[Blue-Eyes] Megismerni

Jó ideje nem vállaltam el egyetlen küldetést sem, így ha nem akarok csődbe menni, vagy egyáltalán akarok némi tartalékot, jobb lesz elvállalni egyet. Efféle gondolattal kezdtem a napot, most pedig már este van. Küldetést ugyan vállaltam, mégsem úgy tűnik, hogy jutnék vele valamire. Egyszerűen vagy nem ismerem túl jól a szinteket, amiben erőteljesen lehet valami, vagy eléggé elbutított ez a játék ahhoz, hogy ne tudjak megfejteni egy szavas rejtvényt. Azt hiszem, inkább az előbbi a lehetséges, tekintve, hogy eddigi felfogásommal nem volt túl sok problémám. A harmadik szintet járva esteledik rám. Nem túl szerencsés sötétben egyedül mászkálni, nem vitás. Ezért is kellene mihamarabb találnom valamit, vagy biztonságosabb helyre utaznom, hogy a későbbiekben, tehát holnap, folytathassam a keresést. Most, hogy elvállaltam ezt a feladatot, nincs az az Isten, hogy ne hajtsam végre. Vagy talán mégis, ahhoz azonban meg kell halnom és találkoznom kell vele, hogy sikerüljön neki.
Már épp azon lennék, hogy inkább befejezem mára a keresést, mikor megpillantok valakit. Bizarr alak a sötétségben, kinek bőre és haja mintha világítana, oly fehérek. Melléjük társítva vörös szemeit, olyan együttest alkot, mint egy nagytestű albínó nyúl, legalábbis első ránézésre ez jut eszembe róla. Közelebb érve azonban kénytelen vagyok megállapítani, hogy a különleges darabkák összeillesztve egészen kellemes látványt nyújtanak. Kérdése meglep. Szinte azonnal felé kapom pillantásom, egyenest vöröseire emelve saját kékjeimet, megbizonyosodva arról, hogy tényleg ő beszélt.
- Igen, én. Tudod, hogy merre van? - kérdem, szinte azonnal.
Hangom nyugodt, legbelül azonban reménykedem abban, hogy tényleg tud valamit és nem hiába kötöttem ki itt, lejárva lábaimat a mai nap.

Az érkező igenlés még számomra is gyors volt. Túlontúl gyors ahhoz, hogy ne álljon mögötte valami. Olyasmi, ami cseppet sem nyugtat meg, ennek ellenére, akármilyen bizarr körülmények uralkodnak errefelé, elvállaltam. Éppen ezért, végre is hajtom. A második igen már sokkal másabb hangnemben játszik. Ez valahogy még nyugtalanabbá tesz. Nem szeretem, ha hirtelen hangulatváltozásokat látok, márpedig ez határozottan olyasmi. Az újabb ajánlaton nem szükséges gondolkoznom. Minden bizonnyal kényelmesebb lenne itt maradni és elvállalni, amit nyújtani akar, persze csak a részletek után, és amennyiben még mindig vállalhatónak tűnik a dolog.
- Először vezess! Ha azzal végeztem és még mindig küldetést akarsz adni, meghallgatom a részleteket. Ez abban az esetben változhat, ha az általad adni kívánt küldetés összefügg a már elfogadottal. Akkor séta közben meghallgatlak - felelem határozottan.
Nem szokásom félbehagyni dolgokat, miként az ígéreteimet is be szokásom tartani. Van bennem egy fontossági sorrend, mit talán sokan nem értenek meg, de engem az irányít, jobb híján. Az érzelmeimnek megtanultam, hogy nem szabad utat adnom, hacsak nem veszélyben érzem magam, ami ebben a világban... Talán mégsem annyira helyénvaló, lévén minden egyes küldetésben veszély leselkedik, miként abban is, ha az ember kiteszi lábát a védett övezetből. Ha elindul előttem, úgy követem, bármiféle különösebb szóváltás nélkül. Csak a küldetés részletei érdekelnek, semmi más.
- Van valami, amit tudnom kellene a küldetéssel kapcsolatban? Bármi lényeges, vagy lényegtelen? - teszem is fel azt a kevés kérdést, mi egyelőre foglalkoztat.

