Looking through my eyes

by **Hinari** Hétf. Május 06 2013, 10:51

Spirit

Az árnyék fokozatosan elhúzódott mellőlem, ahogy teltek a percek. Nem mozdultam, csak a tekintetem vándorolt végig a szélfútta mezőn, a széleit szegélyező, susogó bokrokon és a napon, amely ma sokkal intenzívebben tűzött, mint mostanában.
Pont, mint aznap.
Hiába gondoltam, hogy túl leszek rajta, mégsem így történt. Hinni akartam, hogy ami akkor történt, csak egy állomás volt, amin tovább kell haladni, ahová csak az első percben lehet visszanézni, később már nem. De visszanéztem. Órákkal, napokkal, talán hetekkel később is, nem tudtam pontosan: az idő kifolyt remegő kezeim közül. Első utam a Kezdetek Városába vezetett, módszeresen végignéztem a táblát, összeráncolt homlokkal haladva az áthúzott nevek között, de nem találtam meg. Kételyeim egyre jobban erősödtek, a tudatlanság maró érzése pedig tovább fokozta rosszérzésemet, a gondolatot, melyet minél jobban igyekeztem palástolni, annál inkább beférkőzött tudatomba. Egyszerű kérdés volt csupán, de a választól mindennél jobban féltem. Vajon jól döntöttem?

Valószínű sose találtam volna meg a játékbeli önmagam, a magabiztos énemet, ha kint maradok. Hinari örökre eltűnt volna, és ezt nem akartam. Görcsösen ragaszkodtam hozzá, és képes voltam a célért ekkora áldozatot hozni. Naithen megértett, ahogy magamat is megértettem akkor, ott, abban a pillanatban. Még mosolyogtam is talán, ám hiánya csak most kezdett tudatosulni bennem, most, hogy már lehetőségem se volt újra a szemébe nézni. De vajon tudnék-e egyáltalán, képes lennék-e rá? Hiszen megígértem neki, hogy kiviszem a játékot, hogy győztesként térek haza, és az út során megtalálom a helyes irányt, amit kint is követni fogok. Gyáva lettem volna, ha megfutamodok, pontosan az lettem volna, aki a valóságban voltam. Vajon így, visszatekintve mi a fontosabb, minek kellett volna a fontosabbnak lennie?
Sóhajtottam, és becsuktam szemeim. Túl sok volt a kérdés, és bár úgy gondoltam, hogy nem bántam meg a döntésemet, a tény halványodni látszott. Tudtam, hogy van dolgom, ám képtelen voltam nekikezdeni, nem volt meg a kellő erőm hozzá. Vissza kellett volna térnem a céhbe, beszélgetni az ismerősökkel és barátokkal, és elfeledni a negatív érzéseket, eldobni magamtól a pesszimizmust, ám túlságosan is ragaszkodtam a magányhoz. Megfogalmazni se tudtam volna, mit hiányoltam a családomon kívül, de az ürességet éreztem, ami, mint valami fekete lyuk, szívta be magába az energiám.

Üzenetem érkezett. Ütemes pittyegés a csendes szélben, mely a távolban csicsergő madarakkal furcsa kompániát alkotott. Semmi kedvem nem volt megnézni, ám mégis rávettem magam, talán tudat alatt vártam tőle valamit, valamit, amit még magam sem tudtam.

"Hali Hinari!

Birtokomba jutott egy információ melynek szerintem nagy hasznát vennéd tekintve a régi küldetésünkre és fogadd úgy, hogy ez a személyes ajándékom még neked. Szóval az információ egy ritka felszerelés amit sajnálatos módon egy levélben kell közölnöm neked, de nem is húzom tovább a drága idődet.
Szóval a felszerelést a kezdtek városának erdejében találod meg egy nagy fa alatti katakombában melyet már kitisztítottam neked és a végén ott találod a felszerelést. Remélem hasznát veszed neki és tekintsél rá úgy, hogy ez az én ajándékom neked a volt küldetéssel kapcsolatban a kimagasló teljesítésed miatt. Térképet mellékeltem, hogy hol is található a felszerelés.

Üdvözlettel a volt küldetéstársad Thunder !"

Kezem még sokáig állt a levegőben, ujjaimmal a kilépés gomb felett lavírozva, ám ahogy elolvastam, újra és újra, kíváncsiságom kezdett feléledni. Új volt, igen, valami váratlan, egy fuvallat, ami sodorta felém a választ, és lelkesített, hogy járjak utána.
Elindultam.

Lépéseim felkavarták az erdő talaján nyugodó faleveleket, ahogy átvágtam közöttük, fél szememet a térképen tartva, kezemet a szabdalóm markolatára helyezve. Mob azonban nem akadt az utamba, így viszonylag gyorsan elértem a célállomáshoz. Állomás. A párhuzamok egymást kergették a katakombákon át, gondolataim szabadon cikáztak a sziklák között, ám ahogyan megláttam a fegyvert, mintha azok is megálltak volna. Megsimítottam a sárkánymintás markolatot, ujjaim a pengén táncoló állat ívét követték, s ahogy kihúztam a sziklából, és puhán az ölembe fektettem, mintha a környezet is megváltozott volna. A fémet eleinte hűvösnek, távolságtartónak éreztem, magam sem tudnám megmondani, miért, de ahogy teltek a percek, kezem melegsége mintha felolvasztotta volna. Fény alig szűrődött be, de még így is látni véltem ragyogását, az egész mivolta nemességet tükrözött, élein a történelem vonalai csillogtak.
Vajon a sors akarta így? Abban a percben újfent megrohamoztak a kérdések, kérdések az ittlétről és a valóságról, kérdések a döntésekről és azok súlyáról, létről és nemlétező válaszokról. Sírtam. Könnyeim végigfolytak a katanán, sűrű cseppekben peregtek le róla, majd elpixeleződtek, elmúlásuk az egész világ törékenységére emlékeztetett. S mintha az ősi fegyver megérezte volna gondolataim, markolatát melegség járta át, egyetlen szót szólt csupán, de annál többet nem is adhatott volna:
- Segítek.

by **Hinari** Hétf. Júl. 15 2013, 16:34

On - again
----------Off2 final

Nem tudtam, hogy mit mondjak erre. A hangosbemondó szavai még sokáig visszhangoztak fejemben, próbáltam hárítani őket, tagadni őket, de be kellett ismernem: igazuk volt. Nyeltem egyet, bár továbbra sem tudtam, hogy a valódi testem reagál-e rá, vagy már a virtuális, egyszerűen összefolytak az események, és mire felocsúdtam, a bejelentkezési ablakkal néztem farkasszemet. Furcsa volt, hogy a sao, mint program ezen az AmuSphere-n is fut, méghozzá kicsivel jobban is, mint ahogyan azt megszoktam. Kevésbé volt szemcsés a kép, az egésznek jobb minősége volt, mint a már sokat átkozott NerveGearnek.
Kivártam. Sokat, perceket, hátha történik valami, de semmi sem változott. Előttem az ablak halvány villogásba kezdett, megunta kérni a felhasználónevemet és a jelszavamat. Nem írtam be őket. Vajon mi lesz, ha egyszerűen nem lépek be soha? Vajon a profilomba le van mentve az alakom? Hiszen minden a lila sisakhoz kötött, azon kalibráltam, nem ezen a fehér izén. AmuSphere… Egyáltalán, meg tud ez engem sütni? Képes rá? Ha ez a NerveGear fejlesztése, márpedig annak kell lennie, a nagy botrány után vajon ellenőrizték, hogy mire is képes? Képes-e ölni?
- Hahó – próbálkoztam, a hang azonban csak a gondolataimban létezett. Kerestem a funkciót, egy mégse- feliratot, de visszafele nem volt már út. Be kellett logolnom. Harmadszorra is.

Futottam, végig a főtéren, egyenesen a céhház felé. Nem gondolkodtam, nem próbáltam válaszolni egyetlen kérdésre sem: van, amikről jobb nem tudni. Kockáztatni pedig úgyse fogok, de a remény mindvégig velem lesz. A remény, hogy az itteni halál nem jelenti a kinti halált is, számomra már nem. Szemeim előtt a fehéren fénylő, vadonatúj műszer lebegett, és minden erőmmel belekapaszkodtam a látványába. Csakúgy, mint anno Naithen kezének melegségébe.

A Katana ott hevert az ágyamon, ugyanabban a pózban, ahogy otthagytam. A kezembe vettem, és szótlanul tettem el az inventorymba. Nem szólt, s én se szóltam. Nem léteztek szavak, a harmadik alkalom után.

by **Hinari** Hétf. Aug. 05 2013, 17:33

Narancssárga

Meredten néztem a távolba, arcomon rég felszáradt könnyek emléke csillogott, ahogy az erkélyen álltam, meg sem próbálva letörölni őket. Hajamat lágyan lengette az esti szellő, a csípős hideg azonban nem ért el hozzám, nem bántott. Ott, abban a pillanatban elvesztettem az érzéseim, az érzékeim nem működtek, agyam mindet leblokkolta, önkéntelenül is, hogy többet ne kelljen magába fogadnia.
Képtelen voltam továbblépni.

Tudtam, hogy nem szabadott volna odamennem. Tudtam ezt már akkor is, és még azelőtt is, de a név sosem hagyott nyugodni. A valóság egy darabkája volt, mely mégis Aincradhoz kötött, talán túl sok értelmet társítottam hozzá, talán csak azt szerettem volna képzelni, hogy ő az. Hiszen láttam meghalni, előttem halt meg, nem lehetett ő, és mégis… Amit viszont megtaláltam, az sokkalta fájóbb volt. Két név, és a harmadikat már nem is kerestem, őt, akiért valójában jöttem. Egyszeriben megfeledkeztem eredeti célomról, magamba fordulva, lassú léptekkel hagytam ott az áthúzott táblákat, haladtam a félhomályban, szótlanul, s már nem is emlékeztem, hogy kerültem oda. Hogy hogyan jutottam haza. Nekem kellett volna megölnöm téged – az emlék fanyar mosolyt csalt az arcomra, persze ezt sem gondoltam komolyan, sohase gondoltam komolyan. De így már soha nem igazolódhatnak be a Katana szavai... Sohase láthat úgy, ahogy akartam, hogy lásson. Nem láthatom, ahogy letörlődik a képéről az az idegesítő vigyor. Megfordultam, bár fogalmam sem volt, előrefelé haladtam-e eddig, vagy éppen hátra. Lépteim visszhangzottak a város macskakövein, senki sem érdekelt, senkihez se szóltam, senki nem létezett, ha ő nem.
Az íjász halála is váratlanul ért, erősebb volt nálam, talán a legerősebb ebben a kegyetlen világban, s az áthúzott neve csak mélyítette a kétségbeesésem, az űrt a lényemben. És ide jöttem én vissza? Nem értettem magam, sírtam, bőgtem, szaladtam, rohantam, ki a mezőre, a végtelenbe. Nem foglalkoztam a mobokkal, amelyik utolért, támadott. Hazugság volt, a dal, az ígéretek, a magabiztosság. Megálltam, életem már a sárgát súrolta.

A felerősödő szél a távoli hegyek hangulatát hozta felém, s én felpillantottam a csillagfényes égboltra. Előttem továbbra is nyitva volt a menü, azóta nem zártam be. Kezem mozdítottam, és lassan kihajoltam a korláton, lenézve a mélységbe. Aztán pillantásom újra az inventory felé tévedt. Mélyen beszívtam a levegőt, és megnyitottam azt.

*

Levél nem érkezett, bár ha érkezett volna se nyitottam volna meg. Csak a nevet néztem, és már zártam is be az ablakot, bosszankodva a kölyök arcátlanságán, hogy még ha nincs is itt, akkor is zaklatni merészel. Azóta is mindig, minden egyes alkalommal felbőszített még a küldözgetés puszta gondolata is. Tippeltem én mindenre, valami idióta poénra, röhögőgörcs méregre, ami rögtön aktiválódik… megnézni azonban sohasem néztem meg. Mostanáig.

A céhház udvarának kemény kövei visszatükrözték a hold sápadt fényét, baljós árnyékokat hagyva a sötétben. A fák susogása elnyomta a realitást, egyfajta foszlányként létező álomba ringatva minden elővigyázatosságomat. Szerettem kint lenni, élvezni a virtuális világ valóságát. Fölöttem vörös csillag ragyogott, s én felültem a korlát szélére. Lassan mozogtam, hosszan elnézve a tárgyakat, de volt köztük kettő, amilyet nem láttam még soha. A narancssárga betűk halványan fénylettek a csillagok alatt, ahogyan kimondtam a fiú nevét. Mintha megértettek volna, és amint újra meg újra elolvastam a hozzájuk csatolt szöveget, elővettem a kézikönyvet, és hangtalanul firkantottam hozzá azt a pár szót, melyet megérdemelt.
Üzentem neki, s ő is üzent nekem: a felismeréstől még a szavam is elakadt. A Bajnok Köpenye, mely különleges, melynek szépsége a változékonyságában rejlik, s a Gólem Vért, mely megfelelő védelmet biztosít, IV. Bunmei és mostmár Taidana lelkével erősödve… s mindkettőt nekem szánta.

Mindannyian változunk. Légy erős, emlékem megvéd.

by **Hinari** Szomb. Aug. 24 2013, 18:26

Elkésve...

- Ő csak egy játékos, nem? Minek mennél egy ilyen messzire érte? – kérdezte, majd ásított egyet. Pofon vágtam. Messzebbre is. Nem is tudnád, milyen messzire. Alattunk felemelkedett a por, s a város kövezett útja is egy kicsit mintha szürkébb lett volna, mint eddig. A talpam alatti macskakövön mély repedés húzódott, s beborult az ég.

Végigkutattam az egész erdőt, egyszerűen nem hittem el, ágakat törtem ketté és bozótosokon futottam keresztül, kétségbeesetten keresve, kutatva a pont után, ahol utoljára láttam. Ahonnan az üzenetet küldte. Könnyeim jelölték utam, s kiabáltam, kiáltottam a nevét, sokáig, hosszan, mintha a búskomor, sötét fák válaszolni tudtak volna. Egyedül voltam. Senki sem hallott, senki sem szólt, még a madarak is elhallgattak, ahogyan leroskadtam a fűbe. Órákig feküdtem ott, rettegve az igazságtól, le-lehívva a menüm, hátha csak egy bug volt, hátha csak elteleportált, hátha csak… Hátha…
Nekem írt utoljára. Tudtam, mit akart mondani, az a két szó többet mondott mindennél. Mégse hittem el, szavai visszahangzottak fejemben, ahogyan siettem, rohantam utána, segíteni, megbizonyosodni róla, hogy mindez csak véletlen. Alkonyodott, de nem voltam képes mozdulni, testem nehéz volt, a nyomást viszont bírnom kellett volna, a terhet, amit nekem kellett viselnem. Miért nem voltam ott melletted? Felálltam. Még valami… dolgom volt. Érzelemmentes arccal sétáltam végig az utcákon, egy játékost keresve, valakit, akárkit, akinek volt nyomkövetése. Bosszú? Tudásszomj? Hogy mi vezérelt, nem tudtam, de nem is nagyon érdekelt. Ki tud ilyenkor szívében az igazság fényével harcolni?

- Rendben – mondta végül, szavai az enyémeket juttatták eszembe. Nyújtózott egyet, de nem volt olyan, mint eddig, ezúttal nem viccelődött, nem mosolygott. Engem nézett. – Úgyis ki akartam már próbálni – egy pillanatig tartott csak, s már újfent vigyorgott, hátat fordított nekem, és vidáman menetelt előre, kezével intve, hogy kövessem.
Már beesteledett, mire a nyomokra bukkantunk. Három ember. A halálig üldözték őt. Egyhelyben álltam, s a földet néztem, ahol elesett. Egyedül voltam, de megfogadtam, hogy megtalálom őket.

by **Hinari** Csüt. Okt. 24 2013, 20:58

Röhögőgörcs-méreg és egyéb nyalánkságok…

Nem, nem mondanám egy szóval sem, hogy amit tettem, az normális. Mert nem volt az. Még szerencse, hogy alig volt valaki, aki látta… a következményeit azonban páran talán éppen most olvassák.

Kezdjük az elején. Egy furcsa érzés kerített a hatalmába, talán a miniboss előtt felbukkanó emlékképektől, a havas tájról, ami a barlangot rejtette. Vagy éppen az a cserfes kislány volt az az egyik utcán, aki a bódéját húzta maga után, fel-felnyögve a legkisebb emelkedőknél? Merthát segíteni kellett neki. Közben persze beszélgettünk, én mosolyogtam, nem tudtam, mi vár rám, ő pedig mosolygott, tudta, mit szeretne. Olcsó kacatok, üvegcsék, pár papírtekercs, és egyéb holmik, amiket innen-onnan összeszedett, semmi, amin megakadna a fullos felszerelést viselők szeme. A kérő szempár, a piszkos arc és az olcsó ruhák azonban pont azok a fegyverek voltak, amikkel szemben egyetlen vért se vehette fel a versenyt. Nem is kért sokat, de nem is lett volna baj az sem, ha sokat kér. Mondtam, nézzen be egyszer a páncélboltba, meghajolt, a kezembe nyomta a sötétített fiolákat, meg egy viasszal lezárt borítékot, amit csak legutoljára bonthattam ki. Olcsó trükk, bőszen bólogattam, figyelve koromfekete tincseit, ahogyan az arcába lógtak. Mezítláb volt. Intettem, ő vidáman nézett vissza rám, majd folytatta útját, egy másik rászedhető vevőt keresve a kialakuló tömegben.
Természetesen védett területen belül, a céhház kertjének végében próbálgattam, érdekelt, kíváncsi voltam, mit rejtett a gyermek arcán átsuhanó öröm, mi lehet az oka, hogy a macskakövön sétált. Az első kellemes illatot árasztott magából, forgattam, de nem tudtam, meginni kell-e vagy rákenni valahova, egy padon teszteltem, de semmi látható hatás híján meghúztam azt, és nevettem, öntudatlanul, mint a betűk abban a régi kirakóban. Majd jött valami más, amitől a zöld falevelek lilának hatottak, mozgott a tér, az égen repülő madarak viszont egyhelyben ragadtak két felhő között. A hatás hamar elmúlt, én pedig fejjel lefelé találtam magam az egyik vaskos faágon, ami fent volt, az volt a lent, és fordítva. És eszembe jutottak a gondolatok, miknek társaságát élveztem már korábban is, hintáztam, majd leveleket pötyögtem be, magamban visszaszámolva a napokat az ünnepig. Tudtam, hogy fel fogom köszönteni a kislányt is. És hogy miért? Mert megmutatta, hogy a méreg hozhat vidámságot, hogy a mozgó létezhet mozdulatlanul, és hogy a legértéktelenebb dolog is sokkal értékesebbé tehető, ha jóra használják.

A levelet azóta sem bontottam ki. Tudtam, mi áll benne.

A pm-ek:

anat:

askr:

szophie:

enheriel:

A háttér itt.

by **Hinari** Vas. Dec. 22 2013, 19:41

Christmas Quest

Hogy létezik-e a Mikulás? Zavartan forgattam a kezemben lévő üzenetet, és emelt szemöldökkel néztem a manóra, akiről így hirtelenjében nem tudtam megállapítani, hogy mob-e vagy inkább njk. Furán nézett rám ő is, mintha teljesen érthető lett volna, amit az imént mondott, s csak én lennék olyan ostoba, hogy nem értem, mit akar. Szántisztítás? És hogy fogalma sincsen, hol van?
- Hát rendben van, bár elég sok dolg…
- Nembaj, ifjú hölgy, ez az ön feladata, ez fontosabb mindennél! – vágott közbe a manó, mire én csak lemondóan sóhajtottam, majd elnevettem magam: hát legyen. Biztos ez is valamiféle küldetés, könnyűnek ígérkezett, ennyi időm meg talán még volt. Gyorsan előkerestem a komisz kölyköt az ismerőseim listájából, a fiút, aki azon az estén segített nekem. Tudtam, ő mindig kapható a kalandokra, a nyomkövetés jártassága pedig hasznosnak bizonyult, így erre a rövidke időre még a kibírhatatlan jellemét is képes voltam elviselni.
- Szóval kincskeresés? – vigyorgott rám, s igazította meg a sapkáját.
- Jah, olyasmi. Meg kell találnunk egy szánt, ez a manó segít majd – mutattam, a srác pedig már oda is trappolt hozzá, egész közelről nézte, majd fintorgott.
- Ez bűzlik. Inkább mehetnénk kettesben – kacsintott, mire én csak a szememet forgattam.
- Felejtsd el. Vagy úgy akarsz járni, mint legutóbb? – akkor felpofoztam, igaz, hogy kissé ki voltam készülve aznap, nem tehettem róla.
- Köszi, nem. Elegem van a „nevelési szándékú” ütésekből – legyintett, a két szót gúnyosan ejtve ki. Hiába, reménytelen eset volt, már rég otthagytam volna, de sajnos a céhből senkinek sem volt nyomkövetése, és hogy a többieknek van-e az ismerőseim közül, azt sem tudtam. Egy ilyen bugyutaságnak hangzó feladatra pedig max Anatot hoztam volna el amúgyis…

A kölyök szemei felfénylettek, egy dalt dúdolva haladt előttem, gondtalansága bosszantott, de nem tehettem ellene semmit. Egyszer úgyis pórul jár, bár nem kívántam neki ezt. Végül megérkeztünk, a Kezdetek Erdejének egy a városhoz közeli részén, fenyőágakkal letakarva pihent a szán, előtte egypár türelmetlen rénszarvassal.
- Hát ez meg? Nicsak, piros a nózija! Hé, te, Rudi, tüsszentsél nekem egyet, okés? – rohant oda a srác, és már emelt is fel egy falevelet, azzal csikizte az állatot, én viszont már meg sem próbáltam megállítani. Amilyen önfejű, úgyis azt csinál, amit akar. A mob persze nem hagyta szó, vagyis tett nélkül, úgy lefejelte a gyereket, hogy nevethetnékem támadt. Mindenesetre előhívtam pár eszközt, és amíg Ken a hóban fetrengett az orrát fogva, én elvégeztem a rövidke feladatot, amivel megbíztak. Miután végeztem, mosolyogva figyeltem, ahogyan a csillogó szán a Mikulással (vagy éppen egy annak öltözött jk/njk-val) elrepül. Még integettem is nekik, majd odafordultam a fiúhoz, csípőre tett kézzel nézve a színjátékot.
- Hagyd már! Nincs is fájdalomérzet!
- Tudom, de reméltem, hátha megsajnálsz és…
Nem hagytam befejezni a mondatot. Idióta volt és rettentő arcátlan, de mégiscsak karácsony volt. Odadobtam neki egy adag süteményt, hogy azzal legyen elfoglalva helyettem, majd Boldog Karácsonyt kívántam neki, megköszöntem a segítségét, elköszöntem tőle és hazateleportáltam. Hogy kettesben induljunk vissza a városba, na ahhoz már nem volt idegrendszerem.

És ez az ezredik reagom! \o/
cheers

by **Hinari** Pént. Feb. 07 2014, 17:42

Losing Hope

Magam elé néztem, fejemben kusza, ellentétes gondolatok jártak. Össze voltam zavarodva, de talán nem is ez volt, mi aggasztott, inkább az előző hónapok szorongásainak kiteljesedése, egy eltűnt név s egy mozzanat, mit mint külső szemlélő néztem végig, de melyben én voltam a legjobban benne. Át tudtam érezni, behunytam szemeim, még mindig, azóta is. De hiszen itt sem kéne lennem. Jól tudtam, hogy mi volt az, amit végignéztem, de visszagondolva, talán jobb lett volna úgy. Ha akkor én lettem volna ott, az én helyében, és váltam volna semmivé, emlékekké, gondtalan emlékekké. Ha akkor tényleg engem siratnak meg. Egy kristályt tartottam kezeim között, mégsem tudtam mit mondani neki, nem volt semmi, amit érdemes lett volna hátrahagyni, gondolataik foglalkoztattak, vajon mit mondanának, mit szólnának? Egyetértenének? Szophie talán. Hátradőltem, képtelen voltam rajtuk agyalni most. Ilyen egy céhvezér? Elhúztam a számat. A jelző, mint már oly sokszor, most is magával hozta a nyugtalanságot és a bizonytalanságot, ami azóta az este óta bennem volt. Felelősség. Sokak élete, és mégtöbbjüké, a barátaimé, kik közül sokan elmentek már, s én nem voltam elég hozzá, hogy megvédjem őket. De eljutottam, most, a pixelek látványával eljutottam odáig, hogy nem ezért sírtam. Irigyeltem őket. Minden vágyam volt utánuk menni, elmenni innen, végre annak lenni, aki voltam, egy lánynak, ki nem tudja magáról, hogy mire is képes. Kit nem ismer el senki, ki nem erős, kire nem bízzák rá maguk és szeretteik életét. Mennyivel könnyebb volt, az első fél évben. Nem volt senkim, Naxont kivéve, nem voltak problémák, nem nyomta súly a vállamat. Nem voltak harcok, reménytelen és győzedelmes harcok, nem volt semmi. De nem volt céh sem, sem annyi ismerős, ki bizalmam élvezte volna. Sohasem szabadott volna elmennem abba a cukrászdába. Mit is képzeltem magamról? Hogy én, aki képtelen volt egyetlen barátja életét megmenteni, méltó rá, hogy csatlakozzon a hősökhöz? Jobb lett volna megállni azon a mezőn, s nem futni el. Megvárni, amíg a sötét alak velem is végez, a fiú után.

Az őszi széltől kivágódott a céhház egyik ablaka, hűvös, télies hideg jött, szemembe fújva tincseim, ráfagyasztva könnyeim az arcomra. Mindig meggondoltam magam. Akárhányszor eszembe jutott, elvetettem a gondolatot, ostobának nézhettek volna, s az is voltam talán. Az élni akarás erősebb volt mindennél, és én emelt fővel, határozottan mentem előre, tettem, amit tennem kellett, amit elvártak tőlem. Céhvezér, frontharcos, a top10 dobogósainak egyike. Hogy is mondták? Az ügyeletes törtető. A fifikás nőszemély. Pedig valójában Annabell voltam, csak simán Annabell, most Hinarit sem éreztem magamhoz olyan közelinek. Emlékszem, odakint minden erőmmel azon voltam, hogy visszakapjam őt. Túlságosan is jól sikerült, s én egyre jobban éreztem úgy, hogy nem bírom a terhet, mi e névvel jár. Volt, hogy sokat sírtam, a tehetetlenség miatt, hiszen legbelül mindigis jól tudtam, hogy sohasem lennék képes leugrani a szint széléről. Gyenge voltam hozzá, meghalni és élni is gyenge voltam. A felismerés mardosott, hosszú napokon és heteken át, ám most, hogy újra felnéztem a képernyőre, mintha megszűnt volna a kétségbeesés. Még mutatták a pixeleket, amik utánam maradtak. S legnagyobb megdöbbenésemre, semmi rossz nem volt benne. Egészen egyszerű volt meghalni. Csak… szétesni. Apró darabokká válni, fájdalomérzet nélkül. Elmosolyodtam. Ettől féltem én ennyire?
Felálltam, hátat fordítottam az adásnak, és utamat a szakadék felé vettem, ám egy hang megütötte fülem, s én a céhház ajtajának küszöbéről fordultam vissza. Üres volt az épület ezen része, egyedül voltam, ám a szívem is összeszorult a képkockákra, ahogy a fiú lerogyott a kráter mellett, és tagadólag felkiáltott. Ő sem ő volt, ahogy én sem én voltam. De amennyire én én voltam ott, ugyanolyan érzésekkel, ugyanolyan szavakkal, tettekkel, annyira Alex is Alex volt abban a másodpercben. A rendezők nemcsak az alakunkat vették el. A valónkat is. Tényleg mi voltunk, s egyetlen mozzanatot sem csináltam volna másképp, mint amit a képmásom cselekedett. S ez biztosan nem lehetett véletlen. Kezemet ökölbe szorítottam, dühös voltam, újra hatalmába kerített a tehetetlenség, hogy hiába szeretném néha, nem dobhatok el csakúgy mindent. Miattuk nem. Önző lennék, ha megtenném… de néha egy kicsit én is lehetek önző, nem? Lassan ráztam meg a fejem. Hosszan néztem a fiút, kit elrángattak onnan, s rájöttem, mi hiányzik nekem annyira. De azok után, amik történtek, képes lennék rá? Néha eszembe jut, mi lett volna, ha Lewis nem hal meg. Mi lett volna, ha nem találok rá Hopera és Hatira az arany legelőkön, mi lett volna, ha nem szólja el magát a farkas. Nem tudtam, nem fogadtam el a tényt, hogy őt is elveszítettem, a műsorban is egyik pillanatról a másikra tűnt el, s amikor pár perccel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy a viadal voltaképpen az adatainkat használja fel, az aktuális adatainkat, rémülten nyitottam le a menüm, és kerestem a fiú nevét s helyét a térképen. De nem találtam. Hope meghalt, pont akkor eszméltem rá, amikor a robbanás után a képmásom bámult rám a képernyőről. Elindultam újra, majd megálltam, nem tudtam, mihez kezdjek. Remény. Ez maradt csak, bár nem tudtam, mibe kapaszkodhatnék még.

