még messze van, és egyenlőre nem foglalkoznak a témával, mások pedig igyekszenek ritkítani a frontvonalon harcoló játékosok sorait. Rossz embertől kérdezed, hogy van-e változás a játékosok viselkedésében, mert az itteni ismerőseim és barátaim közül senkit nem ismertem odakint. Az én elméletem szerint nyilvánvalóan van, de erre nincs semmilyen bizonyíték. – fejezem be a válaszomat, és közben nem túl feltűnően, de talán észrevehetően figyelem az arcát. Süt róla, hogy társasági ember, ami kicsit megnyugtat, mert valószínűleg azt jelenti, hogy legalább nem fog egyedül fejest ugrani valami veszélyesbe.

– Neked egy céhre van szükséged – mosolyodom el a gondolatra, ki is mondva hangosan.

Mikor teljesen elcsitult a gondolataim tengere, és azt is kigondoltam, hogy hova menjünk vacsorázni, szélesen mosolyogva hátra fordulok felé, és pár lépést így megtéve, vidáman teszem fel a kérdést:

- Rengeteg kérdésem van, és ha jól sejtem neked is. Mit szólnál. ha közösen vacsoráznánk, és megpróbálnánk kiegyenesíteni ezt a sok-sok kérdőjelet? – kérdezem, és, ha válaszolt, vissza is fordulok, és nemsokára meg érkezünk a városba.

Sokáig csupán hallgat a beszélgetőtársam, mint a magányos kuka a konyha egyik sarkában. Rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy vajon valamivel megbántottam, hogy nem akar válaszolni? Szerencsére nemsokára megtörik ezen átok, mert a maga módján kezd el felvilágosítani.
- Lassan? Nagyon lassan? – kérdezem, de a hangom el van változva. Mint ha a remény most tört volna szét bennem! Szóval 100. szint van, s most jelenleg 27.szintnél járnak? Még csak a negyede van meg! Ellenben odakinn eltelt pár év. Ha a következő 25 szintre ennyi évet számol az ember, akkor én itt fogok megöregedni a többi játékossal együtt. Valahogy nem dob fel, főleg, mikor kiejti ajkain azt a tényt, hogy valakik kifejezetten akadályozzák a többieket.
- Szóval, akkor vannak rohadékok a játékban, s nem csak a nagyvilágban. – mondom ki jó hangosan, amit gondolok, mit sem törődve, hogy esetleg más hallhatja beszélgetésünket. Azon töprengek, hogy vajon hány éves leszek, mire kijutok ebből a játékból? S most döbbenek rá egy igazán fontos dologra.
- Vajon ki fogja visszaadni az eljátszott időnket? – csúszik ki az ajkaimon, s jól látszik, hogy ezen fortyogok egy sort. Chakna végül, mikor megszólal, akkor a szemöldököm feljebb kúszik.
- Nekem céhre lesz szükségem? Nos még egyetlen céhvezetővel sem találkoztam, aki fel tudna venni. Meg igazából nem tudom, hogy merre keressem őket. – vallom be, hiszen én csupán egy kezdőjátékos vagyok. Sokat kérdezek, s legtöbbször a játék hangulata annyira beszippant, hogy képtelen vagyok észrevenni egészen egyszerű dolgokat. Partnerem végül felém fordulva szól hozzám. Meghallgatom természetesen, s én meg rögtön elmélkedni kezdek.
- Rengeteg kérdésed? Nos felteheted őket. – válaszolom neki, aztán egy darabig figyelem a környezetet, meg olykor-olykor odatekintek rá.
- Kérdőjelet nem lehet kiegyenesíteni, mert mögötte áll a többi kérdőjel. – hallatszik tőlem, aztán végül térek rá a vacsorás tervére.
- Ha nem cukrászdába viszel, akkor annak csak örülök.