[Event] OFF 2.0: Log in/Log out

3. kör

Szinte kipattan a szemem, ahogy mozdulni próbálok, de nem tudok. Pillanatok műve, mire ráébredek, hogy biztosan egy kezelés alatt állok, amit nem tudott közölni velem az orvos, mert úgy elbóbiskoltam az injekció közben. Lehet illetlenség volt elaludnom, de kedves férfi, biztos nem haragszik rám.
A szoba plafonját képező fekete üveg azért kissé zavaró, de nyilván az volt vele a céljuk, hogy ha felébredek és nem bírok mozogni, mint például most, akkor ne égesse ki a retinámat a fehér vakítás. A szemem sarkából látom, hogy a fal sem ver vissza fénysugarakat, a felülete elég mattnak hat.
Figyelmemet a testem felé fordítom és meglepődök. Nővérek ténykednek rajtam, nem is akárhogyan! Végtagjaimból és mellkasomból halom tű ágaskodik ki egy hatalmas sündisznóvá változtatva engem. Mit csinálhatnak? Akupunktúrás kezelésről nem volt szó... Bár biztos említette volna az orvos, ha nem aludtam volna el. Ohh a manóba, többet kellett volna aludnom!
A nővérek serényen és pontosan dolgoznak. A tűk tömkelege egyszeriben csak fogyásnak indul, mikor egyesével kezdik el kihúzni belőlem őket. Fájdalmat nem is érzek. Ez tényleg akupunktúra lehet. Ezek után biztos sokkal jobb lesz... Mi is? Nem értek a japánok gyógyítás-technikáihoz. Még régebben mintha beszéltem volna erről Anattal, de lehet mással tettem. Talán Esutellel vagy Meredithel... Úgy gondoltam, hogy egyszer el kell mennem egyre, mert nagyon tudnak ám róla áradozni az emberek mennyire jó így meg úgy. De tessék, most kapok egyet tök ingyen! Legalábbis remélem nem kell érte fizetnem... Nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhessek magamnak egy ilyen kezelést. Talán a TB fizeti...
A kezelésnek rövidesen vége szakad, mikor az utolsó tű is távozik a bőrömből. A nővérek összecsomagolnak, berámolnak mindent táskákba, tárolókba és szó nélkül távoznak. Nem szólnak semmit, de én sem méltatom rá őket. Némaságban válok meg tőlük abban a reményben, hogy nemsokára az orvosom fog besétálni az ajtón a szokásos mosolyával arcán és elmagyarázza, hogy mennyire sajnálja amiért nem tudott szólni ennek a fontosságáról, de minél előbb meg kellett csinálni.
Mozgásom hiánya zavaróan nyomja a hangulatomat, de durván egy perccel a nővérek távozása után visszanyerem ezt a képességemet és felülök. Ruha persze nincs rajtam, de mondhatni hozzászoktam. Az orvos úgy is látott már többször is meztelenül. Azért az itt hagyott törülközőt komótosan magamra hajtogatom, hogy ha a melleimet nem is, de az alső felemet takarjam vele.
Nagyot sóhajtok a várakozás csendjében ücsörögve, mire egy hang szólal meg, utasítva, hogy öltözzek fel. Nem tudom jól kivenni, hogy kinek a hangja lenne. Egy kórházi alkalmazotté, az biztos, a hanglejtéséből pedig azt is meg merném kockáztatni, hogy az állandóan emlegetett orvosom szólított meg.
- Hú de dinka vagyok! - nyögöm, mihelyst észreveszem a ruhát, amibe minden bizonnyal bele kellett volna bújnom eddig is. Én meg egy törülközőt csavartam magamra. Okos vagy Viola, gratulálok! Most biztos jót kuncognak rajtam odakint, hogy még ennyit sem vagyok képes észrevenni.
Leveszem magamról a törülközőt és visszahajítom az ágyra, aztán a ruházatért nyúlok, mely széthajtva egy kezeslábasra emlékeztet. Felvonom a szemöldökömet, de az anyaga finom és kellemes tapintású. Kis akrobatikázás után bele is bújok.
Na, most már igazán jöhetne az orvos!