Kijelentésére megerősítően biccentek. Valójában azt a helyet keresem, már ha létezik egyáltalán, de vélhetően igen, ha már van valaki, aki képes odatalálni és odavezetni engem is. A köd kezd egyre zavaróbbá válni. Lassan nyel el mindent körülöttem, egyre halványabbá téve a fehér alakot. Vöröslő szemein tartom sajátjaim, miközben hallgatom őt, csak ritkán sandítva félre, remélve, hogy meglátok valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Azzal tisztában vagyok, hogy nagyjából hol kellene lennem térkép alapján, ez azonban vajmi keveset ér, ha az orromig sem látok. Szavai egytől egyig megragadnak, mégis, nehezen hiszem el, hogy valamiféle játékról van itt szó. Ha mégis, úgy elég érdekes humorérzéke lehet a játék alkotójának, vagy a küldetés kitalálójának, legyen az akárki.
Nem veszem észre a sziklapárkányt, melyet hamarosan elhagy egyik lábam, lendületből magával rántva egész testem, mi szinte azonnal megindul lefelé. Nyúlnék az alak, vagy valamiféle kapaszkodó felé, kezeim azonban megdermednek előtte, hallva szavait, na meg azért is, mert ha elkapnám, vélhetően magammal rántanám őt, amit nem engedhetek. Érzem, miként csapódnak tagjaim a sziklafal kiálló részeihez, miként akadok meg bennük egy-egy pillanatra, miközben próbálok beléjük kapaszkodni, vajmi kevés sikerrel. Az egésznek csupán annyi haszna, hogy földet érésemkor nem veszítek túl sok pontot.
- Azzal a figyelmeztetéssel kicsit elkésett - nyögöm a földön fekve.
Most valamiért örülök, hogy nincs ebben a világban fájdalom, hogy nincsenek maradandó sérülések, mert vélhetően vagy nem lennék magamnál a fájdalomtól, vagy minden egyes csontomat össze kellene illeszteni, akár valami legó darabkáit. Lassan kecmergek fel, majd nézek körbe, hogy megállapíthassam, hol kötöttem ki. Ajkaim azonnal rándulnak egyet a felismerés hatására. Arcom elkomolyodik, miközben jobb kezem mellkasom elé vándorol, remélve, hogy van ott valami. Egy nyaklánc, amit sajnos csak a valóságban viselek, így most a levegő körül szorul ökölbe kezem. Egy temető. Miért pont egy temető? Vagy miért ne? Szemeim rövid időre lehunyom, elszámolva nagyjából háromig, majd előveszem fegyverem és pajzsom, biztos, ami biztos. Közben végigpörgetem magamban a korábban hallottakat.
- Sohasem vagyok egyedül... - elmélkedem, magam elé suttogva a szavakat, örülve, hogy ha mást nem is, de legalább saját hangom hallhatom.
Ez a megjegyzés újabb kérdéseket vet fel. Akik velem vannak, barátok, ellenségek, vagy esetleg mindkettő? Mikor és milyen helyzetben mutatkoznak meg? A legnagyobb kérdés azonban az bennem, hogy minek egy olyan világba temető, ahol minden, ami meghal, pixelekre esik szét? Tudom, hogy nem kellene ilyesmiken fennakadnom, mégis, nyugtalanít ez a hely. Nagyon. Nem szeretem a temetőket. Az újabb kérdés az, hogy merre is kellene mennem. Lezuhantam, a sziklafal nem lehet olyan messze, arra viszont talán mégsem ajánlott. Ha megindulnék felfelé, még ha sikerülne is a mászás, ha megtámadnak, tehetetlen leszek.
- Marad a séta - motyogom, megforgatva kardom kezemben.
Pajzsom magam elé emelem, kardom egyelőre magam mellett tartom, úgy indulok el az egyik irányba, remélve, hogy az lesz a jó irány. Az átlagos sétatempómnál valamivel lassabban mozgok, óvatosan, a lehető legnagyobb ívben kerülve a sírokat, vagy a sírkövek hátulja felől megközelítve azokat.