Nem akartam létezni. De meghalni sem.

Hirtelen ötlet volt, melyet az ellentétes érzelmek, a mély fájdalom és a kétségbeesés szültek, mely vigaszt nyújthatott, mely megadhatta a lehetőséget, hogy létezzek anélkül, hogy Hinari létezne. Egy ajándék a halottaktól, egy tárgy, mi segített viselni a terhet, amit hátrahagytak nekünk. Lehívtam, magamhoz szorítottam, majd felszereltem, leváltva a ritka köpenyt is, Tai köpenyére, mi a szokásos mélykék szín helyett feketének jelent meg, éjfeketének, ezüstösszürke szélekkel. Láthatatlanná tettem a céhlogót is. Nem volt nevem, céhem és indikátorom sem. S az érzés olyan megkönnyebbüléssel járt, mit eddigi életem során még egyetlen egyszer sem tapasztaltam.

*

Nem néztem tovább, nem érdekelt. Eleget láttam. Utcákon haladtam végig, szótlanul, csöndesen, voltak, akik megnéztek, voltak, akik számára nem is léteztem, páran összesúgtak, homlokukat ráncolták, ám a legtöbben csupán njk-nak hittek. És ez így volt jó. Nem lévén indikátorom, mi másra gondolhattak volna? Szabadon mozoghattam, nem gátolt meg sem kötelesség, sem felelősség, sem az njk-kra jellemző határok. Nem tartoztam sehová, nem is akartam sehová se tartozni, egy ideig legalábbis. Kicsit… betelt a pohár. Összezavarodtam, képtelen voltam helyrerakni a dolgaimat, egész egyszerűen, túl sok volt.
Találkozni sem akartam senkivel. Kerültem a népszerűbb helyeket, a céhházak és a twister környékét, a szökőkutakat és a horgászhelyeket is. Kerültem a feltűnést, a nyílt mezőket, a szikár domboldalakat, magányra vágytam, és egy helyre, ahol mindez lehetővé válik. Talán most örültem a legjobban a Lopakodásomnak, azt aktiválva alig volt, ki meglátott, mobok és játékosok egyaránt úgy mentek el mellettem, mintha ott sem lennék. Kerülgettem őket, házfalak mentén haladtam, halkan ejtettem ki az elérhető legmagasabb szint nevét, s teleportálódtam el. Alakom kékesfehér fény vonta be, tán erre figyelhettek fel, apró fénysugár az egyik félhomályos zsákutca végén. Behunytam szemeim, mosolyom az erdő hűs szele simogatta, felszabadultan sóhajtva indultam el, kezemet végighúzva a vaskos fatörzseken. Egy pillanatra átadtam magam a természet varázsának, nem léteztek problémák, csak én voltam, és a rengeteg. Feledhetetlen érzés volt, nyugodt és békés. Mintha… hazaértem volna. Eszembe jutott, amikor utoljára kószáltam a fák között, akkor volt a nagy szerverleállás, s most kívántam, bárcsak megint kijuthatnék. Keserű szájízem lett tőle, s megráztam a fejem: nem szabadna ilyeneken gondolkodnom.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, az időérzékem nem jelzett percet, órát, az égitestek csöndesen vándoroltak az égen, talán napokat is ellehettem. Talán véget is ért már a viadal. Fáztam, takarót húztam elő, egy tölgy tövében aludtam, boldog voltam, vállamat nem nyomta teher, én voltam, bár továbbra sem tudtam, pontosan mit is takar e szó. Vajon keresnek? Nem szabadott, hogy érdekeljen. A helyzetemet jelző funkciót még a céhházban kikapcsoltam, barátaim és céhtársaim számára is „unknown” jelezte elérhetőségem, nem aggódtam hogy aggódnak, a legtöbb kazamatánál hasonlót mutatott a minimap, ezt ők is biztosan tudták. Felálltam, hiányzott a mozgás, rohantam, szaladtam, kikapcsolva a Lopakodást, zajt csapva, hogy a mobok felfigyeljenek rám. Csontvázak, sötét elfek, nem jelenthettek kihívást. A kezemben lévő Katana mindet végigszántotta, a sárkányminta szinte tündökölt a pixelek között, én pedig egyenként aprítottam őket, másra nem is figyelve. Bent voltam az erdő mélyén, nem számítottam senkire az engem támadó állatokon kívül. Irtottam őket, egyesével, vagy éppen egyszerre, nem számított. Semmi sem számított. Aztán megálltam, de csak egy pillanatra, elnéztem a horizont felé, s úgy tűnt, a sápadt fatörzsek pont úgy bámulnak vissza rám, mint a fogadóbizottság a temetéseken. Behunytam szemeim, nem akartam, hogy újra eszembe jusson. Pedig mindenről őrá asszociáltam. Hope. Vajon tényleg meghalt? Megráztam a fejem, letöröltem az arcomról az árván maradt könnycseppet, kezemet ökölbe szorítva. Neki már nem fáj- hittem, mert akartam hinni, ám a tudat egy kicsit sem enyhítette a fájdalmamat. Kinyitottam szemeim.
Ő pedig ott állt előttem.
- Hati? – suttogtam, ám egy pislogás után rá kellett ébrednem, hogy csupán csak valami gonosz játék szórakozik velem. Talán én magam. A velem szemben álló farkas nem hasonlított arra a másikra, elegánsan borzolta meg ezüst sörényét, mielőtt elindult volna felém. Karmai karcolták a szilárd talajt, majd rugaszkodtak el onnan, vicsorogva rontva rám. Te sem vagy különb a társaidnál. Kitértem előle, és egy félfordulattal szúrtam hátba, beleadva minden erőmet és tehetetlenségemet, minden dühömet azonban képtelen volt lecsillapítani. Ahogy felszálló pixeleit néztem, eszembe jutott, hogy lehet hagyni kellett volna támadni. Állni kellett volna, egyhelyben, és meghalni. Keserű lett a szám íze a gondolattól. Még ehhez is gyenge vagyok. Elhúztam a számat, akartam, nagyon akartam, vágytam valamire, ám még én magam sem tudtam, hogy pontosan mire. Segítségre? Nem kell, egyedül jobb, egyedül mindig jobb. Kevesebb fájdalom, kevesebb csalódás. Chh. Ez lehetne az új mottóm. Elindultam újra, kezemben erősen és határozottan tartva a néma Katanát, aki azóta egy szót sem szólt, amióta felszereltem a csuklyát. Te is magamra hagysz. Nem törődtem vele, nem bántam, azt kívántam, bárcsak meg se szólalna, de… valahol azért mégis szerettem volna. Csak egy szót. Egyetlenegyet. Szemeimben könnyek gyűltek, de a csuklya azt is eltakarta. Mégis mit vársz tőlem? Persze, nem értesz semmit. Hogy is érthetnél… Dühös voltam rá, és legszívesebben a földhöz vágtam volna. Legbelül azonban tudtam én jól, miért nem felel… Ám nem bírtam el többet.

*

Az éjszaka csöndesen és némán talált rám, ahogyan egy sziklának támaszkodva meredtem magam elé. A fegyver a nedves fűben hevert, s mintha ő is könnyezett volna. Sokat gondolkoztam, talán egy kicsit meg is nyugodtam, ám az üresség érzése nem akart alábbhagyni, s amint rágondoltam, máris feléledt, új erővel marva belém. Behunytam szemeim, felálltam, majd ejtettem el magam, nem figyelve rá, hova esek. Háton feküdtem, néhány aláhulló levél simogatta arcom, ahogy elhaladtak, lehullva, magukra hagyva, egyedül. Jó ez nekem? Már nem tudtam a helyes választ. Az oldalamra fordultam, a barátaimra gondolva, s ekkor ráébredtem, hogy mennyire önző voltam. Igen, eleinte joggal gondolhattam, hogy megtehetem… de a többiek… Megráztam a fejem, és felültem. Kezeim ökölbe szorultak, nem tudtam dűlőre jutni: hiányérzetem volt, képtelen voltam elkülöníteni a helyeset a helytelentől. Bizonyosan keresnek már. Lehet, hogy ugyanolyan kétségbeesetten, mint ahogy én kerestem őt, azon az estén… Most először, gonosznak éreztem magam, pedig valahol tudtam, hogy ez nekem járt, hogy ezért nem okolhatna senki. Mégis, az egyetlen dolog, életem legrosszabb élménye… hagytam, hogy ők is átérezzék. Akárcsak egy másodpercre is. Hagytam, hogy szomorúak legyenek, hogy kérdések fogalmazódjanak meg bennük, amikor pontosan tudtam, hogy mit élnek majd át.
S ekkor már tudtam, hogy nincs választásom.
Ha élt is bennem a vágy, hogy rohanjak, minél messzebbre, az aggodalom és a felelősség nagyobb volt. Hiába akartam elszakadni, rég késő volt már. Hiszen lettek barátaim, s én nem tehettem meg velük, hogy otthagyok mindent. Nem a céhvezérség miatt, nem is a szerepem miatt. Egyszerűen, képtelen voltam bántani őket. A fogalom minden létező értelmében, amibe beletartozott a fájdalom okozása is, amit a huzamosabb eltűnésem jelentene. Jelentett volna…

Gondolkoztam, mi történne, ha egyikük csakúgy feltűnne most. Elfutnék, vagy talán mégis maradnék, s ha kérdőre is vonna, akkor sem támadnám meg. Tűrnék, s a vihar belül, magamban tombolna, próbálva nem mutatni semmit. Lehet, ha ez korábban történt volna, akkor hamarabb felismertem volna a legfontosabbat, s nem teltek volna el hosszú órák, itt a rengetegben, kétségek között. Talán megvigasztalt volna, igen. Talán lett volna egy ember, akire még ilyenkor is számíthatok. Sóhajtottam, s felálltam. Körülnéztem, de sehol nem volt senki, egyetlen lény sem jött már errefelé. Nem érdekelt többé. Úgy tűnik, továbbra is egyedül kell megoldást találnom. Valahol bántott a tudat. Valahol újra otthon akartam lenni, és átölelni Naithent, a szüleimet. Mert lehet, hogy előttük sose voltam erős, de legalább megértették, ha sírtam.

Nem telt bele fél óra, és a JL céhházban újra feltűnt a céhvezér. Leszegett fejjel haladt végig a csarnokon, ment fel a lépcsőn, s csukta be maga után az ajtót. Ha volt valakinek hallgatózása, hallhatta zokogását, a gondosan bezárt ajtó mögött, mit egy sárkány őrzött egész éjjel...

by **Hinari** Szomb. Feb. 08 2014, 14:34

Egyetértés

Nem szólt egy szót sem. Kezdtem unni, és a kezemben tartott tárgy is egyre nehezebb lett.
- Biztos?
- Biztos.
Újabb másodpercek, észrevétlenül próbáltam közelebb tolni hozzá az itemet.
- Eddig nem volt – magam elé tudtam képzelni, ahogy elhúzza a száját. A sárkányminta is mintha vicsorgott volna.
- Mert csak most fedezték fel – sóhajtottam – Tudod, milyen, amikor kúpot kapsz?
- Mi az a kúp?
- Na ez nem olyan lesz – folytattam a gondolatmenetet, meglengetve a kardot. Nem ártott neki a levegőmozgás – Nem fogsz érezni semmit.
- Nem vagyok képes megfejteni, ez mire jó nekünk – felelte egy csepp meggyőződés nélkül, de én pozitívumnak fogtam fel, hogy nem kérdezett: érezhető volt, hogy kezd hinni nekem.
- Plusz statokat ad, mint egy gyűrű vagy sisak – magyaráztam - És nem fog téged se befolyásolni semmiben – ha az útjelző lámpa szerepet nem nézzük.
- Útjelző micsoda?
- Semmi-semmi. Mindig elfelejtem, hogy hallod a gondolataim – erre aztán választ se kaptam, újfent, ami kezdett idegesítő lenni, de azért megértettem őt, valahol. Mostanában egyre inkább kezdtem élőlényként kezelni, aki saját gondolatokkal, és, khm, nos, önérzettel rendelkezik. Kár volt megkérdezni, egyszerűbb lett volna csak bele… helyezni… az Igazság Rúnát – Fogd fel úgy, mint egy újabb dolog, amivel segítesz. Mint a Justice vezére, nem árt, ha tudom, ha egy gyilkos mászkál a közelben – el se hiszem, hogy ezzel indokoltam. Sose szoktam semmit se a vezérséggel indokolni. Ijesztő volt.
- Rendben van.
- Köszönöm.
A rendszer hamar összekötötte a két tárgyat, hála a mozdulatsornak és a parancsszónak. A rúna eltűnt, pontjai máris hozzáíródtak a statjaimhoz. Megkönnyebbülten néztem fel az égre, majd tekintetem a Katana felé fordítottam.
- Nos?
- Nem érzek semmit.
- Én megmondtam.
- Az útjelzős dolgot meg majd megtudom később, gondolom.
- Pontosan.
- Értem.
Most én voltam az, aki nem szólt többet. Nem rontottam el a pillanatnyi egyetértést.

by **Hinari** Szomb. Júl. 12 2014, 20:21

Verseny

- Verseny.
- Hm?
Nestor nem tudta elmagyarázni Annabellnek. Egy ideje olyan érzése volt, mint aki nem halad semerre. Nestornak mozgás kellett. Lábai maguktól gyorsultak, és már repült a céhház körül is. Sokat. Nestor azonban nem volt elégedett. Egyedül pedig nem ment ki a mezőre és az erdőkbe, hiszen Nestor tudta, Annabell aggódna érte. Szárnyait mozgatta, farkát ide-oda lengette, de nem tudott eléggé felgyorsulni a területen. Nestor, amióta a rendszer Annabellhez igazította a pontjait, erősödött. De nem tudta kihasználni ezt. Gyakorolt, ám a hátán lévő aranykerék bele-beleakadt mindenbe. Nestor sokat bukott miatta. Nem tudott rendesen kerülni, a fékezés pedig lassú volt és körülményes: szárnyai nem adtak elég ellenállást, a levegő átjutott a tollakon. Nestor változtatni akart ezen, sokat gondolkodott. Repülni akart. Messzire, gyorsan. És hiba nélkül.
- Nestor szeretné, ha Annabell versenyezne Nestorral – mondta határozottan. Annabell szemeibe nézett, az övéi szinte izzottak a lelkesedéstől. Menni akart. Repülni, sebesen.

Őszintén elcsodálkoztam, amikor Nes előadta az ötletét, szavaira viszont egy mosollyal és egy bólintással feleltem. Befejeztem a teendőimet, majd vidáman ugráltam le a céhház lépcsőin, nyomomban a kicsi tűzsárkánnyal, aki, mire odaértem, már az ajtót nyitotta. Az első szint volt a legjobb egy futó-, és repülőversenyre, a szintek közül az volt a legnagyobb kiterjedésű, területén pedig rengeteg, hosszú, végeláthatatlan mező fénylett, selymes fűvel, olyan mobokkal, akik a nyomunkba sem érhettek. Tökéletes választás.
- Mi legyen a cél? – kérdeztem, közben pedig kiválasztottam a legtöbb gyorsaságot adó szettet, amit fel tudtam szerelni az inventorymból. Nestor sebességet akart, hát megadtam neki. Tudtam, a sárkányok földjén tett utazás után már őrá is hatnak a statjaim, így nem akartam spórolni. Miután megvoltam, lenyitottam a térképet, és együtt találtuk ki a célt. Egy hatalmas mezős rész, utána erdővel, aminek határa volt a befutó. Ugyan láttuk, hogy eközben számos, rövid fás rész is keresztezi utunkat, de az akadályok csak növelték a verseny nehézségét, Nestor pedig egyértelműen rábólintott a felvetésre.
– Hát akkor, vigyázz, kész, rajt!
Nestor felverte a talajon bámészkodó, aprószemű port, szárnyait kiterjesztette, és elrugaszkodott. Izmai megfeszültek, ritmusra mozogtak az égen, mélykék teste csakúgy sziporkázott a napfényben, ahogy suhant, úszott a levegőben. Én pedig utána. Repültünk, versenyeztünk a széllel, utunkba sem került senki, kihalt volt a táj, két, sebesen mozgó ponttal az aranyszínű mező közepén. Nevettem, súlytalanul és őszintén, szemeimet összeszűkítve próbáltam utolérni a sárkány árnyékát, mely nem követte a terep bukkanóit és emelkedőit, csak haladt nyílegyenesen, feledve minden szabályt. Opáltalpas cipőm felhevült a súrlódástól, új energiákat adva viselőjének, új távlatokat nyitva, s mikor kezdtünk kifogyni a tartalékokból, behunyt szemekkel mondtam ki, víz. És gyorsítottunk, lassan elérve az első facsoporthoz, melynek szélén a törzsek szilárdan és megingathatatlanul álltak ellen a végtelen síkság erejének. Nestor váratlanul alábukott, karmai világoskéken villantak, suhintva egyet, nyomában útra hulló faágakkal, vissza-visszalökve felém egy-egy vaskosabb darabot. Elmosolyodtam: nem rossz. Futtomban hívtam le a Katanát, gyors és elegáns vágásokkal hárítva a légi akadályokat, nevetve, érezve a szél simogatását, és a szabadságot, melyet adott. Ugrottam, mögöttem pixelek szálltak, még az effektet is lehagytuk, méterekkel előrébb jártunk, mire a rendszer felismerte a növények pusztulását.
De már nem voltunk egyedül.
Suhanó, nesztelen árnyak a fák mögött, léptek apró zaja a bokrosban, talpak koppanása a kiálló, világosbarna gyökereken. Eleinte nem foglalkoztam velük, ám egyszerre csak elém léptek, éjfekete csuklyák mozdultak a falevelek halk zizegése mellett. Megtorpantam, de sebességemet nullára csökkenteni már képtelen voltam: elsodortam az egyiket, métereket bukdácsolva, számban megérezve a friss föld ízét, mire mindketten megállapodtunk a kemény talajon. Körbeálltak. Első gondolatom Nestor volt, ám a kissárkány nem mutatkozott, valószínű sikerült kirepülnie a mezőre, mielőtt észrevették volna. Kések kerültek elő, ám nem vártam meg, amíg belém hasítanak, talpra szökkentem, könyökkel eltaszítva az egyiket, s akrobatikámnak hála villámgyorsan felkapaszkodtam a legközelebbi fára, megpihenve kissé a lomb takarásában, onnan véve szemügyre őket. Nem tudtam megállapítani, pontosan mennyien lehettek, de jócskán volt közöttük piros indikátoros is. Elhúztam a számat: nyilvánvalóan meg akartak ölni.
Csak egy szó kellett volna, hogy elmeneküljek, ámde nem teleportálhattam el, Nestor miatt. Kiengedtem a benntartott levegőt, átgondolva a lehetőségeimet, amiből nem volt sok, mivel nem akartam ölni, az életpontjaikról pedig fogalmam sem volt. Halkan sóhajtottam, ám időközben megjelent Nestor is, s csak ekkor ijedtem meg igazán.
- Menj innen, Nes! – kiáltottam, ám elvesztettem az egyensúlyomat: az alattam lévő fát pillanatok alatt elpixelezték, ám mire talpra érkeztem, már megvolt a tervem.
- Minek hősködni? – kérdezte az egyik, megvető pillantása azonban nem hatott rám, nem ejtett kétségbe. A szemébe néztem és elmosolyodtam, hidegen és magabiztosan, kezemben a Katanával. Túl jó volt ez a mai nap ahhoz, hogy elrontsák.
Egyetlen szót szóltam csupán, fennhangon, úgy, hogy Nestor is hallja.
- Verseny.
S a következő pillanatban már ott sem voltam.

Nestor elégedett volt, lehagyta Annabellt. Hátranézett, ám a fákon és a sűrű lombon kívül nem látott mást. Felgyorsított, ám Annabellt továbbra sem hallotta a nyomában. Nestor megijedt. Meg akart fordulni, de az éles kanyarban a kerék beleakadt az egyik faágba. Nestor elvesztette a lendületét, és nekicsapódott a fatörzsnek. Lezuhant. Nestor tudta, hogy nem késlekedhet, megrázta fejét, és újra felemelkedett. Sok időt veszített. Nagyon sokat. Idegen hangokat hallott, arrafelé vette az útját, ám nem tudott a fák között haladni: a manőverezés túl lassú volt. Fel kellett repülnie a lombkoronaszint fölé. Pixelek szálltak az égen, ám Nestor tudta, hogy Annabellt nem győzik le ilyen könnyen. Alábukott, keresve Annabellt; a lány hangját ezer közül is ki tudta volna venni. Verseny. Nestor nem gondolkodott sokat, mit jelenthet. Lábait előrenyújtotta, elrugaszkodott egy eléje kerülő ágról, és fölfele repült, majd ki a mezőre. Ekkor látta meg Annabellt, és más embereket is, akik üldözték. Annabell gyorsabb volt náluk, és Nestor is. Utolérte őket, majd beszívta a levegőt. Megállt a levegőben, hátra, a csuklyások felé fordulva, és kitátotta a száját. Tüzet fújt. Ezúttal igazi tüzet, és nem parázsdarabokat, mint karácsonykor.
Nestor villámgyorsan irányba fordult, két erőteljes szárnycsapással a magasba szállva, szelével hátrataszítva a tűztől megtorpanó és egyensúlyukat vesztő játékosokat. Nestor Annabell nyomába eredt, száguldott, mögötte füst és tűz, körülötte széles körben a végtelen mező, ám előtte már az erdő emelkedett, hosszan, ameddig a szem ellátott. Nestor viszont felfedezett egy furcsaságot. Az erdő egy az útjukra merőleges, széles, egyenes sávban hiányzott. Szakadék.

Lassan elmaradtak, ám tudtam, elég egyetlen hiba, egyetlen csapás, amely célba talál, és…
- Jobb hátulról!
Megpördültem, hárítva egy nyílvesszőt, melynek hegye méregben ázott, s futottam tovább, egyenesen az erdő felé. Ott eltűnhetek előlük, és Nestor is beérhet, együtt pedig egy pillanat alatt elteleportálhatunk innen. Legszívesebben hazaküldeném, ő tud repülni, nem érhetik el, én meg használnám a kristályt. De egyikünk sem menne, amíg a másikat nem tudja biztonságban, így előbb le kellett ráznunk a Piroskákat. Tűz? A vállam fölött néztem hátra, ám nem lassítottam, berohantam az erdőbe, kiáltva a sárkánynak, hogy jöjjön utánam. Nem tudná legyőzni őket egyedül, az erő semmit sem ér a paralízis ellen. Ekkor értem be az árnyasba, ösvény híján kerülgetve a fákat, átvágva a bokrokon, szúrtak, vágtak, nem számított. A hangok elhaltak mögülem, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, csillapítva a szívdobogásom, ám nem állva meg, addig nem, amíg egy tisztásra nem érek, ahol Nestor is megláthat. Nem sokkal előttem ritkult is az erdő, s már éppen elmosolyodtam volna, amikor hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól.
Zuhantam, és nem láttam az alját.

Nestor száguldott a fák fölött, nyomában hajladozó, bús leveleket, tüzet és füstöt hagyva. Szinte süvített, kétségbeesetten, de mély elhatározással: utol kell érnie Annabellt még a szakadék előtt. Nestor tudta, hogy nem bírja el a lányt, de mindent megtett, hogy eltérítse őt. Hogy időben tudtára adja az újabb veszélyt, melyet csak föntről lehetett látni. S egy idő után mintha gyorsabban repült volna. Nestor nem értette, mi történik, egy rövidke pillanatra elhomályosodott a látása, testén végigfutott az erőtől duzzadó érzés. Nem érdekelte, határozottan ment, lejjebb ereszkedve, kikerülve az utolsó, akadályt képező fatörzseket. Ha meg is hal, csillapítania kell a becsapódás erejét. Ezzel a tudattal fordult egyenesből a mélység felé, s maga is meglepődött a művelet eleganciáján. Teste megnyúlt, szárnycsapásai erőteljesebbek lettek, hátát pedig mintha kör alakban égette volna a napfény. Nestor pillanatok alatt utolérte Annabellt. Alája került, és amint megérezte Annabell súlyát, felkészült a becsapódásra. Annabell azonban pehelykönnyű volt. Nestor kiterjesztette szárnyait, a levegő beléjük kapott, ám mostmár nem tudott elszökni. A folytonos bőrfelület megakadályozta. Nestor egy félkörívvel irányt változtatott, felszállva, kijutva a felszínre. De nem állt meg ennyinél. Repült, suhant, feljebb és feljebb, fel a felhők fölé, minden nehézség nélkül. Már megtehette, hiszen fiatalkorúvá fejlődött.

by **Hinari** Kedd Okt. 21 2014, 14:40

Tale of Two Rivals

I.
Kihívás, vereség

Az egész egy csomaggal kezdődött. A céh postaládájában találtuk, ismeretlen feladóval, két szó volt ráírva, „a legjobbnak”. Benne egy shougi bábu feküdt, a ginshō, az ezüsttábornok bábuja volt az, s még sokáig agyaltam rajta, vajon mit jelenthet. Az egyetlen céh, melyen – igaz, hogy csak a szóbeszéd alapján – elindulhattam, az a Tenka volt, ám róluk szinte semmit nem lehetett tudni. Ritkán tűntek fel, ismeretlen tagokkal, ám mégis volt egy biztos pontom. A küldetés, amire nekem kellett volna elmennem.

Hinari írta:Szia,
Hallottam, hogy a küldetésben, amire megkértelek hogy menj el, voltak Tenka céhtagok is. Kérlek mondj el róluk mindent, amit tudsz, nagyon fontos lenne!
Köszi!

Ozirisz írta:Szia!
A küldetés nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Eredetileg egy kazamata utolsó szobáját kellett volna megtalálnunk, ám a végére ez lett a legkisebb gondunk. Az említett Tenka bármi is, de nem céh. A céh egy összetartó családias közösség, akik egymást segítik. Ez nem jellemző rájuk, és amennyire tudom, a SAO rendszere sem kezeli céhként. A céljuk valami gazdasági monopólium, a nyersanyagkészletek birtoklása, a pénz, és a konkurencia (nagyobb céhek) megdöntése.
Nem riadnak meg semmitől, sem a gyilkolástól, sem a képmutatástól. Volt egy terem, ahol két csonttitánba botlottunk, és nem állt jól a szénánk. Peter majdnem meghalt, amikor Kenichi megmentette. Vele nem is volt semmi baj, de a társa. Ghost, aki vele volt, egész végig megvezetett minket, beleértve Kenichit is. Amikor szembekerültünk a Tenka két tagjával, akkor jöttünk rá, hogy kinek is az oldalán áll. Kenichit egy nagydarab melák szemrebbenés nélkül megölte.
Felszerelés terén sincsenek elmaradva, a másik tagnál pont olyan lángoló kard volt, mint ami nekem van. Tehát nyersanyagszűkében sincsenek, beleértve a ritka érceket is.

Egy kis infó az eddig megismert Tenka tagokról:
Ghost - Képes köddé válni, majd a semmiből megjelenni. Vagy speciális képesség, vagy magas lopakodás jártasság.
Raiga - A nagy melák, egy kétkezes fegyverrel vadul, Kenichi gyilkosa. Akkora erővel sújtott le rá, hogy a lökéshullám lelökött minket a lépcsőn. Sebzése nagy, Kenichi egy tank karakter volt, és egy csapásra lenullázta.
Szőke, nyugati lány - Neki van a lángoló kardja, és képes az ellenfele képességét felhasználni ellenük.

Legyetek óvatosak velük, és csak olyan embert vegyél be a céhbe, akit elég rég ismersz, és megbízol benne. Ezt add át a többi nagyobb céh vezéreinek is, nem engedhetjük, hogy a sorainkba férkőzzenek. Ghost is beférkőzött Kenichi céhébe, és belülről bomlasztotta.

Kicsit úgy éreztem magam, mintha valami titokra, rejtélyre kellene rájönnöm, s magamnak összerakni a darabkákat. Furcsasága ellenére rászántam az időt, s bár eleinte nem jutottam sokra, a gyér információk csak azt jelentették, hogy várnom kell. Ahogy azt a helyzet megkívánta, váltottam egy pm-et Ozirisszel, ám utána félre is tettem az ügyet, s a bábu is csak néha jutott eszembe: Aincrad történései jobban lefoglaltak.