Szisszenő hangra leszek figyelmes, melyre fejemet nyomban annak irányába kapom. Az ajtó nyílt ki. Furcsa, mintha valami elvont laborban lennék kísérleti állatként... Hát remélem azért nem erről van szó.
Könnyeden lépkedve sétálok oda a nyíláshoz, ám a küszöbnél megtorpanok, s először bekémlelek: A padló ugyan úgy néz ki, mint itt a fal. Egyetlen asztal árválkodik középen, rajta pedig egy szemüveg fekszik, ami ismerős valahonnan.
Nem habozva sokáig, belépek a szobába. Végigsimítok a ruhán, mely kellemesen simul bőrömhöz, talpamnak pedig tökéletes a padló gumis anyagának hőmérséklete. Ez a kezelés kezd egyre furábbá válni...
A nővéreken kívül még egyetlen személlyel sem találkoztam, pedig egy szakorvosra azért igényt tartanék, hogy legalább magyarázattal szolgáljon: miért történnek velem ezek a dolgok. A terem viszont üres és az említett asztalon meg szemüvegen kívül tényleg nincs senki. Teljesen egyedül érezném magamat, ha a hang nem szólna néha hozzám a hangszórón keresztül. Most például arra kér, hogy vegyem fel a szemcsit, mert elvonási tüneteim lehetnek. Elég sokat voltam már a valóságban ahhoz, hogy ne legyenek, de én csak egy "beteg" vagyok, nem tudhatom, hogy mire van szükségem a teljes leszokáshoz.
A mögöttem lévő ajtó ugyan olyan komor szisszenéssel zárul be, mint ahogy kinyílt korábban. Nem kevés horror-fíling van a helyzetben, még ha nem is annak szánta a lakberendező. Most már tulajdonképpen be vagyok zárva ebbe a szobába és nem is látok másik kiutat. Ugyan úgy el lehet dugva, mint az első ajtó.
De mégis... Visszalépni a Sword Art Onlineba? Nem az volt a cél, hogy elszigeteljenek tőle? Más út tényleg nincs? Viszont ha belépek, akkor találkozhatok Anattal! Elmondhatom neki, hogy idekint vagyok és megpróbálom újra elkezdeni az életem! Hogy egyáltalán van élet a SAO után! Biztos ő is kijönne velem, hisz' a valóságban is egymáséi lehetünk. És akkor már a gépektől sem függenénk, melyek vagy működnek vagy nem. Igen, el kell neki mondanom ezt..! Attól félek nem tudom majd sírás nélkül megállni a viszontlátást. Vérfagyasztó látvány volt azt látni, hogy ő ott fekszik az ágyában, a SAO fogságában. Máig nem tudom megérteni, hogy miért nem maradt kint ő is, mert kijutott, ez biztos. Mindenkit kiengedett a játék a szerverleálláskor. Vagy nem? Csak egyelten magyarázatot tudtam találni, mely szintén az én fejemből pattant ki: Anat azt hitte én is vissza fogok menni, hogy nem próbálkozom meg a valósággal, mert ráfüggtem a virtuális létre.. És most is ott keres engem, hacsak nem azóta rájött mekkora hibát követett el. Már ha ráeszmélt és nem csak egy elfelejthető nőcskeként kezelt. És ha most valaki más kezét fogja és mást csókol?! Azt nem élném túl... Idegileg legalábbis.
Sok idő telt el azóta, hogy nem láttam és persze viszont. Anat... Mi lehet most veled?
Kezemmel a szemüveg után nyúlok,s lassan a fejemre helyezem. Gyorsan körbelesek, hogy van-e valami, amire mégiis csak lefeküdhetnék, vagy leülhetnék, mert nem akarok itt összeesni, mikor a tudatom bekerül a SAOba. Az asztalon kívül azonban tényleg nincs semmi, így aztán megkockáztatva, hogy esetleg kiráz tőle a hideg, hátammal ráfekszem úgy, hogy nagyjából kényelmes is legyen és ne is essek le róla.
Megigazítom a szemcsit, majd hezitálok egy kicsit. Nagy levegővétel után azonban megszólalok:
- Link Start!