[Küldetés] Trükkös Tolvajok

Magányos és lassú léptekkel barangoltam, egy olyan küldetés után kutatva, ami akár egy kicsi kihívást is tartogathat számomra; azt kell mondjam, nem volt könnyű, pláne, hogy a legtöbb játékos egyből eszeveszett fejlődésbe kezdett, minden egyes questen lógtak vagy húszan, és így nem volt nehéz, hogy elveszítsem az érdeklődésem irántuk- ennek hála persze kezdtem feladni, és olyan gondolatok rohamoztak meg, hogy ilyen unalmas események esetén inkább kivárom, míg valaki végigviszi a játékot, addig pedig csak-csak elszórakozok valahogy.
- Unalma~s – Nyögtem fáradtan, és megigazítottam a ruhámat.
Persze tudtam, hogy nem maradhattam ebben a hitben – való igaz, azt se igazán reméltem, hogy egyáltalán valaki végigviszi ezt az istenverte szemetet, amit ránk uszított valami hatalomra éhes, bitófára való némber – szóval kénytelen voltam keresésbe kezdeni, ámde felmerült a kérdés; mégis hol keressek: piacon, tereken, mezőkön, valamelyik lakásban, vagy hol a fenében?
Való igaz, még a piactereken is a legtöbb nem játékos karakter olyannak volt beállítva, hogy küldetéseket osztogasson, de ez engem a legkevésbé se tudott úgy vigasztalni, hogy elfogadjam bármelyiket is, mivel mindenki nyakán ott nyáladzott legalább öt-hat „lelkes” játékos, akik azonnali hatállyal el is fogadták a kérést, és rohantak is, hogy fejlődjenek; nem találtam őket többnek, mint az embereket, akiket szánok.
Aztán valahogy felötlött bennem, hogy talán tovább kéne mennem, mint a város, tovább, mint a környékbéli mezők, tavak, ahol a játék által generált karakterek tengetik idejüket, s ha valaki odamegy hozzájuk, nagy eséllyel küldetést rejt; nekem valami jobb kellett, több, amit nem egyszerű megszerezni, és még nehezebb megtalálni, pláne a problémára megoldást – igen, ez kellett nekem, valami kihívás egy olyan helyen, ahol más nem is gondolná!
Az erdő felé vettem az irányt, és fél óra bolyongás után máris meguntam a dolgot, elment a kedvem, végtére is mik voltak ott, állatok, növények, számomra csupa haszontalan dolog, - legalábbis addig, amíg ki nem tanulok valamiféle jártasságot – de küldetés, na az egy darab nem volt, így sikeresen morcos lettem; arról persze nem is beszélve, hogy eltévedtem, de még mennyire, hogy el!
Ám hála istennek a bolyongásnak mégis lett valami eredménye: egy házat pillantottam meg, ami valamelyest reménnyel töltött el, mert bár sok dologra érzéketlen volt játékbeli testünk, a hideg még is megborzongatta végtagjaimat, a kis viskó pedig akármilyen rozoga is, mindenképp szélvédett; ezzel a gondolattal szórakozva indultam meg gyorslépésben a ház felé, majd idegesen bekopogtam – kissé ijedt tekintetű öreg bácsi nyitott ajtót, gondolom nem számított arra, hogy ha az erdő közepén építenek egy házat, valaki akkor is rájuk akarja törni az ajtót.
Persze botor gondolataimnak hamarosan véget vet a tény, hogy ők valójában nem játékosok, akik ki akarták próbálni, milyen a „mai generáció szórakozása”, s itt ragadtak, hanem nem játékos karakterek, akikkel szóba is elegyedtem, hogy eltöltsem az időt addig, amíg felmelegednek a végtagjaim – rövid, felszínes válaszuk volt mindenre, kicsit gyanakvóan néztek rám, majd felajánlottak egy küldetést, miszerint tolvaj jár a házunkban esténként, el kéne kapni; megörültem, mivel itt nem láttam a nyáladzó játékosokat, akik le akarnak csapni a küldetésre, mint legyek a cukros vízre, így hamar elvállaltam a kérést.

Aznap este tértem vissza, és boldogan fogadtam, hogy belépésem után egy meleg teát kaptam kezembe, és így azt szürcsölgetve tudtam körbenézni, mivel nem vettem azt a luxust, hogy előző ittlétemkor felmérjem a terepet; igazából nem is volt mit, mivel olyan kicsi viskó volt ez kívül-belül, hogy ők ketten pont megéltek, de mi, a küldetés elvállalói már sokkal nehézkesebb helyzetben voltunk.
Apropó, kicsit nehézkesen érintett, hogy mégis csak négyen is ott voltunk – ez már egész nagy szám nekem, basszuskulcs! Mogorván félre is húzódtam a kíváncsi tekintetek elől, úgy voltam vele, majd valaki megkeres, ha szeretne; reméltem, nem lesz ilyen, hisz valahogy nem akaródzott megbíznom senkiben se, mióta bekerültem a játékba.

