Kaylin vs. Blue

Nem túl sűrűn járok küzdelmekre, vagy fogadok el hasonló felkéréseket, most mégis megtettem. Egyrészt azért, mert amióta találkoztam Shuval és Timivel, na meg megküzdöttem a sárkánnyal, azon gondolkodom, mik lehettek a hibáim és úgy gondolom, talán rájövök néhány küzdelem alatt, másrészt azért, mert a felkérés küldője egy íjász. Sosem árt gyakorolni a távolsági harcosokkal szembeni összecsapásokat. Erre nemigen van lehetőség, hacsak nem hívok ki valakit, Takát azonban nem akartam ezzel nyaggatni. Múltkor sem sikerült neki túl komolyan venni, bár biztos vagyok benne, hogy sokat tanult. Ő is, és én is. Ki is merült rendesen, ami azt illeti. Én pedig órákat ücsöröghettem mellette a semmi közepén, várva, mikor ébred fel, míg esteledni nem kezdett és felkeltettem én magam. Remélem most nem lesz ilyen. Ez a játékos elvileg magasabb szintű, még akkor is, ha csak nemrég érkezett a játékba. A kitartása tehát nagyobb lehet, mint a Kölyöké, talán még az enyémnél is.
A Horunka falutól nem messze lévő kastély romjainál várom, még jóval a megbeszélt idő előtt. Nem szeretek késni, jobb dolgom pedig nem volt, ezért is jöttem hamarabb. Míg várok rá, a romokat figyelem. Ide-oda járok közöttük, apránként derítve fel a helyet, csak hogy tudjam, merre lehet menni és merre nem. Nem végzek teljes felderítést, csak egy kisebbet, biztos, ami biztos. Már előre megbeszéltünk néhány részletet. Mivel nemrég kezdte, így nem használok különösebben páncélt, csak kardot és pajzsot. Na meg a képességemhez kellő íjat, ha módomban áll, bár ezen a terepen... Hamarabb eltűnne, minthogy célba veszem. Meglepetésnek azonban nem lehet rossz, ha úgy hozza a helyzet, ennek ellenére nem kéne mindig arra hagyatkoznom távolsági játékossal szemben. Már csak azért sem, mert mindössze három körig használhatom egyszerre, ráadásul csupán az eredeti felét sebzem úgy, ami nem sok.

Késik. Nem szeretem a későket, ahogyan én magam sem szeretek késni, de mivel bocsánatot kér érkezésekor, eltekintek efelett. Mindenkivel előfordulhat néha, még nekem is, ha közbe jön valami olyan váratlan, mi hosszútávon akadályoz. Páncél ugyan nincs rajtam, de cipőmet magamon hagytam, mivel az nem ad semmi védelmet, csupán sebesség bónuszt. Ezzel nem hiszem, hogy problémája lenne, ha viszont mégis, úgy majd út közben jelzi és leveszem, ha úgy alakul. Ez legyen a legkevesebb. Ami a többit illeti, pajzsom erre a küzdelemre visszacseréltem a kezdő felszerelésből valóra.
- Ez a pajzs összességében két páncélt ad. Ennyi van neked is, ha rajtad van a kezdő ruha, úgyhogy azt nyugodtan magadon hagyhatod - magyarázok közben egy keveset.
Így ezen a téren is kiegyenlítettek vagyunk. Most pedig, hogy mindennel készen vagyok, akár kezdhetjük is. Nem sétálok odébb, nekem kedvezőbb, ha a közelében kezdek, ugyanakkor hajlandó vagyok másra is. Akár egy kis bújócskára is a romok között, ami előbb-utóbb úgyis megtörténne. Istenem, alig néhányszor találkoztam Takával, máris a játék jut eszembe először. Jobb lenne távol maradnom tőle, vagy még ritkábban látni őt. A baj csak az, hiába igyekezném elkerülni, valahogy rám talál. Csak úgy, mint múltkor a plakátoknál. Szőke tincseimen igazítok egy keveset. Hátam mögé dobom őket, majd megigazítom az azok javát lefogó, fekete pántot. Ez így megteszi.
- Mit szeretnél? A romok között kezdjünk, hogy keresni kelljen egymást, vagy itt? - vetem fel a lehetőségeket.
Persze ha más ötlete van, felőlem az is rendben van. Már amennyiben megoldható. Közben leintem a menüm, hogy elküldhessem neki a kihívást, de aztán megállok a lehetőségek előtt.
- Teljes életes, vagy fél életes küzdelem legyen? Az előbbi végén eldöntheti a győztes, hogy életben hagyja, vagy megöli a vesztest. Nem szeretnék meghalni, ölni sem áll szándékomban, szóval ha ez rád is igaz, felőlem az is lehet. Úgy tovább tart általában - magyarázom arra az esetre, ha ezekkel nem lenne tisztában.
Amennyiben dönt, elküldöm neki, válassza akármelyik opciót. Elfogadása esetén pedig már nincs más hátra, mint várni, hogy a számláló a végére érjen, addig pedig felkészülni.

