Blue-Eyes

Kezdjük is akkor kezdő képességem megpályázásával, ha már nem voltam olyan zseni, hogy kitaláljam magamnak et közben.


Hidden Arrow
A karakter képes íjat használni, 3 körön át, amennyiben a felszerelései közt megtalálható egy képességeinek megfelelő íj. Az íjjal való sebzése fele a normál sebzésnek és használata közben a karakter kénytelen egy helyben maradni. (A képesség a játékos által megszakítható; lehűlési idő 5 kör, ami a képesség megszakításától/végétől kezdődik.)

Történet:
Ahhoz, hogy megértsük, miként szerezem tudomást képességemről, valamivel régebbre kell nyúlnunk az időben. Az egész egy szokatlan kéréssel kezdődött, egy Miria nevű személytől, kivel egész sokáig egymás mellett utaztunk. Még arról az időről ismertem, mikor a játékba léptem. Nagyjából a harmadik napomon talált rám a Kezdetek városában, mi valljuk be, nem volt túl nehéz, főleg, hogy nem csak én, de ő is igencsak kezdőnek számított akkoriban. Akkortájt került ő is ebbe a világba. Akaratos, minden lében kanál, csapongó, mégis lelkiismeretes és kedves. Ő ajánlotta fel nekem segítségét a kezdetekben, erről azonban ennyit. Térjünk vissza a furcsa kérésre, minek következtében rájöttem, hogy minden mellett őrült is.
- Blue… - kezdte – Legyél a feleségem! – vigyorgott rám, mintha csak olyan hétköznapi dolgot kérne, mint hogy vegyek neki egy szendvicset.
A mellkasomra kellett vágnom, hogy ne akadjon ott a falat. Ezt jó ideig köhögésem követte, majd enyhe pír, mi arcomon kezdett virítani. Meglepett, nem is kicsit.
- Elpirultál! – vigyorgott továbbra is.
- Még szép, hogy elpirultam, elvégre nem épp egy lánytól vár az ember leánykérést. Őrült vagy – jelentettem ki.
Egy pillanat alatt elkomorodott. Egy ideje már szoktam az ostoba vicceit, ez azonban akkor is sok volt. Azt kicsit sem hittem volna, hogy komolyan is gondolja. Akkor kezdtem erre gyanakodni, mikor engem fürkészett. A szemébe nézve nem láttam a szokásos bolondozási mértéket. Épphogy csak szikrája mutatkozott annak.
- Komolyan beszélek. Legyél a feleségem! – erősködött tovább, rólam azonban mindez már lepergett.
- Nem. Eszemben sincs. Még csak az kellene, van épp elég japán a családban.
- Ez nem volt szép! Mégis mi ez a japánellenesség? – húzta fel orrát.
- Semmi különös – vontam vállat.
- Akkor semmi különös akadálya nincs, nemde? – vigyorodott el újra.
- De van. Te lány vagy, és én is. És egyébként sem kedvellek annyira – sóhajtottam, mire ő csak morgott egyet.
- Pedig neked is megérné. A gyűrű elriasztaná a pasikat. Arról nem is beszélve, hogy megoszthatnánk azt, amink van. Ráadásul csak neked lenne ilyen imádni való férjed – nyújtotta ki nyelvét.
- És mégis mi lesz akkor, ha összeveszünk? – kérdeztem, nem bírva elereszteni ezt az ostoba témát.
Már csak azért sem, mert minden bizonnyal nem engedte volna. Akármennyire próbálkoztam volna kibújni ebből, visszarángatott volna. Erővel, akaratosan, még akkor is, ha vajmi kevéssé érdeket már.
- Akkor kibékülünk. Hidd el, gyorsan megbocsátok! Általában mindig – tette hozzá félvállról.
Szemeim egy pillanatra elkerekedtek a döbbenettől, majd igyekeztem gyorsan nyugalmat erőltetni magamra. Inkább csak lélekben forgattam meg szemeim, semmint valójában.
- Már meg sem kérdezem, miért én szorulnék bocsánatra mindig – húztam el a szám, asztalon könyöklő karomra támasztva állam, abbahagyva az evést.
- Hát mert rólunk van szó – vigyorodott el újra – Naaa… A képességemmel is jól járnál, tudod jól! Jut eszembe, neked mi a képességed? – tette fel a kérdést, mi valójában engem is foglalkoztatott, csakhogy én már tudtam a választ.
- Nem tudok róla, hogy lenne – nyögtem ki, nem túl jó szájízzel.