Meg persze egyéb elintéznivalók, megbeszélnivalók is, és nem utolsó sorban, Alex. Vásár, nevetés, szerelem. Nem is jutott eszembe sem a bábu, sem a Tenka, ám aznap ez csak az első hibám volt. Tulajdonképpen itt kezdődött az egész. Nem a bábuval. Ám akárki is küldte, felhívta a figyelmem rá, hogy el fog kezdődni. Abban a gyertyákkal megvilágított teremben, ahol először találkoztam vele személyesen. Nem éppen olyan helyzetben, ahol bármi beleszólásom lett volna bármibe is. Freya pedig ki is használta ezt, olyanra véve rá, amit soha nem tettem volna meg, s amit valószínű akárhányszor ugyanúgy megtennék, ha választanom kéne. Az a párbaj. Nemes téttel, s bár sokat megtudtam a lányról, a képességeiről és a harcmodoráról, mégis, így visszagondolva, fejemben mégis minduntalan Miri szavai visszhangoztak, akárhányszor csak eszembe jutott:

- Mondd csak, volt már olyan harcod, ahol nem volt nagy a különbség közted, meg az ellenfeled között, és mégis utólag úgy érezted, hogy esélyed se volt igazából? Iszonyú idegesítő, nem?

Az volt. Rettentően. S a tény, hogy Miri is róla és a vele vívott meccséről beszélt akkor, is csak egy véletlennek nem nevezhető egybeesés volt. Ezt hozza ki az emberekből. A fogaimat csikorgatva szorongattam a bábut, előttem a papírlappal. Első képesség, amit el is magyarázott a végén, a második, ami nyilvánvaló volt, és a harmadik, amiről nem tudta, hogy tudom. A négyes szám mellett csak egy kérdőjel bámult vissza rám. Alatta pedig a lehetséges statjai és a felszerelései. Nehezen tettem le a világoszöld színű tollat, s vettem a kezembe a pirosat. Piros. Feszült lettem, márcsak a gondolatra is. Végül csak odaírtam, a fegyvernek szánt sorba. Ősi Sárkánymintás Katana, 17 erő + 7 fegyverkezelés. Már sötétedett. Enyhe világoskék fényeffekt szűrődött ki a szobám ablakán, mit pixeldarabok követtek: a toll maradványai. Hátradőltem, sóhajtva húztam el a számat, s percekig bámultam a plafont. Akkor, ott, a gyerekes szócsata és nyelvnyújtás végén elhatároztam. Talán már előtte is. De akkor, az ígérete után végérvényesen. Meg fogom nyerni a visszavágót.
Ránéztem a naptárra. Victornak két hetet mondtam, s még bőven volt belőle. Kihúztam magam, kortyolva egyet a teámból, újra a lap fölé hajolva. Ideje kitölteni a másik oszlopot is.

by **Hinari** Kedd Dec. 16 2014, 20:20

Tale of Two Rivals

III.
Felkészülés

1. nap

Szürke. Egyetlen szó, ami egyszerűségétől függetlenül jól leírta mindazt, amit elvártam magamtól, amivé azalatt a pár perc alatt válnom kellett. De tudtam, hogy a szürke önmagában nem lesz képes végrehajtani semmit: kellett neki egy erős háttér, hogy a tudat magabiztossága mellett mindez fizikailag is lehetővé váljon. Ez pedig nem ment egyik pillanatról a másikra – ahogyan a gondolati szoktatás sem, hiába látszódhatott elsőre tán könnyűnek.
Örültem, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok. Kire így, kire úgy, s egyáltalán nem éreztem magam rosszul attól, hogy most igenis nekem kell kérni az ő segítségüket. A fekete talán bábuknak nevezte volna őket, de én nem: számomra többet jelentettek ennél, s egy cseppet sem bántam a döntésem. Két teljes nap telt el a tizennégyből. Kialudtam magam, a harmadik reggel a szokásosnál is korábban keltem, átöltöztem, s kezemben egy fél sütivel sétáltam végig a céhház folyosóján. Mire odaértem az ajtóhoz, már lenyeltem az utolsó falatot is, úgy kopogtam be végül. Kezem önkéntelenül is a jobbomon lévő tokhoz ért. Elhúztam a számat, ám az időközben ajtót nyitó fiú tekintetemben márcsak a határozottságot láthatta.
- Szia, ráérsz most? Ami azt illeti, igen sürgős lenne – kérdeztem, pillantásom az övemen függő, még a stellán használt kardhüvely felé tévedt. Kissé ívesen haladt végig, és szélesebb is volt, mint amit eddig láthattak nálam. A sárkánymintás markolat is hiányzott – Szükségem lenne a segítségedre.

Kopogás hangra figyeltem fel, és lábam mögül az ajtóra néztem. Majdnem kicsúszott a "gyere be", de kezem és lábam gyorsabb volt. Menüm eltüntetve, és plusz egy felsőt felkapva az ajtónál teremtem, ahogy megjelent a lábbelim. Ajtót kinyitva Hinarit pillantottam meg, aki látszólag vagy szégyenlős, vagy... lenéztem magamon, örültem, nem volt sehol sem hiányos öltözékem.
- Szia, i..igen - válaszoltam neki enyhe lassúsággal - Segítek! Fáradj beljebb, és mondd el kérlek, vagy megyünk valamerre? - kérdeztem, miközben szélesebbre tártam az ajtót és teret hagytam előtte, hogy belépjen szobámba.

- Igazából, igen, azt hiszem – feleltem – Nem hiszem, hogy a szobád alkalmas hely lenne… - mondtam, a válla mögött átnézve, várva pár pillanatot, mélyen beszívva a levegőt, mielőtt folytatnám – Te értesz a kardokhoz és a kardtechnikákhoz, ugye? Meg kéne tanítanod harcolni a szabdalóval, méghozzá élesben.

- Igen, amennyire engedi, a rendszer, hogy használjam - bólintottam is fejemmel megerősítésképp. - Szabdalóval? - kérdeztem és csak utána néztem le, ahol nem a szokványos hüvely helyezkedett el. - Mi történt, vele?

- Elvették tőlem - néztem oldalra, olyan tárgyilagosan ejtve ki a szavakat, amennyire csak lehetett, ám még így sem tudtam hangomból száműzni az érzelmeket - Kevesebb mint két hét múlva lesz a visszavágó. És az a lány... a Katanát fogja használni ellenem - haraptam ajkaimba, s csak ezután néztem Yuichi szemébe újra - Győznöm kell... de lassan egy éve nem harcoltam szabdalóval...

Elképedtem azon, amit mondott, valahogy hihetetlennek csengett, el lehet venni mástól tárgyat ebben a játékban? Ez új alapokra helyezi pár dolgot. Tehát nem csak az életet lehet elvenni... - Tudod a terepet, ahol harcolni fogsz ellene két hét múlva? - ránéztem Hinarira vonásnyi szájjal, ami mögül nem látszódnak érzelmek - Segítek neked felidézni - azzal kiléptem az ajtó mögül és vártam míg egy lépést tesz, akkor kiléptem az ajtóba elé.

- Kezdetek Városa, központi aréna. Én kértem a helyszínt. És fél Aincrad ott lesz - mosolyodtam el halványan - De nem akarom, hogy bárki is lássa a felkészülést; nem akarom, hogy bármit is megtudjon rólam ezalatt a két hét alatt - komolyodtam el - Freya pvp spec játékos, még soha senki nem győzte le. Mindenre szükségem lesz, ha nyerni akarok... - kezeim ökölbe szorultak - A céhkert mögötti erdős rész megfelel? Rengeteg dolgunk lesz...

Elhúztam a szám csodálkozóan, ejha belefogott a lány rendesen. Szóval egy lány győzte le és elvette a fegyverét, helyszín szerint fair küzdelemnek tűnik, tényleg érthet a dolgához. Elmosolyodtam, bár lehet csak túl elbízom magam, ezt viszont kiderítem. Keze felé nyúltam, de még mielőtt megfogtam volna ökölbe szorított kezét, megállítottam tenyerem előtte - Arra nem lesz szükség - mondtam elfojtott dühére utalva - Megfelel a terület, de csak ez alkalommal, rendben? - Elindultam a céhkert felé, útközben csak a lehetőségeket latoltam.
Mikor odaértünk megálltam előtte bő két méterre, és kihívtam teljes életes párbajra.
- Fogadd el, kérlek, azonban még ne támadj. Mondj el mindent amit tudsz az ellenfeledről, bármit - mondtam komolyan szemébe nézve.

Csak behunytam a szemeim egy pillanatra, válasz helyett. Kifújtam a levegőt, és bólintottam. Ez is olyasmi volt, amit gyakorolnom kellett, de egyszerűen képtelen voltam tiszta fejjel gondolni a történtekre. Kérdőn néztem rá, nem értettem, mire utal azzal, hogy csak ez alkalommal - de voltaképpen nem is volt fontos, talán.
- Re... jó - mondtam, elharapva az első szót, ami eszembe jutott, majd csöndben követtem. A helyszínre érve szó nélkül rányomtam az elfogadásra, előhúzva a szabdalót a tokjából. Szelíden néztem rá, ezt a fiú is láthatta, ha elkaptam a pillantását, úgy meg is magyaráztam neki:
- Tudod, őt Ritától kaptam. Sok harcban segített már a Katana előtt. Igaz, hogy a visszavágóra kölcsönkérhetném Ozitól a nodachiját, hisz statokban az erősebb, de úgy gondolom, hogy ezzel a pengével kell megvívnom azt a meccset. De talán te tudod is, miről beszélek - mosolyodtam el, utalva rá, hogy ő sem egykönnyen válik meg a saját fegyverétől.
- Freya... nos, magasabb a fegyverkezelése, mint nekem, és nagyon ügyesen forgatja a kardot. A kitartása is több, valamint rendelkezik olyan képességekkel, melyek lehetetlenné teszik, hogy itemeket vagy képességeket használjak ellene. Színtiszta kardforgatóművészet. Másra nem támaszkodhatok - mondtam - De mostmár ott lesz mellette a Katana is - húztam el a számat, egy rövid sóhajtás után folytatva a tények ismertetését, amiket összeszedtem - Nagyjából háromszor kell eltalálnom a féléletes győzelemhez, de fordítva is ez a helyzet, sőt, egy biztos találatos képessége is van. És lehet, hogy azóta erősödött is. Viszont én vagyok a gyorsabb, legalábbis annál a harcnál még így volt - hümmögtem - Van pár ötletem ellene, de addig egyik sem ér semmit, amíg nem tudom eltalálni. Jah és még valami... - sütöttem le a szemeim - Köszönöm...

Persze lett volna más választása, de ezzel többet mondott el, hogy nem akart változtatni. Tényleg leakarja győzni, nem csak azért jött, hogy segítsek rajta, hanem, hogy győzzön. Ez azért egy fontosabb tényező, ahogy előtte sétáltam, egy röpke mosoly végig futott az arcomon, ha még hiányzik is neki a Katana, akkor meg végképp akarja a győzelmet.
Elfogadta a harcot és beszámolója ellenfeléről, részletes volt. Azonban ez még kevés, de azt hiszem már sejtem is milyen formában akarja legyőzni.
- Tudom mire gondolsz, Rita Hanami a kovács mester, és... - húztam elő én is a szabdalót, bár ezt nem ő készítette, hanem Yurihime - sokáig arra vagy egy olyan szabdalóra vágytam, mindennél jobban. Őszintén megrémít a tudat, hogy el tudja más venni, de egyben ez a mentsvár is, vissza is lehet azt venni.
Elfordítottam a pengém, amin nem csillant meg a fény úgy, mint Hinarién - Tudod, minden kard más, ahogy a használóik is, de a módszer, az ugyan az. Viszont a személyen múlik, hogy mit képes kezdeni a módszerrel. Amikor harcoltunk egymással, a Katana mondta merre mozdulj, hogyan térj ki, ezt hallottam. A következő tizenhárom napodban leszek a hang, hogy kialakuljon a belső hangod.
Rámosolyogtam Hinarira - És a következő 13 nap alatt, a dühöt el fogod veszíteni, úgy nem éri meg harcolni, legalábbis... neked nem. Érdekelnek az ötleteid, azonban előtte még két apró kérdésre válaszolj:
- Elfogadod-e hogy én adjam meg a területet a gyakorláshoz, második pedig, az ellene irányuló itemeket vagy képességeket tudja csak kizárni a harcból? - matt szabdalóm pengéjével játszottam eddig, amit most a vállamra vetettem.

- Tévedsz. Nem lehet csakúgy elvenni. Csakis kényszerítéssel és zsarolással - szorítottam össze a fogaim - És visszavenni is csak így lehetne... de megígérte, hogy ha legyőzöm, visszaadja. Nem tudom, bízhatok-e benne, de nagyközönség előtt nem fogja megszegni a szavát. Annál ő híresebb - mondtam enyhe mosollyal, egyúttal megmagyarázva a választásomat is. Érdeklődve néztem rá, figyelve minden szavára, rábólintva mindenre, komolyan és hálásan.
- Elfogadom. Azonban csak annyit tudok, hogy nem használhatok itemet, tiltva van, kisikonnal, mint például a paralízis is. Viszont ő se teheti, szerencsére. Képességet mindketten használhatunk, ám az enyéimet is ellenem fordítja, tehát kétszeres előnybe kerül, amint bármelyiket is aktiválom.

Ledöbbentem, tehát nem erővel vette el, hanem csellel. Ezzel kizárta a fogadás esélyét is, de egyben felvetett egy újabb akadályt. Nincs biztosíték rá, hogy aki egyszer csalt, az betartja a szavát. Szegény lány, jól csőbe húzta az az ember. Viszont kapott lehetőséget, hogy bemocskoljon egy ilyennek. És a harcuk is hivatalos helyen lesz.
- Semmilyen itemet? Gondolok itt akár a bika potionra - akaratlanul is előhalásztam felszereléseimből, megvártam válaszát, majd még hallgatásra kényszerültem kicsit. Mérgek, az ellene irányuló képességei és a saját védelmét szolgáló képességeket tudja deaktiválni. Három támadást kellene bevinnie, úgy, hogy alig van esélye eltalálni az ellenfelet. Erről egyből eszembe jutott az all star, ahol, hiába voltam kardforgató, képtelen voltam bármit is eltalálni. Vajon neki is át kellett ezt élnie? Nem, jóval többet. Elveszítette a kardját.
- Rendben, akkor kezdhetjük is, közben még kérdezni fogok. Most viszont arra kérlek, teljes felszerelésedben harcolj, amid még megmaradt, és képzeld azt, hogy én vagyok Freya - mondtam neki komolyan, miközben felvettem védekező állást.

- Nem, azt sem - ráztam meg a fejem - Nem mintha amúgy tudnám használni, hisz Lv30 fölött nem lehet... - tettem hozzá elgondolkodva. Vajon Freya is fölötte van? Eddig nem is merült fel bennem, hogy ne lenne, de most... Úgysem számított. A szint kevesebbet ért, mint a felszerelések, amikből a legjobbak voltak neki. Ahogy Yui kérte, felszerelkeztem, ám utolsó szavaira elhúztam a számat.
- Nem jó ötlet Neutral

- önkéntelenül is léptem egyet hátrafele, két kézbe fogva a szabdalót. Olyan furcsa volt a fogása, egyáltalán nem éreztem biztosnak a kezemben...

- Bocsi - khm hangot köhintettem, hisz a harmincas szint nem semmi, és Hinari már elérte, tehát ennyivel vagyok elmaradva az igazi frontharcosoktól. Azt hiszem... mindegy is, a segítsége a lényeg, nem az összehasonlítgatás. És neki leginkább a használatra van szüksége.
- Legjobb tudásom szerint fogok hárítani. És ez fontos, hogy tisztán lásd Freyát magad előtt - újra felvettem egy minimális védelmi pozíciót, ahol inkább testtartásom azt mutatta, mennyire jelentéktelennek nézem az előttem állót, lezser testtartás és unalmasnak tetetett kardlengetés.

- Öhm, támadjak én? >< - hülye kérdés volt, ám ezzel is inkább az időt húztam: most, hogy itt voltunk, fogalmam sem volt, hogyan is kezdjek hozzá - Előbb öhm, ilyen szabdaló-spec mozdulatokat mutathatnál... vagy nem is tudom. Mesélhetnél valamit, hogyan is kell egy katana ellen harcolni. Vagy ilyesmi - tettem mégegy lépést hátrafele, és azt hiszem azt a fiú tisztán láthatta, mennyire nincs önbizalmam a Katana nélkül. Pedig régen, a stellán, meg a nagytornákon még volt... Sóhajtottam: lehet mégsem volt jó ötlet ez a két hét.

Elmosolyodtam - Az első lépés, hogy kezdj valamit azzal a haraggal, amit az ellenfeled iránt érzel - megvakartam a fejem és rájöttem elég bután viselkedtem - Ha van benned ilyen, akkor a támadásod mibenléte nem számít, hanem csak csapj le mintha Freya lennék - vártam egy kicsit, ha nem érkezett a támadás úgy folytattam.
- No ezzel meg is vagyunk, az első lépéssel. A katana mondani fogja Freyának, hogy merről fogsz vágni, akkor, amikor kigondolod a támadásod és a tested útjára indítja a pengét. Gyors a kard "szelleme". A katana hosszú enyhén ívelt fegyver, ideális távol tartani az ellenfeleket, míg a Szabdaló, durva közelharci jóval íveltebb kard típus. A katana körülbelül, húsz centiméterrel hosszabb a kardjainknál. És azt hiszem jobb is lesz, ha már szokod a látványt - szabdalóm, hagytam, hogy eltűnjön a levegőben és helyébe megjelent a díszes katanám. Ez lényegében hasonlít Hinari kardjára azonban pár centivel rövidebb és sokkal inkább replika hozzá képest.
- Freya minden lépésével igyekezni fog távol tartani, tudja, hogy a szabdalóval be kell lépj a zónájába, ahol főleg hárításra fog koncentrálni, majd egyszerűen azt kihasználva, hogy hátrálsz elér a pengével és megvág - mondtam gépiesen a cselekedet sort.
- Fontos, ha bejutsz közelharcra, használj olyan támadási formákat, amit a katana nem ismer. Hmm, ehhez viszont pár dolgot el kell árulj nekem vezérem. Akrobatika és súlyemelés jártasságaid szintjét, valamint ha van egyéb jártasságod, ami segíthet harcban.

Talán tényleg segített volna, ha megütöm. De ő nem Freya volt, azzal, hogy erőből, gondolkodás nélkül vagdosom, semmivel se érezném jobban magam. Sőt, még akkor sem, ha tényleg Freya állna előttem. Nem, Victort vagy Kuromajot sokkal szívesebben illettem volna efféle hozzáállással, és hiába vette el a lány a Katanát, azt sem szabadott elfelejtenem, hogy őmiatta nem öltek meg minket Allal. Egyszerre éreztem hálát a lány iránt és voltam dühös rá.
A fiú előadását szó nélkül hallgattam végig, memorizálva a lényeges információkat, kérdésére is hezitálás nélkül válaszoltam: neki elmondhattam mindent. Megbíztam benne.
- Akrobatikám kettes, Súlyemelésem nincs. Van még Lopakodásom, de neki magasabb az Észlelése, Észlelésem, bár nem Lopakodott a múltkor, és Látásom. Amit róla tudok, az Észlelésen kívül, hogy neki sincs Súlyemelése – soroltam, megpróbálva visszaemlékezni a harcra – Talán van Akrobatikája is. De nem biztos.

- Hmm - elgondolkodtató - Súlyemelésed nincs, sebaj, akrobatikádra építhetünk, nekem egyes szóval elég korlátozottak a műveleteim, amit véghez tudok vinni, de esetedben, hagyom, hogy elszálljon a fantáziám, aztán abból letudjuk szűrni mit enged számodra a rendszer. Persze fontosak az ötleteid is - mosolyogtam a lányra.
- Közel harcban, nem szabad majd távolodnod, ha távol kerül tőled, biztosan betalál, míg amíg szinte arcába mászol és rövidebb kardoddal támadsz, több lehetőséged van biztosabb találatot bevinni. Ez csak elmélet, de erre vagyunk itt, hogy gyakorlattá változtassuk ezt - összecsaptam tenyerem, mitől pendülő hangot adott kardom.
- Na már most először a beállás ismerete a fontos. Egykezes, vagy kétkezes harcmodort használod? Előbb láttam két kézre markoltad a kardod - vágtam továbbra is kérdő arcot, míg nekem csak a jobb kezemben volt a katana, hossza ellenére is.

- Hát az attól függ. A kettőt szoktam váltakoztatni, ezzel a távolságot is befolyásolva köztem és az ellenfelem között, de ha a másiknak van súlyemelése, két kézzel biztosabb - hümmögtem - Gondolod érdemes lenne Freya ellen csak egykezes harcmodort alkalmazni? - kérdeztem: ő mégiscsak jobban tudta ezeket.

- A két kezesnek annyi lesz a hátránya, hogy a karod sebezhető, de ami az egykezesnek a hátránya, hogy hiányzik a súlyemelésed, hogy kiegészítsd a mozdulatot. Abban igazad van, hogy biztosabb fogás.
Gondolkodóba estem, de alig csak pár pillanatra, talán még a látásom is kimaradt, ahogy próbáltam elképzelni, miként slisszan be és slisszol ki a vágás elől, amit két kézzel hajt végre. Számomra idegen a kétkezes kardforgatás, legalábbis a játékban. Súlyemelés jártasságom, pont emiatt vásároltam meg, hogy megtehessem azt, amit odakint is. Bár ott volt pár kard, amit tényleg nem bírtam volna el kétkezes alátámasztás nélkül, de az ott lassú kardnak számít, míg ez itt mindig gyors.
- Nézzük meg kétkezessel előbb, egy olyan helyzetben, ahol tudod, miként fogok cselekedni, a következő három lépésben, és ez a kör három lépésből fog állni. Elsőre várok, míg támadsz, másodikra, hárítok, harmadikra támadok. Az hogy te hogyan támadj pedig - húztam el kicsit a hangot - karom plusz kardom körülbelül 205 centiméter kinyújtva. Első lépésed, üsd balra a pengémet, hogy nekem visszakézből kelljen támadnom, az mindig pontatlanabb. Második lépésed a szabdaló alakját kihasználva az életlen oldalét a föld felé mutatva húzd végig kardod kardomon, úgymond csússz fel nyakamig vele. Harmadik lépésed pedig, az én jobb oldalamon kerülj mögém és készülj újabb támadásra. Fontos! Maradj közel hozzám és a hátad sose mutasd arcom felé.
- Tehát röviden üsd félre kinyújtott pengém, hogy neked jobbra csapódjon az én pengém és lefelé nézzen. Majd csúsztasd végig kardod kardomon, hogy biztos légy benne, hogy nem tudom mozgatni, harmadik lépésed kerülj mögém, hogy hátulról szúrj következő három lépésedben.
Megköszörültem a torkom majd folytattam - Ezzel idomulva mit tehetek én? Mondom is. A kardom bal lefelé lendül vissza kell rántsam, hogy támadjak, de nem tudok, mert kardod az enyémhez feszül. Mikor felengeded két lehetőséged van támadni, első leszorítás után nyaki vágás, vagy oldalamba szúrsz. Nekem a támadásom pedig, félkört kell leírjak a katanával, vagy kiugrani közeledből, ha kiugrok, csak szembe érkezzek veled azt könnyedén háríthatod, ha nem ugrok ki hanem félkörívet írok le, használd akrobatikádat és ugorj le terpeszbe, felfelé tudok csak vágni, olyan helyzetből képtelen lennék lábadat szelni.

Próbáltam elképzelni a szituációt, és amikor másodszorra mondta, már ment is, úgy ahogy. Gondolatban. Mélyen beszívtam a levegőt, vetettem egy bizonytalan pillantást a kezemben lévő szabdalóra, s próbáltam annak előnyeit nézni inkább. Majd szó nélkül ugrottam a fiú felé, még be se fejezte, de úgy gondoltam, hogy kipróbálom kicsit, mennyire megy a hirtelen támadás. Noha mindketten tudtuk, hogy a másik mit fog csinálni.
Megtettem, amit mondott, két kézben tartva a fegyverem, félrecsapva az övét, közben lábamat már a következő ponthoz igazítva. A szúrást kicsit esetlennek éreztem, így inkább a nyaki vágással próbálkoztam, ha hátraugrott, úgy követve őt, de biztos lépésekkel, nem ugorva, elhajolva az esetleges félköríves vágás elől. Meg kell tanulnom, hogy maradjak a közelében: ha igaz, amit mondott, a rövidebb szabdalóval csak így lehetek hatékony.
- Kérdés, azt mondtad, vagy nyaki vágás, vagy szúrás. Ám utóbbihoz először hátra kell húznom a fegyverem, s csak utána lendíthetem előre, ezzel pedig ritmust veszítek, nem? Vagy meg lehet csinálni egyetlen mozdulattal? – néztem rá – Tudod, a szúrások ezértis mennek mindig bizonytalanabbul. Nem érzem kényelmesnek, így alig használom, ám gondolom szükségesek egy full közelharcban…

Hirtelen jött támadása meglepett, de a forgatókönyv szerint írta le a szabdaló az ívet. Leszorította kardom, elpördülök és hátam mutatva próbálok visszatámadni, nem jó, így csak hagytam, hogy vezesse pengém hátra és utat nyisson találatának. Azonban ezt nem tette meg, hanem kérdezett. Gyorsan tanul, és benne van a tanulási vágy. Persze érthető is, azért a kardért én is mindent bevetnék... talán, visszaszerezhetném neki. Nem, őt kell felkészítenem teljesen. Az lesz a legjobb. Élete legjobb nyolc másodperce lesz a küzdelem, ha jól kombinálunk.
- A szúrás, mindig a dominancia jele, ha képes vagy szúrni uralod a harcot, meglepetés támadásból szúrás pedig a lehető legjobb. Én minden esetben vissza fogom húzni a pengét, hisz ehhez szoktam hozzá. Figyelj meg is mutatom a levegőben.
Azzal két lépésnyire ellépve tőle és oldalra fordulva lehívtam a szabdalót és a katanát addig eltüntettem. Két kezemmel körbe fogtam a markolatát és a képzeletbeli célpont vonalait máris láttam a szemem előtt. Egy lassú előre lépéssel és egy gyors jobb fentről bal lentre csapással ütöttem ki a láthatatlan kardot, a pengét lejjebb döntve előre toltam a levegőben, nem túl messze alig egy arasznyira és a pengén a képzeletbeli test felé döntve kettőt előre léptem.
- A lényeg, abból, amit láttál, a szenvedő fél jobbkeze felé eltolod pengéjét. Vagyis csapással hárítasz, tol, majd a hasán végig húzod a pengéd, ahogy fordítasz a markolaton és a kardod szögén. Ezzel sebet ejtesz a hasán. Gyorsaságon múlik a többi lehetőség, amik, khm - köszörültem meg a torkom egy pillanatra - Tehát jobb könyököd felfelé rántod bal kezeddel alátámasztasz és a pengét egyszerűen felrántod oldalától a nyakáig, ne aggódj, csak tartsd hozzá mindig közel, meg fogod tudni vágni.
- Ha tudsz még ennél is gyorsabb lenni, úgy lesz lehetőséged visszahúzni a pengét és gyomron szúrni, vagy torkon, de ne feledd csak számodra bal felől támadhat vagy szúrhat! Pengédet mindig tartsd készenlétben, hogy csak egy irányból tudjon támadni. A kardod, formája segít a hárításban, egyszerűen eltéríted a vágás ívét, magad fölé vagy alá.

A dominancia jele. Bólintottam, zavartan pillantva oldalra: talán éppen ezért nem megy. Yuichi viszont nem hagyott rá időt, hogy bármilyen negatív hangulat úrrá legyen rajtam, már mutatta is a kombinációt, én pedig figyeltem. Így bemutatva teljesen egyértelmű volt, mit hogyan kell csinálni, s hogy a gyorsaság a kulcs, az még az előnyömre is válik, remélhetőleg, hiszen úgy kalkuláltam, hogy valamennyivel gyorsabbnak kell lennem nála. Megismételtem, kipróbáltam fordítva is, hogy nem lefelé, hanem fölfelé csapom oldalra a képzeletbeli fegyvert: ez talán nem a legszokványosabb, s így okozhat némi meglepetést a harcokban jártas lánynak is.
Majd folytattuk, amíg el nem fáradtam, s miután Yuichi otthagyott, én még egy ideig egy közeli fa tövében pihegtem. Rengeteg elmélet, támadási mozdulat, taktika, tanács, és ezek csak a kardforgatásra vonatkoztak. S a különleges itemről és képességekről ekkor még szó nem volt.

by **Hinari** Szer. Dec. 17 2014, 11:49

4. nap

A kihívás utáni hatodik nap, a felkészülés negyedik napja. Ahogy ígértem, innentől ő választott helyszínt. Csupán annyi kikötés volt, hogy ne legyen publikus a gyakorlás; ezt meg is oldottuk, így zavartalanul próbálgathattam a mozdulatokat a fiú által felvázolt tematika alapján. S volt is eredménye, ezt már ezalatt a pár nap alatt is éreztem, ami eltelt. Ma viszont tovább akartam menni.