Válaszaira egyet-egyet biccentek, majd elküldöm a felkérést. Ügyesen teszi, hogy felvesz egy bizonyos távolságot, ugyanakkor én sem vagyok rest csökkenteni azon, amennyire módomban áll. Íjász és láthatóan gyorsabb nálam, ugyanakkor még neki is meg kell állnia valamennyi időre, hogy lőni tudjon. Arról nem is beszélve, hogy a romok őt is akadályozzák, mind látásban, mind a kellő távolság tartásában. A számláló lecsengése után futni kezdek. Nem foglalkozom első találatával, mi bennem ér célt, egész pontosan vállamban, néhány pillanatnyi kellemetlenséget okozva ezzel, ami nagyjából addig tart, míg látom csökkenni életpontjaimat. Ez így nem biztos, hogy jó lesz, láthatóan a sebzése is jócskán nagyobb, mint az enyém. Sebaj! Nemigazán foglalkoztat most a vereség, vagy a győzelem gondolata. Egyszerűen csak tenni akarom, amit megtehetek és tanulni az egészből. Nem sokáig tart beérnem őt. Pajzsom magam elé emelem, lehetőleg úgy, hogy a tőlem telhető legjobban védjem magam tőle, most, hogy magaslatra mászott. A kőhalomra eszem ágában sincs felmászni. Helyette a közelébe megyek, majd egyszerűen megpróbálom lelökni onnan pajzsommal, erőteljesen meglendítve felé azt. Így védve leszek nyilaitól, ráadásul sebzem is őt. Két legyet egy csapásra. A kérdés már csak az, mennyire járok sikerrel.

//Hp: 107//

Támadásomat időben sikerül kikerülnie, ami nem is csoda, tekintve, hogy sokat nem kell emiatt tennie. Egyszerűen elég leugrania a rakás másik oldalán, vagy hátra gurulnia, akármi. Nekem viszont most meg kell kerülnöm mindezt, ha pedig nem lenne elég, ott van az újabb sebzés is, amivel gazdagodom. Ez kezd kicsit idegesítő lenni. Talán neki pont hogy kedvezőbb ez az egész, tekintve, hogy gyorsabb nálam, még ha nem is olyan sokkal. Utána eredek, ám ezúttal valamivel figyelmesebben. Még látom, ahogy beér a szobába, vagy valami hasonlóba, legalábbis az ajtó kiszélesedett helye erre utal. A fal takarásában állok meg. Pajzsom mögül nézek ki, remélve, hogy ennyiből nem vesz észre, én viszont megfigyelhetem azt, hogy merre van. Nem megyek be. Amint meglátom, vissza is húzódok, sőt, még egy lépést meg is teszek oldalra, hogy rendben legyek és biztos ne lásson odabentről.
- Tényleg azt várod, hogy majd besétálok oda? - kérdem, mert abban biztos vagyok, hogy tudja, hogy ideértem.
Csak erre jöhet ki, ahogy én is csak erre mehetek be. Nincs más út, legalábbis első ránézésre. Akár meg is állhatnék itt, várva, hogy kijöjjön. Tényleg ez lenne a legjobb döntés, ugyanakkor akkor nem megyünk semmire. Nem folytatódik a küzdelem és várhatunk itt napestig, ahhoz pedig sem hangulatom, sem időm, még akkor se, ha én fogadtam el kihívását a mai nap folyamán. Pajzsomat magam elé emelve berontok hát, egyenest neki címezve magam, elébe érve szúrva felé, remélve, hogy ezzel majd találok. Ha nem, akkor is el kell hagynia ezt a szobát, ha távolabb akar kerülni. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha neki kellene engem keresnie.