- Mi az, hogy nem tudsz róla? Nem akarod elmondani, igaz? – vonta össze szemöldökét.
- Nem erről van szó. Egyszerűen nincs – feleltem.
- Jól van, ha nem akarod elmondani, hát nem kell! Majd megtudom – tette keresztbe karjait.
Nem egyeztem bele a házasságba. Újra és újra nemet mondtam, mígnem elérte, hogy beadjam a derekam. Valahogy elegem lett a folytonos nyavalygásból, annyira azonban mégsem, hogy faképnél hagyjam, megelégelve társaságát. Mindemellett még mindig jó volt vele lófrálni, arról nem is beszélve, hogy sokat segített nekem. A legmeggyőzőbb érve mégiscsak az volt, hogy láthatjuk a megdöbbent képeket, mikor közöljük, hogy házasok vagyunk. Volt is nem egy nevetnivaló ábrázat ennek híresztelésekor.
- Most pedig, drága feleségem, ideje küldetésre mennünk. Melyik legyen a kiválasztott? – kérdezte egyik nap.
- Legutóbb én választottam, most te jössz – közöltem vele.
- Reméltem, hogy ezt mondod! Már tudom is, hogy hová megyünk – vigyorogta.
- Akkor minek kérdezted?
- Mert a férjed vagyok és adok a véleményedre – vigyorgott továbbra is, mire én csak szememet forgattam.
Nem tudtam, valójában mi járt a fejében. Akkor még nem. Egy csapat mobot kellett kiirtani, akik állandóan rátámadtak az erdő környékén élőkre. Eleinte nem is tűnt nehéznek. Egymás után fogytak a bestiák, kik nagyjából velünk egy szinten voltak, vagy alatta. Azt nem is sejtettük, hogy lesznek erősebbek is, legalábbis én nem. Miria tudott róla. Sejthettem volna. A gyengék nem támadnának emberekre, ha nem lenne valami, ami mellett meg merik tenni. Ez már csak így megy.
Szétválasztottak minket. Miria a dombról próbált fedezni, miközben én feltartottam a többit és próbáltam magam elintézni a nagyját. Akkorra valahogy átvettem a vezetést fejlődés terén, valószínűleg azért is, mert Miria úgy látta jobbnak, ha a lovag fejlődik előbb, nem pedig az íjász. Éppen ezért sokszor nem is csapatként vettünk részt a küldetéseken, csupán elkísért. Ez azonban más volt. Itt már tényleg csapatban játszottunk, az elejétől kezdve. Nem figyeltem eléggé. Túlságosan lekötött az, hogy a körülöttem lévőkkel foglalkozzak, csakhogy társamat is.
- Miria! – szakadt ki torkomból egyszer csak, mikor megláttam, mi kapaszkodott fel mögötte a dombra.
A sunyi dögök átvágtak minket. Mire kivágtam magam a többi közül, már késő volt. Az élete a nulla felé szaladt, miközben én felé és az őt gyilkoló mob felé, ki fölényesen terpeszkedett áldozata felett. Ellógott. Nem is nagyon foglalkoztam vele. Egyenest Miria mellé siettem, remélve, hogy segíthetek neki.
- Nem halhatsz meg, érted? Térj észhez! A francba! Nekem kellett volna küldetést választanom, akkor talán…
- Sajnálom, Blue… Direkt választottam ezt a küldetést. Reméltem, hogy itt majd megmutatod a képességed – nyöszörögte.
- Bolond! Mondtam, hogy nincs! – vágtam rá, könnyeimmel küszködve.
- Te mondtad. Hinnem kellett volna neked – suttogta, többre azonban nem futotta.
Karjaim közt szilánkokra hullott teste. Csak meredtem helyére, még mindig érezve bőrének melegét sajátomon. Hallottam füleimben suttogását, láttam magam előtt erőtlen testét, s azt a kósza mosolyt, mellyel bocsánatot kért. De mégis miért?
Ekkor jelent meg előttem. A nem létező képességem, ami valójában mégis létezik. Ami miatt ez az egész kezdődött. Azonnal aktiváltam, hogy láthassam, mi az, ami miatt Miriának meg kellett halnia, ekkor azonban fegyverem és pajzsom eltűnt kezemből, helyükbe új fegyvert engedve.
- Ez… - suttogtam, szavaim azonban elakadtak.
Miria íja volt a kezemben. Az íj, amivel végül leterítettem az utolsó dögöt, engedve a pillanatnyi bosszúvágynak. Az íj, amit később az összes többi holmijával eladtam, nem bírva elviselni cipelésük súlyát.