>>Trükkös Tolvajok<<

Egész szépen haladok, már minden lezsírozva és csak a tolvajt kell elcsípni. Padlásra feljutni, ezt ennél nehezebbnek hittem. - Neked is szép estét.- Válaszolom, mert majdnem reflexből kihagytam. Hát igen, itt már nagyon sokan nem törődnek az ilyesmivel. A kérdésemre pedig elég szűkszavú választ kaptam. Már épp azon voltam, hogy folytatom valami kellemesebb témával a beszélgetést, hisz isten tudja meddig kell még várnunk, mikor is ő a létrához lépett. Már majdnem megállítottam, de aztán belegondoltam, hogy itt ténylegesen nincs taktikai értelme egynél többen maradni. Valamint, ha már így önként és dalolva áll tovább egyáltalán nem éreztem úgy, hogy udvariaskodni akarok és inkább én lépek meg.
– Rendicsek, vigyázz magadra. Amúgy, mi lesz a jelzés?
Majd egy kis kuncogás kíséretében integetek neki. Azonban a létrát eszem ágában sincs felhúzni. Lassulna a reakcióidőm, ha kint kell a segítség, illetve had jöjjön csak fel az a tolvaj, legalább megoldaná a problémát, és gyors le lehetne kapcsolni. Jól befészkelem magam az ajtó melletti sarokba, és ott szépen belemerülök a gondolataimba. Az elmélkedésemből egy tüsszentés, majd nem sokkal később köhécselés vert fel. Kikukkantok.
Nagy valószínűséggel észreveszem a már menekülőfélben lévőt. Neki nagyban integetek, és hangosan szólok.
- Ide-Ide!!- Ha a majmok követnék fel őt, vagy esetleg nem hallgat rám, és nem ide menekül, ellenben vele a majmok ide jönnek azonnal felhúzom a létrát, vagy kardot elő és ütök rúgok vágok, ahogy érem őket.
HA! Észrevettem és fel is jött.
–Jobb estét elf hölgyike. Nem esett bajod? Öhm, valami ötlet, hogy mik ezek honnan és miért?
Amennyiben. Nem vettem észre, akkor a majmokra már csak felfigyelek, és próbálkozom az előbbivel. Bárhogy is sikeredjen teljes gőzzel védem az el(v)f-Társam, és az ajtót.
Előfordulhat, hogy: Nem tud menedékbe húzódni, se fel, se le. Ez esetben én sietek a segítségére teljes erőbedobással.
Igyekeztem nem kacifántosan írni, de csak sikerült, remélem azért átlátható a dolog.

Magányosan ültem, kicsit már-már szorongtam, ha belegondoltam, mennyi ember is vett körül engem. Felettébb rosszul éreztem magam; az csak rátett, hogy meg se próbáltak kapcsolatot létesíteni velem. Úgy éreztem, mintha minden más fontosabb lett volna, mint én. Pedig biztos nem így volt!
- Kellemes éjszakát, kedveském. - Húzta mosolyra száját az öreganyó, megannyi ráncot mozgásnak indítva így az arcán. A férje is megismételte a gesztust, majd a szobájuk felé csoszorásztak.
- Önöknek is. - Suttogtam, majd összehúztam magam.
Kezdtem unatkozni, s hiába pörgettem késem különböző ütemekre, mint például a deszkák éles reccsenése, vagy a szél lágy dallama, az érzés nem akart szűnni. Csönd volt, nem lehetett hallani többet, mint a szellő, amely kinn fújdogál, és a körülöttünk lévő fák panaszos hajlongása, a levelek zizegése.
Tőreimet az övemre csatolva löktem el magam, majd vettem célba a létrát, melynek tetején valahol fenn a többiek is ott voltak. Egyszerre ódzkodtam társaságuktól, és kívántam is, de mivel az ember társas lény, úgy döntöttem, az utóbbi érzésnek engedek.
Elkezdtem felkapaszkodni a létrafokokon.