Valahogy úgy érzem, minél nagyobb a csend, annál nyomasztóbb. Olykor megállok, hogy alaposabban körülnézzek, ezt követően azonban hamar tovább indulok. Ha van is itt valami, még nem akar megmutatkozni, aminek nem tudom, hogy örüljek-e. Egy részről biztosan, hiszen addig nem fenyeget lényegében semmi. Másrészről viszont a tudatlanság idegessé és figyelmetlenné teszi az embert. Elég lenne egyetlen óvatlan mozdulat, egy olyan helyen, ahol nem kellene. Egy épülethez érkezem, mi miatt azt sikerül feltételeznem, hogy jó irányba haladhattam. Valahogy el kell jutni eddig a helyig, s ha nem is a környékén van a kijárat, hát csak akad majd valamiféle ösvény, ami kifelé vezet a sírok között. Már csak meg kellene találnom, előtte azonban nem árt körülnézni. Főként a kiszűrődő fény miatt érzem így, mi a felsőbb szintről mutatkozik.
Az ajtókat sorra próbálgatom, körbejárva az épületet, mígnem tapasztalhatom, hogy egyiken sem lehet bemenni. A terasz ajtaját illetően újabb dologra leszek figyelmes, arra, hogy igazán zárva nincs, mégsem mozdul. Erre egyetlen magyarázatot találok. Az ajtó befelé nyílik, ezért nem mozdul kifelé, belülről azonban alaposan kitámasztották, hogy be se lehessen lökni. Ebből adódóan, valaki lehet, vagy lehetett odabent, menekülve valami elől, amire utalhatnak a törött épületdarabok. A másik eshetőség, hogy egyszerűen nem akarja, hogy illetéktelenek behatoljanak az épületbe, mert rejteget valamit. Egyik-másik lehetőség sem tetszik túlzottan.
A legkönnyebb bejutási módszer az lehetne, ha egymásra pakolva a ládákat és dobozokat, felmásznék az erkélyig, ahol azonban azonnal célponttá válnék akárki számára. A másik lehetőség, ami közel sem biztos, hogy sikeres, hogy megpróbálom megtalálni a hátsó ajtó kulcsát, remélve, hogy az nincs belülről kitámasztva. Elsődlegesen a dobozokat és ládákat kezdem el átnézni, hátha ráakadok valamire. Akármire, ami azt illeti, hiszen sosem tudhatom, minek veszem majd hasznát. Ezt követően azok alá is elkezdek nézegetni, egyesével pakolva odébb a tárolásra alkalmas eszközöket. Ha ott nincs semmi, vagy semmi olyan, ami kulcsra hasonlít, úgy a fűben is keresgélek keveset, főleg a törött rész és a hátsó ajtó környékén, próbálva alaposnak lenni, mégsem húzni sokáig az időt. Végső esetben folyamodok csak a dobozok feltornyozásához az erkély alatt, hogy ott felkapaszkodva jussak be, felérve azonnal elővéve ismét fegyvereimet.

A keresgélés hiábavalónak bizonyul, így kénytelen vagyok a másik lehetőséggel élni, gondtalanul nem ügyelve egy-két dologra, melynek egy kisebb baleset a következménye. A körülmények enyhén zavarossá válnak fejem beverése után, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy felismerjem, sikeresen az erkélyre értem, nem kis csörömpöléssel, ami a doboztorony leomlását illeti. Most már problémás lesz innen lemennem, amennyiben ez az egyetlen be és kijárat, márpedig bejáratnak ez tűnt az egyetlennek. Az ablak sikeresen kinyílik előttem. Szemeimmel kutatom a förtelmes zaj forrását, mely miatt talán az én rombolásom fel se tűnt senkinek, vagy semminek, ha egyáltalán van itt valaki és nem csak a rendszer szórakozik velem. A berendezésen nézek végig elsőként. A csillár gyanúsan jelen van, amiből arra következtetek, hogy vagy eredetileg is így volt, egyfajta pluszt adva a ház imázsához, vagy valami furcsaság következtében erre a környékre más szabályok érvényesek. Legalábbis a tárgyakra.
