Re: [Event] OFF 2.0: Log in/Log out

by **Hinari** Vas. Május 26 2013, 21:07

[1. kör]

A lemenő nap fényei furcsa játékot játszottak a penge élén, itt-ott vérvörösve festve a szürkén csillogó fémet. Néhol elúszott a vonal, és ahogy teltek a percek, a narancssárga lassanként felkúszott a sárkányig, egyesülve a tompa sötéttel, fénnyel árasztva el a feketeséget. Elmélázva néztem a színek játékát, néha fordítva egy-egy fokot a Katanán.
Sword Art.
Nem tudtam betelni vele, még ennyi itt töltött hónap után sem. Mindig találtam valami újat benne, valamit, amit eddig nem ismertem fel, értékeket és érzéseket, benyomásokat, amiket a kinti világban sohasem tapasztalhattam volna meg. Erősnek éreztem magam, erősebbnek, mint akkor, ott, erősebbnek, mint amikor visszatértem. Mélyeket lélegeztem, s az oldalamra fordultam: a tárva nyitott ablakon át a szemembe sütött a nap, rózsaszínbe burkolva arcom minden kacskaringós, virtuális vonalát.
- Nos?
- Úgyis visszajössz.
Dühös voltam rá, de be kellett vallanom, hogy van valami abban, amit mond. Mindig van, akármennyire is kívánom, hogy bárcsak ne lenne. Megszerettem ezt a helyet. Hozzászoktam a világához, alkalmazkodtam az itt uralkodó hangulathoz, és lassacskán én is átvettem a ritmust. Olyannyira, hogy az a pár perc a kórházban képes volt felborítani az egész egyensúlyt, ami cselekedeteimet meghatározta s irányította mindenkori gondolataim. Nem voltam önmagam, sokáig nem, és talán ő volt az, aki miatt képes voltam visszarázódni. Ő tudta, mire gondolok, és ez több volt annál, mint amit bármelyik társam magáénak tudhatott. Mégsem ért fel velük, a családommal, a barátaimmal, és ezt mindketten tudtuk.
- Gondolod?

Megnyitottam a menüt. Nem gondolkoztam, fölösleges is lett volna. Kezemben még mindig ott volt a Katana, s én továbbra sem voltam képes letenni. Ragaszkodtam hozzá, a szavaihoz, a tanácsaihoz, mindahhoz, amit a szememben képviselt. Rányomtam a gombra, s felugrott a kisablak. Kivártam.
- Tudom – felelte a kard, hangja nyugtatóan ismétlődött fejemben. Elmosolyodtam. Ujjaim gyengéden érintették a kék kört, s ahogyan elkezdődött testem elpixeleződése, a Katana puhán esett rá a Justice Leage céhházának felső emeleti ágyára.

by **Hinari** Hétf. Május 27 2013, 12:10

[2. kör]

Már vártam. Pontosan tudtam, mi fog történni, hisz mindmáig emlékeztem minden mozzanatra, minden lélegzetvételre. A fájdalomra és az örömre. Ahogy tudatom kezdett elválni virtuális testemtől, már nyitottam is volna a szemem: látni akartam a kupát, biztos voltam benne, hogy ott van. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy nincs.
Hamarosan megéreztem a meleget s hideget egyaránt, lassanként magam körül éreztem valódi testem, habár érzékszerveimnek kellett pár perc, mire hozzászoktak a megváltozott körülményekhez. Mély hang érkezett, mondanivalója elfolyt, nem értettem. Nem is akartam. Az aranyat akartam látni, ahogy a kórházi neon sápadt fénye csillog rajta. Ahogy felém nevet, visszatükrözve mosolyom, ahogy megnyugtat, hogy sikerült. Már nagyon vártam. De nem volt ott.

Köhögve ültem fel, a mozdulatok könnyebben mentek, mint a múltkor, de lehet csak a mindent elsöprő elhatározás miatt, ami izmaim mozgatta. Kint voltam, mégse ugyanott.
- A bátyámat akarom – hangom halovány volt, mégis akaratos. Nem kértem, a tényeket közöltem csupán, ám senki nem hallott, nem válaszoltak. Ekkor néztem körül, összeráncolt homlokkal fogadva a látványt. Hol vagyok?
Több perc telhetett el így. Szememet dörgöltem, és szótlanul figyeltem. Megnéztem magamnak mindent, ám mégse mozdultam meg. Néha-néha újra hallani véltem a hangot, de nem foglalkoztam vele. Idegesített. Sokkal jobban, mint az, hogy egy szál törülköző van rajtam. Ennek nem így kéne lennie. Körül kéne, hogy ugráljanak, lesniük kéne minden szavam. Segíteniük kéne. Hiszen most tértem vissza közéjük. Újra önmagam voltam, de nem a sarokba húzódó kislány, mégcsak nem is a magabiztos kardforgató. Szájamat összepréseltem, és karba font kézzel vártam, hogy bejöjjön valaki. Én aztán nem fogom azt tenni, amit mond, addig nem, amíg nem veszi a fáradtságot, hogy személyesen kérjen meg. De már tudtam. Valahol mélyen, a tudatalattimban, ám még nem voltam felkészülve arra, hogy meg is fogalmazzam. Nem. Ha megtettem volna, bizonyosan magába ránt a kétségbeesés.

by **Mirika** Hétf. Május 27 2013, 15:59

I. kör

Nem haltam meg, de lehet, hogy már nem térek vissza. Ha így lesz... kint várni fogok rád, Kota.

