Narancs Part

//Shu//

A levélváltások után ebben a helyszínben állapodtam meg Shuval és sárkányával. Nem az első szinten van, mint korábbi találkozásunk színhelyei, ugyanakkor nem is egy város közepén, ahol bárki hallhat minket. Egy egyszerű, ám szép part, bár én inkább a narancsligetben pihentetem tagjaim, várva, hogy a páros rám találjon. Nem szívesen megyek a víz közelébe, elvégre ilyenkor ott van a legtöbb ember. Jobb itt, távolabb a lármásoktól. Némi ajándékkal is készültem leendő társaságomnak. Nem sok, sőt, azt sem tudom valójában, hogy szeretik-e, de talán jól esik majd nekik a nálam lévő fagyi. Tízféle van az eszköztáramban, abból csak találnak  kedvükre valót. A maradékot pedig el is vihetik, tekintve, hogy nem rajongok az édességekért. Fagyit is csak  olyat eszem, ami kesernyésebb, mint például a joghurtos, vagy a citromos, esetleg valami más  savanyú gyümölcsös. Azt sem sűrűn. Ha nincs Shu és a kávé, akkor eszembe sem jutott volna venni. Így viszont azóta, hogy megkaptam tőle a zsákokat, azon töröm az agyam, hogy hogy lehetne ezt viszonozni. Ennél több nem jutott az eszembe. Nem vagyok nagy mester az ajándékozások terén. Meg úgy semmi társasági akármi terén, hacsak nem olyasvalamiről van szó, mint a régi partik, amiket a nagyapám házában ejtettek meg. Akkor sem volt más dolgom, mint zongorázni, mosolyogni, meg beszélgetni a bátyámmal és néhány kedves ismerősömmel. Németországban. Nem Japánban, vagy egy játékban.
Visszatérve a jelenbe... A fák árnyéka kellemes hűvöst ad a kinti melegben. Ideális idő a fürdőzésre, már ha tölteném ilyesmivel az időmet. Nem töltöm. Még csak horgászni sem horgászom, így marad a narancsosban való pihenés, míg várom a többieket. Aztán azon gondolkodom, hogy jó ötlet volt-e ez az egész. A végén még megint előállnak valamivel, amivel próbálnak megtörni, vagy tudom is én mi. Múltkor is kifogtak rajtam. Túl könnyen. Az az alattomos sárkány... Még, hogy úgy hálálom meg, ha velük eszem... Az egész nem volt több egy csapdánál. A gond csak az, hogy ha megint előállnak egyel, akkor kiderül, hogy önszántamból sétáltam bele. Csak úgy, mint legutóbb.

Nem tart sokáig észrevennem a közeledőket. Már csak azért sem, mert lényegében ők az egyedüliek, akik erre tartanak. Pontosak, mint ahogy az elvárható olyanoktól, akik maguk sem tolerálják a késést. Legalábbis Timi biztosan nem, ebből kifolyólag pedig nyilvánvaló, hogy az idomár sem késik, ha a sárkánnyal együtt megy valahová. Az integetésre én is intek egyet feléjük, hogy lássák, tényleg én vagyok az. Nem kelek fel, csupán valamivel jobban felülök, mikor ideérnek, tekintve, hogy ők is hamar kényelembe helyezik magukat.
- Sziasztok! Én köszönöm, hogy eljöttetek! Gondoltam ez a hely megteszi, csak hogy ne mindig az első szinten találkozzunk - jegyzem meg.
Nem mintha minden időmet azon a szinten tölteném. Akkor aligha fejlődnék bármit is. Most, hogy itt vannak, kissé zavartnak érzem magam. Ez már a harmadik alkalom. Amióta a társam meghalt, még egyetlen személlyel sem találkoztam ennyiszer szándékosan, márpedig az utóbbi kettő az volt. Én kértem a segítségüket, ők pedig jöttek. Mintha valami bajba jutott állat lennék. Nem, ez nemigazán a megfelelő hasonlat! Vagy mégis? Mindegy! Most nem ezzel kell foglalkoznunk, sokkal inkább azzal, amiért ide hívtam őket, vagy egyáltalán találkozni akartam velük.