A köd egyre nagyobb odakint, így talán itt is maradhatnék, amíg valamennyire nem oszlik. Vagy kereshetnék egy térképet is akár, ami alapján kényelmesebben megindulhatnék. Ez az egész persze abból a feltételezésből származik, hogy van itt egy térkép. Talán balga gondolat, az viszont nem, hogy van itt valaki, aki határozottan közlekedik a folyosón, fényforrást cipelve magával. Erről ismét eszembe jut a korábbi megjegyzés, miszerint soha nem vagyok egyedül. Ez most még beigazolódni is látszik, bár a soha kicsit túlzás lehet.
- Ez a mondat kezd idegesíteni - suttogom alig hallhatóan megállapításomat.
Erre mi sem jobb bizonyíték, minthogy amióta beestem ebbe a temetőbe, ami azt illeti, szó szerint, képes vagyok magamban beszélni. Az íróasztal környékén kezdek kutakodni. Amelyik fiókot csak lehet, megpróbálom kihúzni és alaposan átnézni, hátha ráakadok valamire. A tükör darabkái alá is benézek, hátha az asztalon volt valami annak leérkezésekor. Ha nem akarnak elrejteni egy térképet, márpedig miért akarnának, azt leszámítva, hogy az egész egyfajta szabadulójátékként lett felvázolva, akkor az asztal a legnyilvánvalóbb hely. Utána térek rá a faliszőnyegre, kíváncsian szemlélve annak mintáját, miként mögé is benézek, hátha a falon van valami, vagy a falban, hiszen az sem lehetetlen. Itt meg főleg nem. Közben olykor az ajtó, vagy az ablak felé sandítok. Ebből a két irányból érkezhet aki érkezhet, így nem árt szemmel tartani néha a bejáratokat.

A fiókból kiveszem a gyújtóport, majd mivel már mindent átnéztem az asztalnál, a szőnyeghez megyek, hogy tüzetesebben megvizsgáljam. Mintája semmitmondó, nem tűnik fontosnak, a mögötte talált kulcs azonban annál inkább. Elteszem, utána pedig a folyosóra nézek, ahol jóformán semmit nem látni, csak a közelben lévő, kialudt fáklyát a szobából kiáradó fényben. Elveszem és a talált gyújtóporral meg is gyújtom, hogy számomra is lehessen némi világosság, ne csak a korábban hallott léptek gazdájának. A folyosón alaposan szétnézek. Zárt, régen használt ajtók, egy középkori páncél és egy nyitott szoba, mely felé akár el is indulhatnék, helyette azonban visszamegyek a szobába, hogy megfigyelhessek még néhány dolgot. Az égő fáklyát addig visszaakasztom helyére, hogy később csak le kelljen onnan akasztanom és mehessek. Kezdetnek a festményt a falon, hogy megtudjam, kié lehet a ház, vagy ki/mi lehet az, ami után érdeklődhet. A képet megpróbálom leakasztani helyéről, átnézve annak hátulját is, ha mód van rá, akkor a vásznat is kiszedem a keretből, hátha a keret hátulja és a vászon között van valami érdekes. Amint ezzel megvagyok, a szekrénybe is benézek, elsődlegesen pajzsomat emelve magam elé, készen a védekezésre, miközben kardtól mentes kezemmel nyitom az ajtót.
Újabb kutakodás után térek csak vissza a folyosóra, akkor azonban ténylegesen megindulok a nyitott szoba felé, hogy megnézhessem, miféle hely az ott. Közben ellenőrzöm a zárt ajtót, kinyitásával viszont nem kísérletezem, nyugton hagyva még a korábban talált kulcsot, mivel kapcsolatban ha tippelnem kellene, inkább valamelyik gazzal benőtt ajtó nyitjának vélném, mint a többi valamelyikének. A nyitott szobához érve, szintén pajzzsal előre haladok, miközben ezúttal a fáklya az, mi elsődleges fegyverül szolgálhat baj esetén. Azzal is lehet csapni, nem vitás, ráadásul fénye zavaró is lehet néhány pillanatra, amennyiben valaki arcát találom el vele, vagy valami fejét.