Miyanari Kana

Letettem a tollat és hosszan nézegettem a papírt. Hiányzott róla egy szó, de én... azt hiszem azt most nem voltam kész odaírni. Megrendült a bizalmam sok minden és mindenki irányába, mióta visszatértem a játékba, nem voltam boldog. Nyomasztott a teher, hogy kijuthattam volna a játékból, de az is, hogy akkor itt kellett volna hagynom ezt a nagyszerű közösséget. Ez a kettősség marcangolt belülről már napok óta, de igazából nem éreztem annyira... nagyszerűnek ezt a közösséget már. Belefáradtam az állandó vitákba, egyesektől el is idegenedtem és semmi sem ment jól már. Sem a céhem, sem a boltom, sem az életem. Kudarcélményekből pedig köszönöm, nem kérek, éppen elég nekem az, ami kint várt. Azt hittem, itt majd más lesz. Hát nem lett, és hiába a fellángolások, mindig visszaesek. Akkor már inkább kint szenvedjek, olyan problémákkal, amikkel értelme is van foglalkozni.
Eldöntöttem, rányomok a Logout gombra, ami feltűnt a menümben. Nem szóltam róla senkinek, tisztában voltam vele, hogy másoknak nincs ott. Akkor már rég alig lézengenének a játékban páran, kevés hülye volt, aki itt maradna kockáztatni az életét. Vicces, hogy én ilyen voltam, legalábbis hezitáltam, mi legyen. Idemenekültem a sisak túloldaláról, és most visszamenekülök oda. Nem éreztem helyesnek, de legalább elbúcsúztam azoktól, akik fontosak voltak nekem. Így már aggodalom nélkül böktem rá arra a gombra, és a szememet becsukva vártam, hogy ismét felébredjek gyengén, és betegen.
- Cseszd meg >.> - mérgelődtem, mikor mindez nem következett be és rájötte, hogy egy megerősítő panel ugrott fel. Épp elég volt egyszer összeszedni rá a bátorságom, erre most még egyszer meg kellett tegyem? Pfff... Idegesen, feszültem sóhajtottam fel a szoba közepén. Teljesen egyedül voltam, csak az a levél szemezett velem, amit az imént fejeztem be.
- Bah... nesze neked >.> - csaptam rá a panel zöld gombjára végül, annyira remegett a kezem, hogy simán úgysem tudtam volna megnyomni. De most... most megtettem. És jött a fény...

II. kör

Ismerős érzések tértek vissza. Nem éreztem a tagjaimat, képtelen voltam kinyitni a szemem. Zsibbadt volt mindenem, pedig tutira tornáztattak. Viszont ebből is tudtam, hogy ismét kijutottam és a kórházban vagyok. Működött a gomb. Megmagyarázhatatlan szomorúság fogott el, mintha kitépték volna egy részemet. Gáz volt bevallani, de azért hozzám nőtt egy kicsit Aincrad minden szenvedésem ellenére.
Kinyitottam a szemem, miután meghallottam a hangosbeszélő hangját. Visszatértek az érzékeim, de várakozásaimmal ellentétben nem abban a kórteremben voltam, ahol eddig. Sőt, nem is kórteremben voltam o.O Sajgott a nyakam, ahogy oldalra fordítottam a fejem, hogy körbenézzek, de valami tök idegen helyen voltam steril körülmények között. Körülöttem egy csomóan sürögtek-forogtak, és ahogy megláttam, mit csinálnak, elfogott a hányinger és megszédültem. Az a sok tű nem volt kellemes látvány, ahogy kiálltak belőlem és húzogatták kifelé. Gyorsan becsuktam a szemem, nem akartam látni. A számat viszont kinyitottam, de hang... na az nem jött ki a torkomon. Váratlanul azonban könnyebb lett a fejem és elmúlt a szorító érzés, amit... a mit a sisak okozott. Rémületemben kipattant a szemem, de mire igazán megijedhettem volna, a Nerve Gear már nem volt a fejemen és én éltem. Elfogott a remegés. Ezek szerint talán... talán akkor sem lett volna bajom, ha azon a napon lekapom a fejemről. Kuso... >.>
Na de hol vagyok? Most ez volt a legégetőbb problémám. Mire az utolsó nővér is kiszállingózott a teremből, addigra már én is képes lettem mozogni, még ha kicsit nehezen is. A betegségemnek nyoma sem volt, a hajam se volt olyan lenőtt állapotban, ahogy felültem az ágyon és megvizsgáltam magam. Bár egyedül voltam, mégis kicsit zavarba jöttem a ruhátlanságomtól, a törülközőt megforgatva takartam el magam teljesen. Azért ez más volt, mint amikor ismerősök között vagyok vagy valami bulin...
- Hol vagyok? Meg stb... Valaki nem szeretne tájékoztatni? - szólaltam fel számon kérő hangnemben, miután arra... utasítottak? hogy öltözzek fel. Ja, de mibe? Ja, hogy abba a overallba, ami ott feküdt az ágy mellett? Eh... Abban se voltam biztos, hogy lehetett érteni, amit mondtam, alig akart működni a hangom. Még egyszer megismételtem az előbbit éppen ezért, most már nem hagytak cserben a hangszálaim, csak halványnak éreztem kicsit. De tényleg! Mi ez a gumiszoba? Tudtommal nem vagyok ketyós...

by **Diabel** Kedd Május 28 2013, 00:06

Eddigi résztvevők

Szophie: 1. kör, 2. kör
Asuka: 1. kör, 2. kör
Kyuushiro: 1. kör, 2. kör
Möraja: 1. kör, 2. kör
Vio: 1. kör
Askr: 1. kör, 2. kör
Yuichi: 1. kör
Hinari: 1. kör, 2. kör
Mirika: 1. kör, 2. kör
Yuna: 1. kör, 2. kör

Voltak, akik nem vették fel a ruhájukat: az idő ellenük dolgozik. Nem muszáj felvenni a ruhákat, természetesen, de ahogy a kiloggolással kapcsolatban is türelmesek voltak, úgy a ruhafelvételre sem sürgetnek titeket. Nem fogja semmilyen új inger érni azokat, akik nem öltöznek fel. Csak a hangosbemondó ismétli meg random időközönként a tájékoztatását, így még ahhoz sem tudjátok mérni az időt. Amíg a ruhát fel nem veszitek, nem történik semmi.

Ruhafelvétel után nem sokkal: új ajtó válik el a faltól, és szabad utat kínál neked, ahogy felöltöztél. A ruha igen különleges. Rengeteg apró „gömböc” van benne. A testedre simul, mégis hagyja lélegezni a bőröd, nem fuldokolsz benne. Könnyed viselet. Néhány perc múlva már úgy érezheted, mintha semmi nem lenne rajtad.
Az ajtó a korábbi szobádból jócskán nagyobb méretekkel rendelkező terembe vezet téged. A talaj szinte él a talpad alatt. Mezítláb jársz rajta, érzed, hogy szobahőmérsékletű. Nem padló, nem csempe, nem szőnyeg. Ugyan az az anyag, mint amivel a fal volt bevonva. Egyetlen igazán erős fényforrás vezet téged, méghozzá a szoba közepéhez. Újabb asztal vár rád, ez azonban sokkal kisebb, mint a korábbi. Egy fura szemüveg-féle van rajta, erős fejtapaszokkal, és rögzítőfelületekkel.
– Már régen nem csatlakozott a SAO-hoz. Kérem, hogy az elvonási tünetek elkerülése végett minél hamarabb aktiválja az AmuSphere-t – szólít fel a korábbi hang.
Mögötted újabb hermetikus szisszenés, ahogy zárult a korábbi szobád ajtaja. Még az illesztéseket se találnád meg, ha netalántán nekiállnál keresni. Az AmuSphere ott fekszik előtted az asztalon. Emlékszel még a NerveGear kulcsszavára, igaz?