//Hp: 92, Csp: 30//

Végre sikerül eltalálnom őt, na nem mintha olyan sokszor próbálkoztam volna még, de azért mégis. Jó érzés, hogy kardom talál, mikor azonban ordítva a földre rogy, hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak. Egyszerűen megdermedek, miközben döbbenten, szinte már kétségbe esve kapkodom fejem, hogy mi ez az egész. Nem érezhetne fájdalmat, hivatalosan nem, legalábbis én nem érzek, meg állítólag más sem. Akkor most mégis mi ez az egész? Ennyire megijedt volna, vagy nem tudja, hogy ennek nem kellene fájnia és a hirtelen találat miatti sokk az, ami a fejével játszik? Gőzöm sincs, minden esetre hamarosan vége lesz, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Mikor megmozdul, nagyot sóhajtok.
- Tehát rendben van... - motyogom magam elé.
Szőke tincseimbe túrok, majd igazgatok rajtuk egy keveset, lévén ráérek. Igaz, addig fedezéket talál, de itt az ideje, hogy ne én legyek az, aki kerget. Sokkal kényelmesebb lesz nekem elrejtőzni a falak között. Kilépve első találatom helyszínéről, alaposabban körbenézek. Egy magasabb falat keresek, majd úgy megyek, hogy lehetőleg végig fedezékben maradjak, valamilyen törmelék, vagy épp pajzsom takarásában. Egészen a falig, ami mögött megállok, ha nem észlelem a közelben jelenlétét. Minden bizonnyal fedezéket keresett magának. Íjász, na meg az előbbiből kiindulva, valami magasabb helyet, ahol jobban rálát a terepre. Ezért is kerestem az egyik legmagasabb falat. Ugyan célszerűbb lenne egy alacsonyabb, mert az kevésbé kiszámítható, de még van időm. Az életcsíkját így is eléggé megmetszettem, ami meglepett. Azt hittem, több élete van, de úgy tűnik, tévedtem. Sokkal kevesebb van neki, mint nekem.

Azt hittem, el fog indulni, hogy megkeressen engem. Vártam, mikor fordul be mellettem, hogy újabb támadást intézhessek felé, ez azonban nem érkezik meg. Vagy rendkívül türelmes, vagy valami máson töri az agyát, én pedig kíváncsi vagyok arra, hogy min. Lassan indulok meg, óvatosan, végig a falhoz lapulva, majdhogynem guggolva, hogy minél kisebb felületet hagyjak szabadon. Idővel elérek egy olyan pontra, ahol rálátok a nyílt terepre, ekkor látom meg őt. Vagy legalábbis elsőre úgy tűnik, az egész azonban szokatlan. Eddig azon volt, hogy magasabban legyen, vagy kellő fedezékben, de most... Csak úgy kimegy a nyílt terepre? Nem mozdul. Még csak meg sem fordul, hogy szétnézzen, vagy akármi, ami csak tovább fokozza kíváncsiságomat. Mégis mit művel, és miért? Nem vagyok olyan ostoba, hogy rárontsak. Ennél több eszem van.
Képességem igyekszem aktiválni, hogy fegyvereim lecserélődjenek és előkerüljön az íjam, ami igazából még mindig csak kölcsönbe van, amíg nem találok, vagy szerzek egy másikat. Lényegében mindegy lenne, hogy milyen íj van nálam. Talán be kellene mennem Shuhoz, kérni tőlük egyet. Tisztában vannak a képességemmel, minden bizonnyal adnának nekem egyet, ha szépen kérem őket. Ha meg nem, hát... Most már vagyok olyan szinten, hogy néhány kováccsal készíttethessek magamnak másikat. Talán még aranyam is lenne rá elég. Akárhogy is, ha sikerül aktiválni a képességemet, úgy megpróbálok célozni is, majd megereszteni egy nyílvesszőt felé. Ha eltalálom, annak csak örülhetek. Bár csak ötöt sebzek így, de az is több a semminél. Ha meg nem, akkor is megláthatom, hogy reagál, már ha reagál rá. Ki ne reagálna egy felé közelítő vesszőre?