A képtől még az én hátamon is a hideg futkos. Legszívesebben arccal a fal felé akasztanám vissza helyére, amint megtudom, hogy nincs ott semmi, ennek ellenére nem áll szándékomban jobban tönkretenni. Hiába megyek vissza, nem találok semmit. A folyosón lévő ajtó tényleg zárva, így a nyitott marad csak számomra, melyben valamivel kevesebb bútor van, mint abban, ahonnan jöttem. Ez minden bizonnyal hálószoba, én pedig az éjjeli szekrényekhez lépek, hogy azokban kezdjek kutakodni. A szekrénybe is benézek, ott azonban semmi érdekes nincs, csupán néhány olyan ruha, amiket csak akkor vennék fel, ha muszáj. Legtöbbjük minden bizonnyal kényelmetlen és nem lehet bennük semmit csinálni, főleg nem harcolni. Hogy is néznék ki ruhában, pajzzsal és karddal a kezemben? Ismerek valakit, aki minden bizonnyal el tudná képzelni, azt a rémképet azonban én nem engedem be elmémbe.
Inkább visszamegyek a folyosóra, akár találok valamit az éjjeli szekrényekben, akár nem. A korábban elhagyott, zárt ajtóhoz lépek, melybe megpróbálom beilleszteni a korábban talált kulcsot, nem vetve el teljesen annak lehetőségét, hogy ezt az ajtót nyitná. Ha nyílni látszik, úgy óvatosan nyitok be, utána oldalra állva belökve az ajtót, hogy még csak véletlen se álljak semmi kirontó útjába. Ha nem akar kinyílni, úgy nem erőltetem, nehogy eltörjem az egyetlen olyan tárgyat, amivel juthatok valamire. Közben kezdek rájönni, hogy ha minden egyes ajtót így kell próbálgatnom, majd végignéznem minden egyes kinyíló szobát, az elég sokáig fog tartani. Talán annyira sokáig, hogy a köd addigra eloszlik odakint, vagy elég sokáig ahhoz, hogy mire kiérnék az épületből, körbe legyek véve egy seregnyi élőhalottal. Ez utóbbi kevésbé szimpatikus kimenetel, mégsem elvetendő, elvégre ahogy már tájékoztattak róla, nem vagyok egyedül. Soha. Egyáltalán mennyire hihető az a fickó?

A ruhásszekrényben nincs semmi érdekes, ellenben az éjjeli kisebb változatokkal. A levelet újra és újra elolvasom, miközben igyekszem rájönni, ki írhatta. Valaki, aki betévedt a házba? Valaki, aki szintén elvállalta a küldetést? Ha három napja volt itt, mert most nyilvánvalóan nincs, akkor nem valószínű, hogy kijutott. A papírra rótt szavak tébolyodás jeleire utalnak. A hang nem hallgat el... Melyik hangra gondolhatott? Arra a dörömbölésre, ami akkor fogadott, mikor feljutottam az erkélyre? Vagy valami más? Ha nem jutott ki a játékos, hová lett? Azon sem csodálkoznék, ha véget vetett volna őrületének, méghozzá saját kezével. Előfordultak már ilyen esetek, ha pedig valami még rá is játszott, könnyen megtörhetett az elme, csakhogy végre egy kis csendet hallhasson. Vagy mégis elhagyta a házat, ám odakint lelte halálát? Vajmi kevés esélyt látok arra, hogy elhagyta a temetőt, ám valahol mégis bízom benne.
A levelet elteszem, mielőtt a zárt ajtóhoz indulnék, mi a kulccsal sem akar kinyílni. Alighogy beillesztem azt a zárba, ismeretlen hangra leszek figyelmes. Azonnal annak forrását kezdem kutatni. Lehet, hogy bentről jön, de az is lehet, hogy attól ered, kinek lépteit korábban hallottam. Lehet, hogy meghallotta a doboztorony összedőlését, s most ennek okát kutatja, bentről azonban dörömbölés kezd kihallatszani, ami azt sejteti, mégis ott van a forrás. Akár ez a zaj is megőrjíthette a levél szerzőjét, ez azonban elhallgat. Rövid időre ugyan, de mégis, akkor viszont szokatlan némaság telepszik körém. Mintha egyszerre megszűntem volna hallani bármit is. Füleimben továbbra is visszhangot ver az imént hallott szó, az azt követő dörömbölés és a levél, mit bár nem olvastam fel hangosan, agyamban hang társul hozzá. Megtört, fáradt hang, mi kialvatlanságra ad jelet. Ha három napig csak neszeket és zajokat hallott az illető, akkor vélhetően nem is pihent túl sokat.