Határidő: egy hét. Hétfő este fog a következő mesélői megérkezni. Az biztos, hogy Viót bevárjuk. Ne haragudjatok, ha gyorsabb eventre számítottatok.

by **Yuna** Kedd Május 28 2013, 10:32

Furcsa volt az a ruha amit magamra öltöttem, egy kis idő után olyan érzésem támadt mintha a saját bőrömben lennék. Teljesen rám simult és ami fontosabb, kényelmes volt. Néhány perc elteltével egy ajtó halk szisszenését hallom és egy másik terembe vezetett. Ezúttal nem kaptam semmiféle utasítást. Várok, egy keveset hátha valaki belép az ajtón, de nem így lett. Ezek szerint azt akarják, hogy én lépjek be oda, hát legyen! Kissé óvatosan indultam el és az idegen szobát Fürkészem. Az ajtóhoz lépve az egyik kezemmel neki támaszkodom az ajtó „keretnek” és úgy kémlelek be. Az egész terem üres csupán egy asztal volt középen rajta valamiféle szerkezettel. Oda sétálok hozzá és a szemüvegre nézem.
- Mi ez? – Kérdezem a hangos bemondótól, de ő csak részleges választ ad és újra utasításokkal bombáz.
- Régen nem csatlakoztam? Miről beszél hiszen alig pár perce, hogy leléptem! Miféle elvonási tünetekről beszél? Mi ez a ketyere? – Emelem fel a szemüveget de közben egy ablakot vagy kamerát kerestem ahová beszélhetek és nem csak úgy a semmibe háborodok fel. – Miféle hely ez? Miért vagyok itt? Hogyan juttattak ki a játékból? Miért élek még mindig a Nerve Gear levétele után. – Kérdések egész sorát zúdítom az alaktalan hangra még mindig valami fizikai valót keresve a hangnak ha a választ nem kapom meg akkor egyre idegesebben követelem a választ. – VÁLASZOLJ! – Kiabálom amennyire az erőmből telik. Az ajtó ahonnan bejöttem lezárult, nem tudok kijutni innen. Ledobom a szemüveget az asztalra és tovább követelőzöm. – Mit csinál velem ez az izé? Miért vagyok elzárva? FELELJ!

by **Hinari** Kedd Május 28 2013, 11:57

[3.kör]

Eddig észre se vettem, hogy nincs rajtam a NerveGear. Valahogy elfeledkeztem róla, az apró részletekről, amik idáig befolyásolták logikus gondolkodásmódom. Elvesztettem, ahogy minden mást is. Legszívesebben sírni akartam volna, kiadni magamból a bizonytalanság dühét, ám itt nem voltak pontok, amik segítettek volna, itt csak önmagam voltam, gyengén és elhagyatottan.
Felöltöztem.
Hiába akartam ellenszegülni, nem történt semmi, és a várakozás lassacskán eljuttatott odáig, hogy inkább megcsináltam, amire utasítottak. Tudtam, hogy ki vagyok szolgáltatva nekik, akárkik is legyenek az üveg túloldalán, s bár magamban a falat csapkodtam volna és kiabáltam volna, a külvilág felé mégsem ezt közvetítettem. Csapdába estem. A túszuk voltam, fogva tartottak, és ez jobban fájt, mint a játék által nyújtott fogság, hiszen amíg itt egy kör alakú szobába voltam bezárva, ott legalább szabadon mozoghattam. Élhettem. De itt? Kár volt kijelentkezni. Mi értelme volt, ha csupán egy ilyen valóság fogadott? Szemeim elsötétültek, ahogyan visszakászálódtam az asztalféleségre, továbbra is szótlanul, magamba fordulva. Számukra nem voltam ember, egy emberi, érző lénnyel mindezeket nem csinálták volna meg. Kísérlet voltam, aki tehetetlenül tűr, és nem képes változtatni a sorsán. Gépként kezeltek, és nem tudtam semmit sem tenni ez ellen. Ki akartam jutni innen. Haza, vagy a játékba, mindegy volt már.

Érzékszerveim hamar hozzászoktak a csöndhöz, így szinte azonnal meghallottam a hangot, s kaptam arrafelé a fejem. Egy ajtó volt, és nekem több nem is kellett. Óvatosan indultam el, néha fel-felnézve a láthatatlan személyre, aki föntről figyel. Egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy átlépjem-e a küszöböt: mindenhol jobb volt, mint itt. Nem kérdeztem többet, csupán odasétáltam, ahova sétálnom kellett, és tettem, amit tennem kellett. Beletörődtem, egyelőre. Igen. Higgyék csak azt, hogy egy báb vagyok, de adjanak akár csak egy icipici lehetőséget, és meglátják, hogy mire vagyok képes! Lopva körülnéztem, ám sajnos semmilyen, kardszerű tárgy nem volt a közelben, csupán a férfi által említett AmuSphere. Hülyeségeket beszélt, de nem foglalkoztam vele. Lehet, hogy az én időérzékem csal, és tényleg régen történt, hogy utoljára játszottam, ám az is lehet, hogy a tényleges bejelentkezésre gondol. De ez a tárgy, ez a szemüvegféle… segíthet visszajutni? Felemeltem, és forgattam egy kicsit, hogy minden szögből lássam, hogy biztos legyek benne, nem fog, nem képes megsütni. Valójában azonban ez is csak a látszat volt, igazából mohón kaptam volna utána, és kérdés nélkül tettem volna a fejemre, ám nem akartam függőnek tűnni, valószínű hamarabb végeznek velem, ha normálisnak találnak. Lefeküdtem, és behunytam szemeim. Reméltem, hogy ez is hasonlóképpen működik, mint az a másik, így egy rövidke szünet, egy utolsó sóhajtás után harmadszorra is kimondtam a szót... amit igazából egyszer se kellett volna.
- Link Start!