(Elnézést, hogy ilyen rövid... valahogy több most nem jött T_T)

>>Trükkös Tolvajok<<

Még csak alig futtattam át az alap gondolatokat az agyacskámon, mikor már jött is fel a tolvaj a létrán. Hát mit nem mondja ez egy elég frontális támadás avagy fatális tévedés. A kardom villámgyorsan repült ki a tokjából egyesen a belépő felé. Azonban mikor a célkör megjelenik azonnal letűnik róla, hogy játékos. Elég logikátlan lenne, sőt még egyszer sem találkoztam olyan quest-el, hogy játékos játékos ellen. Egy kisebb szusszanással nyugtázom a dolgot. Kicsit talán örültem neki, hogy még vannak playerek itt, de így meg tovább nyúlik a küldetés.
– Üdv.- Aztán ahogy alaposan szemügyre veszem. Látom meg, hogy már megint egy csinos csaj pottyant ide elém. S hirtelen felindulásból kifakadtam. - Ezt nem hiszem el, egyszerűen lehetetlen. Amikor az embernek nincs senkije csak büdös kanokkal van tele minden, és most hogy valakinél elhatároztam magam bezzeg még egy VMMO-ban is csak úgy tömegesen potyognak a jó csajok. Ja izé, bocsi.
Mondom, mikor észreveszem, hogy még a mindig kezemben levő kardommal hadonászok, s már rakom is el. Még szívesen válaszolok neki valamire, ám azután megkezdődik az akció. Mivel az elfecske befelé menekült így oda követték a majmok, s most eléggé szorult helyzetben van. Nem kellene a küldit sem elbukni, de jelenleg egy ember inkább fontos tényező. Akár hogy is nézzük a dolgot egyedül nem lesz képes elbánni vele, kivéve ha nem valami nagyon tápos kasztféleség vagy mi a fene lehet az elf.
–A küldetés miatt vagy igaz? Akkor kérlek védd a padlást, és ne engedj be semmit a játékosokon kívül, amint tudok jövök vissza, szóval kitartás.
Mondom és már ugrok is le. Ez követően még a saját szintem és erőm tudtában sem merem ekkora „ember”(szabású) fölényben könnyedén venni a most következő dolgokat. Különleges képességem legjavát adva igyekszem megzavarni a majmokat, a remélhetőleg számukra feltűnő illúzió képekkel. Eközben azért nem tétlenkedek és aprítani kezdem a jó népet, védem az ajtót ahogy bírom, és ha már be van törve az ajtó, akkor megpróbálok segíteni ha kell. Ugyan az npc-t sem szeretném meghalni látni, de egy játékost még kevésbé.
- Kitartás elfecske, nem vagy egyedül!- Próbálok egy kis lelket adni belé a harchoz, habár gőzöm sincs kicsoda, mert eddig nem láttam. Első, hogy tiszta fejjel tudjon harcolni, különben mindenképp bajos egy harcba belemenni. Mindenesetre igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt természetesen a saját halálom nélkül. Valamint ha itt gyorsan végeznék akkor tovább megyek vadászni, illetve segíteni a másik elfnek, ha lehetőségem adódik rá.
Bocsi a lassúságért, valahogy nem fogta fel elsőre az agyam, hogy én jövök, és vártam valamire XD