Az ajtóból kiveszem a kulcsot, majd próbálok rajta taszítani egyet. Ha erre sem nyílik ki, akkor nincs mit tenni, tovább kell mennem, hátha más megoldásra lelek. A páncél melletti, gazzal benőtt ajtóhoz lépek. Azon a zárt keresem, melybe szintén belepróbálom a nálam lévő kulcsot. Ha a növények takarják, úgy a fáklyának helyet keresek a falon, majd kardom elővéve megpróbálom lenyesni onnan az előttem álló akadályt. Ha nyílik az ajtó, akkor is így teszek, hogy be tudjak menni. Végszükség esetén, kardom újbóli eltevése után, a fáklyával próbálom meg leégetni a gyomokat. Amennyiben gyors vagyok, elég időm lesz eltaposni a lehulló, esetlegesen égő darabokat. A kő és fa nem valószínű, hogy addigra tüzet fogna.

A hangot távolabbról hallani, én pedig nem érzem úgy, hogy bárhogyan is felelnem kellene annak kérdésére. Egyelőre jobb, ha nem tudnak arról, hogy itt vagyok. Az ajtó végül enged nyomásomra. Hamarosan egy lépcső előtt találom magma, mi felfelé vezetve vinne el a jelenlegi szintről. Felesleges addig tovább menni, míg ott szét nem nézek, hiszen ha nem megyek arra, akkor ki tudja, talán lejön onnan valaki, aki még hátba szándékozik támadni. Ennek azért mégsem engedhetek. Odafentről pedig még mindig szemmel tarthatom a feljáratot, mi remélhetőleg az egyetlen. A képeken végignézek, egyesével megnézve azokat, egy keveset elidőzve a temetőt ábrázoló előtt. A képeken előforduló alakok kísértetiesen hasonlítanak az engem útba igazítóra. Vagy a velem kiszúróra, nem mellékesen, hiszen igazán szólhatott volna a szirt széléről, ahelyett, hogy csak annyit mond, legyek óvatos, miközben lényegében már zuhantam. Szándékosan csinálta, ebben biztos vagyok.
Felérve nem találkozok sok biztatóval. Gyerekágy... Miért kell ilyen helyeken gyerekágynak lennie? Nem elég hátborzongató így is? Bár nem volt bajom a horrorfilmekkel, valamiért sosem szerettem azokat, amikben gyerekek is vannak, vagy esetleg ők rémisztgetnek. A gyerekek maradjanak ártatlanok és sértetlenek. Kivéve azokat, akik kis nyomorult bajkeverők, szemernyi jóval sem megáldva. Az olyan utálatos kölyköket tűzre kellene rakni. Persze csak képletesen. A bedeszkázott ablakhoz megyek. Ha képes vagyok rá, akkor leszedek onnan néhány deszkát, ezzel remélve, hogy nagyobb fényt sikerül csempésznem a szobába. Ezt követően a kis dobozkához lépek és megpróbálok belelesni, hátha találok ott valamit.

Kicsit megkönnyebbülök, mikor nem találok odafent senkit. Nem tudom, hogy örülnék-e annak, ha egyáltalán a házban lenne valaki, erre fogadni sem mernék. Hogy miért? Valószínűleg azért, amilyen körülmények között itt találtam magam. Az ablakhoz lépve leteszem a fáklyát, hogy nagyobb fényt teremthessek magamnak, amivel megkönnyíthetem kutakodásomat. Ha van fény, nincs feltétlen szükség a fáklyára. A deszkák egyesével megadják magukat akaratomnak és eltávolodnak addigi helyüktől. A földre pakolom azokat egyesével, miközben igyekszem mihamarabb végezni, hogy ne kelljen idefent sokáig időzni. Van még bőven mit megnéznem, arról nem is beszélve, hogy idővel el is kellene innen menni.