by **Chancery** Kedd Május 28 2013, 13:30

3. kör

Nagyon fura ez a ruha, sosem láttam még hasonlót ezelőtt. Miután mindent magamra vettem, nem sietve a dolgokkal, érdeklődve figyelem, ahogy sziszegve, mint valami mérges kígyó, kinyílik az ajtó. Még nem indulok el felé, leülök és várok. A szívem a torkomban dobog olyan sebességgel, amiről nem is tudtam, hogy egy szerv képes lenne, és egyszerűen muszáj vennem pár mély levegőt, hogy lenyugodjak. A jelek szerint nem is siettetnek, és talán egy perc után elindulok az ajtó felé.
Fura nekem mezítláb járni, hiszen sosem szoktam, legalább zokni mindig van rajtam. Nem is a talpamon járok, hanem a külső szélén, pedig nem vagyok o lábú, egyszerűen csak a megszokás, hogy "ne járj a hideg kőlapon, fel fogsz fázni és b*szhatod!". Jóformán érzem, hogy már a SAO-n kívül vagyok, jönnek fel az emlékek agyam mély kútjából, a kéromkodással, gonoszsággal teli képek. És én ide akartam visszajönni? Komolyan?
Megfordulok, hogy visszamenjek megnézni, ott van-e mégis a NerveGear, de már bezáródott az ajtó. A szívem sajogni kezd, vissza akarok menni Aincradba. Olyan jó volt ott. Nem neveztek rút boszorkánynak, nem rúgdostak meg, nem aláztak meg. KayaBá, had menjek vissza, légyszí...
Körbenézek, de itt sincs NerveGear, csak valami fura szemüveg. Felemelem az asztalról, megnézem alaposan, és elgondolkodom, vajon a mostanira fle tudnám venni. Megpróbálom, de nem, hacsak el nem töröm vele a sajátomat.
-– Már régen nem csatlakozott a SAO-hoz. Kérem, hogy az elvonási tünetek elkerülése végett minél hamarabb aktiválja az AmuSphere-t
AmuSphere? Ez valami újgenerációs NerveGear lehet? Informatikusként tisztában vagyok vele, milyen hamar képes fejlődni a technológia, így igazából meg sem lepődöm. Viszont mi az a szöveg, hogy régen csatlakoztam a SAO-hoz? Most léptem ki...
Ezek szerint... mégis visszamehetek Aincradba? Csak azért jelent meg a kijelentkezés, hogy az új NerveGear használatával játszhassunk tovább, és azért ez a fura környezet is? Végülis, megmagyarázná a dolgokat, ha ez lenne a válasz. Elmosolyodom.
-Igenis...
Jayről nem kaptam feleletet, hogy itt van-e vagy sem, pedig ő a fontosabb számomra. Viszont mégis olyan érzésem van, hogy nem fogom itt kint megtalálni... az előérzeteim pedig csak ritkán csalnak. Leveszem a szemüvegem, felfekszem az új helyemre és felteszem az AmuSphere-t. Párszor megigazítom, hogy jó legyen, ellenőrzöm a szemüvegem magam mellett. Minden homályos megint, mintha ködös üvegen át látnék. Végül, részemről másodszorra is kimondom angolul...
-Link start...

by **Asuka** Szer. Május 29 2013, 17:24

Idegőrlő a semmittevés, s a tétlenkedés, amit tűrnöm kell. Még az idő múlását sem tudom megállapítani, bár lehet, ha a falon egy óra is ketyegne, csak még inkább idegesítene, hogy ilyen lassúnak érzem az idő telését. Mindazonáltal az utasításnak eleget teszek, s felöltöm magamra azt a ruhát, amit kikészítettek nekem. Eddig is ilyen lassú volt az idő a való életben, vagy csak azért érzem így, mert agyam az állandó stimuláláshoz szokott?
Reménykedem benne, ha eleget teszek az elvárásoknak, mihamarabb kikerülhetek innen. Egyszerűen olyan elveszettnek érzem magam itt, mindazok ellenére is, hogy pontosan felfogom, hogy mi történik körülöttem. Legalábbis remélem, hogy felfogom. Annyira nem lep meg, hogy nem kapok személyes ellátást, mindazonáltal örülnék egy arcnak, még ha ugyanolyan semmitmondó, érzelemmentes, apatikus is, mint a nővéreké volt a másik szobában, akik annyira feltűnően igyekeztek egyedül hagyni engem. Vajon Kaguci is rákattintott arra a gombra? Nem vagyok biztos benne, hogy volt benne annyi bátorság, igaz, az én részemről inkább vakmerőségről van szó. Hiszen nem tagadom, nem volt ott veszítenivalóm.
Azért aggódom Kagura iránt. Ismerem annyira, hogy tudjam, nehezen viseli az ilyen feszült helyzeteket. Hiszen hónapokon át mást se nagyon csináltam, csupán az ő lelkét ápolgattam. Általában üres szavakkal, s némi megtévesztéssel, hogy a biztonság illúziójába rángassam. Holott bolondnak tűnhetek, nem vagyok az. Minden mozdulat, mimika, s viselkedés, amit tanúsítok a külvilág iránt, mesterkélt, szándékos színjáték. Általában az ő érdekükben. Engem a legjobb akkor, ha nem ismernek igazán.
Egy újabb ajtó nyílik, s lévén végre történik valami, gondolkodás nélkül felállok, s határozott léptekkel besétálok. Talán csak vállaim ereszkedtek le jobban, s hajam sem olyan ápoltan, mintsem inkább csapzottan hullámzik nyakamban.
Újabb utasítást hallok a gépies, monoton hangtól, azonban egy pillanatra ettől már igazán kezdek kétségbeesni. Szándékosan akarnak engem ennyi ideig itt tartani? Szándékosan játszanak az idegeimmel? Hű, nem lesz ez így jó, ha továbbra sem kapok egyértelmű válaszokat... én utálom a tudatlanságot. Nem szeretek tudatlan lenni, hiszen az ember ettől a leginkább sebezhető. Ráadásul nem is értem, miért beszélnek elvonási tünetekről... én jól vagyok, köszönöm. Hiszen csak most jelentkeztem ki... vagy talán már fél napja is lehet, nem tudom. De nem érzem úgy, hogy vissza kellene mennem oda.
Az eszköz neve azonban valami más, s bár hasonlít a NerveGearre, még sem ugyanaz. Úgy sejtem, ez az eszköz nem visz el valóban vissza a játékba, talán csak az agyam és bizonyos idegeket stimulál úgy, hogy ne jöhessenek ki ezek az állítólagos elvonási tünetek. Pedig az lenne a legjobb az elvonási tünetekre, ha egyáltalán nem adnák meg a testnek. Hiszen azok akkor alakulnak ki, amikor a szervezet külső dologtól kap meg valamit, amit önmaga is megtermelhetne, csupán nagyobb dózisban. Így pedig az emberi szervezet egyszerűen elfelejti termelni azt, hiszen kényelmesebb neki, ha máshonnan megkapja ugyanazt. Ha a játék képes lehet ilyesfajta anyagot a szervezetbe juttatni, a legjobb az lenne, ha megtanítanák az emberi testnek, miképp termelje ezt önmaga. Úgy hiszem, így lenne logikus.
A biológia azonban nem az én szakterületem. Méregetem párszor az új eszközt, azonban nem sietem el, hogy felvegyem azt, s elindítsam annak működését.