A bemelegítés után, egy mély levegővétel közben hívtam elő a Szophietól kapott gyűrűt, s húztam fel ujjamra. Nevetett. Csak ritkán, szerencsére, így nem aggódtam miatta túlságosan, ám hogy hogy is működik pontosan… hát azt a leírás nemigen tartalmazta. Így nem ártott ezt is megtanulni, az időközben megérkező fiú pedig ideális ellenfél volt, olyan, akin bátran kipróbálhattam, tulajdonképpen mit is tud az a nevető koponya.
- Szia, szeretnék mutatni valamit – mondtam neki izgatott mosollyal, gondosan a hátam mögött tartva az új itemet. Direkt nem beszéltem még neki erről: azt akartam, hogy, Freyához hasonlóan, ne számítson rá. Elküldtem neki egy párbajfelkérést, s két kézre fogtam a szabdalót – A típus mindegy. Kérlek támadj meg, pár vágást váltsunk, a csata hevében szeretném kipróbálni – mondtam, s ha rábólintott, úgy meg is indultam felé. Három-négy másodperc után pedig hátraugrottam kb fél méternyit, jobb kézre fogtam a szabdalót, a bal kezem pedig kinyújtottam a fiú felé, aktiválva a gyűrűm specét: a tárgyból lila kötelek jöttek elő, villlámgyorsan körbefonva a fiút, esélyt se hagyva neki a menekülésre. Igyekeztem úgy irányítani őket, hogy lefogják Yuichi kezeit is, és rátekeredjenek a kardjára is – nagyjából addig, ahol a Katana sárkánymintájának szeme lenne. Ezek után pedig feléje ugrottam, és egy lendületes vágást indítottam, ám nem fejeztem be a mozdulatot. Hátraléptem. A kötelek a következő másodpercben eltűntek.
- Mit szólsz? – kérdeztem őt – Ezzel, ha eléggé meg tudom lepni Freyát, van egy tiszta találatom. Bossitem, nem tudnak róla – mondtam mosolyogva, magam is rácsodálkozva, mennyire simán ment minden. Úgy tűnt, a rendszer automatikusan végzi el a mozdulatsort, amint azt elindítom, ez a tény pedig nagyban megkönnyítette a dolgomat.

Elismerően biccentettem felé fejbólintással, majd fogadtam is a párbaj felkérést. Beállása, még mindig megrengethetetlen, úgy látszik ez az Ő stílusa. Két kézzel fogni a kardot, amikor nem is hosszú kord. Túl sokat teszel a kardodra, pedig az igazi erőd nem abban van. Jobb lesz, ha ezt is megtanítom neki. Szememmel kézfejét és a kardja végét figyeltem. Hisz sokkal beszédesebb, mint a pillantás. A szem hazug küzdelmekben, vagy csak közel lehetetlen olvasni benne.
- Óhajod számomra.. – hangosan kiáltottam egyet egyfajta csatakiáltásként, de még itt sem tökéletes a hangom, inkább nevetve sikerült elrugaszkodnom. Bal felől vágtam, mire Ő jól reagált, hátrébb ütött, de ez engem cseppet sem zavart, jobb szeretem, ha tényleg küzdelem van. A pengét a visszarúgásából befordítottam alkarom mellé párhuzamosan és csukló fordítással jobb oldali irányból fentről lefelé vágtam erőtlenül. Ezt Ő visszakézből fogta is és megindított egy halálos fentről lefelé vágást. Több sem kellett nekem, még mindig a koreográfia tartott, egyszerűen jobb lábammal megpörgetve felső testem a pengémet a sújtás elé tettem. Ami ugyan fémesen sikítva, de hárított. Elugrott tőlem és rohamra számítottam, azonban egész más jött, nyúlvány tenger és nem Hinari. Vágni próbáltam a színes folyamot, de az csak minduntalan a kezemet és karomat fogta még szorosabbra. Ott termett és már láttam előre a szabdaló ívéből, hogy baj lesz. Szívdobogásom tisztán hallottam, de a kezem még sem került a földre, egyik sem. Féltem. Ahogy hátralépett és elengedett, az rendkívüli feloldozó volt.
- Megleptél – fogtam tömörre, nehezen jöttek a szavak, mégis melyiket mondjam, félelmetes, vagy király! – Elképesztő... tőlem más nem fogja megtudni – és megmozgattam két tenyerem ujjait. Jó volt látni, hogy még egyben van – Tudod én a tolvajod ellen nem haboznék, de amit sugall a lefogás és a kard lapjának szöge. Bárki visszavonulót fújhat ezután. Azt nem tudom, hogy mi fog történni, ha tényleg megteszed, egy viszont biztos. A lényeget megértetted Hinari. Ezt nem fogja tudni védeni.

- Köszi - feleltem, egy kissé felszabadultabban, mint eddig - Fura… azt hittem nehezebb lesz - estem gondolkodóba egy pillanatra, majd vontam meg a vállam - Ez az egyik ütőkártyám. A végére fogom hagyni - közöltem, rögtön folytatva is a gondolatmenetet - A másik, egy ennél sokkal bizonytalanabb, a sárkányos képességem. Azt hiszem nem kell bemutatni, mire gondolok - néztem rá egy csöppnyi aggodalommal: ezt használtam rajta az all staron, a tűzsárkányt, s mint utóbb kiderült nagyon a szívére vette az ott történteket. Magát hibáztatta, pedig csak a képességem hatása miatt nem tudott betalálni.
- Nos, mondtam, hogy Freya ellenem fordítja a képességeket. Arra már megvan a taktikám, hogyan lássam az amúgy láthatatlan képességet, ám hogy hogyan használjam ki, azt még ki kell kísérletezni. Igaz megtudni csupán a párbaj alatt fogom, hogy valóban működik-e, de a mozdulatot szeretném gyakorolni egy kicsit. Lehet nem fogom megkockáztatni, nem tudom. Az is majd a csata hevében fog kiderülni. Summoning Fire Dragon! - kiáltottam a mondandóm végén, erősen fogva a szabdalót, a legközelebbi fára célozva. S közben megpróbáltam elképzelni a sárkányt, ami előtör majd a pengéből. Az animáció el is kezdődött, ám a mágikus hüllőnek nyoma sem volt. Helyette valami gyönge, vékonyka kígyószerűség tekeredett előre, nem is érte el a fát. S nem is dobott annyira hátra. Elhúztam a számat, leengedve a fegyvert - Azt hiszem… ezt hagyhatjuk is. A Katana nélkül nem tudom jól megcsinálni… - sóhajtottam, ajkaimba harapva.

Szemében, egész más van, mint amit mond. Valószínűleg ő sem akarja levágni a kezét ellenfelének, de nem árthat erre az eshetőségre is felkészülnie. De milyen tanácsot adhatnék-e ebben az esetben, hisz sosem szúrtam és vágtam le semmit, csak belevágtam, de az is.. sok volt.
- Mutasd mire gondolsz, meg ne aggódj, helyesen fogsz cselekedni, bármire is döntesz – feleltem, és kíváncsian vártam a sárkányt. Azonban egy hüllő jelent meg, egy kígyó a fegyver végéből, amivel megtámadott egy fát. Ismerős, de nem tudom honnan.
- Meg tudod csinálni - léptem mellé és emeltem fel a kardom, a párbaj még mindig aktuális volt, hiszen bevitt találatunk még nem volt.
- Tehát ez a képesség téged felerősít? – kérdeztem tétován, ahogy néztem a fát. – Csak mert ha tényleg ellened fordítja, akkor miért nem kapcsolod ki? – továbbra sem az intelligencia mintapéldányaként tűnhettem ki.

- Nem engem erősít. Azt gyengíti, akit eltalál - feleltem halkan, magam elé bámulva - Úgy gondoltam... - megráztam a fejem - Mindegy. Úgy gondoltam, ha kidolgoznánk egy módszert, hogy képes legyek eltalálni magam, akkor engem gyengítene - illetve erősítene, ha Freya képessége aktív. De ez a mostani talán még sebezni se tud, nemhogy debuffot adni - szorítottam össze a fogaim. Ennyire függenék a Katanától?

- Ez egy jó ötlet! Akár még tovább is fejleszthető. A sebzést bízd rá - mutattam a szabdalóra, és aprót lendítettem én is a sajátomon. Pontosan tudom milyen érzés egy beszélő kardot forgatni. Felemelő. A legendás kard meg lehet a barátja volt már Hinarinak, vagy egy hang aki megadta az irányt. Amit tőle kaptam igaz ehhez képest játék és csak egy szót ismétel, de mégis fontos.
- Ha a képességed tudod aktiválni akkor biztosan fog működni, ezt majd a harctéren tudod meg - szám alá tettem mutató és hüvelykujjam, valamint képzeletbeli szakállam végét húzogattam. Biztosan hosszú lehet már... mindegy is... - Hogy is volt, itemekre is kiterjed ez a képessége? - valami ilyesmi rémlik.

- Nem tudom… ez a képesség egyszerre jött a Katanával, együtt fedeztük fel. Bár - ráncoltam össze a homlokom, és nyitottam le a menüm - végülis az én specem. Azt hiszem - kerestem meg, és érintetem ujjammal a skill nevét - Igen. Ki… kipróbálhatom? Rajtad. Hogy működik-e - kérdeztem.
- Amúgy az itemes egy másik képessége. Az nem fordítja meg az itemek hatását, hanem egyszerűen letiltja a használatuk. Az ellen nincs mit tenni.

Sárkány a katanából, felettébb ismerős.
- Persze, hisz azért vagyunk itt, hogy gyakoroljunk és felkészülj a győzelmedre - jelentettem ki egyszerűen. Elléptem mellőle és addig sétáltam míg újra szembe nem állok vele. Védekező állást vettem fel. Bár nem igazán tudom, hogy az a hosszú kígyó ellen hogyan védekezzek. Talán ha levágom a fejét. Mit lehetne tenni az item tiltása ellen? Ezekszerint ő maga sem használhat akkor. De azok a harcok, ahogy láttam legtöbb esetben mérgezéssel kezdődnek. Ha kap Hinari egy altató mérget és utána aktiválja képességét, nem fogja tudni hatástalanítani, viszont.. ha Hinari indít méreggel, tuti megszünteti azt, a bankban is láttam tisztító kristályt, egy bajnoknál olyan pont ne lenne? Butaság. Megacéloztam végülis vonásaim és elmosolyodtam. Előbb egy kígyó harapás, utána gyerünk tovább.

Bólintottam. Léptem egyet feléje, mélyen beszívva a levegőt, próbálva nem gondolni a Katanára.
- Kérlek ne hárítsd. Ha a kígyó is birtokolja a skill hatását, mindketten sebződünk, és neked lesz egy debuffot jelző kisikonod a bal felső sarokban. Majd mondd meg, hogy látod-e vagy sem - mondtam, majd feljebb emeltem a szabdalót.
- Summoning Fire Dragon! - s a hüllő már süvített is a fiú felé, ezúttal egy kicsit pontosabban, mint az első próbánál.

Kérésére leereszettem kardom és vártam. Ugyan nem szóltam, de kíváncsi voltam, milyen lesz. Ahogy hívására előjött és megmart a karomon, eszembe jutott az egész. Harapott már meg, de az más volt. Nem tudtam eltalálni semmit és Ozirisz... Felnevettem.
- Megjelent a debuffot jelentő ikon - csendesítettem a nevetésem - eszembe jutott egy férfi, aki kétségbeesésében, még nőt is megvágott volna, csak, hogy elérjen valamit is, hogy eltaláljon valakit. Már emlékszem erre az érzésre. Mielőtt még bármit is tettem volna felszólaltam.
- Kevés esélyem van, hogy eltaláljalak. Az érték amit mutat jelentős. Szóval ezt fordítja meg a képességével. Magadat is meg tudod... harapni... vele? - kérdeztem tétován.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Azért ez nem olyan sok… főleg Freya ellen. Bár majd a helyzet fogja adni, melyik sá… izé, kígyót fogom használni. A másik meg… jó kérdés. Remélem igen. Ha belefutok a skill animációjába, akkor engem fog harapni. De kéne erre egy módszer. Valami ötlet? - kérdeztem, immáron jóval felszabadultabban. Talán még a hasznomra is válik ez a formaváltozás…

- Sokszor kicsin múlik, hogy történjen valami jó, vagy váratlan - lásd Ayani... nemtudom mai napig felfogni, hogy egy ember miért alszik a fán egy lóval - Fordíthat az a kevés is - mosolyogtam rá.
- Egy kérdést még, mindenképp abba az irányba megy, amerre mutatsz a kard hegyével, vagy tudod irányítani? - kérdeztem még a válasz előtt.

- Tudom. Legalábbis minimálisan. Hogy merre forduljon.

- Fordítsd saját tested felé, ha szükséges, szúrd is meg magad - furán hangzik ilyenre biztatni, de jobb ha elmagyarázom - Tudod párbajunkkor, beleálltam támadásodba, csak azért, hogy ne tudj, hirtelen mozdulni. Ugyan ez a helyzet itt is, hogy elérj valamit, ahhoz megfelellő mértékben áldozol egy kicsit. A közelharcnak pont ez az előnye. Magas gyorsaság kell hozzá és tudnod kell, mikor kell futni. Lovag kasztú ellen csekély az esély, de mivel Freya nem hordhat pajzsot, így ezzel a problémával nem kell szembenézni - elhallgattam kicsit. Túl elkalandoztam, vagy csak szimplán boldog is vagyok attól, amit látok? Igen.

Hallgattam őt, s bár egyetértettem vele, mondandója egy új célt is adott: úgy megalkotni a mozdulatsort, hogy ne érjek magamhoz a szabdalóval.
- Hosszú a kígyó, valószínűleg nem lesz szükség arra, hogy magamat sebezzem. De egyelőre próbáljuk így - feleltem, hátrébb lépve. Megidéztem a hüllőt, könyökömet oldalra-hátra kitéve, úgy, hogy a szabdaló előre, de félig felém is nézzen. S a kígyóval egyszerre indultam meg. Persze ez már nem ment olyan egyszerűen, mint a gyűrű spece: magamat is megsebeztem, ám éppenhogy.
- Szerintem menni fog. Ezt egyedül kell majd gyakorolnom - nyitottam le a menüm és adtam fel a párbajt, hiszen a képesség egy harcban csak egyszer volt használható - Rengeteg időt fog elvenni, de megéri - mondtam mosolyogva - Ha jó az elméletem, és sikerül jó időben aktiválni.

Néztem, ahogy máris belefogott a mozdulatsorba. Tényleg vissza akarja kapni, igen ettől vagyok boldog, ez az amit látok. Nehéz a világban fülekre lelni, főleg olyan fülekre, és a fülek mögött olyan emberre vagy emberekre, akiket tényleg érdekel valami. Ami motiválja őket. Hinari ilyen ember. Két dolgom maradt már csak, és nyugodszívvel résztvehet a küzdelmén. Közben feleltem is, megszólalására.
- Rendben, ebben tényleg nem tudok segíteni, viszont az elkövetkező napokban, ezen gyakorlásod mellett, lesz még egy fontos. Igyekszem megtanítani téged szúrni, és ennek a fortélyait, hogyan tudsz a küzdelemben dominálni - feleltem merev testtartással és katonai szigort megkövetelő járkálással előtte, jobbra balra. Néhol rá-rá tekintve, néhol pedig csak egyszerűen magam elé, mint aki tevékenységek végtelen sorát készül még ecsetelni. Majd nem bírtam ezt a fajta állfapofát tartani és mosolyra váltva, egyszerűen csak megkérdeztem.
- Kezdhetjük? - vidáman kérdeztem, hisz az voltam. Pontosan olyan érzés, mint amikor a kard lapjának hűvöse hozzáér a napfénytől felmelegedett bőrömnek. Kellemes.

Meglepetten néztem rá, ahogy oda-vissza járkált, egy pillanatra még az előző percekben történtekről is megfeledkezve. Igaz, pár napja már gyakoroltam a szúrást is, ahogy a többi alap mozdulatot, de még bőven volt mit javítani rajta. S úgy tűnik ezt Yuichi is látta.
- Persze. Fontos lesz a közelharc - bólintottam újfent.
S ő mutatta, én ismételtem. Ebből állt a mai anyagrész. Kígyóbűvölésekkel megszakítva, hogy ne legyen annyira monoton, s hogy tanuljam azt is, hogyan kell egymás után két teljesen különböző dologra odakoncentrálni. S azt hiszem, a nap végére már mindkettő ment, úgy ahogy. Időm pedig még bőven volt a további gyakorlásra.

by **Hinari** Csüt. Dec. 18 2014, 15:11

7. nap

Eszembe jutott egy apróság. Valami, ami a fehérnek eszébe se jutott volna, de a szürkének rendelkezésére állt. Az egyszerű megtévesztés. S visszaemlékezve a párbajunkra, a kivitelezés nem is volt annyira lehetetlen.
Bekopogtam a labor ajtaján. Örültem neki, hogy Yuichi bent van, s nekem sem ártott egy kis levegőváltozás a sok gyakorlás közben. Vidámabb is voltam, mint szoktam, s habár a közelgő nap feszültté tett, ez az új ötlet adott némi plusz reményt, egy újabb apró trükk, amivel előnyre tehetek szert. Arról nem is beszélve, hogy délután Alex-el is fogok találkozni végre. Embarassed

- Szia - köszöntöttem céhtársamat, amint ajtót nyitott - Kigondoltam valamit, ami segíthet - kezdtem bele, időt se hagyva a fiúnak a válaszra - Amihez... megint a te segítségedet kell kérnem - néztem oldalra zavartan - De ez most nem a harccal kapcsolatos. Valami egészen más - tettem hozzá rejtélyes mosollyal, s kíváncsi voltam, hogyan reagál.

Jegyzeteimmel foglalatoskodtam, és a tűz kapu kisérleti anyagait gyűjtöttem össze. Sokadjára olvasom át az eddigi tesztek eredményeit, de még most sem találtam meg, arra a kiírásra a választ, ami egy keveset látogatott helyen van. lehet csak kamu, de lehet minden potikészítő megkapta, ezt nem tudom pontosan. Viszont Bianka néni növényeskertje, kevésbé látogatott. Így akár a szerelmesek, vagy a természet bolondok kerülnek csak oda. Szerencsémre én mindkét halmazba beleesek. Az arány az kevésbé mindegy. A kopogás hangot újra hallottam, vagy csak msot először? Felálltam és az ajtóhoz sétálva ki is nyitottam azt leendő vásárló előtt.
- Szi...a - talán még szám is nyitva maradt egy röpke pillanat erejéig - Hinari - elég tagoltra sikeredett üdvözlése és lábaim sem tartoztak az udvarias "emberek" közé, hisz meg sem mozdultak. Pillanatnyi teketóriázás után tágasabbra nyitottam, hisz mégsem egy normál vevőről van szó. Számukra az asztalon lévő sokaság titkos. De Nio, Chan, Anat vagy akár Hinari előtt fölös titkolóznom. Az elixir piac így is elérhette már őt is. Van közöttük minden Rolling Eyes

- Fáradj beljebb - hangom is reagált végre - és mondd el miben lehetek segítségedre - viszonoztam mosolyát. Egészen más? Milyen csalfa gondolatok lopóznak elő? Talán... ami nem harccal kapcsolatos... talán segíthetném? Ümm, jobb ha meghallgatom.

- Bocsi, ha zavarok… látom nem vártál most vendégeket - mondtam, hátrapillantva a sok lombikra és egyéb főzetre - Ráér később is… vagyis majd szólj - sütöttem le a szemeim, helyben téblábolva még egy keveset a végleges döntés előtt. Nem akartam itt hagyni, de zavarni sem. Ígyis többet köszönhettem neki, mint elvárható lett volna, s nem akartam még a munkája közben is a terhére lenni.

- Rendben, gyere - megvártam míg fel néz, ha nem indult volna el, kezem nyújtottam felé - Tudom van egy kis kupi - néztem el oldalra, ahol, még a székeken is növények voltak.

- Biztos? - kérdeztem rá bizonytalanul, majd egy bólintás után követtem őt - Szeretsz kísérletezni látom - mosolyodtam el, az egyik virág fölé hajolva.

Kérdésére mosolyogva bólintottam. - Sosem zavarsz - mondtam kissé lefelé nézve és egy fajta fonálként kapaszkodva kijelentésére hosszú beszámolóhoz vettem levegőt, de csak annyi jött ki:
- Szeretek alkotni.

- Az nem baj, sőt... Tulajdonképpen ezért is jöttem. Kéne nekem egy nem méreg-méreg - fordultam felé.

Legyökereztem, azon amit mondott. Nem kellett újra átolvasnom, milyen egy kaktusz élete húsz percben.
- Egy nem méreg méreg? - kérdeztem, alig tíz másodperc elteltével, ha addig Hinari nem fejtette ki bővebben.

- Méregnek kinéző nem méreg - javítottam ki magam, látva az arcát - Aminek használata nem mellékcselekvés, mert nincs semmilyen hatása, kívülről mégis úgy tűnik, hogy méreg. Nem tudom, tudsz-e ilyesmit készíteni vagy próbáltad-e már, de most nagyon kellene nekem egy ilyen - mondtam, reménykedve, hogy nem utasít el élből.

Jegyzeteltem a hallottakat, és nem tűnik túl bonyolultnak, tulajdonképp ezek a specialitásom, ami nem okoz maradandó károkat, annyira.
- Milyen színű legyen? - kérdeztem, miután már tiszta volt, és halkan kuncogtam magamon.

- Hmmm. Ha tudnál megszólalásig hasonlót a pióca méreghez, az lenne a legjobb, de a spec méreg és a paralízis is jó.

- Sajnos az még túlmutat rajtam, de a paralízis, jól hangzik. Egy fiatal lány járt érte mindig, elég gépies volt a mozgása játékos létére - kalandoztam el. - Ó, megvárod? Külbelül öt perc az elkészítése - mondtam.

Nem is lepleztem a meglepettségemet.
- Ilyen gyorsan megvan? Megvárom persze - néztem körül, jobb híján odébb lépve egy kicsit, hogy még véletlenül se zavarjam a fiút az ügyködésben. Egy nagyobbacska növény mellé soroltam, azt kezdtem el nézegetni.

Mikor lehívtam az első két üvegcsét, akkor jutott el tudatomig.. - Óh, bocsi, foglalj helyet -
és az egyik kör alakú “puff” székről eltávolítva azt a két faeno levelet, odaforgattam mellé.

- Köszi - ültem le, egy ideig csöndben figyelve, majd csak megszólaltam - Azt hittem, több idő, vagyis… nemigen köztudottak az ilyen trükkök, nem? - gondolkodtam el - Legalábbis én még nem láttam senkit, aki így párbajozott volna…

Ahogy, az első üvegcsébe beletettem a négy faeno levelet és a másodikhoz hozzáadtam egy kis tövisgyökeret és egy pitypangot?.. Egy pitypang hiányzik.., de azért vendégem kérdése jobban foglalkoztatott, mint a pitypang holléte. - Freyára gondolsz? - kérdeztem rá nézve. - Az elixírek még kiforratlanok, és sok-sok kutatás kell még hozzá. Nem számít mellékcselekvésnek, csak amolyan díszítő elem, mint akár egy vágás előkészítése, vagy akár ahogyan lépsz - eredt meg a nyelvem gondolkodólag, az üvegcse száját nézve.

- Nem éppen rá… vagyis nemcsak. Nekem ez új - vontam meg végül a vállam, a mellettem lévő növény levelével kezdve el babrálni - De remélem Freya télleg nem fogja ismerni. Vagy ha igen, persze akkor se lehet teljesen biztos - mosolyodtam el, s inkább nem is mondtam többet: nem akartam, hogy miattam elrontson valamit.

- Nem lehet megkülönböztetni az igazitól, pont olyanra ellehet készíteni. Egyedül a hatás marad el - a hátránya, hogy több alapanyag kell hozzá, ezt azért csak nem kötöm az orrára, még a végén, kimenne és ő is növényt szedne. Megoldom azt a részt, de a pitypang.. - Láttál valahol egy vörös pitypangot? - forgattam körbe a fejem.

- Az olyan, mint kint, csak vörös? - kérdeztem vissza, körbejáratva a szemem a laborban - Bevallom eddig még nem sok közöm volt növényekhez… főleg nem T2-esekhez. Ki a bankból, és oda a potifőzőknek vagy a kristályosoknak, ennyi volt a nagy ismeretség - nevettem fel halkan, s a fejemet csóváltam - Nem hinném, hogy nagy segítség lennék - tettem még hozzá, az ölembe véve egy cserép virágot. Az legalább eltakart egy kicsit, s Yuichi nem láthatta a zavaromat. Ilyen apróságokat nem tudni… hát, volt hova fejlődnöm, az biztos.

- Igen, csak a feje lekonyul a virágnak - tettem még hozzá válaszomhoz, miután csatlakoztam a nevetéshez. - Akkor megtaláltad az egyik bűnöst, ki az aki a bankba teszi mindig a T2-es növényeket - tettem még hozzá jókedvűen. De azért kerestem is a növényt, ami nem is volt túl messze és nagyon jól álcázta Hinarit is. - Az egyiküket elveszem, és köszönöm, hogy megtaláltad - mosolyogtam át az így keletkezett résen a virág kupac mögött lévő lány arcába. Hozzá adagoltam a második üvegcsébe, és a szokásos kis dobozka tárgy fölött megmelegítettem mindkettőt. Tűzkristály? Még sosem olvastam el.. praktikus. Aztán a két üvegcsét összeöntöttem és szép még bugyborékoló, élénk zöld színben sziporkázott. Ezt egy újabb üvegbe öntöttem. - Kicsit hűl és “dobozolható”- mondtam újra felé tekintve.

- … szívesen - feleltem, ha lehet még az eddiginél is jobban zavarba jőve, s amint Yui leszakította az egyik szárat, arrébb is tettem a növényt, kíváncsian figyelve a főzés folyamatát - Nem gondoltam, hogy már most meg tudod csinálni, így nem hoztam neki semmit - húztam el a számat - Szóval ha van fölösleges fiolád, azt megköszönném - néztem körbe, s bár szívesen hozzátettem volna valami élcelődést a labor feldúltságával és a sikeres fiolakereséssel kapcsolatban, úgy gondoltam, hogy ennek nincs most itt az ideje. Ha odaadta, úgy illedelmesen köszöntem meg, gondosan el is téve a nem méreg-mérget, majd még utoljára körbepillantottam - Egyszer majd megmutathatsz pár viccesebb készítményt is - mondtam neki mosolyogva - Talán csöpögtethetsz pár karácsonyi sütibe is belőlük - kuncogtam, elképzelve a szituációt - De ezt még hagyjuk. Előbb a párbaj - komorodtam el, s indultam el az ajtó felé - Mindent köszönök, tényleg. Majd valahogy meghálálom… ha bármi kell… tudod hol találsz - bólintottam hálásan, úgymond megerősítve a szavaimat - Most viszont azt hiszem, visszamegyek gyakorolni. A sárkány már majdnem mindig sikerül, délutánra szeretném azt is tökéletesíteni - ismertettem vele a tervet, majd ha nem volt más hátra, mégegyszer elköszöntem, és arcomon mosollyal, kiléptem a hűvös utcára.

- Természetesen - ahogy kimondtám, már hívtam is le menüből az itemet, azt a kis fiolát, amiben a mérgeket szoktam értékesíteni. Ezekből felvásároltam, annyit, amennyi egy életre is elég, talán pont ezért hiányzanak a fejlesztett jártasságaim, de az már más dolog.
- Tessék - adtam át az apró tárgyat, és így hogy egyben láttam az ötletét, jó volt ránézni a tárgyra. Ezt biztosan méregnek fogja nézni, és jöhet a küzdelemnek egy váratlan fordulata. Okos terv. Felvetése és ötlete tetszett. - Bármikor jöhetsz, persze előbb fontos a visszaszerzése. Hiányozhatsz neki - kimondtam, bár tudtam, hogy ez elkomoríthatja őt. Beszélő kard, aki és nem ami. Vajon Ő sem egy tárgyként kezeli? Váltva kissé, hogy ne vésszen el mosolyunk. A karácsonyi süti megspékelése egy kis plusz adalékkal ugyan ötletet adott, de ahhoz én nem vagyok elég rátermett, hogy ilyen csínyt véghezvigyek, más megoldást kell találjak, az ötlet viszont jó!
- El tudom képzelni, milyen kavarodás lehetne belőle - nevettem fel - ez maradjon még a jövő meglepetése, ki tudja, rendhagyó karácsony lesz-e vagy sem? - kérdeztem viccelődve - Mi már tudjuk az lesz - mosolyodtam el. Bár nem gondoltam komolyan, de azonnal felötlött, hogy mely elixíres sütit kinek a kezébe adjam, vagy tálcán, ismeretlen süti elfogyasztása után bármely effekt bekapcsol.. az káosz lehet.
Lekapcsoltam magamban a túlpörgést, de nem hagyhattam, hogy túl lelombozódjon. Régóta nincs már nála, de van esélye, hogy visszaszerezze, és ez egyre több lesz, minden egyes eltöltött perccel, amit gyakorlással és-vagy tervezéssel tölt. - Hinari, menni fog - mosolyogtam rá, ahogy ott állt az ajtóban. Egészen felkísértem a lépcsőn, ki a boltrészbe, ahol igazán nem tudtam hogyan biztassam még, hisz mindent tud, már csak Ön magában kell megbíznia, hogy legyőzhet, olyat, akit még más nem. - Bízom benned, hisz gyakorlat teszi a mestert.. mester - választottam el a két szót egyetlen hangnyi szünettel és mosolyogva adtam még így tudtára, hogy nincs esélye a vereségre. Optimista vagyok vele kapcsolatban, menni fog neki, és vannak akik segíteni fogják. Remélem a katana is ide tartozik. Bár az nem lenne “martial art”. Erőtlen integettem még neki, ha visszanézett, ha nem.