Akkor fordulok meg, amikor végzek, akkor azonban szinte azonnal teszek egy lépést hátra, mit sem törődve azzal, hogy az imént leszedett deszkákra taposok. A lebegő fáklya nem kis meglepetéssel szolgál számomra. Pajzsomat magunk közé veszem. Kardom kezembe kerítem, majd azzal suhintok egyet a fáklya alá és fölé, kíváncsian arra, hogy mi történik akkor. Ha nem történik semmi, akkor lassan kinyúlok érte, kardom eltevése után, hogy megpróbáljam elvenni azt. Az elvétel helyére azonnal lendítem pajzsom, amint kezemben van a mozdítható fényforrás. Kezd egyre inkább elegem lenni ebből a helyből. Valamiért kezdem érteni, hogy miért őrülhetett meg a levél írója három nap alatt, mert bizony még mindig úgy tartom, hogy megőrült. A fáklyával való incidens után megyek a ládikához. A lángot megint kénytelen vagyok letenni, ekkor azonban többször újra megnézem, hogy miként helyezkedik el ezt követően, várva már, hogy mikor kezd el lebegni a levegőben, úgy, mint az imént. Igyekszem azon is túltenni magam, ha tényleg így történik. A ládikát kezembe fogom és a tűz felé fordulok, akármi legyen vele a helyzet, miközben vizsgálódom tovább. A kulcs kerül elő hamarosan. A zárba illesztve kinyitom a dobozkát, megnézve, mi van benne, ekkor azonban a lángom elalszik.
A ládát azon nyomban visszacsukom, még akkor is, ha nem sikerült belenéznem. A lenti csapkodás nem hangzik túl jól, ezért úgy vélem, nincs időm a ládával foglalkozni sokáig, vagy annak tartalmával. Belenyúlok újra, hogy kivegyem, akármi is legyen benne, ha van benne valami, majd visszateszem azt korábbi helyére és az újabb akármivel birtokomban indulok meg lefelé, mondhatni sietős léptekkel, ekkor azonban újra kezembe véve a védelmemre szolgáló kardot. A lépcsőn leérve óvatosan megyek ki a folyosóra, készen arra, hogy esetlegesen visszaugorjak a feljáró, esetemben jelenleg lejáró irányába, a szemből érkezőt az ajtó helyén való áthaladásra kényszerítve, amennyiben utánam akar jönni, ez által korlátozva valamennyire mozgását.

A mozaikdarab új birtokosává válok, remélhetőleg nem sokáig, hiszen minden bizonnyal tartozik valahová. Ha ennyire eltették, akkor minden bizonnyal olyan valahová, ami jelentőséggel bírhat, ha másnak nem is, hát az előző tulajának. Lefelé menet ide-oda leskelődök. Figyelmem nem kerülik el a képeken történő változások. A hideg ráz ki, mikor magamon érzem az albínó alakok sötét pillantását. Valahogy még hátborzongatóbb, mint a korábban engem követő szempár képe. Azon legalább voltak rendes szemek, arról nem is beszélve, hogy nem fordult meg idő közben a festményen szereplő alak. Kezdem azt hinni, hogy itt csúnyán szórakoznak velem. Lebegő fáklya, mozgó festmények, érthetetlen dörömbölés... Arról már nem is beszélve, amit a folyosón veszek észre. A korábban elhagyott szoba felé sandítva furcsa fényt veszek észre, egy furcsamód kinyílt ajtónál. Az eddig lentről kiabáló alak lehet odabent?
Túlontúl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak úgy hagyjam az egészet, miközben valami azt suttogja bennem, hogy tegyek magasról a kinti ködre és inkább küzdjek meg akárhány zombival, minthogy tovább itt maradjak, ebben az építményben. Egyik felem hallgatna is rá, másik részem azonban bátrabb, vagy vakmerőbb. Majd idővel kiderül, hogy pontosan melyik is, bár egyik nem létezik a másik nélkül, én még mindig azt vallom.
