Shannon "Shana" Ashdawn

~Adatok
Név: Shannon Ashdawn
Karakternév: Shana
Nem: Nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 17
Kinézet: Dús, nagyjából a háta közepéig érő, élénkvörös haja van. Szép arccal rendelkezik, mely gyermeteg és komoly vonásokat egyaránt tartalmaz; egyetlen csúf dolog rajta egy, a bal szemén át függőlegesen húzódó heg, melyet igyekszik minél szexibbnek és vadabbnak bemutatni. Megigéző, zöld szemei még a sötétben is csábításra készen csillognak. Formás, homokóra alakjához telt idomok társulnak, fenekét és kebleit is beleértve.
Ruházata általában fekete, fémekkel kivert és minél kevesebbet takaró öltözék, melyet néhol szíjak és övek tartanak össze a könnyű mozgás érdekében.
Jellem: Már a játékon kívül is rendkívül furcsa személyiséggel rendelkezett, de miután az admin közölte a „szabályokat”, az gyökerében írta át a belső tulajdonságait. Sokkal zárkózottabb és ridegebb lett másokkal szemben, lelkileg nagyon közel kell hozzá kerülni, hogy kicsit is barátságos legyen; ám a túlzott közeledést udvariatlannak tartja. Csak akkor igazán közvetlen valakivel, ha akar tőle valamit; s ekkor minden tőle telhetőt bedob, előtérbe helyezve testét.
Próbálja mindenhol bevetni a vonzerejét, valamint testének szépségét. Imádja, ha nézik őt, így gyakran viselkedik kirívóan, ám amint rátapadnak a férfi szemek, egyből rideggé válik.

~Különleges képesség
Táncoló pengék: Shana tőrei körül vöröses aura lesz látható, ami azt jelenti, hogy minden egyes pontos találatkor Shannon sebessége egyre növekszik, ám hatásuk lejártakor viszont Gyorsaság pontjai minimum kettővel lecsökkennek.
A találatok száma a Speciális képesség pontjai szorozva kettővel (Pl.: 2 pont az 4 találat). Minden találatkor eggyel növekszik a gyorsaságpont.

~Előtörténet
~ Kíváncsi bárki is rám, hiányoznék én valakinek is? – Végignéztem a sok döbbent arcon, akik még mindig lefagyva álltak, mikor én már remegő testtel odébb sétáltam. Volt, aki futva a mélybe vetette magát, vagy saját fegyverével vetett véget életének. Talán nem hittek a fölöttünk álló jelenségnek, talán nem bírták a nyomást. ~ Mert, én bírom? Megéri egyáltalán bárhol is élnem? – Tettem fel magamnak a kínos kérdést. Újra végig kellett gondolnom az életemet.