- Múltkor nem volt alkalmunk átbeszélni, hogy miket hibáztam - térek máris a lényegre, nem húzva az időt.
Igen, tudom, hogy miattam nem volt rá idő, tekintve, hogy tőlük minden bizonnyal maradhattam volna még. Én vagyok az, aki hosszabb távon nem bír megmaradni egy társaságban, mert amint valamiféle egyszerűbb beszélgetés felé terelnék a témát... Na meg át akartam magam is gondolni a történteket, hátha rájövök valamire, de mindig arra jutottam, hogy jól döntöttem. A tőlem telhető legjobban, ami aligha csoda, tekintve, hogy nem hallottam a másik szemszögéből. Nem nyitották fel a szemem, nem világítottak rá olyanokra, amik "harc" közben történtek, vagy lehettek volna máshol. Amint komolyabban belelendültünk, Timi lényegében elnémult, ami érthető is. Egyszerűbb később megvitatni, most pedig ezért vagyunk itt. Ó, igen, meg másért is.
-  Jut eszembe... - motyogom magam elé, aztán lehívom az inventorymat, hogy előkerítsem belőle a fagyit.
Van itt hagyományos csoki, vanília, puncs, citrom, csak hogy én is tudjak belőle enni, meg még másik hatféle. Néhány tölcsért meg kanalat is előszedek, ha akarnak lapátolnak a tölcsérbe, ha nem, hát egyszerűen kanalazhatják is, engem az sem zavar.
- Ha szeretitek, kérlek, vegyetek! Ilyen melegben ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott, köszönetül a kávéért - mosolyodom el, még mindig kicsit zavartan.
Remélem nem lőttem ezzel nagyon mellé. Ha igen, hát majd megkérdezem, hogy mit szeretnek a fagyi helyett.

Akár megígérték, akár nem, rám áldozzák az idejüket, amit illik megköszönni. Főleg, hogy nem épp kikapcsolódás céljából vagyunk itt, legalábbis így vélem. Az, hogy az aranyos jelzővel illet, csak tovább fokozza pillanatnyi zavarom. Mondták már rám, nem arról van szó, hogy nem, ugyanakkor egyik sem nézett ki úgy, mint egy kislány. Sokkal inkább srácoktól hallottam ilyesmit, aminek fogadtatása eléggé változó volt, a feladók személyének függvényében. Volt, akitől zavaró volt, ugyanakkor szívesen hallgattam, ugyanakkor olyan is, akit legszívesebben megütöttem volna ezért. Talán olyan is előfordult, hogy megütöttem valakit ezért, ez azonban még az eredeti világban zajlott, nem itt.
- Semmiség - közlöm egyszerűen, miközben nyugalmat erőltetek magamra.
Miután szednek, én is szedek magamnak egy keveset a citromosból. A többi részemről érintetlen marad, és ezt sem viszem túlzásba. Ugyan tölcsérre pakoltam, egy kanalat magamnál tartok, hogy azzal apránként lapátoljam el a magamhoz vett fagyit. Megjegyzésére akaratlanul elmosolyodom. Nagyban megkönnyítette a dolgomat.
- Nem bánom. Akkor, mivel ajándékot nem illik visszautasítani, gondolom szívesen magatokkal viszitek a maradékot, ha végzünk. Ti minden bizonnyal el tudjátok pusztítani, velem ellentétben - mosolygom tovább.
Igen, ez alól nem találhat kibúvót, bár nem is úgy ismerem őket, hogy nagyon akarnának. Az lepne meg, ha mégis ellenkeznének. Innentől kezdve pedig a sárkányt hallgatom. Kérdésén elgondolkodom egy kicsit. Nem mondanám, hogy sokkal másabb dolgokat tettem, mint eddig. Ami azt illeti, tényleg nem, főleg, hogy azóta kicsit megváltoztak a körülmények.