- Hát persze, hogy megnézem mi az... - motyogom magam elé, megtörve a füleim számára lassan kellemetlenné váló dübörgés monoton ütemét.
És már magamban is beszélek. Ismét. Remek. Talán nekem három nap sem kell ahhoz, hogy megőrüljek. Vagy pont azért kell több, mert képes vagyok lefoglalni magam? Fogalmam sincs. Akárhogy lesz, lassan megindulok a fényt árasztó szoba felé. Pajzsom még mindig előttem, most pedig, hogy fáklyát nem kell tartogatnom, kardom is nálam van. Ha esetleg korábban reccsent valamerre a padló léptem alatt, most igyekszem kikerülni azon helyeket, próbálva felidézni annak helyét, a lehető legnagyobb csendben történő haladás érdekében. Lassan lélegezve erőltetek nyugalmat magamra, ami nem is olyan nehéz. Még ha nem is teljesen, de többnyire biztonságban érzem magam pajzsom mögött, főleg, hogy most tényleges fegyver van nálam mellette.

Hangok. Eddig ismeretlen zajforrások, amik érthető szavakat közölnek. Felém, vagy valaki más felé, de hallani őket, méghozzá többnyire érthetően. Talán meg kellene szólalnom, de mi van, ha valaki olyan hallja meg, akinek nem kellene? "Lakom" Ki? Itt? "Otthonos" Annak azért nem mondanám, inkább kísértet járta. Egyszer biztos otthonos lehetett, most viszont... Valakivel beszélget az illető. Nem velem, ebben biztos vagyok, legalábbis többnyire, hiszen nem látok magam körül senkit. Erről azonban eszembe jut, hogy odafent is megmaradt a levegőben a fáklya.
- Van itt valaki? - kérdezem, bár még mindig nem túl nagy hangerővel.
Ha a közelemben van, így is meg fogja hallani, ha meg nem, akkor legalább biztos lehetek abban, hogy nem engem keresnek. Lépteim azonban még lassabbá válnak. Az ajtó mellett a falnak vetem hátam, s úgy fordulok be rajta, pajzsom magam előtt tartva stabilan. Alighogy belépek a vörös fényt árasztó förmedvénybe, minden elhallgat, mintha tényleg őrült lennék. Kezdem tényleg azt hinni, viszont azt hiszem, ezzel egy ideig együtt tudok majd élni. Addig sem leszek magányos.
- Ez még viccnek is rossz - állapítom meg, újra magam elé motyogva szavaim.
Ez a kijelentés a szobára is igaz. Gyertya, füstölő és mindenféle más keveréke keveredik a levegőben, én pedig kénytelen vagyok belélegezni azt. A férgek kikerülgetésével nem foglalkozva, nyugodtan lépkedek rajtuk végig, már ha a nyugodt még rám fogható jellemvonás. A falfirkát kezdem el lesni, jobban mondva firkákat. Próbálom memorizálni azokat, mintha csak egy kirakóshoz tartoznának, biztos, ami biztos. Sose lehet tudni egy ilyen helyen, hogy mire lehet szükség. Ha pedig valamit megtanultam ebben a világban, az az, hogy mindenféle vacak és információ gyűjtésével lehet valamit kezdeni. Na meg hogy bárhol lehet még egy küldetés. A firkák tanulmányozása után a szekrényekhez megyek. Előbb az ágyat járom körbe, cseppet sem derűs arccal lesve a megszállás alatt lévő bútorokat. A fiókokat kihúzogatom, mindent kinyitogatok egyesével, alaposan átkutatva a helyet. A szekrények után még arra is veszem a fáradtságot, hogy a fentről lógó láncokat egyesével meghúzogassam, amíg úgy nem látom, hogy jobb lenne elhagyni a szobát. Igazából már most úgy gondolom, hogy mennem kellene, de itt kimondottan arra gondoltam, hogy rám akar szakadni a plafon és egyebek. Ha nem történik semmi, úgy egy gyertyával kezemben megyek tovább, magammal hordva az orrfacsaró bűz egyik darabkáját. Éljen!