Nekem is elég volt csupán pár szó, máris eszembe jutott Szophie az előző sütivel, s ha vajon adnánk Kyubey-nak, RenAi mindig mogorva nyuszimacskájának is… enyhén megráztam a fejem: ennek tényleg nem volt itt az ideje. Elköszöntem Yuichitől, már éppen indulva a céhház felé, amikor még elcsíptem utolsó szavait. Kissé csodálkozón néztem vissza rá, ám a szó Ritát juttatta eszembe, és a tényt, hogy vele ellentétben én egyáltalán nem vagyok rá méltó, hogy így nevezzen. Alig láthatóan beharaptam alsó ajkaim. Szólni nem tudtam s talán nem is akartam, helyette csak biccentettem egyet, s kettős gondolatokkal vettem utamat a JL palota felé. Bőven volt mit átgondolnom, a párbaj napja pedig egyre csak közeledett...

by **Hinari** Pént. Dec. 19 2014, 23:55

Rémálom

- Ó, tehát nagyra tartod magad, igaz? – hangzott fel a gúnyos hang. Nem volt benne semmi félelem. Nem válaszoltam neki. Összeszorítottam a fogaim, és lecsaptam újra. Élete majdnem sárgába zuhant.
- Úgysem fogsz megölni, igaz? Nem teheted.
Megtehettem volna. Egy gyilkos volt. De nem.
Elővettem a kristályt.
Arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Megijedt. De csak egy kis időre.
- Te is tudod, hogy túl erős vagy ehhez – vihogott. A fák sötéten magasodtak felettünk, hosszan ismételgetve baljós kacagását. A hangok vissza-visszacsapódtak a szikár törzsekről. Felemeltem a Katanát. Megbotlott, ahogy hátrálni próbált. Mennyi élete van még? Mi kell ahhoz, hogy pirosba vigyem? – kérdeztem a fegyvertől, ahogy az előző alkalmakkor is mindig. Hiszen ő tudta. Kielemezte nekem. De semmi válasz. Odanéztem. A Katana hirtelen eltűnt a kezemből.
Hát persze.
Gyorsan próbáltam meg kiszámolni. Kibír-e mégegy ütést? Vagy pusztakezes csapás kell már csak? Esetleg egy pusztakezes és egy halvány erősítő kristály? Nem tudtam, nem ment.
- Ennyi időd nincsen! – szólalt meg egy hang, mélyebb volt, mint az előző. Az előttem fekvő játékos feltérdelt, Raiga volt az. Hátra akartam lépni. Elfutni. De képtelen voltam mozdulni. Raiga felemelte a Hentesét, és felém lendítette azt.

Zihálva riadtam fel, s jópár perc kellett, mire rájöttem, hogy mindez csak álom volt. Egy újabb a sok közül. Hunyorogva keltem fel, magamhoz szorítva a plüssoroszlánt, amit Alextől kaptam. Kisétáltam az erkélyre. Szívverésem lassan csillapodott csak, ahogy elmerengve kémleltem a csillagoktól fényes, sötétkék égboltot. Behunytam szemeim, mélyeket lélegezve. A hűs levegőtől hamar libabőrös lettem, de nem foglalkoztam vele. Kikönyököltem a párkányra.
- Annabell jól van? – az árny leszállt mögém. Nem fordultam hátra, de éreztem, hogy engem néz.
- Igen, azt hiszem. Te miért nem alszol?
- Nestor felébredt Annabellre.
- Sajnálom – mondtam, kezeimet ökölbe szorítva.
- Annabellnek pihennie kéne. Két nap múlva harcolni fog.
- Igen.
A sárkány közelebb jött. Éreztem forró leheletét, mely melegséggel töltött el – s egyfajta megnyugvással is, a metsző hidegben.
- Annabell ne aggódjon. Annabell erős.
Bólintottam, bár nem értettem vele egyet. Nem minden az erő, sem a statpontok. A hozzáállásnak is nagy a jelentősége, nagyon sok fog múlni az apró dolgokon is. Megráztam a fejem. Hirtelen tört rám a fáradtság. S ha el is vesztem… Egyedül is meg kell állnom a helyem. Bár nem akartam ölni. Eddig sem tettem. A Katana nélkül viszont túl kockázatos lett volna kísérletezgetni. Vagy nem? Sóhajtottam: ezek túl nehéz gondolatok voltak mára. Elköszöntem a tűzsárkánytól és bedőltem az ágyba, arcomba fúrva Alex ajándékát. Lassan egy éve volt nálam a plüss, de ettől függetlenül érezni véltem rajta a fiú illatát. Arcomon mosollyal aludtam el, békésebb álmok után kutatva.

by **Hinari** Vas. Dec. 28 2014, 11:19

"Shu"

Ha kezdetben, a párbaj után rossz érzésem is volt, ez most csak tovább fokozódott: mindarra, amit a barátaim képesek voltak adni, jutott legalább egy, de inkább több borús gondolat vagy benyomás. Nem szűntek meg, vissza-visszaidézték Victor játékát, s sokszor eszembe jutott Freya is, ahogyan előttem sírt. S ha már magamban emlegettem a harc végén, Shukakutól is megkaptam a pm-et, tovább mélyítve az arcomon gyülekező ráncokat.

Shukaku írta:"Gratulálok, sikerült széttörnöd egy kislány álmait, elrontani az egyetlen valamit, amiben ügyes volt, és elvenni a játékát. Ennyire fontos neked az a hülye legendás fegyver... rendkívül felnőttes és céhvezéres viselkedés.

Üdv: Shu és Timidus"

Nem is a tartalom zavart, inkább a belőle áradó rosszindulat, amit nem tudtam mire vélni. Peter és Hisame halála felzaklatta az idomárlányt, s azt hittem, ha képes kiadni magából a feszültséget, akkor megnyugszik. Lehet így is történt. Halkan sóhajtottam, s bezártam a panelt. Utána kellett volna mennem. De vajon lett volna értelme? Aligha. Hiszen dühös volt, ahogy Freya is, ilyenkor pedig úgyse hallgatna senkire. Nem is vártam el tőle, hisz gyerek volt még. Én viszont nem voltam felnőtt. Csak akarta, hogy az legyek. Mindketten akartuk, én is, valamennyire. Hisz ha ez kell… Persze, ebben a világban kénytelen voltam magam gondoskodni magamról, sőt, a céhtagjaimról és a nálamnál gyengébbekről is – s én eddig is mindent megtettem ennek érdekében; hogy meg tudjam védeni azt, akit kell. Mindenkit, akit kell. De rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is akarom, nem menthetek meg mindenkit, s hogy bármit is teszek, valakinek ez sosem lesz elég. S ez a pofon most először csattant ekkorát. Ebben a pár órában; a győzelem utáni percekben, és most, amikor elolvastam a nekem írt sorokat. Hogy az irántam érzett ellenszenv iratta Shuval a szavakat, azzal tökéletesen tisztában voltam, nem is bántott, nem volt igaza. Eleinte még válaszolni is akartam, ám végül mégse tettem: fölösleges volt írásban bizonygatni. Azzal lehet még rontottam is volna a helyzetemen. Ám egyvalamit mégis leírtam, magamnak, a kis jegyzetfüzetembe: „Shu”. Utána akartam járni, pontosan mit is gondol rólam, hiszen lehet, hogy csupán Freyával volt jóban, s most megbántódva érzi magát, újfent rajtam töltve ki a dühét. S hogy miért is volt fontos? Egy volt a tízezerből, nem kellett volna foglalkoznom vele. Mégis… volt egy ígéretem. Talán az utolsó, amire Peter megkért. S ha azt nem is tudtam teljesíteni, a fiú emléke megért nekem annyit, hogy legalább megpróbáljam.

Jó fél órával később, előkapva a füzetet, egy második szót is biggyesztettem az előző mellé. Hirtelen döbbentem rá. Honnan tudja, hogy a Katana legendás fegyver? Ha ismeri Freyát, úgy kiderülhetett, ám én eddig csak nagyon kevés embernek mondtam el. Nem is akartam ezen változtatni: amennyire erős fegyver volt, annyi veszélyt is rejtett magában a hordozása. Ezt bőven volt időm megtanulni a gyertyás teremben.

by **Hinari** Hétf. Dec. 29 2014, 16:14

Nysteri találkák

Egy kis pihenőt engedélyeztem magamnak. Egy fél napot nagyjából, ám hamar ráébredtem, hogy ez se nem elég, se nem segít. Annál is inkább, mivel volt pár dolog, amit el kellett intéznem – s amiből egyet különösen volt kedvem el is intézni. Így, letéve a kezemben lévő csészét a jegyzetfüzetemmel együtt, lehívtam a menüt, s írtam Mirinek pár szót, remélve, hogy ráér.

Hinari írta:Szia,
Mit szólnál egy sütizéshez valahol Nysterben úgy egy óra múlva? ^^

Igaz, Nysterben viszonylag keveset voltam eddig, de Miri pöttyét sokat láttam arrafelé, így bizonyára kedveli a várost, és tud is pár jó helyet, ahova beülhetnénk. A Kezdetek Városának forgatagára nem vágytam most annyira.

Egyszer csak a szemem elé ugrott egy üzenet. Ez az, amit ezer év alatt se fogok megszokni, de az első hátrahőkölés után csak rányomtam az üzi kibontására. És milyen szerencséje van a csajszinak, hogy pont ráérek Razz

Mirika írta:Hahó : 3
Okés, keress a Cukormáz cukrászdában, a kastély túloldalán van egy kisutcában

Pötyögtem vissza, aztán lemondtam magamban róla, hogy ma kimegyek a 15. szintre farmolni, és inkább rákészültem a sütizésre egy kicsit divatosabb öltözékkel. A megadott időpont táján pedig elsétáltam a cukrászdába, ami kicsi volt, de lévén eléggé el volt rejtve, a vendég is kevés. Mondjuk akkor se lenne sok, ha a főtér közepén lennének, elég borsosak az árak, de nagyon fincsi sütiket csinálnak : 3

Az első eltévedésnél még örültem neki, hogy időben elindultam, ám a második rossz irány után már inkább az kezdett foglalkoztatni, miértis nem írtam bele a levélbe, hogy a teleportkapunál leszek. Jobb ötlet híján végül megálltam és a minimapot nézegettem, várva, hogy feltűnjön valamerre a Mirit jelző ikon, s csak azután indultam el, hogy a jel megállapodott. Így ugyan késtem pár percet őhozzá képest, ám legalább megtaláltam a cukrászdát.
Már a belépés után őt kerestem a szememmel, elmosolyodva, amikor megláttam. Tényleg örültem neki, hogy tudtunk találkozni, s hogy végre rendesen is beszélgethetünk, s nekem nem kell semmiféle kémkedéstől tartani – vagy ha kell is, annak nem lesz akkora tétje, mint az előző hetekben.
- Szia, köszi hogy jöttél – léptem oda hozzá, megölelgetve őt, ahogy szoktuk – Jó kis hely – néztem körbe vidáman, s ezúttal tényleg nem volt semmi, amin aggódtam volna.

Csak pár percet kellett várnom, és megjelent az ajtóban a szőke kobak. Egyből fel is álltam, hogy méltóképpen üdvözölhessem, egy szorongatós öleléssel.
- Miért ne jöttem volna? : 3 - kuncogtam - Na és könnyen idetaláltál? Razz

- kérdeztem is rögtön, majd ledobtam magam a székre, és vártam, hogy közelebb merészkedjen valami pincérlány-szerű forma. Kár, hogy a srácok nem nagyon vállalnak pincérkedést, pedig olyan jól áll nekik~

- Nem éppen – nevettem el magam – De elég volt csak téged keresni a minimapon – tettem hozzá, s én is leültem – Ez a kedvenc helyed? Lássuk vannak-e itt olyan jó sütik, mint a csokiszobában – vettem kezembe az étlapot, sunyin rámosolyogva a lányra.

- Hehe, okos Én is csak véletlenül találtam rá, ha valami különlegesre vágyom, ide jövök - mondtam a lábaimat is keresztbe téve - Vannak ilyen szupertitkos alapanyag kombinációik, és egészen jó dolgok sülnek ki belőle - reagáltam egy kis szójátékkal is élve, aztán hogy végre megjött a felszolgálólány, egyből rendeltem is egy "szokásost", amíg Hina-chan válogatott a menüből.

- Oh, tényleg, ezt el is felejtettem mondani. Meg vagy hívva, szóval bármit bármennyit ^^ - mondtam, s Miri után én is rendeltem, kezdetnek ugyanazt, amit ő: kíváncsi voltam, mi is az a "szokásos". S amikor az njk elment, odafordultam Mirihez, egy kicsit zavarba is jőve: nem tudtam hogyan is kezdjek hozzá.
- Öhm, szeretném megköszönni a cipőt. Meg hogy úgy siettem akkor, nem volt szép tőlem, szóval azért meg... bocsi

Alig bírtam ki, hogy el ne röhögjem magam, nem tudtam elképzelni, Hina-chan milyen arcot fog vágni, ha meglátja, mi a "szokásos", de pár perc múlva úgyis megláthatom majd, hihi : 3
- Jajmár, biztos jó okod volt rá : 3 Ha nem érsz rá dumálni, akkor nem fogom erőltetni, végtére is én meg... "dolgoztam" - jeleztem még ujjaimmal is a macskakörmöket. Mintha olyan sok teendőm lenne, ha éppen a kovácsműhelyben vagyok.

- Köszi ^^ - egy kicsit azért megnyugodtam, hogy ennyivel elintézte,s a megkönnyebbülésem látható is volt - Nem nem értem rá, a párbaj miatt nem lehetett. Tudod, nem lett volna jó, ha bárki meglátja hogy ott vagyok vagy hogy mi készül - húztam el a számat, s ha arra gondolok, hogy ennyi titkolózás után a gyűrűt nem is használtam... Enyhén megráztam a fejem - De mostmár minden rendben Azt hiszem... - gondolkoztam el egy pillanatra. Igazából, nem volt minden rendben.

- Jah, hogy csak paranoiás voltál - hümmögtem a felismerésen. Eszembe se jutott a nagy dérrel-dúrral beharangozott párbaja, ami azt illeti, hiába mászott az arcomba az utcán bizonyos helyeken, például a céhház környékén. Talán pont ezért
- És izé... hogy sikerült? - kérdeztem kicsit tétován, lebuktatva magam, hogy ott se voltam. Nem voltam az a típus, aki ilyesmiket néz, bár én csinálni se szeretem a párbajokat, szóval talán érthető.

- Hidd el, jó okom volt rá - sóhajtottam, s egy pillanatra átfutott arcomon a történtek lenyomata. Ám nem hagytam, hogy sokáig a hatása alatt tartson, így egy fokkal vidámabban néztem rá Mirire újra, halványan el is mosolyodva - Nyertem. Bár csak épphogy - feleltem, s egy kicsit se voltam csalódott, amiért nem jött el - hisz nem adtam rá semmi okot. Mégcsak meg sem említettem neki az előzményeket, fél percet ha töltöttem nála, akkor már sokat mondtam - Amúgy nincs teljesen igazad... vagyis csak félig. Amiket róla mondtál - mondtam hirtelen, magam elé bámulva. Fogalmam sem volt, mit is gondoljak róla tulajdonképpen.

- Na azért, ciki lett volna kikapnod, ha már így behirdették azt a párbajt : 3 - kuncogtam, bár úgy őszintén szólva halvány lila gőzöm se volt róla, minek ilyen nagy csinnadrattát csinálni egy PvP-harc köré - Öhm... kiről mondtam mit? - kérdeztem vissza kicsit bizonytalanul, nem esett le, kire célozhat most.

Elnevettem magam. Miri hozzáállása és reakciói valahogy mindig képesek voltak jobb kedvre deríteni. Még most is.
- Freyáról - feleltem, várva pár pillanatot, mielőtt folytattam volna - Igazából, sok dolgot nem mondtam el - vettem mély levegőt, halkan fújva ki azt - Az a párbaj csak a vége volt... És igen, elég "ciki" lett volna kikapnom, mivel a Katana visszaszerzése volt a tét. Ezértis kellett nyilvánossá tenni. Hogy Freya betartsa a szavát - magyaráztam, bár Miri valószínűleg így se fog érteni belőle semmit.

- Öööhh... - hát, most megfogott, muszáj volt egy kicsit a gondolataimba merülnöm. Asszem Freyának hívták az ellenfelét, ésésés... - Ja, hogy azért volt ismerős, mert találkoztam vele - fogtam meg a homlokom kapásból, és csóváltam a fejem mellé. Jah, de hol is találkoztam vele? Vehh, nem ilyen jó nekem a memóriám >.> - De várj, mi az, hogy a visszaszerzése volt a tét? - jutott el végre a tudatomig a mondat, és kapásból rá is kérdeztem persze. Az a kard Hina-chané volt, mit kellett rajta visszaszerezni?

- Miatta párbajoztunk először, karácsony után - mutattam rá, hátha így már beugrik neki, magamban pedig nem győztem mosolyogni ezen az egészen. Bár igaz én se jegyzek meg mindenkit, Freya azonban nem az az ellenfél volt, akit olyan könnyen el lehetne felejteni - legalábbis Mirit is zavarhatta, ha emiatt képes volt kihívni.
- Nos, röviden annyi, hogy... - rájöttem, hogy bár Szophienak és Yuinak tudtam tárgyilagosan beszélni a történtekről, ez a visszavágó, és főleg a vége újra felszakították a sebeket. S most nem volt határidő sem, amire muszáj volt rendbe jönnöm, se cél, amit el kellett érnem. Ezek hiányában pedig nagyon nehéz volt bármit is kezdenem a feltörő emlékek fájdalmával. Nem is nagyon tudtam.
- ... Ismered a Tenkát? - kérdeztem végül, egy kicsit távolabbról közelítve meg a dolgokat: onnan talán könnyebb lesz eljutni a jelenig.

- Üüüühümm... aha, megvan. Tudom már - ezzel jó gyorsan eszembe is juttatta azt a libát. Nem meglepő, hülyék nevét mindig elfelejtem. Csak tudnám, hogy Renre akkor még miért emlékszem? Mondjuk én már erősen túl voltam rajta, mármint nem Renen, hanem a kiscsajon, megtaláltam a lelki békém meg stuff : 3 Közben pedig megjött a pincérlány is, kezében két tányér fánkkal, de nem ám ilyen hagyományos csokis meg epres meg ilyesmi volt rajta, hanem mindegyik ízesítésében volt valami spéci.
- Nem nagyon, valamikor még Aya-chan mesélt róluk pár marhaságot - vontam meg a vállam, miközben megköszöntem a falatokat, és kíváncsian pislogtam Hina-chanra, hogy ehhez mit szól : 3

Miri arckifejezésére csak bólogattam, ám ez most nem volt teljesen őszinte: inkább csak nyugtáztam a felismerését, ám nem értettem egyet vele. S furcsamód nem is esett annyira jól.
- Érdemes odafigyelni rájuk - mondtam, ám mielőtt folytathattam volna, megjöttek a sütik, s én boldogan halasztottam a dolgot - egy pár harapásnyi ideig biztosan - Jól néznek ki - vettem el egyet a hozzám közelebbi tálból, s nem is gondolva semmi trükkre, haraptam bele.

- Lássuk csak... az a chilis fánk, amit mindig elteszek Anatnak - elemeztem félhangosan az általa kiválasztott darabot, úgy abban a pillanatban, mikor beleharapott, miközben én rátaláltam a gesztenyés ízesítésűre : 3 - Miért? Mi különleges van bennük? - folytattam végül egy kérdéssel, majd rá is haraptam a fánkomra, az ízét élvezve mosolyogva topogtam is kicsit *.*

- Chi... - de már késő volt. A szemem megtelt könnyel, úgy próbáltam lenyelni a falatot, hangosan köhögve - Egy... pohár... vizet... ha lehet - fordultam az időközben mellém siető pincérnőhöz: nem is volt csoda, hogy itt termett, kb a fél cukrászda engem nézett, ahogy rákvörösen igyekszem valahogy megszabadulni a falattól. Persze Miri bizonyára ezt tervezte kezdettől fogva >.>
- Hogy tudod megállapítani, melyik milyen? - kérdeztem aztán, kiürítve a pohár tartalmát, rábökve a tálakra. Ám ha válaszolt is, mostmár fenntartással kezeltem a szavait: ki tudja, hihetek-e neki ezek után?

- Embereket rabolnak, kínozzák és ölik meg őket - feleltem sötét tekintettel, megfeledkezve a kezemben tartott fánkról, ami el is pixeleződött, olyan erővel szorítottam meg.

Értetlenül néztem a reakcióját... nem. Dőltem a röhögéstől, naná! x3 Vannak benne ilyen csapdák, összesen kettő, szóval sajna már csak egyszer fogom látni a furcsa arckifejezéseit. Murisak voltak azok után, hogy mindig olyan szerényen viselkedik, a legharsányabb nevetése is olyan kis visszafogott : 3
- Gomen-gomen - nyögtem ki a csillapodó nevetgélésem közepette - Másodszorra már tudni fogod, melyik-melyik : 3 - nyugtattam meg, persze eszem ágában se volt elárulni, hogy melyikben mi van. De pont ezért volt olyan poén ez a tál, mert kívülről mondjuk amit epresnek nézel a pink cukormáz miatt, az nagyon nem az. Viszont attól a pár szótól lefagyott a mosoly az arcomról, vagyis inkább rajtamaradt, csak olyan kényszeredetté vált.
- Miről... beszélsz? - dőltem előre egyben, elég komolyan befeszült a szöszi, szóval... nem tudtam nem komolyan venni, amit mondott.

- A...haaa - feleltem, belekortyolva a második pohár vízbe, bizonytalanul nézegetve a fánkokat. Egyelőre azonban nem vettem el egyiket sem: a gyomrom is összerándult, márcsak a tények említésére is.
- Később küldhetek leírást és információkat a tagokról, és lehet érdemes lenne Ayanit is kikérdezned, mert ez elég fontos. Hülye voltam, hogy nem vettem teljesen komolyan - haraptam bele ajkaimba, visszagondolva Ozirisz levelére. Bár tenni valószínűleg ígyse úgyse tudtam volna a történtek ellen - Amikor azt hiszed, tudjátok élvezni az első igazi randitokat... pont akkor, egyetlen altatómérges dobókés, és annyi - szorítottam össze az állkapcsom - Azt sem tudtam, Alexel mikor mentünk ki a védett övezetből. Megtervezett csapda volt. Az egész... - ha eddig vörös voltam, akkor most holtsápadt. Behunytam szemeim, s magamban számoltam, önkéntelenül is érintve a vállamat. Reméltem, hogy már nem néznek minket, ámbár most ez se tudott foglalkoztatni. Kellett egy kis idő, hogy lecsillapodjak, bár fogalmam sem volt, miért nem tudok rendesen viselkedni. Eddig miért ment? S most miért nem?

Na ilyenkor van az, hogy gőzöm sincs, mit is kéne mondanom, mert elég súlyosnak tűnt, amiről beszélt, csak nem sokat értettem a félmondatokból. Így csak annyit tudtam tenni, hogy megérintettem a kezét, ha hagyta, akkor a saját mancsaim közé is zártam.
- Ha tudok segíteni, akkor küldd azokat az infókat - reagáltam végül. Nem kértem, hogy beszéljen róla, ha mondani akar valamit, úgyis megteszi. Inkább elvettem a tányérjáról a legédesebb fánkot, amit vörösbabbal töltöttek meg, és azt próbáltam a szájába tömni.

Hálásan pillantottam rá, s hagytam magam, az érintésétől egy kicsit megnyugodva - Én ezt nem értem... eddig... - megráztam a fejem, a homlokom ráncolva - Ez két hete volt. Amikor elraboltak mindkettőnket... s mikor felébredtem, Freya volt ott. A Katanát akarta, s Alexel zsarolt. Ki kellett állnom ellene, választhattam Alex és a Katana között, amit tétnek kellett feltennem - mondtam csöndesen - Simán megvert. Nem véletlen volt eddig veretlen... De nem ezért vittek minket abba a sötét szobába. Victor, aki a pengék táncát is rendezte, ő mozgatta a szálakat. Játszanunk kellett - ejtettem ki a szavakat, merő megvetéssel - Az minden volt, csak nem játék. Egymás ellen fordulni és megölni őt, vagy meghalni inkább, az ő szeme láttára? - szinte nem is hallottam magam, mintha Miri egy szellemmel beszélgetett volna. Halk fájdalom kerített hatalmába, rezignáltan néztem az elém nyújtott fánkot, majd haraptam bele.
- De tudod, valamire mégis jó volt - néztem rá a lányra - Mindketten meghaltunk volna a másikért - mondtam, egészen halvány mosollyal - S meg is öltek volna, ha Freya nincs ott. Furcsa, nem? - dőltem hátra - Az életem köszönhetem neki. S most legyőztem, visszaszerezve tőle, ami az enyém. Mégsem érzek elégedettséget. Azt se tudom, mit gondoljak róla egyáltalán...

Ez úgy illik hozzá. Mármint ahhoz a kis libához. Eléggé feldühített Hina-chan meséje, hogy így bántak vele és veszélybe sodorták. De... Victor...? Az a tenyérbemászó alak? Igaz volt benne valami nyugtalanító, de... akkor is...
- Ezt nem tudom elhinni, nem csak valami blöff volt? Mert valóságnak elég durva lenne... - hitetlenkedtem. Nem azért, mert nem hittem volna Hina-channak, csak olyan elképzelhetetlen volt az egész, hogy valaki ilyesmit tenne...

- Az emlékek, a Katana hiánya és a fájdalom eléggé biztossá tette, hogy nemcsak álmodtam - feleltem - Volt egy idomár, Kuro, aki bele tudott nyúlni a sao rendszerébe. Valódi fájdalom, Miri. Mozdulni sem tudsz, és a kardok, amiket beléd döfnek, igazi fájdalommal járnak - fogtam meg a vállam, végigsimítva rajta ott, ahol a sebek voltak - Az elején én is megkérdőjeleztem Victor szavait, én se hittem neki - folytattam, keserűen nevetve fel - Megöletett egy játékost miattam! Fél méterre se tőlem. Hogy bizonyítsa szándéka komolyságát. Pusztán a játék kedvéért. És ilyenek mászkálnak zöld indikátorral, és ülnek ki a páholyba az arénában, mosolyogva nézve, ahogy küzdünk... - nem is próbáltam leplezni a megvetésemet, mely a hangommal együtt erősödött - Kihasználva a rendszert, hogy nem bánthatjuk őket... Élvezve a pozíciójukat... - nem is tudtam folytatni, elfogott az undor. A higgadt képmutatás, hogy még ő volt a jószívű, hogy kérhettünk tőle ezt-azt... Idegesen hajtottam hátra az egyik tincsemet, próbálva nem is emlékezni többre. Ígyis bőven több volt ez, mint amennyit ma mondani akartam...

Lehajtottam a fejem, és haraptam egyet a fánkomba. Meglepően keserűnek éreztem, de ígyis csendben nyammogtam rajta tovább, amíg el nem fogyott, és közben a kezét szorongattam. Ha nem lett volna köztünk az asztal, meg is ölelem, de így azért az furcsa lett volna. Szóval maradtam így, és gondolkodtam. Shukaku-chan szavain, aki azt a valakit keresi, aki Judy-chant megölte. Ha neki segítséget ígértem, akkor ezt pláne nem hagyhatom szó nélkül. Nem lesz ez sok nekem? Én csak egy egyszerű lány voltam, semmi ambícióm nem volt ilyesmikre. Megmenteni pár embert, mert belefért az erőmbe tök más dolog volt.
- És... mit tervezel? Ugye nem akarod magad veszélybe sodorni? - bukott ki a számon. Asszem nem szerettem volna, ha Hina-chan foglalkozna velük. Jobb lett volna hátat fordítani az egésznek, és élni a megszokott kis bugyuta életünknek, meg koncentrálni a bossokra.