Csali. Hiába találom telibe, nem több az egész egy csalinál, ami egy részről azért zavaró, mert bedőltem neki, ha úgy vesszük, másrészről azért, mert a ruháiból áll. Nem is tudom hirtelen, hogy mire számítsak, mikor kiront az eddig rejtekhelyéül szolgáló takarásból. A szemeim nem csukom be, figyelem őt, majd megpróbálok kitérni, vagy legalábbis megpróbálnék, ha íjjal a kezemben mozoghatnék. Csak annyira van időm, hogy deaktiváljam a képességet, ezzel együtt visszaváltva pajzsra és kardra. Amint újra kezemben tudhatom szokottabb eszközeimet, eltalál, én pedig meglepő módon nem tudok megmozdulni.
Láttam, hogy valami más a most érkező nyílban, ezt azonban nem hittem volna. Mivel mozdulni nem tudok, csak abban reménykedhetem, hogy elvéti. Ez az, amire a legkisebb esélyt látom. Eddig is remekül célzott, majd miért pont most vétené el, amikor még kedvére közelebb is jöhet. Sőt, igazán jöhetne, hogy kiengedésemkor ne kelljen messzire mennem érte. Azért, hogy elkaphassam. Mindig is sejtettem, sőt, tudtam, hogy problémás íjászokkal küzdeni, ez még Taka esetében is nyilvánvaló volt, most viszont még tisztább számomra. A lovagok arra valók, hogy felfogják a támadásokat, az első sorban küzdjenek, az íjászok viszont pont ellenkezőleg. Nem hiába rendelkeznek távolsági fegyverrel, még ha képesség útján én is használhatok egyet ideiglenesen. Bosszantó helyzet, viszont nincs mit tenni. Ha esetleg nem jönne közelebb, úgy biztos vagyok benne, hogy kiolvadásomkor ismét bevetem magam a romok közé. Csak tudjam meg, hogy meddig tart a nyíl hatása.

//Hp: 77//

Még egy találat. Ha így haladok, csúfos vereséget fogok felmutatni, bár legalább egy találatom már van. Vagy kettő, ha a bábut is nézem. Az szépen talált, ilyen pontosan talán még egyszer sem sikerült. Most viszont nincs idő ezen gondolkodni. A fagyasztás ideje tökéletes arra, hogy lehűtsem a fejem és végiggondoljam a dolgokat. Figyelem, hogy mit csinál, hogy távolodik a lövés után és eltűnik szemem elől. Ezek szerint hamarosan szabadulok, és valóban. Alighogy elveszítem szem elől, érzem, hogy apránként képes vagyok mozogni. Mikor már minden tagom mozgatható, biztonság kedvéért megmozgatom kicsit vállaimat és karjaimat, majd lépek egyet-kettőt helyben, hogy megbizonyosodjak a dolgokról, aztán magam is megindulok.
Mivel ő kerül egyet, úgy vélem, hasonló álláspontra jutott, mint én. A romok közt keres magának menedéket. Még egyszer nem fogok bedőlni ennek a trükknek, az biztos, most már csak az a kérdés, ki talál meg kit hamarabb. Lassan indulok befelé, pajzsom magam alatt tartva, a lehető legnagyobb csendben. Tekintetemmel a földet is szemmel tartom, nehogy kelletlen rálépjek egy kavicsra, vagy gallyra, ami hangot adhat érkezésemről. Mivel vélhetően a széle környékén megáll, vagy beveti magát pont a közepébe, én az elszelelésével ellentétes irányba próbálok meg haladni, hátha meg tudom őt kerülni. Ennél több egyelőre nincs a tarsolyomban, de ha sikerül idebent marasztalnom, akkor még valami jó is kisülhet a dologból.

//HP: 62 CSP:50//