by **Szophie** Szer. Május 29 2013, 19:35

3.kör

A fal halk puffanással kinyílik. Igazból eddig fel sem tűnt, hogy ott van. Talán megértették, amit mondtam. Egyszerűen, logikusan elmagyaráztam mindent, és rájöttek, hogy igazam van. Ez miatt meg most ki is fognak szépen engedni. Mondjuk a ruhámmal kapcsolatban van egy két fenntartásom, mivel egyszerűen ronda, és bár kényelmes, minden mozdulatomra zizeg, az összeütődő golyóktól, illetve azzal is, hogy "és akkor hogyan tovább?" . Hiszen azt sem tudom, hol vagyok, nincs egy nyavalyás telefon sem nálam, pénz meg még úgyse.
Végül odabattyogtam az ajtóhoz, és átkukucskáltam rajta. Éppen hogy csak a fejem búbja, meg a szemem látszódott ki az ajtófélfa mögül. Noha nem hiszem, hogy halálos zombik várnak rám odakint, azért jobb meggyőződni arról, hogy nincsen veszély. Nem, ez nem a játék miatt van, nem őrület, vagy folyamatos moboktól való rettegés, ez az igazi, kicsit bolond én. És ezek után még csodálkozom, hogy ide zártak? Mezítláb elkezdtem sétálni, át a másik, biztonságosnak tűnő szobába. Egyik lépés a másik után. Csend volt, és csak én voltam ott, egyedül halk lélegzetem, és lépteim apró zaja hallatszott. Nem fázott a lábam, meleg volt a padló, akár le is ülhetek rá, nem fázok fel. Ugyanolyan üres, és csendes volt minden, mint az előző helyen. Egyedül az vonzott át, hogy fúrta az oldalamat a kíváncsiság , hogy vajon mi is lehet ott az az asztal, és mi is lehet rajta. Ahogy közeledtem, kezdett egyre világosabban kirajzolódni valami szemüveg féle. Értetlenül meredtem hosszú, csendes percekig a tárgyra. Aztán majdnem szívrohamot kaptam, amikor megint megszólalt a parancsoló férfi hang. Szóval ez is valami olyasmi lehet, mint a NerveGear? Nem akarok többet játszani! És biztos, hogy ez nem ugyanaz! Itt nincsenek itt a barátaim, és lehet, hogy még Vezér sem! Megfordultam, hogy visszamenjek, és elheveredjek az ágyamra, majd további kérvényekkel forduljak az engem figyelőkhöz, hogy engedjenek ki. Ekkor viszont bezárult az az ajtó is, és hűlt helyét sem találtam. - Mi a..? - kerekedett el a szemem. Végül egyszerűen vettem egy mély levegőt, és hangomat komolyra, és tárgyilagosra fordítottam. - Kérvényezem, hogy engedjenek ki! Nekem nincs szükségem ilyesfajta beavatkozásra, illetve nem követtem el semmiféle bűncselekményt, ami miatt bezárhatnak. Újra átvizsgálást akarok az elmém állapotával kapcsolatban. mivel ha mindent rendben találnak. akkor egyáltalán semmi joguk nincs nekem itt maradni, illetve szeretnék ügyvéddel is beszélni. Ha nem adja meg a nekem járó szabadságot, akkor ígérem, börtönbe juttatom. hangom kimért volt, és fenyegető. Nemesi önbizalmam, és tudásom határtalanságával álltam ott, meggyőződve arról, hogy igenis nekem van igazam. És jobb, ha ezt most ők is szépen belátják! Nem vehetik el az alapvető szabadságomat! És nem is kényszeríthetnek arra, hogy újra visszamenjek, engem ugyan nem! Link Start.. ugyan már.. Minek venném fel? Minek mondanám ki? Addig biztosan nem teszem, amíg nem beszélhetek Nii-sannal. Majd utána lehet, hogy visszamegyek, utána lehet, hogy vissza akarok majd menni, de az is lehet, hogy maradok. Viszont engem nem fognak kényszeríteni semmire! Nem engedelmeskedem! Leültem a földre, és keresztbe fontam karom. Biztos, hogy hallották, amit mondtam, most már csak idő kérdése, hogy fontolóra vegyék, és rájöjjenek, hogy igazam van. És akkor majd jöhet a többi lépés, mint ügyvéd, s pszichológus keresése, beszélni a bátyámmal, elintézni ezt-azt. Már nincs sok hátra a szabadságomig. És megjegyzem, ha továbbra is bezárva akarnak tartani, akkor én bizony megkezdem az egyszemélyes szabadságharcot, és annak nem lesz jó vége!

by **Mirika** Hétf. Jún. 03 2013, 15:12

<< 3. kör >>

Semmi válasz. Mennyei, de tényleg. Pompás >.> Morcosan bújtam bele a ruhába. Idegen érzés volt az anyaga, de nem irritált és nem is volt kényelmetlen. Arra számítottam, hogy rám izzad, meg fojtogatni fogja a sok szabad bőrfelülethez szokott testemet, de nem. Viszonylag tűrhető volt. Azért olyan kifejezést nem szeretnék használni, hogy mintha rám öntötték volna, mert két percnyi viselet után ezt lehetetlen megmondani, de na... Mindegy, legalább volt rajtam valami ruhaszerű képződmény, szóval már nem éreztem magam zavarban. Csupán ideges voltam, mert itt voltam a fene se tudja, hol, és nyilvánvalóan figyelnek, de nem tudnak ideböfögni egy kétmondatos választ. Hát, nem így képzeltem ezt, mikor rányomtam arra a rohadt gombra, hirtelen azt se tudtam, hogy ezt szeretném jobban, vagy azt a beteges tehetetlenséget, amit legutóbb tapasztaltam. Az legalább olyan érzés volt, mintha valóban élnék. Merthogy ez nem olt olyan, semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal.
- Na végre valami... - kommentáltam az ajtó kinyílását méltatlankodva, majd ha kicsit bicegve és botladozva is, de lassan elindultam. Gyorsan megfájdultak a lábaim, a kínzó érzéstől grimaszra húzódott az arcom, de valahogy átvonszoltam magam. Hátha találkozok valami emberszerű élőlénnyel, valami dokival vagy agykurkásszal, aki esetleg mondjuk, ha nem nagy kérés, tud velem kommunikációt folytatni. Baromi happy lettem volna tőle, mert megannyi kérdés halmozódott fel bennem. Azonban a teremben egy lélek sem volt, legalábbis első pillantásra. Megálltam, hogy pihenjek, kicsit a szemem is becsuktam. Iszonyat nehéz volt élni, eh :/ Aztán sántikáltam tovább, egyenesen a középen lévő asztalig. Úgy nézett ki az egész, mintha valami hipermodern kiállítási tárgyat világítanának meg, de amúgy csak azért vánszorogtam oda, hogy meg tudjak támaszkodni valahol, mert ilyen, mint szék, hát az mintha nem lett volna. Csalódtam, egyre inkább úgy éreztem magam, mint valami kísérleti patkány, akinek tanulmányozzák a reakcióit azután, hogy beadtak neki valami világmegváltó szert. Ez az én esetemben a SAO volt.
- Igen, volt az fél órája is, húha. Bakker... - csóváltam a fejem, komplett nonszensz volt az egész. Kinek képzelnek ezek engem? Mint valami rossz drogos >.> Hát kösz nem, nem vagyok kocka, aki képtelen felállni a gép elől, volt nekem rendes életem, barátnőim, már úgy hellyel-közzel, mikor éppen nem haragítottam őket magamra... Elvonási tünetek, pfff... Nem hiányzik, egy cseppet sem, szimplán le akartam pihenni. Ehelyett kacatokkal tukmálnak, mintha ki se jutottam volna. Nem volt meg a feeling :/ Felemeltem a szemüveget és közelebbről is meglestem. Hasonló interface-t láttam rajta, mint a Nerve Gearnek van, csak nem olyan ormótlan sisak. Biztos nincs benne annyi kütyü, de sejtéseim szerint hasonló cucc lehetett. Arra gondoltam, hogy ha ezzel a baromsággal minél hamarabb végzek, annál gyorsabban szabadulok, így végül feltettem a fejemre és felcsatoltam ezt az amumicsodát.
- Link start... - ejtettem ki a parancsot, kelletlenül. Semmi kedvem nem volt ehhez a bohóckodáshoz, nem vágtam le, miért akarnak visszaküldeni a virtuális világba. Tök hülyeség volt :/