- Nem tudom, Miri... - sóhajtottam - Úgy érzem, bármelyik percben megölhetnének, ha kedvük tartja. Viszont nem hagyhatom annyiban sem - ráztam meg a fejem - Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, a jelenlegi képességeimmel és pontjaimmal, s meggondolatlanság lenne elhamarkodottan cselekedni, de... valamit tenni kell. Ha nem is most... - mondtam, immáron szinte teljesen megnyugodva, abban a pillanatban, ahogy agyam a tervezésre állt rá - Azt hiszem, most időre van szükségem. Ezalatt a két hét alatt a Katana visszaszerzése volt a cél; ha hagytam volna, azzal szinte aláírtam volna a halálos ítéletem. A Victor féléknél tekintély kell, máshogy nem megy. Ha gyávának és gyengének néz, vége van. Ezért volt fontos a cipő, és a többi is - mosolyodtam el végül - Bár hazudnék ha azt mondanám, hogy örültem a plakátoknak és ezeknek - húztam el a szám, jóízűen harapva bele a fánkba, s egy kicsit élvezve az ízét.
- Mogyorókrémes-banános van? - kérdeztem aztán, a tálakra bökve. A sok keserű gondolat után, most valami jó édes kellett nekem...

- Egyedül semmiképp se tegyél semmit! - csaptam finoman az asztalra. Nem akartam olyan nagyon zörögni, ezt is szinte sziszegtem, hogy azért legyen ingerült a hangom, de ne keltsek vele túl nagy figyelmet - Majd meglátják, hogy kivel nem érdemes kezdeni, ha összeszedjük magunkat és a nagyobb céheket : 3 - mosolyodtam el, de igazából én magam se tudtam, hogy akarok-e ilyesmit tenni. Az tuti, hogy a céhemből maximum Aya-chant vonnám be, a többiek nem harcos típusok. De ha egy-két tucat ember összejön, azt már elég komolyan kell venniük nekik is.
- Ah... öhm... ez az - mutattam rá a megfelelő édességre, bár banán az nem volt hozzá, csak valami... mogyorókrém-szerűség.

Meglepődtem a kijelentésén, hálásan pillantva rá: valamiért nem gondoltam volna, hogy pont vele fogok ilyesmiről beszélni, éshogy ennyire mellettem áll majd, de mindez nagyon jólesett. Egyfajta pozitív csalódással töltött el, őszinte mosolyra késztetve.
- Köszönöm - feleltem, s bár nem tudtam pontosan, mi lesz ebből, ha tényleg megcsináljuk, de nem is nagyon érdekelt ez most. A lényeg úgysem ez volt ebben, inkább a gesztus és a hozzáállása, amit nagyra értékeltem. S ha eddig nem is mindig voltam teljesen biztos benne, mostmár tudtam, hogy számíthatok őrá is.
- Hm, majdnem olyan, mint a csokiszobában - ízlelgettem a sütit, kortyolva hozzá a vízből - Tényleg, te nem iszol hozzá valamit? - fordultam feléje.

Elég ijesztő volt szembenézni Aincrad sötét oldalával, azért nem véletlenül voltak nekem kétségeim, de ha másért nem, muszáj volt megnyugtatnom a lányt valahogy. Azonban még én se tudtam, hogy mit akarok tenni, vagy hogy egyáltalán akarok-e valamit. Nekem egy Pierre-em volt terítéken, de arról csak Anat és Jun-chan tud, és el is tűnt a bandájával együtt. Jó lett volna, ha ezekkel is az történik... Azért fura volt belegondolni, hogy az a krízis hozott össze Nacchannal, és Hina-chanékkal is valami ilyesmi történt.
- Hát... azt nem itt szoktam, hehehe ^^" - nevetgéltem az egyik tincsemet csavargatva. Vizet azt nem fogok inni egy vendéglőben, a többi meg nem az én ízlésemnek való volt... valahogy.

- Mert sosem eszed meg a chiliset - mondtam neki a fejemet ingatva, majd hirtelen támadt ötlettel néztem végig rajta - Lássuk mennyire emlékszem jól, hogy melyik is volt az - hajoltam a tálja fölé, majd kaptam fel a szerintem jó darabot, és nyújtottam feléje - Harapj csak bele - kuncogtam - Ha megteszed utána te választhatsz - tettem még hozzá: rosszabb úgyse jöhetett a chilisnél, s kíváncsi voltam az arcára. : 3

- Hát.. talán azért - kuncogtam egyetértően, de az már nem volt annyira vicces, ami ezután következett. Hála az égnek rosszat kapott fel, de gondoltam, miért is ne szúrjak ki vele még egyszer?
- Mi ez, valami beteges orosz rulett? >.> - kérdeztem szemrehányóan, és ahogy felém nyújtotta a fánkot, úgy szorítottam össze szám és dőltem hátra a széken - Izé... én allergiás vagyok a csípősre - szűrtem át a szavakat a fogaim között, aztán újra becsuktam a szám és csak ráztam a fejem, hogy nem akarom <.<

- Nincs is allergia a saoban - feleltem neki kuncogva - Egyébkéntis, Anat mellett hozzá kellett hogy szokjál - tettem még hozzá, továbbra is előtte lengetve a fánkot - Bár lehet veletek nem jó ötlet ilyet játszani - hümmögtem - Anattal is, azt hittem megnyerem a krémesevő versenyt, ha lopva teletöltöm chilivel az övét, erre még ízlett is neki - ingattam a fejem nevetve, majd egy tettetett sóhajtás után visszaültem a székembe - de azért a tányérján hagytam a választottamat.
- Tényleg, és ti megvagytok? Mostanában nem is beszélünk... - kérdeztem. Ha jól belegondolok, a jégsárkány ellen is mintha egy kicsit tartózkodó lett volna... mondjuk én se voltam ezzel másképpen, a feszültséget nem is említve, úgyhogy lehet ő tette jól, hogy nem is próbált meg velem viccelődni - Ren amúgyis bőven elég volt. .__.

Huh, ezt megúsztam, bár így utólag simán el tudtam volna adni, hogy igazából semmi bajom sincs a csípőstől, pedig én nem bírtam. Mondjuk akkor minek vinném Anatnak haza? Jobb, hogy nem teszteltük a lány logikáját Razz

Kicsit megnyugodva fújtam egyet, és a csípős helyett felkaptam a vörösbabosat, a közepén lévő lyuknál fogva egy kicsit meg is pörgettem az ujjamon.
- Aha. Kicsit elfoglalt, a céhház költözése óta sok a dolga. Képzelem, mi lesz, ha mi is ideköltözünk ^^" - válaszoltam, nyilván nem említve azt, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta újabb gondok merültek fel. Most ebben nem kellett a tanácsa, asszem megvolt a dolog a saját kezemben is, és épp elég baja volt a szöszinak ahhoz, hogy ne traktáljam a saját kedvesem furcsaságaival. Különben is, lehet csak én vagyok most paranoiás.

- Mármint ide, Nysterbe? - néztem körbe - Nem is mesélted még, és hogyhogy ide jöttök? Meguntad a tömeget, ami odalent van? ^^

- Aham : 3 - bólintottam, most már egy kicsit szélesebb mosollyal - Hát, mi is találtunk a pincében furcsa dolgokat, de amúgy is ez a kedvenc városom. Békés is, meg szép is, meg forgalmas is, itt érzem magam a legjobban - soroltam az okokat egy elmeháborodott mosolyával magam elé meredve - Csak megvárom, amíg a legkisebb tagunk is eléri az 5. szintet.

- Néha kell is az újítás - bólogattam mosolyogva. Olyan jó volt ezekről beszélgetni, látni őt is lelkesedni és magamon is érezni a könnyed hangulatot - Tényleg, Ayanin kívül azt hiszem nem is ismerem a céhtársaid - gondolkoztam el - Pedig lehetne ilyen közös napokat tartani, vagy ilyesmi. Ígyis rossz, hogy például Channal is szinte csak a bossokon találkozok... bár így sincs szinte semmire sem időm, aztán csinálom itt a terveket ^^" - mondtam zavartan - De ha más nem, páran összefuthatnánk néha, ha van kedved. Mondjuk nem pont a mocsárban - jutott eszembe az az eset, így gyorsan haraptam is egyet az egyik fánkból, még mielőtt több gondolatot is társítottam volna hozzá - Tényleg, a céhházavatótokra ugye meghívsz? ^^ - kérdeztem hirtelen, s bár fogalmam sem volt, hogyan viselkednék egy Mirika által szervezett bulin, azért szívesen elmentem volna - az pedig, hogy pont Miri ne szervezne, igazán fel se merült bennem.

- Nem is túlságosan szociális típusok, meg hát nem is a fronttal törődnek, szóval.. talán azért - gondolkodtam el kicsit, és hát ja. Valamelyiküket még én se ismerem rendesen, de úgy alapjában véve mindenki ismer legalább egy-két valakit, szóval azért összetartóak voltunk.
- Hmm... az újév túl közel van, de talán egy tavaszköszöntő fesztivált össze lehetne majd hozni : 3 - böktem ki a véleményem, mármint az nem volt kérdés, hogy egyetértek, mert én is kíváncsi voltam pár arcra. Az Artest azt ismertem, mert sokat lógtam arrafelé, de a JL az már más tészta volt például - Lehet tavaszra időzítem akkor a költözést. A hely, amit kinéztem, na annak van egy jó nagy kertje. És akkor két legyet ütünk egy csapásra : 3 - bólintottam a saját elhatározásomat is megerősítve. És már bennem volt a félsz, hogy alig fognak eljönni páran >.>

- Jól hangzik ^^ Majd időben szólj - értettem egyet - Bár remélem nem valami eldugott helyen lesz, mert egész érdekesen néztek rám ma is, hogy nyitott minimappal sétafikálok fel-alá - tettem hozzá a fejemet ingatva, de úgy összességében vidáman. A fánk is szépen fogyott, s kezdett olyan érzésem lenni, hogy több már ha akarnám se férne belém. Pedig még kettő maradt a tálban

Talán észrevétlenül átcsúsztathatnám őket Miriére, ha nem figyel Suspect

- A város legtitkosabb helyén van, csak az találhat oda, akinek én megengedem - tájékoztattam a szöszit drámai hanghordozással, de szinte rögtön el is nevettem magam, majd azzal kezdtem foglalatoskodni, hogy a maradék néhány fánkot egy szavatosságot megőrző dobozba applikáljam. A szokásosban az is benne volt, hogy félig itt eszem, félig meg elvitelre veszem, mert ennyit nem bírok egyszerre enni. Itt se vagyok nagyobb étkű, mint egyébként : 3

- Még jó, hogy részesülhetünk ebben a megtiszteltetésben - reagáltam rá, kissé ki is nyújtva rá a nyelvem, magam is csatlakozva a nevetéshez - Tessék, ezeket is elviheted - toltam oda a tálat végül - Egy morzsával se tudok többet enni - dőltem hátra, ellazítva a tagjaim - De tényleg finomak itt a sütik. Majdnem olyan jók, mint nálunk - mondtam, azért még véletlenül se hagyva ki a csokiszobát a mondatból. Bár a mai nap után lehet azt is kerülni fogom egy ideig...

- Bleee - öltöttem én is nyelvet, majd ránéztem, hogy mit hagyott ott, vagyis mit kínált nekem... és... mikor ette meg a halas ízesítésű fánkot? o.O Totál lemaradtam róla o.O - Biztos? Így legközelebb nem fogod tudni, melyik milyen - piszkáltam kicsit, de ha ragaszkodik hozzá, akkor elteszem én, ezen ne múljék.
- Ugye? :3 Kíváncsi vagyok, ha normális sütiket csinálnának, akkor az milyen lenne.. bár talán pont azért csinálnak ilyeneket inkább, mert akkor ugyanolyanok lennének, mint a többi cukrászda, és senki se jönne ide... ezek mellett az árak mellett - gondolkodtam hangosan, elhadarva a teóriámat egyetlen levegővel, majd aztán talpra pattantam.

- Így se tudom már az eddigieket sem >< És amilyen trükkösek, lehet mire legközelebb jövök, összekeverik kicsit a kinézetet. Mintha olvastam is volna ilyesmiről az étlapon - ugrattam egy kicsit, felhajtva a maradék vizet, miközben fél szemmel a reakcióját figyeltem. Kíváncsi lennék az arcára, amikor kiderül, hogy amit csokisnak gondol, abban chili van, hehe. Persze sokáig én se bírtam kuncogás nélkül, intettem az npc-nek, és mire Miri elkészült, már én is elintéztem mindent.
- Jah még valami - jutott eszembe kifelé menet - Még csak terv, de lehet Allal elmegyünk kicsit... pihenni - mondtam, s azt hiszem nem kellett okokat sorolni - De ha bármi kell, tudod, csak egy pm - mosolyogtam rá. Azt akartam, hogy tudja, attól függetlenül, hogy nem vagyok a városban, rám számíthat, a bossokon is. Kellett egy kis szünet, de nem terveztem teljesen elzárni magam a többiektől: hiszen voltak fontosabb dolgok is, mint a pihenés.

- Hm? Pihenni? Mármint... hohhóó~ - rángattam egy kicsit a szemöldökömet szuggesztíven - Rátok fér, eszem ágában sincs zavarni. Érezzétek magatokat jól - vigyorogtam huncutul, aztán megöleltem a lányt végre, talán egy kicsit szorosabban is, mint szoktam. Bezzeg Anat engem nem vitt magával akkor... irigy voltam kicsit, hogy csak egymással fognak törődni, Anat még sose szentelte rám az összes figyelmét. Felsóhajtottam, és elengedtem Hina-chant.
- Vigyázz magadra, és bármi van, zaklass vele nyugodtan : 3

Persze elpirultam, hát hogyne, de egy valamilyen bólintásfélét azért én is képes voltam produkálni.
- Köszi - öleltem át én is - Legkésőbb karácsony táján találkozunk, vagy bosson - mondtam - És köszi hogy eljöttél, meg... hát, mindenért - sütöttem le kissé a szemeim, végül rámosolyogva. Jó volt, hogy elmondhattam neki ezeket, s úgy éreztem, hogy újabb fal szakadt be közöttünk, aminek különösen örültem - Öhm, kikísérsz a teleportkapuig? ^^" Vagy merre jössz? - kérdeztem, tanácstalanul nézve hol egyik, hol a másik irányba. Lehet visszafele már nem tévednék el, de azért biztos ami biztos...

Nocsak, kevésbé jött zavarba, mint gondoltam. Érdekes-érdekes *kunc* - Hehe, én köszönöm, hogy hozzám fordultál ^^" Sokat jelent... nekem - most én voltam a soros a pirulásban és a motyogásban, örültem, hogy eljutottunk már erre a szintre. Kevésbé éreztem idegennek magam Hina-chan mellett most.
- Mehetek éppen arra, ha akarod - bólintottam nem is gyanakodva, hogy azért kéri, mert fél, hogy eltévedne, bezzeg ha rájövök, nem úszta volna meg olyan könnyedén Razz

- Ugyan - feleltem vidáman, majd el is indultam mellette, összébb húzva magamon a kiskabátot. Arra azért odafigyeltem, hogy a sarkokon lassítsak, nehogy egymásba ütközzünk egy-egy irányváltásnál, de ezen felül csupán élveztem a napot és a lány társaságát, amíg lehetett. Majd elköszöntem tőle, még utána is integetve, s arcomon mosollyal indultam el a céhház irányába.

Még aznap este megkapta Miri az említett pm-et, az adatokkal, amiket a Tenkáról és azok tagjairól tudtam. S küldés előtt, kis hezitálás után kitöröltem a Freyáról szóló részeket. Az erősségeit, gyengeségeit és a képességeit is. Tényleg sokat köszönhettem neki. Miriben ugyan megbíztam mostmár, de nem akartam visszaélni semmivel, már ami a kardforgató lányt illette. Ha publikussá tettem volna mindent, amit megtudtam róla, azzal nagyjából megfosztottam volna az előnyétől a párbajai során. S én nem akartam ezt. Nem volt jogom hozzá. Hisz ő olyan volt, amilyen, de nem kellett tartanom attól, hogy bárkit is megöljön. S ezért is, maximálisan megérdemelte, hogy bizalmasan kezeljem a róla megtudottakat.
Egyszerűen így volt helyes. Bólintottam, s rányomtam a küldésre.

Hinari írta:Szia,
Küldöm az adatokat.

Freya – kardforgató
Jó felszerelések, amúgy nem rosszindulatú. Játékosok életére nem veszélyes.

Victor – állatidomár
Pet: óriáspók
A Tenka főszervezője, ő tervezi és irányítja a „játékokat”. Akár játékosokat is ölet a céljaiért.

Raiga – harcos
Sötétbőrű, nagydarab férfi. Pusztakezes sebzése 99, de nyilván erősödni fog. A Tenka végrehajtója. Több játékost megölt már.

Kuro – állatidomár
Pet: holló
Pusztakezes sebzése 1. Elmebeteg, ért a kínzásokhoz és szereti is őket. Képes belenyúlni a sao rendszerébe, ezáltal rendes fájdalomérzetet előidézni.

Ghost – árnyharcos (?)
Harcmodor: dobókések használata.
Magas szintű lopakodás, gyakorlatilag láthatatlan.

??? – ismeretlen név és kaszt
Csak egyszer láttam, az arénában a visszavágón. Arany felszerelésekbe öltözött, vöröshajú férfi.

by **Hinari** Szomb. Jan. 03 2015, 12:02

Seconds before Christmas

Sétáltam. Alex még mindig a céhes ügyeit intézte, s bár nekem most talán a lehető legkevesebb szükségem volt az egyedüllétre, mégse kívántam senki más társaságát. A Mirivel való beszélgetés ugyan feldobott egy kicsit, de közben arra is rájöttem, hogy kell az a pihenés, nekem, nekünk, méghozzá minél hamarabb. Nem értettem, a fiú min ügyködik ennyit. Hideg volt, csípős hideg. De én azért sétáltam.
Most valahogy nem tudtam semmi fontossal foglalkozni. A gondjaim felettem sűrűsödtek, ahogyan a havat hozó felhő. Mindjárt karácsony. Leheletem előttem gomolygott, s menet közben azzal játszottam, hogy megpróbáltam különböző formájúakat kifújni. Kör alakút, szívecskét, hosszút, rövidet. S mosolyogtam, bár semmi vidám nem volt ebben. Körülöttem az üresség, magányos fák, rég magam mögött hagytam már a Kezdetek Városát. Jólesett menni. Céltalanul, a mobok meg se közelítettek, nem is érdekelt, az a pár játékos sem, akik csodálkozva néztek utánam. Kör, szívecske, hosszú és rövid. Letértem az útról, talpam alatt ropogtak a félig megfagyott fűcsomók. Mindegyikre ráléptem, néha ugrálva közöttük, s behunyt szemmel hallgattam a némaságot, mi annyira jellemző volt erre a kopár vidékre. S mentem tovább. Kör, szívecske, hosszú és rövid…

*

Több, mint három nap telt el a párbaj óta, s a Tenkáról semmi hírt nem kaptam azóta sem. Ahogy minden héten, most is elmentem a Black Ironba, egy szál fehér virággal a kezemben. Feketébe öltözött, komor játékosok, némelyek hálásan, mások furcsán néztek rám. Az idő is tovább romlott, s a hideg ellen a szikrázó napsütés se tudott semmit se tenni. Lassan el kellett gondolkodnom, kinek mit veszek. Ki minek örülne? Mosolyt akartam látni az arcukon… de hogyan érhetném el, ha én magam is képtelen vagyok rá?
Beléptem a magas épületbe. Oldalán árnyékba húzódott arcok sokasága pillantott vissza rám, s én összeszorított foggal haladtam tovább. Nem akartam, mégis megálltam az L előtt. Egyszerűen nem vitt tovább a lábam. Hangtalanul néztem a nevet, de nem kérdeztem tőle semmit. Nem ment. Látásom elhomályosult, s homlokráncolva tapasztaltam, hogy képtelen vagyok haragudni magamra. Kerültek a gondolatok, kint maradtak, félve tán a halál közelségétől. Beharaptam ajkaim, a virágot szorongatva. Sajnálom. Nem néztem rá, úgy mentem tovább. Csöppnyi aggódással tekintgetve az F felé, de végül mégiscsak a D-nél állapodva meg. A fiú, aki miattam halt meg. Letettem a virágot, ottmaradva egy pár percet. Várva, mint már annyiszor, várva, hogy jöjjön valaki. Akinek hiányzik, aki tud róla valamit, aki szerette vagy tán gyűlölte, s most felszabadultan üldögél Aincrad egy rejtett szegletén.
De senki nem jött.
Nehéz szívvel fordultam sarkon, s hagytam ott a neveket. Alig másfél hét… Vajon megérdemlem egyáltalán, hogy részt vegyek, hogy boldog legyek a szeretet ünnepén?

*

- Sötét van. Pedig alig múlt el négy.
- Tudod… nem tudom, mit gondoljak rólad.
- És te mit gondolsz?
- Mit gondoltál akkor?
- Haragszol rám? Mégcsak nem is beszéltünk a párbaj óta.
- Nem mertem. Talán. Nem tudom.
…
- Nem tudom…
- Szeretnélek megismerni. De soha nem mondasz magadról semmit. Miattam nem? Valamit rosszul csinálok, ugye? Bárcsak tudnám, hogy mit…
- A te idődben ünnepelték a karácsonyt?
- Talán hiányzik a családod.
- Hiányzik a családod?
- Lehet akkor… végre lenne bennünk valami közös.
…
… …
- Félek…

*

- Nézd a neveket. Esik a hó. Ott, a H betűnél. Látod? Kijöttem. Egyedül. Hogy miért? Minden sivár. Mező, ameddig a szem ellát. Meg akartam neked mutatni. Hatalmas falak, annak idején itt törtünk be a városba. Az emlékművet is nekünk emelték. Győztünk. Megmentve az embereket a moboktól. Te még nem voltál akkor mellettem. De már akkor is képes voltam minderre.

*

Egy hét se volt hátra. Mosolyogva öleltem őt, hangtalanul sírtam a vállán, megkönnyebbülve, könnyeim vállát áztatták. Beszívtam illatát, forróbb volt, mint bármilyen tea, amivel eddig enyhítettem bánatom. Nem tudtam hová megyünk, nem is foglalkoztatott, ameddig vele lehettem. A tél is szebb lett, s ha akarta sem engedtem el. Még sokáig nem.
Meg kellett nyugodnom.
Írtam a többieknek, hogy karácsonyig nem leszek a céhben. Rájuk bíztam mindent, s nem aggódtam értük. Igaz, nem sok idő, de talán elég lesz, hogy képes legyek élvezni a karácsonyt. Újra mosolyogni, felszabadultan, s átadni magam a nevetésnek, a többiekkel, a barátaimmal, a családommal idebent. Kifújtam a levegőt, eltolva magam tőle, mélyen belenézve a zöld szempárba. Pár nap, csak veled… Elmosolyodtam, s megfogtam a kezét. Megyek… bárhová, ahová viszel.

by **Hinari** Vas. Jan. 04 2015, 13:30

Re

Karácsony másnapja.
Hideg, csípős tél.
Hálóing, papucs, és egy gőzölgő, forró tea.
És mi.
Kint álltam az erkélyen, hosszan nézve a havas tájat, az italomat kortyolgatva. Tudtam, hogy minél tovább húzom, annál rosszabb lesz, de ez nem egy olyan törés volt, amit könnyen képes lettem volna rendbe hozni. Tele voltam kétséggel, s amikor végre magam elé emeltem a pengét, azon Annabell arcát láttam visszatükröződni. Ajkaim vonallá préselődtek, s ahogy az első gondolatfoszlány felkúszott a tudatalattimból, ijedtemben szinte eldobtam a kardot. Nem akartam, hogy meghalljon. Puhán tettem le a párkányra, mélyeket lélegezve a friss levegőből. A feladatra koncentráltam, s így az időjárás nekem segített. Egyáltalán nem fáztam. Inkább megnyugtatott, elérve, hogy behunyjam szemeim, és kiürítsem a fejem. Megszabadulva mindentől, átengedve a szellőt, s egész testemen érezni simogatását.
Sokat gondolkodtam azon, mit is mondhatnék neki. Kérdezzek tőle? Vajon mennyit tud a Tenkáról, s mennyit mondott el rólam? Freya kikérdezte, mindenről? De akkor hogy nem tájékoztatta a cselről, amit én is használtam? Vajon el tud-e fogadni újra? Hiszen nyertem. Elvesztettem őt, de vissza is szereztem, méghozzá egy fair küzdelemben. Hallotta-e a lány sírását? Együttérzett-e vele? Rólam vajon mit gondolhat? Nem tudtam vigyázni rá. A kudarc még mindig élénken élt bennem. Egy program volt, azt hiszem, így alkották meg. Keveset szólt, s még annál is kevesebbet tudhattam meg róla. De vajon vannak-e érzései? Tud-e emlékezni? Emlékszik-e a történtekre, s ha igen, hogyan vélekedik felőlük?

Megráztam a fejem. Szél söpört végig a tájon, a nemes penge megbillent. Utánanyúltam, óvón és határozottan, s ezúttal nem engedtem el.
Szia. Elnézést, amiért eddig nem tudtunk beszélni. Valószínűleg tisztában vagy az elmúlt hetekben történtekkel, így azzal is, hogy újfent… nálam vagy – abszolút fogalmam nem volt, mit akarok kihozni ebből, vagy hogyan is folytassam, s ezzel a Katana is tisztában volt, mostmár. Halkan sóhajtottam, apró fintort vágva, majd folytattam – Szeretném… szeretnék megtudni rólad dolgokat. Régóta vagyunk együtt, és sokat köszönhetek neked, mégse érzem úgy, hogy egy kicsit is közelebb lennék. Mindig segítesz, amikor kell, és… én is szeretnék. Ha tudok. Csak így… - összeszorítottam fogaim. Ígyis eléggé össze voltam zavarodva, gondolataim, amiket neki szántam, össze-vissza csapongtak. S már éppen feladtam volna, amikor végül válaszolt…

A kardhüvelyben való létezésem egyfajta békés állapotnak volt betudható, melyet megszakított a lánnyal való kontaktus. Képességem, mit ismeretlen módon ruháztak rám, ilyenkor nem várt zajként járta át lényem: a gondolatainak pontos ismerete alapot adott a lány megismerésére, s ezáltal lehetőséget, hogy jobban tudjunk együttműködni. Nem volt zavaró hatású, az információk sebes áramlásának kezelése könnyedén ment. Mint egy program. Egy elemzőprogram.
Jelen esetben azonban képtelen voltam kielégítő választ adni neki. Program. Nem voltam tudatában azon eseményeknek, amelyeket említett. Így a lány állapotát sem voltam képes helyesen kezelni. Egyedül azt tudtam meg, hogy szorong, és minden gondolatát félve közvetíti felém. Én pedig feladatomnak tekintettem elmondani neki minden általam tudott információt, és a reakciójából további következtetéseket levonni.
- Tudatában vagyok ama ténynek, hogy egy másik személy hordott, ellenben memóriámból törölve lett minden erre vonatkozó információ. Sajnálom.
- Mármint tényleg nem emlékszel? – vágta rá rögtön.
- Nem. Semmire, ami aközött történt, hogy a kezedben lettem volna.