2. Képességpályázat

Cemetery of shields
A játékos pajzsokat idéz meg az eszköztárából ahhoz/azokhoz a játékos(ok)hoz, aki(k)hez szeretné. Ez lehet saját maga is. A pajzsok elnyelik a beléjük érkező támadást. Amennyiben az elnyelt sebzés értéke kevesebb, mint a pajzs által adott páncél, a pajzs megmarad (Amennyiben szintje T2 vagy magasabb. Maximum annyi támadást bír el, amekkora tierrel rendelkezik.), míg az el nem fogy, ám el nem mozdítható. Ellenkező esetben teljesen megsemmisül a védést követően. (A megsemmisült pajzsok eltűnnek az inventoryból is.) A beérkező támadást teljesen elnyelik, használt pajzs tier szint *2 sebzést továbbítva a képességet használó lovag felé.
Pajzsok száma: Annyi, ahány különböző fajta pajzs van a karakternél. (Max spec kép/2, páratlan esetén felfelé kerekítve.)
Lehűlési idő: 4 kör

Történet:
Nem tudom, hogy csinálja, de Taka mindig megtalál, holott egyáltalán nem akarom, hogy így legyen. A gyerekekkel egyébként is problémás volt a kapcsolatom. Nem azért, mert nem kedvelnek, sokkal inkább azért, mert olykor túlságosan is. Rám akaszkodnak, újra és újra, mintha nem lenne jobb dolguk, én pedig nem tudok erőt venni magamon, hogy ne foglalkozzak velük, ha hosszú távon így tesznek. Mint mikor Taka fogócskázni kezdett, aztán meg kidőlt az erdő közepén. Akkor sem tudtam ott hagyni. Mellette maradtam, vigyáztam rá, és még aludni is hagytam, órákon át. Én meg addig figyeltem. Valahogy olyan, mintha keresné a bajt saját magának, vagy jobban mondva, nem érzékelné, hogy hol kerülhet bajba. Neki ez tényleg nem több mint egy nagy játék és élvezi azt, ha foglalkoznak vele. Kiharcolja magának. Mint mikor a köpenyem végébe akaszkodott, csak hogy nehogy elmenjek nélküle. Problémás kölyök.
És lám, azon a napon is ott volt velem, amikor a második képességem megjelent. Az első szinten akadt rám, majd elrángatott, egészen az erdőig, ahol lényegében semmi mást nem akart, mint játszani. Én meg már azt hittem, hogy ért egy kicsit a feje lágya. Tévedtem. Mivel nem vagyok az a nagy játékos, sőt, a legtöbb játékot, amit az átlagos gyerekek, életemben nem játszottam, csak figyeltem őt. Ugrálhatott, rohangálhatott, én meg kísértem, mint valami testőr, de hát lényegében ez is volt a szerepem. Vigyáztam rá, amíg kitombolta magát.
Elég volt néhány pillanatra nem figyelnem. Az egyik pillanatban még egy bozótos felé tart, a másikban pedig már fut előle, hangosan kiabálva, én pedig nem tudtam eltalálni, hogy miért. Időbe telt felfognom, hogy egy vaddisznó eredt a nyomába, amiért megzavarta őt a pihenésben.
- Taka! – kiáltottam, szinte reflexszerűen eresztve ki torkomból a nevét alkotó hangokat, de akkor már messze járt.
Túl messze ahhoz, hogy időben odaérjek hozzá, megállítva a disznót, vagy legalább felfogva támadását, amíg a fiú biztonságos távba kerül tőle.
- Erre! – szólok utána, még hangosabban, hogy tudja, merre is kellene rohannia.
Meghallotta. Amint tehette, irányt váltott és felém kezdett rohanni, én pedig felé. Már éreztem, hogy sikerülni fog, hogy nem kell elszenvednie egyetlen jókora öklelést sem, mikor felborul. Majdhogynem a saját lábában bukik fel, miközben hátrafelé figyel, hogy megnézze, merre jár üldözője. Nem érek oda időben. Minduntalan ez jár fejemben, meg a múlt képei, melyek azóta is szüntelen kísértenek, valahányszor hasonló helyzetbe kerülök. Talán egyszerűbb lenne íjra váltani, az azonban sok idő, arról nem is beszélve, hogy egy ennyire mozgó célpontot nem valószínű, hogy eltalálnék. Képtelen lennék rá. Rohanok, ahogy csak tőlem telik, a disznó viszont hamarabb fogyasztja el a maradék távolságot. A francba!
Ekkor jelenik meg a fiú és a malac között egy pajzs, mit jól ismerek. Sokáig hordtam magamnál, kezdő felszerelés gyanánt, arról viszont gőzöm sincs, hogy hogy került oda. A vad bele csapódik, egyszerűen hátra pattanva róla, a pajzs pedig eltűnik, mintha meg sem jelenne, páncélomból pedig kétegységnyit veszítek. Ez meg mégis mi a fene volt? Akárhogy is, sikeresen nyertem annyi időt, hogy odaérjek hozzájuk és elintézzem a bestiát. Nem értem, miért rémültem meg ennyire. Jól tudom, hogy egy találatot még túlélt volna, a másodikra pedig már ott lettem volna magam is, ennek ellenére nem akartam végignézni, ahogy belé ront a disznó, vagy végig tapos rajta. Az incidens végeztével lihegve figyelem az elém ugró ikont. Új képesség. Menüm lenyitva járok utána annak, hogy mégis mi ez az egész, gondosan olvasva végig újra és újra leírását. Ezt követően, mikor lassan sikerül felfognom, hogy mi is ez, inventorymba lesek be. A pajzs, amit használtam, határozottan széthullott a támadást követően. Ha hihetek a leírtaknak, akkor most már az eszközeim közt sincs ott, és valóban. A kezdő pajzs eltűnt eddigi helyéről.
- Tartanom kell egy nagy bevásárlást – állapítom meg hangosan.
Pajzsokra lesz szükségem. Sokra. Csak tudnám, miért kapok folyton olyan képességeket, amik plusz tárgyakba kerülnek.