by **Askr** Kedd Jún. 04 2013, 18:43

3. kör

Valamiért úgy éreztem, egy pillanat erejére meg kellene állnom és engedetlennek kell lennem a parancsolásokkal szemben. Hogy a habozás az volt-e, nos, azt nem tudtam eldönteni. Annyi biztos, hogy a dolgok kissé gyorsan történtek és még a fejemben gyűlő kérdésekre sem kaphattam választ. Még esélyt sem kaptam a kérdések hangoztatására. Hogy hol vagyok és mi a szándékaik velem? És egyáltalán miképpen tudhattam ahhoz a bizonyos "Log out" gombhoz hozzáférkőzni és miért nem otthon ébredtem? Zavarodottan csóváltam meg fejemet, mikor egy ajtó nyílik ki. Értetlenül pislogtam, miközben megigazítottam az újonnan kapott, fura göncömet. Reménykedtem benne, hogy kapok esélyt az épületből való kijutásra. Már nem is tudom, mióta nem voltam kint a szabadban. Friss levegőre, éltető napfényre vágytam és persze arra, hogy ismét találkozhassak az édesanyámmal. És valahogy az a sanda gyanúm támadt, ha ezeket el akarom érni, akkor kénytelen-kelletlen, de engedelmeskednem kellett annak a parancsoló hangnak. Lassan, komótosan indultam meg az ajtó felé és mihelyst átléptem a küszöbén (márha volt), meleget éreztem a talpam alatt, pedig mezítláb jártam. Olyan volt, mintha párnákon járnék vagy valami hasonló érzés fogott el.
Az erős fényességtől frusztráltan hunytam le fél szememet. Nagyon nem tetszett nekem ez az egész, mégis kíváncsiskodva indultam meg a fényforrás felé. Nem kapkodtam el a dolgot, kifejezetten fáradtságos lépéseket tettem, mire a szoba közepére értem. Nem láttam mást, csak egy asztalt, amire egy szemüveg-féleség volt elhelyezve.
- Már régen nem csatlakozott a SAO-hoz. Kérem, hogy az elvonási tünetek elkerülése végett minél hamarabb aktiválja az AmuSphere-t. - utasított a hang. Közben az ajtó bezáródott mögöttem. Valamiért mégis megfordultam és ellenőriztem, van-e visszaút, ám nem adódott. Már nem is számított. Érdektelenül vontam meg vállamat és léptem az asztalhoz. Az ujjbegyeim közé fogtam a szemüveget és egy hosszú perc erejéig gondolkodtam, vajon helyesen cselekszek-e. Tekintetem egy pillanatra az ajtó hűlt helyére irányult. Más lehetőség amúgy sem volt és ha a válaszokhoz ahhoz kell, hogy jófiú módjára engedelmeskedjek, hát legyen. Feltettem az AmuSphere-t és lehunyt szemmel, halkan, alig hallhatóan kimondtam a varázsszót:
- Link start.

by **Hayashi Yuichi** Pént. Jún. 07 2013, 11:03

2. kör

Határozottan rosszul vagyok, és homályos minden, hol lehetek? Előbb nyomtam rá a Log Out gombra, és most szinte mindenem sajog. Egy újabb valamit szedtek ki belőlem, próbálnám felmérni a körülöttem dolgozókat, de csak homályos mozgást láttam. Nővérek, igen kezdett tisztulni a kép, egy újabb darab hiányzott testemből, mi lehet ez az érzés? Ahogy kezdett tisztulni látásom, fölöttem plafon, de ez közel sem az otthonom, vagy kórház. Szám próbálnám kinyitni, de beszélni még nincs erőm. Furcsa érzés, újabb valami hiányzik belőlem. Nyakamat hosszas próbálkozás után sikerült kissé elfordítanom. És egy tűpárnának néztem magam. Áhá szóval ezeket szedik ki belőlem, hallottam már az akupunktúrás kezelésekről, de ez az első amikor izmaim így hozzák helyre. Ezt biztos nem lehet megszokni, gondoltam bele. Körülöttem továbbra is csak sürögnek és forognak. Mikor kifogytam tűkből, megfogták a sisakom, és elkezdték lecsatolni, kiabálásra fogtam volna, de még most jött hang ki belőlem. Talán csak levegő hagyta el tüdőm, más semmi. A sisak lent volt, és nem haltam meg. Kezem ökölbe szorult, és örömmel vettem, hogy végre reagál testem, és már nem kínkeservesen. A nővérek ezután elhagyták a termet. Látásom immáron teljesen kitisztult. Képes voltam felülni is, ezt örömmel vettem. Ruha nem volt rajtam, csak egy törölköző, ez nem igazán zavart, de az hogy fel kell öltözni, ahogy a kommentár mondta az már inkább.
- Készülök valahová? Hol a családom, és mi ez a hely? Köszönöm, hogy visszaállítottátok testi erőm, még-meg ilyen hamar – bár ez nem a megszokott, tettem hozzá gondolatban – mondj többet.
Most már rendesen végig tudtam vizslatni a helyet öltözés közben. Egy egyszerű terem megfigyelő fekete ablakokkal. Valószínűleg csak kamera van mögötte és távolabbról nézelődnek. Mi lehet ez, karantén alatt vagyok.. nyugtalanított a gondolat, de teljesítettem a kérést.