Viszonylag jómódú, mondhatni átlagos családba születtem második gyermekként. Egy nálam pár évvel idősebb nővérkém várta az érkezésem; mindketten apánk méregzöld szemeit, s anyánk sötétbarna haját örököltük, csupán enyhén más árnyalatban. A pár éven kívül alig volt köztünk bármi különbség is.
Az egyetlen idegesítő dolog az volt, hogy igazán mindent megkapott. Ajándékok, szebbnél szebb ruhák és sminkek, pasik, az iskolában még a tanároknál is bevágta magát, a férfiakról nem is beszélve, akiknél gyakran töltött… magánórákat. Én persze csupán az aranyos, de emellett útjában álló hugica voltam, akit le kellett rázni, amint engem is bevetett.
Amint az iskolában felsős lettem, ez még csupán rosszabbá vált. Bármiről is volt szó –jegyek, viselkedés, öltözködés-, felrótták nekem, hogy Sharon, a drága nővérkém ezt mennyivel jobban csinálta. Ha esetleg rosszat tett, még annak is én kaptam vissza a sokszorosát; egyre rövidebb pórázra fogtak, egyre kezdtem elhidegülni a világtól és a családomtól. A barátaim a tiltások során egyre messzebbre kerültek tőlem, a szórakozás új módját kellett keresnem, de nem találtam, csak pénzért, rengeteg sok pénzért. Muszáj volt mindenhonnan alamizsnát gyűjtenem.
Lassan gyűlt a pénzem, ám hamarosan épp meglett annyi, hogy a legnépszerűbb játékszerre rátehessem a kezem; még aznap enyém lett egy NerveGear.
Mielőtt bekapcsoltam volna, befestettem a hajamat vörösre. Más akartam lenni, el akartam menekülni. A tükörbe néztem – az arcomon lévő sebhelyre gondolva újra felizzottak a szörnyű emlékek. Mert annak a dögnek innia kellett! Emlékszem, Sharon részegen jött haza, és veszekedni kezdtünk. Kést lóbált felém, és egy gondatlan mozdulatnál az felém lendült, s azzal a lendülettel végigszántotta arcom bal részét; s habár a szememet megkímélte a fegyver, vagy két hétig kórházban tartottak, felügyeltek.
Megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle az emlékeket. Kicsit újabb lettem azon a napon, frissebb; az arc, melyet körbezárt új hajam, másnak tűnt, egyszerre érzékinek és vadnak. El tudtam menekülni abba a világba, ahol magam lehettem – magasabb, vékonyabb és sokkal mellesebb, a hegnek pedig nyoma sem volt az arcomon. Csodálatos volt.
Aztán eljött, azaz elátkozott nap. Sharon szülinapját ünnepeltük… illetve, ünnepelték, én pedig magányosan gubbasztottam a szobámban. A limitált kiadási Sword Art Online-t csak úgy vitték, mint a cukrot, én pedig a tévémen keresztül nézhettem a jelenetet, nem lehettem a sorban állók között. Mert az a dög megint alkoholt rejtett el a szobámban!
Ő pedig megkapta szülinapjára a játékot. Szinte sose játszott a NerveGear-jén, mégis folyamatosan kapta a játékokat, melyet elnyelt a szobája mélye – nem hagyhattam, hogy ez az új, fantasztikus játék is erre a sorsa jusson. Amint bedobta az ágyára, utána osontam, s kicsentem a szobából. Azon nyomban csatlakoztattam a készülékemre, és elégedetten dőltem hátra a székemben; újabb világ jött el értem, hogy meghódítson.
Bepötyögtem a szokásos adatokat – elvégre mégsem kezdhettem valami férfi karaktert, habár eljátszottam az ötlettel, hogy ki kéne próbálni. A kasztok között se kellett sokat gondolkodnom; gyors, és kíméletlen akartam lenni minden téren, így hamar kezeim közé akadt az Árnyharcos karakterem, mely 175 centisen, nagy mellekkel és heg nélkül az arcán hódíthatta meg majd nyírhatta ki áldozatait.
Beléptem. Csodálatos, kidolgozott világ tárult elém; átvillant az agyamon, hogyha tehetném, sose hagynám el ezt a helyet. Alap felszereléseim egyből rajtam voltak, jól ismert fekete ruhám, mely kihangsúlyozza testem vonalait ismét rajtam díszelgett. Egyből eszeveszett fejlődésbe kezdtem.
Alig fél óra játékidőbe telhetett, mikor a mellettem lévő emberek világos fény kíséretében felszívódtak. Hamarosan én is követtem a sorsukat, a Kezdő Város főterén találtuk magunkat… vagy hol. Nagy volt a káosz, nem értettem, mégis mi van. Éppen ki akartam nyírni egy farkast, miért tartanak minket fel?
Az égboltot hibaüzenetek váltották fel, majd hamarosan kifolydogált közülük egy jelenés… olyan volt, mint valami óriás szellem. Kacagva nézett végig rajtunk, és hűvös, kimért szavakkal közölte velünk a szabályokat. Megjelenítettem magam előtt a menüt, és… nem tudtam kijelentkezni. Hiányzott.
Hamarosan egy ennél is idegesítőbb dolog történt; azt parancsolta, vegyük elő a felszereléseink között lévő tükröt, s nézzük meg. Mindig is szerettem magam tükörben nézegetni, nem állhattam ellent a kísértésnek – és akkor mintha összementem volna. Mellem nem buggyant ki a ruhából, hanem tökéletesen beleillet, nádszál vékony alakomon immáron „lehetett mit fogni”, s ugyanolyan homokóra lettem, mint a valóéletben. Ijedten simítottam végig az arcomon – a mély heg ott volt.
- Te szemét! – Visítottam magamból kikelve. - Kinyírlak, és megbaszatlak a kutyáinkkal! Te féreg! – Nem tudtam uralkodni magamon, mindenféle létező káromkodást hozzávágtam. Sajnos nem segített.

- Szóval így állunk. – Arcomra vigyort erőltettem, összeroskadtam a puha füvön. - Akkor játsszunk… életre, halálra.