- Beismerem, hogy amiket tettem, azoknak nem pont az volt az oka, hogy megszerezzem az akkor összeszedett felszerelést. Voltam küldetéseken és kazamatában, hátha szerzek valami olyat, ami előrébb segít, vagy legalább nyersanyagot a megkovácsoltatásukhoz, ugyanakkor... Mióta tiert léptem, inkább azon gondolkodom, hogy most mi lehetne az ideális felállás. Ehhez újra térképeztem a bővült lehetőségeket. Már csak az kellene, hogy megtaláljam az ideális koncepciót - felelem.
Tehát, lényegében, semmire nem jutottam. Persze, aranyat szereztem, ami nem egy utolsó dolog, főként, ha meg kell vennem, vagy valakivel megkovácsoltatnom a szükséges tárgyakat. Mondhatni a pénzszerzés is élen jár. Ezzel lehet, hogy csalódást okozok a sárkánynak, de mostanság ennyi tellett tőlem. Valószínűleg többet járt azon az agyam, hogy miket hibáztam, mint azon, hogy honnan szedjem össze az akkori felszerelést.

Szerencsére nem kell túlzottan győzködni őket, az az összhang viszont, amivel megvannak egymás mellett, már-már elképesztő. Vagy az egész legyintés csak a véletlen műve. Akárhogy is, egy picit meglepődöm a sárkány megjegyzésén. Az egész nem tart tovább egyetlen pillanatnál, utána én vagyok az, ki elismerőn néz a petre.
- Látom, figyelsz, mint mindig - jegyzem meg.
Erre nemigen várok semmit, tényleg nem több egy megjegyzésnél, majd beleegyezően bólintok. Ezt a feltételt még el tudom fogadni anélkül, hogy visszakoznék. Figyelmesen kezdem hallgatni a sárkányt, elgondolkodva azon, amiket mond. Ha lehet növelni egy-egy fegyver statjait, akkor már érdemesebb lesz a kettes tierűekét, amiket vélhetően egyébként is hosszabb távon használnék. Már csak meg kellene szerezni őket, ahhoz viszont nem ártana kiválasztani, hogy mikre is lenne szükség. Már épp válaszolnék az üzenetekkel kapcsolatban, de nem hagy rá  lehetőséget. Szám becsukva hallgatom újabb kérdéseit, közben igyekezve nem elfelejteni azt, amit mondani szerettem volna, utána azonban csendben maradok még néhány másodpercig, amíg gondolkozom.
- Először is, abból tanulunk, amit tapasztaltunk. Ahhoz pedig, hogy ne kövessük el többször ugyanazt a baklövést, nem árt tudni, mit nem kellene ismételni. Erről azonban akkor egyelőre ennyit. Az, hogy hogyan harcolnék az említett esetekben... - elmélkedem.
Volt már arra példa, hogy páncél nélkül küzdöttem. Nem is egyszer, ami azt illeti, azok azonban nem szokványos esetek, ezzel még én is tisztában vagyok.
- A válasz nagyban függ attól, hogy mi célt szolgál a küzdelem. Például... volt már, hogy azért vettem le a felszerelésem javát, hogy egy küzdelem kiegyenlítettebb legyen. Ott persze nem fenyeget a halálos kimenetel. Más esetben nem valószínű, hogy harcolnék felszerelés nélkül, hacsak nem kényszerülök rá. Akkor azonban elsődleges, hogy alaposan megfigyeljem az ellenfelem, a kellő távolság tartásával. Az olyan ellenfelekkel szemben, akikről tudom, hogy nem tudom őket legyőzni, megint csak hasonló a helyzet. Amennyiben egy kihívásos küzdelemről van szó, úgy azon lennék, hogy a legjobbamat nyújtsam és figyelném, hogy ő miként cselekszik bizonyos helyzetekben. Később pedig lenne időm átgondolni. Amennyiben odakint, mobok, vagy más ellenséges lények ellen kényszerülnék efféle helyzetbe... Ha csak rólam van szó, nem hiszem, hogy megküzdenék ellene, ha nem muszáj. Inkább elteleportálnék. Ha más is van ott, akkor... Vélhetően azon lennék, hogy időt nyerjek a többi illetőnek. Vagy esetlegesen csoportosan képesek lehetünk túl tenni azon, amin én egyedül nem.