Ahogy fel sikerült húznom magam az első, majd a második lépcsőfokon, egyre növekedett a kinti zaj. Pillanatok kérdése volt, és a harmadik fokra kapaszkodásnál meg is történt; először a tetőről hallatszódott eszeveszett vijjogás, majd egy puffanást lehetett hallani a házaspár szobájából. Ijedten kaptam oda a fejem, rögtön gondolatok százai futottak át a fejemen, hirtelen nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem tudtam, mit is kezdjek magammal.
Aztán végül úgy döntöttem, segítek a házaspáron, akik pár pillanattal később ijedten fel is visítottak. Megálltam a rohanásban, fogni kezdtem a fejem; nem volt ínyemre, hogy még este is más ordítását hallgassam, ahelyett, hogy aludnék. Tudtam, hogy nagyon ki fogok készülni.
- Itt van a tolvaj, itt van a tolvaj! – Hallatszódott az öregapó jajveszékelése, és az, hogy döngetett egy másik ajtót, ahol valószínűleg bejutott… valaki.
Természetesen a tolvaj szóra azon nyomban felkaptam a fejem, és elindultam, hogy segítsek; számítottam arra, hogy talán erősek is lehetnek, hogy talán alul maradhatok –természetesen, utóbbi még is csak lehetetlen volt, mert rólam beszéltünk… - ezért előkaptam a késeimet a felszereléseim közül, és ajkaim már hangtalanul ismételgették a speciális képességem nevét, hogy azonnal mondhassam, ha gond van.
Topp-topp, tipp-tipp, valahogy így hangzott, ahogy kicsi talpak tucatja döngette a tetőt. Egyre agresszívabbak voltak, közben hihegtek, huhogtak – ezek a hangok alapján be tudtam azonosítani, hogy majmok voltak a támadóink. ~Majmok? Micsoda badarság, majmoktól félni, ellenük harcolni!
Pedig úgy tűnt, hogy ez a helyzet. A házaspár szobájából is hallatszott a mókás hang, és már a tetőtérben is; közeledtek, a fentiek harcba is elegyedtek vele. Viszont ott benn…
Benyitottam, hogy segítségükre siessek, és még épp időben érkeztem – az ajtón, amelyen át akartak törni a majmok, segítségkérően villogtatta az „Immortal Object” feliratot, ám csak pár másodpercig: alig néhány pillanatra a segítségem jöttére a benn lévő majomnak is erősítés jött, pedig az előbb említett egyed már meghalt.
- A tolvaj, a tolvaj! Itt van a házamban, a tolvaj itt van! Meg akar lopni! – Voltak mondatok, amelyeket teljesen bután rakott össze, de mindnek az volt a lényege, hogy őt épp meg akarják lopni, és mindezt első sorból hallhattam, ahogy épp a fülembe ordította belépés után. Alig tudtam megállni, hogy ne szóljak vissza kicsit agresszívabban, de lenyugtattam magam – elvégre a betörő majmok egyszer csak megálltak, mint kiderült, hála a velünk lévő fiúnak. Természetesen a nagypapa nem hagyhatta annyiban, hogy csak úgy megússzuk a csatát, egyre többet és hangosabban ordítozott, mintha mind a száz szintet be akarta volni harsogni, hogy hallják a nyomorát, hogy segítsenek rajta – talán a közelben lévő pár játékos –már, ha járkált valaki ilyenkor az erdőben, de elképzelhető volt- is felfigyelt a zajra, amely tényleg aggasztóan hangos volt.
Szó, mi szó, elég gondtalanul vetette ránk magát egy következő, a tetőről érkező majomhullám. Az ajkaimon táncoló nevet most kimondtam, és rávetettem magam az első majomra. A találat biztos volt, így felgyorsultam, és így pattogtam egyik állatról a másikra, a végén már elérve a speciális képességből eredeztethető legnagyobb gyorsaságot.
Habár azt híresztelik, a majmok milyen intelligensek, ahhoz már nem tudtak felérni, hogy én milyen gyorsan tudok mozogni; volt, aki képes volt rám vetni magát, kettő közös erővel még a páncélomat is megtörte, ami valljuk be, nagyon ellenemre volt. Természetesen még inkább bedühödtem, a tetőre is kiugrottam, hogy ott kaszaboljam a felénk tartó utánpótlást. Társaim is így tettek; harcoltak, küzdöttek, csatáztak a lények ellen, amíg egyre inkább fogyni nem kezdtek. Először igen kétségbeejtő volt, mintha egy hidra ellen harcoltunk volt, úgy ha kettőt levágtunk, akkor négy termett a helyén – de elejét vettük ennek, és amilyen gyorsan jöttek a majmok, olyan hamar el is fogytak hála pengéinknek, kristályainknak és kitartásunknak.
Büszkén húztam ki magam a tetőn, és alakomat kiemelte, hogy a holdfény hátulról világított meg; magamat illegetve ereszkedtem le a tetőn, átvizsgáltam, min is vagyunk túl – bizonyára több tucat majmot öltünk le, ha nem többet, és elég gyorsan. Hihetetlen teljesítmény volt, ha belegondoltunk, hogy ennyi lényre csak négyen voltunk, és az nem segített, hogy a nagypapó ordítozott.
Fáradtan dőltem neki a falnak, de rájöttem, hogy még akkor se pihenhettem; füleimet irritáló sípolás kezdte el bántalmazni, mely nem nyugodott le még percekig, sőt, hatása csak erősödött. Hamarosan már csak a fülem kezdett el csöngeni, míg a zajt már nem hallottam, de utánanézni, hogy mi is volt az, egyszerűen nem volt kedvem ekkora csata után.
Ezt megérezhette az öreganyó, aki a harcból felocsúdva már is teát készített nekünk – hiába, néha pont, hogy az öregek aktívabbak, mint mi.
- Nagy harc volt ez már, megérdemeltek egy kis teázást jutalomként. Sikerült elkapnotok a tolvajt? Gyertek be, gyertek be, teázzunk. Mindenki szereti a teát, igaz? – Kérdezte nyájasan mosolyogva, és beinvitált minket. Én csak mosolyogva, biccentve köszöntem meg a gesztust, majd miután magamhoz kaptam a teát, szürcsölni kezdtem. Elég finom volt…