A felismerés meglepett, talán még jobban is, mint maga a tény. Akkor ezért nem tudott Thunderről se? Viszont akkor… Freyának se tudtál mondani semmit rólam?
- Nem emlékszem. Amennyiben viszont nem esett jelentős változás a programom kódolásában, úgy hasonló eset állhatott fönt ott is.
Tudod a nevét.
- Természetesen. A felhasználónév nem törlődött.
És az hogy lehet, hogy rám mégis emlékszel?
- Valószínűleg a memóriám eltárolta, és csak egy bizonyos időintervallum után törli véglegesen.
Hmmm. Tehát benned vannak az információk az előző időszakról, csak hozzáférésed nincsen?
- Ez a lehetőség a legesélyesebb.
Értem. Köszönöm, hogy ezeket elmondtad. … Szóval… számíthatok rád ezek után is?
- Ameddig óhajod van rá.
- Köszönöm – feleltem megkönnyebbülten, tekintetem újra a távoli hegyek felé emelve.

by **Hinari** Pént. Május 01 2015, 22:41

Ezüst könnyek

A pm persze megérkezett. Valamikor a torna közepén, talán utána kicsivel, nem tudott izgatni, nem foglalkoztam vele. A feladó láttán pedig főleg nem. Aztán mégis megnyitottam.
Hiszen nem zárkózhattam el, hátha segítséget kér, bajban van.
Bajban is volt. De nemcsak ő…
Sápadtan olvastam újra és újra azt a két mondatot. Az elsőt, igazából. Az volt a lényeg. A második nem, nem is idegesített fel, még a tudat sem, hogy ennyire érzelemmentes mindkettő. Bármelyikük is írta. Vagy mindketten? Lenyitottam a barátlistát. Nem hittem nekik, a múltkori után már nem. Miért is lenne most igazuk? Sajnos azonban, az volt. Könnyeimet nyeltem vissza. Nem. Megráztam a fejem. Nem! Kezemben villant a kristály, és nemsokára már az áthúzott nevet bámultam, ökölbe szorított kézzel, vonallá préselt ajkakkal. Felkaptam a fejem. Alex! Rohantam. Elbotolva a küszöbben, de nem esve el, fellökve pár embert, elfolyó, homályos arcok, elnyújtott, értelmetlen szavak, pár szilánk, talpam földre ejtett, fehér virágot taposott. Kérlek… kérlek ne. Te ne... Nem tudtam, mit gondol most. De tudtam, hogyan érez. Újabb villanás, megszédültem a tizes szintre érkezéskor, kezemmel kapaszkodtam, valakibe, nem tudtam, nem tudatosult bennem semmi őrajta kívül. Még az üzenet komor ténye sem. Csak ő. Megálltam a céhház előtt, kapkodva szedve a levegőt, s muszáj volt lenyugodnom. Kezem remegett, nem tudtam írni. Nekidőltem valaminek. Érdes volt, sértette a bőröm. Pixelek szálltak. Apró tárgy, összenyomódva és eltűnve örökre. Beharaptam ajkaim. Addig ismételtem magamban, amíg nem sikerült ütemezni a légzésem. Behunytam szemeim. Vártam. Mélyeket lélegezve, s az a pár perc, amíg meg nem láttam őt, hosszú óráknak tűnt. Fáradt volt, kisírt szemekkel. De itt volt. Nem kérdeztem. Lassan sétáltam oda hozzá, megfogva a kezét, szó nélkül ölelve őt át, nem engedve el, végig nem. Megcsókoltam, s ha nem is rögtön, de visszacsókolt. Az érzésben minden ott volt, mindketten s Anat is, féltés és düh, bánat és szomorúság. Veszteség. Veszteség. S egy barát.
Zöld szemeibe néztem, homlokom érintve az övéhez, kezeink összekulcsolva, emeltem oda a mellkasához, s voltam ott mellette. Tekintetem a horizontra emeltem. Távolban, komoran ülő kémények vöröslő cseréptetők között; máshol sötétzölden susogó fenyők, lágyan simogatva társaik elárvult ágait, melyek remegtek a fagyban. Ránéztem, de hiába akartam, a biztató mosoly most nem jött. Csak ezüst könnyek, zöld-azúrkékben váltakozva, csillogón a nap fényében. Megszorítottam a kezét. Elindultunk.

by **Hinari** Vas. Május 10 2015, 17:10

Part 1 - Hero

Csendes este volt. Az ablakon beszűrődő, távoli fények halovány világossága élesen feketéllő árnyékokat teremtett, végigosonva a szoba falán, megállapodva a sarokban, a Törődés Virágának fakó levelein, melyeket a Hold változtatott olyanná, minden este. Szerettem a nyugalmat, ami megbújt a levegőben, s mintha az élet is lelassult volna; pár óra csupán, de egy egész nappal felért. Tollam vége hozzá-hozzákoppant az asztal sima felületéhez, ütemet csempészve a kongó némaságba. Csuklómat forgattam, egy és kettő, gyorsult majd lassított, végül pedig megszűnt létezni. Hátradőltem. Mélyet szippantottam a hűs levegőből, újult erővel hajolva előre az üres lap fölé, a nekik szánt füzet első oldalán.

„Szüleimnek és bátyámnak”

Jól érzem itt magam. De ki szeretnék jutni, és minél több embert ki szeretnék juttatni. Azt hiszem, régóta ez a célom már.

Vannak itt bent barátaim. Van családom, a céhtársaim, és szeretek egy fiút, őszintén, ahogy mást még soha. Nehéz itt, de nem panaszkodom. Miattuk nem. Sok barátomat, ismerősömet elvesztettem, és hiányuk fáj, jobban, mint bármi más, amit odakint valaha éreztem. Volt, amikor majdnem feladtam, és lehet, hogy lesz is ilyen még. Több mint két év telt el, és a szintek negyedénél sem tartunk. Hiányoztok. Sajnálom, hogy akkor nem vártalak meg titeket, megtehettem volna. Remélem, nem haragszotok rám emiatt. Sokmindent megéltem, és sokat tanultam, olyasmiket, amik idebent az életet jelentik. Többször is meg akartak ölni. Az első eset óta megyek ki fejlődni, mert fejlődni kell, hogy magadat és másokat meg tudd védeni. Fél évig nem jöttem rá erre. De megölték az egyetlen barátom a játékban, és nekem futnom kellett, hogy túléljem. Nem ismertem az igazi nevét, de itt Naxonnak hívták. Fel szeretném keresni a sírját, ha kijutok. Volt más, aki megölt volna, védett övezeten belül, hiszen egy párbaj során meg lehet ezt tenni. Azóta ő is meghalt. Egyszer sem tudtam legyőzni, és azt hiszem, talán így volt a jó. Nem volt gonosz. Itt szinte senki sem az. A játék, ez a haláljátszma teszi őket ilyenné. Ezért kell minél hamarabb kivinni a száz szintet, és ehhez nem elég a puszta akarat. Harcolni kell, magaddal és másokkal egyaránt. Sokat változtam. Bekerültem egy erős céhbe, lettek új barátaim. Megnyertem a kardforgatók nagytornáját, társaimmal együtt legyőztem egy várost fenyegető mobhadsereget, és a fronton is régóta küzdök már. Lehet, ez nem akkora dicsőség, mint Naithen bajnoki aranya, de nekem legalább annyira fontos: lassacskán, a sok különböző kaland során amit átéltem, megtanultam bízni magamban. Nem ismernétek rám, s talán Naithennek sem hittetek, amikor mesélte. Mostanra már utolértem a legerősebbeket, és a Justice League vezére, Lewis rám bízta a céhet. Meghalt. Őt is megölték, csakmert segített, mert hős volt. Én nem vagyok az. Sosem tekintettem magam annak. De őmiatta teszem most azt, amit teszek, és vannak, akik miattam vesztették életüket, noha saját kézzel nem öltem meg senkit még. Halálukkal azonban több játékos élhet, és ez jó. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, megéri-e. Szerintem igen. Nem döntenék most se máshogy. De ti biztos aggódtok értem. Talán jogosan is. Néha én is úgy érzem, túl sok. Túl nagy váltás, az odakinthez képest. De nem egyedül viselem. Alex itt van velem. És tanulok is. Szophietól. Megtanultam a fehéret és a feketét, és úgy döntöttem, hogy a szürkét fogom használni, akkor, amikor kell, azok ellen, akik megérdemlik. Elraboltak, elvették a fegyverem és majdnem az életemet is. Rá kellett jönnöm, hogy nem hezitálhatok. Nincs rá idő. És ez nem gond. Régen az volt, és valahol legbelül még mindig az. Hisz én nem ilyen vagyok. De ebben a világban mindez szükséges az életben maradáshoz, és ugyanúgy az életben tartáshoz is. Ahhoz, hogy újra láthassalak titeket mosolyogni, és hogy több ezer gyermek és felnőtt ugyanezt tehesse.
Nem vagyok hős. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek, és nem akarom, hogy bárki is úgy tekintsen rám. Én élni akarok, és segíteni mindannak, akinek módomban áll. Nem fehéren, ahogy Lewis tette. A fehérség elvakít, nem látsz tisztán tőle. A szürke-fehér felhők azonban hosszan tartó esőt hoznak, mely lassan, de biztosan ülepíti le a port és mossa el a szennyet. Azt is, ami a bárányfelhők csillogása elől elbújik, s csak szürkület idején tér vissza újra…

Szeretlek titeket, s ha meg is halok, mostmár akkor sem hiába; ha pedig mégis hős leszek, bizton elrontottam valamit. Talán írok még. Talán együtt olvassuk fel a sorokat, de lehet, hogy egy idegen fogja átadni nektek. Kínáljátok sütivel, és legyetek kedvesek hozzá. Mindenki, aki azon a napon visszatér majd, rengeteg szenvedést élt át.

Felzúgott a szél, és becsapta a résnyire nyitott ablakot. Megborzongtam, elhúzva a függönyt, de előtte kipillantva, túl az üvegen, sötétlő fenyők közé. Onnan néztem vissza a füzetre, és már állva, precíz pontossággal töltöttem ki a kis téglalapot, mely az Ai-tól kapott füzet legelején állt. Csak ők nyithatták ki és olvashatták el, mi bele volt írva, s a nevükkel bíztam rájuk mindazt, amit magam akartam megtenni. A füzet pedig, mélykék szalaggal átkötve, a fiókomban pihent onnantól, kerülve az inventoryt, hogy még véletlenül se érinthesse más ezen könyvecskét, melyről senki más nem tudott, csak én.

by **Hinari** Szomb. Jún. 06 2015, 15:11

Szilánkra tört pillanatok
----------------------Válaszélmény, összefoglaló

Azt hittem, rendben lesz. Azt hittem, elég lesz, hogy ott vagyok, hogy a mindent, amire képes lettem volna érte, képes leszek úgy átadni, hogy azt ő is bizton átérezze. Jó volt aznap, megnyugodtam, hogy kijött, hogy ott volt, hogy átölelt, és sétáltunk, alig beszélve, hisz ez most nem a szavak ideje volt. Féltőn fogtam a kezét, ujjaim belevesztek a szőke rengetegbe, ahogy fejét reám hajtotta, s hamis ábrándokat éltem át, belefeledkezve a nyugtató zizegésbe, lágyan ringatózó lombok alatt. Tudtam feledni, hacsak pár órára is, elmélyülni, beleesni a világ elmosódott színeibe, pillantásom át meg átjárta a mezőt, hallgatva hangjait, melyek hol erősebben, hol egészen haloványan jutottak el hozzám.
Aztán minden elsötétült.
Elváltunk, otthagytam, mert ott mertem hagyni, egy utolsó csókkal illetve őt, megvárva, amíg becsukódik mögötte az ajtó, és remélve, hogy nemsokára találkozunk. Nem válaszolt. Nem tudtam róla semmit, csak hogy él, de hogy hogyan, azt nem osztotta meg velem. Egyszerre bántott és ijesztett meg, volt, hogy felrohantam a tizedikre, és kifulladva, könyörgőn álltam meg a céhház előtt, azt remélve, egyszercsak meglátom őt. De nem jött. Nem akartam zavarni. Zavarni akartam, ott lenni mellette. Arcomon forró könnyek szaladtak végig, megfordultam, kezembe fogva a kristályt. Ajkaimba haraptam, úgy mondtam ki végül a célhelyet, csakhogy öt perc múlva újra azon kapjam magam, hogy ugyanazon fák alatt álldogálok, céltalanul és kétségbeesve. Ha tudtam volna, mivel tennék jót, bizonyára megtettem volna. Így azonban csak voltam, leveleket irogatva, noha tudtam, hogy nem olvassa őket, nem létezik neki más azon a szobán kívül. Ráírtam volna Junra, bekérettem volna magam a Limenbe, és nem hagytam volna magam lerázni. Egyszerre haragudtam rá, amiért ezt teszi, de közben őrá vágytam, mellette lenni és ölelni őt, vigasztalni és őáltala vigasztalódni, mindennél jobban.
Nestor volt az, aki ráébresztett, mennyire nem vagyok önmagam.
Hagynom kellett neki időt, és folytatni, amit eddig is.
De mégsem hagytam egyedül: Nestor ott volt. Vigyázott rá, hogy vigyázzon rám.

Nem sokkal később kaptam egy levelet Reedtől. Még aznap áthívtam őt; soha még ennyire összeszedett nem voltam, amióta Anatot megölték. Ez az interjú azonban más volt. Más is volt a jelentősége, más céllal írták meg. Úgy hittem, ezzel megtettem az első lépést, egyiket a sok közül.
Nagyon sok múlott azon, melyik bábuval kezdünk.
És ezúttal én voltam a fehérrel.

A toronyhoz is ellátogattam párszor, de ugyanúgy csukott ajtókkal találtam szemben magam, mint a szafari szintjén. Mindketten egyedül vannak… de tényleg ezt akarják? Szerettem volna segíteni, de egyikőjük sem vágyott a baráti szóra.
Magányos, komor percek, a fekete könyvecskét töltöttem ki adattal.
Hirtelen árnyék vetült a papírlapra.
- Ide tart.
Felkaptam a fejem. Nestor mintha mosolygott volna. Furcsa volt őt így látni. Megremegtem. Magam sem tudom, miért. Nyeltem egyet, majd bólintottam. Hirtelen szökött a meleg az arcomba, felálltam, gondosan eltéve a könyvecskét, és besiettem a fürdőszobába. Nes addig kinyitotta a céhkert ajtaját. Hiszen nem céhtag nem tud máshogy bejutni ide. Hallottam, ahogy felfelé igyekszik. Fogalmam sem volt, hogyan jutott fel a másodikra. Erre a pár percre kikapcsoltam a védelmi rendszert. Nem akartam, hogy baja essék. Örültem neki, ám ahogy megláttam őt, az örömöt aggodalom váltotta fel, és az a szomorúság, melyet átérez és átvesz az ember, rögtön, ahogy rápillant a másikra. Csöndesen figyeltem, ahogy leheveredik, még köszönni is elfelejtettem. Csak bámultam őt, és jópár perccel később, szinte felocsúdva a tétlenségből, feleltem neki végül:
- Jó…
Talán nem is voltam tudatában, hogy ajkaim szavakat formálnak. Erősen szorítottam össze őket, nehogy eláruljanak. Nehogy elárulják, mit érzek. Régóta látni akartam már, de most valahogy képtelen voltam odabújni hozzá: féltem, hogyha megteszem, elfordul, ellök magától. Nem akartam csalódni. De nem tudtam, hogyan hozhatom őt vissza anélkül, hogy végleg összetörne.

Hogy végleg összetörne…

Sokszor voltam túl közel hozzá. Gyűlöltem, utáltam a tehetetlenséget, hogy bármit tettem, próbáltam, nem volt semmi eredménye. Morgott, és mintha ott se lett volna, miközben igenis ott volt, teljes valójában, minden egyes percben emlékeztetve rá, mennyire nem érek semmit. Rengetegszer borított ki, sokat sírtam, de őelőtte sosem: nem akartam még ezzel is őt terhelni. De egyre kevésbé ment. Egyre kevésbé tudtam csak ővele foglalkozni, egyre kevésbé tudtam visszaszorítani a saját érdekeimet, és őrá, csak őrá gondolni minden percben, amit a szobámban töltöttem.
- Hogy vagy képes ezt tenni velem…? Szeretlek…
Már a sokadik alkalom volt, hogy eltolta a tányért. Nem néztem a szemébe, csak felálltam, elfordulva tőle, s akkor, ott, kilépve az erkélyre, csöndesen tartottam vissza a sírást, egyre kevesebb sikerrel. Talán hallotta, talán nem. Nem érdekelt. Már előző nap is otthagytam, hogy kiürítsem a fejem. Akkor sikerült is, hála Yuichinek. Ám semmi sem változott. Semmi. Én pedig nem voltam képes tovább elviselni ezt.

El kellett terelnem a figyelmem. Összehívtam a frontot, és megszerveztem a tizenkilences bossharcot, maximális koncentrációval, lépésről lépésre építve fel mindent. És ment is, hiba nélkül. Amilyen erős és összetett volt a taktikájuk, annyira jól tudtam, tudtunk felelni mindenre. Kihoztam magamból a maximumot, és amikor hazaértem, fáradtan vetettem le magam az ágyba, nem is foglalkozva a nappaliban ücsörgő fiúval. Hosszú idő óta, először tudtam mosollyal az arcomon nézni a plafont. Végre volt remény. Egy jel, hogy nem ért minden véget.
S nem is az egyetlen.
Alex továbbra sem szólt hozzám, de végre kimozdult. Hagytam, hadd tegye; eljárkált, de nem mentem vele, hisz nem kért meg rá, nem akarta. Megbíztam benne annyira, hogy nem küldtem utána Nestort. Nem figyelhetem minden lépését, s neki is kellett a szabadság. Ám egy idő után úgy gondoltam, újfent megpróbálok nyitni: azóta az este óta egy szót nem szóltam hozzá, haragból vagy sértettségből talán, de így volt a jó. Most viszont akartam, segíteni neki, hogy kiadja, hisz láttam rajta, hogy már képes rá. Persze tévedtem. Átöleltem, de elküldött. Bólintottam.

A következő nap nem szóltam hozzá. Nem is voltam otthon. Rengeteg dolgom volt, most, hogy egy napra megkaptam az ötös szintű nyomkövetést.

Furcsa volt, bár a fiútól már rég megszokhattam volna a szokatlanságot. Nem tudtam hogy kezelni, mintha nem is ővele kommunikálnék, egy egészen más arcát mutatta, melytől talán még jobban megijedtem, mint a szótlan, maga elé révedő Alextől. Ötletei voltak, hihetetlen ötletei, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Aggasztott, hogy nem reagál semmire úgy, ahogy kellene, s bár már elkezdett enni, mégsem láttam azt rajta, hogy segít neki. Felejteni akart, nem emlékezni és nem foglalkozni a múlttal, de így… így nem lehetett.
Egyik nap ketten maradtunk. Nem hagytam annyiban, s csak remélni tudtam, hogy nem haragszik meg rám. És ő válaszolt. Váratlanul ért, a csók, a szavai, s ahogy rá néztem, egy pillanatra újra a régi Alt láttam. Újra ő volt, s ez az aprócska mozzanat átszakította a gátat, mindent, amit eddig elnyomtam magamban. Zokogtam, a hirtelen jött megkönnyebbüléstől és az örömtől, melyek kavargó, névtelen érzések sokaságából emelkedtek ki, föléjük kerekedve, mellkasom hullámzásával együtt mozogva ütemesen. Ő pedig átölelt, s én végre félelem nélkül fúrtam a fejem a vállába újra, sírva, sírva, még hosszú percekig.

by **Hinari** Szer. Júl. 22 2015, 22:19

Hullámvasút

To Al

Fel. Le. Fel, hogy aztán újra le.
Lassan telt az idő, de minden reggel, ahogy a nap felfelé emelkedett, érezni véltem nyugtató melegségét, ahogyan elér, miközben kint álltam az erkélyen, forró teát kortyolgatva. Nem mentem el sehová most, ott voltam őneki, noha még mindig keveset beszéltünk, és ez talán így is volt jó. Nem siettem. Nyugodtan, türelmesen vártam, és csak akkor léptem be a nappaliba, amikor a fénylő égitest már elérte a kertben magasodó tölgy legfölső ágát is. És olvastam. Regényeket, félretéve a jelentések és adatok hosszú kötegeit, élvezve a változó időt, tudva, hogy Alex is kint sétál valahol, és emlékezik. Jó volt emlékezni, kellett. Volt egy fehér macska, aki sokat járkált a kertek alatt, elnéztem, ahogy dolga után ballag, és arra a másikra gondoltam, aki sokszor karmolt már össze. Talán meg kéne látogatnom őket. Talán már ők is készek rá. Talán…

Alex kezét fogtam. Kezemben kosarat himbáltam, fonottat, pillantásom fel-felemeltem a fiúra, ahogy beértünk egy-egy árnyasabb részre. A napfényben sosem láttam őt tisztán. Mosolyát, mely újfent őszintébb volt, élénkzöld szemeit, ahogy csillognak a fényben, lenszőke haját, ahogy ide-oda sodorja a szél. Rájöttem, milyen régen voltunk kettesben így. Szorítottam a fogáson, s amikor rám nézett, elmosolyodtam, séta közben dőlve oda hozzá.
Egyik leggyönyörűbb napom volt hosszú idő óta. Végre kezdtem elhinni, hogy létezik. Hogy kiléptünk a fennsíkra, hogy a kanyargó ösvény lefelé már nem vezethet. Hiszen oly különleges volt a táj, oly eleven és olyan élő, és mi benne voltunk, benne éltünk, vele együtt mozogva, végtelen fűtenger közepén. És azt hiszem pont ez kellett. Kirándulni, új helyeket ismerve meg, ujjainkkal göcsörtös törzseken simítva végig, lábunkat a folyóba lógatva, hogy aztán nevetve gázoljunk át rajta, ismeretlen vidék nyomait követve. Minden percét élveztem, és Alexet is itt láttam igazán vidámnak, hátrahagyva a várost, annak összes problémájával együtt. Még a chocobokat sem vittük el, noha tervbe volt véve: valahogy jobb volt ezt az utat a saját lábunkkal taposni végig.

Madarak csipogtak odakint, és a nap már rég elhagyta az ágat, most a szemembe sütve kárpótlásképp. Nagyot nyújtóztam, de végül mégsem keltem fel: hátat fordítottam az ablaknak, átkarolva a békésen alvó fiút, egészen hozzábújva, arcomat beletemetve a nyakába. Az erdő hiányolt minket tegnap. Azonban én végre megint teljesnek éreztem magam.

Összeesett. Minden előjel nélkül, s az már csak a reflexemen és a gyorsaságomon múlott, hogy el tudtam őt időben kapni. Megtartani viszont nem volt erőm, így mindketten a köves lejtőn landoltunk, s közben végig azon járt az agyam, hogy miért. Miért most? Mi történt? Miért… pont ő?
Lágyan simítottam végig arcának élein, fejét az ölemben nyugtatva, homlokát vizes zsebkendővel törölgetve a tűző napon. Nem kellett volna ilyen messzire eljönnünk a céhháztól. Lehet, hogy a meleg miatt ájult el, lehet, hogy még a történtek hatása alatt áll. Nem tudtam, nem kérdeztem, hisz nem volt magánál. Itt már gyéren nőtt a növényzet, a chocobok is messzire mentek, hogy találjanak valami kedvükre valót. Egy régi dalt dúdolgattam, tekintetem oda-vissza vándorolt a Kezdetek Városa és Alex tehetetlen teste között. Magához kellett térnie. Muszáj volt! Megígérte, hogy megvéd. Hogy nem lesz baj. Forró könnyek gördültek végig orcámon, fejem ráhajtottam az övére, hangtalanul sírva, remélve, hogy rendben lesz. Nagyon aggódtam érte. Szinte jobban, mint eddig bármikor.
Én voltam az első, akit meglátott. Felsegítettem, itattam vele egy kis vizet, majd összeszedtem a chocobokat, kantáron vezetve őket lefelé: bár igyekeztem hinni, hogy van, de más út nem volt. Csak erre tudtuk folytatni utunk. Fel. Le. Fel, hogy aztán újra le.

És mint ilyen, nem voltak túl gondtalanok a következő napok sem, noha a keddek és a szombatok még mindig különlegesnek számítottak: arra a pár órára félre tudtam tenni a problémákat, őszintén örülve Szophienak, barátnőként viselkedve vele, ahogyan már régóta tettük. Végül pedig teljesen el tudtam terelni a figyelmem: Szo meghívott a bossra, és én önkéntelenül is azon agyaltam, hogy mi lesz ott, hogy hogyan fog végződni, magamban pedig kíváncsi voltam, mennyire birkózik meg Szo a feladattal. Persze ez is máshogy, bizonyos szempontból rosszul alakult, de Alex fájdalmai után valahogy nem tudtam olyan negatívan felfogni azt a bukást, mint elvárható lett volna. A káosz és a veszekedések ellenére sem, a vádaskodó kislány ellenére sem. Én csak siettem vissza Alexhoz, levonva a magam következtetéseit hazafelé menet.
Majd átölelve őt, készítve neki ételt, próbálva enyhíteni a gondjain, és vele együtt derülni egy kicsit jobb kedvre. Ami sikerült is. A párnadobálásból ítélve, amit igaz nem Yuichi jelenlétében és egy hivatalos beszélgetés közepén kellett volna, de mégiscsak így volt jó, egy kis ártalmatlan játék, hogy később a kötelességekkel tudjak törődni megint. Másodszorra pedig legyőztük a szintfőnököt, és én éppoly büszke voltam céhtársamra, mint amennyire annak örültem, hogy Szophiet nem törték le a délután eseményei. Na nem mintha letörhették volna, hisz ő alakította őket úgy… de azt hiszem, rajtam kívül kevesen látták át és értették meg ezt. Jó volt köztük lenni, a családom között lenni. Alhoz is vidámabban mentem vissza: újabb szintet nyitottunk meg; egy újabb lépés felfelé.

Utána volt valamikor, hogy már kopogtatott az ajtón a kell, villogó üzenetek és felkérések formájában, amiket nem utasíthattam vissza. Visszatértek a feladatok, a napi rutin, a rövid megbeszélések Hoorával, és a csuklyát is elő kellett vennem párszor, papírcetliken lévő neveket húzgálva át, fáradtan térve haza és dőlve be az ágyba, mint aki a hosszú szabadság után tennivalók százai közül próbál kilátni. Ilyenkor éreztem csak igazán, mekkora szükség van arra, amit teszek, és tűnődtem el rajta, hogy mihez is kéne fognom most, hogy nem tudok kettészakadni. Képtelen voltam úgy osztani be az időm, ahogy én akartam, Allal sokat voltunk együtt, de mégsem eleget: legszívesebben életem minden percét vele töltöttem volna el, nem feledkezve meg a céhemről sem, akikkel szintén napi kapcsolatban voltam, hol egy-egy rövid társalgás, hol egy harc erejéig. Nestor viszont kívül állt ezeken: ideiglenesen megszűntek a közös repülések és versenyek; egyszerűen nem tudtam annyit foglalkozni vele, mint akartam, és noha úgy láttam, elvan ő egyedül is – illetve a neki felkínált kajmán terelgetésével, akit nem akart megenni -, de azért mégiscsak sajnáltam, hogy nélkülöznöm kellett a társaságát.
- Egy kis idő még, Nes. Majd ha Hoora nem jön minden egyes nap egy újabb adag papírral.
És Nestor megértette. Készségesen segített mindenben, amiben csak tudott, és nemsokára tényleg kezdtek apadni a halaszthatatlan teendők, ki tudtunk menni gyakorolni, és most először, már nem estem le a hátáról, ahogy a karácsonyra kialakított pályán keresztülmanőverezett. Füst jelezte utunk, nyomunkban zizegő levelek és hajladozó fűszálak suttogták, hogy itt jártunk: fák ágai közt, a magasban szlalomozva, vagy éppen a föld fölött pár centire, szinte érintve a nedves talajt. Fent és lent. Fent, hogy aztán újra lent. De, végeredményben, előre.

by **Hinari** Csüt. Aug. 20 2015, 18:48

Egy másik szál
---------------Hoora, a Rend és a szövetség

2023. augusztus 22.

Arcomat karjaimba temettem a gyűlésterem asztalán. A helyiség üresen kongott, súlya kezdett összenyomni, minden pillanattal egyre jobban, ahogy a céhvezért megillető helyen ültem. Lewis nyolc napja halt meg. Miért is ülök én az ő helyén?
Kopogtattak. Fejemet lassan emeltem fel, s beszívtam a levegőt. Felnéztem az órára a sarokban, majd sóhajtva álltam fel. Ez az ember tűpontos. Gyors bemutatkozás, pár szó, és én bármennyire is akartam mutatni, képtelen voltam rá. Nem voltam önmagam. Megértette. Az első benyomások? Részéről a lehető legrosszabb. Részemről pedig… miért is találkoztunk mi? Lewissel dolgozott együtt, nagyszerű barátok és harctársak voltak, és szeretné, ha a nagy hős halála után tovább élne ez a kapcsolat. Rábólintottam, de csak miután elment, ébredtem rá, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, igazat mondott-e.

2023. szeptember 17.