És eszembe jut... Ebből kifolyólag, akár Shu segítségét is kérhettem volna, legalább annyi időre, hogy megtudjam, képesek lehetünk-e együtt legyőzni Timidust. Túlságosan arra koncentráltam, hogy vigyázzak rá, hogy ne keveredjen bele túlzottan az egészbe és tisztes távolságban tudhassam a tollas hüllőtől. Tény, hogy így is veszített életpontokat, még ha képletesen is, hála a nem túl kifinomult odébb taszajtásomnak, de az meg sem fordult a fejemben, hogy akár ő is támadhatná,  vagy legalább elterelhetné a figyelmét.

Egyelőre. Egyelőre ezzel nem foglalkozom tovább, helyette válaszolok a sárkány kérdésére és egyben az én kérdésemre is kapok egy választ. Úgy tűnik, a pet kérdései tényleg segítenek abban, hogy megtaláljam a megoldásokat. Nem mintha kételkedtem volna. Már eddig is tisztában voltam vele, hogy elmés lénnyel van dolgom, aki rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Ezért is bízom abban annyira, hogy tud segíteni. Bízom? Igen, azt hiszem, ez a helyzet. Igen, valóban megtaláltam az egyik választ, az azonban, hogy erre ő is rájött, kicsit zavar. Mintha átlátna rajtam a tollas bestia, és még csak nem is tagadja, hanem fölényesen kijelenti. Na jó, talán nem fölényesen. Vagy nem teljesen. Akárhogy is, igaza van, ezt pedig kár lenne tagadni.
- Arra akarsz kilyukadni, hogy nem kértem Shu segítségét, igaz? - kérdem, választ nem várva.
A kezemben lévő fagyiból eszek egy keveset, addig is van időm gondolkozni a miérteken. Mert több van, ebben biztos vagyok.
- Talán mégsem olyan jó az észjárásom, mint hittem - mosolyodom el kissé, aztán ráveszem magam, hogy kimondjam a rendes választ is, amiről közel sem olyan könnyű beszélni - Azt hiszem, túlzottan arra koncentráltam, hogy Shu ne keveredjen bele. Ha valakit meg akarunk védeni, akkor távol akarjuk tartani a bajtól. Még véletlen sem akarjuk nagyobb veszélynek kitenni, mint amivel eleve szembe kell néznie. Ha a segítségét kértem volna, ezzel az ösztönnel szálltam volna szembe. Nekem viszont meg sem fordult a fejemben. Tényleg csak azon voltam, hogy kellően távol tarthassam tőled.
Hirtelen komorodom el, mikor szinte mellbe vág egy újabb felismerés. Én tényleg csak erre figyeltem, semmi másra. Újra és újra elkövetek bizonyos hibákat, hiába tudom, hogy mi volt az. Egy pillanat alatt elönt a saját magam iránt érzett düh. Szemeim lesütve veszek néhány nagyobb levegőt, miközben szorításom egyre erősebb a kezemben lévő tölcsér körül, mi hamarosan megadja magát és reccsen egyet. Ekkor nyitom ki kékségeim, pislogva néhányat a tenyeremre ömlő fagyit nézve.
- Ezt jól megcsináltam... - jegyzem meg - Elnézést! - teszem hozzá, a párosra nézve - Azt hiszem, rájöttem még valamire. Arra, hogy annyira koncentráltam rád, hogy amíg Shu nem volt a közeledben, őt könnyedén hátba támadhatta volna valami. Még csak észre sem vettem volna, amíg nem késő - sóhajtom, eleresztve a tölcsér és fagyi maradványát, engedve, hogy pixelek formájában semmivé váljanak, én pedig nekiállok törölgetni mancsomat.