3. kör

Újdonsült ruhám izegni-mozogni kezdett, de hamar abbahagyta és úgy éreztem mintha semmi se lenne rajtam. Elég szorosnak tűnik, de mégse érzem zavarónak. Jót nevettem a tényen, de a testem még a nevetésre nem volt felkészülve. Furcsa érzés lett bennem úrrá a nevetés hatására. Viszont változás történt a teremben, kinyílt egy ajtó. Furcsa kísérleti egér érzésem támadt. Átléptem a nyílás alatt, ami mögöttem azonnal záródott. Mintha ott sem lett volna. Micsoda illesztések lehetnek ezek, sehol a nyoma, Olyan mintha egy egybefüggő fal lenne, sehol egy rés, tökéletes illeszkedés. Gyanúm kezdett beigazolódni.
- Tudom mi ez a hely akkor legalább engedjetek vissza! A kommentár hangja ismét felcsengett és felhívta a figyelmem, az asztalon található ezközre. Nem akartam hinni a szememnek, egy újabb Nerve Gear.
- Hosszabb ideje? Mégis mióta rehabilitáltok, elzárva mindenkitől. Azt már tudom ez nem a valóság, ami kinyitotta azt az ajtót az csak is egy program lehet, szóval ne akarjatok beléptetni máshova, nem fogom felvenni azt a Nerve Geart!
Nem értettem mi ez az egész, azt már tudom, hogy kár volt megnyomnom a logout gombot, de ez már megtörtént. Egy túl steril helyen vagyok, egymagam, valószínűleg program megfigyelőkkel. És most arra akarnak rávenni, hogy lépjek be egy másik játékba, hogy ne legyen elvonási tünetem.
- Ha már tényleg tesztelni akartok, ne egy szemüveget küldjetek, hanem mást.
Közelebb mentem az asztalhoz, megvizsgáltam a rajta heverő tárgyat. Tényleg azt akarják, hogy felvegyem, de ha ez igaz, hogy lesz elvonási tünetem, az vajon hogy fog kinyilvánulni. Elvonási tünetek, az őrületre gondolnak, vagy Kayaba Akihiko utálat hiány? Inkább várok mi lesz.

by **Viola** Pént. Jún. 07 2013, 14:03

2. kör!

Szinte kipattan a szemem, ahogy mozdulni próbálok, de nem tudok. Pillanatok műve, mire ráébredek, hogy biztosan egy kezelés alatt állok, amit nem tudott közölni velem az orvos, mert úgy elbóbiskoltam az injekció közben. Lehet illetlenség volt elaludnom, de kedves férfi, biztos nem haragszik rám.
A szoba plafonját képező fekete üveg azért kissé zavaró, de nyilván az volt vele a céljuk, hogy ha felébredek és nem bírok mozogni, mint például most, akkor ne égesse ki a retinámat a fehér vakítás. A szemem sarkából látom, hogy a fal sem ver vissza fénysugarakat, a felülete elég mattnak hat.
Figyelmemet a testem felé fordítom és meglepődök. Nővérek ténykednek rajtam, nem is akárhogyan! Végtagjaimból és mellkasomból halom tű ágaskodik ki egy hatalmas sündisznóvá változtatva engem. Mit csinálhatnak? Akupunktúrás kezelésről nem volt szó... Bár biztos említette volna az orvos, ha nem aludtam volna el. Ohh a manóba, többet kellett volna aludnom!
A nővérek serényen és pontosan dolgoznak. A tűk tömkelege egyszeriben csak fogyásnak indul, mikor egyesével kezdik el kihúzni belőlem őket. Fájdalmat nem is érzek. Ez tényleg akupunktúra lehet. Ezek után biztos sokkal jobb lesz... Mi is? Nem értek a japánok gyógyítás-technikáihoz. Még régebben mintha beszéltem volna erről Anattal, de lehet mással tettem. Talán Esutellel vagy Meredithel... Úgy gondoltam, hogy egyszer el kell mennem egyre, mert nagyon tudnak ám róla áradozni az emberek mennyire jó így meg úgy. De tessék, most kapok egyet tök ingyen! Legalábbis remélem nem kell érte fizetnem... Nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhessek magamnak egy ilyen kezelést. Talán a TB fizeti...
A kezelésnek rövidesen vége szakad, mikor az utolsó tű is távozik a bőrömből. A nővérek összecsomagolnak, berámolnak mindent táskákba, tárolókba és szó nélkül távoznak. Nem szólnak semmit, de én sem méltatom rá őket. Némaságban válok meg tőlük abban a reményben, hogy nemsokára az orvosom fog besétálni az ajtón a szokásos mosolyával arcán és elmagyarázza, hogy mennyire sajnálja amiért nem tudott szólni ennek a fontosságáról, de minél előbb meg kellett csinálni.
Mozgásom hiánya zavaróan nyomja a hangulatomat, de durván egy perccel a nővérek távozása után visszanyerem ezt a képességemet és felülök. Ruha persze nincs rajtam, de mondhatni hozzászoktam. Az orvos úgy is látott már többször is meztelenül. Azért az itt hagyott törülközőt komótosan magamra hajtogatom, hogy ha a melleimet nem is, de az alső felemet takarjam vele.
Nagyot sóhajtok a várakozás csendjében ücsörögve, mire egy hang szólal meg, utasítva, hogy öltözzek fel. Nem tudom jól kivenni, hogy kinek a hangja lenne. Egy kórházi alkalmazotté, az biztos, a hanglejtéséből pedig azt is meg merném kockáztatni, hogy az állandóan emlegetett orvosom szólított meg.
- Hú de dinka vagyok! - nyögöm, mihelyst észreveszem a ruhát, amibe minden bizonnyal bele kellett volna bújnom eddig is. Én meg egy törülközőt csavartam magamra. Okos vagy Viola, gratulálok! Most biztos jót kuncognak rajtam odakint, hogy még ennyit sem vagyok képes észrevenni.
Leveszem magamról a törülközőt és visszahajítom az ágyra, aztán a ruházatért nyúlok, mely széthajtva egy kezeslábasra emlékeztet. Felvonom a szemöldökömet, de az anyaga finom és kellemes tapintású. Kis akrobatikázás után bele is bújok.
Na, most már igazán jöhetne az orvos!

by **Viola** Pént. Jún. 07 2013, 14:34

3. kör!