Kiáltozások, sikítozó emberek, valahol a távolban egy kislány sírt menthetetlenül. Én a központja felé haladtam, amíg mások az ellenkező irányba. Néhányan mutogattak egy ház felé, de senki sem állt meg hosszabb időre, mind úgy menekültek, mintha nem a Kezdetek Városának szélén, a védett övezetben lennének. Ekkor láttam meg. Öt-hat játékos, kisebbeket ráncigál ki az udvarra, majd löki ki őket a mezőre, megakadályozva, hogy visszamehessenek. Egyszerű vaddisznók, de a csepp gyerekek még karddal a kezükben is remegve álltak előttük.
- Mit csináltok? Így megöletitek őket!
- Azonnal engedjétek vissza őket, vagy mindenkit hozzávágok a falhoz, de úgy, hogy az egész ház összedől!
Szinte egyszerre mondtuk ki, s mindkettőnket meglepett a másik jelenléte. A férfi kezeit dörgölve lépett ki az árnyékból, villanó tekintete a suhancokra szegeződött. Megropogtatta ujjait, majd elindult feléjük, rám csak egy pillantást vetve. Mindketten bólintottunk.
- Majd pont tőletek fogunk félni – vihogta az egyik, és kaján vigyorral húzta elő a fegyverét, társai követték a példáját. Nem féltem tőlük. Rezzenéstelen arccal haladtam én is, fel se figyelve a lila hatszögekre, amik a támadásokat blokkolták, utamat az időközben megszaporodó vaddisznócsorda felé véve, mely a gyerekeket ijesztgette. Jöttömre sarkon fordultak, és eltrappoltak a területről: túl magas szinten voltam hozzájuk képest. Nem mintha baj lett volna, ha megtámadnak: pár napja felfedeztem a harmadik képességemet, sárgába sem tudtak volna levinni. Még a farkasok sem.
- Mi lenne, ha veletek csinálnám ezt, mi? – a férfi a nagyszájú kölyköt emelte magasra éppen, majd vágta ki elém a mezőre. Annak arcán félelem tükröződött. Sóhajtottam. Ez így nem megoldás. Leguggoltam, a fiú fölé hajolva, onnan nézve le rá aggodalmasan. Mellettem újabb srác csattant a füvön.
- Tudod, valószínűleg addig fogja folytatni, amíg meg nem nyugszik – böktem a férfi felé – De talán én leállíthatom.
Persze ez nem volt teljesen igaz: semmit sem tudtam a nagydarabról, csak a nevét, így nyilván arról sem volt fogalmam, hogy mit tervez, éshogy egyáltalán tudok-e rá hatni. A srác azonban hevesen bólogatott. Felült volna, de ekkor újabb társa érkezett légipostán, elsodorva őt.
- Kérlek.
Felálltam, s odasétáltam a férfihoz.
- Mostmár elég lesz – rám nézett, arcára egyszerre ült ki a bosszankodás és az értetlenkedés: valószínű nem szokta meg, hogy parancsolgatnak neki – Megtanulták a leckét, mostmár fejezd be! – hangom a kelleténél élesebben csattant, a levegő is megállt egy pillanatra. A férfi újra végigmért, pillantása a céhlogómon nyugodott. Grimaszolt, de elengedte a fiúkat. Farkasszemet néztünk, ő hitetlenkedve ráncolta össze a homlokát. Nem tagadom, tényleg másmilyennek festhettem, mint egy hónapja. Határozottabbnak, és úgy egyáltalán, méltóbbnak arra a rangra, amit kaptam.
- Egy üdítő? – kérdeztem könnyeden.

- Nem kéne ilyen sokat gondolnod magadról, kislány. Nem akartam jelenetet rendezni, pont a JL céhvezérrel – megnyomta az utolsó két szót.
- Túllőttél a célon – kortyoltam bele az italomba.
- Majd pont te fogod…
- Valakinek csak kell – vontam meg a vállam. Ennyire határozott sem voltam, mint mutattam magam, de ővele máshogy nem ment. Olyasmi volt, mint egy bossharc. Éreztem, hogy többről van itt szó, mint egy sima szóváltás. Lewis nem ezt a hozzáállást érdemelte.
- Igen. - tekintetét szinte átfúrta rajtam – De nem neked.
Nem mondom, nemigen válogatta meg a szavait.
- Lewistől elfogadtad volna, ugye? – volt valami különös a szemében, ahogy rám nézett.
- Bizonyítsd.

És legyőztem. Nem volt egyszerű, sem látványos, nem voltak nézők, sem hatalmas aréna. Elköszöntem, illedelmesen meghajolva, és ő is meghajolt. De nem szívesen. Sarkon fordultam, és elindultam hazafelé, ám tudtam, hogy ennyi nem lesz elég. Másnap kaptam egy üzenetet egy rövid megbízással, máskor helyettem ment el oda, ahová nekem nem volt időm. Lassan kiforrott a mi kis szövetségünk, de mindig került engem. Nem firtattam: bőven volt dolgom, s amúgyis, inkább Lewisért csináltam, mint őmiatta, vagy mint magamért. Nem kellett, nem volt szükségem rá, és szerencsére nem is vette el annyi időmet. A céhem és az ott kialakított barátságok sokkal fontosabbak voltak.

2024. január

Volt családom. A céhem. Egy biztos talaj, egy olyan támasz, ami mindig ott állt mögöttem. Eddig is tudtam, de a viadal és a közös karácsony után már biztosan. Meg is feledkeztem a többiről, a fiók valamely porosodó szegletében heverő papírkáról is, főleg, hogy Hoorától is kezdtek apadni a kérések, megoldanivaló problémák. Tudtam, miért.
Csönd volt. De nem az a vihar előtti.
Mindenki kivárt, pillanatnyi megtorpanást észleltünk mindenhonnan, ahogy a hírmondóban megjelent a legújabb recept: felfedezték a Börtön Kristályt. Ez egyszerre könnyítette meg a dolgunkat és tette rendkívül bonyolulttá, az Igazság Rúna bekerüléséről már nem is beszélve: már volt egy hely, ahol a gyilkosok nem árthattak többé az ártatlanabbaknak. De hogy oda valakit beküldjünk, sok erőfeszítésbe telt, és nagy kockázattal is járt együtt. Egyetlen hiba, és megöljük a célpontot, ha pedig túl sokáig húzzuk, minket ölnek meg. Mégis át kellett állnunk erre a módszerre. Hogy pontosan miről? Hoora sosem beszélt róla.
Éshogy létezik-e azóta is az előző? Azt hiszem, voltak kérdések, amire sosem szabadott válaszolni. Főleg, ha arról a férfiről volt szó.

- Te vagy Hinari?
Tőlem egy pár évvel fiatalabb fiú állt meg a céhház előtt, térdére támaszkodott, amíg elég levegőhöz nem jutott a futás után. Bólintottam.
- Mekkora a szinted? – nézett fel rám reménykedve. Vöröses haja volt, pár szeplővel az arcán, és a Rend egyenruháját hordta. Nem is olyan régen még én segítettem Hoorának kiválasztani pár lelkes önkéntest, akik vezethették a többit: kezdetleges alakulat volt, de elég rá, hogy boldoguljon a városban zajló csínytevésekkel, apróbb rablásokkal, grafitikkel és egyebekkel. Örültem is a felvetésnek: így a mi tennivalónk is kevesebb lett.
- Hoora küldött?
- Ne… em… - lesütötte szemeit – Még tegnap lett volna egy megbeszélés, minden hónapban rendezünk, és ott szokott lenn..
- Futottál, nem? Akkor sürgős lehet – jelentőségteljesen néztem rá: kezdett aggasztani a folytatás.
- Hoora bement egy erdős kazamatába kihozni onnan egy kislányt. Vele mentek még ketten, a legerősebb kettő a csapatból. Egyiküket sem érjük el reggel óta.
- Black Iron?
- Élnek.
- Pontos koordináták?
- Nem tudjuk.
Sóhajtottam. Ha egy egész kazamatát végig kell kutatnom, az akár egy napig is eltarthat, ilyen hidegben pedig az állandó fagysebzés ellen előbb-utóbb kevés lesz minden tartalék potion. Közben a fiú átküldte a helyszín koordinátáit: tizenharmadik szint, azon belül is egy eléggé kihalt rész. Legalább nem a legfölsőre, a tizennegyedikre mutatott: így a bossal biztosan nem kellett számolnom.
- Ha estére nem érnénk haza, szólj valamelyik céhtársamnak.
S már vettem is elő a teleportkristályt, hamarosan egymagam száguldva keresztül a havas tájon: az idő kevés volt, a feltérképezendő terület nagy, és éppen egyetlen JL tag sem volt a közelben. De nem igazán foglalkoztatott: Lewis is ugyanezt tette volna. Csak ez járt a fejemben; nem gondolkoztam azon, mennyire ostobaság, vagy mennyire nem.
Három óra múlva találtam rájuk, egy nagyobb tisztás közepén, Hoora mellkasáig ért a hó. A többieket kis híján betemette, mozdulni sem bírtak. A férfi egy lándzsával tartotta távol a röpképes mobokat, a keze már reszketett, hogy a kimerültségtől-e vagy a hidegtől, nem tudtam volna megmondani. Ám abban biztos voltam, hogyha belegázolok vagy beleugrok a hóba, én is beszorulok. Nagy segítség nem lettem volna úgy. Gyorsan számoltam, s egy hosszabb faágról ugrottam alá, egyetlen szó nélkül érve a hozzám legközelebbi állat hátára, elpixelezve a mellette lévőt, majd azt is, amelyik éppen ledobni készült.
- Hinari! - egy lándzsa lendült felém, s mi szavak nélkül dolgoztunk össze: a fegyver volt a kapaszkodóm, s amíg Hoora a súlyemelésével a hóréteg fölött tudott tartani, követve a mozgásom, én az akrobatikámmal mobról mobra vagy lándzsára ugrálva végeztem a csapattal, befejezésül pedig, egy elegáns félszaltó után, felemelt karokkal érkeztem meg középre. Vállig elmerülve a hóban, természetesen. Tisztában voltam vele, hogy a férfi nem fog tudni kidobni a tisztás széléig – s éppen ezért, még a legelső ugrás előtt megvolt rá a megoldásom: felizzítottam a Katanát, leírtam vele pár kört a levegőben, majd a tűzgyűrűvel körben felolvasztottam a havat. Ezek után jöhetett a tűzsárkány, utat vágva az erdőig, biztosítva az akadálymentes haladást, amíg be nem értünk a fák alá. Mindenki kapott meleg takarót és potiont, s csak akkor fordultam Hoora felé, amikor mindennel végeztem.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél – a kezét nyújtotta. Sosem nyújtott még nekem kezet.
- Örülök, hogy segíthettem.
Kezet ráztunk. Volt benne valami új, valami más. Egyenrangúként nézett a szemembe, szorítása erős és határozott volt, arca pedig mosolygós. Derűsen bólintottam, s ő is. Ez azonban nem hasonlított arra az elsőre: immáron már nyíltan elismerte a képességeimet, és én is meg tudtam bízni benne. S ez a bizalom kölcsönös volt.

2024. április 30.

Teleírt papírokat tolt elém.
- Ideje egy újabb szintet lépnünk. A Rend működik, ám a napokban zajlott események lehet, hogy nagyobb port fognak kavarni, mint várható. A szafari jelvények bevezetése sokak előtt megnyitotta a lehetőségeket, és a konferencia is megérdemelne pár szót.
Mostanában többször is fogadtam őt a gyűlésteremben, és egyre több dologról tájékoztatott, sokszor órákkal vagy akár napokkal előbb, mint a hírmondó. A forrásaival nem voltam tisztában, ám az biztos volt, hogy jópár besúgó dolgozik neki és a Rendnek, amit ketten vezettünk be. De nem zavart: addig, amíg nem volt szükségem rá, de tudtam, mivel kihez fordulhatok, nem kellettek a konkrét nevek. És Hooránál sem akartam felhozni, amíg nem volt sürgős: számíthattam a férfira, de sosem úgy, ahogy bármelyik céhtársamra. Neki megvoltak a maga elképzelései, és csak akkor osztozott, ha az fedte az enyémeket – és általában fedte is, méghozzá nem is kis mértékben. Csupán a kivitelezésben mutatkoztak eltérések; a célunk az egy volt. Ezért is nem ajánlottam fel neki soha a céhtagságot: túl közel lett volna. A mi kapcsolatunknak pedig ha valami, hát ez kifejezetten ártott.
- Igen, valamint bizonyos mobok önálló gondolkodásra való képessége – tettem hozzá a listához, majd hümmögve lapozgattam az elém tett csomagot – Ha igaz, amit Srentok mondott, bármelyik mezei mob minibossá vagy akár bossá is válhat. Egyáltalán nem tetszik, hogy Kayaba ilyet is beletett a programjaikba. Így egy egyszerű mezőn sem vagyunk biztonságban. És akkor még a játékosok is egymásnak esnek…
- Mit javasolsz?
- A hírmondó már megtette a magáét. Nekünk biztosítani kell a hátteret; állandósítani az őrjáratokat és elejét venni egy esetleges káosznak. A JL-től sokan kérnek segítséget, de szerencsére több kisebb bűnüldöző céh is alakult, őket kéne összefogni, akár együtt a Renddel. A lényeg, hogy mindenki a szintjének és erősségének megfelelő feladatot kapja, és legyen kihez fordulnia, ha nem boldogul.
- Megoldhatónak tűnik – kulcsolta össze a kezeit, ahogy az asztalra könyökölt – Kevesebb kockázat, kevesebb halál.
- Igen.
- Rendben. Holnapra összeszedem a fiúkat, és nekiállunk a munkának.
- Én meg írok a céhvezéreknek – mondtam – És így talán a boss kérdés is megoldódik.
Ez volt az, amire már időszerű volt megoldást keresni: ilyen vagy olyan okokból, de az emberek egy része tudta, mikor indul újabb csatába a front, mikor lesz a legkevesebb magas szintű játékos az alsóbb szinteken. Ilyenkorra időzítették a nagyobb akcióikat, a mostani szövetséggel azonban be lehetett tölteni az így keletkezett lyukat, s nem csak a Rend lelkes, ámde kis szintű tagjaival, akiket felelőtlenség lett volna beküldeni egy még nekünk is veszélyes szituáció közepére.

2024. június

És működött is. Ha bossoltam, Hoora akkor is ott volt, s hiába érte el hamarosan a boss szintjét, kötelességének érezte folytatni a munkát, amiért felelősséget vállalt. Mint mondotta, a képességei sem a szintfőnökök ellen voltak kitalálva: amíg mi a bossteremben, ő a szinteken harcolt azért, hogy minél több ember juthasson ki élve. Sok, pár fős céh csatlakozott a szövetséghez, ami egy idő után már magától ment: egyedül a papírmunkát kellett intézni, a céhtársaim csak annyit észlelhettek, hogy megszaporodtak az olyan küldetések a palota hirdetőfalán, amiben mi voltunk otthon, amit mi jobban tudtunk, vagy nekünk volt meg egyedül a szintünk hozzá. Nem is vertem nagy dobra. Nem is szabadott. Hisz pont ez volt a lényege: az információ mindig veszélyes. És én féltettem őket, mindennél jobban. Imádtam őket, felelősséggel tartoztam mindegyikükért, és nem bírtam volna elviselni, ha miattam esik bajuk. Elég volt ennyi. Elég volt Lewis, Jasu, Hope és most Rita… elég volt.
Sokszor éreztem úgy, hogy rosszul teszem. Hogy nem szabadna. Hisz én nem voltam Lewis, nem bírtam el egyedül.
Ostoba voltam. Ahogy Peter mondta egyszer.
Ekkor jött Alex. És az az első csók.

(…)

2025. szeptember

Az idő ment, és nekem hol több, hol kevesebb időm volt. Voltak nehéz bossharcok, publikus, nagy téttel bíró párbaj, mely előzményeinek sebeit azóta is viselem. Hoora is ott volt, és ahogy teltek a hónapok, úgy éreztem meg rajta azt a fajta tiszteletet, melyet inkább őiránta tanúsítottak. Egyre többször kérte ki a véleményemet, és egyre többször fogadta meg őket. Persze megvoltak a nézeteltéréseink, de úgy vettem észre, hogy saját akaratból fogja vissza magát. Sosem kértem tőle, de örültem neki. Most azonban elérkezettnek láttam az időt, hogy újabbat lépjünk. Al és az invázió óta eltelt idő együtt vezettek rá.
Hallottam lépteit, ahogy felénk igyekszik. Kopogtatott. Ugyanolyan tűpontossággal, ahogy legelőször, ott állt az ajtó előtt, s én kiszóltam neki, hogy jöjjön csak be: nem várathattam tovább sem őt, sem pedig a céhtársaim.

by **Hinari** Szer. Nov. 04 2015, 21:32

Drawback

A huszonkettedik szint bosskazamatájában voltam.
Már egy jópár órája, hisz ha már Yuuki átadta a szervezést, nem ártott feltérképezni a helyet úgy rendesen is: a hozzá tartozó mellékutakkal, titkos bejáratokkal és kincsesládás szobákkal együtt. Nem mondom, a szörnyek itt se jelentettek túl nagy kihívást, de a folyamatos harc és a gyakori respawn miatt már jócskán sárgában volt az életcsíkom, mire eljutottam a hely feléig. Majd – természetesen - a körgyűrű, ám ezúttal fényből, mert ezeknek éppen a gyorsaságuk volt a fő statjuk. Felugrottam egy kiálló szikladarabra pihenni, térdemen keresztbe fektettem a Katanát. Eddig mennyit győztünk le?
- Negyvenkettőt.
Ez sok aranyat és tapasztalati pontot jelentett, ám még ígyis volt hátra bőven a szintlépésig. Nem panaszkodtam miatta: mióta aktívan ott voltam az alvilágellenes harcban, kevesebb időm jutott a fejlődésre. Az arányok megtartása azonban elsődleges szempont volt, hisz gyengén életveszélyes lenne a vörösellenes harc.
- Jön valaki.
Bólintottam, s aktiváltam a Lopakodásom, behúzódva egy szikla mögé. Nemsokára feltűntek: négy férfi és egy nő; közülük egy harcművész, egy kardforgató, egy harcos és két árnyharcos. Nem éppen kazamatatisztításra ideális felállás, főleg ilyen messze a bejárattól. És ketten vörösek is, a többi sárga.
- Itt kell lennie…
- Ott is van. A kőtömb mögött – mutatott felém az egyik. Elhúztam a szám szélét: ezek szerint legalább hármas észlelése volt – Azt hiszi elb…
- Üdv! – vágtam közbe, immáron az említett szikla tetején ülve, s onnan nézve le rájuk mosolyogva: ha nincs értelme elbújni, én nem fogom nekik megadni azt az örömöt, hogy menekülni lássanak. Ezzel szemben persze a kezem ügyében volt a teleportkristályom, a szemük előtt forgattam bal tenyeremben, miközben jobbal a Katanát tartottam – Mi a helyzet?
Talán alábecsültem a kommunikációs képességüket, ugyanis válasz helyett rögtön egy Lökés Kristályt aktiváltak, megspékelve azt egy Copy Kristállyal, csakhogy életszerűbb legyen a dolog. Íjászuk azonban nem volt, hogy pontosak legyenek, így a nyolcból három támadást is hárítottam, másik négyet pedig ők hibáztak el. Öt az egy ellen viszont még így sem volt teljesen fair: ahogy levegőhöz jutottam, aktiváltam is a Reverse-t; a kristályhasználatra egyelőre nem adtak lehetőséget. Összeszokottan támadtak, nem hátráltatva egymást, így valószínűsítettem, hogy nem én voltam az első, akivel megbízták őket. Egyiküket el kéne fogni… A gondolat befészkelte magát a fejembe, így egyelőre maradtam még. Amelyik túl közel jött, kapott az arcába egy vizisárkányt, így egészen jól megvoltam, lassanként véve le az életükből… egészen addig, ameddig az árnyharcos nem használt szerencsés ritmus potiont, paralízis méreggel kombinálva. Ekkorra már sárgában voltam, s kezdtem úgy érezni, elhamarkodott lépés volt harcba szállni velük. De a bénulás sem tartott örökké, egy hitből pedig ez a csapat képtelen engem megölni - vontam le a gyors konzekvenciát, s erre építettem a taktikát is. Nekiestem a falnak, és összeszorított fogakkal vártam, hogy eltűnjön a sárga ikon az életcsíkom mellől, s leléphessek innen: az arcukat ennyi idő elteltével már jól megjegyeztem, innentől pedig gyerekjáték lesz a Rendnek felkutatni őket. A másodpercek pedig gyorsan teltek – és a sebességem miatt nekem dolgozott mind. Az egész pillanatok alatt történt: megszűnt a villogás, s én már emeltem is a kristályt, ám ekkor egy kéz markolta meg a csuklóm s vágott földhöz, de olyan erővel, amitől kiszaladt a levegő a tüdőmből. Meglepetten köhögtem, ám súlyemelés híján esélyem sem volt kiszakítanom magam. Teljes erőből belévágtam a Katanát, pixelek szálltak, s gurultam oldalra, fejemben félkezű ellenfelem káromkodása zúgott. Valaki belerúgott a hátamba, előreestem, köhögve az orromba s számba kerülő sártól, felugrottam, de két másik fogott közre; hátracsavarva mindkét kezem, állítottak a vezérük elé. A Katana mögöttem koppant a padlón.
- Ezt a kezemért! – ordította tajtékzó dühvel, és felizzította a Hentesét.
Nem szóltam semmit.
Megtalálták a legnagyobb gyengepontom.
S úgy tűnik, az életemmel kell fizetnem érte.

Nem jött senki, hogy közbeszóljon, nem volt itt senki, hogy segítsen. Azt az Észlelésem rég jelezte volna. A penge élén megcsillanó, hamis fényt néztem, az ívet, ahogy könyörtelenül belém vágja. Néztem az életcsíkom futását, ahogy a penge egyre mélyebben szalad, a vállamtól egészen a medencémig… és elmosolyodtam.
A meglepetés erejével lendültem előre, lefejelve a harcost, aki azt hitte, már végzett. Kirántva a kezeim, hisz egy halottat már ők sem fogtak olyan erősen, miért is tették volna? Kitartásuk se volt hozzá... Leguggoltam, felmarkoltam a Katanát, azzal együtt ugrottam kettővel hátrébb. Felegyenesedve, szembefordulva velük, jéghideg íriszekkel, de azért kifújva a levegőt - most először úgy igazán, a paralízis óta.
Mindezt pedig gyorsan, precízen, és teljes élettel.
Ők persze nem értették. Láttam is rajtuk az elképedést. A főnök is csak a fegyverét bámulta, majd engem. So close, and yet not fatal. Visszacsúsztattam a Katanát a tokjába. Még utoljára végignéztem rajtuk, majd szó nélkül felemeltem a kristályt, és hazateleportáltam.

*

- Te teljesen megőrültél!?
- Csupán a szokásos kazamata tisztítást végeztem a boss előtt – feleltem, a körülményekhez képest higgadtan. Hoora dühös volt, de legalább volt annyi benne, hogy végighallgasson.
- Szokásos, szokásos… - morgott – Éppen azért tudtak róla, mert szokásos.
- Innentől nem fogok egyedül menni – dőltem előre, összeráncolt homlokkal tologatva az előttem lévő papírt – És másoknak sem kellene.
- Szerencséd volt, hogy túlélted.
Ebben egyetértettünk. Persze túlzás volt azt mondani, hogy egyedül az tehetett róla; bár tény, hogyha a férfi inkább kettőt vágott volna képesség nélkül, mint egyet képességgel, már nem lennék itt. Abba pedig, hogy miért volt dühös és miért akarta one hitből befejezni, fölösleges volt belemenni: amúgysem beszéltem szívesen a konkrét eseményekről, arról a vágásról meg főleg nem, ami a harcos fél kezébe került…
- Össze kellene írni a csapatokat – váltottam témát, visszakanyarodva szigorításokhoz, amiket a tanulságok levonása után vázoltam fel – Védett övezeten kívül talán már a két ember sem lesz elég.
- Valamit tenni kellene ezügyben.
Kérdőn néztem rá.
- Már tudják, hogyan ölhetnek meg.
Lesütöttem szemeim; kezeim ökölbe szorultak. Tudom. De…
- Nem fogok jártasságot váltani – szögeztem le, tekintetem reá szegezve, bár keserű szájízzel – Mindegyik fontos.
Úgy nézett rám, mint aki nincsen tisztában a téttel. Pedig átgondoltam, nem is egyszer. Tényleg kellett mindegyik. A lopakodás és észlelés alapvető volt, az akrobatika a fegyverkezelésemet és a gyorsaságomat emelte meg és hangolta össze, látás nélkül pedig több szituációban is hátrányból indulnék, ami az éjszakai feladatokat majdhogynem teljesen ellehetetlenítette volna. Türelmetlenül doboltam az asztalon a tollal, pillantásom mereven a papírlapra szegezve: a helyzet tehetetlensége okozta feszültségem szinte tapintható volt.
Végül Hoora volt az, aki pár, hosszú és néma másodperccel később feladta a küzdelmet: ugyan még nézett engem egy darabig, de aztán kezébe vette ő is a tollát, vastag vonalakat húzva az előtte lévő papírra.
- Akkor hát, milyen kasztok szerint osszuk be őket?

*

Tűnődve néztem a horizontot. Mindjárt bossharc, de azóta nem voltam kint a védett övezetből. Valahogy… nem voltam biztos magamban. Sokat gondolkodtam a történtekről, éshogy mit csináltam volna másképpen. Yuuki már járt a kazamatában utánam, de nem találkozott senkivel – vagy legalábbis nem szólt róla. Úgy tűnt tehát, oda nem mennek vissza többé… ettől függetlenül bárhol máshol feltűnhettek újra. Öt játékos, kettő közülük piros.
Sóhajtottam. A személyleírások megvoltak, és a keresés is elindult, egyelőre sikertelenül. Most biztosan meghúzzák magukat pár hétig. Nyilvánvaló lépés volt, nem is csodálkoztam rajta. Meghát, a Rendnek dolgozó besúgókat se lehetett siettetni, az alapos munkához mindig idő kellett. S ez most sem volt másképpen. Ideje volt hát lazítani egy kicsit, és inkább a bossal foglalkozni, meg a taktikával, amit a kapott információk alapján rakosgattam össze. Rennel pm-ezgettem közben, a fiú a tőle megszokott trükkökkel szeretett volna bizonyos, öhm, szolgáltatásokat kapni az infókért cserébe. Jókedvűen írogattam neki vissza: hát persze – hogy nem. Jött is a legújabb üzenet, ám ezúttal Hoora volt a feladó. Felvont szemöldökkel nyitottam meg.

Hoora írta:
A Rend- és a Szövetségért tett erőfeszítéseidért.
Viseld sokszor és maradj életben.

H.

Item is volt mellékelve hozzá: „A Kaszás Rettegett Öltözéke” – olvastam le a csatolt szövegről. Még nem hallottam ilyesmiről, így kíváncsian hívtam le, s elmosolyodtam, amint a kezemben – látszólag - egy egyszerű Fényes Pikkelypáncél materializálódott. Hoora mindenre gondolt. Ám arra, hogy ez a kijelentésem mennyire igaz volt, csak akkor jöttem rá, amikor elolvastam a leírását is. Behunytam szemeim, és megkönnyebbülten szorítottam magamhoz a vértet. Innentől nincs megállás. Köszönöm.

by **Hinari** Szer. Nov. 04 2015, 21:44

Szavak

Nem tudtam elmondani nekik. Egyszerűen képtelen voltam rá.
Bár megpróbáltam. Sokszor! Többször is, de a szavak, azok sosem akartak előtörni. Odabent üvöltöztek. Felkavarodott tőlük a gyomrom.
Gondolkoztam rajta, hogy miért. Volt egy gát, és tudtam is, hogy miért épült, hogy miért építettem fel. Még mindig nem akartam elhinni. Agyam blokkolta a bejövő információkat, melyek kristálytiszták voltak, de még ennyi nap után is, nem voltam hajlandó fogadni őket. Ha megtettem volna, bizonyosan ott maradnak, elpusztítva mindent, amiben valaha is hittem. Szépen lassan rágták át magukat a falon. Centiméterről centiméterre. S én úgy hátráltam előlük, ahogy közeledtek. De ezzel együtt, elhátráltam mindenki mástól is, aki fontos volt nekem.
Nem akartam ezt. Nem voltam egyedül, soha többé. Mégsem tudtam beszélni róla. Ha kérdezték, nem feleltem, nem is hallottam meg talán, érzékeltem, de informatív reakciót nem tudtak kicsikarni belőlem. Csak találgathattak, miért lépett ki a céhből. Hogy kilépett-e egyáltalán. Hogy mi történt vele. Azt hiszem, joguk volt tudni az igazat.
Nehezen írtam le azt a pár sort is. Akadozott kezemben a toll, és többször is neki kellett állnom; a remegés, mely a szüntelen feszültségből eredt, nem engedte szabadon forogni kezemben az eszközt. Mélyeket lélegeztem, és amikor készen voltam, fogtam egy tűt, és kiszúrtam a papírt a céhház hirdetőtáblájára. Középre, hogy aki elhalad mellette, rögtön láthassa azt. De nem beszéltem róla ezek után sem. Senkinek. Csak felsétáltam a lépcsőn, becsuktam magam után a sütiszoba ajtaját, és leültem a kanapéra, kezemben egy pohár rumos csokival. És vártam. Több órán keresztül, a semmit bámulva hosszan.

Hiszen kedd volt.

by Ajánlott tartalom

Looking through my eyes

Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes

Re: Looking through my eyes