Blue-Eyes

Adatlap

Név: Emilia Bleher
Nem: nő
Kaszt: lovag
Kor: 18
Kinézet: Nagyjából 170 cm magas, karcsú, sportos alkatú lány, vagy nő, kinek mi. Hosszú, szőke haja dereka alá ér. Általában egy fekete hajpánttal igazítja rendre a rakoncátlan tincseket. Vonásaiból jól kivehető német származása. Testtartása magabiztos, kék szemeiből pedig többnyire nyugalom tükröződik.

Jellem: Tiszta egyenesség jellemzi. Nem fél kimondani véleményét, mindezt azonban a maga higgadt, kimért módján teszi meg. Nagyon ritka az az alkalom, mikor elvesztve önuralmát, megemeli hangját. Ez utóbbit inkább saját maga nyomatékosítására szokta használni, mintsem önuralma elpárolgásának jelzéseként. Idegességét ujjai rándulása szokta jelezni. Még ha meg is ütne valakit, akkor is van annyi esze, hogy nem megy bele az efféle játékokba. Nem mondható kimondottan társasági embernek. Ha teheti, csendben figyel, összegez, majd a legvégén mondja el saját álláspontját az ügyeket illetően. Nem teljesen fafejű ő sem. Meg lehet győzni észérvekkel, lehet rá hatni érzelmekkel, amennyiben képes mások helyébe képzelni saját magát, s hasonló döntésre jutna ez által. Az emberi kapcsolatok elmélyítésétől ódzkodik. Tudja, hogy szükség van társakra, ám azokat tisztes távolságban akarja tudni magától, hogy elvesztésükkor a lehető legkisebb mértékben sérüljön.

Képességek

(Tisztázatlan körülményei miatt későbbi pályázatra szorul.)

Előtörténet

Alfred Bleher tábornok, egyetlen lányunokájaként jöttem a világra, nem kis meglepetést okozva ezzel a családnak. Testvérbátyámmal ellentétben, én félvérnek születtem. Félig német, félig japán vagyok, bár mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal inkább vagyok német, mint az utóbbi. Ennek több oka is lehet. Az, hogy a nevét nagyapámról kapó Alfred bátyám tisztavérű német, hogy Bleher tábornok nevelése erőt adott nekem, jobban mondva nekünk, mert hiába lettem félvér, nem engedte ki kezei közül az én neveltetésemet sem. Legalábbis, amíg tehette. Amíg az a nyájas, semmirekellő japán ficsúr el nem rángatott minket az ő országába. Nem volt egyszerű beilleszkednünk. Én és a bátyám hiába különböztünk oly sok mindenben, mégis hasonlítottunk abban, hogy nem néztek ránk jó szemmel. Ez eleinte kölcsönös volt. Aztán az az idióta felfedezte, hogy mégiscsak vannak jó dolgok errefelé. Szabadidejében játékokkal játszott, animékről pletykált, mintha nem lenne jobb dolog, amivel engem fáraszthatna. Ezzel szemben én olvastam, többnyire európai irodalmat, hogy ha másként nem is, hát így tudjak még kötődni szeretett hazámhoz. Közben kénytelenek voltunk tűrni, hogy az apám semmibe veszi anyánkat.
Ez csak addig ment így, míg Alfredet el nem hívta a Tábornok. Benevezte őt egy katonai akadémiára, ahol hosszú évek alatt kiképezték, majd kiküldték a csatamezőre, mikor hova, többnyire csak terepgyakorlatra. Én azonban kénytelen voltam megbirkózni a ténnyel, hogy magamra maradtam. Bele kellett fognom a magas fokú asszimilációs tervbe, most, hogy egyetlen támaszom csupán látogatásai alkalmával láthatom.
Egy ilyen alkalommal hozta fel a játékot, mint beszédtémát. Közölte velem, hogy együtt kell játszanom vele, mert akkor talán úgy is találkozhatunk, ha távol van. Belementem. Már odáig jutottam, hogy én is várni kezdtem a kiadatást. Egyre nehezebb volt mindent elviselnem, mielőtt azonban bekövetkezett volna a várva várt esemény, oly hírrel szembesültünk, amivel nem akartunk. Alfred elesett. Egy aknára lépett és odaveszett, én pedig vigasztalhatatlanul sírtam utána. Apám persze mit sem érdekelte. Az egészet az ő hibájaként fogta fel, azért, mert volt képe elmenni otthonról. Ekkor jött el az a pillanat, mikor beszéltem a Tábornokkal. Addig tűrtem mindent, amit kapok, már tényleg sikerült volna beilleszkednem, sőt, elfogadnom, hogy ott élek, de azzal az alakkal nem akartam tovább egy fedél alatt maradni. Kimérten közöltem velük, hogy el van intézve a felvételim a katonai akadémiára és ott folytatom tanulmányaimat.
A gépem indulása előtti napon jelent meg a játék. Megvettem, hiszen megígértem neki. Megígértem Alfrednak, hogy játszom azzal a vacakkal, csak hogy lássa, adok neki egy esélyt. Most már nem láthatom őt benne, de legalább látom azt, amit látni akart. Talán nem kellett volna, hiszen azóta sem szálltam fel arra a gépre.
Magam sem tudom, mit éreztem akkor, mikor megtudtam, hogy benn ragadtam ebben a maszlagban. Dühös voltam, ingerült, mégis, valahogy békés és nyugodt, hiszen nem kell kiszakadnom ebből az életből. Itt nincs ostoba anya, és szánni való barom, kitől sajnos vérem örököltem részben. Viszont az egész átalakult egy élet-halál harccá. Olyanná, mint amilyennek a valódi életemet képzeltem, csakhogy mégsem. Ez itt valós, nem csak holmi képzelt, kislányos ellenkezési sorozat szüleménye.
Nem tudom pontosan, mikor kerültem játékba. Annyit tudok, hogy mikor sikerült, jelentősen le voltam maradva, vagyis le vagyok, hiszen mindez csak néhány napja történt. Talán egy hete. Egy hét és még alig tudok bármit is erről az egészről.