Szisszenő hangra leszek figyelmes, melyre fejemet nyomban annak irányába kapom. Az ajtó nyílt ki. Furcsa, mintha valami elvont laborban lennék kísérleti állatként... Hát remélem azért nem erről van szó.
Könnyeden lépkedve sétálok oda a nyíláshoz, ám a küszöbnél megtorpanok, s először bekémlelek: A padló ugyan úgy néz ki, mint itt a fal. Egyetlen asztal árválkodik középen, rajta pedig egy szemüveg fekszik, ami ismerős valahonnan.
Nem habozva sokáig, belépek a szobába. Végigsimítok a ruhán, mely kellemesen simul bőrömhöz, talpamnak pedig tökéletes a padló gumis anyagának hőmérséklete. Ez a kezelés kezd egyre furábbá válni...
A nővéreken kívül még egyetlen személlyel sem találkoztam, pedig egy szakorvosra azért igényt tartanék, hogy legalább magyarázattal szolgáljon: miért történnek velem ezek a dolgok. A terem viszont üres és az említett asztalon meg szemüvegen kívül tényleg nincs senki. Teljesen egyedül érezném magamat, ha a hang nem szólna néha hozzám a hangszórón keresztül. Most például arra kér, hogy vegyem fel a szemcsit, mert elvonási tüneteim lehetnek. Elég sokat voltam már a valóságban ahhoz, hogy ne legyenek, de én csak egy "beteg" vagyok, nem tudhatom, hogy mire van szükségem a teljes leszokáshoz.
A mögöttem lévő ajtó ugyan olyan komor szisszenéssel zárul be, mint ahogy kinyílt korábban. Nem kevés horror-fíling van a helyzetben, még ha nem is annak szánta a lakberendező. Most már tulajdonképpen be vagyok zárva ebbe a szobába és nem is látok másik kiutat. Ugyan úgy el lehet dugva, mint az első ajtó.
De mégis... Visszalépni a Sword Art Onlineba? Nem az volt a cél, hogy elszigeteljenek tőle? Más út tényleg nincs? Viszont ha belépek, akkor találkozhatok Anattal! Elmondhatom neki, hogy idekint vagyok és megpróbálom újra elkezdeni az életem! Hogy egyáltalán van élet a SAO után! Biztos ő is kijönne velem, hisz' a valóságban is egymáséi lehetünk. És akkor már a gépektől sem függenénk, melyek vagy működnek vagy nem. Igen, el kell neki mondanom ezt..! Attól félek nem tudom majd sírás nélkül megállni a viszontlátást. Vérfagyasztó látvány volt azt látni, hogy ő ott fekszik az ágyában, a SAO fogságában. Máig nem tudom megérteni, hogy miért nem maradt kint ő is, mert kijutott, ez biztos. Mindenkit kiengedett a játék a szerverleálláskor. Vagy nem? Csak egyelten magyarázatot tudtam találni, mely szintén az én fejemből pattant ki: Anat azt hitte én is vissza fogok menni, hogy nem próbálkozom meg a valósággal, mert ráfüggtem a virtuális létre.. És most is ott keres engem, hacsak nem azóta rájött mekkora hibát követett el. Már ha ráeszmélt és nem csak egy elfelejthető nőcskeként kezelt. És ha most valaki más kezét fogja és mást csókol?! Azt nem élném túl... Idegileg legalábbis.
Sok idő telt el azóta, hogy nem láttam és persze viszont. Anat... Mi lehet most veled?
Kezemmel a szemüveg után nyúlok,s lassan a fejemre helyezem. Gyorsan körbelesek, hogy van-e valami, amire mégiis csak lefeküdhetnék, vagy leülhetnék, mert nem akarok itt összeesni, mikor a tudatom bekerül a SAOba. Az asztalon kívül azonban tényleg nincs semmi, így aztán megkockáztatva, hogy esetleg kiráz tőle a hideg, hátammal ráfekszem úgy, hogy nagyjából kényelmes is legyen és ne is essek le róla.
Megigazítom a szemcsit, majd hezitálok egy kicsit. Nagy levegővétel után azonban megszólalok:
- Link Start!

by **Diabel** Kedd Júl. 02 2013, 11:55

Eddigi résztvevők

Szophie: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Asuka: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Kyuushiro: 1. kör, 2. kör
Möraja: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Vio: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Askr: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Yuichi: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Hinari: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Mirika: 1. kör, 2. kör, 3. kör
Yuna: 1. kör, 2. kör, 3. kör

Voltak, akik nem vették fel a szemüveget: az idő ellenük dolgozik. Nem muszáj felvenni a AmuSphere-t, természetesen, de ahogy a kiloggolással és a ruhafelvétellel kapcsolatban is türelmesek voltak, úgy most sem sürgetnek titeket.
- Ha felveszi az AmuSphere-t, kap süteményt - kockáztatja meg a hangosbemondó azoknál, akik egy óránál többet várnak. Ez az egyetlen új inger, és ez sem ismétlődik meg többet.

[/color]

- A kísérlet sikerrel zárult. Az alany manipulálható, motivációja tiszta és előre kiszámítható. Későbbi bevetésre késznek nyilvánítom. - Egyre távolodik a hang, miközben a bejelentkezési animáció fut előtted a szemüvegen. Kis százalékmutató számol a látótered jobb felső sarkában. 1%-ról indul. A szemüveg átlátszóságát szabályozza. Pillanatok alatt fut fel 100%-ra, és veszted el te is az irányítást a tested felett. Majd a következő pillanatban annak a szintnek a fővárosában térsz magadhoz, ahol kiloggoltál. Mintha csak éppen hazateleportáltál volna valahonnan. PM vár, és a statjaid sem maradtak a régiek.

Morpheus-kapu#637-451-31 írta:Köszönjük, hogy együttműködött. Jutalma természetesen nem marad el. Ha visszatér, süteménnyel fogjuk várni.

Az eventet ezennel lezárom!

Jutalmak

Szophie: 75 arany, 30 exp
Asuka: 75 arany, 30 exp
Kyuushiro: 50 arany, 30 exp
Möraja: 75 arany, 30 exp
Vio: 75 arany, 30 exp
Askr: 75 arany, 30 exp
Yuichi: 75 arany, 30 exp
Hinari: 75 arany, 30 exp
Mirika: 75 arany, 30 exp
Yuna: 75 arany, 30 exp

by Ajánlott tartalom